- Azonnal vegye le rólam a kezét! – Noha határozott akartam lenni, hangom remegése, nem ad elég élt a hangomnak, hogy komolyan is vegyen engem. Szomorú. Szomorú, hogy én meg nem is akarom igazán, hogy elengedjen, minduntalan közelebb s közelebb akar menni hozzá a testem.

– Ki vett rá arra, hogy felvedd?

- Senki!

- Azt nem hiszem. Hisz hogyan is bújt volna az én ártatlan kiscicám egy nõi ruhába? Méghozzá ilyen izgató darabba.- egy mesztelenül fel s alá mászkáló kurtizán hosszabban tartó elviselése elég ok hozzá, hogy jó kis cica legyek… Izgató darab? Igaz, hogy nem én akartam eme darabot felvenni, de semmi kivetni való nincs benne, ha hölgy volnék, ami nem vagyok, természetesen éppen annyit és ott takar ahol és amennyit kell.

- Azt hittem ön ûz ismét gúnyt belõlem. – amúgy igazán kihátrálhatna a lábaim közül, mert .... Hm, elég izgatott lettem a csóktól, és amint megtudná a vesztem egyértelmû lenne.

- Mikor tettem én ilyet kedvesem? Nem emlékszem rá, hogy bármikor gúnyt ûztem volna belõled, ellenkezõleg, rendre figyelmességgel és bókokkal halmozlak el, eddig tanúsított végtelen türelmemrõl nem is beszélve.

- M-mit jelent az, hogy eddig, márki?

- Azt jelenti szépségem, hogy végre meg akarom kapni azt, amiért fizettem.
- Én! Nem! Vagyok az egyik szajhája! Sosem fogok lefeküdni önnel márki! Mit tegyek még, hogy megértse!? – erõsen csapok a mellkasára, hát nem érti?! Nem akarok egy lenni a megannyi szajha között, akik megfordultak az ágyában… Nem!

- És nekem mit kell tennem drágám, hogy megértsd, az enyém vagy, teljesen? – Én ugyan nem vagyok senkié csak saját magamé kedves Marco, még ha ez neked nem is tetszik… Ha szajha akarnék lenni ígérem beállok a sorba és hagyom magam, de nem leszek újabb trófea számodra. Szeretném, ha tényleg csak engem akarnál… csak engem… Mi történik velem?!

- Van egy ajánlatom a számodra Cicus. – Na ez pont olyan patásan hangzik, amitõl az egyház egybõl keresztgyártásra adja a fejét, méghozzá világszintû mértéket öltve, a szentelt vizet pedig ingyen osztanák minden sarkon.

- Felejtse el! Bármi is az, lefogadom valami mocskos dolog lesz, amit soha nem tennék meg!

- Még ha a szabadságod is a tét? – Szabadság?! Tényleg?? De… õt ismerve az ér szinte megfizethetetlen lenne számomra.

- Mi lenne az ára?

- Csak egy aprócska próba. Ha valóban undorodsz egy másik férfi közelségétõl, ha nem akarod, hogy hozzád érjek, elengedem a tartozásod és a jövõben azt teszel, amit csak akarsz. Hogy velem maradsz, vagy elmész, csakis rajtad áll. – Most is szívesen maradnék veled te átkozott patásokat megszégyenítõ démon, ha tényleg engem akarnál… Csak engem… Ijesztõ, mennyire is vonzódom hozzád, mennyire vágyom az érintésed után, de nem kívánom egy lenni a sok után

- S ha nem teljesítem?

- Akkor véget vetsz ennek az ostoba huzavonának és megadod magad nekem.

Mondanom sem kell, ez a lehetõség mennyivel jobban tetszik, és nem lenne rossz sorod, mindent megkapnál tõlem, amit csak kívánnál és még többet is. – kivéve téged. Magadat nem adnád nekem… Viszont, ha nyerek elmehetek messzire, hogy feledjek… Világot láthatnék.

- A szavát adja, hogy szabadon enged, mindenféle adósság nélkül?

- Nemesi szavamat adom, hogy így teszek. Feltéve, ha bebizonyítod az igazad.

- Mit kellene tennem?

- Semmi különöset kedvesem. – közelebb lép, combjaimat szorosan a testéhez simitva, óhh te jó ég, ha pár centit is közelebb simul, megérzi a vágyam, s akkor valóban elveszem… és az asztal sem lehet kényelmes ha Marconál elpattan a vágy szikrája és feléget mindent..

- Mit mûvel!?

- Megbizonyosodom róla, hogy valóban érzéketlen vagy irányomban. – jajj ne… ne csak ezt ne… Tiltakozni sincs idõm s már ajkaimra is hajol. Tiltakozásom is csak gyenge utánzata a valódinak, hiszen ajkai finoman lágyan érintik az enyémet, íze akár az érett barack. Amikor nyelvével finoman végig nyalja a számat, elvesztem. Számba hatolva vonja érzéki táncba sajátjával a nyelvem, hajamba túrva szinte transzba ejt ez a férfi.
Szinte már eszemet vesztem a kéjtõl, amit érzek, ami folyamatosan remegésben tartja a testem, s a vágyamat is folyamatosan tovább s tovább szítja. S noha legszívesebben sutba dobnám az egészet s mindkettõnk ruháját cafatokban dobnám a sarokba büntetésül, hogy akár egy percig is feltartottak minket, s ha tudnám, hogy csak én kellek neki egy életre senki más meg is tenném de így csak áldom a rajtam lévõ ruhatengert. Kezeim mellkasán nem tudják eldönteni, agyam melyik impulzusát kövessék, melyik parancsnak engedelmeskedjenek, húzzak még közelebb vagy taszítsák el ezt a férfit..

- Gyönyörû vagy Serinem, és olyan édes. Ugye most nem fogsz ellenkezni? –A csók hevében alig érzékelem, ahogy felhúzza a szoknyámat, csak a hús levegõ érintése simogatja a boromét, kábultan hagyom, hogy végig simítson harisnyába bujtatott lábaimon, majd az egyiket kioldva érintse meg combom érzékeny felületét.

- Marco… - ne hagyd abba… mééég…

- Mit szeretnél édesem? Netán még egy csókot? – Már megint… már megint hagytam, hogy elcsavarja a fejem… Nem engedhetem ezt többé…

- Én… s-soha!

- Pedig a kicsike kis tested már nagyon ki van éhezve a figyelemre.
-De nem az ön figyelmére Márki!

- Márki? Az imént még Marco voltam. Úgy vélem, kapcsolatunk természete engedélyezte a név intimitását.

- Nekem önnel semmilyen kapcsolatom nincs, uram. – legalábbis, nem hagyom, hogy legyen bármi közelebbi kapcsolatom is… a vesztemet okozná. A fenébe! Ne gyere közelebb te ördögfajzat! Ha még közelebb jön, megérzi, azt amit nagyon nem kellene, a testem reakcióját és akkor már biztosan nem magyarázom ki magam.
- Bármibe lefogadnám gyönyörûségem, hogy e merevség egy másik testrészedre is átterjedt. -derekamnál fogva ránt magához, így kemény vágyam a tétesnek feszül. Fuldokoló hangot hallatok, hisz kéjes vigyora arról árulkodik, hogy bizony érzi, hogy az ott nem a kardom… Fõleg mikor saját kemény vesszöjét hozzám dörgöli, a bús fenébe… Most már biztos, hogy felszenteljük ezt az asztalt…

- Nos, kiscicám, mi lenne, ha megszöknénk a vendégek elõl és máris elkezdenéd törleszteni az adósságod? – ahogyan a fülembe suttog, aztán azzal az érzékiséggel, ahogy rágcsálja és nyalogatja, Ó te szentpatás komolyan ezt be kellene tiltani, már-már beleegyezõen húzódnék hozzá, mikor fülsüketítõ lövés hangja szeli át a kéj ködét.

- Mi volt ez?

- Egy lövés .Te maradj itt, megértetted? – a sarokban lévõ állványról leemeli a kardját és a pisztolyát is megához veszi.

- De mi történt? És hová mész!? –
- Természetesen lemegyek. Én vagyok a házigazda, tudnom kell mi történt.

- De fegyverük van!

- Nekem is. Ne aggódj édesem, addig nem halok meg, míg benned nem leszek, ebben biztos lehetsz. – hogy mi? Na, ilyen szó kincsel és páratlan fordulatokkal is csak Marco tud elõrukkolni, te..te.. Felfuvalkodott hólyag! Egy gyors csók után kifordul az ajtón.
-Fuss is csak el elõlem te mocskos szodomita! – dühöngve járkálok a szobában fel s alá.
Pánik hangja szinte elviselhetetlenül tör elõ mindenhonnan, az ablakból kitekintve menekülõ embereket tömege vonzza a tekintetem, akik szinte egymás ellökve mentik a saját bõrüket, sokuk a lovakra pattanva, hagyják hátra a hintókat. Na most már biztos nem tudok a kis redõs szoknyácskámon üldögélni.

- Marco! –ahogy kilépek a szobából többfelé felborult vázákat, elhagyott topánokat látok szerteszét, a menekülés nem nyomtalanul történt, sérült embereket is látok, ahogy a lépcsõ felé igyekszem, gondolom nem voltak elég gyorsak és a tömeg eltaposta õket. A lépcsõn haladva meglátom Marcot, ahogy egy feketeruhás férfit fordít a hátára, testébõl vér szivárog, így nincsenek illúzióim.
– Istenem… mi történt?

- Nem tudom. De mintha azt mondtam volna, hogy maradj odafent.

- Én meg mintha nem teljesíteném a parancsaid, emlékszel?

- Majd késõbb még megbeszéljük kiscicám, hogy miért is nem engedelmeskedsz nekem, de most azonnal távozunk innen. –a kezemet megragadva húz maga után, amit nem igen értek, miért pont a hátsó udvar felé mikor a legrövidebb és biztonságosabb út, a nyugati szárnyon az ablakokon át van?

- Miért? És hová megyünk? – Idõ sincs arra, hogy válaszoljon. Az egyik szobor mögûl kilépõ alak tesz róla. Marco maga mögé lökve véd a saját testével, fellélegezni sincs idõm már is a földön fekszenek, s az alak nem titkolt célzattal próbálja lenyisszantani Marco fejét.

- Marco!

- Zárkózz be a könyvtárba! – Most eszemben sincs ellenkezni, fegyver nélkül maga lenne az öngyilkosság, Marco erõs megvédi magát majd utánam jön. Remélem. Megiramodok az érintett szoba felé, s éppen csak beérek mikor az árnyak közül újabb figura lép elõ, hatalmasat sikoltva dermedek meg. Élveteg vigyora rosszra sejtet, s nem az életemet féltem tõle. Nagyon rossz balsejtelmem van s remélem ez csak egy nagyon rossz rablási próbálkozás vagy revans, mert ha valóban beigazolódik, ami jelenleg körvonalazódik bennem… Nem. Nem lehet! A vitrinig hátrálok, hiszen mind két kiút elérhetetlen, az egyiknél Marco küzd a másiknál ez az alak.
Hatalmasat sóhajtva nyúlok a drága porcelánok után s egyiket s másikat hajítom a támadom fejéhez. Úgy tûnik nem számított arra, hogy megpróbálom magam védeni, biztosan védtelen kisasszonynak nézett.
- Serin!

- Marco! Segíts! – hiába ostromlom a porcelán gyûjtemény minden egyes tagjával egyre közelebb s közelebb jut hozzám, ebben a maskarában pedig nem vagyok képes megvédeni magam kellõen. Marco, mint a mesék hõse pont jókor lép be a szobába, egy elegáns mozdulattal kést dob a férfi mellkasába aki élettelenül dõl el.
- Nem esett bajod? – hevesen megrázom a fejem, idõben érkezett. A támadómhoz lép majd szakszerûen életjel után kutatva fordítja hátára a férfit.
- Mi az?.

- Egy tetoválás. Biztos van valami jelentése, mert ez elõzõ férfinak is pont ugyanilyen van a nyakán. – Furcsa ábrázattal tekint a nyakára így én is kíváncsin lesek át a válla felett. Bár ne tettem volna.

- Egy liliom. Mit jelenthet?

- Nem tudom, de jobb lesz minél elõbb eltûnni innen. – kezemet megfogva húz maga után, szegény Fredo majdnem elhalálozott mikor egy rejtekajtón kilépve megijesztette Marco-t
állok fel, újra megragadva a kezét.

.

- Márki úr! Serin úrfi! Jól vannak?

- Jól vagyunk Fredo, de fogalmam sincs honnan jöttek ezek. Nem rablók annyi bizonyos, másképp nem az estély alatt és nem engem akartak volna megölni.   Most menjünk! Lehetnek még idebent. Mi Serinnel a bordélyba megyünk, te pedig menj a bátyámhoz és mond neki, hogy küldjön néhány embert a testõrségébõl a házamba! – szóval van egy testvére, nos ha õ is ekkora kéjenc mint Marco nem jóslok túl sok jövõt ennek az ágnak a családfa ezen részén.

- Igen márki, sietek, ahogy csak tudok! – egy gyors bólintás majd Fredo, félelem szorítja a torkom. Azokon a fickókon is ilyen tetoválás is volt… és… rajtuk is még régen… hirtelen térít vissza a valóságba a vállamra markoló két kéz majd Marco a hátam mögé lépve tép szét rajtam a ruhát.

- Ne! Mit mûvelsz!? Ez nem a legmegfelelõbb helyzet… - ezt még õ sem gondolhatja komolyan! Ilyenkor is csak olyan dolgokra gondolni!

- Halkabban kiscica, mert ha maradtak még banditák, mindet idecsõdíted. – Számra téve kezét próbál elnémítani és ellenkezõ kísérleteimmel mit sem foglalkozva folytatja – Ez a maskara csak akadályoz a mozgásba. Nem egészen így terveztem a vetkõztetést. – Éhes tekintettel néz végig azokon a ruhának nem mondható leheletvékony alsónemûn, ami még rajtam van. Nos, nem tudom, a hölgyek hogyan tudják ezt a semmit viselni. De én mezítelennek érzem magam benne teljesen.

- Ne bámulj! –        Furamód engedelmesen fordítja el rólam a tekintetét majd kezemet ismét megfogva húz a hátsó kijárat felé. A fél órája tartó mulatságnak már nyoma sincsen, az udvar kihaltan üdvözli az éj sötétjét. A lépcsõ alján megvárom míg Marco szakszerû mozdulattal szabadítja meg szegény lovakat nehéz terhüktõl, sokkal mozgékonyabbak leszünk lóháton mint hintón, bár megvallom õszintén nem tudom, hogyan tervezi, hogy én is lovagoljak, mert ez a hm… ruha nem éppen ideális viselet erre. Éppen szólni kívánnék némi ruhapótlási kísérletrõl Marconak mikor egy alak lép elõ a hintó mögûl, Marcot célozva kardjával.
- Marco, vigyázz! – testem automatikusan mozdul felé ellökve õt a halálos szúrástól. Addig a pillanatig amig testem nem érintkezik, a kemény macskakõvel s Marco meleg teste be nem borít, nem gondoltam arra, hogy most dalolva áldoztam volna az életemet. Marco nem habozik, azonnal mellkason lövi a férfit, aki félig ránk zuhan, vére arcomon folyik végig. Arca közel kerül hozzá s azonnal felismerem sikátorbéli támadóm.
Alig érzékelem, ahogy Marco lelöki rólunk a súlyos testet, testét és ingét is ennek a férfinak a vére szennyezi. Újból kisért a múlt, akkor anyám közbe lépett s úgy tûnik megint… Nem. Ez biztosan a véletlen mûve.
- Kiscicám, mennünk kell, hallod? – lassan nyernek értelmet a szavak, de lassan bólintva egyezem bele. Atlétikusan pattan a nyeregbe, majd maga elé húz. A ló hatalmasat nyerítve ugrik meg, ahogy Marco indulásra készteti. A várt irány helyett még is más felé indul, tán õ is rájött, hogy a bordélyban keresnének minket elõször. Sóhajtva hagyom rá a sorsom jelenleg.
Fél óra pokoli lovaglás után egy elegáns városi ház elött állunk meg, Marco rutinosan nyitja a kaput majd a lovat velem a hátán bevezeti a kis udvarba. Óvatosan emel le a lóról s kabátját rám teríti. Lehûlt a levegõ s én már nagyon fázok, testemet rázó fájdalomról nem is beszélve. Azon férfitársaim, akik bûnt követtek el, tegyen rájuk nõi holmikat s lovagoltassák õket. Bizonyosan megbánják még a sanda nézésüket is. Pokolian fáj mindenem.

- H-hol vagyunk?.

- Gavino házánál. Itt biztonságos, holnapra pedig már tudni fogom, mit tegyünk.
- Õ… õ volt az.

- Kicsoda? – Tekintete zavart, bizonyosan nem érti, mirõl hadoválok ily hirtelen.

- A férfi… a hintónál. Õ volt az egyik aki… aki elkapott miután megszöktem tõled.
- Biztos vagy benne, Serin? – Bólintok. Büdös alul öltözött banditák voltak, biztos nem azért üldözik Marcot mert megvédett. Nem lehettek fontos emberek, akkor nem részegen és tántorogva lézengtek volna az utcán. Marco átölelve kopogtat hangosan az ajtón, egy kedves arcú öreg szolgáló fogad minket. Marcot megpillantva egy szó nélkül enged is be minket, s vezet fel a lépcsõn át egy hosszú díszes folyosón egy hatalmas szobába, halkan tájékoztatja Marcot, hogy egy Gavino nevezetû férfi nem tartózkodik itthon. Ezek szerint egy barátja otthonában vagyunk.

A meleg fürdõ hallatára már is jobban érzem magam, rettenetesen fázok még így is, tán az átéltektõl is. Nem kívántam találkozni azokkal a bûnözökkel.
Ha azok nem támadnak ránk, akkor… Marco biztosan.. orcáim azon mód felforrósodnak. Az érintései… a csókjai… a vágy amint miatta érzek. Az emléktõl felhevült vágyamra simítom kezemet. Arcul csap az amit épp teszek, gyors ledobom ezt a szajhás maskarát. A fürdõbe benyitva már a kádban van a finom forró víz, nem tétovázok, sokat bemászok és nagyot nyögve merülök alá.
Ha megtettük volna, akkor már én is csak egy lennék a szajhái között s tán már nem is érdekelném õt. Miért kezdte el érdekelni a szívemet ez a szodomita kéjenc disznó? Sóhajtva csúszok lejjebb majd buborékokat fújva töprengek ezen, mikor nyílik az ajtó s gondolataim megrontója személyesen sétál be az ajtón szemérmét csak egy kis anyag fedte, amit törölközésre használ, szemeim azonnal tányér méretûre nõttek. Zavaromban nem tudtam mást tenni hangosan pihegtem, mint újbálozó fruska. Felocsúdni sem volt idõm mikor a kádban arrább tolva ült be mögém.
-E…ezt ugye Ön sem képzelheti komolyan Márki?! – hangosan sikoltva csobbanok a kád másik felére, szúrós tekintettel próbálom jelezni, a helyzet komolyságát, amire csak legyintve túr a hajába.
-Cicus, fáradt vagyok, mocskos és véres. Higgadj le, egy újjal sem nyúlok szûzies testedhez bármennyire is szeretném.- fejét a kád szélére hajtja, arca fáradt és meggyötört, aggódni kezdek érte. – Holnap ellátogatunk egy barátomhoz. tán õ tud nekünk segíteni. A bordélyba most nem szívesen mennék vissza egy darabig félõ, hogy figyelik azok az alávaló senkiházik.
- Értem, nekem viszont lenne egy csekély problémám kedves Márkim. – felvont szemöldökkel emeli fel a fejét s néz rám.- Bizonyosan állíthatom, hogy még egyszer nõi fehérnemûben fel nem dobsz egy ló nyergébe, hogy elvágtázzunk. Mindegyik testrészem külön tiltakozik ezellen. Másrészrõl, hirtelen távozásunkkor rajtad nadrág, csizma és ing volt amit akármikor hordhatsz míg én…
-Megoldjuk cicus. – mosakodni kezd, velem mit sem törõdve, ami felettébb gyanús számomra, szinte már várom az ajtón berontó patás sereget, akik a lelkemért jöttek, mert már rég belefúltam a vízbe és ez csak káprázat. Töprengésembõl egy csók hoz vissza, amit egy kéjenc vigyorú Márki adott.
- Már azt hittem kedves kiscicám, hogy tán kicseréltek, de a pirulásod a régi így megnyugodtam. – velem mit sem tödõdve szál ki a kádból amit én elhaló nyikkanással és szemeim elé kapott kezeimmel vészelek át, Marco csak hangosan kinevetve vonul ki. Valóban fáradt lehet, hogy ha még csak próbálkozni sem próbálkozik semmi mocskossal. Gyorsan én is megmosakszom, majd csatlakozok én is Marcohoz a szobába, megterített asztalnál ül, ahonnét finom illatok szálnak. Most veszem csak észre valójában milyen éhes is vagyok, gyomrom hangos korgására Márkim mosolyogva int felém.
Csendben falatozunk, mindketten gondolatainkba mélyedünk, majd ugyanilyen csendes egyetértésben térünk nyugovóra.

Másnap Marco nélkül ébredek, mellettem a széken pedig méretem béli ruhák vannak összehajtva. Az ágyból kikelve a mosdótálhoz lépve felfrissítem magam, majd a ruhákat felvéve indulok le az alsó szintre, megkeresve azt a kéjencet. Az duvaron találom meg ugyanazzal a szolgálóval beszélgetve és két felnyergelt lóval együtt.
-Már épp idejében cicus! Már épp indultam volna, hogy felébresszelek. Indulunk.- válaszolni sincs idõm, már is felpenderít a legelsõ lóra, majd õ is a sajátjára pattanva indulunk el.
-Még is hová megyünk? Csak így minden nélkül?
-Egy barátom vidéki kúrijába tartunk, pénz van nálunk és lóval holnap reggelre már ott is leszünk, hintóval ez 3 napot venne igénybe, de így ki tudjuk használni a kisebb levágásokat. – Valóban nem tréfálkozott velem, csak egy fél órára pihentünk meg dél tájt ebédelni, s a lovakat ellátni. Aztán folytattuk utunkat tovább. A táj lenyûgözõ szépséggel várt minden egyes kanyar után, szegény alfelem már borzalmasan fájt, nem vagyok hozzászokva a nyereghez de… ez a csodás látvány mindenért kárpótolt. Kietlen részen lovagoltunk tova, így nem találtunk egy fogadót sem éjjelre. Marco úgy döntött tovább lovaglunk, majd kipihenjük az út fáradalmait barátja vendéglátásában.
Az út során próbáltam magamban tartani nyafogásom, hiszen tudom milyen idegesítõ, ha valaki siránkozik, bár igen csak nehezemre esett, hiszen valóban úgy érzem feltörte szegény alfelem a nyereg. Marco egész úton maga elé bámulva ringatózott a lovon, míg én nyeglén lógtam a nyeregben. Gondolom neki meg sem kottyant ez a kis utazás, míg én a hajnali órákban már az öngyilkosságot terveztem.
-Hamarosan megérkezünk, a távolban már látom a birtokot körül záró kõfalakat.
-Végre. – hangom még az én fülemnek is túlságosan nyafka volt, amin Marco egybõl fel is kacagott.
-Csak nem megviselt az a kis utacska kiscicám?
- Kedves márkim, ha nem kívánod, hogy álmodban meggyilkoljalak, ezt a témát elkerüljük. – hangos kacagása kisért minket a birtok bejáratához. A kapuknál álló emberek azonnal tovább engedtek minket, valóban ismerik Marcot.
A bejárathoz érve azonnal mellettünk termett két istállófiú, az egyik segített leszállni a nyeregbõl amit szégyenlek bevallani, de kellett is. Az elsõ pár lépés nagyon kellemetlen volt, de igyekeztem lenyelni a fájdalmat s kihúzni magam, amint sikerült csatlakoztam a somolygó márkimhoz, gyilkos tekintetemmel mit sem törõdve indultunk be az ajtón.
- Marco! De jó végre újra látni téged barátom!- egy magas szikár férfi jön le a lépcsõn, mosolyogva öleli meg Marcot, valóban örül neki. Szõke haját kiengedve viseli, mit sem törõdve a kor divatjának.
-Amadeo! Barátom mintha kicseréltek volna! Angyalka valóban jó hatással van rád! Õ maga merre van?
-Pár perc és csatlakozik hozzánk õ is. Á milyen gyönyörû kisérõd van! Bocsáss meg a faragatlanságomért, a nevem Amadeo Vinchenzo- kezemet megfogva lehel csókot rá. – Õ pedig a kedvesem Lyry Gardi. Örülök, hogy meglátogattatok minket bár, ahogy téged ismerlek barátom, oka van a látogatásodnak. – egy korombéli férfi csatlakozik hozzánk, gyönyörû hosszú, szõke haja van és angyali mosollyal üdvözöl.
-Valóban. A segítségedre van szükségem. – Marco elmondta a bálon történteket s hogy kik állnak e mögött, szökésemrõl szerencsére egy szót sem mond.
- Nagyon szívesen vendégül látunk benneteket, míg ez az ügy meg nem oldódik, bár nemrég nem vettél itt egy kisebb kúriát te is barátom? – Marco mintha csak most ébredt volna fel, csap a homlokára.
-Teljesen el is felejtettem! Még mikor angyalkát megszöktettük! Ha nem mondod kedves barátom eszembe sem ötlött volna, ezen birtokomat Fredo kezeli. – hangosan felnevet, mire én csak felvont szemöldökkel nézek rá.
-Valóban sok minden zajlott akkor, még egyszer köszönjük, amit akkor tettél értünk barátom. –Amadeo kikisért minket, mert Lyrynek dolga akadt az egyik szolgálóval.
- Kiscicám fájó szívvel hagylak most magadra, a birtokon értesüléseim szerint Fredo már vár a vén kurafi. Jobban ismeri a lépéseimet, mint én magam, ott találkozunk, nekem még van egy két elintézni valóm.- szinte válaszolni sincs idõm, ajkaimra lehel egy puha csókot majd elviharzik az istállók irányába. hangosan sóhajtva nézek a vigyorgó Amadeo felé
-Szép is a szerelem nem igaz kedves Serin? Had agyjak egy kis ajándékot megismerkedésünk alkalmára. – egy kis dobozt nyújt felém, amit hálásan megköszönve szorítok magamhoz. Segít a hintóba szállnom, majd intve indul vissza a kúria belsejébe.
Az út nagyon rövid volt, vagy csak már én voltam már nagyon fáradt s elbóbiskolhattam az út során. A kúránál valóban Fredo vár. Nagyon féltett bennünket, hosszas mesélés után nyugszik csak meg. Emeleti tágas szobába vezet, ahol végre pihenhetek egy kicsit. Kora este tájban ébredhettem meg s Marconak még mindig nyoma sincs. A komodhóz lépve megpillantottam Amadeo ajándékát. Kíváncsién nyitottam ki, s boldogan kuncogtam fel mikor sok apró csinos kis bonbon-t találtam benne. Az ágyra helyezkedtem az édességgel együtt s hamarosan mind eltüntettem. Furcsa utóízt hagyott a számban, de nem törõdtem vele, hiszen a belsejében való krémesség kárpótolt. Talán fél óra telhetett el mire testem bizseregni kezdett, bõröm alatt mintha csak láva folyt volna vér helyett. Remegve nyúltam le már túlhevült vágyamhoz. Nem értem mi történik velem, minden apró lélegzetvétel után remegés rázza a testemet, mintha soha véget nem érõ láz ûzne. Remegve bújok ki hálóköntösömbõl, hiszen már átnedvesedett az izzadságomtól, felhevült testem boldogan fogadta a hûs lepedõt. Ez égõ vágyamon mit sem segített. Soha nem éreztem még ezt a szûnni nem akaró vágyat. Kezemet remegõ tagomra simitva nyögtem fel. Tompán halottam az ajtó csattanását, majd Marco hangját. A ködön át éreztem, hogy szólongat s mellém ül. Szinte magától mozdult a testem, ölébe ülve haraptam torkára. Érzem, ahogy ledermed, kuncogok eme felfedezésemtõl, de testem megint megrázza valami bizsergetõ érzés.
- Marco…-hangom a saját fülemnek is ideges, szinte… ömlik belõle a túláradó erotika és fülledtség, s a kezdõdõ pánik. Nem értem mi történik. – Segíts.

- Majd akkor, ha az egyikünk távozik innen. – válaszol, állát büszkén felszegve még fektében is.

Úgy tûnik még mindig nem fogadta el, hogy õ bizony nem megy innen sehová, legalábbis nélkülem nem. Olívio ellenben hamarosan visszatér a bordélyba, amint letelik Serin büntetése.

