 Karakter: Crystal
Ahogy lejár a műszakom, már sietek is az öltözőbe, hogy minél hamarabb átvehessem az utcai ruhámat. Napkelte előtt van még bő egy órám, pont elég arra, hogy hazasétáljak, és út közben beugorjak a boltba is. Kifogytunk otthon pár dologból, muszáj bevásárolnom. Gyorsan belebújok a farmerembe, áthúzom a fejemen a fehér kasmírpulóvert, amit Martha vett nekem nemrég, aztán felveszem a sima, lapos talpú cipőmet is. Eltartott egy darabig, míg átszoktam ezekre a hétköznapi darabokra, amíg anyáékkal éltem és aktív részei voltunk az elitnek, nekem is kötelező volt az elegáns estélyi ruhák, magas sarkú cipők, és a tömérdek ékszer viselése – de ezek az... emberi holmik sokkal kényelmesebbek.
A vállamra kanyarítom a táskámat, aztán kilépve az öltözőből végigsietek a klinika hátsó folyosóján. A személyzeti bejárónál álló biztonsági őr mosolyogva búcsúzik el, amit viszonzok is, mielőtt kilépnék a friss éjszakai levegőre.
- Hé, Crystal! – A hang irányába fordulok, és egy másik nővért, Arlent pillantom meg nem messze tőlem, amint éppen a parkolóban álló autója mellett áll. – Biztos ne vigyelek el? – int az autó felé.
- Nem, köszönöm – rázom meg a fejem mosolyogva. – Bőven van időm hazasétálni és még vásárolnom is kell, menj csak haza nyugodtan!
- Ahogy gondolod – bólint –, de vigyázz magadra!
- Vigyázni fogok – intek búcsút.
A vásárlást szerencsére gyorsan elintézem, hiszen mindent megtalálok a boltban, és a hajnali órákban amúgy sem sok ember jár bevásárolni. Az eladó, egy kedves, középkorú hölgy már ismerősként üdvözöl és búcsúzik, ráadásul minden áldott alkalommal törzsvásárlói kedvezményt is ad, elvégre évek óta hozzá járok.
Az éjszaka még mindig kellemesen langyos, mikor kilépek a boltból. Még szerencse, kell egy bő fél óra, míg hazaérek. Autóval persze minden sokkal kényelmesebb lenne, de ahhoz nem keresek elég pénzt, azt pedig, amit Wharren ad, minden egyes alkalommal elsüllyesztem a kis széfünk legmélyére. Soha nem használnám semmire.
Újra elönt a gyűlölet és a tehetetlenség keserű érzése, amikor eszembe jut az a gazember. Gyűlölöm őt is és ezt az egész helyzetet is, amibe belekényszerítettek, mégsem tehetek semmit. Ez már örökre így fog maradni, és talán az is csak idő kérdése, hogy a vérem mellett a testemre is igényt tartson... Előbb halnék meg, minthogy ezt önként megadjam neki, de tudom, jogosan akarná és jogosan is tenné. Ez pedig csak fokozza az undort és a gyűlöletemet egyaránt, a tehetetlenségről nem is beszélve.
Gondolataimból egy furcsa érzés ránt vissza a valóságba. Nem vagyok paranoiás, sosem képzeltem be magamnak és még kevesebbszer éreztem, hogy figyelnek, de most... most egészen olyan, mintha... Homlokráncolva torpanok meg és gyanakodva körbepillantok, de nem látok az égvilágon semmit. Az utca üres és kihalt, nem jár erre egy lélek sem. Furcsa. Megrázom a fejem és továbbindulok, de csak azért, hogy néhány perc múlva ismét megtorpanjak. Mi a fene ez az orrfacsaró bűz? Fintorogva indulok el ismét, biztosan a kukák a sikátorban, vagy ha nem azok, akkor nem is szeretném tudni, mi más lehet még odabent... Még alig hagyom el a sikátort, mikor ismét hatalmába kerít az a hátborzongató érzés, hogy valaki figyel. Most már inkább felgyorsítom a lépteimet, ez a rossz érzés csak egyre rosszabb lesz.
Lassan, nagyon lassan szökik az elmémbe egy baljós gondolat, miközben sietős léptekkel igyekszem minél hamarabb kikeveredni az utcából. Az a szag... én ismerem azt a szagot. Az émelyítően édes bűz, mint a tömény babahintőpor... Kiráz a hideg, minden tagomon végigfut a jeges borzongás. Alantasok? Lehetséges lenne, hogy...?
