-          A sperûk… - dünnyögök óvatosan felnézve rá. Mindig lenyûgöz egy kicsit hogy milyen hatalmas…

-          Milyet szeretnél? – bök rá a hajóra, meglepve pillantok át a karja alatt – Nimbusz?

-          Húha, nektek ilyen modern seprûitek vannak? – képedek el, lenyûgözve mosolygok.

-          Aki egy csapatban játszik Viktor Krummal… - célozgat… muszáj elmosolyodnom. Tényleg.
Elgondolkodok, hogy az utóbbi idõben elég gyakran találkozok Krummal a könyvtárban… felnézek Borisra, aki épp begyûjtõbûbájjal hívja magához õket… ez igazán lenyûgözõ, muszáj kifaggatnom!
Majd.

Gyorsan és magasan repülünk, valamiféle verseny-jellege is volt a dolognak, ahogy a végén a pálya fölött lebegtünk. Ezek a seprûk isteniek, szinte gondolatra fordul…

-          Nem engedték ki a gurkókat, csak kvaffal játszanak – mondja, mire felé fordulva biccentek.

-          Megmutatom a vadõrünk, Hagrid házát! – ajánlom – Õ a legendás lények gondozása tanárunk – fordítom a seprût, finoman megdöntve. Látom a meglepettséget az arcán, magamban halkan kuncogok rajta. Így szinte aranyos… a Tiltott Rengeteg szélén repültünk kényelmesen, hirtelen repül el mellettem hangos horkanással egy thesztrál és a lendületétõl kicsúszott a nyél a kezembõl, lefordulva róla sikítok fel…
Olyan… hosszú idõnek tûnik, ahogy a gyomrom és a szívem is a torkomban dobog, ki is hagyva pár ütemet, hirtelen erõsen rántódik meg a kezem és Boris mellkasának csapódok.  Rémülten kapkodok levegõ után, szinte fáj a mellkasom, ahogy dörömböl a szívem… Remegve szorítom meg erõs, vastag karját, másik kezemmel a seprûnyelét markolom, de látni alig látok.

-          Mi az isten volt ez? – dörmög a fülembe, de elsõdlegesen próbálom magam összeszedni.

-          Egy thesztrál – erõltetek nyálat a számba, hogy meg tudjak szólalni.

-          Micsoda? Te láttad? – pillant le rám… magamhoz bûvölöm a seprût és összeszedve magam lendülök rá át, görcsösen markolva, remegõ kézzel. Keserûen szorítom össze a szemeim. Persze hogy látom…

-          Szárnyas, csontvázszerû lovak… - dünnyögök csendesen, odébb lebegve és lefelé irányítom a seprût. Hát ez a délután… valahogy nem alakult túl gondtalanra…

-          Visszakísérjelek? – kérdezi rám nézve, ahogy a kezébe adom a seprût, halk köszönömöt motyogva. Megdermedek egy kicsit, lassan mély levegõt véve. Most… most egyedül akarok lenni.

-          Nem kell, köszönöm.

***

Másnap rendbe szedtem magam fizikailag és mentálisan is, hiszen ez a RAVASZ-év, rengeteg vizsgám van, vendégek vagy Tusa így vagy úgy. Leadni a dolgozatokat, felvenni az újakat, ebédszünetben elfutni könyvtárba, kivenni az új témákat… nem lehet unatkozni és ami a legboldogabbá tesz, nem kell gondolkodnom semmi máson. Egyáltalán nem tetszett, hogy lelkifurdalásosan mindig Boris felé terelõdtek a gondolataim. Csak elvonja a koncentrációm.

Délután boldogan megyek Flitwick professzor órájára, kivételesen pihenésképp… nem is lenne rossz egy erõsebb ellenfél. Nem árt a gyakorlás.
Ha le tudja idézni a seprûket, remek lehet bûbájtanból… és a Durmstrang híres az átkairól… milyen különleges lenne látni egy olyan profizmusig vitt párbajt!

Természetesen kizárólag szakmai szempontból. Elgondolkodva ülök és néha jegyzetelem a professzor instrukcióit, elégedetten merülve bele a magyarázatokba… Megrogy mellettem a pad, ijedten pillantok rá fel. Jaj ne… most már hivatalosa is folyamatosan utánam fog járkálni?
Mondjuk egy kicsit jólesik. Egy hangyányit. Elvégre nõ vagyok. De akkor is! Ez zaklatás! Nem?

-          Szia… - köszönök vissza halkan, zavartan elpirulva. Bocsánatot kellene kérnem a tegnapi miatt, illene… de egyszerûen, most mit mondjak? Hogy bocsi, hogy leráztalak? És ha rákérdez hogy miért?
Mire egy kicsit is összeszedem magam, õ szólal meg.

-          Ez milyen óra?

-          Nem óra, hanem szakkör – mondom csendesen, egy picit felé dõlve, de nem veszem le a szemem a tanárról. – Párbajozni tanulunk.

Csak a szemem sarkából figyelem, ahogy halvány mosollyal figyeli az asztalokat, a meghajlást… kíváncsian nézem õket. Ez már ha úgy vesszük, haladó szint…

-          Gondolom, ebben is tehetséges vagy – rezzenek ki a gondolataimból és a nonverbális jegyzetelésbõl a hangjára, elpirulva.

-          Próbálkozok, hogy egyre jobb és jobb legyek. Még nem szólítottak ki.

-          Nagy erény a kitartás – morogja halkan, megborzongok, hogy szinte a fülem mellett hallom. Hogy lehet valakinek ilyen mély, búgó hangja? – Mindig ez a kicsi tanár tartja az órát?
Felé kapom a pillantásom, kicsit lesújtóan. Gyenge pontom a tanárok felé tanúsított tisztelet, ezért is borzongat a hangsúly, ahogy az õ tanárukkal tapasztaltam… inkább szusszantva és hegyesen ülve fordulok vissza az óra felé. Figyelni akarok, Merlinre!

-          Megkérdezhetem a neved, fiatalember? – szólítja meg a professzor, csak összeszorítom a szám.

-          Borislav Branimir – morogja. Nem, nem gyengülök el a hangjára. Nem. Erõs vagyok. Független, okos, erõs, NEM!

-          Volt már életében párbajszakkörön?

-          Soha – vonja meg a vállát.

-          Esetleg megpróbálná, Mr Branimir?

Rossz ötlet. Nagyon rossz ötlet, kicsit ijedtebben egyenesedek ki. Csak a belsõ hangom súgja meglehetõsen hangosan hogy nem jó ötlet!
Ne… rossz sejtelemmel figyelem, ahogy Boris elégedett vigyorral dobja át magát, hogy fellépjen az emelvényre… ne, ne, ne, professzor… tébolyultan kerestem egy hihetõ indokot a könyvem mögé rejtõzve, hogy Boris miért ne emeljen pálcát, egyszerûen csak egetverõen rossz döntésnek tûnt… amíg Flitwick magyaráz neki, kétségbeesetten rágom a szám szélét.

-          Professzor úr! – állok fel szorult mellkassal.

-          Tessék, Ms Avis.

-          Nem tartom jó ötletnek, hogy egy Durmstrangos egy… - nem tudom végigmondani, a szavamba vág, de most még hálás is vagyok érte. Nem tudom hogy folytattam volna.

-          Mennyire igaza van! Ne lányt mellé! – inti le a lányt és az egyik fiút küldi fel helyette. – Köszönöm az észrevételt, öt pont a Hollóhátnak! És most visszaszámolok. Három, kettõ… egy…

Még mindig kikerekedett szemekkel figyelem õket. Vagyis Borist. Reflexbõl és gyorsan mozdul, egyszerû, sima mozdulattal… némán, csak az átkok villannak, csodálatomban egy picit el is tátom a szám…

Hatalmas csattanás rezzent fel a delíriumos állapotból.
Megint az a medveszerû tanárnõ, zavartan ülök vissza, összehúzva magam, mélyen elpirulva, inkább gyors kinyitom a könyvem ismét mögé rejtõzve.
Vitatkoznak, mennyire nem szeretem ezt. Szeretem az egyszerû, nyugodt életem, hátulról érni el, amit akarok. Hollóhátas vagyok, nem a nyílt, konok griffendéles.