Gondolataim egy éles sikoltás hasítja keresztül, ami odalentrõl érkezik. A hang kétséget kizáróan Elenáé, a szakácsnõmé, akinek valószínûleg most elõször volt szerencséje Olívióhoz fogható mezítelen férfihoz. Kuncogva nézek Serinre, aki csak a fejét csóválja, de látom, hogy mosolyát épphogy sikerül ellepleznie elõlem.

- Nem találom olyan jó ötletnek, hogy ez a suhanc meztelenül sétáljon fel s alá. Szegény Elena szívrohamot fog kapni, akkor meg mind éhen veszünk, vagy annyira imádta a márki a süteményt, hogy ezt szeretné? – néz rám, hosszú szempilláit megrebbentve, mire mindketten felnevetünk. Bár akkor szívem szerint megfojtottam volna, amiért kis híján megmérgezett, de ha minden apróságon fenn akadnék, már rég ki kellett volna tennem a szûrét, az viszont szóba sem jöhet.

Délután már érkeznek a válaszok az általam rendezett estély miatt szétküldött meghívókra. Jó sok vendégre számíthatok, Velence színe java megjelenik, mint mindig, s emellett tucatnyi szebbnél szebb kurtizán is. Míg én a levelekre válaszolok, Serin csendben olvasgatja nemrég megszerzett könyvét, amit történetesen a bordélyból hozattam. Gavino kedveli a kalandregényeket, tucatszámra vannak kötetek a kis dolgozószobában, szinte mindent beborítanak.

Csak fél szemmel pillantok fel, mikor félreteszi a könyvet és inkább az ágyra heveredik. Mást nemigen tehet, míg a horzsolások el nem tûnnek, vagy kevésbé lesznek már érzékenyek, hogy rendes öltözetet hordhasson. De ha végre nem kell naphosszat feküdnie, megmutathatom neki Velencét. Azt a Velencét, amit én ismerek, de õ még sosem látott. Velencét, ahol az ember sosem veszhet el a gyûlölt unalom ködében, mert minden sarok, minden forduló tartogat valami meglepetést.

Másnap kora reggel – hozzám képest szokatlanul korán – indulok neki a városnak. Van pár elintéznivalóm, köztük az, hogy a szabómhoz is benézek a ruhám ügyében, majd Serinhez is kiküldöm õket, pontos instrukciók kíséretében, hogy mit is akarok. Csodásan fog kinézni, nem kételkedem benne, hogy õ lesz az estély leggyönyörûbb résztvevõje, mindegy hány dáma, meg kéjnõ lesz majd ott jelen. A megkötött kis fegyverszünetünk remekül beválik, hála egyrészt Olivio jelenlétének, mert az én kis Cicusom minél elõbb meg akar szabadulni tõle, így még véletlenül se hívja ki a sorsot maga ellen.

A hét így gyorsan eltelik, bár jobbára a szobájában kuksol duzzogva, legintimebb érintkezésünk kimerül abban, hogy napi háromszori gyengéd ápolásban részesítem, és azt kell mondjam, sosem volt még ennél szûzibb kapcsolatom olyasvalakivel, akit a sajátomnak mondhatok. Ez a kényszerû önmegtartóztatás azonban koránt sem olyan könnyû, mint hittem. Újabban már az álmaimba is belopózott ez a pimasz szépség, ennek eredménye a reggelente tapasztalt, szinte állandó vágy, hogy a magamévá tegyem. Nem vagyok szentéletû, így az egyetlen ami még távol tart tõle, azok a sérülések, amik mára egész szépen elmúltak. Eddig türelmesen vártam, éjszakánkét utcai bálokra, karneválokra jártam szórakozni, hogy ne azokon az izzó kék szemeken és a buja cseresznyepiros ajkakon járjon a fejem, mindhiába. Az elhatározás hamar gyökeret vert bennem, az estély után az enyém lesz végre. Nem várok tovább arra, hogy túllépjen makacsságán, mert csak az tartja vissza, semmi más,  hogy kiélvezze amit adhatok neki.

Az estély kezdetéig számtalan teendõm akad. Még két szakácsnõ és cselédlányok készítik az ízletesebbnél ízletesebb süteményeket. Én magam kóstolom meg mindet, mert semmi olyat nem tálalhatnak fel a házamban, ami nem kifogástalan, tökéletes. A szabók újra és újra eljönnek a kért változtatások miatt és máris alig várom, hogy láthassam Serint abban a ruhában. Kíváncsi leszek mit szól majd hozzá, de mindenképpen abban fog megjelenni és kész.

Az estélyre készülõdve az egyik üres vendégszobába veszem be magam. Az öltözetem puha fekete bársony és selyem keveréke, melyek csak úgy fénylened a gyertyák között. A szélükön finom aranyhímzés, az ing ujjainál és a nyakrésznél mind-mind a leglágyabb csipke, amit valaha az ujjaim között tartottam. A maszk pedig tökéletesen kiegészíti a többi ruhadarabot.

Mikor elõkészület, Serin még mindig a szobájában van, ezért egymagam megyek le köszönteni a vendégeket. Azok pedig csak jönnek és jönnek, felismerek közöttünk barátokat, olyanokat, kik rendszeres látogatói a bordélynak és persze az utcákat rovó gazdag kéjnõk társasága is hamar szemet szúr. Mint éhes keselyûk, úgy csapnak le az arisztokratákra, akik legalább oly örömmel fogadják, hogy rabul ejtették õket.

Ahogy telik az idõ, egyre sûrûbben pásztázom a tömeget, hiányolva az én saját kis kísérõmet. Hamar küldöm is Fredot, hogy keresse meg, de õ sápadtan, és kissé remegve tér vissza elém, a fiú nélkül.

- Mégis merre lehet Serin?

- Nincs a szobájában, Márki! – nyögi ki riadtan.

- Megint megszökött?! Azonnal kerítsétek elõ! – ez nem lehet igaz! Ostoba módon pedig bíztam benne, hogy nem szökik meg újra! Mit is gondoltam! Már épp újra üvöltenék, most az egyik szolgálóra, amiért nem figyelt, mikor egy elegáns nõ jelenik meg az ajtóban. Ó igen, már csak a közönség hiányzott! – Elnézést kisasszony, visszafáradna a nagyterembe? Ez egy magán beszélgetés, ha nem venné észre.
- De kedves Márkim, észrevettem. – megdermedek a hang hallatán, hitetlenkedõ pillantással fordulok a hölgy felé - Fõleg azon tényt is észrevettem, hogy a nem létezõ szökésemrõl van szó. – kecses mozdulattal eltávolítja a maszkot az arcáról, ami alatt nem egy idegen hölgy, hanem Serin rejtõzik. De hogyan… Honnan szerezte ezt a ruhát? És miért…? - A meglepett tekinteted, és az, hogy nem ismertél rám, azt feltételezteti velem, hogy nem te rendeltél nekem ilyen ocsmány maskarát.

Hogy nem én rendeltem neki, az biztos és sajnálatos, mivel még annál is csodálatosabb, mint ahogy azt lehetségesnek véltem. Éj kék szemei csak úgy ragyognak az aranyfürtök közül, amik félig feltûzve omlanak a vállára, a ruha fenségesen kiemeli az alakját, a dereka karcsúbb nem is lehetne.

- Pedig gyönyörû vagy benne cicus. - csak nem fûzõt visel…? - Igaz az ingemben, meztelenül még szebb voltál. – mérem végig vigyorogva, a szolgákat egy intéssel elküldve.
- Amint leveszem ezt az átkozott ruhát a harisnyatartómmal foglak megfojtani! – vicsorít rám mérgesen, miután kettesben maradunk. Orcái édesen kipirulnak a haragtól.

Harisnyatartó? Az nem lehet… Nem… Vagy mégis?
- Szívesen segédkezek a levetkõztetésedben gyönyörûm. – meg kell bizonyosodnom róla, mi van a ruhái alatt - De elõtte kérlek, mutasd meg azokat a bizonyos kiegészítõket, mert nem hiszem el, hogy felvettél ilyen izgató holmit.

Nem mozdul, én pedig néhány lépéssel lecsökkentem a közöttünk lévõ távolságot, s mielõtt akár csak tiltakozhatna, megragadom a derekát és felpakolom az íróasztalra. A csók inkább elterelésként szolgált volna, de miután megízleltem az édes ajkakat, amin haloványan érezni lehet a bor savanykás szõlõ ízét, már cseppet sem vágyom elengedni. A kezem eközben a bokájára simul, fel a vádliján a combja felé. A selyemharisnya tapintására felforr a vérem, el sem hiszem, hogy az édes, ártatlan Serinem ilyen bûnös holmiban…

Az ujjaim hirtelen megakad valamiben, mire megtorpanok a mozdulatban. A harisnyatartó végéhez érve kitapogatom a fodros kis szalagot, ami finoman a húsába nyomódva tartja helyén a sikamlós holmit. Ó, én édes kiscicám…!

Ajkaim szelíd simítással hagyják félbe a csókot, halvány mosollyal konstatálom, hogy a szemei csukva vannak, pihegve szedi a levegõt.

- Te aztán tényleg tele vagy meglepetésekkel Serinem. – susogom az ajkaiba, mire lassan felnyílnak a szemei, néhány ködös pillogás után viszont hatalmasra tágulnak.

- Azonnal vegye le rólam a kezét! – szólít fel élesen, ámbár még mindig izgalomtól remegõ hangon.

Ujjbegyeimmel finoman a combját ölelõ szalag alá simítok. – Ki vett rá arra, hogy felvedd?

- Senki!

- Azt nem hiszem. Hisz hogyan is bújt volna az én ártatlan kiscicám egy nõi ruhába? – mosolyodom el – Méghozzá ilyen izgató darabba.

Bár a ruha önmagában nem kihívó, sõt, a mellrésznél magasan záródik, mégis a selyem és a fátyolszövet sejtelmes keveréke olyan bájos érzékiséggel ruházza fel viselõjét, ami Serin csábító arcával egy túlságosan is nagy önmegtartóztatást követelne.

- Azt hittem ön ûz ismét gúnyt belõlem. – szegi fel az állát, kipirult arcocskával próbálja összezárni a lábait, de az nem megy, míg közöttük állok.

- Mikor tettem én ilyet kedvesem? – kérdezem õszinte zavarral - Nem emlékszem rá, hogy bármikor gúnyt ûztem volna belõled, ellenkezõleg, rendre figyelmességgel és bókokkal halmozlak el, eddig tanúsított végtelen türelmemrõl nem is beszélve.

Tágra nyílt szemekkel mered rám, mintha mondani akarna valamit, majd meggondolja magát és nyel egy nagyot. - M-mit jelent az, hogy eddig, márki?

Röviden felnevetek. Csak ezt az egy szót fogta fel mondandómból?

- Azt jelenti szépségem, hogy végre meg akarom kapni azt, amiért fizettem. – puhán cirógatom az arcát, ami az egyik pillanatban elsápad, a következõben pedig elvörösödik a méregtõl.

- Én! Nem! Vagyok az egyik szajhája! Sosem fogok lefeküdni önnel márki! Mit tegyek még, hogy megértse!? – csap rá a mellkasomra erõsen, hogy még a ruhán keresztül is érzem.

- És nekem mit kell tennem drágám, hogy megértsd, az enyém vagy, teljesen? – kapom el a kezeit, majd fél kézzel összefogom a csuklóit a háta mögött.

Vadul rángatni kezdi a karját, a végén inkább elengedem, mintsem kárt tegyen magában. Dühösen meredünk egymásra, azt hiszem pillanatnyilag egyikünk se tudja hogyan tovább. A kis vadóc nem adja meg magát, pedig jogom lenni elvenni. Nem vagyok az erõszak híve, s még soha nem is volt rá szükségem, s most sem alacsonyodnék le odáig, hogy ily ocsmány módszerrel szerezzem meg.

Talán percekig fürkésszük egymást, s mikor nem teszek egyebet, lassan ellágyulnak a vonásai. Érdekes. Hamar zavarba is jön attól, hogy még mindig a két lába között állok, és újabb szidalmak helyett szorosan összepréselt ajkakkal tiltakozik.

Mennyivel könnyebb lenne, ha nem lenne ilyen makacs! Ámbár akkor talán nem sóvárognék utána ennyire… Valójában kész rejtély ez a fiú, hozzá hasonlóval sem volt még dolgom. Bosszant, hogy nem engedelmeskedik nekem, vitákban nem ad alább az igazából, ugyanakkor perzselõen forróvérû, heves teremtés, aki minden alkalommal felizgat tüzes tekintetével. Miért választja a nehezebb utat, s harcol velem folyton, mikor mindketten tudjuk, korántsem érzéketlen a közeledésem iránt? Ezt gondolom, valahol azonban csodálom is ezt a kitartást, még ha le is akarom rombolni. Nyakatekert egy helyzet, az már szent igaz!

- Van egy ajánlatom a számodra Cicus. – szólalok meg végül, nyugodt, megfontolt hangon.

- Felejtse el! Bármi is az, lefogadom valami mocskos dolog lesz, amit soha nem tennék meg!

- Még ha a szabadságod is a tét? – mosolyodom el és látom, hogy felcsillannak a szemei. Hát ennyire meg akar szabadulni tõlem?

- Mi lenne az ára? – kérdi óvatosan.

- Csak egy aprócska próba. – teszek egy kísérletet, hogy felhajtsam a szoknyát a térde fölé, de a csuklómra markol, így nem erõltetem. – Ha valóban undorodsz egy másik férfi közelségétõl, ha nem akarod, hogy hozzád érjek, elengedem a tartozásod és a jövõben azt teszel, amit csak akarsz. Hogy velem maradsz, vagy elmész, csakis rajtad áll.

Kétkedve, mégis érdeklõdve néz a szemembe, ajkait idegesen a fogai között gyötörve. Férfiasságom megrándul a fehér fogak láttán, ahogy a puha húsba nyomódnak, de erõvel elszakítom tõlük a pillantásom.

- S ha nem teljesítem?

- Akkor véget vetsz ennek az ostoba huzavonának és megadod magad nekem. – mondom, tenyeremet finoman az arcára simítva, egészen közel hajolva szép arcához. – Mondanom sem kell, ez a lehetõség mennyivel jobban tetszik, és nem lenne rossz sorod, mindent megkapnál tõlem, amit csak kívánnál és még többet is.

Bizalmatlanul méreget, sötét szemei elmerengve néznek el mellettem miközben alaposan átgondolja. Ilyen ajánlatot nem tennék bármikor.

- A szavát adja, hogy szabadon enged, mindenféle adósság nélkül? – kérdez komolyan a szemembe nézve.

- Nemesi szavamat adom, hogy így teszek. – biccentek – Feltéve, ha bebizonyítod az igazad.

- Mit kellene tennem? – húzza ki magát, most már tényleg izgatottan. Ilyen nagy szörnyeteg volnék? Hahh, ha érzékeny lélekkel születtem volna, hatalmas csalódás ér!

- Semmi különöset kedvesem. – húzódom közelebb, míg a combjai szorosan a testem két oldalához nem érnek. Ennél közelebb már csak úgy férkõzhetnék hozzá, ha teljesen hozzápréselem magam, csakhogy elrontaná a terveim, ha máris megérezne milyen mértékû vágyat lobbantott bennem.

- Mit mûvel!? – kiált fel elakadó lélegzettel.

- Megbizonyosodom róla, hogy valóban érzéketlen vagy irányomban. – suttogom a szájára, majd puhán rátapasztom a sajátom, és egy gyengéd csókban egyesülök vele. Mint várható volt tiltakozásba kezd, de ez a harc nem bizonyul hosszúnak. Ahogy a nyelvemmel érzékien végigsimítom az ajkait, egy halk nyögéssel enged utat nekem, hogy megízlelhessem a selymes melegségét. Megkeresem a nyelvét, finoman cirógatva sarkallom apró mozdulatokra, kezem a hullámos hajzuhatagba talál, lágyan belemarva a pajkos loknik tengerébe.

A teste remegése hamar elárulja õt, az én édes kis Serinem legszívesebben belém csimpaszkodna az ismeretlen gyönyör hatására, de a makacssága ebben is megakadályozza. Mintha õ maga sem tudná eldönteni mit akar, a keze a mellkasomon egyszer eltolna, egyszer magához húzna.

Kéjes morgással simulok hozzá, a szemeimet lehunyva adom át magam az élvezetnek, mit a puha ajkai lágy mozdulatai okoznak. Egy pillanatra meg is feledkezek az izgató harisnyakötõrõl és a fûzõrõl, amit én magam akartam kibontani és lekanyarítani a testérõl.

Már akkor tudom, hogy elbukta a próbát, mikor halk kis sóhajokkal ível felém a teste, apró, puhatolózó csókokkal próbálgatva az érzést, amit oly bõszen titulált mocskos, perverz vágyaknak. Észre sem veszi, hogy a szoknyája alá simítok, csak akkor húzódik el hirtelen, mikor hûvös levegõ simít be a temérdek anyag alá, ami hamarosan a dereka körül tornyozódik fel.

Éhesen nézek végig a selyemharisnyába bújtatott végtelen combokon, a tekintetemet pedig az ujjaim is buzgón követik, míg meg nem akadnak a kis masniban.

- Gyönyörû vagy Serinem, és olyan édes. – susogom az ajkaira, megbûvölten cirógatva végig az arcélét. – Ugye most nem fogsz ellenkezni? – finoman széthúzom a kis masnit, mire enged valamicskét a harisnyakötõ. Hüvelykujjammal gyengéden tapogatom a bõrét, ahol a szalag belevágott a húsába, legszívesebben a nyelvemmel tenném ugyanezt, de mikor megkísérlek lejjebb hajolni körmei a vállamba nyomódnak, figyelmeztetõn.

- Marco…

- Mit szeretnél édesem? Netán még egy csókot? – incselkedem vele, õ pedig lassan egyre vörösebb színt ölt, ahogy a harag és a szégyenpír szétterjed a nyakán, s az arcán.

- Én… s-soha! – vágja rá, szaporán emelkedõ és süllyedõ mellkassal, mint aki alig kap levegõt. Nyilván a fûzõ a ludas.

- Pedig a kicsike kis tested már nagyon ki van éhezve a figyelemre. – vigyorgok rá élvezettel, hisz sokkal jobb volt ez a csókocska, mint vártam. Egy szûztõl különösen jó.

Még vörösebb lesz az arca. – De nem az ön figyelmére Márki! – vágja rá a fogai között szûrve a szavakat.

- Márki? Az imént még Marco voltam. – és milyen szépen hangzott a nevem a szájából – Úgy vélem, kapcsolatunk természete engedélyezte a név intimitását.

- Nekem önnel semmilyen kapcsolatom nincs, uram. – morog, de kissé elbizonytalanodik, mikor közelebb simulok hozzá, amit csakis egyetlen tényezõnek tudhatok be.

A tenyerem kutatón a derekára vándorol, felfedezõútra indul a hátának merev szöget képzõ ívén, és ha lehet, még inkább feszengeni kezd a drága. - Bármibe lefogadnám gyönyörûségem, hogy e merevség egy másik testrészedre is átterjedt. – szavaimmal egyetemben magamhoz rántom, s a derekam azonmód valami keménynek nyomódik.

Elmosolyodom. Tartottam tõle, hogy makacssága ideje korán lelohasztja majd a lelkesedését, de szerencsére tévedten. Serinem épp oly forróvérû szeretõ lesz, mint amilyen heves az ellenkezésben. Elcsukló hangot hallat, ahogy picit megmozdítom a csípõm és hozzádörzsölöm magam. Egy félig kétségbeesett, vágyakozó és a sírás szélén álló hangot, nyilván, mert mindketten tudjuk, mit jelent az, hogy elbukta ezt a kis próbát. Hazudnék, ha azt mondanám nem ezt vártam, s talán õ is, hisz korántsem olyan meglepett, mint vártam volna, de dicséretére szóljon, megpróbálta.

- Nos, kiscicám, mi lenne, ha megszöknénk a vendégek elõl és máris elkezdenéd törleszteni az adósságod? – suttogom a fülébe, finoman megrágcsálva a szélét, de mielõtt válaszolhatna, mindketten megdermedünk a hangos dörrenés hallatán.

Azonnal elhúzódom tõle, a hátam mögé pillantva, de a lövés lentrõl érkezett és a velõtrázó sikoltásból úgy tûnik a vendégsereg között.

- Mi volt ez? – pattan le Serin is az asztalról, rémülten meredve a nyitott ajtóra.

- Egy lövés. – székrõl felkapom a kardom és a derekamra erõsítem, majd mellé a fegyvertokot is felkötöm – Te maradj itt, megértetted?

- De mi történt? És hová mész!? – markol a karomra, de finoman lefeszegetem onnan a kesztyûbe bújtatott ujjakat.

- Természetesen lemegyek. Én vagyok a házigazda, tudnom kell mi történt.

- De fegyverük van!

- Nekem is. – emelem meg a szemöldököm – Ne aggódj édesem, addig nem halok meg, míg benned nem leszek, ebben biztos lehetsz.

Egy gyors csók azokra az imádnivaló ajkakra, majd sietve elindulok lefelé. A szolgák és cselédek a lépcsõkön rohangálnak, de Fredot nem látom sehol sem. A bálterembe érve a teljes fejetlenség fogad, az emberek egymást taposva menekülnek kifelé, az utcákról lovak kínlódó nyerítése szûrõdik be, ahogy gazdáik ostorral bírnák õket gyorsabb iramra, majd hirtelen újabb lövés döndül a tömegbõl. Egy nõ fülsértõ sikolya, poharak szilánkos csörrenés, miközben az egyik süteménnyel megpakolt asztal fölborul. Ekkor látom meg a lövöldözõ férfit, aki a földön elterülõ alakról rángatja le a maszkot, majd szitkozódva a földhöz is vágja. Ruhái akár a nemeseké, de arca teljesen ismeretlen a számomra, pedig minden velencei nemest ismerek és õ biztosan nem tartozik közéjük.

Mikor felnéz, találkozik a tekintetünk és egy végtelennek tûnõ pillanatig egymásba kapcsolódik. Az én maszkom odafönt maradt, s lendületes lépteibõl ítélve az az érzésem, hogy én vagyok a célpontja. De ki az ördög ez az alak?

- Ki maga és mit akar tõlem?! – kiabálom túl a menekülõket, de válasz nélkül emelné rám a fegyverét, csakhogy én gyorsabb vagyok.

Egy újabb döndülés és a férfi holtan esik össze, mint egy rongybaba terül el a márványon. Gyorsan körülpásztázok a nagyteremben, de mindenhol csak a menekülõket, színpompás ruháik kavalkádját látom, s álarcokat, amiktõl lehetetlen kivenni ki kicsoda. A pokolba!

Odalépek a férfihoz, szaporán átkutatva a zsebeit, de egy nyilvánvalóan elkobzott meghívón kívül semmi érdekeset nem találok. A hátára fordítom a testét, hogy ellenõrizzem valóban halott-e, mikor szemet szúr egy fekete paca a nyakán. Homlokráncolva húzom lejjebb az ingnyakat és egy homályos fekete virágot ábrázoló mintát találok. Egy nárcisz? Liliom?

- Marco! – a hangra hátrakapom a fejem, s látom, hogy Serin siet le a létcsõn. Magas sarkú topánkája hangosan kopog a fokokon, mikor mellém ér, elborzadt arccal néz végig a földön heverõ testeken. – Istenem… mi történt?

- Nem tudom. – állok fel – De mintha azt mondtam volna, hogy maradj odafent.

- Én meg mintha nem teljesíteném a parancsaid, emlékszel? – emeli fel az orrocskáját.

- Majd késõbb még megbeszéljük kiscicám, hogy miért is nem engedelmeskedsz nekem, de most azonnal távozunk innen. – ragadom meg a kezét, a hátsó ajtó felé vezetve ahol a saját hintóm áll.

- Miért? És hová megyünk? – veszi fel a lépteim ütemét, s ezúttal nem morog amiatt hogy hozzáérek.

Helyes, ez nem a viták ideje, csakhogy mielõtt válaszolhatnék, az egyik szobor mögül egy árnyék válik ki. Mindössze arra van idõm, hogy kirántsam a kardom, a másik kezemmel pedig a hátam mögé penderítsem Serint, és a férfi már rám is veti magát. Ledönt a földre, teljes súlyával rám nehezedve szorítja kardját az enyémnek, nem titkolva mi is a célja ezzel.

Nem kirabolni akar, hanem megölni.

- Marco! - sikítja Serin a falhoz húzódva.

- Zárkózz be a könyvtárba! – kiáltom, s a szemem sarkából látom, hogy végre valahára nem kezd vitázni, hanem a szoba felé fut. A velem viaskodó férfi kezében egy egyszerû kard van csupán, semmi dísz, de nem is az a fontos, hanem a penge éle, amivel egyre közelít a nyakam felé.

- Ki… a… fene maga? – nyögöm ki két hangos lihegés között, ahogy erõvel próbálom lelökni magamról a súlyos testet.

- Az, aki végez veled, te kékvérû fattyú! – köpi gyûlölködve.

Serin sikolya hasítja keresztül a levegõt, a rémült hangot sûrû üvegcsörömpölés követi. A támadóm figyelmét egy pillanatra elvonja a zaj, amit kihasználva sikerül lelöknöm magamról. A földrõl már nincs idõm felkelni, mert éppen sújtásra emeli a kardját, vadul vicsorogva felém lendül, de az én kardom valamivel hosszabb, s a földön ülve elõnyösebb helyzetben is vagyok. Épp mikor lecsapni készülne, a pengém a gyomrába fúródik. Zihálva talpra állok, meg sem várva, hogy zsákként dõljön el vetem magam a könyvtár felé. - Serin!

- Marco! Segíts! – kiabál, s mikor belépek megpillantom õt, ahogy a támadóját ostromolja a vitrinben fellelhetõ valamennyi porcelánnal. A kardom a másik banditában ragadt, így gyorsan a fegyverért nyúlok, amit a tetovált férfitól koboztam el, majd alig célozva teszem ártalmatlanná ezt is.

- Nem esett bajod? – fordulok Serin felé, aki könnyes szemekkel rázza a fejét.

Biccentek, a kezét megragadva húzom magammal afelé a nyomorult felé. Ellenõrzöm, hogy ez is halott-e, nem szeretném, ha kifelé menet hátba támadnának, és ekkor az õ nyakán is megpillantom ugyanazt a mintát.

- Mi az? – lép közelebb Serin, hogy õ is láthassa, amit én.

- Egy tetoválás. – húzom lejjebb az ingjét - Biztos van valami jelentése, mert ez elõzõ férfinak is pont ugyanilyen van a nyakán. – magyarázom komoran. Mintha valami rémlene is errõl a mintáról, de sehogy sem tudom felidézni, hogy mi is az. Talán egy csoport bandita, akik ily módon jelölik meg a hozzájuk tartozókat? De akkor mégis mit akarhatnak tõlem? Miért akarnának megölni?

- Egy liliom. – nézi meg Serin is figyelmesen. – Mit jelenthet?

- Nem tudom, de jobb lesz minél elõbb eltûnni innen. – állok fel, újra megragadva a kezét.

A folyosón kis híján Fredot is célba veszem, olyan váratlanul toppan elém az egyik rejtekajtón át. Nyilván a borospincében volt, mikor a támadás ért minket, és mindenki menekülõre fogta, csakhogy õ nagyon jól bánik a fegyverrel.

- Márki úr! Serin úrfi! Jól vannak? – ragyog fel az arca, ahogy szemügyre vesz mindkettõnket.

- Jól vagyunk Fredo, de fogalmam sincs honnan jöttek ezek. Nem rablók annyi bizonyos, másképp nem az estély alatt és nem engem akartak volna megölni.  – fejtem ki, amit eddig megtudtam. – Most menjünk! Lehetnek még idebent. Mi Serinnel a bordélyba megyünk, te pedig menj a bátyámhoz és mond neki, hogy küldjön néhány embert a testõrségébõl a házamba!

- Igen márki, sietek ahogy csak tudok! – bólint, majd amerre jött, arra el is megy.

Serin felé fordulok, aki tágra nyílt szemekkel néz körbe veszély után kutatva. Megragadom a vállát, hogy rám figyeljen, majd a hátához lépve egy gyors mozdulattal széttépem a ruháját.

- Ne! Mit mûvelsz!? Ez nem a legmegfelelõbb helyzet…

- Halkabban kiscica, mert ha maradtak még banditák, mindet idecsõdíted. – teszem a szájára a kezem, majd tiltakozó nyöszörgésével mit sem törõdve, lerántom róla a nehéz gúnyát. – Ez a maskara csak akadályoz a mozgásba. – mondom, de azt nem állom meg, hogy végig ne pillantsak rajta. Harisnyakötõ, fûzõ és vékony selyemalsónemû… - Nem egészen így terveztem a vetkõztetést.

- Ne bámulj! – mordul fel elvörösödve, miközben kilép a rongyok közül.

