Leülök a padomba, mire mindenki beszállingózik, késve, ugyanis a tanárunk is állandó jelleggel késik, minimum öt percet. Unatkozva várom, hogy beméltóztasson jönni, addig általános az alapzaj. Mindenki a legújabb divatnak hódol, nevezetesen annak, hogy megbeszélik fennhangon, ki milyet hányt melyik buliban. Lányok fõleg, de a fiúk is rákezdték, de tõlük nem olyan meglepõ és gusztustalan. Ha egy srác hány, akkor csak lepuhapöcsözik és a téma le is van zárva, max. szekálják pár hétig vele és lecseng a dolog. Nem voltam bulizni, Tyler nem szereti az ilyesmit, szóval én se állhatom. Nem tudom mit kapnék akkor otthon, ha behánynék én is, de ha Tyler akarná, annyit innék, amennyitõl nekem is sikerül. Vagy ledugom az ujjam a torkomon, úgy hallottam az is mûködik, sokan így adják be a szüleiknek hogy betegek, szóval nem kell bejönniük.

- Jó napot kívánok! – jön be az osztályfõnök, mi pedig felállással üdvözöljük, majd letesszük a fenekünket a székre. – Szeretném megbeszélni a következõ osztálykirándulás részleteit, majd jövõhéten ezzel kapcsolatosan a szülõket is tájékoztatni, de elõbb… nézzük végig az e-naplón a jegyek alakulását, mert több panaszt is kaptam a fizika tanárnõtõl, hogy nem tanultok!

Nem szeretnék a jegyeimrõl beható ismereteket szerezni, mindaddig nem érdekelnek, amíg Tylert sem érdekli a dolog. Igaz, még nem került szóba az, hogy mi lesz velünk érettségi után, de biztos jó oka van, hogy még nem mondta el. Neki mindig igaza van és mindenhez ért, majd eldönti, egyetemre megyek-e, elköltözök-e egyáltalán, vagy… felesleges ezen gondolkodnom. Majd ha odaérünk, kiderül.

- Donald! – szólít fel, én pedig kimászok a pad mögül és odalépdelek hozzá, hogy a széke mellé üljek és együtt nézzük a kivetített jegyeimet. – Szépen alakulnak a jegyeid, fizikából te vagy majdnem az egyetlen, aki nem áll bukásra. Ami pedig az irodalmat és zenetörténetet illeti… jobb lenne, ha otthon kicsit többet foglalkoznál vele, rendben?

Csak pislogok és bólintok egyet. Persze, majd ha Tyler szerint kell, akkor így fogok tenni. A zenetörténetet nem szeretem.

- Jó lesz ez így, elmehetsz – enged el végül, miután a szemüvegkerete mögül tüzetesen átvizsgálta az arcom minden szegletét. Felállok és a helyemre iszkolok, mielõtt még valamit hozzátenne. A D-nél járunk, haladhatnánk gyorsabban, mert nem maradhatok bent a szünetben.

Elõveszem a füzetem és firkálgatni kezdek bele. Tyler azt mondta, ha unatkozok ezeken az órákon, nyugodtan tehetem ezt, mert lefoglal, jobban eltelik vele az idõ, fõleg ha nem engedik, hogy addig telefonozzak vagy zenét hallgassak. Telefonozni amúgy sem szoktam, csak Tylert hívom rajta, nem akarom, hogy idejekorán lemerüljön és valami miatt nem tudjam elérni. Ki is ráz a hideg a gondolatra, majd megrázom a fejem. Nem, ilyen úgysem fog történni.

Mikor végre megszólal a csengõ, összepakolt táskával pattanok fel és igyekszem kifelé elsõk között, mikor a tanárnõ hangja, pontosabban a karja megállít. Rémülten nézek rá, nem értem mi üthetett belé, mikor már mindent megbeszéltünk és nekem sürgõs dolgom van!

- Donald, beszélnünk kellene.

- Nem érek rá tanárnõ, nagyon sietek! – nézek rá kétségbeesetten és próbálom a karom kiszabadítani az ujjai közül, de hiába, mikor a ruhám fogja.

- Tudom hová igyekszel, de egy perced csak van a számomra – igyekszik mosolyogni rám, de én csak a fejemben hevesen lüktetõ vért hallom és azt a sürgetõ érzést, hogy mennem KELL de sürgõsen!! -Múlthéten földrajzról van egy igazolatlan hiányzásod, pedig a harmadik órád volt. Elárulnád, mégis mit csináltál akkor?

- Tanárnõ, nekem mennem kell!! – fogom meg az ujjait és feszítem le a kezemrõl, majd rohanok el úgy, mint akit üldöznek, mindenkit odébb taszítok az útból, a korlátba kapaszkodva lendülök be a lépcsõházba, ahol lezúgok, mire meglátom Tylert a lépcsõ legalján. Megcsap a nyugalom és a boldogság, itt van, látom, jaj te jó ég, itt van!

- Bocsi, csak a… - kezdenék bele, hogy a tanár majdnem berángatott magával a terembe, de félbeszakít.

- Késtél – közli egyszerûen, semleges hangon, amitõl érzem, hogyha még lehet, a fejembe szökik a maradék vér is, szédülni kezdek. Nem, nem haragudhat, ideértem, itt vagyok, csak egy percet késhettem, maximum kettõt! Nem! Nem haragudhat rám! Nem!

- Nem direkt! A tanár feltartott! – magyarázkodok hevesen.

- Attól még késtél – mintha belémdöfnének egy kést, pont akkor, mikor a szívem egy hatalmasat dobban ezt hallva. - Azt beszéltük meg, hogy egybõl óra után itt találkozunk. Már indulni akartam, hiszen egyértelmûen nincs szükséged arra, hogy átmenjek hozzád.

A végszótól úgy érzem magam, mint akit leöntenek egy hatalmas adagnyi jeges vízzel, minden tagom ledermed, a térdeim is remegni kezdenek.

- De Tyler, ez nem igaz! Ígérem, többé nem lesz ilyen, csak gyere át! Kérlek! – rimánkodok, csak õt látom, és azt, hogy tényleg megteszi, hogy nem jön át. Nem, olyan nem lehet, nem lehet! Bármit megteszek, megígérek, kiengesztelem akárhogy, ahogy csak szeretné! Belehalok, ha azt mondja, hogy nem jön át, a kezeim remegnek, mint a kocsonya. Nem látom az arcán a változást, ami még inkább lentebb taszít a mérhetetlen pánikba.

- Minek? Anyád úgyis csak hisztizni fog, nem akarsz te velem lenni… - toldja meg, amitõl hangos, elviselhetetlen kattogás támad a fejemben.

Rá kell vennem, hogy jöjjön. Rá kell vennem, hogy jöjjön.

- Ez nem igaz! Anya nem fog minket zavarni, mondom neki, hogy amíg nálunk vagy, be se jöjjön a szobámba. Én pedig veled akarok lenni! Tényleg! – a rettegés szélén sorolom mindezt villámgyorsan, hogy mielõtt kigondolná, hogy itthagy, elõtte még ezek a gondolatok támadják meg az agyát. – Nélküled azt sem tudnám, hogy most vizet, vagy kólát akarok-e inni.

- Egyértelmûen vizet – mondja egyszerûen és elvigyorodik. Amint meglátom a fogait, a fehérség engem is megtisztít, érzem, hogy mérhetetlenül megkönnyebbülök. Hála az égnek! Tudom, hogy haragszik, nem is felejtem el könnyen a dolgot, mert tudom, hogy õ sem felejt egyhamar. De nekem el fogja majd ezt felejteni! Bármit megteszek cserébe! Csak mondja meg!