Boris griffendéles lenne. Valahogy süt róla.
Felnézek, amikor egy cetlit tesz a könyvem lapjaira,egyelõre leplezve a dolgot gyorsan be is csukom az olvasmányom… Komoly arccal nézek rá, amikor visszapillant a nõ terelésébõl.

Azt hiszem, komolyabb eszközökhöz kell folyamodnom, hogy tisztázzuk a territóriumokat, ami mindezt illeti…
De most órán vagyok. Arielle, tessék figyelni!

***

Vacsora elõtt a könyvtárba mentem… meglepve mosolygok Hermionera.

-          Szia – mosolygok rá leülve mellé. Látom, hogy kissé bosszús. – Minden rendben?

-          Nem mondhatnám. Téged nem idegesítenek? – csapja le a pennáját, én pedig sóhajtva támasztom meg a fejem.

-          Átérzem, mirõl beszélsz – sóhajtok fel. Egyszerre mordultunk fel hallgatva az oldalt igencsak hangosan csicsergõ rajongóáradatot, akik az oldalt ücsörgõ Krumot követték bûzfelleg módjára. Viszont egy picit felemelem a fejem. Ki kell találni valamit ez ellen. Rettentõen irritáló.

-          Nemsokára vége – vigasztalom.

-          Arielle – emeli fel a kezét – Fennakadtam az egyik dolgozatomnál, mármint egy témában és… - és ezzel bele is merültünk a probléma megvitatásába… Hermionéval egy élmény volt veszekedni, fõleg bájitaltanról. Hihetetlen volt, ennél már csak az lenne felvillanyozóbb, hogyha Piton professzor is betársulna… lehet hogy a modora kissé… nem túl gyerekbarát, de a tudása megkérdõjelezhetetlen.

-          Legközelebb megérdeklõdöm Piton professzornál a problémát – mondom nyugodtan jegyzetelve ki a pontokat.

-          Nem fog rá jó képet vágni – sóhajt fel összecsavarva a pergamenjét.

-          Részletkérdés. Talán még mély és leplezett elismerést is kapunk, mert gondolkodtunk – kuncogok ránézve. Felszedem a cuccaim… én amúgy is végeztem, megígértem, hogy tájékoztatom majd, hogy mire jutottam a tanároknál… Ahogy mentem volna ki, egy ismerõs arcba botlok. Nem Boris, ez a barátja… hogy is hívják… Romov.

Odabiccentek neki halványan mosolyogva és magamhoz fogom a táskám, lesietve. Mikor is lesz bájitaltanom…?

Hirtelen eszembe jutott a fecni, amit Boris a könyvembe dugott, kapkodva kerestem elõ a könyvet, kirázva belõle a papírt…
Zavartan olvastam el, kicsit érdeklõdve. Ez… ezt én nem értem.

***

Vacsoránál a mágiatörténeti könyvem olvastam… vagyis olvasásnak tûnik, de gondolatilag messze járok. Össze kell szednem magam és megmondanom, hogy ez nagyon folytatódhat így! El akarja vonni a figyelmem, de nem teheti, Tusa ide vagy oda!
Igen, meg fogom mondani.

-          Szia – ül le mellém… lemondóan temettem az arcom a kezembe. Merlin rongyos alsógatyájára, nekem ez miért nem megy?

-          Tisztázzunk valamit – morgok a falapnak. – Én itt Tanulok. Vizsgázni fogok. Nem érdekelnek sem a vendégek, sem a Tusa, se semmi!! – nézek rá villogó szemekkel. – Érthetõ voltam? – pillantok a szemeibe komolyan. Látom, hogy meghökkent a hirtelen váltástól… de eddig tartott a bátorságom, hirtelen vörösödök el. Merlinre, hogy viselkedek, szentséges ég… Zavaromban a tenyerembe temetem az arcom, felnyögve. Mit gondolhat rólam… halkan elneveti magát, ami még mélyebbre lök a szégyenben. Átkarolja a vállam, az oldalához húzva.

-          Nyugalom – próbálja lefejteni a kezeim az arcomról. – Teljesen érthetõ voltál.

-          Ne haragudj, nem így akartam… – próbálok kínosan mentegetõzni, de a szavamba vág.

-          Milyen órád lesz?

-          Öhm… ma már semmi… - akadnak össze a szemeim. Most akkor… mi is történik konkrétan?

-          Remek. És most zavarnálak a koncentrálásban?

-          Nem… - lehelem teljesen letaglózva.

-          Akkor jó. Gyere, kiszellõztetjük a fejed – fogja meg a kezem és húz maga után… ha a sarkam meg is vetném a padlóban, azt is felszántanám, érezve az erejét, pedig nem is erõszakos… ez azért… hízelgõ. Mármint… azannya, micsoda pasi.

Felpillantok rá, elképedve… akaratlanul is lenyûgözve nézek fel rá. Hihetetlen.

-          Oké…

- Ne haragudj, de nekem most gyógynövénytanom van – hogy… micsodája? Remeg a szája, de mindvégig a szemeimbe néz, kijelentésének negatív éle ellenére kap egy plusz pontot. – De órák után szívesen körbevezetlek.

Felvonom a szemöldököm az egyértelmû lekoptatásra, de miután hozzáteszi, hogy késõbb is ráér, megnyugodva eresztem el, és hagyom, hogy alakja elviharozzon mellettem.

Felsóhajtva indulok meg utána, az a biztos, hogyha általa kijutok innen.

Most komolyan elküldött a fenébe? Az órák fontosabbak, mint én? Ezen sürgõsen változtatnom kell, mielõtt még elszalasztom ezt a boszorkányt. Mert ami igaz az igaz, tényleg megfogott, és pont az vonz, hogy egyáltalán nem érdeklõdik irántam, és nem dõlt be azonnal a „külföldi kopasz kigyúrt állat” megjelenésemnek.

***

Mire megtalálom, már javában lemenõben van a Nap, Romovnak köszönhetõ, hogy egyáltalán idáig eltaláltam. Mármint kitaláltam. Fogalmam sem volt róla, hogy ez az iskola ekkora, de még mekkora! Szerencsére az ablakok pont a tóra néztek, máskülönben meg sem találtam volna Arielle-t. Szép és jó és kedves és minden gyönyörûség, örülök, hogy eljött a randira –amirõl szerintem nem tudja, hogy az-, de…

- Csak épp helyet felejtettél el mondani! – kezdem köszönésképp, mikor már elég közel érek hozzá a füvön. Megijed, de még bedobja az utolsó égetett kenyérszeletet a polipnak.

- Bocsánat. Akkor…? Körbevezesselek?

- Hát persze. Kezdhetjük a kviddicspályával – vágok bele a közepébe szinte rögtön, nem kenyerem kerülgetés. Ahogy elnézem az eltûnt kenyérszeleteket, a polipnak sem.

- De ott már voltatok, nem? – néz megilletõdötten. Bahh. Ezek a nyomorék pirosak azt hiszik, hogy a villámfejû csávó miatt olyan nagyok és erõsek. De mikor bejöttek a zöldek a pályára, akkor idegesítettem fel magam igazán. Nem hiszem el, hogy nem tudnak normális pályaigénylési papírokat szerezni, és hogy a tanárok is miért basznak ki egymással állandóan. Valami Vipera meg Galagonya. Istenemre mondom, ez rosszabb, mint otthon.

Bezzeg, mikor Viktor bevonult a pályára –mögötte a sikítozó lányraj-, tudtam, hogy itt veszve van minden. Ebbõl nem lesz kviddics.

Szóval igen, mérges vagyok.

- Jó, menjünk oda – egyezik bele végül, miután rám vet egy hosszabb pillantást. A hosszú séta során egész végig azon gondolkozom, hogyan kell egy ilyen lánnyal beszélgetést kezdeményezni. A macsó dolog nem igazán jött be neki, de szerintem a „magadat add” elv az én esetemben sem túl jó ötlet. Virágcsokrot varázsolni gyerekes dolog.

Arcára pillantva figyelem, ahogy a színe egy kaméleont megszégyenítõ gyorsasággal és színpompával váltakozik. Zavarban van. Miattam. Hehe, egy pont ide.

- Kviddicsezel?

- Nem vagyok benne az iskolai csapatban. De repülni szeretek – mosolyodik el halványan, engem pedig jó érzés tölt el, ezt látva. – És te?

- Terelõ vagyok.