Eleget teszek a kérésének, valóban nem érünk rá ilyesmire, sajnos. Csendben vágunk végig a házon, a hátsó ajtó felé. A lámpások égnek a tornácon, de sehol egy lélek, a kocsisnak pedig már rég hûlt helye van. Serin megáll a lépcsõ aljába, míg én leoldom a hámot a lóról, hogy kifogjam a kocsi elõl. Az az átkozott aranyozott doboz, csak még nagyobb feltûnést keltene, és nekünk most észrevétlenül kell távoznunk.

- Marco, vigyázz! – kiáltja Serin, hangjából a színtiszta félelem cseng, de mozdulni sincs idõm, máris érzem a karomba hasító szúró fájdalmat, röviddel ezután pedig a félig a kemény utcakövön, félig egy puha testen találom magam. Nem gondolkodom azon mi történt, a még töltött pisztoly felé nyúlok és felmarkolva a földrõl egyenesen a támadóm mellkasára célzok.

A férfi félig ránk zuhan, túl közel volt ahhoz, hogy másként legyen és undorodva veszem észre, hogy langyos nedvesség áztatja el az ingem. Amilyen gyorsan csak lehet, lelököm magamról és felrántom Serint a földrõl, akinek hófehér fûzõjét szintén piros foltok pettyezik, s remegve néz a kezeit is beborító vérre.

- Kiscicám, mennünk kell, hallod? – rázom fel kissé, majd mikor bólint, felülök a lóra és õt is magam elé húzom.

Úgy döntök mégsem lenne jó ötlet a bordélyba mennem, elvégre tudhatnak róla, hogy mostanság az is én tulajdonomban áll, és esetleg ott is keresnének. A testvéreimhez pedig nem mehetek ebben a helyzetben, fõleg nem Serinnel együtt, akinek a jelenléte nem kívánt faggatózáshoz vezetne. Fredo miatt nem aggódom, õ mindig megtalál. Ha nem leszek a bordélyban, tudja majd hová kell mennie.

Jó fél óra könnyû lovaglás után egy elegáns háznál állok meg. Leszállunk a lóról, majd a kabátomat gyengédes a remegõ fiú köré csavarva vezetem fel a lépcsõn.

- H-hol vagyunk? – néz körbe, a kabátomat szorosan markolva.

- Gavino házánál. Itt biztonságos, holnapra pedig már tudni fogom, mit tegyünk. – biztosítom, mert idõközben eszembe jutott honnan is volt olyan ismerõs az a liliom minta. Egy hírhedt banditákból álló csürhe hívja így magát, akiktõl minden anya óva inti a gyermekét, ezért sem merészkednek éjszakánként kétes környékre, mert a Fekete Liliommal ijesztgetik õket. Mocskos, aljas bûnözõk és erõszaktevõk a legrosszabb fajtából.

- Õ… õ volt az.

- Kicsoda? – nézek rá zavartan.

- A férfi… a hintónál. Õ volt az egyik aki… aki elkapott miután megszöktem tõled. – motyogja akadozva.

- Biztos vagy benne, Serin? – kérdem hitetlenkedve. Nem hiszem el, hogy visszamerészkedett, miután alig úszta meg épp bõrrel… hacsak persze nem egy egész bûnbanda áll mögöttük.

Könnyes szemekkel biccent, mire összepréselt ajkakkal átölelem míg bezörgetek az ajtón. Szívesen megvigasztalnám, csakhogy az általam ismert formák egyikéért sem lelkesedne túlzottan. Fõleg ebben a helyzetben nem.

Egy öreg szolgáló nyit ajtót, s rám pillantva nyomban beenged, hisz ismer már. Máskor is töltöttem itt az éjszakát egy-egy italozós este után, így kérdés nélkül a szobámba vezet, csak annyit közöl, hogy Gavino úr nem tartózkodik itthon.

Ez nem is baj, majd reggel beszélek vele, most amúgy is Serin a fontosabb, mert a kis szépséget eléggé megrázták a látottak, s talán az is, hogy újra szembesülnie kellett a támadójával.

A szobám elõtt még utasítom az inast, hogy készíttessen nekünk fürdõt. Elõször is le kell mosnunk magunkról a vért és a mocskot. A friss víztõl, tiszta ruháktól talán minden más színben fog feltûnni, de jelenlegi gondolataim semmi jóval nem kecsegtetnek. Ha Serin támadói valóban a hírhedt Fekete Liliomok voltak, s most bosszút akarnak állni rajtam a társaik haláláért, akkor nem maradhatunk a városban. A bátyám, a dózse legközelebbi tanácsadója, hónapok óta munkálkodik azon, hogy megtisztítsa a várost e haramiáktól. S most, ha ügyesen állítja a csapdát, saját testõrségével képes lesz felkutatni és felszámolni a banditák gyülekezetét, de addig is egy távoli és biztonságos helyre kell vinnem Serint, ahol ártó kezek nem érhetik utol…

Dermesztõ álmomból hangos sikollyal ébredek, könnyeim ömlenek, Marco inge pedig izzadságom miatt második bõrként simul testemhez. Remegek az álom hatásai miatt, orromban vélem érezni még mindig a csatorna átható bûzét és azoknak a mocskoknak a szagát és valósként érzem. Óvatosan térdelek fel, átkozottul fáj ez a mozdulat, de hajt a félelem. Mosakodnom kell. Alig suhan át eme gondolat a fejemen, mikor Fredo ront be ijedten az ajtón.

- Serin, baj van? Hallottam a kiáltásod. – Halkan felsóhajtok és próbálom remegésem elfojtani.

- Köszönöm Fredo, semmi baj. Csak az álmok. De ha már bent vagy, adnál egy inget? – egybõl a díszes szekrényhez lép, majd a kezembe ad egy nagyon finom anyagból készült inget. Selyem. Nem is csodálkozom. Kéjenc disznó, persze, hogy hord selyem inget. Fredo hangosan felnevet az ábrázatom látva, majd távozik. Óvatosan cserélem át az izzadt ingem, ami sajnos nem sikerül fájdalommentesen. Hatalmas sóhajjal fekszek vissza az ágyba. Olvasni lenne kedvem, de nincs olyan könyv, ami az én ízlésemnek egy kicsit is megfelelne. Marco leginkább a költészetet és az elbeszéléseket kedveli, kalandregény, amiket én olvasnék persze nincs. Hatalmasat sóhajtva csapok egyet az ágyra, unom magam. Nem nagyon szoktam a henyéléshez, teljesen... Fölöslegesnek érzem magam? Igen ez a legjobb kifejezés erre, semmivel sem tudom lefoglalni elmémet így különbözõ kínzási módszereket találok ki arra, hogy hogyan fogom Marcot elkedvetleníteni magamról. Ami a hatékonyságomat illeti rossz ötlet, mert minden kísérletemmel csak a markára kerültem. Néha azt érzem, innen már nem menekülök, hogy egy olyan horogban vergõdõk, ami már óhatatlanul is foglyul ejtett. S a legnagyobb bajom, hogy néha már mintha élvezném is a rabságot, az érintését és a csókjait. A pokolba is! Nem akarom, hogy ez legyen! Szabad akarok lenni végre egyszer valahára! Miért hangzik még számomra is ez hamisul?! A pokol vigye el az összes patásával együtt! Határozott léptek zaja csapja meg a fülemet, ahogy a folyosón közeledik valaki, fülemet hegyezve rájövök, hogy ez bizony Fredo, hangos kopogtatás majd a belép, igazolja is sejtésem, bár aggasztóan sápadt. A könyökömre támaszkodva nézek az arcába, tekintete ide-oda rebben, csak rám nem. Ez már engem is aggaszt.

- Fredo, mi történt? – kezeit tördelve, hangosan nyeldekelve toporog. Már kezdek nagyon aggódni, mikor mögüle elõ lép egy meztelen fiú. Szemeim egybõl összeakadnak, torkom elszorul és a szívem is mintha kihagyott volna egy ütemet.

- Fredo, mond csak. Ez a mocskos szodomita mit is keres itt?

- A Márki küldte, hogy….

- Ó a patások szentháromságának atyai székhelyének kirendelt királyi tisztjét sem érdekli, minek van itt ez a szajha, ráadásul meztelenül, inkább az, hogy miért is engedted be. – hangosan rámordulok, ami még mintha mulattatná is.

- Khm, Marco küldött, hogy odaadjam ezt a…

- Fredo, Marco szajhái gyakran látogatnak ide meztelenül, vagy ezzel csak engem tisztel meg a kedves márki? – kétségbeesett arcáról látszik, hogy ez annyira gyakori, mint ha patát és szarvakat növesztenék. A fiú hiába próbál megszólalni, különbözõ szitkokkal illetem. Nem is a meztelensége miatt, hanem amiatt, hogy… A kín köves pokolba! Nem. Nem! Nem lehetek féltékeny! Fejemet a párnába fúrva, takaróba begubózva próbálom teljesen kizárni a meztelenül és pofátlanul vigyorgó suhancot, pedig legszívesebben a pihepuha párnával fojtanám meg, csak akkor én vigyorognék ilyen módon. Napok múltán hallom az ismerõs határozott lépéseket közeledni, bizonyosan pár óra telhetett el azóta, hogy ez a suhanc itt van, de nekem még is több napnak hatott. Az ajtó halk nyitódására sem emelem fel a fejem a magam köré épített paplan védõbástyámból.

- Már értem a Márki úr miért nem élt a lehetõséggel. – nem érdekel a fájdalom, megfojtom! Halk morgásomat a párna nyeli el. Az elsõ adandó alkalommal kikaparom a szemét.

- Jó estét Cicus, remélem jobban érzed magad… - határozottan nem érzem magam jól, éppen a meggyilkolásotok megtervezése az elsõ számú tevékenységem.

- Tüntesd el innen!

- Hogy mondod? – friss illata megcsapja az orrom, innen tudom, hogy fölém hajolt, halkan beleszagolok a levegõbe, egybõl megérzem a füstölõk illatát, hát tényleg a kupiban volt.

- Tüntesd el innen ezt a… ezt a…

- Ne fáradjon Márki, rám céloz Voltam én már minden a mai nap során: disznó, patkány, kéjenc, szodomita, céda, szajha, Marco kurvája… a többire sajnos nem emlékszem. – csak egy dolog nem voltál még, halott céda, de ne aggódj hamarosan bepótolnom! Ez a… patásokat is megszégyenítõ illetõ pedig kuncogva ül mellém az ágyra, ilyenkor miért nincs nálam egy kis méreg?! Megölöm ezt a kis vakarcsot aztán…

– Fredo megmutatja a szobádat. – remélem, visszaviszi, vagy maximum a pincébe…

- Köszönöm, Márki! – amint elhagyja a szobát azonmód kijövök kis vackomból és dühösen nézek a márkira.

- Minek küldte ide ezt a… ezt a… fiút? – mocskos szajha, bánom, hogy nem vagyok tényleg macska, akkor fújtatva káromolhattam volna ott ahol csak érem, ahj milyen szép is lett volna.

- Ez a fiú, ahogy oly diplomatikusan megnevezted, a büntetésed, amiért megszöktél elõlem. És történetesen azért volt pucér, mert új a bordélyházban és ez amolyan beavatás a fiúk között.

- Többé nem fogok megszökni! – túl fájdalmas tanuló leckét kaptam emiatt.

- Tudom édesem, de attól a tetted még nem válik semmissé.- komolyan meglep, hogy ennyire szeretem, mikor a hajamat simogatja… – De ajánlok egy középutat. – ez nagyon patásan hangzott…

- Ha megint valami tisztességtelen ajánlattal áll elõ, felejtse is el! – államat határozottan emelem fel, bár nem lehet túl tekintélyt sugárzó így fekve, hisz egybõl kapok egy futó csókot, amiért igyekszem nem elpirulni, ezt palástolva rásziszegek akár egy mérges macska. hm, teljesen azonosultam már a macskákkal… végül is a macskák gyönyörû, kecses állatok és senkinek nem hódolnak be. Rendben macska vagyok, sicc, a közelembõl!

- Ha jó fiú leszel, hét napon belül távozik. Ha nem… kénytelen leszel hosszabb ideig a társaságát élvezni. – nála ez azt jelenti, hogy elenne nem követek el semmit igaz? A suhanc elleni merényletek nem ellene szólnak. Rendben így benne vagyok. Még azt is megbánja, hogy nem nõnek született.

- És a Márki megígéri, hogy semmi mocskos dologgal nem próbálkozik majd?

- Ígérem, kicsikém.

- Nem kényszerít majd semmire?

- Nem.

- Nem próbál majd aljas módszerekkel elcsábítani?

- Minden erõmmel, drágám. De ne aggódj, ha minden kétséget kizáróan undorodsz az érintésemtõl, csábítási kísérleteim sem lesznek rád hatással.- Na, igen pont ezzel vannak problémáim. Oldalamra fordulva nézek rá.

- Többet… nem ver meg? - soha többé nem engedem senkinek sem, hogy kezet emeljen rám. Sem apám, sem Marco se senki más. Soha többet.

- Ezt már megbeszéltük cicus, de nem. Ha ennyire ellenedre volt az a kis paskolás, nem teszem többé.

- Jut eszembe… megkaptad a levelem?

- Levelet? – a mit?

- Amit a fiúval küldettem, de ezek szerint nem. – a kis asztalról felemelve a kezembe ad egy szépen díszített borítékot, óvatosan felnyitom, rögtön kezembe esik az a kártya, amit én írtam át, elfintorodom a jelzés miatt, de nem kommentálom, igyekszek jó fiú lenni.

- „Tisztelettel meghívjuk önt Marco di Verazzano Márki estélyére, amit saját házában tart mához egy hétre.” Ez mit jelent?

- Azt jelenti drágám, hogy szórakozni fogunk. Ünnepelni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne élvezzük ki minden örömét. Nem így van?
- Ön már csak tudja.

- Apropó… hogy van a feneked kiscicám? Itt az ideje alaposan bekenegetni. Gondolom, nem szeretnél sokáig pucér fenékkel feküdni.

- Egyedül is menni fog köszönöm. Lenne olyan kedves és magamra hagyna, Márki? – másra sem vágyom jobban, mint hogy vágyam újból feléledjen, kétszer meg úgy sem lenne szerencsém megúszni észrevétlenül, akkor meg biztosan nem fog futni hagyni.
- Hát persze, hogy nem. Ne feledd, hogy legutóbb mi történt. Csak még nagyobb fájdalmat okoztál magadnak, azt pedig nagyon nem szeretném, kicsikém. – hiába küzdök, hogy a takaró bizony ott maradjon, ahol van, mert az a lenge selyem ing éppen a derekam köré van csak tekeredve, tudom, hogy elölrõl semmilyen részemet nem látta vagy látszódik, de nem akarom kockáztatni valahogy csak megoldom! Minden ellenkezésem ellenére is sikerül felhajtani a takarót, hiába sokkal erõsebb, mint én valaha is. Várom a hûvös krém és a forró érintésének borzongató elegyét, de semmi sem történik, hiába várok bármire is.
- Ne bámuljon így! Nem szégyelli magát?
- Teljesen ártatlan vagyok kedvesem, csupán a sérülések mértékét vizsgáltam és azt kell mondjam, a kenõcs valóban használ.

- Már nem is fáj annyira. Kö-köszönöm Márki!- hamarosan végre akkor megint nadrágba rejthetem magam. Csodás!

- Ugyan, semmiség. – óvatosan simítja bõrömre a krémet, csodás érzés, ahogy a fájdalom szelíden csitul, soha sem vallanám be neki, de az érintése is nagyon kellemes. Nem izgatom magam azon, hogy többször is simítja végig ugyanazt a részt, csendben élvezem a törõdést. Nem akartam senkitõl függeni soha, de úgy érzem, lassan csapdába esek.

- Készen is vagyunk. – finom csókot lehel hátam érzékeny bõrére, legszívesebben felnyögtem volna a jólesõ bizsergéstõl, érzem arcom forrósodásából, hogy megint elpirultam. Életemben nem pirultam ennyit, mint emellett a férfi mellett.

- Az a fiú a szeretõje, Márki? – nem hagy nyugodni ez az egész, ide hozza a kurváját miközben engem akar elcsábítani, ha így van, azt bizony nem éli túl. Kezdek vonzódni felé, de azt biztos, hogy nem osztoznék mással a társamon.

- Még nem volt hozzá szerencsém… Miért?

- Remélem, nem tervezi, hogy hárman osztozunk majd az ágyán, az nem lenne túl illendõ és a kényelem szempontjából is kedvezõtlen. – bár könnyebben kitekerhetném a nyakát, még balestnek is beállíthatnám, hisz egy ágyról leesve történnek balesetek.

- Ne aggódj Serinem, én csakis veled osztozom az ágyamon. Így már elégedett leszel, édesem? – talán ha végre elkotródik innét.

- Majd akkor, ha az egyikünk távozik innen. – válaszát nem is hallom, mert hangos sikítás hallatszik lentrõl, gondolom kedvenc szakácsnõm találkozott a vendégünkkel, lemondóan sóhajtva csóválom a fejem, amint Marco csak kuncog.- Nem találom olyan jó ötletnek, hogy ez a suhanc meztelenül sétáljon fel s alá szegény Elena szívrohamban fog kimúlni, akkor meg mind éhen veszünk, vagy annyira imádta a márki a süteményt, hogy ezt szeretné? – pilláimat rebegtetve nézek rá amin mind ketten hangosan nevetünk.

A nap további része csendesen telt, nekem valahonnan szerzett egy kalandregényt, amit olvasgattam, a márki pedig az íróasztalnál ülve olvasta a leveleit, a mennyiségbõl ítélve igen sok ügyrõl számoltak be, vagy a közelgõ bálról érkeztek visszajelzések. A nemesek sosem hagynak ki egy olyan eseményt, ahol páváskodhatnak. A könyv nem igen kedvemre való, elég lagymatag az egész így a felénél inkább leteszem, kedvenc márkim a papírokba bonyolódik, így inkább hagyom. Az ágy jobb oldalára tekeredve alszok el.

Másnap egyedül ébredek, a reggeli a kis asztalkán pihen. Óvatosan felkelek az ágyból, ami még igen fájdalmas, de nem elviselhetetlen. Óvatosan teszek pár lépést, a fájdalom mintha minden lépéssel csökkenne így bátrabban indulok a szekrényhez. két inget veszek ki, az egyiket óvatosan a csípõmre tekerem, a kinézetem kicsit sem megfelelõ elõkelõ származásomhoz, de még mindig jobb, mint ha kint lenne a fenekem. Halk kopogás után nyílik az ajtó, a tegnapi suhanc lép, érzem szemöldököm vészesen megremeg de semmi más nem jelzi felindultságomat, hogy ez már megint a közelemben van.

- Mit akarsz? – tartásom, hangom és tekintetem is lenézõ, gyakran láttam apám e testtartását így nem kíván nagyobb kihívást utánzása. Hiába akarja azt a látszatot fenntartani, hogy nem érdekli más véleménye a sértettség szikráját láttam felvillanni tekintetében.

- A szabóságtól jöttek , hogy felvegyék a méretét. – végig tekintek magamon, majd vállat vonva intek a fiúnak, hogy szólhat Fredonak. Láttak biztos furábbat is, mint az én ingekbõl tákolt ruhám, itt a bûnök városában. Négy fiatalabb hölgy jött be a szobába, meg sem lepõdtek, legalábbis nem láttam rajtuk semmilyen érzelmet. Teljesen hozzáértõen vettek rólam méretet, majd ugyan olyan gyorsan távoztak ki is. Nem kerítek ennek az egésznek nagy feneket, nadrág, csizma, mert én biztosan nem fogok magasított sarkú cipõben tipegni, mert ez a divat és egy csipkés francia ing. Remélem Marco csak ezeket rendelte meg, ha nem másnap azokkal a ruhákkal fogom megfojtani.

A ki szabott hét mondhatni könnyen letelt, a fenekem a napi háromszori krémezésnek hála, amit Marco vezetett be. Igyekeztem megtartani az ígéretemet, így különösebb kommentár nélkül tûrtem az egészet. Szerencsére az Ádámkosztümben parádézó vendéggel nem sokat találkoztam, fõleg azon tény miatt, hogy a szobában voltam a nap nagy részében. Marco is betartotta az ígéretét, nem próbálkozott semmivel. Persze, hogy nem. Leginkább csak este láttam viszont, mikor fürdés után bezuhant az ágyba és azon mód aludt is. Somolyogva élcelõdtem éber pillanatain fáradtságának okán, hisz az új trend szerint a tavaszi maszkabál volt az új hóbort és minden nemes, aki számít hódolni akart ennek. Marco pedig jó házigazdához illõen újra és újra átszervezett mindent. Bérelt alkalmazottak lepték el az egész házat, az összes szobát kicsinosították, szakadatlanul készültek a kekszek és az olyan kis falatok, amiket hamarabb kell elkészíteni, a szakácsok folyamatosan Marcohoz szaladgáltak, hogy jóvá hagyjon egy-egy alkotásukat. Kárörvendõen figyeltem az egészet, fõleg kedvenc márkim bosszúságát, hiszen nem tettem semmit csak jól szórakoztam rajta. A szabóságtól azóta összesen három alkalommal is kijöttek a változások miatt, szinte már az összes testrészem minden egyes centijét lemérték, ami eléggé bosszantó volt, minek nekem kalap? Szerintük felfogom venni? Ugyan kérem. Nemes származású vagyok, nem valami udvari bolond, még a magassarkúra is rá akartak beszélni azok a fúriák, na már még azt kellett volna, hiába ez a divat sokkal jobban kedvelem a csizmát.

Hatalmas sóhajjal ültem az ablakban és vártam, azt a három nõszemélyt a ruháimmal. Fogadni mernék az összes félretett pénzemmel arra, hogy megint csak hárman jönnek. Nem sokat kellett várnom, hogy ez meg is történjen. Épp idõben hisz hamarosan kezdõdik a bál. Nem, mint ha annyira vágynék oda, vagy bárkivel is szóba állnék, de nem fenyeget az a veszély, hogy bár ki is meg akar rontani. Halkan kopogtatnak, majd azonnal be is nyitnak, felõlük csupasz is lehetnék, talán még élveznék is. Mind a három hölgy hatalmas csomagokkal megpakolva jöttek, szemöldökömet felemelve nézem õket. Marco egy egész ruhatárat rendelt? Utólag belegondolva bár ezt tette volna. Amikor kipakoltak, a szemeim hatalmasra tágultak, nem férfiruhák kerültek elõ a dobozokból, hanem egy komplett nõi báli ruha. Gyönyörû türkiz színnel, arany kiegészítõkkel és az a maszk! Gyönyörû volt. Az arc felsõ részét takarta csak, de a szemeket gyönyörûen hangsúlyozta. Ez hölgynek bizony remek és biztosan nagyon örült is volna ennek, de én a selyemharisnyától, a harisnyakötõktõl és a nõi fehérnemûtõl nem lettem nõ. Hiába ellenkeztem, az ellen, hogy mindent rám aggassanak, nem mentem semmire, hisz, ahogy õk mondták, kiszállítják és megteszik, amit az ügyfél rendel. Marcot pedig megölöm. Akárhogyan, de reggelre halott ember lesz! Hangosan morgolódva és szitkozódva tûrtem, hogy minden féle csecsebecsét rám adjanak, a hajamat félkontyba tûzzék, ajkaimat és szemeimet kifessék. Amikor a tükörbe néztem egy gyönyörû nõ nézett vissza. Alig hittem a szememnek, még egy legyezõt is kaptam szintén türkiz és arany színben. Mivel a bál már jócskán tartott már, így a három fúria szinte kilökdösött. A látvány káprázatos volt, Velence minden tehetõs ifjúra itt volt, köztük kurtizánok vegyültek, akikrõl meg se mondaná az ember, véletlenül hallottam mikor Marco az egyik emberével beszélt errõl. Hányingerem van tõlük, de nem tehetek semmit, így beletörõdötten kerülgettem õket. Ezen a bálon nõk is ugyan úgy reszt vehettek csak nem a prûd fajtából. Mindenki itt volt, aki egy kéjes éjszakában akart részt venni, az álarc gondoskodik a személyek titkának megtartásában. Undorodva söpörtem le magamról már sok férfi kezét, mindenki kétes erkölcsû nõnek hisz ebben a buta maskarában. A legidegesítõbb még is az volt az egészben, hogy táncolni rángattak miközben tapogattak. Szemeimmel folyton Marcot kerestem, hogy kérdõre vonjam, de az õ tekintete folyamatosan a termet pásztázta, mint ha keresne valakit. Ügyesen mozogva egyre közelebb és közelebb kerültem hozzá, arcom már sajgott a folyamatos mosolygástól mikor legszívesebben a berendezést tenném tönkre dühömben. Mikor végre mellé értem és megszólítottam volna, hátat fordítva sietett fel a lépcsõn. Már bánom, hogy nem mérgeztem meg reggel a teáját.
Újból kezdõdött az õrület, az egyik perverz adott át a másiknak, úgy éreztem minden egyes férfi engem szemelt ki magának. Az a férfi akivel jelenleg táncolok rettentõen büdös volt a pacsulitól és úgy zihált akár egy disznó. Borzalmasan undorító volt. Sajnálom azt, akit ez itt meghág. Arcomon lévõ mosoly is kezdett már a végén vicsorra emlékeztetni. De szerencsémre abbamaradt ez a szám is. Biccentve gyorsan távoztam, amikor kiléptem a folyosóra, fülemet megütötte Marco dühös hangja, így abba az irányba indultam el, a lenti dolgozó szobájába vezetett a hang.

- Még is merre lehet Serin? Megint megszökött?! Azonnal kerítsétek elõ! – már szinte üvöltözött szegény Fredoval és két másik egyénnel mikor ciccegve az ajtófélfának dõltem karba tett kézzel. – Elnézést kisasszony, visszafáradna a nagyterembe ez egy magán beszélgetés, ha nem venné észre.

- De kedves Márkim észrevettem, fõleg azon tényt is észrevettem, hogy a nem létezõ szökésemrõl van szó. – a maszkomat levéve léptem be a terembe, hatalmas elégtételt okozott a hatalmasra nyílt tekintetük, már ezért is megérte a selyemharisnya meg a topánka. – A meglepett tekinteted és az, hogy nem ismertél rám azt feltételezteti velem, hogy nem te rendeltél nekem ilyen ocsmány maskarát.

- Pedig gyönyörû vagy benne cicus. Igaz az ingemben, meztelenül még szebb voltál. – vigyorogva méreget engem, ami még jobban feldühít, fõleg hogy Fredoékat is egy intéssel küldte ki.

-Amint leveszem ezt az átkozott ruhát a harisnyatartómmal foglak megfojtani! – vicsorogva nézek rá, de erre õ még kéjesebb tekintettel mért végig.

-Szívesen segédkezek a levetkõztetésedben gyönyörûm. De elõtte kérlek, mutasd meg azokat a bizonyos kiegészítõket, mert nem hiszem el, hogy felvettél ilyen izgató holmit. – Pár lépéssel átszelte a szobát, a derekamra markolva penderített fel az íróasztalra, az ajkamra tapadva vont követelõzõ vad csókba, majd kutató kezei a vádlimról indulva simítottak végig a lábamon egészen a combig, ahol a harisnyatartó a feladatát végezte.

Személyesen hozok neki reggelit, csakhogy kicsit megtréfálhassam a hússal. Addig Fredo beviszi neki az orvos által itt hagyott kenõcsöt. Remélem hamar segít a baján, minél elõbb gyógyul meg, annál hamarább kezdhetem megtanítani a kicsikét arra, hogy mi mindent szeretek. Csak rá kell vennem valahogy az engedelmességre a kis vadócot.

Elena egy nagy tálcára pakol mindent, amivel lassan elindulok fölfelé. Csendben nyitok be a szobába, ahol a vártnál sokkal izgatóbb látvány fogad. Lepakolom a tálcát az asztalra, majd az ajtónak dõlve vigyorogva pillantok végig a szépségen.

 - Igazán gyönyörû vagy így Cicusom, nekem szól a mûsör? – mondom kéjes hangon, mire megdermed a mozdulat közepén, teljes mezítelenségében felém fordul a következõ pillanatban pedig sikítva hasal az ágyra, magára rántva a takarót. Most teljesült az egyik vágyam: Serin, amint mezítelenül a fenekét simogatja az ágyamba, a haja csodás fürtökben omlik végig a hátán…

- Egyértelmûen Önre vártam Uram. – vicsorít rám, gyilkos pillantásokkal tûzdelve fel – Csak azzal az átokverte krémmel akartam bekenni magam.

Ó, tudom én. A jó doktor gyakran hoz ilyenfajta dobozkákat a bordélyba, tudtam, hogy szüksége lesz majd rá, de arra nem gondoltam akkor, hogy kénytelen lesz segítséget kérni hozzá. Erre egyenlõre még nem jött rá, de majd fog.
- Nos, kedves kiscicám, ha gondolod segíthetek bekenni szegény fenekedet. Örömmel feláldozom magam. – ajánlom mosolyogva.