A következő sikátorhoz érve csúfondáros igenlő választ kapok.
Minden túl gyorsan történik, a másodperc törtrésze az egész. Az egyik pillanatban még a lehető leggyorsabban, szinte futva igyekszem ki az utcából, a következőben pedig fakó fehér kezek nyúlnak ki egy másik sikátorból, egyenesen felém. Ugyanolyan fakó arc, haj és szem villan a sötétben, ahogy rémülten, de reflexszerűen elugrok a karok hatótávolságából. Tudom, hogy nincs időm ijedezésre pazarolni a drága perceket, de azzal is tisztában vagyok, hogy zaklatott lelki állapotban láthatatlanná sem tudom válni, így rögtön rohanni kezdek, ahogy csak bírok. Hallom magam mögött is a futó lépések zaját, a szívem a torkomban dobog, a pulzusom az egekben. Túl régen ittam, és emiatt túl lassú vagyok... de akkor sem adom fel! Úgy rohanok, ahogy csak a lábam bírja, de nem vagyok elég elővigyázatos, ugyanis egy óvatlan pillanatban lopva hátrapillantok a vállam felett... Ez pedig éppen elég az alantasnak ahhoz, hogy elkapjon.
Torkom szakadtából felsikoltok, ahogy elkapja a vállaimat ás hátraránt, és addig ki is tartom a hangot, míg az egyik kezével durván be nem fogja a számat. Tudom, hogy az egyetlen esélyem az, ha valaki meghall, mert egyedül nem fogok bírni vele... Hiába küzdök és vergődök, ez már egy régi harcos lehet, mert vasmarokkal tart, és meg sem kottyannak neki a kis ütések vagy rúgások, amikkel esetleg eltalálom.
- Kussolj és maradj veszteg, ribanc! – mordul rám, mire erőteljesen beleharapok a tenyerébe. Megérzem a számban a vérnek csúfolt valami ízét, ami legalább olyan förtelmes, mint a babahintőpor szaga, ő pedig hangosan felkiált, és elrántja a kezét. Rögtön előre lendülök, de nem vagyok elég gyors, elkapja a hajam, és egy erőteljes mozdulattal nekivág a sikátor téglafalának. – Mocskos kis kurva!
A fal ütése éppen a halántékomat találja el, ami pontosan tudom, hogy eszméletvesztéssel is járhatna, és bár én még mindig magamnál vagyok, egy pillanatra sötét pontok takarják el a látóterem java részét, és csúnyán megszédülök. Mikor legközelebb kitisztul a látásom, már a fakó szempárt látom gyűlölettel rám meredni, miközben bal kezével durván belemarkol a hajamba a fejembe tetején. Az undorító látvány örökre az agyamba ég, mert tudom, hogy nagy valószínűséggel ez lesz az utolsó dolog, amit életemben látok. A szemem sarkából látom, hogy mozdul a jobb keze, utána viszont már csak a bénító fájdalmat érzem, és azt, hogy egy vékony penge fúródik a testembe, valahol a hasam vagy az oldalam tájékán.
Utána megint minden egy pillanat alatt áll a feje tetejére.
Csak egy elmosódott alakot látok megjelenni az alantas háta mögött, aztán a gazfickó hirtelen eltűnik előlem, és a következő pillanatban már a szemközti falra csapódik fel. Egy nagyon, nagyon magas alak tartja ott a nyakánál fogva, a lábai jó fél méterrel a föld felett lógnak tehetetlenül. A megmentőmből csak a hátrafésült, fehérszínű hajat, a lehetetlenül széles vállakat, a hosszú bőrkabátot, és az az alól kilátszó acélbetétes bakancsot látom, amiből már most biztosra vehetem, hogy az egyik testvér az.
Tudom, hogy most már biztonságban vagyok, de azt is, hogy megsérültem. Nyelek egy nagyot és megpróbálok megmozdulni, mire a fájdalom végigvág a testemen. Összeszorítom a szemeimet és elfojtok egy fájdalmas nyögést, majd végül csak az egyik kezemet mozdítom meg, hogy megkeressem vele a szúrás helyét. Jól éreztem, éppen a bordáim alatt van, a hasam és az oldalam között valahol. Mivel nem érzek belső vérzésre utaló jeleket, valószínűleg még szerencsém is volt és nem ért belső szerveket a penge.