- Na, látod! Te mindig tudod, hogy mi a jó nekem. Kérlek, gyere át. Ígérem, többet soha nem fogok késni, fõleg nem a tanár miatt – ígérem meg neki õszintén, mire bólint egyet, hogy úgy legyen. Legszívesebben felkiáltanék örömömben a hálától és végleg fellélegzek.

- Na, jó – egyezik bele szóban is. Jhaj, úgy örülök, jhaj!! – De akkor azt a filmet, amit kiválasztottam, teljes egészében végig kell nézned, és a végén õszintén el kell mondanod róla a véleményedet – mondja végül, én pedig boldogan bólogatok, hogy úgy lesz, ha kell még a stáblistát is végignézem, ha ez kell hozzá, amit csak kell! Elindulunk kifelé a suliból, vidáman lépdelek mellette, hatalmas szerencsém, hogy õ van nekem. Vigyáz rám és elmondja mikor mi a jó döntés, most én voltam a hibás, de jóváteszem! Mást nem is tudok és nem is akarok magamnak.

Tyler a legjobb.

- Jól van, akkor gyere, szálljunk föl erre – mutat az épp befutó buszra, amire nyomban fel is szállunk. Nem ül le, hanem a korláthoz dõl, én pedig mellé húzódom, amennyire a táska engedi. Madarat lehetne velem fogatni, hogy mégis jön. Így, hogy nem volt biztos, hogy nem jön, szinte villámcsapásként ér a boldogság, hogy nem csak hogy nem haragszik annyira, hanem még el is jön, sõt filmet is néz velem! Csak anyával kell megbeszélnem, hogy szálljon le róla és hagyjon minket békén filmezni.

Hazaérünk, én már a lábtörlõnél lekapom a cipõimet, Tyler is félrerúgja az övéit, azokat is összeszedem és a komód polcára teszem. Õ már megy is a filmet bekapcsolni, én pedig nagy levegõt veszek és bemegyek anyához a konyhába.

- Szerbusz kisfiam – köszönt, épp a kávéfõzõt készíti össze, de látom a kötény még a derekán, tehát sütött. A sütemény és a sült illatát egyaránt nem érzem, de eddig egy süteményébõl se volt hajlandó Tylernek adni, sõt, még nekem sem. Tudja, hogy úgyis odaadom neki.

- Szia – teszem le a táskám a komód mellé, ahogy szoktam. – Van itthon kóla, anya?

- Van – rendezi le ennyivel szûkszavúan, ezt már ismerem annyira, hogy tudjam, ketyeg az óra. Kibontja a kávés doboz tetejét és egy kanállal halmozni kezdi a reggeli adagot a szûrõbe. – Azért kell, mert itt van Az is?

- Igen, a neve Tyler és filmezni fogunk – veszem elõ a poharakat a felsõbb szekrénybõl, magamnak már töltöm is a vizet, mikor folytatom tovább. – Szóval jó lenne, ha nem jönnél fel, míg nézzük. Tyler nem szereti, ha meg kell állítani közben a filmet.

- Ó, igen? – csap erõsen a kanállal úgy, hogy mindent beterít kávéval a környéken.

- Igen – megyek a hûtõhöz, kinyitom és kiveszem a kólás üveget, hangosan szisszen, ahogy kiöntöm belõle a cuccot.

- Esetleg majd ha beleállítom a nagykést! – fordul felém és kezd el kiabálni, a fülei már lángolnak, ebbõl ordítozás lesz. Ha ideges, mindig vörös a füle, veszek egy nagy levegõt.

- Anya! – emelem fel a hangom. - Most azonnal fejezd be! Nem kellene hálásnak lenned inkább?

- Hálásnak? HÁLÁSNAK? Amiért tönkretette egy ilyen semmirekellõ beteges õrült az én fiam életét?! Nézd meg hová juttatott!! – kel ki magából teljesen, a kanalat olyan erõvel csapja a pulthoz, hogy nem vagyok benne biztos, hogy nem repedt meg. Nem, Tyler azt mondta, meg kell tanulnom kezelnem anyámat, különben nem jön át többet!

-  Megmentette az életemet, te mindig azt mondod, én vagyok a legfontosabb neked! Akkor hogy is van ez? – mutatok rá a lényegre, mire felháborodottan vöröslõ arccal néz rám. Nem szeretek így beszélni vele, de ha máshogy nem lehet, akkor… Tyler fontosabb. Nem mehet el anya miatt.

- Megmentett, igen, és kész! – csap a pultra, minden izma kidudorodik a karján, ahogy ökölbeszorítja a kezét. Nem egyszer mondta már, hogy gyeptéglává kalapálja Tylert, és mivel elismert elismert sportedzõ… Nem! Nem meri. Miattam nem fogja, én nem engedem! - Kapott volna egy ajándékkosarat vagy tudom is én mit és mehetett volna minden a maga útján! Szépen megköszönjük neki és viszontlátásra!

Egy percig zúdítja még rám a mondanivalóját, amit majdnem minden másnap megmond, de én már rájöttem, mikor mit kell neki mondani, hogy elhallgasson végre és békén maradjon addig, míg Tyler el nem megy tõlünk. Miután sikerült lecsitítani némiképp, fogom az innivalókat és felbattyogok a szobámba, ahol már Tyler filmezésre készen vár.

Odapakolok mindent az éjjeliszekrényre és felmászom én is az ágyra, mellé. Bekapcsolja, de nem adja ki a címét sehogy sem, és hiába kérdezek rá Tylertõl, nem válaszol. Hát jó, biztos nekem kell rájönnöm, ahogy mondta, szóval veszem a lapot és nagyon koncentrálva kezdem el nézni a filmet.

Már az elején egy iskolai közeggel kezdõdik, ahol  beszólnak egymásnak jó rendesen. Ahogy pörög tovább a film, egyre több szereplõ kerül képbe, három fõbb szereplõt veszek észre, az õ családi hátterüket is bemutatják. A kis fekete lány egybõl a számomra legszimpatikusabbá válik a dumájával, valahogy egyszerre felháborít és vonz a viselkedése. Régen így mehetett?

Te jó ég, azt a fiút verik otthon? A szemem sarkából Tylerre nézek, majd ismét a filmre figyelek, mert azt mondta majd kikéri a véleményem róla. Anya pofozott már fel Tyler miatt, rögtön ez jut eszembe, mikor lehasít a belevaló muter egy kiadósat a fiának. Jobban mögém gyûröm a párnát, úgy figyelek tovább. A két srác együtt alszik… Hát jó, mi is aludtunk már így, nem fog Tyler a földön aludni! Vagyis hát… a földön aludtunk az erdõben, egymásnál aludni még nem volt lehetõségünk, csak mindig máshol. Ahogy elrévedek a gondolataimban felvillan egy teljesen pucér fenék a képernyõn, égni kezd az arcom, mint a naplemente. Jézus!! Ezek most összefeküdtek az éjjel? JÉZUS!

Halad megint tovább a film, olyan dolgokat látok és veszek észre, hogy legszívesebben elsüllyednék valahová mélyre, a földszinten túl a pincéig. Ez most egy meleg film? Miért nézzük ezt? Lehet valamelyik évfolyamtársunk buzi? Áh, Tyler szemtõl pofába megmondaná, mi a helyzet, ha tudna ilyesmirõl. Most komolyan bementek abba a buzibárba??

Kitágult szemekkel meredek az események folyamára a monitoron, egy helyen teljesen meghatódok. Mikor a hippi ürge megkéri a csávó anyját, hogy maradjanak együtt és az elküldi. De hát miért kell elküldenie? És most együtt fog élni a fiával meg annak a… hogy mondják náluk az ilyet? Pasijával? Párjával? Most minek táncol a kis feka csajszival? Most akkor az anyja is leszbi lett? Most mit táncikálnak ott kint?