- Köszönöm. Köszönöm, de nem, inkább egye meg a patkányát kedves Márki. – morogja a párnába, de mikor gyengéden megérintem a fenekét, meggondolatlan módon hátrakapja a fejét és természetesen felszisszen fájdalmában. Ejnye. Ez a csodás hátsó viszont… minden csilingelõ aranytallért megért, amit adtam érte. Ha valaki látná, s én azt mondanám, még nem kóstoltam bele… nem hinnének nekem.

Mosolyomat egy az arcomba csapódó párna hervasztja le. Korábban sikerült kitérnem elõle, de most túlságosan elvonta a figyelmem a teste. - Még mindig tartom magam azon elvhez, hogy nem leszek az ágyasa. Azon tény, hogy tartozom magának Signore, nem változtat ezen! – sziszeg haragosan, mire kitör belõlem a nevetés.

Ez a fiú! Még mindig abban a hitben él, hogy valójában van választása. Nem fogja fel, hogy õ az enyém. Fizettem érte, mint egy áruért, s ezen az sem változtat, hogy eddig igazán kedves és elnézõ voltam vele. Ha felgyógyul, a magamévá teszem, de mindent megteszek azért, hogy akkorra õ éppen úgy vágyakozzon utánam, ahogy én utána.
- Rendben drága kis rossz cicusom, csináld magadnak. – fekszem el kényelmesen az ágyon, kíváncsi vagyok, mire megy majd egyedül.
- Mikor öltözött fel Signore? – fordul felém meglepett arccal.

Felhúzom a szemöldököm. - Nocsak, drága Serinem, jobban szeretnéd, ha mezítelenül feküdnék melletted, miközben krémezed azt a falnivaló kis feneked?

- Oh igen. Ez minden vágyam. – válaszol gúnyosan - Úgy hírlik, hogy a szeretõk mecénásai hamarabb halnak meg belharcok miatt. Nos, kedves márkim elõre megrendelhetem a sírhelyet és a koporsót? De ha esetleg el szeretne tûnni és egy kietlen tájon elhalálozni szóljon, megspóroljuk legalább a költségeket. – fintorog a takaróját markolva - De ha befejeztük a bolondozást kedves márki, kifáradna, ha szépen megkérem?

Beszéde alatt szépen elrendezem a fürtjeit a hátán, hogy mint egy buja vízesés folyjon végig a testén. - Inkább maradnék kedves kiscicám, nehogy történjen valami baleset.

Végül szitkozódva nyúl bele a krémbe és ügyetlenül próbálja szétkenni a sûrû masszát. Kis híján kibukik belõlem a nevetés, csakis a néha-néha felvillanó tapintatom az oka, hogy nem török ki hahotázva. Serin ténykedésének eredménye, hogy az egyik horzsolását végigkarcolja a körmével. Fájdalmasan sziszegve hanyatlik vissza, úgy tûnik végleg feladva a próbálkozást, hogy egyedül vigye véghez a feladatot.

- Cicusom, ha leküzdötted az ellenállásodat az érintésemmel szemben igazán szívesen segítenék, semmilyen hátsó szándékom nincsen. – ajánlom ismét mosolyogva. Izgatottá tesz, hogy érinthetem, ugyanakkor azért sajnálom is, hogy ilyesmi történt vele.

Néhány pillanat múlva a kezembe nyomja a tégelyt. Veszek az ujjaimra egy kis kenõcsöt, majd a kezeimen szétkenve melegítem fel. Az elsõ érintésre megfeszül, az izmai görcsösen merevedne mozdulatlanná, mint aki felkészül a verésre. Õ viszont – tudom jól – az érintésemtõl tart. Egy alig érezhetõ puha csókot nyomok a hátára. - Sssh Cicusom. Nyugodj meg.

- Azt mondta nincs semmi hátsó szándéka! Ennek ellenére épp most csókolgatja a... ihk! – csuklik el a hangja, mikor mindkét tenyeremmel betakarom a hátsóját. A feszes, gömbölyû, selymes kis hátsóját… de az a vérvörös arcocska is megér egy-két pillantást.

- Elsõ osztályú feneked van drága Cicusom, a bõröd finom puha és bársonyos, még a sebek mellet is. Finom, feszes és pont annyira kemény, amennyire kell. – muszáj megharapdálnom picit, egyszerûen imádom a bõrét. Kezdve a gömbölyû kis vállainál haladok lejjebb, majd a hátára érve csókokkal hintem tele a kecses ívet formázó gerincét. Alig várom, hogy hátulról belé hatoljak, nézni akarom ezt a csodás testet, hogy feszül meg a gyönyörtõl, bár észreveszem, hogy az érintésem most sem hagyja hidegen. Körmei a lepedõbe vájnak, s bárhogy erõlködik is, hogy haragosan nézzen, az ajkai enyhén nyitva, a szemei csillognak…

- Nos, kedves Serinem nem volt ez olyan rossz. A bõröd máris mintha szebb lenne, ha jól emlékszem ezt majd olyan öt óra múlva megismételjük. – vigyorgok rá, mikor végeztem az ápolással. És még jó néhányszor tapogathatom majd jogosan, mielõtt a saját kedvemre tenném.
- Addig ne vegyen levegõt kedves márki amíg Ezt megismételjük. – ha szemekkel ölni lehetne, már rég halott lennék, de ezen csak még jobban szórakozom.

Szó nélkül állok fel és indulok el az ennivalóért. Elena igazán kitett magáért, a szeme sem rebbent különös kérésemre, hogy ha lehet, vágja patkányformára a húsokat és lám!

Visszaülök mellé az ágyba, eszemben sincs átadni neki a tálcát, elvégre úgy sem ülne fel, hogy rendesen meg tudja enni, ehelyett apró falatokat vágva finoman a szájába csúsztatom a villát. A hús szaftja picit végigcsorog az állán, amit kedvem lenne lenyalni onnan, de úgy hiszem, õ nem osztaná a lelkesedésem.

- Tudja Signore hátulgombolós korom óta nem szorulok etetésre í... – nem várom meg míg befejezi, újabb és újabb adagot diktálok belé, majd mikor már nem bír többet, a maradékot én fogyasztom el, remekül szórakozva az arckifejezésén. Mérges, pedig nem is tettem semmi illetlent, pusztán megetettem, amit illene inkább megköszönnie nekem.
- Nos, remélem jól esett a patkányhús kedvesem, a szakács igazán kitett értünk, hogy felszolgálhassa eme ínyencséget. – ugratom, mire nevetni kezd a kis édes.

- Szegény Elena! – mondja elkomorulva, lebiggyesztett ajkacskákkal - Mit gondolhat az Uráról, hogy mostantól patkány is az étlapon szerepel? Vagy rosszul áll a szénája a klubokban és nincs másra pénz? Ejj-ejj nem gondoltam volna, hogy a szerencsejáték Signoret is romba dönti. – összenézünk, majd rövidesen mindkettõnkbõl kitör a nevetés. Rég nem szórakoztam ilyen jól, mint azóta, hogy megvettem ezt a kis vadócot. Bosszúság ide vagy oda, jó befektetés volt, annyi szent. És idõvel csak még jobb lesz majd.

Elfojt egy hatalmas ásítást, majd mégsem sikerült lepleznie mennyire fáradt. Az éjjel jó párszor riadt fel nyugtalan álmából, nem csoda hát, hogy ennyit kivett belõle a reggeli mókánk.

- Aludj egyet kiscicám, este öt órára itt leszek, hogy bekenjem azt a bûnre csábító fenekedet, de nekem is vannak halaszthatatlan dolgaim. – búcsúzom tõle halvány mosollyal - Ha unatkoznál, vagy éhes vagy, szólj Fredonak és hoz könyveket és ételt. Pihenj.

Ennyinek elégnek is kellett volna lennie búcsúzóul, ha egy szentéletû emberrõl lenne szó, de nem rólam. A minimum egy szenvedélyes csókocska, miután ilyen izgató elõadásban volt részem reggelre, s most már tényleg meg kell majd látogatnom valamelyik virágszálam a bordélyban, vagy valahol a városban.

***

A délelõtt szétküldetem a meghívókat, melyek azon nemeseknek szólnak, akiket meginvitálok a jövõ héten tartandó estélyemre. Az ilyen ünnepségek mindig várva várt események, fõleg az enyéim, mert minden valamirevaló ifjú tudja, hogy azokon bizony gyönyörûbbnél gyönyörûbb kurtizánok lesznek jelen. Fõleg hölgyekrõl beszélhetünk, a férfi kurtizánok még nem élveznek olyan szabadságot, hogy nyíltan kínálgassák bájaikat, õk tehát a bordélyban várják majd nemes vendégeiket és Serin… Serin még nincs tisztában a teljes igazsággal rólam, így jó lesz látni az arcát, hogy az általa kéjenc disznónak titulált férfi, milyen nagy társadalmi „elismerésnek/szeretetnek” örvend.

Kuncogva címzek meg egy újabb borítékot, ezt azért én magam, mert ez a cicusé lesz, majd belecsúsztatom azt a kártyát, melyet õ maga töltött ki. Természetesen õ is a meghívottak közé tartozik, nem hinném, hogy apja rég elveszett presztízsével jelen volt akár egyetlen nemesek által szervezett eseményen is. Akkorra már jobban lesz, és elkészíttetem neki a legfinomabb selyemöltözetet, amit valaha látott.

Kopognak az ajtómon, ezért oldalra fordítom a fejem és mosolyogva veszem szemügyre a csupasz fiúcskát, aki a teámat hozza. Arcán mélységes zavar tükrözõdik, de mosolyát megõrizve teszi le elém a tálcát.

- Hogy hívnak? Te leszel az új kurtizán, akirõl Gavino mesélt, ugye? – kíváncsian mérem végig, de hibát nem találok benne. Még tapasztalatlan, ez látszik a zavarán, de már nem sokáig.

- Olívio-nak hívnak, Márki. – süti le a szemeit.

- Önként akarsz kurtizán lenni, miért? – Gavino már tájékoztatott, de most kíváncsi vagyok az õ okaira is. Nem ez a fiú az elsõ, aki ezt az életet választja, de kevesen vannak olyanok, kik önként teszik azt, bármiféle kényszer nélkül.

Vállat von, látszik rajta, hogy feszéjezi a meztelensége, de ez az itteni fiúk beavatása, egy teljes hétig nem hordhat ruhát a bordély falain belül, így hamar hozzászokik a saját teste varázsához.

- Láttam õket az utcán… jártam már bordélyban. Az élet örömtelibb így, mint rakodómunkásként a kikötõben. Örömtelibb és jövedelmezõbb. – teszi hozzá halvány mosollyal.

- De csak akkor, ha jól végzed a dolgod. – viszonzom a mosolyát, s közben számító mosollyal az ölembe vonom. A tea várhat.

- Én leszek a legjobb. – jelenti ki határozottan, s egy pillanatra megváltozik a tekintete, ahogy végigmér, majd pillantása megállapodik az ajkaimon.

Ó, nem olyan szende szûz õ. Fogadni mernék, hogy nem is az, csupán remek színészi tehetséggel áldotta meg az ég, mely hamarosan igen jómódú kurtizánná teszi majd. És sikeressé persze, ami ennek a háznak csak elõny.

- Az leszel… de még sokat kell tanulnod. – simítok az arcára, majd megpaskolom a derekát, jelezve, hogy álljon fel – Elsõ lecke: sose próbálj becsapni nálad tapasztaltabb férfit, mert rájönnek, édesem és oda a varázsod.

Tanulhatna az én Serinemtõl, aki anélkül tud egyszerre ártatlan, magabiztos és gõgös lenni, hogy a legkisebb tapasztalatokkal is rendelkezne. Õ valóban gazdagabb lenne az összes kurtizánnál, együttvéve és ha már az enyém, hát lássam némi hasznát is.

Olívio nem próbálkozik tovább azzal, hogy átverjen az ártatlanság álcájával, s egyszeriben a természetes bája sokkal inkább magával ragadó, mint tettetett ártatlansága. A merészség vonzó a fiatal, kalandvágyó emberek szemében.

- A Márki fog engem tanítani?

- Úgy bizony, szépségem, de mindennek ára van. – állok fel én is, számító mosollyal, majd felmutatom a kezemben tartott levelet. – Elõször is, kézbesítened kell egy meghívót…

***

Az ígértek szerint még öt óra elõtt hazamegyek, semmiképp sem szalasztanám el a lehetõséget, hogy gyengéd ápolásban részesítsem az én kicsikémet. Elõtte még ellátogatok a szabómhoz, választok néhány drága anyagot, amivel majd a napokban ellátogat hozzám, hogy méretet vegyen Serinrõl. Ruhákra van szüksége, bár részemrõl a lenge ingjeim is megfelelnek, az utcán nem mutogatnám azokat a csodálatosan hosszú combokat.

A kocsisomat mára elküldöm, majd bemegyek a házba, ahol Fredo nyit nekem ajtót. A kravátlija kicsit rendezetlen, ami elég ritka nála, hisz mindig kifogástalan a külseje, bár az arcszínét illetõen is felmerül némi kérdés.

- Történt valami, míg távol voltam? – kérdezem érdeklõdve, miközben a kezébe nyomom a kesztyûm és a kalapom.

- U…uram… az a fiú… tényleg itt fog maradni? – préseli ki a szavakat a fogai között, mintha nehezére esni a beszéd.

- Tehát még itt van? – mosolyodom el.

- Nem a Márki küldte…? – lepõdik meg.

- De igen, csak nem voltam biztos benne, hogy valóban ennyire elszánt lesz. – Fredo értetlen arcát látva csak legyintek, hisz csak én vagyok a megmondhatója mit kellhetett Olívionak elviselnie egész áldott nap Serin társaságában, miután átadta a levelem.

Úgy tûnik tényleg elszánta magát, hogy a legkeresettebb kurtizán legyen, máskülönben már elmenekült volna.

Felsietek a lépcsõn, egyenesen a szobám felé, ahonnan azt várom, hogy háború közeli állapotra jellemzõ zajok szûrödnek majd ki, ehelyett kísérteties csend honol a folyosókon. Halkan belépek a szobába, Serint rögtön észreveszem az ágyban, ahogy nyakig begubózva, párnába fúrt arccal fekszik néma csendben, majd ahogy körbehordozom a tekintetem, Olíviot is megtalálom, a sarokba tolt fotelben üldögélve. Jobb lába kényelmesen átvetve a másikon, abszolút természetesen viseli meztelenségét. Rámosolygok, õ pedig viszonozza, majd még jobban kiszélesedik a mosolya, mikor az ágyra néz.

- Már értem a Márki úr miért nem élt a lehetõséggel. – mondja csipetnyi irigységgel a hangjában, de túl magabiztos õ ahhoz, hogy kételkedjen saját vonzerejében.

- Jó estét Cicus, remélem jobban érzed magad…

- Tûntesd el innen!

- Hogy mondod? – hajolok közelebb, hogy tisztán kivegyen a szavait.

- Tûntesd el innen ezt a… ezt a…

- Ne fáradjon Márki, rám céloz. – emelkedik fel a fiú a fotelbõl – Voltam én már minden a mai nap során: disznó, patkány, kéjenc, szodomita, céda, szajha, Marco kurvája… a többire sajnos nem emlékszem.

Kuncogva ülök le az ágyam szélére, majd egy intéssel kiküldöm Olíviot a szobából. – Fredo megmutatja a szobádat.

- Köszönöm, Márki!

Amint távozik, Serin lerántja fejérõl a takarót, arca minden eddig ismert színt meghazudtoló árnyalatban pompázok.

- Minek küldte ide ezt a… ezt a… fiút? – szinte köpi a szavakat.

- Ez a fiú, ahogy oly diplomatikusan megnevezted, a büntetésed, amiért megszöktél elõlem. És történetesen azért volt pucér, mert új a bordélyházban és ez amolyan beavatás a fiúk között. – tájékoztatom.

- Többé nem fogok megszökni! – jelenti ki összébb húzva magán a takarót.

- Tudom édesem, de attól a tetted még nem válik semmissé. – simogatom meg a haját, amit most meglepetésemre enged is, bár reggel sem tiltakozott ellene, mondván, hogy ennyi jár miután megmentettem az életét. – De ajánlok egy középutat.

- Ha megint valami tisztességtelen ajánlattal áll elõ, felejtse is el! – szegi fel az állacskáját büszkén, mire elvigyorodom és egy gyors csókot nyomok azokra a kívánatos cseresznyepiros ajkaira. Felháborodottan sziszeg rám, de mit sem törõdöm vele, elvégre csak a dühe irányítja, hisz reggel… ó igen, reggel nagyon is odaadóan viszonozta a csókom…

- Ha jó fiú leszel, hét napon belül távozik. Ha nem… kénytelen leszel hosszabb idejig a társaságát élvezni. – összeszûkülnek a szemei, de látom rajta hogy gondolkodik, így nem is zavarom, had törje csak a szép kis fejecskéjét, de ezúttal nincs semmi turpisság.

- És a Márki megígéri, hogy semmi mocskos dologgal nem próbálkozik majd?

- Ígérem, kicsikém. – ha csak ennyi kell…

- Nem kényszerít majd semmire? – firtatja tovább.

- Nem.

- Nem próbál majd aljas módszerekkel elcsábítani?

- Minden erõmmel, drágám. – vigyorodom el – De ne aggódj, ha minden kétséget kizáróan undorodsz az érintésemtõl, csábítási kísérleteim sem lesznek rád hatással.

Morog valamit az orra alatt, majd óvatosan az oldalára fordul, hogy a takaró se mozduljon el róla, de a feneke se érjen a matrachoz. Olyan édes így begubózva, mint egy pillangó, ami éppen kikelni készül a bábjából.

- Többet… nem ver meg? – suttogja halkan.

- Ezt már megbeszéltük cicus, de nem. Ha ennyire ellenedre volt az a kis paskolás, nem teszem többé. – sóhajtom. Nem vagyok az erõszak híve, úgy sosem bántam volna el vele, ahogy azok a szemetek tették az utcán. Talán sajnálom is kicsikét, ezért vagyok sokkal engedékenyebb vele, mint amit korábbi viselkedésével kiérdemelt. Ahhoz képest, hogy nem a kékvérûek aranykanalával a szájában született, roppant gõgös teremtés.

Nem várok tõle beleegyezõ szavakat, rajta áll, hogy viseli magát. Ha rosszul, Olívio marad még egy darabig, õ biztos nem bánja, s így nekem is a közelemben lesz a szórakozás, ha Serinbõl semmit sem sikerül kicsikarnom. Persze csak finoman, hisz megígértem.

- Jut eszembe… megkaptad a levelem?

- Levelet? – ráncolja a homlokát.

- Amit a fiúval küldettem, de ezek szerint nem. – körbenézek a szobában és meg is találom a borítékot a kisszekrényen. Nyilván nem tudta átadni neki, ezért most én magam nyújtom oda.

Elveszi és feltépi a borítékot, majd a kis kártyát látva elfintorodik, aztán elolvassa a díszes meghívót.

- „Tisztelettel meghívjuk önt Marco di Verazzano Márki estélyére, amit saját házában tart mához egy hétre.” Ez mit jelent? – néz rám nagy szemekkel.

- Azt jelenti drágám, hogy szórakozni fogunk. Ünnepelni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne élvezzük ki minden örömét. Nem így van? – kérdem csábító hangon, gyengéden simogatva az arcát.

- Ön már csak tudja. – morogja a párnába, de nem veszem zokon.

- Apropó… hogy van a feneked kiscicám? – kérdésemre ismét elönti a vörösség, szemében pedig fellobbannak a harag szikrái. - Itt az ideje alaposan bekenegetni. Gondolom, nem szeretnél sokáig pucér fenékkel feküdni.

- Egyedül is menni fog köszönöm. – mondja mereven - Lenne olyan kedves és magamra hagyna, Márki? – a hangja éles, parancsoló, de megszokhatta volna már, hogy engem ezzel nem vesz rá semmire.

- Hát persze, hogy nem. – vigyorgok rá szenvtelenül – Ne feledd, hogy legutóbb mi történt. Csak még nagyobb fájdalmat okoztál magadnak, azt pedig nagyon nem szeretném, kicsikém. – néma tiltakozása ellenére kiveszem a fiókból a tégelyt, majd kisebb harc árán felhúzom a lábain a takarót és megszemlélem a károkat.

A bõre még mindig piros, de a tenyérnyomok szerencsére már elhalványultak, egy két horzsolása szintén gyógyulásnak indult. Holnap már nem fog fájni járás közben, s pár nap múlva egy nadrág sem okoz majd fájdalmat.

- Ne bámuljon így! Nem szégyelli magát? – nyögi ki zavarában, pedig most valóban nem tettem semmit.

- Teljesen ártatlan vagyok kedvesem, csupán a sérülések mértékét vizsgáltam és azt kell mondjam, a kenõcs valóban használ. – a jó doktornak van tapasztalata ebben.

- Már nem is fáj annyira. – vallja be, kicsit duzzogva, majd nyugodtabban felpillant rám – Kö-köszönöm Márki!

Nocsak! A végén még tényleg egészen megszelídül!

- Ugyan, semmiség. – most tehetnék egy perverz megjegyzést a hamvas bõrére, de akkor ismét felhergelné magát és nem hagyná, hogy hozzáérjek.

Semmi gond, Marco, türelmes vagy, ha kell!

Veszek egy adagot a krémbõl, majd a tenyeremen megmelegítve óvatosan a bõrére simítok. Szokatlanul csendesen tûri, remélem nem fáj neki bár amilyen óvatos vagyok, semmi panasza nem lehet rám, még csak nem is tapogatom túl hosszú ideig.

- Készen is vagyunk. – apró csókot lehelek a bõrére, majd tekintetemmel az arcát kutatom, amin szétárad az édes pír. Muszáj folyton ilyen csábítónak lennie?

- Az a fiú a szeretõje, Márki? – kérdezi hirtelen, mire meglepetten húzom fel a szemöldököm.

- Még nem volt hozzá szerencsém… Miért?

- Remélem nem tervezi, hogy hárman osztozunk majd az ágyán, az nem lenne túl illendõ és a kényelem szempontjából is kedvezõtlen. – húzza fel az orrát a takaróval egyetemben. Szép szemeinek kéksége szinte megbabonáz, de nem engedem többé, hogy a cseles kis dög csapdába csaljon.

Szóval nem akarja, hogy Olívio is velünk aludjon? Ennek bizony semmi akadálya, amúgy is külön szobát kértem neki, bár a fiú nyilván nem bánná.

- Ne aggódj Serinem, én csakis veled osztozom az ágyamon. – válaszolom sejtelmes mosollyal - Így már elégedett leszel, édesem?

– Bár órákkal ezelõtt könyörögtél volna, akkor ez nem történik meg cicus!

- Kérlek, ne… - belehalnék a magányba, démonaim most is nevetve kiabálnak a fülembe, még mindig reszketek a félelemtõl. Csúf dolog elöl menekültem meg, még mindig az orromban érzem az utca átható bûzét, térdem alatt a kavicsok szúrását.

- Nem hagylak magadra, ne aggódj. Csak idekéretem Fredot. - kedves hangja állítja meg elmémet, hogy teljesen feladja a harcot az emlékeimmel szemben. Gyûlölöm, hogy ilyen gyenge vagyok, gyûlölöm, hogy az apám miatt történt mind ez... Vajon el fogom tudni mind ezt felejteni? Marco... ne hagyj most magamra ezekkel a gondolatokkal! Könyörgöm beszélj hozzám, érints meg!

- Remélem élvezted a kis sétádat kicsikém, mert többet ilyen nem lesz. – nem nagy a valószínûsége annak, hogy ki merek majd lépni az ajtón, félek. Hallom, ahogy egy tálban vízzel pepecsel, megnyugtató hangja van.

- Sa-sajnálom…

- Sajnálhatod is. Ostoba voltál és bele sem gondoltál a tetted következményeibe. – vizes törölközõt terít csupasz fenekemre, ami nagyon jól esik. Marco mellém fekszik, velem szembe, nem tudom megállni, hogy hozzá ne érjek, szükségem van rá. Nem tudom mi történik, de egyre inkább közel akarom magam érezni hozzá, ölelj meg... kérlek! Tanulj meg gondolat olvasni és ölelj át! De csak óvatosan a kezemet fogja át, ez is borzalmasan jól esik, fõleg apró kis csókja a kezemen. Reggel ezért biztos kikapartam volna a szemeit, de most nagyon boldoggá tesz... Remélem ez holnapra eltûnik, még kihasználná páncélom repedését és magához láncolna.

– Szóval cicám? Várom a magyarázatot.

- Mire?

- Mégis mire drágám? Hangoztattad, hogy sosem szeged meg a szavad és ez igazán becsülendõ, ha meg is tartja az ember. De te nem tetted. - mert megvert, õ is... Ugyan úgy ahogy az „apám” számtalanszor tette, kezet emelt rám. Ezt nem tûröm senkinek sem.

- Mert megvert...- motyogom a párnába remélve, hogy meghallja.

- Egy szavadat sem értem Serin.

- Mert… megvert. – Hangos nevetést kapok válaszul, már nem akarom, hogy átöleljen. Ki akarom kaparni a szemét. Most.

– Az a kis fenekelés? Édes kicsikém, had emlékeztesselek, hogy bizony kemény voltál, miközben „vertelek”. – Ez nem is igaz! Nem ebben a szövegkörnyezetben... nem éppen így...

- Ne beszéljen így!

- Nem is tagadod.

- De igen! Ön… ön megvert! És én nem szeretem a verést, gyûlölöm, ahogy magát is gyûlölni fogom, ha megint megteszi! – felülnék, nyomatékot adva ezzel a szavaimnak, de fenekembe hasít az a borzalmas fájdalom, így inkább visszahanyatlok az ágyra.

- Megbüntettelek, mert megérdemelted Serin. Mit gondolsz, ezek után mit érdemelsz majd, hm? - nem akarom, hogy megint bántson. Tudom, hogy Õ jó ember bár egy igazi kéjenc disznó. Megint elkezdek könnyezni, pedig nem szeretnék gyenge lenni, de nem élném túl, ha még egyszer ilyet tenne.

- Itt maradhatok éjszakára? – az egyedüllét gondolata is pánikot vált ki bennem, csak suttogni vagyok képes különben tudom, hogy kiabálnék tehetetlenségemben.

- Ez a dolgod, ha nem tévedek.

- De… de csak aludni… nem akarok egyedül maradni. Kérem…

- Tetszik ez a hang cicus. Majd megismétled nekem, ha jobban leszel.

- Nem leszek a szajhája soha…

- És a szeretõm?

- Az sem… soha… Mindkét pozíció megvetendõ.

- Inkább lennél ismét az övék? Hagynom kellett volna talán, hogy véresre verjenek és megerõszakoljanak? Az lenne számodra az áhított szabadság?- vak rémület rázza végig a testemet, ugye nem arra gondol, hogy ha az Övé nem leszek kidob közéjük?!

- Nos, ha nem az enyém lennél, ha elengednélek, egymagad kellene boldogulnod. Gondold át cicus, mi lett volna veled az éjjel, ha nem az enyém lennél. Ha egyedül lettél volna. Mert csak a nemesekre vigyáz szolgák hada. Az egyszerû embereknek maguk kell boldogulniuk.

- Nem megyek el többé. Nem akarom, hogy megint… hogy megint…

- Csss kicsikém. Nem lesz ilyen többé, senki sem bánthat, míg én vigyázok rád. Senki sem bánthat…- zokogó testemet körülöleli a kemény teste, még is olyan jó érzés. Holnap már biztos fújtatni fogok rá akár egy megvadult macska, de most... most olyan kellemes. A simogatása, bõrének kellemes Azálea illata teljesen elkábít. Mindig is szerettem ezt a virágot, méterekrõl kiszagoltam kedvenc virágomat, eddig miért nem vettem észre, hogy Marco ilyen illatú szappant használ? A gondolkozás és a zokogás minden erõmet kivette így elég hamar elaludtam a karjaiban, kellemes biztonságot nyújtó karokban. Éjszaka rengetegszer ébredtem arra, hogy Marco próbál nyugtatni, az álmok olyan valóságosak voltak, érezni véltem a mocskos bricseszének a szagát, az ujjaimon ugyanúgy tapintani véltem a durva anyagot arról az undorító mocskos testrészérõl amit a számba akart tuszkolni nem is beszélve. Nem fordult még elõ életemben, hogy a halált kívántam volna, most még is. Úgy érzem már elfogytak a könnyeim, de még is elõ-elõ tör belõlem.