- Hé, kislány – hallok meg egy borzongatóan mély hangot közvetlen közelről. Furcsa, nem is hallottam, mi történt körülöttem, pedig biztosan végzett az alantassal... – Kislány, hallasz engem?
Nehézkesen pislogva kinyitom a szemeimet, de egy pillanatra teljesen meg is feledkezem a fájdalomról. Az egész univerzum valószínűleg legjóképűbb férfije ereszkedik éppen féltérdre mellettem, aki ráadásul a leggyönyörűbb szempárt birtokolja, amit valaha láttam. Lila és fekete keveréke... elképesztő. Aggódó tekintettel mér végig, homlokráncolva emeli fel a kezét és simítja el a hajam a valószínűleg vérző halántékomból, aztán a pillantása lejjebb siklik, a homlokán pedig elmélyülnek a ráncok, amikor meglátja a hasamra szorított kezemet. Érzem, hogy az ujjaim között átszivárog a vér.
Egy pillanatra újra lehunyom a szemeimet, de egy fájóan gyengéd és finom simítás az arcomon elég, hogy ismét kinyissam őket.
- Mi a neved, kislány? – szólal meg ismét.
Szentséges Szűz, a hangja... Gyengéd, megnyugtató, szinte simogat.
- Crys... Crystal – suttogom nehézkesen.
- Rendben, Crystal – folytatja a simogató beszédet. – Az én nevem Cazador. Mit gondolsz, tudsz mozogni? Nem ártana ellátni azt a sérülést.
- Azt... Azt hiszem. – Szavaimat igazolván megkísérlek feltápászkodni a földről, de a fájdalom újult erővel nyilall a hasamba, így csak egy fájdalmas nyögéssel visszahanyatlok.
- Semmi baj, kislány – dörmögi megnyugtatóan. – Gyere, segítek.
A lehető leggyengédebben csúsztatja egyik kezét a hátamhoz, a másikat pedig a térdeim alá, majd ugyanilyen gyengédséggel emel fel a földről. Épphogy egy pillanatnyi fájdalmat érzek a mozdulat közben, a zaklatottságomat is tompítja ez a törődés.
Csak most jutnak el hozzám az előző szavai, így lassan megrázom a fejem.
- Kérlek, csak... csak vigyél haza – suttogom. – A klinika mostanra... már bezárt. – Meglepve pillant le rám. – Ápolónő vagyok – magyarázom. – A szúrás... nem súlyos. El tudom... látni magam.
- Biztos vagy benne? – pillant rám bizonytalanul.
- Igen – bólintok. – A... A hűségesem majd... segít – utalok Marthára.
Egy testvér valószínűleg furcsállná, ha Mamaként emlegetnék egy hűségest. Néhány másodpercig nem felel semmit, csak csendben sétál velem a karjaiban, de végül lassan bólint egyet.
- Rendben van, de előbb meg kell bizonyosodnom róla, hogy megfelelő kezek közé kerülsz – jelenti ki.
Halványan elmosolyodom, de nem vitatkozom, jól esik ez a törődés. Egy közelben parkoló autóhoz visz, majd a lehető legóvatosabban beültet az anyósülésre, és átnyúlva előttem be is köt. Az illata és a közelsége olyan érzéseket keltenek bennem, ami még a fájdalom ködén is átszivárog, de erről próbálok nem tudomást venni. Nem is értem... sosem éreztem még ilyet, de még csak ehhez hasonlót sem. Mintha egy mágnes lenne, ami maga felé vonz, pedig... A fenébe is, hiszen nekem parancsolóm van! Az egy dolog, hogy sorra szegi meg a házasság szabályait, de akkor is szigorú törvények kötnek hozzá. Bármi legyen is ez a furcsa érzés és a megmagyarázhatatlan vonzalom, sürgősen ki kell vernem a fejemből.
Miközben elirányítom a házunkhoz, érzem és látom rajta, hogy igyekszik a lehető legóvatosabban vezetni, de mégis úgy, hogy a lehető leghamarabb odaérjünk. Amikor megáll a ház előtt, egy pillanatra mintha a meglepetés árnyékát látnám az arcára vetülni, de gyorsan rendezi a vonásait és nem szól semmit – talán ő is egy az elithez méltó, fényűző palotára számított a külsőm alapján.