- Felelõsségteljes poszt. Nehéz nem?

- Hozzáállástól függ – és karerõtõl, de ezt nem teszem hozzá. Feleslegesen nem fényezem magam. – Te mit szoktál játszani?

- Ha sikerül, mindent… - halványan elpirul, mosolyt csal az arcomra. Kifogtam egy olyan lányt, aki nem mû. – Van kedved… esetleg… repülni? Elnézést, felejtsd el inkább…

Hú, ez nagyon gyors gondolatmenet és asszociáció volt, de mikor a teste mozdul, hamarabb tudok én is fizikálisan reagálni, és kapom el a karját. Zavartan, idegesen húzza el a kezeit az enyémekbõl. Hm.

- Nem ostobaság. Menjünk. Van kedvem.

- A seprûk… - suttogja halkan, én pedig lazán a vállam felett hátrabökve mutatok a hajóra.

- Milyet szeretnél? – meglepõdött pislogás, majd végre újra elmosolyodik. – Nimbusz?

- Húha, nektek ilyen modern seprûitek vannak?

- Aki egy csapatban játszik Viktor Krummal… - nem fejezem be a mondat végét, egyetértõen, helyeselve bólint. Egy pillanat alatt emelem fel a pálcámat, hogy meglendítsem a hajó felé.

- Invito seprûk!

Gyorsan szállunk, igyekszem visszafogni magam, de látom, mennyivel fesztelenebb, mikor a föld felett lebegünk, így nem szégyellek párszor közelebb elsuhanni mellette. A kviddicspálya felé vesszük az irányt, ahol már csak ketten gyakorolnak a karikáknál. Zuhanórepülésbe kezdek, majd szinte leszédítve õket a seprûjükrõl visszarepülök Arielle mellé.

- Nem engedték ki a gurkókat, csak a kvaffal játszanak – mondom neki jelentõségteljesen, ahogy a levegõben lebegünk.

- Megmutatom a vadõrünk, Hagrid házát. Õ a legendás lények és gondozásuk tanárunk – int, hogy kövessem és elrepülünk a komótos, kicsi lak felé. Ez az ember félóriás? És ekkora helyen elfér? Az erdõ külsõ peremén írunk le egy nagyobb kört, visszafelé, az üvegházak irányába. De ahogy nyugodtan repülnénk, valami elzúg mellettem és már csak annyit látok, hogy Arielle kezébõl kiesik a seprû.

Reflexbõl döntöm meg a seprût és sikerül elkapnom a kezét, mielõtt még a fák közé esik. Megállok, felhúzom magamhoz, zihálva és krétafehér arccal kapaszkodik a seprûbe és a karomba, a két fix pontra. Magam elé emelem, és mikor már elhelyezkedett, kezében van a pálca.

- Mi az isten volt ez? – nézek le magunk alá, de nem felejtem el nem megérezni, hogy meleg teste az enyémhez simul. Milyen puha és a hajának valamiféle jellegzetes illata van, ami az orromba kúszik.

- Egy thesztrál – feleli zavartan, visszahívja a lezuhant seprût és átmászik rá. Annyira remeg a keze, hogy biztonság kedvéért inkább kezem a derekán hagyom, hogy le ne essen.

- Micsoda? Te láttad? – nézek rá zavartan. Úgy érzem magam mellette, mint egy komplett idióta. És egyre többször érzem ezt.

- Szárnyas, csontváz szerû lovak – még mindig nem értem, elsõ dolgom lesz, hogy kikérdezzem Romovot, ha visszaértünk. Lassan leereszkedünk a domboldalra, az a sejtésem támadt, hogy nem szívesen repül már tovább. Ezután az élmény után nem is csodálom.

- Visszakísérjelek? – teszem fel a kérdést, mikor már visszaadta a seprût. Tétovázva néz körül, majd az arcomon állapodik meg a pillantása. Bizalmatlanság, király. Nemet fog mondani.

***

Romov megszerezte Arielle órarendjét és mikor a kezembe nyomva elrohan az egyik gyógynövénytan órát meglátogatni, nincs idõm utána szólni:

Hogy a picsába olvassam el ezt? Angolul van!

Elõkapom a pálcát, a mellettem elhaladó egyik roxfortos lánycsapat összekuncog a bénázásomra. A végét az órarendhez érintem, mire az egész egy pillanat alatt hamuvá foszlik szét az ujjaim között. Elõször nincs mit hozzáfûznöm a dologhoz, annyira meglepett a dolog, majd késõbb –és pár szitokszó után- úgy döntök, azt csinálom, amiben a legjobb vagyok:

Csajozásban.

Nem telik bele sok idõ, találok is pár kék szegélyes lányt, nevezetesen azokat, akik voltak olyan kedvesek „lebunkóbarbározni” egy levegõvel, még a tegnapi reggelinél. Egy büdös szót nem értettek szerintem a mormogásomból, de az biztos, hogy az egy karral való falnak támaszkodás több mint brillírozás. A hegyi medvéket is berezeltetõ mély hangomtól pislognak szépen, ezek nem annyira félõs és stréber lányok, mint álmaim hölgye. Az egyik kuncogva adja át az órarendjét, ám mikor elvenném, elrántja onnan és kihívóan rám mered.

Mond valamit, de halvány fogalmam sincs arról, hogy mit. Felemelem a szemöldököm, bólint, mire visszaadja. Van olyan kegyes és egy pálcaintéssel lefordíttatja a szöveget, én pedig meglátom, hogy:

Párbajszakkör.

Az mi az Isten haragja?

Újabb szemöldök felvonás a részemrõl, összenevetnek, az egyik készségesen belém karol, hogy mutassa az utat. Lehengerlõ mosollyal válaszolok, szinte leolvad rólam, ami célom is. Körülöttem folyton cseverésznek, néha közbedörmögök pár szót, aminek a hangzásából kiérzik, hogy bók. Finoman húznak magukkal, a nagyterem melletti kisebb teremben –milyen találó, bravó Boris- gyûlnek össze, kivételesen a kékek és a sárgák. Furcsa kombináció, de hát a zöldhöz meg a piros megy. Beülök velük hátra, jobban mondva közéjük, ámde mikor elkezdõdik az óra, meglepetten konstatálom a tanár méreteit.

Ez most komoly?

Ez egy törpe.

- … Flitwick professzor… - súgja az egyik lány nekem, mire bólintok, hogy értettem. Ezt tényleg fel tudom fogni, különösebb varázstudomány nélkül. A törpe meglát, kedélyesen köszönt, minden tekintet felém fordul, kivéve egyet-kettõt az elsõ sorban. Kiszúrom az én kedveském, átmászok a padokon és mellé dobom magam, amíg a tanár felemelve az asztalokat pár diákkal helyet teremt a gyakorlásnak, vagy minek.

- Szia – köszöntöm, meglepetten pillant rám és feszengve. A lányokat, akik kísértek egyszerûen koptatás nélkül hagytam ott, érzem a gyûlölködõ tekinteteket. Szóval vannak a házakba nem megfelelõen beosztott diákok is.

- Szia… - leheli vissza, apró rózsaszín foltok kerülnek az arcára a tegnapi kis incidens miatt. Kicsit hosszúra nyúlik közöttünk a csönd, majd végül úgy döntök, maradjuk az Õ terepén. Arról szeret beszélni.

- Ez milyen óra?

- Ez nem óra, hanem szakkör – igazít ki kedvesen, csöppet sem tudálékosan. Szóval a két általam tapasztalt szélsõség között van. Csodálatos. Nem húzódom közelebb hozzá, láthatólag irritálja, ha idegenek tapogatják, így egy mosolyt eresztek felé. – Párbajozni tanulunk.

Megnézem a két összetolt, hosszú asztalt, csodálkozva meredek a furcsa szertartásszerû meghajlásra és felvett pozícióra. Rohadtul nem érdekel, engem Arielle érdekel teljes mértékben.

- Gondolom ebben is tehetséges vagy – dörmögöm, mire újra halvány, rózsaszín folt jelenik meg az arcán.

- Próbálkozom, hogy egyre jobb és jobb legyek. Még nem szólítottak ki.

- Nagy erény a kitartás – biccentek, majd figyelem, ahogy egy tarolóátok lesodorja az asztal végén álldogáló srácot, a sárga lány pedig meghajol és leszáll az asztalokról. – Mindig ez a kicsi tanár tartja az órát?