Reggel a fenekem sajgására és borzalmas melegre ébredtem. Mikor kinyitom a szemeimet az alvó Marco látványa fogad és megfordult a fejemben, hogy bizony én lerúgom, de megmozdulni is kínkeserves érzés, nem hogy még erõt kifejteni. Hatalmasat szusszanva nézek a békésen alvó arcra, amit most teljességgel irigylek. Fáradt vagyok és nyûgös. Legszívesebben összegömbölyödnék ahogy szoktam és aludnék még vagy négy órát, de se fájó testem sem a rémálmaim nem teszik eme tevékenységet elérhetõvé. Tegnap nem is gondoltam rá, de... most már Õ tényleg a gazdám lett, tartozom neki. Megmentett, nem csak a szüzességem ilyen borzalmas módon történõ elvesztésétõl, hanem talán az életemet is. Nem vagyok biztos benne, hogy megelégedtek volna a testemmel. Óvatosan végig simitok az arcán, pillekönnyû érintésekkel némán hálálkodva, nem fogom neki kimutatni mennyire is hálás vagyok. Soha. Visszaélne vele a gaz csábító. Mikor mocorogni kezd gyorsan lehunyom a szemem és alvást mímelek. Jó ideig csak halk lélegzetvételeit hallgatom, majd mozgást érzek. Keze beletúr a hajamba, ami igen csak jól esõ érzés, macskásodott énem valóban dorombolna ettõl. Vajon meglepõdne?Magamban kuncogva képzelem magam elé megdöbbent képét, mikor az ágy mozdulataiból kikövetkeztetem, hogy felém hajol, azonnal kinyitom a szemeimet, alig pár centire van tõlem és ahogy az ajkaimat vizslatja, nem nehéz kikövetkeztetni mi volt a célja. Legcsúnyább villámló tekintetemet szegezem rá.

- Ne merészelje!

- Tehát ébren voltál cicám? Mi a baj? Túl illetlen a helyzet?- fejemen lévõ keze újból elkezd simogatni ezúttal a hátamat is érintve így jobbnak látom, hogy elhúzódjak mielõtt valóban dorombolnék.

- Úgy gondolom az illetlenség határain már túljutottunk. – mezítelen fenekem ténye és az, hogy nem akarom felkoncolni ezen tényt támasztja alá.

– Az az érzésem Serin, hogy valamire készülsz. Netalán kisurrantál éjszaka, s mérget tettél a teámba? Vagy talán patkányhúst a levesembe? - majdnem hangosan felnevetek. Nem rossz ötlet valóban nem rossz. Ezeket felírom a képzeletbeli kis noteszembe, hátha hasznát látom még.

- Hová gondol Márki, nem tennék olyat. - a méreg valóban túl erõs lenne, nem szeretnék lógni emberölésért.

- A patkányra, vagy a méregre célzol?

- Hm… a méregre. A patkány megfontolandó.- bár sajnálnám szegény védtelen állatokat, hisz olyan aranyos kis orcájuk van.

- Úgyis rájönnék és megjárnád.

- De csak miután belekóstolt.

- De csak miután te megkóstoltad. Holnaptól az ételkóstolás is a te feladatod lesz. - morcosan fújok egyet, akkor a patkány hadmûveletnek ezúton is búcsút inthetek, nem kívánnám megkóstolni húsukat, bár könyvben olvastam, hogy sok nép íncsiklandó élvezetként írja le a sült patkányt. Türelmesen tûröm ahogyan rendezgeti rajtam szabadon garázdálkodó tincseimet, itt-ott végigsimítva rajtam. Jól esõ érzés, de ezt a világért sem árulnám el neki.

- Vannak még fájdalmaid? Szükséged van orvosra?

- Nem, Márki.

- Jó. Ez esetben mára szabadnapot kapsz, felmentelek a teendõid alól, hogy kipihenhesd magad. Biztos, hogy ébren vagy? – keze lejjebb csúszik a fejemrõl, követve a tincseim zuhatagát egészen a csípõmig. Nem érzem úgy, hogy jogom lenne megállítani. Csípõm érzékeny bõrén megérezve finom simogatását legszívesebben kéjesen felnyögni. Soha sem tudhatja ezt meg. Soha!

– Nyilván hálát vár azért, amiért megmentett.

- Tehát, kedvemre tapogathatlak, mert hála nekem nem történt semmi visszafordíthatatlan?

- Ha nem hagyom, akkor megbüntet, ugye? Inkább hagyom, de nem akarok több verést, abból már kijutott nekem, köszönöm.- mihaszna apám elégszer ismertetett meg övének kellemes érzésével mikor eldugtunk egy-két aranyat. Marco fintorogva húzza el a kezét csípõmrõl, hogy arcomat simogassa

- Nem kell mártírrá válnod szépségem, nem vernélek el, bár… valamiféle büntetést bizony megérdemelsz.

- Ne olyat, mint a múltkor…

- Még akkor sem, ha élvezted?

- Nem élveztem. Nem. Nem a… verést élveztem.- kitágulnak a pupilláim, fenébe! Kicsúszott a számon... érzem, hogy arcom forró, legalább bíbor színem lehet, fõleg mikor szinte hozzám simul azzal a kéjjel teli mosolyával.

- Talán a csókomat élvezted annyira?

- Nem! Talán…

- Akkor talán ezzel kellene meghálálnod a segítségem.

- A segítségért nem illik fizetséget kérni. És egyébként a vallás tiltja két férfi…

- A vallás ostobaság kedves. Az egyház tiltja a gyönyört, a testi élvezetek hajszolását, de a kínzást, az inkvizíciót elfogadja. Békét hirdetnek, de csak szenvedést adnak az embereknek. Ne is hozd szóba elõttem többe-e badarságot. - ezen okokat meghallgatva teljesen egyetértek vele, sosem voltak vallásos, de a botrányt még inkább elkerülve betartottam az íratlan szabályokat amit a nemesek állítottak fel. Azok a papok akik gyermekeket visznek magukkal külön óráknak mondva a kedves szülõknek, akik boldogok, hogy az õ kicsi csemetéjük ilyen okos és ügyes... Gondolataimból Marco ajkai térítenek vissza.

- Mi történt? Csak nem leptelek meg?

– Csak nem hittem volna, hogy képes komoly eszmecserét folytatni.

- Ááá, vagy úgy! Csak mert jóképû vagyok és szeretem a szép férfiakat, nem lehetek okos. Ez felettébb szûklátókörû gondolkodásra vall. - kedvenc márkim a szerény kifejezést kihagyta....

- Mert ön, Márki úr, egy beképzelt élvhajhász.

- Pedig már éppen megszoktam, hogy perverz disznónak titulálsz, de sebaj. Ez a beképzelt élvhajhász viszont kéri a jól megérdemelt jutalmát szépségem.

– Nincs… nincs magában semmi szégyen?

- Miért lenne? S belõled is fogyatkozik, ha nem tévedek. – csupasz alfelem felé int a szemeivel amitõl azonnal visszatér a pír az arcomra. Olyan illetlen csupasz tomporral mutatkoznom elötte.

- Úgyis látott már. Mindketten férfiak vagyunk és… ebben a helyzetben elfogadható.

- Ahogy mondod. És más helyzetekben is elfogadható. És most kérem a csókom. - Fene! Nem akarom, hogy megint megcsókoljon! A legutóbb is bûnösen jó érzés volt, de õ férfi! Minden egyes porcikájában az. Bûnös dolog! Tudom jól ha nem adom magamtól elveszi, akkor pedig küzdeni fogok ellene, az meg fáj. Magamban hatalmasat sóhajtva döntöm felé a fejem, felajánlva neki ajkaimat. Nem haboz semennyit sem, úgy csak le ajkaimra mint sas a prédájára. Nem hagy semmilyen kétséget afelõl, hogy mit tenne, ha nem lenne megsérülve a tomporom. Csókja lázas vágytól éget, íze mint az édes barack. Miért csábít engem ez a férfi?! Miért nem bánom, ha csókol? Olyan jól esõ érzés, percekig lebegek a felhõkön azután, hogy elhúzódik. Zavartan rezzenek össze mosolyától.

- Nem is volt olyan szörnyû, ugye? Hercegeknek járó jutalom ez.

- A hercegek önnél sokkal kifinomultabbak.

- Olvastál már mesét?

- Persze!

- S mi a varázsos tündérmesék vége? Úgy bizony. A herceg megmenti hõn szeretett kedvesét, ki cserébe egy csókkal jutalmazza a bátor lovagot.
-Jól van, elismerem, igaza van.

-Éhes vagy Serin? – Mikor válaszolni kívántam volna, akkor szembe kerültem mezítelen testével. Irigyen tekintettem végig kidolgozott felsõtestén amikor megakadt a tekintetem kemény falloszán, azonnal egy párnával takartam el égõ arcomat. Soha az életben nem fogom megengedni neki, hogy magáévá tegyen, be sem férne az a hatalmas valami az én... istenemre!

-Hozatok valamit enni. Patkány megfelel? – Hogy meg felel-e a patkány?! Téged kérlek! Megsütve! Mivel ágyhoz vagyok kötve így nem tudom magam rávetni, hogy megfojtsam így csak egy párnát dobok, egyenesen azt a csábos mosolyt célozva, de csak az ajtót találom el. Milyen szívesen verném a fejemet a falba, megint csak még nagyobb bajba keverem saját magam. Nem elég, hogy kegytelenül elbántak velem, tartozom most már Marconak is. Sõt a legrosszabb élvezem a csókjait. Halkan kopogtatnak az ajtón, így nagy nehezen takarom el alfelemet a törölközõvel és adok engedélyt belépni. Fredo lép be, végig mustrálva engem majd zavartan toporog, akkor veszem észre a tégelyt a kezébe, elég méretes darab.

- Ezt az orvos hagyta itt. Nem nézett meg ugyan, de látott már el ilyen jellegû sérüléseket szóval igen nagy tapasztalattal rendelkezik, 3 óránként kell kenegetni. - igen magas tapasztalat? Ilyen jellegû sérülések terén? Elég magasra szaladhatott fel a szemöldököm mert kedves Fredo barátom zavarodottan toporog továbbra is, fõleg azon tény zavar a legjobban, hogy mindenfelé tekint csak rám nem. Zavarban van? Gonosz vigyor szalad végig ami a fülemig is elér szerintem.

- Köszönöm Fredo. Az igen csak tekintélyes tudású doktornak meg sem kellett vizsgálnia ahhoz, hogy következtethessen a sérüléseim mértékérõl?

-Én... bent volt... miközben aludtak az Urral. Nem akart zavarni és igen jó barátok is Verazzano márkival. Esetleg segítsek bekenni az... érintett területet? - szinte érzem ahogy a düh felégeti a testem. Szóval még egy ember tudja már úgy, hogy Marco szeretõje vagyok.

- Csak tedd le ide, hogy elérjem megcsinálom magamnak. - Fogamat csikorgatva szidom magamban kedvenc márkimat. Nehezen térdre tornászom magamat, nem kevés kínt okozva ezzel magamnak. A tegnap keletkezett sebek hegei felszakadtak vagy éppen húzódnak ezzel rettenetes fájdalmat okozva, szívesen rogynék vissza sírva az ágyra, de minden reményem abban a krémben van. Óriásit fújva nyúlok a krémért, egy jó adagot kikaparva veszek a kezembe és két kezemmel dörzsölöm össze, hogy ne legyen olyan hideg és viaszos állagú. Megpróbálom elérni a fájdalmas részeket, ekkor lép be Marco.

- Igazán gyönyörû vagy így Cicusom, nekem szól a mûsör? - a mély kéjes hangtól megfagyva meredek Marcora, aki nem a szemembe néz, hanem mindenhova. Sikítva rántom magamra a lepedõt, nem érdekel hogy koszos lesz. Visszazuhanok az ágyba miközben hangosan nyüszítek a fájdalomtól. Leggyilkosabb tekintetemmel illetem a kedves márkit de õ csak dévaj vigyorral illet és a bricseszének anyaga egyértelmûen domborodik.

- Egyértelmûen Önre vártam Uram. - vicsorítva próbálom bent tartania fájdalmas hangokat – csak azzal az átokverte krémmel akartam bekenni magam.- gyilkos pillantásommal illetem szerencsétlen tégelyt majd Marcot aki csak vigyorogva bámul rám, akkor veszem észre a kis asztalkán a reggelit... Patkány formára vágott tömkelege van a tálcán, bár illata egyértelmûen jelzi, hogy ez éltében bizony sertés volt. Halkan káromkodok amin csak jót kacag.

-Nos kedves kis cicám, ha gondolod segíthetek bekenni szegény fenekedet. Örömmel feláldozom magam.

-Köszönöm. Köszönöm de nem, inkább egye meg a patkányát kedves Márki. - gyengéd érintést érzek a fenekemen, mire felé fordítom az arcom. Hibás döntés volt. Kéjjel teli arccal, szemében vad tûzzel mustrál végig, nyelve végigsiklik telt ajkain. El akar csábítani... Mosolyom édes lesz, szempilláimat rebegtetem, amire kissé gyanakvóan néz de nem igen törõdik a jelekkel. Hiba volt. Gyönyörû arcát igen erõsen telibe találta egy párna amitõl majdnem meg is botlik. - Még mindig tartom magam azon elvhez, hogy nem leszek az ágyasa. Azon tény, hogy tartozom magának Signore nem változtat ezen tényen. - hangos nevetés válasz kitörésemre, sóhajtva realizálódott bennem, hogy fekve, szinte mozgásképtelenül nem igen lehetek ijesztõ.

-Rendben drága kis rossz cicusom, csináld magadnak. - kényelmesen elnyúlt mellettem, ekkor tünt fel, hogy már nem a köntös van rajta.

-Mikor öltözött fel Signore? - meglepetten fordulok felé

- Nocsak drága Serinem, jobban szeretnéd ha mezítelenül feküdnék melletted miközben krémezed azt a falnivaló kis feneked?

-Oh igen. Ez minden vágyam. Úgy hírlik, hogy a szeretõk mecénásai hamarabb halnak meg belharcok miatt. Nos kedves márkim elõre megrendelhetem a sírhelyet és a koporsót? De ha esetleg elszeretne tûnni és egy kietlen tájon elhalálozni szóljon, megspóroljuk legalább a költségeket. De ha befejeztük a bolondozást kedves márki, kifáradna ha szépen megkérem? - hátamat simogatva, rendezgeti megint tincseimet amit jólesõen tûrök, ám ezt neki nem kell tudnia.

-Inkább maradnék kedves kiscicám, nehogy történjen valami baleset. - Fújtatva pórbálok úgy helyezkedni, hogy kényelmesen tudjam folytatnia tevékenységemet bár be kell vallanom a sebek húzódása miatt eléggé... lehetetlen feladatra vállalkoztam. Mikor az egyik sebet véletlenül megkarcoltam a körmömmel hangosan felnyüszítettem a fájdalomtól és inkább lerogytam teljesen az ágyra. Kész. Vége én adtam esélyt annak a förmedvény krémnek és annak a sátáni kuruzslónak aki álmában kukkolja az embert.

- Cicusom, ha leküzdötted az ellenállásodat az érintéseimtõl igazán szívesen segítenék, semmilyen hátsó szándékom nincsen. - nos a mosolyod mindenrõl mesél csak errõl nem, de most szegény fájó tomporom a tét és ha nem múlik el hamarosan a fájdalom kénytelen vagyok még több éjt eltölteni a márki ágyában. Kelletlenül adom a kezébe azt a fránya krémet. A gyógynövények virágos illata újból megcsapja az orromat, egész kellemes illata van. Marco elsõ érintésére teljesen megfeszülök amit megviselt bõröm és izmaim nem vesznek úl jó néven, fõleg mikor Marco a hátam közepére nyom forró csókot.
- Sssh Cicusom. Nyugodj meg.

- Azt mondta nincs semmi hátsó szándéka! Ennek ellenére épp most csókolgatja a.. Iihk!- végig sem tudom mondani felbõszült hangvitelû monológomat mikor mindkét tenyerével megfogja tomporomat. Kuncogása még inkább felbõszít, így is paradicsom árnyalata vetekszik bõröm pírjával amin ha kehet egyre jobban derül.

-Elsõ osztályú feneked van drága Cicusom, a bõröd finom puha és bársonyos még a sebek mellet is. Finom feszes és pont annyira kemény amennyire kell. - finom harapás a vállamon, csókok a hátam közepéig. Meg sem szusszanok közben, félek azoktól a hangoktól amik kijönnének ajkaimon. Karmaimat a selyem lepedõbe vájom és próbálok a márkimra igen csak csúnya tekintettel meredni, de Õt nem igazán érdekli az arcom, a fenekem sokkal inkább leköti.

- Nos kedves Serinem nem volt ez olyan rossz. A bõröd már is mintha szebb lenne, ha jól emlékszem ezt majd olyan – itt az órára néz és vigyorog – öt óra múlva megismételjük.

- Addig ne vegyen levegõt kedves márki amíg Ezt megismételjük. - szemeimmel próbálok az összes képzeletbeli lándzsámmal pontosan találni, amin õ ahogy látom igen jól szórakozik. Közelebb hozza a tálcát, apró falatokat vág, majd minden teketória nélkül az egyiket a számba csúsztatja, a hús szaftja lecsorog az államon amit éhes tekintettel kísér végig. Vajon ha felépülök felsurranhatok egy hajóra Indiába? Félek, hogy nem fogom megúszni...

- Tudja Signore hátulgombolós korom óta nem szorulok etetésre í... - nem igazán törõdik ellenkezésemmel és belém táplálja a felét, a másik felét õ maga eszi aközben míg én rágok. Élvhajhász disznó! Kurtizánok legroszabbika!

- Nos remélem jól esett a patkányhús kedvesem, a szakács igazán kitett értünk, hogy felszolgálhassa eme ínyencséget. - nem bírom visszatartani a nevetésemet, ahogy gesztikulált is közben!

- Szegény Elena. Mit gondolhat az Uráról, hogy mostantól patkány is az étlapon szerepel. Vagy rosszul áll a szénája a klubokban és nincs másra pénz? Ejj-ejj nem gondoltam volna, hogy a szerencsejáték Signoret is romba dönti. -Próbáltam igen csak komoly arcot vágni, ahogy Õ is de sajnos mindketten csapni való színészek volnánk mert szinte azonnal kitört belõlünk a nevetés. Sohasem voltam fáradékony, de ez a kevés is rengeteget kivett az erõmbõl, Szörnyen fáradt vagyok és nem tudtam elfojtani egy hatalmas ásítást.

- Aludj egyet kiscicám, este öt órára itt leszek, hogy bekenjem azt a bûnre csábító fenekedet, de nekem is vannak halaszthatatlan dolgaim. Ha unatkoznál avagy éhes vagy szólj Fredonak és hoz könyveket és ételt. Pihenj. - azzal teljes természetességgel ajkamra hajolva invitál vad csókra, nyelve kergeti az enyémet, ujjai hajamba túrva tartják fejemet, hogy még jobban birtokba vehesse ajkaimat. Nyöszörögve élvezem csókjának édes ízét és hálát adok az égnek, hogy hason fekszek....

Odaint már teljes a sötétség, míg idebent néhány kecses gyertyaszál teremt intim hangulatot. Az egyik kedvenc kis szeretõmmel élvezem az édes bor testes ízét, mikor az ajtó olyan robajjal csapódik ki, mintha mennydörgés csapott volna le a szobára, és Fredo ront be rajta.

- Márki úr…

- Mi ütött beléd, hogy ily sietve rontottál ránk? – tolom félre a poharamat.

- Serin… Serin elszökött… követtem, de hitelezõkbe futott… attól tartok bántani fogják, kérem…

Még be sem fejezi a mondatát, mikor már talpon vagyok. Ajkaimat bosszúsan összepréselve mormolom a szitkokat, miközben felrángatom a kardom, s a pisztolyom, majd rögvest Fredo után iramodom. Baljósabbnál baljósabb képek árasztanak el, hisz ismerem ezeket a hitelezõket jól, kik ha az ember nem tud fizetni, bármit elvesznek, hogy csökkentség a veszteségük. Bármit.

- Milyen mesze még? – kérdezem az inasom rohanás közben, mire õ lihegve elõre mutat.

- Mindjárt… nem messze…

Végigszelünk az egész utcán, jó pár kúria elõtt, s már azt hiszem talán sosem érünk oda mikor hangok ütik meg a fülem és szemem elé tûnik a borzalom. Mélységes undor önt el a látványra, a harag végigzubog a testemen, a kezem pedig máris a pisztolyom markolatán nyugszik és nem is tétovázom használni azt.

Eldördülnek a fegyvereink, a puskapor felhõjében két test élettelenül a földre rogy, a többi gazember gyáván elmenekül, ott hagyva a zokogó Serint. Legszívesebben utánuk vetném magam, hogy a társaikhoz hasonlóan végezzék, de annál azért okosabb vagyok.

- Tartsd szemmel a környéket. – szólok halkan az inasomnak, majd letérdelek Serin mellé.

Végigmérem õt, komor tekintetem felfedez minden zúzódást, horzsolást, tépett ruháinak foszlányai pillanatnyi rémülettel töltenek el, a gonosz sejtelem utat talál magának és nem is enged el, de ezt az érzést is rögtön felváltja a forró düh. Azok a mocskos gazemberek! Hogy merészelték ezt tenni vele!?

Finoman érintem, tartva attól, hogy nem ismer föl, de õ rögtön kapaszkodik belém, mint fuldokló az evezõbe, engedelmesen hagyja, hogy az ölembe vegyem. A mellkasomhoz vonom, hogy megtámasszam, míg fölemelem, de még ezt a pár pillanatot sem várja ki, máris bújik az ölelésembe, mintha csak vigaszt keresne a karjaim között. Gyanítom így is van, s épp ezért nem tagadom meg tõle, bár híján vagyok a tapasztalatnak ezen a téren.
Gyalog indulunk el vissza a házam felé, sûrû csendbe burkolózva, hogy a legapróbb kóbormacskák keltette zajra is felfigyeljünk. Rövidítek amennyit lehet, Fredo viszont még mindig pisztollyal a kezében kémleli a sötétet, hogy nem követnek-e mindek.

Serin minden apró lépésnél felnyöszörög, mint egy védtelen kis állatka, de egyenlõre még nem gondolok bele, mitõl származhatnak a sérülései. A kép, ahogy az a mocskos állat a szájába próbálja erõltetni a farkát így is beleégett az emlékezetembe.
Mindig is gyûlöltem az erõszaktevõket, megvetettem az undorító fajtájukat, így most semmi mást nem érzek, mint elégtételt, hogy kettõvel kevesebb féreg kúszik Velence macskakövein.

Amint felérünk az emeletre, a szobája felé viszem és leteszem az ágyára. Óvatos vagyok, mégis felsikolt amint a teste a lepedõt érinti, majd zokogni kezd, mire azonnal felkapom, bár a karjaim zsibbadnak már a súlyától, a vállaimban égnek az izmok, de nem eresztem el. Tudnom kell mi történt, még akkor is, ha a legborzalmasabb… Bár, ki dönthetné el mi lett volna borzalmasabb? Erõszak? Csonkítás? Halál?

- Megerõszakoltak? – préselem ki magamból a kérdést.

- Ne... neheem. – nyöszörgi zokogva - Behefejehezték ahzt amihit... amiht a vehndéghem. Mehert egy szajha vagyok…

A szavak értelmetlenül szûrõdnek át a síráson, de valamennyire megkönnyebbülök, hogy még idõben érkeztünk. Nem tudták befejezni amit elkezdtek, nem erõszakolták meg, Serin továbbra is csak az enyém és senki másé, viszont még engem is meglep-e gondolat és hogy milyen mélyen gyökerezik a birtoklása vágy. Pedig távol áll tõlem ez a fajta kívánás, sosem akartam senkit birtokolni, csupán néhány napnyi gyönyörre vágytam.
Talán Serint sem kívánnám ennyire, ha nem lenne ilyen édesen ártatlan. Most vajon ez is megváltozik? S tényleg lemondtam volna róla, ha azok ott megbecstelenítik?

Nem tudom…

Lekanyarítom róla a kabátom, amivel korábban elfedtem a meztelenségét, s felszisszenek a csúnya zúzódások láttán. A sötétben nem tûnt ilyen mértékûnek. A feneke vérvörösen izzik a veréstõl, egyes helyeken szinte a bõr is lehorzsolódott, hisz olyan puha és selymes volt korábban.

A szobámban óvatosan leteszem az ágyamra, most már az oldalára fektetve s megszabadítom a koszos ruhacafatoktól, hogy aztán egy nagy fehér inget adjak rá. Látszólag most nem is érdekli a meztelensége, még mindig keservesen zokogva bújik a paplanomhoz, míg én elindulok, hogy hozassak valamit Fredoval a sebeire, de nem enged.

- Ne hagyj magamra. Könyörgöm, ne hagyj… - kapaszkodik belém kérlelõn.

Felsóhajtok. – Bár órákkal ezelõtt könyörögtél volna, akkor ez nem történik meg cicus!

- Kérlek, ne…

- Nem hagylak magadra, ne aggódj. – simogatom a kezeit – Csak idekéretem Fredot.

A teljes személyzetet az ajtóm elõtt találom, ezért még csak át sem kell lépnem küszöböt, csupán rövid utasításokra van szükség. A szakácsnõ pár perc múlva visszatér egy tál meleg vízzel, törölközõvel meg egy kis mézes tejjel Serinnek. Aggódva kémlel be az ajtónyíláson, de beljebb nem lép az engedélyem nélkül.
Serin eközben kissé elcsendesedik, bár továbbra is üveges tekintettel mered maga elé, ami nagyon aggasztó. Nem tudom sajnáljam-e, vagy dühös legyek rá a meggondolatlanságáért, amiért éjnek évadján egyedül akart császkálni a városban. Egy ilyen fiú az ég szerelmére! Mindenki, aki egy kicsit is rosszéletû kihasználta volna a lehetõséget!

És ha messzebb vagyok? Vagy Fredo nem követi? Esetleg nem érkezünk idõben?

- Remélem élvezted a kis sétádat kicsikém, mert többet ilyen nem lesz. – mondom, miközben belenyomom a gyógynövényes vízbe a törölközõt.

- Sa-sajnálom…

- Sajnálhatod is. Ostoba voltál és bele sem gondoltál a tetted következményeibe. – ráterítem a csupasz fenekére a borogatást, majd úgy heveredem mellé, hogy a szemébe nézhessek. Az a gyönyörû kék szempár könnyesen figyel, kis kezével felém kúszik.

Megfogom a kezét, elgondolkodva nyomok apró csókot a puha bõrre. – Szóval cicám? Várom a magyarázatot.

- Mire? – szipogja.

- Mégis mire drágám? Hangoztattad, hogy sosem szeged meg a szavad és ez igazán becsülendõ, ha meg is tartja az ember. De te nem tetted. – húzom fel a szemöldököm.

Lesüti a tekintetét, hogy még csak véletlenül se keljen a szemembe néznie, úgy motyog.

- Egy szavadat sem értem Serin.

- Mert… megvert. – suttogja.

Némán nézem õt, majd elnevetem magam. Ó, te jó ég ezt nem hiszem el! – Az a kis fenekelés? Édes kicsikém, had emlékeztesselek, hogy bizony kemény voltál, miközben „vertelek”. – vigyorgok rá gonoszul.

- Ne beszéljen így! – nyögi ki vérvörös arccal.

Nocsak, visszatért belé az élet! - Nem is tagadod.

- De igen! Ön… ön megvert! És én nem szeretem a verést, gyûlölöm, ahogy magát is gyûlölni fogom, ha megint megteszi! – mozdul meg, de aztán könnyes szemekkel hanyatlik vissza, ahogy az emlékezetébe villan a fájdalom.

- Megbüntettelek, mert megérdemelted Serin. – söpröm ki az arcába hulló tincseket, de a tekintetem komoly, ami láthatóan neki is feltûnik – Mit gondolsz, ezek után mit érdemelsz majd, hm?

Végül is elszökött. Megszegte a szavát és azzal, ha eltûnik meg is lopott volna.
Ismét megremegnek az ajkai, majd csendesen folynak tovább a könnyei. Sóhajtva dõlök el az ágyamon, fáradt vagyok és álmos, gondolkodni sincs kedven, nem hogy türelmem a vigaszhoz. A pokolba is, a szeretõnek éppen az a dolga, hogy az ura ellazulhasson mellette, elfelejthesse a gondjait, de Serin jelenléte csak újabbakat szõ, bármily szépséges is.

- Itt maradhatok éjszakára? – suttogja mellõlem, mire rápillantok.

- Ez a dolgod, ha nem tévedek.

- De… de csak aludni… nem akarok egyedül maradni. Kérem…

- Tetszik ez a hang cicus. Majd megismétled nekem, ha jobban leszel. – fordulok felé, halovány mosollyal, megcirógatva az orcáit.

- Nem leszek a szajhája soha…

- És a szeretõm?

- Az sem… soha… Mindkét pozíció megvetendõ. – morog a párnába.

Szóval megvetendõ… - Inkább lennél ismét az övék? Hagynom kellett volna talán, hogy véresre verjenek és megerõszakoljanak? Az lenne számodra az áhított szabadság?

Rémülten rázza meg a fejét.

