 Karakter: Yogi
Megjegyzés: (Hirato-sannak)
Riadtan ébredek, azt hiszem, talán még sikoltottam is, de lehet, csak a rémálomból szüremkedett át kiáltásom, és hallani vélem még mindig elhaló utózengését magamban. Kétségbeesetten pillantok szét a szobában, Nyanperonába kapaszkodva, olyan erősen szorítva a hatalmas plüsst, hogy ha igazi állat lenne, már megfulladt volna. Könnyek gyűlnek a szemembe. Csak arra tudok gondolni, hogy Gareki falujában történtek kavarhattak fel, mégis valami egészen másfélének tűnt az egész, amit álmodtam. Az egyetlen közös, hogy ott is meghalt valaki, s emiatt még mindig égetően fáj a mellkasom. Azért is szorítom erősen Nyaperonát, hogy a mellkasomnak feszülve elűzze ezt az iszonyatos fájdalmat, amely megfoghatatlanul kínzó ürességgel párosul. Azzal az érzéssel, hogy elvesztettem mindent, ami fontos, hogy miért élek még, mikor nem tartozom sehova, és a sötét szobában magányom reálisnak tűnik. S hiába ölelem magam körbe, hiába bújok közelebb a többi plüssömhöz, az érzés nem akar enyhülni, helyette félelem fészkel belém, s megszületik a vágy, hogy látnom kell, látnom kell, hogy mindenki itt van még, mindenki megvan még.
Fel is pattanok, igaz plüssöm kezét fogva hurcolom magammal, végighúzva a folyosón. Úgy lépdelek, mint egy eszeveszett állat, hol megiramodok, hol megtorpanok kémlelve, a szívem a mellkasomban hevesen kalapál, s ha valaki hirtelen felbukkanna, jó eséllyel rémülnék meg annyira, hogy reflexből nekitámadnék, mégha nem is szeretem a harcot. Mert minden idegszálam pattanásig feszül valami olyan láthatatlan ellenségtől, amelynek még csak a jellegét sem tudnám meghatározni. Csak a veszélyt vagyok képes határozottan észlelni, amely körbefog fojtogatva.
Nem is gondolkodom igazán, merrefelé járhatok, mikor benyitok az ajtón. Bár a benyitás talán enyhén eufémisztikus, mert sokkal inkább betöröm az ajtót, hogy aztán be is vágjam magam mögött zihálva, mintha kilométereket futottam volna, pedig alig tettem néhány lépést. Vagy sok lépést tettem meg, csak az idő csalt meg, és kiszakadva a valóságból azt sem tudom, meddig és merre jártam? Nem tudok gondolkodni, a rémálomból kivirágzó zavarodott rémület elnyom minden mást, csak meredten nézem az ajtót, és várom, hogy az a valami, ami fojtogatott odakinn, most rám próbáljon törni.
Támadás mégis a másik irányból ér: - Yogi? - rezdül meg mély hangon mögöttem valami, s ahogy megpördülve meglátom, egy fokkal nyugodtabbnak érzem magam annak ellenére, hogy nem tudom, mennyire haragszik rám, hogy csak így rátörtem.
- Hirato-san... - súgom elhalón, s hirtelen valóban kisgyereknek érzem magam, ahogy a kezemmel a szemem törölgetve sírok reszketve, mert bár biztonságban érzem magam most már, hiányzik az érintés, az ölelés melegsége a teljes megnyugváshoz. - Gomen - mentegetőzöm, de ennek ellenére sem akaródzik kimennem a szobából. Komolyan félek, hogy ha kinyitom az ajtót, ismét elkap az a rettenetes érzés, amely elől egészen idáig menekültem, így csak dölöngélek félig észrevétlenül magam számára egyik lábamról a másikra tétován. Mitévő legyek?
Meglep, ahogy ismét mozdul közelebb lépve. Mert ahogy felnézek rá kissé összébb húzva magam, bár tekintete ugyanolyan kifürkészhetetlen, arca ugyanaz a megszokott titokzatos félmosolyt hordozza, mégsem hord le vagy jegyez meg semmit, egyszerűen mintha érezné, mire van szükségem, mintha pontosan kiolvashatná az arcomból, szememből vagy egyenesen a lelkemből, átkarol magához húzva, s ujjai, amelyeket most nem takar kesztyű, puhán fúródnak tincseim közé. Először megdermedek egy pillanatra, de azonnal fel is oldódom, s míg könnyeim záporozva törnek elő, ujjaim a pizsamául szolgáló felsőjébe markolnak, s a fejem a mellkasába fúrom.