Vége.

Jaj hála istennek, mi a franc volt ez? Értékes másodpercekbe kerül, míg megpróbálom összerakni, hogy tulajdonképpen mi is történt, de nem igazán sikerül, fõbb momentumok ragadnak meg, mint a bedrogozott feka csajszi, aki beöltözött Mama Cass-nak, az elutasított füves ürge, a drogos bulin a két csávó veszekedése, aztán hogy az erdõben rohangálnak és smárolnak…

- Vélemény? – hallom meg Tyler hangját a bal oldalamról. Mindig a balomon ül, fekszik vagy sétál, de most annyira kattog az agyam, hogy meglepõdök egy kósza pillanatra, hogy mellettem van. Ettõl pedig megijedek. Hogy feledkezhettem meg Tylerrõl?? És hogy itt van?? Érzem, hogy elsápadok ettõl a ténytõl. – Donnie… - szól rám figyelmeztetõen.

- Ja, igen, bocs… - markolok bele a párnába a hátam mögött és magam elé húzom, ahogy hátraülök teljesen. – Hát, ilyet még tutira nem láttam. A füves csávó sztorija marhára elszomorító, tökéletes lett volna annak a nõnek, tökre odaillett abba a családba, erre a nõci eldobta, mint egy használt zsepit. A feka kiscsaj volt a kedvencem, a vége meg nem tiszta, most az anyja is leszbi lett? Azzal, akivel állandóan ordítozott? Enyhén nem vágom – vakarom meg a fejem búbját. Ez most olyan, mintha az állandóan Tylerrel ordítozó anyám összejönne Tylerrel.

Veszek egy mély levegõt, valahogy nem akaródzik a homi részekrõl beszélni, de hát a véleményem kell és Tyler még mindig néz, szóval várja, hogy továbbra is mondjak valamit errõl a filmrõl.

- A meleg srácokat meg végképp nem értem. A film elejétõl fogva nem is volt lánnyal egyik sem, de most hogy egymással alszanak, akkor hirtelen rájönnek, hogy ezt most ki kell próbálni? – gondolkodok végül hangosan. Szóban valahogy jobban megy. – Mondjuk a feka csajszival én sem gyûrném össze a lepedõt… De most neked nem tûnt fel, hogy alapból nincs csaj a filmben? Pf. Elég tré lehet buzinak lenni nekik, de ha jobban átgondolom, így vészelték át a sok szart, meg persze maguknak is csináltak balhét ezzel. Báh! Most komolyan, erre a srác hogy jött rá? Feküdt és arra gondolt, hogy megfogja a másik farkát? De most nem? Mintha te ma este itt aludnál én meg hm, hát jó, megfogom? Hogy a pokolba jött erre rá? Egy olyan régi társadalomban? Hogy a picsába?

Már átmegy a véleményezésem mérgelõdésbe, a képernyõre meredek, felkelek és inkább kilépek a nagyablakból kicsibe. A film címe Csodálatos dolog… Marhára csodálatos! Tényleg! Megfordulok, látom, hogy Tyler megissza a kólája maradékát és engem figyel.

- Mi az? – kérdezem már kevésbé idegesen. Ha ránézek, mindig megnyugszom. Nem szól semmit, így gyorsan átgondolom miket mondhattam, de mindent érintettem szerintem. Azonban mikor a kifakadásomhoz érek, hogy akkor most ha együtt aludnánk akkor megfogom neki? Úgy elkerekednek a szemeim, hogy még fáj is. Áh, inkább odamászom mellé az ágyra, és a fejem alá gyûröm a párnát. – Nem nézünk még valamit?

- Akarsz még ilyet nézni? – kérdez vissza, amitõl felemelem a fejem és ránézek.

- Csodálatos dolog lenne – dünnyögöm. De ha akarja, akkor megnézek még vele egy hasonlót, nem errõl van szó, csak…

- Ennyire nem tetszett?

- Egyszerûen csak nem bírom felfogni, hogy pattant ki a csávó fejébõl az ötlet, ennyi az egész – fekszem vissza a párnára és a digitális kijelzõre siklik a tekintetem. Még csak öt óra, simán belefér még két film az idõnkbe. Ekkor érzem meg, hogy marhára melegem van. A radiátorhoz nyomom a zoknis lábam, és érzem, hogy szinte süt, még a szöveten keresztül. – Anya már megint alternatív támadásba lendült... – bosszankodom, ahogy felülök. Mindig ezt csinálja, le- illetve felkapcsolja a termosztátot. – Kinyissam az ablakot, vagy inkább vegyem le a zoknit és a pulcsit?

- Nyisd ki az ablakot, vedd le és takarózz be – érkezik a válasz, én pedig megörülve fordulok meg és nyitom ki bukóra az ablakot, míg Tyler a laptophoz megy és valamit böngészni kezd rajta. Ledobom a pulcsit és a zoknit, felrántom a takarót és bebújok alá, de nem húzom fel a nyakamig, csak épp hogy a hasamon is legyen. – Láttad már a Ponyvaregényt?

- Szerintem nem – fonom össze magam elõtt a karjaimat, mire Tyler bekapcsolja a filmet és megkerüli az ágyat, felhúzza a takarót, bemászik alá, majd látom, hogy ledobja õ is a zoknijait a földre. – Ez az a film, amiben van négy sztori, ugye? Quentin Tarantino film?

- Igen. Alap film.

- És gengszteres? – tehát akkor semmi ilyen marhára összezavaró anyámkínja dolog nem lesz benne.

- Azt mondtad nem láttad – néz rám megrovóan, én pedig elmosolyodom.

- Nem, nem láttam, de már hallottam róla – magyarázom, majd felcsendül a beharangozó zene és a fejem izgatottan a képernyõ felé kapom és a vállaimmal fészkelõdve megigazítom a hátam mögött levõ párnát. - Kezdõdik!

Az elején, az elsõ sztoriban - ahogy egy Tarantino filmtõl elvárható-, szarrálövik egymást, elõtte még szépen eldiskurálnak az áldozatokkal. Nem is tudom, ha én gyilkos lennék, mindenkit lelõnék a picsába és mennék a dolgomra, nem tökölnék ennyit a beszaratásukkal.

Az második történet iszonyatosan unalmas, a fim elején meg a bevezetõ éttermes szituáció is inkább felbosszant. De az elsõ sztorinál legszívesebben kikapcsolnám a fenébe, annyira jelentéktelen és semmitmondó.

- Remélem többet nem is jelenik meg a filmben ez a nõ – jegyzem meg halkan, mikor a fekete hajú nõci beül abba a kocsiba, ami konkrétan egy asztal és jön egy pali, hogy felvegye a rendelésüket. A harmadik sztorinál megilletõdök. – Öcsém, itt ilyen fiatal volt még Bruce Willis?

Halad tovább a sztori, Willis aberrált nõje is marhára idegesítõ. Hogy lehet valaki olyan hülye? Pont az órát hagyta ott, ami a legértékesebb a fickó számára? Hát én a tévét lehet a csaj francia képébe vágtam volna, hogy rácsos lenne, mint az Eiffel torony.

- Te is tudnál ilyen dühös lenni, ha elhagyná valaki azt a dolgot, amit a legjobban szeretsz és óvod? – tudom, hogy már sokat beszéltem a film közben, de ezt muszáj megkérdeznem. Hát ha az éjjeliszekrényén tartotta meg minden, akkor nyilvánvaló, hogy fontos. Oda teszi az ember a telefont, lakáskulcsokat meg minden mást, mert ahogy reggel felkel látja, hogy ott van és kell neki.