Rosszat mondhattam, mivel felemeli a szemöldökét és egy lesújtó pillantást kapok, a maga bájos, intelligenciába csomagolt módján. Dühösen veszem észre, hogy elfordul tõlem. Nem becsmérelni akartam a tanárt, bassza meg… Tehetek róla, hogy nem emlékszem rá, hogy is hívják? A kurva életbe.

- Megkérdezhetem a neved, fiatalember? – meghökkenve nézek a hang forrására, kihajolok a padból, hogy láthassam. Pedig a legalján ülünk, nem is a legtetején. De a legmegrázóbb, hogy értem mit mond. Jaj ne. Arielle-re pillantok lopva, hátha ez az Õ bosszúja.

- Borislav Branimir – válaszolok kis idõ múlva.

- Volt már életében párbajszakkörön?

- Soha – vonok vállat õszintén.

- Esetleg megpróbálná, Mr. Branimir? – int a pálcájával hívogatóan az asztal felé, ahol az elõbb nyert sárga lány fokokkal veszít arcszínébõl. Én se örülnék magamnak, elhiheted. Várjunk csak… mi?

Elképedek. A fejemben egy kis hang folyamatosan mondja:

ISTEN ÓVJA ANGLIÁT!

A másik hang pedig tökéletesen passzol a gondolatmenetemhez. Ha kimegyek erre a színpadra vagy mire, Arielle órájának tárgya, témája leszek. Mivel a tanulás neki az elsõ –ahogy észrevettem az utóbbi pár napban- kénytelen lenne rám figyelnie. Sõt, kötelezõ lenne.

Egy vigyorral dobom át magam a padon, hogy fellépjek az egyik asztal végére. Csendesen megreccsen, de másokkal ellentétben, nem fogadom meg azonnal, hogy fogyókúrázni kezdek. Elõkapom a pálcát, megpróbálom az elõttem levõ mozdulatait leutánozni. Meghajlás, testet megdöntjük, pálcát a hátam mögé.

Megy ez.

- Mr. Branimir, megkérem arra, hogy mellõzze a fõbenjáró átkokat és a komolyabb rontásokat. Menni fog? – tiszta mázli, a tanár pont Arielle elõtt áll. Leplezetlenül pillantok rá, mire hátrább dõl és inkább a könyvét lapozza fel. Basszus már…

- Nem gond.

Na majd erre idefigyelsz.

Az elõttem álldogáló barna hajú lány térdei úgy remegnek, mint a kocsonya. A tancibácsi nem gondolja, hogy veszélyes lennék. Semmi baj, én is így gondolom, ameddig nem alkalmazok komolyabb bûbájt. Bûbájtanból tökéletes és király vagyok. Romov az, aki háromszor bukott belõle.

- Professzor úr! – lentebb engedi a sárga lány a pálcát, de én nem. Furcsamód a bal lába kevésbé remeg, mint a jobb. Talán sérülése volt ott…

- Tessék, Ms. Avis.

- Nem tartom jó ötletnek, hogy egy Durmstrangos egy… - nana! Kikérem magamnak! Nem vagyok buldózer.

- Mennyire igazad van! Ne lányt mellé! – nem engedi, hogy végigmondja és teljesen félreértelmezi a lány szavait. A remegõlábúsárgalány lemegy az asztalról készségesen, helyette egy kék fiú jön fel. Csodálatos.

- Köszönöm az észrevételt, 5 pont a Hollóhátnak! És most, visszaszámolok. Három… kettõ… egy…

A gyerek gyorsan mozdul, sima kábító átok, ezt még álmomban is kivédeném. Egyszerûen alkalmazok egy Expelliarmust, az átok úgy pattan vissza a srác felé, mintha én küldtem volna rá. Relfexbõl kivédi, egy pajzsbûbájjal, következõnek viszont gyanús, mert nem mozgatja a száját. Ühüm, oké…

- Confundo – lendül a pálcám, pontosan akkor, mikor az övé is. Két varázslatot egymás után még egy profi se tud kilõni azonnal, így kihasználom ezt. Kikerülöm a felém küldött táncoltató ártást és a konfúziós átok betalál. Ekkor nyílik ki az ajtó, mikor becsörtet a tanárnõm.

Bosszúsan felsóhajtok.

- … és Branimir egy fél hegyet is el tud tüntetni egyetlen egy pálcaintéssel! Kolléga, megkérem, hogy azonnal kísérje le onnan!

- Kikérem magamnak! – fortyanok fel, de engedelmesen lekullogok az asztalról, otthagyva a csávót, aki jelenleg visszafelé beszél, ráadásul ha jobbra indul, balra megy, így leesett az asztalról. A tanárnõm odacsörtet hozzám és elkezd kifelé terelgetni, miközben folyamatosan sziszeg.

- Megbolondult?! Fel akarja robbantani a Roxfortot?!

- Tanárnõ, egy szimpla konfúziós átok volt – vonok vállat, Arielle mellett elhaladva egy cetlit nyomok a könyv lapjai közé.

- Ja, persze, de ha egy ügyesebb tanuló felmérgesíti, az egész terem beszakad! Hordja el magát innen, keressen mást, akinek az idegein táncolhat!

- Pff… Én maradni akarok – fonom össze mellkasom elõtt karjaimat, mire felvonja a szemöldökét dühösen. Apró szemei szikráznak.

– Valaki végre jóindulatot tanúsít irányunkba, ne tegye rommá! Szó szerint!

- Maradok – felelem kertelés nélkül. Rettentõen csúnyán néz és megemeli a pálcáját. Felsóhajtok. Az az érzésem, hogy igen, határozottan ki fogok menni innen.

- Boris… Boris… - lökdös valaki, és a függõágy miatt igen-igen megérzem, hogy valami nem stimmel a világgal lemez tektonika terén.

- Egy rossz mozdulat, és letépem a karod… - mordulok rá, oldalamra fordulva, de a lengés csak nem hagy abba. Mi van, valaki elkötötte a hajót? - Mit óbégatsz hajnalok hajnalán?

Jóllakottan elaludt férfit nem érdemes azzal háborgatni, hogy mi folyik most a világban. Egyszerûen tojok az egészre, az sem érdekelne, ha süllyednénk. Buborékfej bûbáj fel, és teljesen mindegy a többi.

- Boriiis…

- Mi van már? – lendül a kezem, és markolom meg a nyakát morcosan. Hadd pihenjek már végre valahára de nem, bele kell rondítani a pihenésembe.

- Reggeli… van…

- Ó, miért nem ezzel kezdted? – élénkülök fel teljesen, és pálcám egy intésére a függõágy már össze is tekeredik, miután kiugrottam belõle. Megveregetem Romov vállát, majd átkarolva elindulok vele ki a hajó folyosójára.

Ahogy leugrunk a földre, látom, hogy pár Roxfortos a kajájával az ölében a parton üldögél, és hol a hajóban, hol a víztükörben gyönyörködnek. Nem akarom tudni, mi lehet a vízfelszín alatt, ami miatt nem jönnek közelebb. Bár lehet, hogy ma este meg kellene ejteni egy kis…

- Mélyvízi búvárkodás? – kérdezem, mikor már a csarnokba értünk. A francia lányok laposan pislognak felénk, bizonyára jobban favorizálják a Roxfortos, közepes méretû srácokat, mint minket, bunkó bolgár barmokat.

- Áh, ki van zárva, ma estére a Tiltott Rengeteget terveztük be – legyint Romov, lezárva a pancsolás témát. Felsóhajtok, és megvakarva a tarkómat követem õt, ugyanis már pár perce fogalmam sincs, hogy hol vagyunk.

- Hallottál a dementor balhéról?

Szúrós és lesajnáló pillantásomra veszi a lapot, hogy hogy a büdös picsában hallottam volna, mikor nem beszélek angolul? Kínosan felröhög, majd vállon vereget, s rajta felejtve a kezét mutogat a másikkal elõre:

- Azkabani õrséget húztak fel.

- Szegény erdei állatok – húzom el a számat, mire újra felnevet, én pedig megérzem az egyetlen biztos jelet, melyet érezve bárhová el tudok jutni: kaja. Befordulok jobbra, majd balra, Romov fáziskéséssel lohol utánam.