- Nos, ha nem az enyém lennél, ha elengednélek, egymagad kellene boldogulnod. Gondold át cicus, mi lett volna veled az éjjel, ha nem az enyém lennél. Ha egyedül lettél volna. Mert csak a nemesekre vigyáz szolgák hada. Az egyszerû embereknek maguk kell boldogulniuk.

- Nem megyek el többé. – suttogja – Nem akarom, hogy megint… hogy megint… - fullad zokogásba a hangja.

- Csss kicsikém. – húzódom közelebb, átkarolva remegõ kis testét. – Nem lesz ilyen többé, senki sem bánthat, míg én vigyázok rád. Senki sem bánthat…

A tenyerem a hátát simogatja miközben álomba sírja magát, ekkor felkelek és kicserélem a borogatást a fenekén. Egy kicsit talán jobb, de még mindig nagyon piros, így hamar vissza is teszem az újra benedvesített törölközõt, azután jómagam is ágyba bújok.

Az éjszaka sem mondható nyugodtnak, kétszer riad fel az álmából sikoltozva, s mindkétszer sokáig tart megnyugodnia. Kimerült vagyok, de közben arra gondolok, meglesz még a jutalmam a gondoskodásért, máskülönben talán Fredora bíznám az ápolást, de valamiért ez a kiscica is ragaszkodik hozzám.
Valószínûleg õ maga sem tudja, mit érez, hálát, vagy dühöt. Mert megmentettem ugyan, de mégsem menekült meg teljesen, hiszen továbbra is az enyém, bármennyire is harcol a kis szépség.

Rég elmúlt dél, amikor fölébredek. Kinyitva a szeme elsõként Serin bájos arca rajzolódik ki elõttem. Egy darabig csak nézem, majd nem tudom megállni, hogy hozzá ne érjek. Belesimítok az aranyló fürtökbe mik fényesen kúsznak végig a párnámon. A méretes ing teljesen betakarja az alakját, a fenekérõl viszont lecsusszant a törölközõ. Az említett rész már sokkal jobb színben van, helyenként viszont még mindig vastag, piros csíkok szelik, vagyis a mai napot is az ágyban tölti még.

Épp közelebb hajolnék, hogy egy könnyed csókkal hintsem be az ajkait, mikor felnyílnak a szemei és villámló tekintettel súlyt rám.

- Ne merészelje! – suttogja baljósan.

- Tehát ébren voltál cicám? – simogatom tovább a haját, de elhúzódik. – Mi a baj? Túl illetlen a helyzet?

- Úgy gondolom az illetlenség határain már túljutottunk. – mondja megfontoltan.

Meglepetten vonom fel a szemöldököm. – Az az érzésem Serin, hogy valamire készülsz. Netalán kisurrantál éjszaka, s mérget tettél a teámba? Vagy talán patkányhúst a levesembe?

Csak nem rándult meg a szája széle? De igen… biztos vagyok benne, hogy elfojtja a mosolyát a kis sunyi.

- Hová gondol Márki, nem tennék olyat.

- A patkányra, vagy a méregre célzol?

- Hm… a méregre. – biccent – A patkány megfontolandó.

- Úgyis rájönnék és megjárnád. – hunyorítok rá jókedvûen, mire elégedetten elmosolyodik.

- De csak miután belekóstolt.

- De csak miután te megkóstoltad. – helyesbítek. – Holnaptól az ételkóstolás is a te feladatod lesz.

Morcosan fúj egyet, kedvemre való ez a kis incselkedés és ez a Serin. Istenemre, ha tudom, hogy egy alapos verés ilyesmire képes… nem, még akkor se tettem volna, de azért élvezhetem a jótékony utóhatást.

Felemelem a kezem, hogy elrendezgessem a hosszú fürtöket és közben néha-néha hozzáérjek, amit meglepõ türelemmel fogad. Nem is teszem szóvá, inkább elmélyülten tanulmányozom õket, míg lehunyt szemekkel pihen. Vajon tudja, hogy csupasz fenékkel fekszik itt elõttem?

- Vannak még fájdalmaid? Szükséged van orvosra? – kérdezem, mire felnyílnak a szemei.

- Nem, Márki.

- Jó. Ez esetben mára szabadnapot kapsz, felmentelek a teendõid alól, hogy kipihenhesd magad. – a kezem lekúszik a hátán is, végigívelve a kecses gerincen, majd megállapodik a csípején. – Biztos, hogy ébren vagy? – firtatom, mikor továbbra sem tiltakozik.

Elhúzza a száját. – Nyilván hálát vár azért, amiért megmentett.

- Tehát, kedvemre tapogathatlak, mert hála nekem nem történt semmi visszafordíthatatlan?

- Ha nem hagyom, akkor megbüntet, ugye? – néz fel félénken – Inkább hagyom, de nem akarok több verést, abból már kijutott nekem, köszönöm.

Fintorogva húzom el a kezem, hogy az arcát simogassam meg vele, azon elmélkedve, hogy vajon hogy értette? Úgy, hogy tegnap este kijutott neki, vagy már korábban is elõfordult…?

- Nem kell mártírrá válnod szépségem, nem vernélek el, bár… valamiféle büntetést bizony megérdemelsz. – nézek rá szúrósan.

- Ne olyat, mint a múltkor… - suttog kérlelõn.

- Még akkor sem, ha élvezted?

- Nem élveztem. Nem. – rázza meg a fejét gyengén. – Nem a… verést élveztem.

A felismeréstõl elvigyorodom, Serin pedig ezzel egy idõben válik vérvörössé. Ó vagy úgy, szóval így állunk.

- Talán a csókomat élvezted annyira? – susogom közel húzódva.

- Nem! – kiáltja rögvest, majd morogva hozzáteszi. – Talán…

- Akkor talán ezzel kellene meghálálnod a segítségem. – mosolygok rá csábítón.

- A segítségért nem illik fizetséget kérni. – jelenti ki zavartan – És egyébként a vallás tiltja két férfi…

- A vallás ostobaság kedves. – simogatom meg az arcát, s mikor tiltakozna, mutatóujjam finoman az ajkai elé helyezem – Az egyház tiltja a gyönyört, a testi élvezetek hajszolását, de a kínzást, az inkvizíciót elfogadja. Békét hirdetnek, de csak szenvedést adnak az embereknek. Ne is hozd szóba elõttem többe-e badarságot.

A véleményemen semmilyen ellenérv nem képes változtatni, még Seriné sem, de nem is tiltakozik azonnal. Tágra nyílt szemei mosolyt csalnak az arcomra, s egy röpke pillanatra egymáshoz érintem az ajkaink, ami kirángatja a döbbenetbõl.

- Mi történt? Csak nem leptelek meg?

Kihívóan szegi fel az állát, bár a süppedõs párnától ez a mozdulat veszít a tekintélyébõl. – Csak nem hittem volna, hogy képes komoly eszmecserét folytatni.

- Ááá, vagy úgy! – támaszkodom a könyökömre – Csak mert jóképû vagyok és szeretem a szép férfiakat, nem lehetek okos. Ez felettébb szûklátókörû gondolkodásra vall.

- Mert ön, Márki úr, egy beképzelt élvhajhász. – jelenti ki bosszúsan.

- Pedig már éppen megszoktam, hogy perverz disznónak titulálsz, de sebaj. – sóhajtok – Ez a beképzelt élvhajhász viszont kéri a jól megérdemelt jutalmát szépségem.

Tátva marad a szája. – Nincs… nincs magában semmi szégyen?

- Miért lenne? S belõled is fogyatkozik, ha nem tévedek. – biccentek a csupasz feneke felé, mire újfent elvörösödik. Ajkait összepréselve erõlteti a szemkontaktust.

- Úgyis látott már. Mindketten férfiak vagyunk és… ebben a helyzetben elfogadható.

- Ahogy mondod. És más helyzetekben is elfogadható. – pillantok fel a szemébe – És most kérem a csókom.

Szuszogva tépelõdik még egy kicsit, míg türelmesen várakozom egy sóhajnyira édes kis szájától. Végül csak döntésre jut és közelebb billenti a fejecskéjét, s amint a szánk összeér, ugyanolyan érzéki, szenvedélyes csókpárbajban részesítem, mint legutóbb, hogy mikor aztán elhúzódom tõle, azt sem tudja hol van, vagy kicsoda. Vaskos ködben úszó íriszei még jó pár másodpercig homályosak maradnak, ezalatt benne gyönyörködöm, majd mikor magához tér könnyedén rámosolygok.

- Nem is volt olyan szörnyû, ugye? Hercegeknek járó jutalom ez. – avatom be cinkos mosollyal.

- A hercegek önnél sokkal kifinomultabbak. – vet ellent az ajkait pedzegetve a hófehér fogaival.

- Olvastál már mesét?

- Persze!

- S mi a varázsos tündérmesék vége? – kérdezem mosolyogva, s hamarost õ is rájön, hogy bizony tõrbe csaltam, így nem válaszol, helyette megteszem én magam. – Úgy bizony. A herceg megmenti hõn szeretett kedvesét, ki cserébe egy csókkal jutalmazza a bátor lovagot.

- Jól van, elismerem, igaza van.

Mosolyogva cirógatom meg az arcát. Hihetetlenül élvezem ezt a reggel, muszáj lesz valahogy ma éjszakára is itt marasztalnom õt.

- Éhes vagy Serin? – kelek föl lassan, az ágy mellett kényelmesen kinyújtózva. Hallom, hogy elakad a lélegzetet.
Én nagylelkûen figyelmeztettem a minap, hogy általában semmit sem viselek lefekvéskor, s még csak szót sem emelhet, hisz õ kéredzkedett az ágyamba.
Elnyúlok a díszes brokát köntösömért, azt kanyarítom csak magamra mielõtt felé fordulnék.
A párnám az arca elé gyûrve, úgy takarja el a szemeit, mintha bûn lenne meztelen férfit látnia.

- Hozatok valamit enni. – vigyorgok rá az ajtó felé menet, majd visszafordulok – Patkány megfelel? – kérdezem, majd még azzal a lendülettel perdülök is ki az ajtón, nehogy a felém repülõ lúdtollas párna az arcomon érjen.

Meg kell jegyeznem, jól céloz a kicsike.
Miközben lesétálok a konyhába valami ételért, azon jár a fejem, vajon mi az, amit még ilyen jól csinál?

- Csak nem tetszik szépségem? – doromboló hanggal súgja milliméterekkel eltávolodva a nyakamtól, forró lehelete szinte égeti a bõröm, testem hozzá akar simulni még többet és többet kérve ebbõl az édes gyötrelembõl.

– Neehm…! - kuncogása is csak tetézi ezt az érzést. Fenébe is! Ki kell jutnom! El kell menekülnöm!

– Alig kapsz levegõt a gyönyörtõl… véleményem szerint, nagyon is élvezed.

- Nhh! - nevetése visszhangzott a fülembe amíg újból rá nem tért testem minden porcikájának meg kóstolásának kísérletéhez. Fenébe is, egy szemét fráter de az ajkai nagyon ügyesek! Ha nem lenne ilyen kéjenc, ha nem lenne ilyen... NEM! Miket gondolok?!

- Olyan gyönyörû vagy cicus… – térdével lábaim közé furakodna, de idejében tértem vissza a valóságba és szerencsémre dühöm újra izzásnak indult, így küzdeni akarásom is.

- Megígérte… Signore. Tartogassa a… mocskos vágyait… a szajháinak…!

- Én nem ígértem efélét Serin. S most már ne is reménykedj, hogy itt ennyiben hagyom. Addig nem mozdulok innen míg teljese a magamévá nem teszlek. Érzem, hogy vágysz rám, ne is tagadd…

- Nem, nem igaz!- nem vehette észre! Nem! Csak próbál elcsábítani! Próbálom magamról lelökni, nehogy észre vegye vágyam bizonyítékát, mert akkor bizonyos, hogy elvesztem szüzességem és nem egy kujonnak akarom magam tálcán nyújtani. Nem szokatlan a nemesi társadalomban a férfi szeretõ vagy társ, viszont...

- Valld be, hogy kívánsz és elengedlek. – még mit nem , éppen az elrejtésén ügyködök kedves Márkim.

- Ne is próbáljon rávenni, hogy ilyesmit mondjak. Elõbb süllyednék el a pokol kénköves bugyraiban, minthogy kimondjam azokat a szavakat! - kezdek egyre idegesebb és idegesebb lenni. Nem igazán kedvelem, mikor lefognak.

- Legyen hát kicsikém. Lássuk csak, mit érdemel az a szolga, ki urát becsapta, megkötözte, ellenszegült parancsának, s még nemesi rangját megkérdõjelezve szolgának titulálta. Ugye tudod, mit érdemel az ilyen Serin Gryn? - még a lélegzetem is eláll, ahogy kimondja ezt. Nem gondoltam bele. Elfelejtettem, hogy már tulajdonképpen az Övé vagyok, akár egy tárgy hiszen fizetett értem, nem is keveset. Pokolba! Érzem pupilláim kitágulnak, lélegeztem akadozik. Kezdek pánikba esni.

- Ve-verést. Botot, vagy vesszõt.

- Úgy bizony. De ha a kedvemre teszel, eltekintek a büntetéstõl, a mai viselkedésedrõl nem is beszélve.

- Mit választasz hát: engem, vagy a verést? – Õt vagy a verést? Ez a kérdés visszhangzik a fejemben. Odaadom magam neki, aztán értéktelen kacatként dob el, vagy részem lesz némi testi fenyítésben. Ahogy végig suhan ez a fejemen, már tudom is mit választok. Nem leszek egy újabb baba a babaházában. Nem lesz az ágymelegítõje.

- Verjen hát meg Signore, ha úgy kívánja!

- Legyen. Gyere ide és viseld a büntetésed! - amint elenged azonnal fellélegzek kicsit, miért nem vettem észre hamarabb, hogy milyen finom illata van? Pokolba már ezzel. Amint leül a díszes kanapéhoz és megpaskolja a mellette lévõ helyet az ütõ is azonnal meg áll bennem. Mire készül?

- Nálam a kulcs szépségem. S ha szökni próbálnál, megkétszerezem a büntetést.

- Nem szököm el, míg vissza nem fizettem, amit értem adott. De utána boldogan fogok távozni.

- Én pedig nem foglak akadályozni ebben, ha eljön az a nap. De szépséges Serinem, addig is, testestül lelkestül az enyém vagy. Térdelj le, s hajolj elõre!v- Teszem amit mond, bár legszívesebben az ablakon ugranék ki sikítozva, akármilyen nõies lenne éppen a dolog. Próbálom felkészíteni elmémet a várható fájdalmakra és gondolatban már éppen krémet készítek fájó porcikáimra, hirtelen eszmélek fel mikor nem ütést érzem a testemen, hanem markolászást és simogatást a fenekemen.

- N-nem errõl volt szó!

 - Még egy szó, szépségem és kipeckelem a szádat is. Helyes. Most pedig elfenekellek kicsikém, amiért olyan engedetlen voltál, te pedig számolni fogod. Ha mást mondasz, tiltakozol, esetleg panaszkodsz, visszaviszlek a bordélyházba és ott fogod megkeresni a tartozást. Megértettél cicus?  - Arca sötét és dühösnek tûnik eltûnt szemébõl az aranyos csillogás. Félek. Mit szabadítottam magamra?! Aprót biccentek, beleegyezésem jeléül. Szívem nagyon gyorsan kalapál mikor lehúzza rólam a nadrágot, soha nem látott anyámon kívül más csupasz fenékkel és nem most szerettem volna ezt a kellemetlen dolgot elkezdeni. Tenyerével óvatosan simogatja fenekem, amitõl legszívesebben sikítva rohannék el lehetõleg Kínába. Hátra sandítva elkapom a tekintetét ami nem utal semmi jóra sõt. Tekintete sötét és zord, arca pedig, te jó ég! Érzem teljesen elvörösödik ahogy a zordságot felváltja a nyers vágy, ahogy a fenekemet pásztázza mint sas a prédáját... Gúnyos nevetése pedig igazolja, hogy most bizony mindenért kamatostul megfizetek.

- Számolj. – A csattanás nagyobb volt mint az ütés ereje, de így sem mondhatnám gyengéd paskolásnak. Valóban feldühíthetem mert eléggé csíp.

- E-egy…

Elmosolyodom, majd újra rácsapok a kívánatos hátsóra. A hangja ezúttal tompábban hangzik, mert idõközben egy díszpárnába rejtette elõlem.

- Kettõ… - párnába fúrom arcomat ne hallja ahogy felnyögök az ütésektõl, tényleg fáj amit tesz, az sem segít, hogy utána simogatja a fájó területet sõt. Megfeszülve várom a csapásokat, miközben számolom az ütéseket. Veszettül fáj a tomporom és nem sokat segít, hogy minden második ütés után simogat. Sõt egyre idegesebb leszek. Pokolian fáj amit tesz, õ pedig úgy paskolgat, mintha nem is okozna semmilyen fájdalmat. Idegen remegnek a vállaim, könnyeim próbálnak kiszökni a fájdalomtól, de nem fogom hagyni, hogy egy ilyen elõtt folyjanak ki mint Õ. Mielõtt felegyenesedne mindkét oldalra kapok 1-1 csókot. Ez komolyan?! Érzem bosszúm fájdalmas és hosszú lesz. De elõbb ki kell ebbõl a szobából jutnom, az ígéreteivel semmire sem megyek.

- Nos, cicus? Még mindig nem vágynál egy kis kényeztetésre? – Ha jól emlékszem a zsebében van a kulcs, azt pedig valahogy meg kell szereznem. Minden áron! Semelyik porcikám sem kívánja azt amire készülök, de nem akarok vele egy szobában maradni. Félek a végén megfojtom és nem szeretnék miatta lógni a bitón. Olyan hirtelen és nagy erõvel fordulok meg, hogy mindketten a szõnyegre esünk , kezeimet lefogja és érzem szemeimbõl az eddig visszatartott könnyek kifolynak. Azonnal ajkaimra mar, mintha ezzel enyhíteni tudná a fenekem sajgását. Azonnal vissza csókolok utánozva a mozdulatait, kezemmel selymes, csillogó finom illatú hajába.. te jó ég mire gondolok?! Nem egyáltalán nem finom illatú, és nem is csillog annyira, selyemhez meg egyáltalán nem hasonlít! Haragosan felnyögök, nem gondolhatok ilyenekre! Nem nem nem és nem! Egy szusszanásnyi levegõ vétel után folytatjuk csókunkat ott ahol abbahagytuk miközben sikerül zsebébõl kihalásznom azt az átkozott kulcsot azonnal felpattanok és az ajtóhoz iramodok miközben visszarántom a nadrágomat. Még csak az kellene, hogy elölrõl is megcsodáljon ez a kéjenc kurafi. Amint kattant a zár haragos pillantásomat a Márkim szemébe lövelltem, egyenesen hadat üzenve neki. Ezt a csatát Õ nyerte, de a háborút én fogom! Amint kirohantam a szobából még a folyosó végén hallottam a kacaját, ez az ember biztosan megõrült. Felháborodott azon, hogy kikötöztem?! Nem kellett volna az éj közepén majdnem mezítelenül belopakodnia hozzám akár egy betörõ akkor nem járt volna Õkelme így! Szinte tajtékozva rontottam be a szobába és egy székkel ki is támasztottam, nehogy valaki betudjon jönni. Fenekem fájón lüktet egy bizonyos darabig biztos nem fogok párnázatlan székre ülni az ágyon is maximum oldalvást fogok aludni, ha tudok.
A délután hátralevõ részében a szobámban dúltam fúltam és különbözõ kínzásoknak vetettem alá képzeletben, mígnem kora este hallottam távozni, miszerint késõn ér haza.
Nekem sem kell több, magamra kanyarítottam a kabátomat, nadrágomat magamra szenvedtem és indultam is le a lépcsõn, ahol összefutottam Fredoval. Szó nélkül lépetem el mellette és léptem ki az ajtón, kezét vállamra téve állított meg.
- Serin te meg hová igyekszel?

- El, minél messzebb. Lehetõleg Kínába, de ha oda nem is sikerül eljutnom Indiába biztosan. Úgyis felkapott lett mostanában. - aztán szó nélkül viharoztam ki az ajtón, hiába kiabált utánam. Igazából szó sincs arról, hogy elszöknék. Ugyan. Nem vagyok gyáva féreg. Viszont tényleg vészhelyzet esetére eldugtam az ágam alatt lévõ deszkák alá egy nagyobb láda aranyat, talán az adósságom felét, vagy majdnem a felét ki tudná tenni. Saját házacskát szerettem volna belõle venni. Kicsit de sajátot. De most fontosabb a szabadságom, hogy magam ura legyek és ne fenekeljenek el kujonok mert megtehetik. Óvatosan lépkedtem a sötét utcákon, hiszen apám háza körül gyülekeztek folyton a hitelezõk, akiket nem érdekli túlzottan, hogy a saját apám tudomást sem vesz a létezésemrõl, a pénzük visszaszerzése érdekében megpróbálhatnak újból eladni valami másik fajankónak, vagy megpróbálnak apám nem létezõ szívére hatni miszerint a lelket is kiverik belõlem, majd azt is megverik. Hangos sóhajjal lopódzok tovább és próbálom nem észrevenni, hogy Fredo követ, csak reménykedni tudok abban, hogy nem ugrasztott valakit Marco után és nem fog még jobban elfenekelni mert kimertem tenni a lábamat. Szokásos módon mászok be hátul a kerítésen és az eldugott kulccsal jutok be a házba.
Meglepõen üres a ház. Nem volt amúgy sem sok bútorunk de most szinte semmi sincs csak pár törött bútor hever a padlón. Vállat rántva megyek fel a lépcsõn, hogy megnézzem a helyén van-e még amit elrejtettem. A szobámban már semmi sincs. Innen is eladott mindent. Hatalmas sóhajjal lépek közelebb az ágyam régi helyére, ahol ugyanúgy van minden, így megnyugodva hátrálok is ki. Este nem fogom magammal vinni. Veszélyes lenne, sõt maga az öngyilkosság kísérlete. Vidámabban lépkedtem le a lépcsõn hiszen ezzel a tartozásom fele vígan kifizetõdne, ha nem is a fele de akkor majdnem a fele és ez boldoggá tett. Az ajtót bezártam és máshova rejtettem a kulcsot, nem volt túl sok értelme hiszen üres volt a ház. Attól meg nem félek, hogy valakinek apám eladta volna az õsi kúriát, avagy eljátszotta kártyán hiszen az összes papír abban a ládában csücsült amit bizony senki nem keresne ha nem tudná biztosan, hogy van.

Visszafelé haladva nem voltam túl óvatos ennek nagyszerû bizonyítéka egy gyönyörû jobb horog amitõl gyönyörûen öleltem át a bûzös utcát. Hatalmasakat pislogva és államat fájlalva néztem a rám támadó egyénre, akkor már tudtam, hogy ha szerencsém van akkor meghalok vagy nagyon csúnyán megvernek, ha nincs... arra nem is akarok gondolni. Ezek itt Pentito verõlegényei, akitõl nagyra becsült apám elég sok pénzt kért kölcsön. Szememmel Fredot kerestem és amint megtaláltam próbáltam tátogni, hogy fusson segítségért, nem tudom sikerült-e de õ biztosan elfutott. Remélem nem hagy itt. Könyörgöm Fredo ne hagyj segítség nélkül.

-Nocsak fiuk nézetek kit találtunk! Már régóta keressük ám a papádat picinyem! Merre van a papa kismadaram? Sok-sok pénzel tartozik ám nekünk. Szóval örülnénk ha csicseregnél, ha nem akarod, hogy megmutassuk mit kapnak a rosszul csicsergõ madarak. - bûzös lehelete szinte a gyomromig hatolt, amitõl elég erõsen émelyegtem vagy az ütéstõl magam sem tudom biztosan.

-Magam is szeretném tudni merre van a vén csavargó, de otthon nincs én sem tudtam bemenni. - remélem nem figyeltek ki és elhiszik.

- Ne hazudj nekünk te semmirekellõ! Biztos tudod merre van az apád! - Mire szóra nyithatnám a számat, hogy bizony én aztán nem tudom merre van az öreg akkora ütést kaptam, hogy az összes csillagkép váltakozva megjelent a szemem elõtt. Ütések sorozata indult ellenem, de mily szerencse a balszerencsébe az arcomat nem ütötték, csak a testem minden más pocikáját. Reménykedtem benne, hogy hamar elér az öntudatlan állapot, de sajnos ez nem akart sehogy sem bekövetkezni. Vér ize a számban. Borzalmas. Hányinger, nem tudom eldönteni a fájdalomtól vagy valamelyik szervem kezdi feladni a küzdelmet. A könnyeim még nem adtak hírt magukról pedig legszívesebben zokognék a fájdalomtól.

- Hé fiuk, az egyik csinibaba aszongya, hogy az a vén hibban eladta a fiát ringyónak. Mi lenne ha mi is kipróbálnánk a gazdagok csecsebecséjét mielõtt elvágjuk a csinos kis nyakát?- a szavak értelmezése után bent akadt a levegõ,szívem szinte azonnal megállt, majd az adrenalin elkezdett dobogni az ereimben. Fájó tagjaimmal megpróbáltam olyan gyorsan vonszolni magam ahogy csak tudtam, de siralmas volt az állapotom. Egy csecsemõ is könnyedén lehagyott volna. Nem ért meglepetésként mikor hajamnál fogva térdre rántott. Az egyik fickó kivett az övébõl egy kis kést amit átadott a hajamat cibáló tagba szakadt férfinak aki nem habozott levágni rólam a nadrágot. Felnyüszítettem tehetetlenségemben.

-No nézzétek fiúk, rossz fiúcska volt ez a cicabab és ellet fenekelve. De nem rendesen! Befejezem azt amit elkezdtek! - Még be sem fejezte a mondandóját máris hatalmasat ütött a fenekemre. Felüvöltöttem fájdalmamban. Azt mondtam fájt ahogy Marco elfenekelt az még is gyengéd simogatásnak tûnik a rám zúduló ütésekhez képest. Egy percre sem áll le úgy üti a fenekemet, egy idõ után már nem érzem a fájdalmat tompa zúgást csak. Amikor abbahagyta fellélegeztem, azt hittem itt befejezi de nem. Hallottam magam mögül a ruha félreismerhetetlen hangját majd valami a fenekem vágata közé csusszant. Itt kezdtek el potyogni a könnyeim. Megfognak erõszakolni. Semmirekellõ nyomorult férgek babája leszek aztán elvágják a torkom és itt hagynak. Gyûlöletem apám iránt egyre nagyobb méreteket ölt, fõleg mikor az elõttem lévõ rohadék is elõvette vágyát ami az orrom elõtt bûzölgött. Öklendezni kezdtem a szagtól. Éppen a számba próbálta tuszkolni magát mikor lövés dörrent és a férfi holtam csuklott össze. Könnyáztatta szemeimet a lövés felé fordítottam mint ahogy mindenki. Zokogni kezdtem. Marco! Istenem, hát megmenekülök! Mögötte Fredo áll kezébe szintén puskákat tart. Értelmetlen hangfoszlányok jutottak el csak felém, ahogy elmenekültek a földre rogytam. Nem volt erõm felkelni, csak zokogtam. Finom, puha érintés. Marco maga felé fordított, rám terítette kabátját úgy vett óvatosan az ölébe. Nevét nyöszörögve öleltem magamhoz, hogy mellkasán zokogjak. Minden lépésnél amit megtettünk hangosan felkiáltottam a fájdalomtól. Pokoli kínt éltem át amíg gyalog haza nem értünk. Még így is hálás voltam, kocsival nem tudtam volna épp elmével kibírni.
Amint felértünk a lépcsõn a szobám felé vette velem az irányt, de amint letett az ágyra felordítottam a fájdalomtól és zokogni kezdtem. Marco ijedtem kapott vissza az ölébe.

- Megerõszakoltak? - hangja zord volt és kérlelhetetlen szinte már démoni.

- Ne...neheem. Behefejehezték ahzt amihit...amiht a vehndéghem. Mehert egy szajha vagyok. - hangosan zokogni keztdem. Óvatosan levette a kabátját rólam, hátra sandítva láttam az egész fenekem szinte fekete volt az ütésektõl. Ezért fájt ennyire a kemény matrac. Sírva Marco mellkasába fúrtam a fejem. Óvatosan feláállt velem és a szobájába vitt. Óvatosan letett a matracra, lassan szedte le rólam az ingem cafatjait, egy hatalmas inget adott rám amibõl tisztán érezhetõ volt az õ jellegzetes illata. Mikor ki akart menni az ajtón elfogott a pánik és a fájdalommal nem törõdve a keze után kaptam.

-Ne hagyj magamra. Könyörgöm ne hagyj.