- Igen – válaszolja meg, én pedig ettõl megnyugszom. Akkor jó, nem vagyok ezzel egyedül. –Megölném ezt a libát.

- Igen? – nézek rá meglepetten. – Én a tévét hozzá vágtam volna, nem pedig mellé.

- Ha elhagy egy számomra ilyen fontos és nagy értékû dolgot, akkor nincs értelme mellettem maradnia, sõt, élnie sem.

- És ha én… hagynám el valamidet? Engem is megölnél? – pislogok rá a sötétben, míg Willis elindul megkeresni az óráját, holott kibaszott sokan keresik, hogy agyonlõjék. Tyler felém fordítja a tekintetét, és meglepetésemre elvigyorodik.

- Nem lennél képes elhagyni.

- Ez mondjuk igaz, ha mondod, hogy neked fontos, akkor nekem is az lenne. Szóval ügyelnék rá – veszem le a dolgot, és fordulok vissza a film felé.

Hallottam már ezt a szót ezelõtt is, hiszen a filmekben, sorozatokban a gyilkos pszichopata szokott lenni, viszont eddig nem tudtam, hogy ez mit is jelent valójában. Hogy a pszichopaták nem feltétlenül õrült gyilkosok. Hogy akár én is lehetek az. Tegnap, a legutóbbi orvosi látogatásunk során néhány nõvér, aki már találkozott velem és Donnie-val, errõl suttogott, meg arról, hogy Donnie mennyire a hatásom alatt van, és hogy ez nem lehet normális. Szerencséjükre hamar befogták, hogy más ne hallhassa, ám ha még egyszer errõl merészelnek beszélni… nos, mondjuk úgy, rájönnek majd, mennyire nem jó ellenem beszélni. Donnie az enyém, és ez így van jól. Senki nem veheti el tõlem, és senki nem fordíthatja el tõlem. Pláne nem pár hülye kis nõvérke, aki még csak az orvosi diplomát sem tudta megszerezni, nem hogy pszichológusit. Mégis mit tudnak õk arról, hogy mi folyik bennem?! Ha a pszicho-picsa nem tudott rajtam fogást találni, akkor nehogy már pár kis hülye senki terjesszen rólam ilyeneket. Még a végén Donnie szüleit még jobban ellenem uszítják, és a végén teljesen el kellene tõlük vennem drága kicsi fiacskájukat. Azt pedig nem hinném, hogy nagyon szeretnék, nem igaz?

Sosem gondoltam, hogy ilyen jó csodálva lenni valaki által. Hõsnek lenni, és megmentõnek, igazi férfinak. Ez az, amit igazán mélyen tisztelt, drága nevelõapám, a szent Aaron Wingate állandóan sulykolta belém; „nem vagy férfi, gyenge szemét vagy”, meg ilyenek. Hogy nem tudom megvédeni magamat, nem hogy a családomat. Hogy biztosan attól a nyomorék apámtól örököltem a gerinctelenségemet, és hogy annak is jobb volt, hogy kinyiffant, nem szennyezi már a világot többet a létezésével – csak hogy a szebbeket említsem.

Régen elhittem ezeket a szarságokat, ám most már látom, hogy ez nem igaz. Donnie ráébresztett, hogy igazi férfi vagyok. Egy olyan férfi, aki sikeresen megmentette önmagát, és egy másik embert a biztos haláltól! Nem véletlen, hogy Donnie ennyire fölnéz rám. Föl KELL néznie rám, hiszen én voltam az, aki megmentette, én vagyok az õ hõse.

Perpillanat semmi kedvem órán lenni. Amúgy sincsen túl sok, de most még kevésbé. A tanárnõ egy kurva, de szó szerint. Bármikor, amikor a közelében vagyok, az amúgy is mélyen dekoltált blúza két gombbal kevesebbel védi hatalmas csöcseit a többi srác kíváncsi pillantásai elõl. Valahogy sosem tudott érdekelni, hiába lenne könnyû fölszedni, megbaszni, aztán hagyni a picsába. Leginkább azért nem, mert undorodom tõle, meg a bûzölgõ parfümjétõl, de elég nagy részben játszik az is közre, hogy már megvan a tökéletes áldozatom. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen kibaszott nagy szerencsém lehet ebben a szar életben, de életem lehetõ legjobb dolga volt majdnem földobni a talpam abban a nyomorult erdõben. Ha ott nem futók össze Donnie-val, sosem tudtam volna meg, milyen jó dolog is uralkodni valaki felett. Hogy milyen jó érzés, ha csodálnak és bármit… nem is, CSAK azt teszi valaki, amit én mondok neki.

- Tyler, kérlek, maradj bent óra után, a jegyeidet meg kellene beszélnünk - mondja a kurva, két perccel csöngetés elõtt. Hangosan fölhorkantok, majdhogynem körbe röhögöm. Ennél egyértelmûbb már nem is lehetne. Idióta. Mindenki nagyon jól tudja, hogy semmi baj a jegyeimmel, fõleg nem matekból. Hihetetlen, mennyire béna a manipuláció finom mûvészetében. Ha azt akarja, hogy az év végi ötösömért megbasszam… Hát, nagy szarban van, nem akarom sem az ötöst, sem pedig õt meghúzni.

- Inkább nem - legyintek lazán, mire a kurvából egy vöröslõ fejû, némán tátongó pulyka válik. Szemeim elõtt már látom is, ahogyan megkopasztom, megsütöm, és… Nem, hiába állat, technikailag ember, én meg nem vagyok kannibál.

Legalábbis eddig még nem próbáltam, de nem is tervezem a közeljövõben. Viszont egyes akadékoskodó, kurvára idegesítõ szülõknek nagy a kísértés, hogy süssek egy örületet keltõ pörköltet… De ez még a jövõ zenéje. Donnie úgysem hallgat rájuk, hogy nem szabad rám figyelni, és velem lenni, mert rossz hatással vagyok rá. Hát persze… Mellettem sokkal boldogabb, mint valaha is volt, vagy valaha is lehetett volna nélkülem. Én vagyok a világa, az univerzum közepe - és ez így is van jól.

Csöngetnek. Végre! Nem várom meg, hogy a kurva föltartóztasson, gyorsan összeszedem a cuccaim, és pucolok ki a terembõl. Bagó. Bagó kell most nekem. Már úgyis írtam Donnie-nak, hogy nem valamelyik terem elõtt, hanem kint az udvaron találkozunk, tudtam, hogy a kurva parfümjét ki kell mosnom majd az orromból.

– Szia! – köszön rám egybõl Donnie, amit elém ér. Nem ugrik a nyakamba, hála az égnek azért ennyire nem ragaszkodó, de lassan majd kezdhetek másfajta módon közeledni hozzá. Nem azért, mert érdekelne, vagy valami, de ha már ennyire ragaszkodik hozzám, ennyire képtelen engem nélkülözni, legalább a képességeim és a mások bosszantása mellett legalább legyen még egy haszna is.

– Hello – köszönök vissza, majd segítek neki, hogy ne szarakodjon már annyit a táskájával. – Mi volt? – kérdezem, nem mintha annyira érdekelne, de legalább tûnjön úgy, mintha. Nagyjából semmi sem érdekel.