- A kedved az sem tudja elvenni az evéstõl, hogy védtelen erdei állatokat szívnak jegesre azok a halálmadarak – csóválja a fejét, s a nagyteremben azonnal balra veszi az irányt, a nemtudomhogyhívjákõket asztalhoz, de én megtorpanok. Hmmm…

Milyen is volt a talárja szegélye?

Nem fehér, tudom, hogy nem fehér…

Körbefuttatom a tekintetem a teremben, és rögtön középsõ asztalok egyikénél felfedezem haját, melyet még az este sikeresen elraktároztam a fejemben. Pár sárga és kék talárszegélyû beszélget az asztalok között, arrább lökdösve õket ülök le a boszorkány mellé –odébb tolva az egész sort-, aki a pad horpadásából rögtön észrevette, hogy valaki olyan ült mellé, aki nem Roxfortos súlycsoport.

Arcán már nyoma sincs az álmosságnak, sõt, kellemesen nyugodt és pihent, látom, hogy azért annyira nem megy fejére a tanulás, mint látszik. Bár mikor meglátom, hogy könyvet támaszt az egyik arany kancsónak… végigpillantok gyorsan az asztalon, és látom, hogy nem csak õ csinálja így.

Azt hiszem beszélnem kell Romovval a dolgok mikéntjérõl, mert abszolúte hülyének érzem magam.

- Jó reggelt – szerintem köszönésnek mehet el, a hanglejtésbõl és az óvatos kezdésbõl ítélve, de inkább úgy döntök, megmutatom tudatlanságom mélységeit, és megrázom a fejem, hogy vettem a lapot, de a többit nem hiszem, hogy fel tudom majd fogni.

Váratlanul emeli fel kezét, de valahogy tõle nem veszem ellenséges megnyilvánulásnak a dolgot, bár gyanúsan lapos pillantásokkal figyelem jobb talárujját, amibõl kígyóként bukkan elõ pálcájának vége, amit a halántékomhoz szorít.

Jobb kezem megmoccan, de hagyom, ahogy a karcsú ujjak által szorított szénfekete pálca lustán felszikrázzon, és hirtelen megvilágosodás tölt el, mikor meghallom a szomszédban ülõ lányok méltatlankodását modortalanságom miatt. Vagyis, õ azt mondták, hogy mezei bunkó, de jelenleg sajnos nem tudnak érdekelni…

- Jó reggelt – teszi el könyvét, arcán apró rózsafoltok jelennek meg, ami tetszik. Legalább végre jelentését is értem annak, ha hozzám szól. Az éjjel nem volt ennyire mély a hangja, bizonyára még a reggel hatása alatt áll.

- Köszönöm – utalok a tolmácsvarázsra, amihez ki kellett volna nyitnom pár könyvet, hogy megtanuljam, de mint tudjuk, az túlságosan is bonyolult lenne egy magamfajta számára. Az ilyen kis praktikák maradjanak meg a nõknek és a nyeszlett aktakukacoknak.

- Igazán nincs mit – rázza meg a fejét, mire felemelem a szemöldököm. Ezt a jelrendszert is ki kellene küszöbölni valahogy, mert káosz lesz belõle. Fültövénél aranyosan göndörödnek tincsei, bizonyára babahajak.

Elteszi a könyvet, majd felállva a táskája felé nyúl, és magához szorítja. Felegyenesedem hát én is, és némi bénázás után, de ki tudom húzni a lábam a padból. Mielõtt még elszelelne, bemutatkozom:

- Boris – nem nyújtom a kezem, ilyenkor a nõk dolga, de már az elõbb elárulta, hogy õ sem kézfogás párti. Tetszik benne, hogy õ sem adja olcsón az effajta tradicionális mozdulatokat.

- Arielle. Arielle Avis, nagyon örülök. Most… elnézést – mondja gyorsan, és kikerülve elsiet a kijárat felé. Egy pillanatig döbbenten nézem hûlt helyét, majd elvigyorodva követni kezdem kifelé.

Azonban a harmadik saroknál ismételten elveszítettem a fonalat. Ez a kastély egy útvesztõ!

A mocskos picsába…

***

- Kihagytad a reggelit! Beteg vagy? Honvágy? – ront nekem Romov, tenyerét a homlokomra tapasztja, amit undokul lökök el.

- Eltévedtem – jelentem ki egyszerûen, de a kínosság ott lebeg körülöttünk a levegõben. Végül a gondnok talált meg, és istenemre mondom, ha megtalálom a boszorkányt, aki lehetõvé tette a dolgot, hogy megértsem, mit zagyvál ez a vén…

Elrévedésembõl Romov prüszkölése zökkent ki, ahogy összeszorított szájjal próbálja megoldani röhögõ görcsét. Némán szitkozódva mosok be neki egyet, de válaszul kirobban belõle a röhögés.

- Megtanítsalak apa tájoló bûbájára?

- Rohadt jó lenne, ha nem lennél mínusz T és B között bûbájtanból, te tulok – a válaszomra kicsit elfancsalodik a képe, de pár percen belül egy könyvet vág hozzám.

- TE viszont tudsz olvasni! – feleli sértetten, többen tesznek pár lépés távolságot tõlünk. Nem szokták még meg a bolgár virtust. Na majd mikor többen verekszenek össze hülyeségeken a gyepen, majd megértik.

- Romov Ilija… ezennel lovaggá ütlek – kocogtatom meg pálcámmal vállát, mire egyszerûen fellebeg az elõcsarnok plafonjáig, ahol kapálózva, úszó mozdulatokkal próbál meg elõrébb jutni. Páran felröhögnek a környezetünkben, de egy pillantás elég ahhoz, hogy lesüssék szemüket és elspurizzanak.

 Azonban váratlanul Romov lelebeg a plafonról, és szépen a talpára lépve, légiesen a padlóra tapad, ahogy a gravitáció is megköveteli. Mogorva arckifejezéssel fordulok meg, és meglátom Ariellet, aki somolyogva teszi el a pálcáját. Romov diadalittasan leporolja magát és odalohol a lányhoz, megköszönni, nem törõdve azzal, hogy a lány egy pillanatra elsápad a felé robogó nagy állattól.

Nem értem mit beszélnek, de egyszer csak drága barátom hozzámvágja:

- Na, milyen érzés a tudatlanság? – húzza el a száját, mint aki trófeát kapott átverés és gúnyolódás sportágban. Halványan elmosolyodva lépek oda kettõsükhöz, és a boszorkány elé lépek.

- Arielle – biccentek, mire elpirul, nyilván eszébe jutott, hogy gyönyörûen otthagyott a nagyteremben. Sebaj. Lesz ez még így sem. Levakarhatatlan vagyok. Közelebb hajolok hozzá, és mosolyogva folytatom tovább:

- Megtennéd, hogy levennéd rólam a tolmácsvarázst, vagy mondjuk korlátoznád egyedül rád? – meghökken, majd apró, rózsaszín foltok kerülnek szemei alá, a leesett szájú Romovot egy lusta mozdulattal tolom arrább, hogy ne legyen útban. - El sem tudod képzelni, mennyire elviselhetetlen mindent érteni, fõleg amit az a Flics, vagy Filc mond.

Halk kuncogás, és egy szélesebb mosoly a jutalmam, amit egy hasonlóval viszonzok.

- Találkoztál a gondnokkal? – kérdezi csilingelõ hangján, mire megrázom a fejem, és egy pillanatra elgondolkozik. Szerintem rájöhetett, hogy nálunk fordítva van a bólogatás-fejrázás kombó. Remek, egy okos lány.

- Pff, mert eltévedt – jön meg Romov hangja, és mire észbe kapok, Arielle már szépen és csodálatosan el is indult a közös udvar irányába, egy csapat sárga szegélyû talároshoz.

- Meghalsz – villantom drága barátomra a szemem, aki kedélyesen rendezi le a fenyegetést, és felemelt orral eltáncolva próbálna meg kifigurázni, de a méreteivel a viszketõ medve táncát közelíti meg. Fájdalmasságban.

Percek gyorsasága alatt érem utol a boszorkányt, aki kishíján ismét eltûnt, de most nem fog olyan könnyen lerázni. Lesütött szemekkel konstatálja kíséretem, de egy szót sem szól hozzám.