Gyermek vagyok, olyan gyermek, aki a lehető legnagyobb biztonságban van egy olyan ember karjaiban, aki - ebben biztos vagyok - szereti a maga módján. Ezért is kezd dőlni belőlem a szó. El akarom mondani, ki akarom beszélni magamból, s tudom, meg fog hallgatni, és komolyan fogja venni aggodalmaim.
- Sumimasen, Hirato-san, én csak olyan rosszat álmodtam, ráadásul az egész annyira valósnak tűnt - kezdek bele, de elhallgatok, nem vagyok benne azért annyira biztos, hogy ezek után is merértő marad, de egyik keze a hátamon simít végig, s bár hangja nem árulkodik róla, mondanivalója elég egyértelmű: - Mi történt álmodban, Yogi?
Hálásan pillantok fel rá, a mellkasára fektetve oldalt a fejem, majd ismét magam elé nézve idézem fel azt, amire emlékszem.
- Az egész Karasunában kezdődött, mintha csak újra átéltem volna, hogy megérkezünk Gareki-kunnal és Nai-channal. De amikor kicsúszott a kezemből az irányítás, amikor nem tudtam megmenteni azt a fiút, másképp folytatódtak a dolgok. Nem az a férfi bukkant elő, hanem sok alaktalan, sötét árny. Tudom, hogy volt arcuk, testük, épp olyanoknak kellett lenniük, mint a többi, a kilétét még rejtő Varugának, mégis csak összefüggsételen árnyékfelhőnek tűntek, konrkét arc és alak nélkül. A karmaik között pedig egy fiatal lány volt. Kiáltottam a nevét, de mégsem kiáltottam, tudom, hogy kiejtettem, de nem emlékszem rá, és bár hallottam a saját hangom, valahogy mégsem értettem, hogy mit is mondok, mondom-e egyáltalán. Ők megpróbáltak rá lecsapni. Meg akartam menteni. Én tenni akartam érte valamit, bármit, akárhogy, de egyszerűen nem mozdult a testem. Az egész olyan volt, mint egy lassított felvételben futó film, az egyik karma felemelkedett, majd lecsapott, és olyan könnyedén hatolt át a lány testén, mint kés a vajon. Megremegett a fájdalomtól, és míg folytak a véres könyek az arcáról, vádlón pillantott rám, folyamatosan azt suttogva, hogy miért nem mentettél meg. Befogtam a fülem, és felordítottam zokogva... ekkor ébredtem fel, mégis kettőt is kellett pislognom, mire teljesen eltűnt az arca előlem. Hirato-san, olyan ismerős volt az a lány... csak az álom teszi, igaz? - mert egyszerűen fogalmam sincs, ki lehet, mégis, csak visszaidéztem az elvesztését, de ki tudnám tépni a szívem a mellkasomból, annyira fáj.
- Igen, csak az álom teszi, nyugodj meg - feleli, de olyan elgondolkodónak tűnik. Mégis hinni akarok neki, szipogva, könnyeim a pizsamámba törölgetve. Mellesleg most valami sokkal fontosabbat szeretnék, ami miatt nem akarom firteatni hangsúlyát, sem megfontolt elgondolkodását, az álom elmúlik, ez a fura érzés is elmúlik, de most nem akarok visszamenni a szobámba, most nem akarok egyedül lenni. Elpirulok zavartan, de mégis kibököm, mert muszáj megpróbálnom, szükségem lenne valakire, s ha már őt keltettem fel, nem tenném ki magányosan a lábam a folyosóra, hogy mást találjak. - Ano... Hirato-san... Én annyira félek... nem akarok egyedül aludni... én... - rá pillantok, próbálom kitalálni, sejti-e már, mit szeretnék kérdezni, de nem akarom a véletlenre bízni, a lehető legkétségbeesettebb arccal, kérlelőn fejezem be a mondatom: - itt maradhatok veled?
|