– Semmi, Greget pécézte ki magának, következõ órán ki fogja csinálni – meséli, miközben a kupakkal szerencsétlenkedik. Mivel én vagyok a nagy, és okos, és fantasztikus, elõveszem a bicskámat, és megmentem Donniet a szomjan halástól. Komolyan, a kölyök már az erõdben simán oda veszett volna, ha én nem vagyok. Azóta meg még kevésbé életre való, muszáj mellettem lennie. Én megvédem õt, segítem az életben, õ pedig legalább szórakoztat. Tényleg nincs sok dolog, ami érdekelne, pláne nem a sulis dolgai, de a reakcióit érdekes megfigyelni. Meg azt kitapasztalni, hogy mégis hogy lehet valaki ennyi idõsen ilyen kibaszottul naiv és ártatlan.

– Azta, szóval ezért nem tudtam kinyitni! Köszi! Kérsz? – kérdi. Megrázom kissé a fejem, és a cigit kivéve a számból, kifújom a füstöt. Majd ha elszívtam, mondom neki. Pillanatra elbambul, ahogyan azt olyankor szokta, mikor a múlton mereng, majd ismét fölélénkül. Néha kíváncsi vagyok, milyen lehetett, mielõtt… hát… elõttem. De ez a kíváncsiság nagyjából pár pillanatig szokott tartani, aztán elmúlik, mert nem igazán érdekel. Donnie most ilyen, és ez így van jól. Donnie az enyém, Donnie nem gondolkozik, Donnie nem cselekszik engedély nélkül. A tökéletes kapcsolat.

– Suli után mi lesz? Rossz idõ lesz. – Tudom, érzem. Hamarosan esni fog, tehát amit terveztem, hogy kimegyünk egyet ugrálni a romokhoz, nem túl jó ötlet. Sajnos Donnie eléggé könnyen meg tud fázni, a megázás nincs rá túl jó hatással. Engem nem érdekelne, de ha megfázik, és kórházba kerül, a szülei tutira elintézik, hogy soha többet ne lássam a kölyküket. Amúgy nem is értem õket. Ha ennyire nem tetszik nekik a kapcsolatunk, simán elköltözhetnének. Ennek ellenére maradnak, szóval igazából nem is érdekli õket, hogy mi történik Donnieval. Csak én törõdöm vele – nagyjából.

– Elmegyünk hozzátok, nézünk egy filmet – mondom. Szívesebben tennék valami mást, de most ez is jó lesz. Legalább ez a kis rossz idõ segít majd rávezetnem, hogy mit is kell majd tennie. Még pornót nem adok a kezei közé, szerencsétlen ott kapna sokkot, pláne, ha homo pornót nézetnék vele, de mondjuk egy homo film? Talán a Csodálatos dolog… az egészen Donnie-nak való film, talán szépen elkezdi majd kapizsgálni a dolgokat. Kis lightos, olyan… Donnie-s. De elõbb éljük túl ezt a napot. – Menjünk, különben késni fogunk.

– Mit nézünk? – kérdezi lelkesen. Nem akarom már az elején lelõni a poént, így csak annyit mondok, hogy majd órán eldöntöm. Nem kell még tudnia, majd mikor elkezdenek történni a dolgok, elég rájönnie. Úgyis tetszeni fog neki – ha én azt mondom, biztosan.

– Fent lesz órád? – kérdezem, de tudom, hogy igen. Azt is tudom, hogy ofõi lesz neki, de azért megkérdezem, hátha rosszul emlékeztem. És mint kiderül, ilyen nem lehetséges, mert tényleg az következik neki. Csodás.

– Hejj! Donnie, hol leszünk? – kérdi az egyik osztálytársa. Igazából tudom, ki a tag, de annyira nem érdekel, nem jegyeztem meg a nevét. Minek, ha úgysem érdekes? Mikor mellettem van, Donnie számára sincs senki, aki érdemes volna arra, hogy vele foglalkozzon helyettem, és ez tisztán látszik abban is, hogy nem megy oda hozzá, hanem velem lépést tartva veti oda neki a terem számot.

– Kétlem, hogy felfogta. Fogalmam sincs, miért ilyen, lehet nem kapott elég oxigént születésekor, passzolom – mondja, de csak elengedem a fülem mellett. Kit érdekel az a srác, meg hogy milyen agyi visszamaradottsága van? Engem aztán kurvára nem.

– Ha vége az órádnak, legyél itt – utasítom Donniet, miközben az osztálytársa ügyetlenkedését szemléljük. Selejt. Még megölni sem lenne értelme, annyira selejt. – Abból többet ne igyál – teszem hozzá, mikor a srác becuppantja az egész csapot. Mindjárt hányok.

– Oké – ért velem együtt, és fölröhög. Megszólal az utolsó óra kezdetét jelzõ csöngõ. – Majd jövök, szia! – köszön el, és már húz is a saját termébe, ahogyan én is a sajátoméba. Aha, majd találkozunk.

Nem tudom, milyen óra van most, de szerintem a tanár sem, annyira el van mélyülve a saját kis filozofikus világában. Fejemet kezembe temetem, hogy még csak ne is lássam ezt a barmot, de a hangja elõl nem menekülhetek. Egyedül azért nem hallgatok zenét ehelyett, mert ismerem már annyira ezt a tanárt, hogy tudjam, hogy pont akkor kezd el érdekes dolgot mesélni, amikor épp elaludnék, vagy feltenném max hangerõre a zeném. Például nem is olyan rég a karóba húzás menetérõl mesélt, amirõl majdnem lemaradtam. Szerencsére félálomból fölriasztott az a szó, hogy karó, így végig hallgathattam, hogy hogyan mûködött. Szóval igazából vannak érdekes témái, amit így random mód fölvet, de az nem igazán érdekel, hogy mit evett ma reggelire, és hogy az milyen rossz volt. Ja, meg az sem, hogy zuhany után egy szál törölközõben, még vizes hajjal, minden reggelit a teraszon eszik meg, még mínusz fokokban is.

Csöngessenek már ki!

Az órára nézve látom, hogy még csak negyed óra telt el az órából, hiába tûnt évezredeknek, így inkább arról kezdek el ábrándozni, hogy milyen is lett volna Donnie-t még az erdõben megrontani. Vajon akkor mostanra már egy kis fasszopó kurvám lenne egy naiv, ragaszkodó gyermek helyett?

Igazából nem tudom eldönteni, hogy melyik a jobb. Olyan vicces Donniet manipulálni, és szeretem, hogy annyira kis naiv, és semmit nem tud, hogy mire is készülök vele, de… de azért vannak ám egyre sürgetõbb szükségleteim. Legszívesebben belevájnám magam abba a szûk kis szûz lyukába. De nem, még várok. Ha eddig kibírtam, most már folytatom a lassan, apró lépésekként való becserkészését. Bár tudom, hogy bármit megtenne nekem, kiélvezem, hogy elõtte kissé zavarodjon azért össze. Ha nem élvezném ennyire, ahogyan figyelem az érzelmeit a különbözõ dolgokra, már ott az erdõben megrontottam volna. Túlságosan is vonzó volt a sötétségemben. Túlságosan ártatlan, túlságosan naiv, túlságosan segítségre szoruló.

Ahogyan még most is az. Ez élvezem én benne.

- Cssss. Tüzet kell gyújtanunk éjszakára – mondom nyugodtan. Nem szeretem az emberek közelségét, pláne nem megérinteni õket, de a fiú – Donnie, ha jól hallottam a rémült-megkönnyebbült zokogáson át – vállára teszem a kezem. Hogy azért, hogy megnyugtassam, vagy azért, mert különben megütném a kis nyafogós nyavalyást… egyértelmû, hogy az utóbbi, ám mivel még túlságosan kiskölyök a fiú, hálás kiskutya tekintettel pislant rám. Ha nem találtam volna rá erre a kölyökre, holnapra már nem élne. Nem mintha engem ez annyira érdekelne, nem igazán érdekelnek az emberek, de ketten több esélyünk van a megmenekülésre, és arra, hogy ránk találjanak, vagy mi kitaláljunk.