- Komolyan mondtam – jegyzem meg úgy öt perc után, miután már rájöttem, fogalmam sincs, merre járunk, de pozitív dolog az is, hogy ablakos folyosón ballagunk, így még talán be tudom lõni, hol sétálunk.

- Micsodát?

- A tolmácsvarázst.

- Óh, igen, persze – emeli pálcáját, de egy kézzel nem tudja megtartani könyveit, így gálánsan átveszem tõle, amit még kesztyûs ujjaival pár percig szilárdan tart, majd végül engedi, hogy segítsek. Apró pálcamozdulat, és megkönnyebbülten felsóhajtok.

- Köszönöm – indulok el elõre, csúnyán somolyogva. Ideadta a könyveit, következésképpen követni fog, ha akarja õket. Annyira nem vagyok én sem idióta, hogy ne tûnjön fel, mennyire érdeklõdik a tanulás, könyvek és egyéb… horrorisztikus dolgok iránt.

- Visszaadod a dolgaim? – kérdezi édesen, könnyedén lebben meg rajta a talár, ahogy utánam siet, felfedve szép lábait.

- Ha megérkeztünk, igen.

- Hová? – torpan meg, gyanakvó arckifejezéssel, jobb keze megrezzen, mire elmosolyodom.

- A kviddics pályára – jelentem ki egyszerûen, mire meghökkenten felemeli a szemöldökeit, majd enyhe pánik suhan át az arcán. Még ez is jól áll neki. Visszalépek hozzá, és lehajolva veszem szemügyre jobban babaarcát, a babahajakkal. Egyszerûen ellenállhatatlan, és ráadásul nem egy üres fejû babáról van szó.

- De nekem… dolgom van… - nyúl kis keze a hónom alá csapott táskájához, de végül megáll a mozdulat felénél, és gondolkozva mered rám. Ilyen szintû közelségétõl megcsap hajának illata, melyet nem rég moshatott meg, az átható gyógynövény illat miatt.

Errõl most valahogy a bájitaltan jutott eszembe.

- Velem – indulok meg újra, cipõjének kopogása elégedetté tesz, ahogy jön utánam sietve, felvéve velem a léptéket. Értetlen arca egyszerûen több mint kedélyessé tesz.

- Hogy… tessék?

- Velem van dolgod – fejtem ki bõvebben, megránduló szájszéllel. – Ráadásul szerintem te vagy itt a legokosabb, így pontosan tudhatod, mi merre van, én pedig nem.

Az apró bók szemlátomást jól esett neki, mert már a gyanakvás helyett ismét halvány pirulást vélek felfedezni arcán.

- Azt akarod, hogy körbevezesselek?

- Hát… - rebben meg a bal szemem, apró kacsintásképp. Kiemelem táskáját hónom alól, és a kezébe teszem, mivel szemlátomást feszélyezi, hogy az én tudatlan testemhez ért.

- Én… - sikerült totális zavarba hoznom, de végig ez volt a cél.

- Borislav Branimir! – csattan egy éles, mély nõi hang a folyosó túlfelén, amire Arielle is odakapja a fejét.

Ezt nem hiszem el.

- Igen, tanárnõ? – fordulok oda mogorván, ahogy Trova felénk csörtet hatalmas bundájában.

- A kviddics pályára! Tüstént! – minden betû a szájából felér egy ostorcsapással, még más sem hiányzott, csak ez a vén szipirtyó.

- Oda készültem – felelem lassan, kimérten, úgy, ahogy kell és tanították. De testtartásomból nem engedek, amire fel is vonja borzas szemöldökét. Idesiet hozzánk, Arielle csak nézi a hatalmas nõt, aki ugyan kisebb, mint a francia cicák gardedámja, de egy kifejlett hegyi medve súlyával vetekszik. Nem dagadt, csak vastag a nõ, ennyi a történet.

- És ez a fiatal hölgy?

Na ne. Ezt nem.

- Régi levelezõtársam – hazudom szemrebbenés nélkül, kicsit közelebb állva hozzá. – És most körbekísér a birtokon. A kviddics pálya az elsõ.

Szúrósan végignéz a megilletõdött lányon, majd egy nagyon hosszúnak tûnõ perc után, az éppen bemutatkozni készülõ Ariellet letorkollja, mint annak a rendje:

- Helyes! Induljanak! – söpör el mellettünk, mint egy kifejlett tornádó, és már el is nyeli a folyosó másik szárnya. Felhúzom az orrom, ahogy végre elmegy, viszont a mellettem álldogáló boszorkányra mély benyomást tehetett abszolúte nõietlensége.

- Nem vagyunk mindannyian ilyen barbárok – közlöm egyszerûen a légbe, visszapillantva ismét rá. Biztos vagyok benne, hogy a kijelentésem után utána tette az „annyira” szót. Majd ha még megtudja, hogy mi a posztom egy meccsen... Ott leszek szerintem elkönyvelve husángos õsembernek. - Akkor? Megyünk?

A hajó egyik bûbájjal elvarázsolt kabinjában fekszek egy függõágyon, amit a többiek Hányás Gépnek neveznek. Egykedvûen ringatózom benne, holott a hajó szinte mozdulatlanul siklik a víz alatt. És a földön keresztül, természetesen. Karkarov végigjárta már egyszer a hajót, remélhetõleg nem fog újra felbukkanni.

- Boris!

- Hmmm? – fordítom oda a fejem Romov felé, aki a szomszéd szoba falára mutogat. Hát persze, Viktor a szomszédban ismét eleresztette a cikeszt, ami folyamatosan az ablakot kopogtatja.

- Miért nem ereszti ki?

- Mert hülye – vonok egykedvûen vállat, és a fejem alá helyezett karjaim lustán emelkednek meg a mozdulatra, közben pedig elfolytok egy ásítást.

- Te vagy a hülye! A víz alatt hogy fogja meg? – csattan fel Romov, mint mikor teljesen hülyének néz.

- A seprûre nincs ráírva, hogy… mindegy – hagyom rá, túl lusta vagyok most bármihez is. A folyamatos koppanásoktól teljesen elkábult az agyam, több ásítást kell elnyomnom, hogy ne aludjak el. Romov bekussol, elfoglalja magát a varázspálcájával, amivel folyamatosan bort töltöget egy kupába, majd vissza. A folyamatos loccsanás hangtól viszont kezd felmenni bennem a pumpa. A cikesz a szomszédban még oké, de ez már kezd sok lenni…

A nem tudom hányadik loccsanásnál elborul az agyam, és ellentámadásba lendülök:

- Tergeo! – lendül a pálca, mikor éppen bort kezd megint tölteni, erre a bûbáj szinte elnyeli az összes bort, mire Romov szemöldöke felszalad a tarkójára, és felveszi a kesztyût. A kupát egy egyszerû lebegtetõ bûbájjal felém vágja, mire válaszul ennyit kap:

- Expu… - ugrok le a függõágyról, és éppen szétrobbantanám a kupát, mire az ajtó kivágódik, és azonnal megkapjuk a magunkét:

- Immobilus!

A francba, ledermedve a mozdulatban koppan a homlokomon a nyomorult kupa, mire a szemeimet forgatva meglátom az egyik tanárt az ajtóban, Trovát. Útálom ezt a nõt, ez buktatott meg bájitaltanból hatodikban.

- Megõrültek? – mélyebb, alt hangja van, ami nõk között nem annyira jellemzõ, de egy ilyen iskolába, mint a miénk, tökéletes. De engem rohadtul felhúz. - Branimir? Elment a józan esze? Ha tisztában van a képességeivel, akkor ne alkalmazzon robbantást egy hajón, ahol többen is tartózkodnak! Kíméljen meg minket a dühkitöréseitõl, és ezt a Tusára tartogassa!

Jobb híján fogcsikorgatást engedek meg magamnak, a kezembõl kiröppen a pálca, és magához veszi, Romovot pedig egy intéssel elengedi.

- A pálcáját és a mozgását visszakapja, amint megérkeztünk – emeli fel az orrát, majd egy hóhérhoz méltó mozgással kicsapja a talárját a szobából, és elviharzik.

- Ilyenkor kellene a legilimencia, mi? – röhög fel Romov, mire egy véres pillantással a tudtára adom, hogy nem tartom jó viccnek a kijelentését, és inkább csendben leül.

Halvány lila fingja és fogalma nincs, hogyan kell az Immobilust feloldani.