Édesen együgyû arccal pislog fel rám, pedig távol áll tõle az ostobaság, de még olyan kis ártatlan! Föl tudnám falni, s talán meg is teszem, még ha az ellenkezõjét ígértem is. Pontosabban… Seryn hiszi ezt, jómagam a kétértelmû hallgatást választottam, s hogy ezt miként értelmezte? Nos…

Tekintete lejjebb siklik rajtam, át a csupasz mellkasomon le a derekamra, alsó ajkát érzékien a fogai közé szorítja, ahogy méreget. Elégedetten mosolyodom el, lám csak a végén még neki is megjön a kedve egy ki hancúrhoz.

Mélyen elpirulva pillant fel rám, gyönyörûséges arcából sötéten kiragyognak éj kék íriszei. Nem is vártam mást, hisz végül mindenki behódol a csábításnak, még õ is, legyen bármily nemes vérvonal szülötte. Kecses ujjai könnyedén csúsznak a combomra, onnan felfelé vándorolva simogatja a mellkasom, mit jólesõ sóhajjal fogadok, kéjesen borzongva a selymes bõr érintésétõl. Örömmel látom, hogy õ sem marad közömbös a látványra, kipirulva, lihegve bámulja a testem, követve kis kezei vonalát rajtam, én pedig már azokat a cseresznyepiros ajkacskákat bûvölöm, remélve hogy minél elõbb kóstolót kaphatok az édes nektárból.

Hozzá simulok, kíváncsian várva a folytatást, s õ apró mintákat rajzol a bõrömre, mintha vászon volnék. Finom ujjbegyei a gerincem mellett siklanak és sóhajtva fogadom az élvezetet. Istenem milyen finom puha a bõre!

- Szorítsd meg a rácsot Marco. – suttogja a bûnös szavakat, én pedig teszem amit mond, hisz hogy is mondhatnék nemet egy szirén dallamának?

A kezem rátalál a biztos fogásra, ajkaimmal lassan közelítem meg az övéit, pont mint a vadászatok során, amikor a zsákmányállatot már sarokba szorítottuk, de még nem kaptuk el. Õ azonban elfordítja a fejét, mint aki észre sem vette a mozdulatom, s talán tényleg így van, eszmélek rá, mikor a kezeimet az ágykerethez kötözve találom.

Fel sem fogom még, amikor kicsusszan alólam. A testem az eddigi selymes melegség helyett kemény vászonlepedõt érint.

- Huh, azt hittem sosem jutok ki alólad. – dõl el a földön pihegve.

- Serin, azonnal engedj el és akkor TALÁN nem fenekellek el. – intézem hozzá baljósan.

Volt mersze megkötözni, engem. Engem! Ha örömszerzés lett volna a célja, készséggel megbocsátok neki, na de most? Felkészülhet a büntetésére, méghozzá azonnal.

- Az lehetetlen Signore. – mondja felszegett állal - Tudja a gazdám nehezményezte, hogy nem látogatom meg õt a szobájában és most mardos a bûntudat. – elindul az ajtó felé - Így meglepem õt a szobájában, majd mesélek neki az 1001 éjszaka meséi közül, vagy felolvasok neki egy regényt, tudja elég szórakoztató tudok lenni. – bólogat még mindig közönyös képel a kis démon - Hisz Signore a szolgálók közül való mint én, így sajnos nem vihetem oda magammal, csak ha a Signore hívatja, tudja az illem.

Talpra ugrik, dühömben meg sem tudok szólalni, félõ hogy akkor az egész várost felverném, de nem akarnám e látvánnyal szórakoztatni a cselédséget.

Még rám dobja a takarót, hogy aztán rögvest kifelé iszkoljon a szobából, itt hagyva engem kiszolgáltatva, ebben a kényelmetlen pózban, a kényelmetlen fekhelyen, kissé csorbát szenvedett férfiúi büszkeséggel. De abban nem lesz köszönet, ami rá vár!

***

Mire reggel sajgó végtagokkal felébredek, a kezemet kioldva találom. Meglepetten nézek körbe, de azonmód vissza is hanyatlom. A vállaim borzasztóan fájnak, merevek és csak jó pár perc tornáztatás után sikerül felegyenesednem. Közben vadul átkozom magamban azt a kis dögöt és megesküszöm, hogy ha a kezeim közé kapom, olyan alaposan megleckéztetem, hogy az elvegye a kedvét minden ehhez hasonlatos tettõl!

Visszacsörtetve a szobámba persze nem találom ott, s ahogy kérdõre vonom Fredot õ se tudja megmondani merre van. Végül az egyik szobalány a konyha felé igazít, de mire odaérek a szakácsnõ szerényen közli, hogy a fiatalúr már felment segíteni Fredonak. Persze amikor sokadjára sem találom, már nincs kétségem afelõl, hogy bujdosik elõlem, nyilván a büntetéstõl tartva rejtõzködik, de örökké úgy sem teheti.

A délután többi részén tehát felhagyok a kereséssel, had higgye csak, hogy megúszta, majd egy váratlanabb pillanatban elkapom, vagy ha másképp nem megy, majd éjjel a szobájában. Elvégre az enyém, megtehetek vele amit csak akarok, s talán épp e tudat hiánya az mi ily merész tettekre sarkallja. Talán ha végre felfogja, hogy a bordélyba is kerülhetne, akkor talán lenyugszik a kicsike és sokkal… engedékenyebb lesz.

Teendõimmel kötöm le magam, Gavino is ellátogat hozzám, hogy megbeszéljük mely kurtizánokat fogom idekéretni az estélyre, amit tartani akarok. A fõnemeseknek magam címzem meg a leveleket, egy szépen díszített névjegykártyát csúsztatva a borítékba. Eközben beszámolok Gavinonak a csodálatos éjszakámról, mire õ igazán jókedvre derül, s nem átall kinevetni. Bosszúságomra pedig azt veszem észre, hogy nekem is mosolyra görbülnek az ajkaim… Mindaddig, míg a szellõ szét nem fújja a névjegykártyákat a asztalról.

Gyorsan felkapkodjuk mindet és folytatnám a címzést, de a barátom valamit borzasztóan mulatságosnak tart.

- Mi az oka e felhõtlen jókedvnek? – kérdezem, oda sem pillantva.

- Marco di Verazzano Márki, „Velence legnagyobb kéjence” – vigyorog, mire felkapom a fejem és meglátom a kezében tartott kártyát – Ha a sejtéseim nem csalnak, nem te vagy az ki közhírré kívánja ezt tenni. Igazam van?

- Az a kis… - morranok, s bõszen kikapva a kezébõl a kis papírost, magam is megnézem. Szépen formált, dõlt, cikornyás írás.

- Úgy látom, komolyan a fejébe vette, hogy az õrületbe kerget. – vigyorog még mindig.

- S te miért szórakozol ezen ilyen jól?

- Mert élvezem, hogy egyszer végre téged is bosszantanak. – dõl hátra kényelmesen – Legalább tudod min megyek keresztül, ha egy új fiú érkezik hozzánk. Eleinte mind ezt csinálják.

- És mit teszel ellene, ha szabad kérdeznem? – húzom fel a szemöldököm.

Megvonja a vállát. – Én semmit, hisz nincsenek ilyen vágyaim, de a többi fiú igen kreatív. Már-már beavatásnak számít ez a leckéztetés.

Ó igen, emlékszem is. Mikor régebben egy új fiú érkezett egyik nap meztelenül szolgálta fel a teámat.  Roppant kívánatos volt s végül finomabbnak bizonyult a teánál, ami menthetetlenül túlázott mire végeztünk. De megérte, nagyon is, a fiú pedig kezes bárányka lett. A mai napig õ szolgálja fel a teámat.

- Nem is rossz ötlet… - mormolom halkan.

- Hogy mondod?

Legyintek. – Semmi, nem fontos, csak elgondolkodtam. Mindenképp teszek a viselkedése ellen.

Gavino élveteg mosollyal biccent, elém csúsztatva a kis kártyát, amit az ujjaim közé csippentve teszek a zsebembe.

Az a kis aljas…

***

Csak késõbb sikerül elcsípnem Serint, akkor is csak a véletlen mûve, de már rég sikerült újra felbosszantania ezzel a bújócskával, így szabályosan berontok a hallba, hogy még ideje sem legyen menekülni. Rögvest az orra alá tolom a névjegyet. - Magyarázatot követelek!

- Úgy vélem ideje lenne futnom. – motyogja, s mielõtt kinyúlhatnék érte, megiramodik.

Szitkozódva követem, most az egyszer úgy is elkapom, ha a hajánál fogva kell is magamhoz rángatnom!

- Megállj te démon! – kiabálok utána, magam mögött hagyva a döbbent inasom.

Tébolyult hajsza veszi kezdetét, miközben úgy felbosszant, mint talán soha senki még ebben az életben. Gúnyolódásáért alapos vesszõzést érdemelne, hogy csak úgy lüktessen a hátsója a hurkáktól! Vagy sem! Még jobb, ha a kezem nyomai díszítik azt a kívánatos testrészt!

Végigüldözöm a házon. A vívásnak és lovaglásnak köszönhetõen egy kis hajsza meg sem kottyan nekem, sosem voltam elpuhulva és nem is szándékozom ezen változtatni. Felfelé rohan, de a lépcsõt gyorsabban szedem nála, így sikerül nyakon csípnem a szemtelenjét, majd megragadva bevonszolom a szobámba és egy könnyed mozdulattal az ágyra hajítom. Már olyan dühös vagyok, hogy legszívesebben széjjelszedném, vagy visszavinném a bordélyba, s veszõdjenek vele a többiek, de ha megtenném az feladás lenne, s a büszkeségem soha nem engedné, hogy meghátráljak egy kis ágymelegítõvel szemben.

Egy szempillantás alatt fölötte termek, négykézláb, hogy ne tudjon menekülni. Egy percig megszeppenten pislog rám, majd kirobban belõle a nevetés, mintha komolyan megõrült volna. Nem mondom, kicsit meglep ezzel, azt vártam majd tiltakozni fog, azért üvöltve hogy engedjem el, ne érjek hozzá, ehelyett nevet…

- Neh… nehem tuhodohom elhinni… Ó a fehenébeeeeee. – nyüszít, a hasát fogva. Csak nem tényleg megzavarodott? – Nem tudom elhinni, hogy abból a minimum száz darabból pont azt az egyet húztad ki, amit unalmamban firkáltam össze. Mjáúúúúúú – nevetve nyávog egyet – Komolyan kivételesen nem akartam semmi csínyt elkövetni Ön ellen Signore. És tényleg nem vagyok Démon hisz mindig rámutatott azon tényre, hogy macska vagyok. Macska! Mjáúúúú.

Ha nem lett volna eddig is furcsa most komolyan hinném, hogy megzavarodott az elméje, ahogy nyávogva nevet tovább. Értem én, azt hitte nem találom meg az összeírt kártyát, s ha az a kósza szellõ le nem sodorja õket, lehet, valóban nem akadtam volna rá.

De ezúttal nem úgy fognak történni a dolgok ahogyan akarta…

Lassan lejjebb ereszkedem rá, még mindig tartva a súlyom, de õ látszólag észre sem veszi a közöttünk lecsökkent távolságot. Csak már mikor a számat a nyakára tapasztva harapom meg, akkor hagyja abba a nevetést és nyög fel. A kéjes hang engem is meglep, õt viszont még annál is jobban. Hatalmasra nyílt szemecskékkel néz, miközben felpillantok a nyakából.

Szóval nincsenek alantas vágyaid igaz? – gondolom kajánul – Ó dehogynem… azok mindenkinek vannak.

- A rossz cicákat meg kell büntetni! – suttogom, majd az orromat finoman végig húzom ott ahol az elõbb megharaptam.

Elégedetten tapasztalom, hogy benne reked a levegõ, tehát ez a kecses kis nyakacska az egyik érzékeny pontja a drágának. Újra rátapasztom a szám, ezúttal lassan csókolgatom a bõrét, itt-ott nedves kis köröket rajzolva rá a nyelvemmel és végtelenül élvezem az egyik pillanatban még kicsúszó nyöszörgéseket, hogy a másikban már levegõt sem vegyen.

- Csak nem tetszik szépségem? – duruzsolom, egy centire sem távolodva el a bõrétõl, hogy a még a forró leheletemmel is kényeztessem.

Beleborzong az érzésbe. – Neehm…!

Kuncogva mélyesztem bele ismét a fogaim, hogy aztán újra megízleljem a meggyötört bõrt. – Alig kapsz levegõt a gyönyörtõl… véleményem szerint, nagyon is élvezed.

- Nhh!

Nevetve folytatom, hogy meg sem tudjon szólalni a kicsike. Megrágcsálom a fülcimpáját is, majd végigcsókolom a szépséges arcélét, a cseresznyepiros ajkakat bûvölöm. Szinte már a számban érzem a csókja ízét, olyan csábító, a ködös kékséges szempár céltalanul tekint felfelé.

- Olyan gyönyörû vagy cicus… – sóhajtom vágyakozva, a térdemmel megpróbálom szétfeszíteni a lábait, hogy közéjük férkõzhessek, de mihelyst egy centit is mozdulna, összeszorítja.

- Megígérte… Signore. – piheg õrjítõen, de a tekintetébe picit visszalopakodik az értelem – Tartogassa a… mocskos vágyait… a szajháinak…!

- Én nem ígértem efélét Serin. – vigyorodom el csábítón – S most már ne is reménykedj, hogy itt ennyiben hagyom. Addig nem mozdulok innen míg teljese a magamévá nem teszlek. – hajolok közelebb hozzá, az ajkaira suttogva a forró ígéretet – Érzem, hogy vágysz rám, ne is tagadd…

- Nem, nem igaz!

Küzdeni kezd, próbál lelökni, bár még mindig remegnek picit a kezei, az elszántsága úgy tûnik elég erõs ahhoz, hogy legyõzze a vágyait. Azt viszont megtudtam amit akartam, méghozzá, hogy õ sincs fából. Nem egy prûd kékvérû fiúcska, hanem egy felfedezésre váró szûz terület és alig várom, hogy feltérképezzem.

- Valld be, hogy kívánsz és elengedlek. – ajánlom, megmosolyogva küzdelmét.

- Ne is próbáljon rávenni, hogy ilyesmit mondjak. Elõbb süllyednék el a pokol kénköves bugyraiban, minthogy kimondjam azokat a szavakat!

Morcosan fújva huppan vissza, miután sikertelenül próbált szabadulni. Ezúttal nem dõlök be a cselvetésnek.

- Legyen hát kicsikém. – vágok elgondolkodó képet – Lássuk csak, mit érdemel az a szolga, ki urát becsapta, megkötözte, ellenszegült parancsának, s még nemesi rangját megkérdõjelezve szolgának titulálta. Ugye tudod, mit érdemel az ilyen Serin Gryn?

Szándékosan mondom a nevét, hisz õ is nemesi származású, a szokásokkal és a szolgákra vonatkozó törvényekkel, renddel tisztában van, s mintha eddig ez a lehetõség eszébe sem jutott volna, hirtelen elsápad. Az elõbb megjelenõ rózsaszínes pír egy csapásra eltûnik, s most enyhe félelemmel tekint fel komoly arcomra.

- Ve-verést. – motyogja – Botot, vagy vesszõt.

- Úgy bizony. – biccentek, sejtelmes mosollyal kutatva a vonásait – De ha a kedvemre teszel, eltekintek a büntetéstõl, a mai viselkedésedrõl nem is beszélve.

Némi elégedettség jelenik meg az arcán, de nyomban el is tûnik.

- Mit választasz hát: engem, vagy a verést? – teszem fel a kérdést, de ne siettetem a döntéssel. Csendben várok, némán fürkészve õt, de ahogy a másodpercek telnek, egyre inkább érzem azt, hogy veszítettem. Mert bizony a halovány arcocskát hamar büszke dac árassza el, s felszegett állal állja a tekintetem.

- Verjen hát meg Signore, ha úgy kívánja! – mondja kimérten, büszkén.

A sértettség újabb fullánkja szúr belém, bosszúsan vizslatom õt, s most már bánom, hogy választási lehetõséget ajánlottam neki, de ki hitte volna, hogy inkább vállalja a verést, mint hogy velem töltse az éjszakát? Épeszû ember boldogan vetõdne a karjaimba, hogy olyan gyönyörökben részesítsem, amilyenrõl mindig is álmodott, de nem úgy Serit! Hihetetlen…!

Mielõtt azonban túlnõne rajtam a harag, egy gonosz kis gondolat furakszik elõ a fejemben, amivel mégiscsak én járok jobban.

- Legyen. – eleresztem, majd leszállok az ágyról és az ablak elõtti kanapéhoz lépkeded. Leülök, megpaskolva magam mellett a hímzett anyagot. – Gyere ide és viseld a büntetésed!

Egyenlõre elrejtem elõle mennyire szórakoztat, had higgye csak, hogy gyõzött, õ pedig gyanútlanul lekecmereg az ágyamról, bár vet néhány sanda pillantást az ajtó irányába.

- Nálam a kulcs szépségem. – figyelmeztetem – S ha szökni próbálnál, megkétszerezem a büntetést.

- Nem szököm el, míg vissza nm fizettem, amit értem adott. – sétál elém peckesen – De utána boldogan fogok távozni.

- Én pedig nem foglak akadályozni ebben, ha eljön az a nap. De szépséges Serinem, addig is, testestül lelkestül az enyém vagy. – simogatom meg a kanapét – Térdelj le, s hajolj elõre!

Bottal is elláthatnám a baját, de ennél sokkal élvezetesebb is büntethetem.

Teszi amit mondtam, a padlóra térdel, majd a felsõtestét ráhajtja a kanapéra. A vékony fekete nadrág megfeszül a fenekén, kívánatos formáit láttatni engedve, hogy felsóhajtok a gyönyörûségtõl. A kezem már indul is, gyengéden egyenként rásimul a gömbölyû félholdakra, a kezembe fogom mindkettõt, õ pedig levegõ után kapkodva pattanna fel, ha nem nyomnám le a derekán.

- N-nem errõl volt szó! – sipít fel hangosan.

Hangom sejtelmes kissé baljóslatú, tekintetem sötét és komoly, de egy csöppnyi harag sincs már bennem. Átvette a helyét az izgatott várakozás, hogy ez a kicsiny rózsabimbó vajon kinyílik-e nekem?

Serin gyengén biccent, ajkait összepréselve, miközben lehúzom a fenekérõl a könnyû anyagot. A halovány bõr hibátlan szépségével tárul fel mohó pillantásom elõtt, a jobb félgömbön egy apró barna pöttyöcske, egy anyajegy, mi vészesen csábít arra, hogy megízleljem. Tenyeremmel alig érintve megsimogatom, a selymes bõr szinte megolvad a tenyerem alatt, hozzáérni is gyönyörûség. A nadrágom hirtelen válik egyre szûkösebbé, a testem felforrósodik, s mikor foglyul ejtem az éj kék íriszeket, az én kis szõke démonom egyszeriben vetekedni kezd a velencei vörös rózsák színeivel.

Gúnyos nevetést hallatok. Megdöbbentõ hogy ez az éles nyelvû szépség, mélyen legbelül bizony még nagyon ártatlan, hisz attól is zavarba jön, hogy a csupasz fenekét érintem. Istenem, de élvezni fogom!

- Számolj. – mondom még utoljára, majd a tenyere felemelkedik és lesújt a baloldalra.

Serin felkiált a hirtelen csattanásra és a hangja egy pillanatra elhal, majd rebegve újra áttöri az izgatott csendet, amiben csak az õ hangos lihegése hallatszik.

- E-egy…

Elmosolyodom, majd újra rácsapok a kívánatos hátsóra. A hangja ezúttal tompábban hangzik, mert idõközben egy díszpárnába rejtette elõlem.

- Kettõ…

Gyengéden megsimogatom a tenyeremmel, szántszándékkal ellensúlyt képezve az éles csattanó ütések között. Serin mozdulatlanul várja a következõket, s én nem is késlekedem megadni neki amit érdemel. A tenyerem szorgosan osztja a csapásokat, nem ütök annyira erõset, hogy komolyabb fájdalmat okozzak vele. Ó nem, nem akarom én bántani túlságosan, csak annyira hogy felfogja, õ az enyém, én pedig élvezhessem a látványt.

A kis szépség a végére már kiabálja a számokat, néha-néha megremegnek a vállai, de eszemben sincs megsajnálni. Én legalább nem kötözöm pucéran az ágyhoz, ahogy õ tette velem az éjjel, még boldog is lehet, hogy megússza ennyivel.

Minden második csapás után egy gyengéd simogatás a jutalma, majd amikor a húszas szám is elhagyja az ajkait, abbahagyom. Hamvas bõre most vörösen izzik a sötét nadrág fölött, s én mindkét kis fölgömböt finom csókkal illetem, mielõtt felegyenesednék.

- Nos, cicus? Még mindig nem vágynál egy kis kényeztetésre? – kérdezem elégedetten mosolyogva, mire olyan hirtelen pördül meg, hogy alig sikerül elkapnom a karját mielõtt nekem esne, de így is ledönt a szõnyegre. Megragadom a kezeit, attól tartva, hogy kikaparja a szemem, dühös könnyei lecsordulnak az arcán, de figyelmen kívül hagyva ezt hevesen megcsókolom. A testem is felé mozdul, közben érzékien falom a száját,  mélyen kortyolva az ízébõl, ami tényleg édes mint a méz, de némi sósság is vegyül most belé a könnyeitõl.

Leginkább azonban az lep meg, hogy viszonozza a csókom. Egy pillanatra el is feledkezem arról, mit is kellene tennem, de hamar túlteszem magam a meglepetésen. Serin eltökélten utánozza a mozdulataim, kis kezei a hajamba túrnak és édes, buja hangon nyög fel, hogy el sem akarom engedni többé. Csak egy pillanatra válunk szét, míg levegõ után kapunk mindketten, azután újra csókolni kezdem õt, beszívva az ajkaim közé az övéit, miközben a kezeim kutatón végigsiklanak a testén. Olyan heves vágy tör rám, hogy úgy érzem menten elemészt a forróság, ami körülvesz…

Egészen váratlanul ér, amikor egyik pillanatról a másikra minden érzéki érintés megszûnik. Serin felpattan az ölembõl, vágytól ködös agyammal csupán elsuhanó csíkot látok, majd mikor felülök, s utána nézek, éppen a kulcsot illeszti a zárba, majd egy utolsó pillantást vetve rám kiiramodik.

Elvette tõlem a kulcsot…

A kis démon képes volt letámadni…

Megcsókolt, csak hogy megszerezze a kulcsot és elmenekülhessen…

Kirobban belõlem a nevetés, az egész szobát betölti jóízû kacagásom dallama, szinte rázza az egész testem, ezért hamar visszahanyatlom a puha szõnyegre, míg el nem múlik.

Hol a pokolban bujkált eddig ez a fiú? Ha már jóval hamarább megkaparinthattam volna, mostanra engedelmes kis szeretõm lenne, ki meztelenül, kitárulkozva vár rám az ágyamban minden éjjel...

Lassan tápászkodom csak fel, óvatosan, hisz a testem már teljesen készen állt arra, hogy a magamévá tegyem a kicsikét. Férfiasságom fájón ágaskodik még percekkel késõbb is hogy magamra hagyott. Azt hiszem még vacsora elõtt ellátogatok a bordélyba, hogy szórakozzam egy kicsit lefekvés elõtt. Serintõl most úgy sem kapok semmit, annyira még nem sikerült elcsábítanom, bár a combjaira simuló nadrágja bizony nem rejthette el elõlem, hogy bármennyire is cseles, hatással volt rá az a csók.

Ó, igen. Csak idõ kérdése, s az én édes kis cicuskám dorombolva fog hozzám bújni...

Hirtelen riadok fel, talán ösztön, de egybõl felriadok, mikor a takaró eltûnik a testemrõl. Nagyra nyílt szemekkel meredek Marcora aki mellém bújva veti át kezét derekamon

- Maga… maga mit keres itt?! Menjen el! – mi a fenét keres itt?!  A mosoly, ami végigfut arcán semmi jóval nem kecsegtet, legszívesebben sikítva menekülnék vissza apámhoz. Ijesztõ ez a mosoly.

- Ez az én házam Serin, oda megyek ahová akarok és akkor amikor akarok.

- Van saját szobája. Biztosan sokkal nagyobb és szebb, mint ez itt.

- Úgy bizony. Mégsem akarsz ott meglátogatni. – Meglátogatni?! Mint egy szeretõ? Na, még mit nem! Próbálok elhúzódni tõled, de erõsebb, mint én. Fogamat csikorgatva próbálok kitalálni valamit, de felettébb zavaró, hogy itt fekszik mellettem egy ilyen szûk fekhelyen, minden egyes lélegzetvételét sajátoménak érzem, olyan közel van.

- Ha gondolja most rögtön megnézem a szobáját. – Te meg nyugodtan itt maradhatsz élvezni a szoba csöndjét. Kinevet. Komolyan kinevet, a szemei kikaparása elég csábítónak hangzik így utólag… Belém akad a levegõ mikor átlendíti testem felett a combját és lovagló ülésben van fölöttem, a rajta lévõ köpeny elcsúszik testén megmutatva azt amit eddig elrejtett, mezítelen testét teljes pompájában.

- Maga nem visel semmit…

- Dehogyisnem. Többet is mint általában és szándékomban áll megszabadulni tõle.

- Ha kiabálni kezdek, mindenki felkel.

- Ilyet csak a szûz kisasszonyok tesznek, mikor rádöbbennek, hogy éjjeli látogatójuk akadt. –  Dühödten próbálom, õt ellökni magamtól túl közel van, túl kevés rajta a ruha és amúgy is …

- Nem vagyon lány! Ne bánhat így velem!

- Nem, tudom hogy nem vagy az. – keze lassan kúszik fel a combomon és nem akarom kideríteni hova is indult felfedezõ útjára, halk mordulással kapom el a csuklójára kapva állítom meg.
 – De szûz vagy, ugye?

- Ehhez semmi köze! – ki fogom kaparni a szemeit! Ki fogom! És esküszöm direkt nyávogni is fogok hozzá!

- Már hogyne lenne. Nem lennék jó bordélytulajdonos, ha nem tudnám, mit veszek.

- Ha tudja, akkor tartsa is meg magának. Nincsen szégyenérzete? Ilyesmirõl beszélni nyíltan…

- Inkább csináljuk, mint társalogjunk róla?

- Megmondtam hogy nem leszek a szajhája! Nem fog engem is bemocskolni a maga szentségtelen vágyaival, maga…

- Kéjenc disznó, tudom, emlékszem. – elõadása szinte színpadi éppen elmosolyodtam volna, mikor fejét mellkasomra hajtja ajkai forrón égetik mellkasomat a hálóing vékony anyagán keresztül, szinte jólesõen borzongat ez az érzés, amint átfut agyamon ez a gondolta a rémület szelei is megcsap. Nem gondolhatok ilyenre… NEM!

- Azt mondta nem kell ezt tennem. Hogy máshogy is megfizethetem a tartozásom.

- Még ha valóban mondtam volna is ilyen badarságot, amit nem tettem persze… nem éppen te voltál az ki a finnyásságom okán szidott? – sosem fogom elfelejteni az ábrázatát, megért egy misét az biztos, ha tehetném biztosan kihúznám magam.

- Látom élvezted a tetted, te kis démon. De nem számít, végül is éppen azon vagyok, hogy megfogadjam a tanácsod. – Ó-ó… az a gonosz mosoly nem jelent semmi jót, ezt már megtanultam nála, most kívánom, bár csak kisasszony lennék és sikíthatnék, mert igenis nagyon szeretnék most. Köntöse övéhez nyúlva bontja ki finoman a laza csomót mire  a puha anyag finoman siklik le a válláról, az elsõ pillanatban megbabonázva figyelem. Majd megint észhez térve kezdek félni a saját érzéseimtõl és ettõl a férfitól, aki ezt ki váltja belõlem. Pórbálom ledobni magamról a nehéz testét mire csak jobban megszabadítom õt a ruha takarásából így szoborrá meredve bámulok inkább a szemébe.

- Mit akar tenni?