Különben is, megígértem magamnak, hogy nem leszek olyan, mint Õ, szóval ahelyett, hogy hagynám magam felidegesíteni a nyivákolásán, meg a tehetetlenségén, és kiverném belõle a szuszt is, inkább segítek neki. Igaz, én sem annyira tudom, hogy mit csinálok, rég voltam erdõben, magányosan meg még sosem, csak a nagyapával, de legalább én nem kezdek el bõgni, hanem megoldáson gondolkozom.

Ami jelen esetben a tûz. Egyrészt, meleget ad, másrészt fényt, harmadrészt elijeszti a vadakat. Nem tudom, él-e ebben az erdõben valami vadállat, de jobb felkészülni, mint hagyni, hogy megegyen minket valami. Persze, ha valami megtámadna minket, elsõ dolgom az lenne, hogy Donniet magam elé lökném, hogy menekülhessek, de errõl senkinek sem kell tudnia. Különben is, az életösztön egészséges! Tudtommal még senki sem halt bele abba, hogy mindent megtett az életben maradásért…

- Hogyan? – kérdezi a fiú ártatlan hangon. Hogy… hogyan gyújtunk tüzet? Komolyan ezt kérdezte meg tõlem? Szóban inkább nem is válaszolok, csak egy kissé lenézõ pillantással, és inkább a terepet teszem tûzgyújtásra alkalmatossá. Ez egy jó hely lesz, ha villámlik, az erdõben sehol sem jó, viszont legalább ha csak esõ lesz, ez a nagy fa megvéd majd minket a nagyjától. Elméletileg van valamerre sziklás vidék, barlanggal, sõt, erdészház is, de most este inkább nem deríteném föl a környéket. Elõször éljük túl a ma éjszakát, aztán gondolkozhatunk a holnapon.

Kissé eltisztítom a talajról a törmelékeket, hogy ne legyen a tüzünkbõl erdõtûz, egy bottal vájok a földbe egy nagyobbacska gödröt, és abba teszem a gallyakat és leveleket. Ha az ember nem akar elevenen megégni, és sajnálatos módon nincsen téglája, vagy hasonló tûzálló dolga, amivel el tudja keríteni a tüzet, akkor abból gazdálkodik, ami van neki. Jelen esetben föld. Még szerencse, hogy a dohányfüggõségem miatt mindig van nálam öngyújtó és gyufa is, ha esetleg valamelyikbõl kifogynék, így a tûzcsiholással nem kell bajlódnom. Azzal mindig is gondjaim voltak anno.

- Ohh – hallok egy halk hangot a hátam mögül, mikor meggyullad a láng. El is felejtettem, hogy társaságom van. – De király! – mondja lelkesen, és mellém csüccsen. – Megmentettél! – mondja hálásan, óriási, kerek szemekkel. Valami megmozdul bennem, mélyen. Valami sötét, kellemes, bizsergetõ dolog.

- Még nem – mondom, hiszen csak egy tüzet gyújtottam, nem a kivezetõ utat találtam meg. – Még nem.

Hála az égnem csöngetnek. Meg sem várva, hogy a tanár befejezze a pofázását, már kint is vagyok a terembõl. Alig várom már, hogy tudjam, Donnie mit szól a filmhez.

Már vagy két perce várok a megbeszélt helyen, de Donnie-nak semmi nyoma. Kezdek megharagudni, hogy hogy képzeli, hogy késik, mikor megbeszéltük, hogy egybõl csöngetés után itt találkozunk, mikor meglátom, ahogyan lerohan a lépcsõn, majdnem föllökve az útjába kerülõ diákokat.

- Bocsi, csak a… - kezdi a mentegetõzést lihegve, a futástól teljesen kifulladva. Nem érdekel.

- Késtél – jelentem ki a nyilvánvalót, csak hogy félbeszakítsam magyarázkodását. Nem tanár vagyok, nekem nem kell kamuznia, hogy miért késett, inkább jelenjen meg idõben. Legközelebb nem fogok rá várni, aztán meglátjuk, hogy boldogul akár csak a hazajutással is. Azt sem tudja nélkülem, hogy melyik buszra jobb felszállni… de boldoguljon csak, ahogy tud!

- Nem direkt! A tanár feltartott! – fakad ki. És? Én ezzel most mit kezdjek? Szarja le, én is leszartam a sajátomat.

- Attól még késtél. Azt beszéltük meg, hogy egybõl óra után itt találkozunk. Már indulni akartam, hiszen egyértelmûen nincs szükséged arra, hogy átmenjek hozzád – mondom neki, és látom, hogy teljesen elsápad. Tudom jól, hogy nem tud nélkülem semmit sem csinálni, gondoskodtam róla, így ez a lehetõ legborzasztóbb lehetõség számára. De ha ennyire semmibe vesz engem, hogy egy szar kis tanár miatt megvárattat, akkor nyilvánvalóan nem kellek neki annyira, mint amennyire azt sugallja viselkedésével.

- De Tyler, ez nem igaz! Ígérem, többé tényleg nem lesz ilyen, csak gyere át! Kérlek! – könyörög nekem. Látom rajta a totális kétségbeesést, a „mi lesz velem, ha tényleg nem jön át” arckifejezést, és kétségbeesése, könyörgése csak még több élvezettel tölt el. Dehogy hagynám én magára a tökéletes áldozatot? Ha már csak így az ölembe pattant, nem fogom senki másnak átengedni, de imádok az érzelmeivel szórakozni, így nem mutatom elégedettségem, továbbra is „csalódott” maradok.

- Minek? Anyád úgyis csak hisztizni fog, te nem akarsz velem lenni… - mondom. A körénk gyûlõ diákokat egy pillantásommal elriasztom, és szerencsére tanár sem akar közel jönni hozzánk. Semmi közük hozzá, de legalább láthatják, hogy Donnie ragaszkodik ennyire hozzám. Nem én kötelezem rá, hogy vigyen hozzájuk haza engem, hanem õ akarja. Ha majd jön a pszichiáter valakit megkérdezni, mondhatják majd, hogy nem én vagyok a hibás mindenért.

- Ez nem igaz! Anya nem fog minket zavarni, mondom neki, hogy amíg nálunk vagy, be se jöjjön a szobámba. Én pedig veled akarok lenni! Tényleg! Nélküled azt sem tudnám, hogy most vizet, vagy kólát akarok-e inni. – Tudom. Örülök, hogy te is tudod, hogy nem tudod.

- Egyértelmûen vizet – mondom, és elvigyorodok. Donnie megkönnyebbült sóhajjal jön rá, hogy végre engedtem neki, de azért még nem állítja vissza normál állapotára óriási, kerek, kérlelõ tekintetét.

- Na, látod! Te mindig tudod, hogy mi a jó nekem. Kérlek, gyere át. Ígérem, többet soha nem fogok késni, fõleg nem a tanár miatt. – Bólintok, mire elmosolyodik.

- Na, jó. De akkor azt a filmet, amit kiválasztottam, teljes egészében végig kell nézned, és a végén õszintén el kell mondanod róla a véleményedet – figyelmeztetem. Donnie csak lelkesen bólogat, miközben elindulunk hozzájuk, és kijelenti, hogy azt fogja tenni. Ajánlom is, hogy azt tegye, amit mondok neki!

- Jól van, akkor gyere, szálljunk föl erre – intek az épp érkezõ buszra, és úgy is teszünk.