Szegény a bûbájtanból és átváltozástanból rémesen szar.

Talán ezért vagyunk egy szobában egy ideje.

***

Egy erõsebb lendülettel ugrik fel a hajó a felszínre, s rögtön vitorlát is bont a végzõsök pálcaintéseire. Nekem is segítenem kellene, de inkább vállamat ropogtatva szorongatom a pálcát a kezemben, amit a tanárnõ méltóztatott visszaadni, miközben kioktatott arról, hogy tanuljak meg viselkedni, és inkább a tanulásra fordítsam a fölös energiáimat.

Blablabla.

A hajó elejébe sétálok, és a korlátra támaszkodva nézem a Roxfort felsejlõ alakját. Rohadtul érdekes lesz, ugyanis az angol nem az erõsségem. Majd meg kellene tanulnom egy fordító bûbájt, vagy mi a francot. Sok fekete taláros mimóza testalkatú srác áll a dombon tátott szájjal, már elõre az arcomat fogom egy fáradt sóhaj kíséretében.

A Trimágus Tusa a Durmstrang kezében van.

A ruhájukon látszik, hogy ki melyik házhoz tartozik, mintha hallottam volna róla, hogy õk be vannak sorolva, pff, milyen gáz. Nekünk egyforma vérvörös talárunk van, és kaszárnyákban alszunk. Egy ásítás kíséretében sétálok le Romovval az elsõk között a pallón, amit levágtak a földre. Természetesen Viktor végre eltette a cikeszt, és Karkarovval az oldalán büszke tartással levonultak elõttünk.

Összenéztem Romovval, de Õ csak legyintett, és inkább oldalra kezdett el mutogatni. A mutatott irányba nézve megláttam egy förtelmesen szétnyalt fejû gyereket, akinek a haja szinte egybeolvadt a fejbõrével.

- Tehénnel smúzolt! – prüszköl mellettem Romov, majd felröhögve megbök, amikor a lábunk lazán a földbe süpped. Forgolódó diákok mindenhol, a sok fekete között szinte virítunk, de nem mi vagyunk az egyetlenek, akik irigylésre méltóan öltözködünk.

Hátul egy nõi oroszlán álldogál egy pápaszem és egy tökhöz hasonló gyerek mellett, szorosan mellettük egy méretes félóriás büszkélkedik kiemelkedõen sok szõrrel a fején. Nem látott még borotvát, vagy szõrtelenítõ varázst?

De a tejföl fejû kölyök a két heggyel az oldalán a legjobb, bár szerintem megmarad Bocinak a srác. A feje valami horrorisztikus, remélem, reggelre elfekszi, mert nehezen viselném még egyszer a látványát.

- Üdvözöllek, Karkarov – hallok egy mély, kedves hangot, és már meg is láthatom korunk legnagyobb és legjobb varázslóját. Tiszteletreméltó erõ lengi körül, idáig érzem a meleg cirógatást, amit az én sötét erõvel rendelkezõ pálcám enyhe remegéssel fogad a jobb talárujjamban.

- Apám, itt szabad denevért tartani? – siklik a tekintetem a mellette álló, csimbókos hajú férfira, aki torz fejmozdulattal fordul felém és Romov felé. Rálépek a lábára, és ha értenék a legilimenciához, vagy mi a halálhoz, szolidan teleordítanám a fejét, hogy fejezze be. De ha nem hallgat el, akkor…

- Nézd, az a nõ olyan, mint egy b…

- Pofix! – teszek egy olyan mozdulatot, mintha megpaskolnám az arcát, pedig simán csak a bõrébe nyomtam a pálca végét, ami még mindig enyhén reszket az ujjaim között.

Csendben van, és mi bevonulunk a terembe, ahol az eminensen gonosz diákok elõadnak egy szolid, lélegzetelállító bemutatót, a Roxfortosok teljesen el vannak ámulva a hatásos fellépéstõl, Karkarov becsörtet Viktor oldalán, mint egy dúvad. A többiek morgolódni kezdenek hátul, vagy leskelõdni a lányok irányába. A Roxfort koedukált.

Szerencsénkre.

Látok itt-ott egy-egy csodálatos pofit, bár a talár nagyon sokat takar belõlük, az arcukat nem tudják leplezni. A plafonra siklik a tekintetem, és meglátom a kinti égboltot a fejünk felett gomolyogni, mint egy lusta, felhõszerû festményt, miközben hátul pár észlény felettébb érdekes hadoválásba kezd:

- Hova üljünk?

- A vöröshöz passzol a zöld!

- Ez melyik buzi volt?

Fogom magam, és leülök a zöldekhez, minden szívroham nélkül tolom két oldalra a két srácot, akik közé befurakodtam, de ahogy látom, Romov szemben ugyanígy csinál magának helyet. Rákönyököl az asztalra, és érdeklõdve villogtatja a szemeit a hátam mögé.

- Én ide akarok járni – sóhaj fel pár perc után álmodozva. Biztos vagyok benne, hogy valami nõt néz megint. Nekem is kellene, de jelenleg kedvtelennek érzem magam, pedig mennyi lehetõség van itt a Roxfortban…

Egyelõre aludni szeretnék, és – megszorítom a pálcámat – kikerülni a nagyterembõl. Ez az öreg ipse túlságosan is láttatja az erejét. Mérget vennék rá, hogy nem csak az én régi pálcám remeg a hatalmától. Behozzák a Serleget, nekem pedig eszembe jut, hogy milyen csodálatos dekor elem lenne, ha ezt nyerhetnénk meg.

- Boris! Te benevezel? – kérdezi az egyik srác oldalról, Mikhail, s a környékünkön ülõ fekete talárosok érdeklõdõ pillantásokat lövellnek felém, mire válaszul felemelem az üres poharamat, és nézegetni kezdem:

- Még nem tudom. Viktor úgyis benevez, és ha lehet bundázni, Karkarov tuti õt teszi be – vonok vállat, és ekkor egy hangos tapsot hallok meg a tanári felõl, mire idõben pakolom vissza a serleget, mielõtt még az ölembe folyna a tartalma.

Annyira furcsa, nálunk kör alakú asztalok vannak, pálcával vésett motívumokkal.

- Viktor? Te ismered Viktor Krumot? – kérdezi az egyik fekete taláros Roxfortos, de sajnos az hitvány angolom miatt csupán Viktort értettem ki belõle, na meg persze a csodálkozó és rajongó hangot.

Megrázom a fejem, mire fancsali képet vág, de a mellette ülõ valamit suttogni kezd neki, mire a másik arca felragyog. Talán feltûnt nekik, hogy Viktor körülbelül tíz emberrel arrább ül tõlünk, és az, hogy nálunk a bólintás-fejrázás kombó fordítva van, mint náluk.

Ez nem az okosak priccse lehet.

***

Kimegyünk a terembõl, valami pref-izék megmutatják, hogy merre kell menni. Romov csak röhög az értetlen képemen, ugyanis Õ ráérõsen átugrott a mugli világba, és letett valamiféle vizsgát. Nemhogy megtanulta volna a fordító bûbájt…

- Halandzsa-átok érzésed van, mi? – bök oldalba, mikor a nem tudom hanyadik saroknál elfordulunk balra, és valamiért az az érzésem támad, hogy folyamatosan lefelé megyünk.

- Hová osztottak minket? – kérdezem egykedvûen, feltûnik, hogy egyre több fáklya zöld fénnyel ég.

- A pincébe.

- Remek, és a többiek?

- A toronyba vagy hová, a többit nem értettem, nagyon hadar ez a fickó elõttünk – fancsali képet vág, állítólag sokba került, de vigasztalón nekikenem a falnak.

- Gondolj arra, hogy Õ sem érti, mit pofázunk.

- Király! – vidul fel, majd valamit elõre karattyol, s miután megvan a válasz, rögtön felém fordul. – Lehet itt is kviddicsezni.

- Helyes – csapom össze a tenyereimet elégedetten, és meg is érkezünk egy titkos ajtón át a… mennyi kígyó, pfff…

- Mi a szar ez? – kérdezem miután az egyik zöld kanapén levõ kígyós párnát nézem, ami már a kezeim között landol, Romovnak köszönhetõen.

- Párna. Angolul… Pillow.