Ugyanolyan gyengéden és óvatosan emel ki az autóból, mint ahogy betett, és ahogy elindul az ajtó felé, én már hallom is annak ismerős nyitódását.
- Ó, szentséges ég, Crystal! – csatlakozik hozzá Martha aggódó hangja is, a papucsa csattogását is felismerem, ahogy felénk siet a bejárón. – Édes kicsikém, mi történt??
- Nincs... semmi baj, Martha – próbálom megnyugtatni, és még egy mosolyt is kicsikarok magamból, mikor érzem, hogy végigsimít a hajamon.
- De hát... mégis hogyan... – dadog értetlenül és ijedten.
- Egy alantas – felel most helyettem a testvér... Cazador. – Nem értem oda elég korán – teszi hozzá keserűen, mire meglepve felpillantok rá.
- Megmentettél, harcos – ellenkezek. – Megmentetted az életem.
Nem felel, de néhány hosszú másodpercig a szemeimbe néz, amivel szinte teljesen megbabonáz, úgyhogy zavartan elkapom róla a pillantásomat. Így is eléggé összezavar a közelsége, hát még az, ahogyan most rám nézett...
- Ide, erre hozza, kérem! – hallom meg ismét Martha hangját, amint a szobámhoz irányítja Cazadort. – Tegye csak le az ágyra, én addig hozok... Mit hozzak, drágám?
- Kötszert, fertőtlenítőt, injekciós tűt... – Miközben Cazador óvatosan letesz az ágyra, gyűjtök egy kis erőt. – Érzéstelenítőt, tűt és cérnát. Mindent találsz a... az alsó szekrényben... a fürdőszobában.
- Máris hozom! – siet el rögtön Martha.
- Köszönöm – pillantok fel a harcosra. – Köszönök mindent... Cazador.
- Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged semmi másra? – néz a szemeimbe ismét.
- Igen. – A tekintete olyan intenzív, hogy muszáj nyelnem egy nagyot. – Igen... biztos. Hamarosan felkel a nap, sietned kell... hogy időben hazaérj.
Bólint egyet, de mielőtt elindulna, lehajol. Nem is igazán értem, de aztán a lélegzetem is elakad, ahogy hüvelykujját gyengéden végighúzza az ajkaimon és a szám sarkán. Az ujján fekete, olajszerű valami éktelenkedik... az alantas vére. Egy pillanatra mintha elismerő, szinte büszke mosolyt látnék a szája sarkában, de aztán újra rám szegezi azt a gyönyörű szempárt, én pedig elfeledkezem minden józan gondolatomról.
- Viszlát, kislány – búcsúzik el azon a borzongatóan mély hangján.
Egy-két másodpercig még néz rám, aztán sarkon fordul, és kisétál a szobából, majd a bejárati ajtó nyitódásából és csukódásából ítélve a házból is, és nem hagy mást hátra, csak a hevesen dobogó szívemet.
***
- Crystal!
Az ijedt kiáltásra azonnal felpattannak a szemeim, és csak a hasamba nyilalló fájdalom akadályoz meg abban, hogy lendületből felüljek.
- Mi... Mi az, Martha? – nézek az ágyam szélére huppanó nőre. – Mi a baj?
- Ez a baj – mutat a hasamra. – Ez a nagyon nagy baj.
Értetlenül nézek a mutatott irányba, és addig nem is tudom, mire céloz, míg meg nem látom a takarón az árulkodó vörös foltot. Homlokráncolva húzom félre a takarót, és már biztos: a seben lévő vastag kötés teljesen átázott, és most csupa vér a hálóingem és a takaró is.
- De hát... – pislogok értetlenül. – Én ezt nem értem. Hiszen összevarrtuk, nem?
- Igen, össze – rázza a fejét gondterhelten, aztán megáll a mozdulatban, és lassan felém fordul. – Mondd csak, kicsim... Mikor is ittál utoljára? – kérdezi gyanakodva.
- Én... – Elgondolkozom, de hiába töröm a fejem, aligha tudom felidézni, hogy az elmúlt hetekben Wharren megengedte volna, hogy igyak. – Én... Én nem is emlékszem...