Ahogyan hozzájuk érünk, én csak levágom a cipõmet, mert semmi kedvem betenni õket a helyükre, ellentétben Donnie-val, aki a sajátját is és az enyémet is oda teszi, ahová kell. Ezután ketté válunk, én a szobájába megyek, gyorsan megkeresni neten a filmet, õ pedig az anyját megy megkeresni, hogy én is itt vagyok, ne zavarjon. Hallom a nem túl halk anyai hangot, ahogyan már megint kiakad emiatt, amit nem értek, hiszen minden nap átjövök ide, igazán megszokhatta volna. De persze nem zavartatom magam, Donnie úgyis lerendezi az ügyet. Tudja jól, hogy én azt mondtam neki, hogy mindent meg kell tennie azért, hogy az anyja ne zavarjon minket semmilyen körülmények között, innen már tudja kezelni az anyját egymaga is.

Lassan elcsendesednek, én is megtalálom a Csodálatos dolog címû filmet, és mire Donnie bejön az italokkal – magának vízzel, nekem kólával -, már majdnem teljesen be is töltött.

Elkezdjük a filmet nézni. Donnie hiába kérdezgeti, hogy mirõl fog szólni, milyen stílusú film, nem válaszolok. A címet sem látja, hiszen teljes képernyõs, de ha tudná, se jönne rá, milyen film. Viszont ellenben azzal, amit gondol, nem azért, mert mérges vagyok rá, hanem azt akarom, hogy majd magától jöjjön rá, hogy mégis mit nézetek vele. Az elején még nem nagyon lehet rájönni, hiszen a srác buzinak gondolása lehet csak simán szemétkedés a többi fiú részérõl, viszont mikor a két srác elõször alszik együtt, és reggel a képernyõn megjelenik egy csupasz fenék… Nos, mondjuk úgy, Donnie pipacs pirossá válik.

Kíváncsi leszek, mit szól majd a végén ehhez a dologhoz!

Igazából tök mindegy, hiszen azt teszi, amit én mondok neki, de egy részem tényleg kíváncsi, hogy ha én nem lennék, mennyire jutna rá erre az ösvényre.

Olyan büdös, áporodott szag van itt bent. Mint egy szertár, amit nem takarítottak és nem szellõztettek ki évtizedek óta. A mûszerek fémes szaga, az a borzadályos inger, hogy kiszáradt a torkod és a szád, nyelned kell, de akkor is krétaport lélegzel be, mert a tanár úgy kopácsol vele a táblán. Ki szeretnék már menni az udvarra, de az órám szerint még a következõ öt percben sem fogok kirontani az ajtón, amin bejöttünk. Pazar.

– Párhuzamos kapcsolás esetén milyen kapcsolat van a fõágban és a mellékágakban folyó áramok erõssége között? – teszi fel a kérdést újra Mrs. Higgs, a táblára felrajzolt megannyi kapcsolásira bökve a krétás ujjával. Annyira különös, hogy alapból is rettentõen fehér a bõre, tipikus fizikus, aki a napfényre csak akkor megy ki, ha azzal kísérletezik valamit. Az ablakon nézek ki, az ég nagyon beborul, örülök, hogy reggel eltettem azt az esernyõt. Súlyosnak tûnnek a felhõk, pár pillanat és ránk zúdítják a vizet. Tynak nincs ernyõje, vagy igen? Nem mondta, hogy hoz, csak nekem szólt, hogy pakoljam el. Utána rögtön anya is rám akart tukmálni még egyet.

– Mr. Anson? – a szívem is kihagy egy dobbanást.

– Töessékh? – horkant fel a mellettem ülõ Greg. Megkönnyebbülök. Bár neki a leghalványabb fogalma sincs, hogy jelenleg hol van, ki beszél hozzá és mit is kérdeztek tõle tulajdonképpen. A tanárnõre nézek, mert innentõl kezdve rögtön világos, kire fog rácsapni.

– Hm. Ms. Atkins, amennyiben Ön nincs teljes szellemi emigrációban az órámon, tudna válaszolni a feltett kérdésre? – fordul két paddal odébb Lindshez, így már nem is nézek arra, kiment minket.

– A fõágban folyó áram erõssége egyenlõ a mellékágakban folyó áramok erõsségének összegével – majdhogynem olyan hatással mondja fel, mintha egy hosszú cetli lenne a szájában, amit valaki rohadt erõsen kirántott egy lendülettel.

Egy éve kímél, még ez a tanárnõ is, akinek a dolgozatait szerintem még az egyetemen is visszanyögdösik. Nem szólít fel hirtelen, a feleléseknél is egyértelmûvé teszi apróbb jelekkel, mikor fog eljönni az az óra, mikor nekem kell szóban produkálnom valamit. Nem dobál rám már krétát sem, mint két éve, ha elbóbiskoltam.

Kicsöngetnek, elkezdek pakolni, a házit még leírom a tankönyv sarkára és bekarikázom a feladatokat abban a nyavalyás munkafüzetben, aminek a látványától gyakran kap el ideges rángás. Hihetetlen, hogy mennyire be tudok parálni ettõl, pedig már nem is vadászik rám úgy, mint régebben. Kinyitom a mellettünk levõ ablakot, Gregnek pedig a hátára csapok a könyvvel.

– Mozdulj már – megyek el mellette, még van egy óránk, de addig még Tylert is meg kell keresnem. Betéve tudom, mikor végez és hol van órája, de most kint az udvaron fogunk találkozni. Nagyon várom már, meg kell kérdeznem, hogy mit fogunk csinálni suli után. Bár, ha még nem mondta el, biztos okkal tette.

– Csak ha vége van – hallom még meg a dünnyögését az ajtóból.

– Vége van – szólok még vissza.

– Zsír – kezd el feltápászkodni, de a következõ osztály már nyomakodik is befelé. Majd kijön, nagyfiú már, kiküzdi magát, abban vérprofi. A tanulásban nem annyira, vagy inkább ívesen tesz rá. – Hé, balfaszkám, meg se vársz?

Még az se tûnik fel neki, hogy egy éve nem várom meg az ajtóban. Régen sokat gondoltam arra, hogy ûrlény, vagy Men in Black, vagy tudom is én… Nem foglalkozok sokáig vele, sietõsre fogom a folyosón, még a fogaimmal tartom a füzetet, amit nem sikerült elpakolnom, úgy robogok le én is a lépcsõn, ki az udvarra. Az ég kinézete miatt sokan inkább maradnak a tetõ alatt és a mozgáskorlátozottak feljáróján, mert ugye az fedett. Meglátom Tyt, ahogy a biciklitárolónál füstölög, megszaporázom a lépteimet. Akárhányszor csak meglátom, vagy rá gondolok, elönt a biztonságérzet, azonnal ellazulok. Meglátom a fekete haját és a mozdulatait, amiket bárhol felismerek, egybõl megszáll valami nyugodtság és valamiféle lelkesedés.

– Szia! – köszönök, megtámaszkodok a vállammal az oszlopnak, a másik lábam felhúzom, hogy a táskát rátéve bele tudjam gyömöszölni ezt a rohadt füzetet.

– Hello – lép közelebb, szájában a füstölgõ cigivel, majd a táska két szélét megfogja és kifeszíti, hogy könnyedebben beletuszkoljam. Sikerül is a mûvelet, kiveszem még az ásványvizes palackot és becipzárazom a táskát. – Mi volt?

– Semmi, Greget pécézte ki magának, következõ órán ki fogja csinálni – tekerném le a kupakot a palackról, de nem megy. Mikor épp erõlködni kezdenék, Ty nyújtja érte a kezét, én pedig odaadom neki. Próbálkozik õ is pár másodpercig, majd a zsebébe nyúl és elõveszi a bicskáját. – Mi az? – megyek közelebb, hogy lássam, mit csinál vele.