- Köszi, úgy hangzik, mint egy kártyajáték. Miért nem maradhattunk a hajóban, ember? – vágom a kandallóba méltatlankodva a párnát.

- Holnap este visszamegyünk, de Karkarovnak elintéznivalója akadt – von vállat, és a kandalló elé vágja magát. Egykedvûen foglalom be az egész kanapét.

***

Este természetesen felfedezõ körútra indulunk, elsõdleges célunk a konyha megtalálása, ugyanis ezek egy nap háromszor kapnak csak enni, ami nekünk rendkívül szokatlan, ugyanis nálunk többször van evészet, mint itt. Romov elõttem halad, tenyerén a pálcája vészesen forog, valami kajaszerzõ bûbájt lopott a mamájától.

- Unom már ezt a sétafikálást – morgom az orrom alatt, szerintem órák óta lõdöröghetünk, pedig tudom, hogy csak most indultunk el pár perce, de ez a sok folyosó kikészít.

- Nyugalom, közel járunk – dünnyög vissza, és hamarosan ismét egy alagsor szerûségnél találjuk magunkat. Feldühödve vágom a falhoz, mikor meglátom, hogy a folyosó végén csak egy kibaszott festmény van. Egy tál kaját ábrázol.

- Elegem van, utat csinálok – lendül a pálcám, de váratlanul egy hang szól a háttérbõl.

- Mit kerestek itt? – megfordulok, és egy lánnyal nézek farkasszemet. Megint az az oroszlán az udvarról, vagy mi a szöszrõl. A szõke hajú lány próbál meg ránk ijeszteni, de sajnos nem hat meg a villogó tekintete.

- Eltévedtünk – felelem egykedvûen, mire értetlenül felvonja a szemöldökét, és elõhúzza a pálcáját. Több se kell nekem, rászegezem az enyémet:

- Lassan a testtel, szivi – suttogom baljóslatúan, Romov pedig idõközben kettõnk közé ugrik.

- Nyugalom! Beszéljük meg! Romov Kricskij vagyok, és jelenleg… kaját keresünk – remek, angolul beszél. Egy kissé lentebb eresztem a pálcámat, mire a hölgyemény is hajlandó kompromisszumot kötni. Elbeszélgetnek egy pár percig, amibõl annyit értek, hogy „nem”, „tudom”, „körte” valamint a nevét.

- Fordító bûbájt akart alkalmazni, te tulok – gyönyörûen tarkón verem erre a kijelentésére, és a csaj felé fordulok. Elindul felénk, én pedig oldalra lépek, hogy a festményhez léphessen.

- Nem most kellene mûelemzést végezni, okostojás – morgok rá, de nem tudom, érti e. Bár miután kishíján szobrot csináltam belõle, érthetõ, hogy nem nagyon lengeti a pálcáját.

Odanyúl a képhez, és elkezdi csiklandozni a körtét, majd kitárul egy ajtó, és odabentrõl kicsap a kajaszag. Óóó… ez már más. Bemászom a csaj után rögtön, alig férek be a nyomorult ajtón, de végül csak sikerül, Romov is követi a példámat, bár neki is nehézkesen megy a bejutás.

Házimanók tengere fogad, idelent ugyanúgy megvan a négy asztal. Romov fojtottan magyarázza, hogy tuti innen lebeg fel a koszt a nagyterembe, de nagyívbõl letojom a locsogását, és az elénk szaladó manókhoz lépek.

- Valami rostonsültet szeretnék – kérem, mire bólintanak, és elvágtatnak a konyhához, a szõke oroszlán pedig egy idiótán felöltözött manóval kezd el beszélgetni.

- Persze! Dobby érti, mit beszél a nagy ember! – én meg értem, mit mond a manó. Tökéletes.

- Biztos ez is az alapvetõ, egyedi varázslataiknak köszönhetõ! – pislog Romov a Dobby nevezetû felé, a sarokban azonban valami hangosan nyöszörög, csuklást hallok és részeg karattyolást. Elfordulok, és a felém rohanó manóktól elveszem a kosarat, majd intve kicammogunk a konyhából.

A sokadik folyosón lépdelünk, a kaja fele eltûnt, ráérõsen sétálunk, vendégek vagyunk, ilyen alapon bármikor sétafikálhatunk, majd ráfogjuk, hogy a hajóra akartunk menni, de nem tudtunk kijutni, hiszen nem ismerjük.

- Szerinted a csaj fel fog minket dobni?

- Nem hiszem. Érdekesen nézett ki, olyan nagy fogai voltak – felelem egy oldalassal a számban, de hirtelen a sarkon befordul valaki. A kosarat védve a hátam mögé rakom a bal kezemmel, a jobbal mindenre felkészülve állok a helyemen. Romov is felfedezi a…

Megint egy boszorkány?

Alakja büszke tartású, leheletkarcsú, mégis gömbölyded vonalakkal, járása sietõs, kezeiben könyvek tornyosulnak, érdeklõdve nézem lépéseit, ahogy egyensúlyoz azzal a rengeteg könyvvel. Nem vesz minket észre, de Romov csámcsogására felkapja a fejét, legalábbis a szõke hajtömeg megugrásából erre merek következtetni.

A könyvekbõl rakott torony meginog, és leborul minden a földre, ilyen távolságból nem igazán látom a szemeit, de az arckifejezése meglepett és ijedt. Nem szívesen találkoznék én sem magunkkal egy kihalt folyosón, éjnek évadján.

- Na, beszélj angolul – szólok Romovra, aki rögvest nyitja a száját, majd be is csukja, én viszont nem bírom levenni a tekintetem a lányról. Megkapó külseje van, nekem egy kissé karcsú, szeretem a formás alakokat, nem baj ha van felesleg rajta, legalább van mit fogni.

- És mégis mi a szart mondjak, te idióta? – mordul vissza, mire egykedvûen elõvonom a kosarat, és megmutatom a lánynak. Látom, hogy teste megrezzen, biztos megértette mit akarok, látszik rajta, hogy okos és nem egy debil a rosszabbik fajtából.

- De flegma vagy… bunkó.

- És most akkor kérdezd meg, hogy hol van a pince, vagy mi a fene.

Megkérdezi, de a lány válasza szerintem nem nyugtatta meg, pedig hangja nyugodtan cseng, mint aki tudja, hogy nem beszél a levegõbe. Tetszik ez a határozottsága. Valahogy a kiállása olyan titokzatos, fõleg, hogy feltûnik, fekete kesztyûket visel, arca pedig olyan, akár egy babáé.

- Nem tudja.

- Mi van? – hangom kicsit erõsebben szól a folyosón, és a lányra nézek. Talár van alakján, aminek a szegélye kék. Remek, már láttunk zöldet, pirosat, kéket már a sárga hiányzik az életembõl a tökéletes színarzenálhoz. Fehér miért nincs?

- Nem ismeri a Mardekár klubhelyiségének bejáratát.

- Az mi? – olyan, mintha egy elcseszett bájitaltan tanár mottója lenne, aki azt hiszi, vicces:

„Mar, de kár!”

- Ahol alszunk ma este – forgatja a szemeit, mire egy kenyeret vágok az arcába, válaszul visszacsapja, a kosarat pedig a repülõ kenyér útjába teszem. – Oda jelszó kell. És… nem tudom, mivel nem mondták.

- Te ökör. Akkor kimegyünk a hajóhoz – lépek az ablakhoz, és feltûnik, hogy talán a negyedik emeleten lehetünk. Elhúzom a számat, hallom még, ahogy a lánnyal beszélget pár szót, nyilván elköszön.

- Invito seprû – lendítek ki a távolba, s már hallom is a jellegzetes surrogást a távolból, ahogyan felemelkedik a sötétben. Egy újabb pálcaintés Romov részérõl, de nála nem történik semmi, az én seprûm pedig a kezembe röppen.

- Béna – nézek rá, mire elszontyolodva elteszi a pálcáját, az orra alatt válogatott szidalmakat és átkokat felsorakoztatva a bûbájtan létezése ellen. A lány hol a könyveire, hol ránk vet egy futó pillantást, de a bekötött papírlapok az én pálcaintésemre rendezetten a kezébe röppennek. Megilletõdötten alá tartja a kezeit, és megfogja, de sajnos nem igazán látom az arckifejezését. Francba.

- Találkozunk még – biccentek, és kirepülünk az ablakon.