- Az az átkozott gazember! – pattan fel Martha dühösen. – Megint mindig csak azért hívogatott, hogy ő vehessen tőled, igaz?! Te meg hetek óta, talán több mint egy hónapja nem ittál és ezért most itt fogsz elvérezni nekem!
- Martha, nyugodj meg, kérlek – fogom meg a kezét.
- Nem nyugszom meg! – rázza le az ujjaimat a kezéről. – Az a disznó egy alávaló, hálátlan alak! Ha eleget tenne a kötelezettségeinek, már régen beindult volna a sebgyógyulás és most már szó szerint kiugorhatnál az ágyból, de hála neki, ez most csak egyre rosszabb lesz, ha nem jutsz vérhez!
- Kérlek, Martha – kapom el ismét a kezét. – Inkább hozd ide a telefont, hadd hívjam fel Wharrent! Már lement a nap, és biztosan meg fogja érteni, hogy ez most vészhelyzet.
- Melegen ajánlom neki, hogy megértse... – zsörtölődik tovább, de teszi, amire kértem.
Hiába tárcsázom viszont a számot, csak kicsöng. Nem veszi fel. Homlokráncolva próbálom újra, majd egyenesen bosszúsan hívom harmadszorra is, de folyamatosan csak kicsöng. Negyedik próbálkozásra már nem is csörög, csak kisípol.
- Ez... – Lebámulok a kezembe tartott telefonra. – Nem vette fel, és most... kikapcsolta – nézek fel Marthára.
- Otromba fráter! – fakad ki azonnal. – Szemét gazember!
Szólásra nyitom a számat, de még mielőtt megpróbálhatnám megnyugtatni, megszólal a csengő.
- Lehet, hogy ez ő lesz – pillantok az ablak felé, bár magam sem hiszem el, amit mondok.
- Kötve hiszem – morogja az orra alatt Martha, majd az ablakhoz lépve kinéz rajta. Látom, hogy meglepve felszalad a szemöldöke. – Ez a te tegnapi harcosod. Biztosan aggódott érted.
- Nem az én harcosom – vágom rá elpirulva, bár ezt ő szerencsére nem látja, mert a gondolataiba mélyedt. Már éppen meg akarnám kérdezni, hogy mi lelte, mikor az arckifejezéséből szinte kivetülnek elém a gondolatai. – Felejtsd el, Martha!
- Ő biztosan tudna szerezni valakit, akiből ihatsz! – ellenkezik csípőre tett kezekkel.
- Eszedbe se jusson ilyesmire kérni őt – sziszegem. – Az Őrzőre, hiszen a Testvériség tagjáról beszélünk!
- Pontosan, és nekik részben a civilek védelme is a feladata, nemde? – szegezi előre az állát harciasan.
- De igen, viszont úgy tűnik hajlamos vagy megfeledkezni arról az aprócska tényről, hogy nekem már van parancsolóm.
- Az a te parancsolód sorra szegi meg a rá vonatkozó törvényeket, hát ne tehetnél egy aprócska kihágást te is, ha egyszer az életed forog kockán?! Különben is, amiről nem tud, az nem fáj.
- Azt akarod, hogy hazudjunk... egy testvérnek? – meredek rá.
- Nem hazudunk, csak nem kötünk az orrára egy kis információt. Inkább ez, minthogy elvérezz, Crystal – rázza meg a fejét.
- De én...
- Nincs semmi de – vág közbe. – Lemegyek, beengedem, és míg felkísérem a szobádba, elmondom neki, hogy mi a helyzet. Ha tud szerezni valakit, akiből ihatsz, akkor elfogadjuk a segítségét.
Meg sem várja a válaszom, elindul lefelé. Szörnyen meghasonlott érzés, mert tudom, hogy igaza van. Wharren egyetlen kötelességét sem teljesíti az én, mint a fele irányába, most pedig egyenesen tudomást sem vett rólam, pedig... Ha nem jutok vérhez, tényleg belehalhatok a vérzésbe.
Hallom, hogy odalent Martha beengedi a harcost, és beszélgetni is kezdenek, de a szavaikat nem tudom kivenni. Csak azt tudom, hogy el kell fogadnom Cazador segítségét, ha egyáltalán tud olyat, akiből ihatnék.
|