– Vannak selejtes üvegek – nyitja ki a bicskát, körben levagdossa a kupak széleit, majd a tetejét pattintja fel. Körben valamiféle mûanyag, megszáradt ragasztószerûség van, ezért végül lenyiszálja azt a részét is. Hát nem is szeretném bekapni, ki tudja mi a francot kapnék el tõle. Ty biztos tudja, hogy nem jó, ezért vágja le.

– Azta, szóval ezért nem tudtam kinyitni! Köszi! – veszem el, mikor visszaadja. Nézegetni kezdem, sosem láttam még ilyet. Ezt is milyen egyszerûen és gyorsan meg tudta oldani! Ideges sem lett és gondolkodóba se esett. A nadrágjába törli a bicskát és visszateszi a zsebébe. – Kérsz?

– Majd ha elszívtam – emeli el a szájától a szálat, én pedig iszok az üvegbõl, és körülnézek az udvaron. Hideg, esõillatú szél fúj, de én szeretem ezt az idõt.

„– Esni fog – jelenti ki, ahogy felnéz az égre. Térdéig felgyûrte a nadrágját, úgy áll a patakban és egy botra felkötözött bicskával próbálja a halakat átdöfni. Oldalt ülök, piszkálgatom a tüzet és felnézek az égre. Eddig mindig igaza volt, miért lenne most másképp? De miért tudja megmondani, mikor esik?

– Honnan tudod? – kérdezem, mikor a sekély vízben kicsit bentebb gázol és nem moccan.

– Érezni az illatát – válaszol, mire én is elkezdek szimatolni, de csak a szúrós fenyõillat csapja meg az orrom, meg a vízé. – Haladnunk kell. Arra a vastagabb fakéregre lökdösd át a nagyobb parázsdarabokat, visszavisszük õket. Itt nem tudjuk majd megsütni a halakat.

– Jó! – kelek fel, leporolom a nadrágom és nekilátok annak, amit mondott. Fél szemmel figyelem, ahogy pár percen belül sikerül kifognia pár halat, rögtön összefut a számban a nyál. Fûszerek nélkül igaz, borzalmas, de jobb mint a semmi. Tüsszentek egyet, gyorsan megtörlöm az orrom a kézfejemben, az ingem rég feltûrtem, nehogy megégessem. A farkuknál fogja a halakat és indul vissza, rögtön a nyomába szegõdök, nehogy lemaradjak.

– Tedd a szárazabb falevelekre – utasít, gyorsan oda is billentem a fakéregrõl mindet, mert még azelõtt átégeti, mielõtt lesöpörhetném. Hamar fellángol a tûz, éppen megettük a halat, ahogy leszakadt az ég. Bemásztunk a sûrûbb fákra erõsített kis tetõ alá, Ty mellé kucorodok, úgy nézem az esõfüggönyt. A lábszára hideg még a patak miatt, de a combja meleg a nadrágon keresztül.

– Mikor fog elállni? – lesek ki, rögtön a fél arcom csurom vizes lesz.

– Hamarosan, tavaszi zápor – feleli. – Töröld meg az arcod.

– Jó – hajtom le az ingem ujját és dörgölöm vele körbe a fejem. – Aludhatok addig? Lehet?

Rám néz, majd bólint. Közelebb húzódok hozzá, amit enged. Nyugodtan hunyom le a szemeimet, úgysem lesz semmi baj.”

– Suli után mi lesz? – kérdezem, felbökve az égre, mikor az dörren egyet.  Nem szeretek elázni, de az ernyõ alatt sétálni bármikor. Egy kávé is jól esne, beülhetünk valahová, igazából mindennek örülnék. Mindegy, amíg vele csinálhatom. Tyra pillantok kérdõn, aki a dörrenés elülte után viszonozza. – Rossz idõ lesz.

– Elmegyünk hozzátok, nézünk egy filmet – nyomja el a csikket, figyelem, ahogy az utolsó adag fehér füstöt kifújja, az összes a hajába robban, ahogy lehajol és eldekkeli. Egyszerûen tökéletes, mindenre tudja a választ, mindenre tudja, hogy mi a jó és mikor mit kell tenni. Nála jobb emberrel soha nem ismerkedhettem volna meg, úgy érzem, az életem remek kezek között van, az Õ kezei között. Õ majd tudja, mit kell csinálnia vele, hogy mind a ketten jól járjunk. Ha mással maradok ott az erdõben, lehet… hogy meghaltam volna. – Menjünk, különben késni fogunk.

– Mit nézünk? – kérdezem lelkesen, felzárkózva mellé, átvágunk az udvaron. Azokkal a kék szemeivel végigméri a tetõ alatt kuporgó többi dohányost, majd visszakanyarodik a bejárat felé, majd rám. Rámosolygok. Mondjuk, anyu nem fog, ha hazaérve látja, hogy egy pár Converse tornacipõ is oda van téve a többi cipõ mellé a polcra. Nem szereti Õt, de én igen, nem tudom elképzelni nélküle a napjaimat, mindig a következõ alkalomra gondolok és koncentrálok, mikor találkoznunk kell. Hol, mikor, merre, a miért se számít, mindent biztos kézzel tart, mint valamiféle gyeplõt. Apa sem szereti, de eddig még erélyesebben nem lépett fel ellene, csak anya. Nem szeretném, ha ez megtörténne. Úgysem tudják tõlem eltiltani! És engem se tõle! Nem tudják…

– Majd még órán eldöntöm – zárja le a témát, én pedig csak bólintok, hogy rendben van, majd kitalálja. Úgyis jót fogunk megnézni, eddig még nem hozott olyat, ami ne tetszett volna. Az egyik inkább fura volt, mint rossz, szóval számba se veszem. – Fent lesz órád?

– Igen, D12. Osztályfõnöki – teszem még hozzá, a folyosón már látom, hogy Greg épp az egyik ivókútnál próbálkozik… inni. Észrevesz minket, mindennapjaihoz képest egész gyorsan emelkedik fel a fém kagylótól. Ha Tyjal vagyok, annyira más minden. Akkor minden ismerõs elhalványodik, más szerepet kapnak, mármint… másképp érzek irántuk. Nem osztálytársat látok, hanem csak egy embert a sok közül, akik a folyosón bénáznak. Olyan különös, de nem bánom. Minden érzékem Tylerre van kiélezve, és ennek így kell lennie. Az orvosok is megmondták, hogy a történtek után ez normális. Nem vagyok sárgalapos.

– Hejj! Donnie, hol leszünk? – kérdezi, én pedig Tyra pillantok, aki csak legyint, hogy mondjam meg neki.

– D12! – fordulok vissza, hátrafelé sétálva, hogy ne maradjak le még véletlenül se Ty mellõl. A biztonság kedvéért el is mutogatom neki, majd kört formálok a jobb kezemmel és a szemem elé nyomom, hogy biztos levágja, hogy a Bagollyal lesz óránk, szóval osztályfõnöki.

– Kösz!

– Kétlem, hogy felfogta – sóhajtok fel, mikor már a lépcsõhöz érünk. – Fogalmam sincs, miért ilyen, lehet nem kapott elég oxigént születésekor, passzolom.

– Ha vége az órádnak, legyél itt – szólal meg végül, miután mind a ketten figyelemmel kísértük, ahogy Greg az ivókút fölé hajol, de a válltáskája a nyakára csúszik, a súly elõre rántja, úgy, hogy totálba becuppantja az egész csapot. – Abból többet ne igyál.