- Finnyásságom sok mindenben megakadályozott.  Köztük abban is, hogy eddig soha nem osztoztam szolgálóimmal az ágyon. De minthogy ennyire ellenedre volt ez a csekélyke hibám úgy döntöttem változtatok, s most belátom igazad volt. Nincs is csodálatosabb, mint ez szûkös fekhely, amin kénytelenek vagyunk teljesen… teljesen egymáshoz simulni, mint két szeretõ…- bambán pislogok rá. Lefagytam. Le bizony. Szóval, finnyás õméltósága az ételbeli finnyásságát átterjesztette eziránt is. Nem tudom magamról, mert sokkal magasabb, erõsebb és nehezebb mint én, de nincs az az isten, hogy egy ágyban aludjunk mert reggelre ha akarom ha nem valamilyen szinten szüzességem biztos elvesztem. Ahogy végignézek rajta megakad a szemem köntösének logó övén. El kell terelnem a figyelmét, hogy az ágy rácsához tudjam kötni õt. Mélyen elpirulok már az ötlettõl is, de nincs más kiút. Ajkaimba harapva nézek rá, õ pedig nem tudja hová tenni gondolom ezt hirtelen fõleg mikor combjára teszem kezeimet és finoman felsimítok a mellkasáig ott kicsit megszorítom õt, nehogy kínomba felsikoltsak, végignyalok kiszáradt ajkaimon, fenébe lihegek, mint egy agár a verseny után. Teljesen rám koncentrál, siker! De még egyáltalán nem vagyok szabad. Az egyik kezemmel a hátára simítok, hogy megszerezhessem az övét, másik kezemmel tünékeny kis virágok rajzolok forró bõrére, amit hangos mordulásokkal díjaz, gondolom én…  

- Szorítsd meg a rácsot Marco. – ebben a helyzetben egyáltalán nem érzem helyén valónak, hogy magázódjunk, nem mintha õ amúgy megtenné… De megtette! Megtette! Fenébe, ha nem feküdne, még mindig rajtam bizony gyõzelmi táncot lejtenék, ami nem volna túl illendõ dolog. Gyorsan odakötözöm a kezeit a rácshoz, olyan szorosan, ahogy csak tudom, majd amíg õ meglepetten bámulja, a köteleket kigurulok alóla és nem túlzottan érdekel, hogy a fenekemre pottyantam.

- Huh azt hittem sosem jutok ki alólad. – Pihegve  dõlök el a földön mint egy zsák, de most nem igazán érdekel.

- Serin, azonnal engedj el és akkor TALÁN nem fenekellek el. – Elég dühösnek tûnik ez már egy kitûnõ indok, hogy ne engedjem el, de ennél még jobb indokom is van!

- Az lehetetlen Signore, tudja a gazdám nehezményezte, hogy nem látogatom meg õt a szobájában és most mardos a bûntudat. Így meglepem õt a szobájában majd mesélek neki az 1001 éjszaka meséi közül vagy felolvasok neki egy regényt, tudja elég szórakoztató tudok lenni. – Bólogatok bizonyításul – Hisz Signore a szolgálók közül való min én, így sajnos nem vihetem oda magammal, csak ha a Signore hívatja, tudja az illem. – a tõlem telhetõ leg kecsesebben szökkenek talpra majd szemeimet behunyva gyorsan betakarom a majdnem mezítelen gazdámat, majd a menekülés mezejére lépve hagyom õt ott.

Lassan osonok a szobája felé, nem szeretném, hogy valaki meglásson és téves következtetéseket vonjon le, habár olyan sötét van, hogy szinte az orromig sem látom, de így is oda találok! Még szerencse, hogy megjegyeztem minden szobát és lépcsõt, ez a ház valami hatalmas! Óvatosan nyitok be a szobába és szinte azonnal leesik az állam. Csodálatos! Tényleg gyönyörû szoba. Az ágy hatalmas baldachinos , a lábai faragottak, arany szálak futnak végig rajta de nem olyan nõiesen, teljesen Marcohoz illõ ez az egész, nem ismerem Õt, de úgy érzem illik hozzá, kifinomult elegancia és kellem. Hófehér prémmel van letakarva az ágy, a kandallóban finoman ég a tûz, könyvespolc kiált az emberre, hogy a tulajdona olvasott, mûvelt ember, a könyveken látszik, hogy nem csak díszek hanem használják is õket. A finoman faragott íróasztal felé veszem az irányt, ahogy megpillantom Marco névjegykártyáit és megszáll engem a kisördög, démoni cicás mosollyal kapok elõ egy tollat. Még szerencse, hogy gyönyörûen írok, finom cikornyás betûkkel írom a neve alá, hogy „Velence legnagyobb kéjence” csak az egyikre a rengeteg közül valószínûleg sosem fog kiderülni ez a csínyem, de a lelkemnek már is sokkal jobb. Megvárom, míg megszárad és a többi közé keverem.

Óvatosan bújok be a finom pihe-puha ágyikóba és szinte hangosan felnyögök az élvezettõl. Soha életemben nem feküdtem ilyen pihe-puha ágyban. Bár csak tudnék dorombolni! Istenem! De jól esik! Arcomat mélyen a párnába fúrva alszok el.
Szerencsére mindig is korán kelõ típus voltam, így még az elõtt kioson a szobából, mielõtt észrevennék. A szobámba ajtaja elõtt pont összefutok Fredoval, aki a már rám méretezett ruhákat hozta nekem, boldog mosollyal veszem el tõle. Megvárom, míg lemegy a lépcsõn és az ajtó elõtt gyorsan magamra kapom a nadrágot és az inget, a csizmát kint hagyva lopakodok, be ahol megpillantom az alvó Marcot még álmában is igen bosszúsan fest. Óvatosan kioldozom, hogy ne ébredjen fel és amilyen halkan jöttem ugyanúgy távozok is.

Délelõtt szépen csendben bújócskázok az igen csak dühös Marcoval majd mikor távozik vígan segédkezek a házban. Takarítok, segítek fõzni immáron csíntevés nélkül. Éppen a hallban ténykedek, mikor beront az ajtón Marco, olyan idegesen mintha a pokolból maga Lucifer törtetett volna be, majd egyenesen rám mutat, hatalmasra tágult szemekkel figyelem, ahogy frakkja zsebébõl kiveszi a névjegyeket majd pont azt az egyet mutatja fel.

- Magyarázatot követelek!

- Úgy vélem ideje lenne futnom. – Meg sem várom a reakcióját azonnal hátraarcot vágok és futok át a Hallon, be a zene szobába onnan át a rózsa szobába.

- Meg állj te démon! – ahogy hallom õ velem ellentétben meg sem érzi hogy fut, a fenébe a bûnös élvezetek gyakorlása ilyen testi erõt ad?

- Macska vagyok! Hallja? Macska! Mijáu! De tárgyalóképes vagyok, megegyezhetünk egy vadmacskában is! A démon oly csúnya jelzõ rám nézve! – hátra sem nézve futok át a konyhán ahol Fredo döbbenten nézi, ahogy futkározunk, gyorsan irányt változtatva rohanok fel a lépcsõn, de korántsem lehetek olyan gyors, hiszen két hatalmas kéz fogja át a derekam majd emel a levegõbe és hirtelen Marco hátán találom magam. Berúgja a szobájának ajtaját, amit ugyanúgy lábbal lök be, felocsúdni sincs idõm mikor gyönyörû ívben repülök az ágyra és nagyot nyekkenve érkezek meg a matracon, hatalmasakat pislogva észlelem ahogy Marco lihegve fölötte térdel két kezével marokra fogva az enyéimet. Mindketten lihegünk és fáradtabbak vagyunk, de Õ már szerencsére nem tûnik annyira dühösnek. Aztán már nem bírom tovább kirobban belõlem a nevetés, szinte fáj a hasam annyira kacagok és ahogy döbbenten néz rám még jobban. Arcomat a kezeinkhez nyomva próbálom elfojtani de a hangos kacagásból újból kitör a nevetés.

- Neh…nehem tuhodohom elhinni… Ó a fehenébeeeeee. – szinte nyüszítem az utolsó szítokszavamat amire már érdeklõdön felvonja a szemöldökét de már egyáltalán nem tûnik idegesnek. – Nem tudom elhinni, hogy abból a minimum száz darabból pont azt az egyet húztad ki amit unalmamban firkáltam össze. Mjáúúúúúú – nevetve nyávogok egyet – Komolyan kivételesen nem akartam semmi csínyt elkövetni Ön ellen Signore. És tényleg nem vagyok Démon hisz mindig rámutatott azon tényre, hogy macska vagyok. Macska! Mjáúúúú. – nevetésemet az akasztja meg, hogy valaki orvul a nyakamra harap, mire számomra furán kéjesen nyögök fel. Hatalmasra tágult szemekkel pislogok rá, Õ pedig ajkát nyalogatva fürkész engem.

- A rossz cicákat meg kell büntetni!- Orrával finoman végigsimít ott ahol megharapott mire azonnal bennem reked a levegõ.

Tekintete sértettebb nem is lehetne, mintha valami alávaló tett végrehajtására utasítottam volna. Még engem is meglep az az indulat amivel nekem támad.

- Még könyörögjek is? Nem! Sokkal több vagyok, mint egy mocskos kurtizán! Sokkal méltóbb módon is vissza tudnám fizetni azt az árat, amit értem fizetett, mint alantas testi vágyak kiszolgálásával! – térdel fel villámló tekintettel - Fizetett értem? Hát had fizessem vissza tisztességes munkával! Önnek semmi haszna nem lenne abból, ha folyton szökni próbálnék, esetleges kárt téve az ügyfelekben. Viszont más munkával hasznom venné, nekem amúgy sincsenek ilyen alantas vágyaim a másik nemet illetõleg, sõt semmilyen alantas vágyak nem környékeznek meg. – jelenti ki teljes bizonyossággal.

Elgondolkodva nézek rá, nem egyszerû szolgalélek az már biztos. Ízig-vérig büszke, kékvérû arisztokrata, csak az a baj hogy ez jelenleg mit sem segít rajta. Ha õ lenne a legszegényebb templom egere, a tényen akkor sem változtatna: õ az én tulajdon. Távol álljon tõlem hogy kínozzam, vagy erõszakkal kényszerítsem az ágyamba, ezért is fontolom meg egyáltalán a szavait, majd eldöntöm.

- Rendben van kis vadmacskám, bizonyítsd be nekem, hogy több vagy egy kurtizánnál. – mosolygok rá halványan - Nálam fogsz szolgálni amíg vissza nem fizeted azt a három láda aranyat. – arról nem feltétlenül kell tudnia hogy a valódi értékének csak egy részét fizettem ki érte - Az én nevem Marco di Verazzano márki, kis vadmacskám. Benned kit tisztelhetek?

- Serin Gryn. – emeli meg az állát - Mondanám, hogy örülök a megismerkedésnek, de nem szeretek hazudni. Így nem mondom, de annak felettébb örülnék, ha végre megszabadítana a béklyóimból.

Büszke kis szörnyeteg, de majd én megnevelem picit. Így ugyanis nem hogy szolgálni nem fog tudni, de még beszélni sem lehet vele rendesen.

Óvatosan leoldom a csuklóiról a kötelet, a puha bõrön máris nyomot hagyott az órákig tartó rángatás. Gavino elég szorosan odacsomózhatta, hogy a kicsike még mindig itt van ezek után. Amint lehullnak a kötelek, s megtapogatta kissé a sajgó kezeit, máris pattanna fel az ágyról, mint aki egy percet sem bír tovább ülve maradni. Szerencsére ügyesebb vagyok nála és még idõben derékon kapom nehogy nekiiramodjon nekem.

Hatalmasra nyílt szemekkel pislog hátra.

- Hova-hova kis vadmacskám? Nem szeretem a szökõs cicákat. – kuncogom, az arcomat a selymes tincsek közé fúrva szívom be édes mézillatát. Mmm… finom…

- Már megbocsásson Signore, de a szavam adtam, hogy visszafizetem! A szavamat pedig sosem szegem meg!

- Ez igazán megnyugtató, szóval nem fogsz megpróbálni elszökni. De kissé csalódott is vagyok, hisz azt is mondtad nincsenek semmilyen alantas vágyaid, sem velem sem másokkal. – amit ugyebár egy percig sem vettem komolyan, de a színjáték kedvéért… - Pedig téged nézve ez igazán nagy kár lenne. – kezemmel végigívelek kecses derekán, megtapogatva az elõlem elrejtett vonalak, mire ádázul a vállamba mélyeszti a fogait.

- Nekem semmilyen alantas vágyam nincs és nem is lesz, sem önnel Signore, sem senki mással. – mondja haragos pillantással kísérve - Ha lehetséges, akkor induljunk Önhöz. Ha tovább ebben a fertõben kell maradnom inkább kivetem magam az ablakon.

- Az igazán kár lenne kedves. – felállok, a ruhámat lesimítva magamon - Induljunk. – már az ajtónál járok mikor elegáns köhintést hallat, így kénytelen vagyok visszafordulni - Mi a baj kis vadmacskám, meggondoltad magad?

Egy nem túl nemesi szemforgatás a válasz, majd meglebegteti fehér hálóruháját.

- Igaz, ami igaz, hajnalban már átvonszoltak így a fél városon, de ha nem haragszik Signore, újból nem szeretném ugyanezt.

Ami azt illeti nagyon is szívesen szabadítanám meg attól a rongytól, s öltöztetném inkább puha, prémszegélyes selyemköpenybe, amit bármikor lekanyaríthatok a vállairól. De ez nem lehetséges, sajnos és ha ma még indulni akarok kénytelen vagyok engedni neki – bár nem örömmel. Gavino végig kint õrködött a folyosón így most õt küldhetem el ruhákért a fiúnak. Hamar meg is érkezik pár egyszerûbb darabbal, amiknél sokkal díszesebbet érdemelne ez a szépség, de még ezekben is csodálatos.

- Kifáradna Signore amíg felöltözök, vagy attól tartva, hogy kiugrok az ablakon itt fog strázsálni?

Hihetném is akár hisz ezzel fenyegetõzött, én azonban az ajtót választásom, s míg õméltósága készülõdik váltok pár szót Gavinoval.

- Az apja Robert Gryn? – kérdezem halkan hogy a fiú ne halljon.

- Az. A pletykák ezek szerint igazak.

- Úgy tûnik. – bólintok elgondolkodva – Bár azt nem tudtam hogy van egy fia.

- Azt nem csodálom. – horkant fanyar képpel – Csak a kicsapongásairól pletykálnak az érdekli az embereket.

- Szerinted józanon visszakövetelné a fiút?

- Szerintem nincsenek józan pillanatai. És még ha eszébe is jutna, akkor sem tudná visszavásárolni õt.

- Nem, nem tudná, mert nem szándékozom eladni. Úgy döntöttem megtartom magamnak. – mosolygok Gavinora, mire õ kissé aggodalmas ábrázattal néz a háta mögötti ajtóra.

- Jól meggondoltad Marco? Ez a fiú nem hiszem hogy beletörõdne a sorsába. – mondja halkan – Mellesleg mihez kezdenél vele? Én bizony nem engedném be az ágyamba. Még attól tartanék megfolyt álmomban.

Jóízû kacagással jutalmazom, miközben elképzelem a szavait. – Gavino barátom, a feleséged legyen intõ példa minden férfiú elõtt.

- Már nem a feleségem… - morog, majd faképnél hagyva trappol végig a folyosón, vissza sem nézve. A felesége mindig is érzékeny téma volt számára.

Még éppen idõben távozott, mielõtt Serin kilépne az ajtón. Vigyorogva mérem végig, most hogy rajta látom ezeket az egyszerû gúnyákat már nem is bánom hogy ezeket kapta. Az egyszerûség kellõen kiemeli természet-adta bájait, amit mohó pillantással szívok magamba az utolsó cseppig. Hosszúkás arcától, a ragyogó cseresznyepiros ajkakon át egészen a mérföldhosszú lábakig, melyek kecses könnyedséggel szedik a lépcsõfokokat. A feneke formáitól pedig még a pokolbéli ördögök is sírva fakadnának a gyönyörûségtõl.

Istenem, micsoda szeretõ válhatna belõle!

Végig elõttem halad, így kedvemre csodálhatom, az utcára kilépve azonban belé karolok, hogy véletlenül se essen kísértésbe a szökést illetõen. A várttal ellentétben most nem tiltakozik a közelségem miatt, csak egy görbe pillantást kapok mintegy figyelmeztetésképp hogy ne tovább, mire kacagva segítem õt be a ránk váró hintóba.

- Mondja csak Signore, milyen feladatot szán nekem? Mivel fizethetem vissza az adósságom? – kérdezi mikor már kényelmesen elhelyezkedtünk - A testi vágyak kielégítése ugye teljes mértékben elfelejtve? – mered rám szúrósan.

Sejtelmes mosoly szökik az ajkaimra, még magam sem tudom megmondani mit hoz a holnap és mire sarkall majd egy hónap múlva a vágyakozás. Talán arra hogy csábítsam el, szerezzem meg mindenestül. Nem õ lenne az elsõ férfi aki végül megadja magát nekem, hiába hiszi hogy sohasem tenné.

- Inas, kukta, szakács, takarító. – válaszolom végül, kikerülve a kérdést - Mikor mire van szükség, de ha nem megy, még mindig szívesen bevezetlek a kurtizán élet gyönyöreibe, kis vadmacskám.

- Ha valóban vadmacska lennék, az utóbbi mondatért már rég fújtatva kapartam volna ki a szemeit Signore.

Az sejtettem. Gavino is valami ilyesmire célozgatott mikor a karmolást szerezte.

Az út további részét csendes egyetértésben töltjük. Serin az ablakon kémlel kifelé, én pedig õt nézem árgus szemekkel, minden apró mozdulatot, gesztust sóhajt az eszembe vésve. S még mindig nem értem hol  rejtõzött ez a szépség hogy még csak tudomásom sem volt róla? Máskülönben már rég megkörnyékeztem volna. A rosszhírû apjáról mindenki hallott szerte Velencében, a kaszinók ajtaja rég bezárultak elõtte, hitelt sehol sem kaphatott már. Évek óta játssza el a vagyonát, és úgy tûnik most ért az öröksége végére.

A hintó lassan megáll, pontosan a kapuk elõtt, hogy kiszállva egyenesen bemehessünk azon. Az ajtóban Fredo áll szolgálatkészen, s már siet is felénk amint megpillant bennünket. Mély meghajlással üdvözöl, Serinre is vetve néhány furcsálló pillantást, de nem teszi szóvá. A kis szépség azonban olyan megilletõdött arccal néz az inasomra, mintha nála furcsább teremtménnyel még nem hozta volna össze a sors.

Fredo sürög-forog. Nyitja elõttünk a kaput, majd szorgosan be is zárja, és ugyanígy jár el az ajtóval is hogy aztán elvehesse a kalapom meg a zekém, majd pár pillanat múlva ismét visszasiet már üres kézzel. Serin próbál elfojtani egy mosoly, pedig mit nem adnék érte ha láthatnám azt a csintalan görbületet a csókra termett ajkakon!

- Fredo had mutassam be neked Serint, Õ fog segédkezni a házban mától. Minden féle munkát nyugodtan bízz rá. – rendelkezem a megbeszéltek szerint.

- Rendben Márki. Ellátom majd feladatokkal. Éppen idejében érkezett ebédre Uram, szóljak Elena asszonynak, hogy tálaljon?

- Köszönöm Fredo, szólhat. Vidd magaddal Serint is had ismerkedjen meg a mi kedves szakácsunkkal. – intek könnyedén, majd a szobámba igyekszem hogy kicsit felfrissítsem magam ebéd elõtt.

Friss vizet locsolok az arcomra, aztán egy puha kendõvel letörlöm a cseppeket, majd komótosan leballagok a gazdagon díszített étkezõbe és elfoglalom a helyem az asztalfõn.

Percekkel késõbb érkezik az elsõ fogás. Serin hozza a festett porcelán edényt melyben a leves gõzölög. Elõvigyázatosan hogy egy csepp se menjen mellé kiszednek két merõkanálnyit pontosan a tányérom közepére öntve.

Sóhajtva emelem fel a kanalam hogy a krémes sûrû lébe merítsem, s mikor a számhoz emelem máris megcsapja az orromat valami furcsa illat, amitõl rögtön tudom hogy valami nem jó, s ezt a kóstolás után csak még inkább így gondolom. Egyáltalán nem nyerte el a tetszésem ez az új íz, még abban a percben vissza is vitetem az ételt, kérve rögtön egy másikat, amit hamar meg is kapok, de az is az elsõ sorsára jut. Épp ennek okán készíttetek mindig több féle ételt, hogy legyen mibõl választanom és a harmadikat végül már ehetõnek találom. Lassan eszem, kiélvezve a sült fácán enyhe édeskés ízét, egy kevés savanykás szederlekvárral megkenve. Már majdnem végeztem a fogással mikor megérkezik a desszert.

Frissen gõzölgõ sütemény, meleg karamell színû, mint amit épp most húztak elõ a kemencébõl. Az illata édeskés, ezért gyanútlanul bele is kóstolok hisz kedvelem az édességet, s ahogy az elsõ falatot megrágom, hirtelen mintha lángba borulna az egész arcom. Még éppen sikerül lenyelnem a falatot a rám törõ köhögés elõtt, de ahol a sütemény végighalad, a torkom is égni kezd.

Mi… mi az istennyilát mûvel az az átkozott némber?!

- Tudja kedves Márki, a finnyáság nem egy jó tulajdonság. – jut el a fülembe Serin hangja, de nem sikerül rögtön megértenem a szavai mögött megbúvó tartalmat.

Fredo rémült arccal nyom a kezembe egy pohár hideg vizet, amit az utolsó cseppig magamba döntök. Lihegve, kifulladva a köhögéstõl meredek a tányéromon lévõ fél süteményre.

- Ki készítette ezt? – nézek dühösen Fredora, a szám még mindig ég mintha egy egész kanálnyi csípõs fûszerpaprikát megettem volna.

Ó igen. Valóban olyan…

- Én… Márki… mélységesen sajnálom. Máris megtudom. – hebeg ijedten, majd abban a minutumban eliszkol a konyhába hogy a pityergõ szakácsnõvel térjen vissza aki bocsánatkérések közepette vallja be amire már magam is gyanakodtam, hogy bizony a kis szépség csinálta a süteményt, hátha jobban fog ízleni mint a leves…

***

A vacsorát a szobámba kéretem. Némi gyümölcs meg is felel a célnak egy jó könyv társaságában. A gyertyák szinte nappali fényességbe borítják a szobát, pont ahogyan szeretem, az ablakon beáramló hûs, esti levegõ néha-néha meglebbenti a függönyöket, olyankor pedig a lángok is gyenge táncot lejtenek a szélben.

A ház elcsendesedett, Fredot is elbocsátottam, ma már nincs szükségem rá. Már csak pár sor és a fejezet végére érek, majd könnyedén félreteszem a bõrborításos könyvet az ágy melletti asztalkára. A testemet csak egy díszes köpeny borítja, ennél többet fölösleges lenne viselnem esténként, hisz az ágyba úgyis ruhátlanul térek. Most azonban szükségét éreztem valaminek, ami megakadályozza hogy végleg elveszítsem a fejem.

Felemelek egy gyertyatartót, óvatosan tartva hogy a forró faggyú nehogy a kezemre cseppenjen, átsétálok a sötétségbe borult folyosókon, le a lépcsõn a földszintre, majd a ház hátsó részébe ahol a cselédszállások is vannak. Itt kapott helyet ugyanis az én legújabb tulajdonom, közvetlenül Fredo szobája mellett, mert hová máshová is tehetném, ha õ maga kívánt inkább szolgáló lenni?

Csendesen nyitok be, nehogy felzavarjam álmából, a gyertyatartót az asztalra helyezve megkerülöm az ágyát. Kicsi, egy nagyobbacska embernek elég, de kettõnek már nagyon is szûkös. Felemelem a takarót hogy lehúzzam róla, de abban a pillanatban mikor megmozdítom felpattannak a szemei. Ijedten néz rám, egy percig rémülten markolássza a takaró szélét, s én kihasználva  a meglepetés erejét becsusszanok mellé az ágyba, karomat kényelmesen átvetve a karcsú derékon.

- Maga… maga mit keres itt?! Menjen el! – sikerül végül megszólalnia.

Elmosolyodom, de cseppet sem kedvesen és ez látszólag elbizonytalanítja picit.

- Ez az én házam Serin, oda megyek ahová akarok és akkor amikor akarok.

- Van saját szobája. Biztosan sokkal nagyobb és szebb, mint ez itt. – mutat körbe mikor megtalálja a hangját.

- Úgy bizony. Mégsem akarsz ott meglátogatni. – húzódom hozzá közele, õ pedig az ágy támlájához mászna ha nem lenne a karom a derekán, így pedig csak erõtlen próbálkozásnak tûnik minden. Egész délután elkerült engem, bárhol jártam is egyszer sem botlottam belé, s ebbõl nyilvánvalóvá vált hogy bujkál elõlem.

- Ha gondolja most rögtön megnézem a szobáját. – jegyzi meg bosszús fújtatással mikor rájön hogy nem tud kiszabadulni.

Könnyedén felnevetek, egyik lábamat átvetve a combjaim, amirõl természetesen felcsúszik a köpeny, õ pedig észreveszi azt, amit már az elsõ pillanatban tudhatott volna.

- Maga nem visel semmit…

- Dehogyisnem. – mosolygok rá csábítón – Többet is mint általában és szándékomban áll megszabadulni tõle.

- Ha kiabálni kezdek, mindenki felkel. – suttogja nagyra nyílt szemekkel.

- Ilyet csak a szûz kisasszonyok tesznek mikor rádöbbennek hogy éjjeli látogatójuk akadt. – somolygok sejtelmesen, meg sem próbálva megállítani a kezeit, amikkel a vállamnál fogva igyekszi eltolni.

Vékony karjai vannak, formásak de akkor is vékonyak. Végül dühös morranással elereszt.

- Nem vagyon lány! Ne bánhat így velem!

- Nem, tudom hogy nem vagy az. – egyik kezem lassan felkúszik a combján, gyengéden tapogatva ki a vászon alatt megbúvó formákat, de a csuklómra markolva megállítja, mielõtt még túl közel érnék az intim területhez – De szûz vagy, ugye?

- Ehhez semmi köze! – szorít meg mérgesen.

- Már hogyne lenne. Nem lennék jó bordélytulajdonos, ha nem tudnám mit veszek.

- Ha tudja, akkor tartsa is meg magának. Nincsen szégyenérzete? Ilyesmirõl beszélni nyíltan… - vörösödik el, de hogy zavarában vagy mérgében, azt nem tudom, mindenesetre roppant szórakoztató. Félig rajta fekszem, mégis a kezemet szorongatja nehogy megérintsem, pedig ennél jobban aligha érinthetném.

– Inkább csináljuk, mint társalogjunk róla? – húzom fel a szemöldököm kérdõn.

- Megmondtam hogy nem leszek a szajhája! – sziszegi, s már a körmeit is belévájja a kezem bõrébe – Nem fog engem is bemocskolni a maga szentségtelen vágyaival, maga…

- Kéjenc disznó, tudom, emlékszem. – sóhajtom színpadiasan, fáradtan, a fejemet a mellkasára engedem. Beszívom az illatát, a fülembe csak úgy dübörög a szívverése, de meg sem moccan, pont mint amikor a bordélyban azzal fenyegettem hogy megcsúszik a kezem. Ha most megmozdul, csak még jobban hozzám simulna, amit nagyon nem akar.

- Azt mondta nem kell ezt tennem. Hogy máshogy is megfizethetem a tartozásom. – emlékeztet halkan.

Felemelem a fejem, egyenesen belenézve a sötét íriszekbe, mikben most harag helyet kiszolgáltatottság és félelem lapul. Ez a fiú olyan gyorsan változtatja az érzelmeit hogy még nekem is módot ad kiigazodnom rajta, s még mindig nem tudom mit gondol.

- Még ha valóban mondtam volna is ilyen badarságot, amit nem tettem persze… - támaszkodom a könyökömre, hogy kényelmesen a szemébe nézhessek  - … nem éppen te voltál az ki a finnyásságom okán szidott? – pillatok rá ártatlanul.

Elégedettség villan a tekintetében, káröröm, de én egy cseppet sem élveztem a fuldoklás pillanatait.

- Látom élvezted a tetted, te kis démon. De nem számít, végül is éppen azon vagyok hogy megfogadjam a tanácsod. – mosolygok rá gonoszul, lassan kioldva a köpenyem övét hagyom, hogy a nehéz anyag lecsússzon a vállaimon az ágyra, s már csak a csípõmet takarja, éppen csak elfedve az ágyékom. Serin szemei majd kiesnek a helyérõl, újult erõvel kezd ellenkezni, de mikor a csípõmön pihenõ anyagot is lejjebb sodorja, mozdulatlanságba dermed.

- Mit akar tenni? – suttogja rekedt hangon, a visszafojtott kiáltások nyilván ott várakoznak valahol nem is olyan mélyen.

Finoman megérintem a kézfejét, kéjes mosollyal sóhajtok fel a bõre bársonypuha tapintására, mire õ késlekedés nélkül rántja el elõlem. Hát legyen.

- Finnyásságom sok mindenben megakadályozott. – mondom halvány gonoszkás mosollyal - Köztük abban is hogy eddig soha nem osztoztam szolgálóimmal az ágyon. De minthogy ennyire ellenedre volt ez a csekélyke hibám… - nézek rezzenéstelen elégedettséggel a szemébe, hogy tudja ezt pontosan azért kapja, mert azt hitte büntetlenül megleckéztethet engem - … úgy döntöttem változtatok, s most belátom igazad volt. Nincs is csodálatosabb mint ez szûkös fekhely, amin kénytelenek vagyunk teljesen… teljesen egymáshoz simulni, mint két szeretõ…