- Ohayou, Hirato-san! - lépek be az irodájába vidáman. Igaz, ha ide kell jönnöm, mindig valami feladat vár, ami jó eséllyel valaki szenvedéséhez köthető, mégis boldogság jár át, amiért kimozdulhatok, s ha pillanatokra is, de kicsit újra részesévé válhatok a világnak, s ha mindent beleadok, én is nyomot hagyhatok benne, olyat, amire büszke lehetek.
Hirato-san megszokott hűvösségével kínál hellyel, azonban valamiért kényelmetlen érzés tölt el. Igaz, Hirato-san mindig ilyen, ráadásul szerintem képtelenség előre kifürkészni, mi zajlik a fejében, most mégis úgy érzem, a szokottnál is több kárörvendő fény csillan sötétlila szemében. Na meg nem is kezdett bele azonnal , hogy mi is a feladat, s bár mosolyom és lelkesedésem töretlen, mélyen a megérzéseim határán túl balsejtelem árnya emelkedik ki a semmiből.
- Az utóbbi időben többször is előfordult, hogy nagyobb zűrt okoztál a kelleténél, Yogi - kezd bele, s máris védekezek.
- Demo, Hirato-san, végül mindig minden jól sült el, nee? Ugye nem akarsz megbüntetni? Nee? Nee?
Némítóan veti rám szemét, mire elcsendesülve nyelek egyet.
- Kérdőjel támadt a stabilitásoddal kapcsolatban, ezért a Konzulátusi Központ ragaszkodik hozzá, hogy ismét egy nagyobb kivizsgáláson ess át Akari-sensei irányítása alatt.
Elhűlök, elsápadok, lemeredek és még a jeges rémület is átjár.
- Akari-sensei?... - rebegem suttogva a szót, majd kirobban belőlem a könyörgő áradat: - Hirato-san, ne büntess, kérlek! Ígérem, több hibát nem vétek, csak most az egyszer ments ki! Kérlek! Könyörgöm!
* * *
Hüppögve állok a folyosón, Nyanperonát ölelgetem, s csak azért nem oldottam még kereket, mert Tsukumo-chan felügyel rám.
- Daijoubu, Yogi - szólal meg megnyugtatóan megszokott hangon, de képtelen vagyok valóban lehiggadni. Ha legalább nem Akari-sensei enne a fő felügyelőm!
- Tsukumo-chan... - folytatom a hüppögést most már konkrétan neki, Nyanperona mellett őt is átölelve.
- Hamar túl leszel rajta - mondja meggyőződéssel, s belekapaszkodom a gondolatba.
- Talán ma vagy legrosszabb esetben holnap megint Tsukumo-channal játszhatok majd, nee?
- Talán - feleli, de most egyáltalán nem tűnik magabiztosnak a hangja, , s újra begörcsölve kérdeznék rá hisztérikusan ennek az okára, mikor nyílik az ajtó, és reflexből társam mögé rejtőzöm.
Az ajtóban Hirato-san, mögötte pedig Akari-sensei bukkan fel, előbbi arcán gonosz mosoly, utóbbién rosszallás.
- Ideje indulnod, Yogi - indul meg felénk Hirato-san, kalapjával még biccentve Akari-sensei felé. Nem akarom, hogy egyedül hagyjanak. Elveszett gyermekként biggyesztem le ajkam.
- Igazán nem szeretném rabolni Akari-sensei drága idejét, jól vagyok, szinte kicsattanok - próbálkozom, mire Hirato-san pálcáját érzem a hátamba fúródni, s ahogy meglökve kibillent az egyensúlyomból, riadtan nyikkanva dőlök előre, s hogy ne essek orra, lábaim megindulnak a nyomomban, de érzem, ennyi nem lesz elég, amikor nekicsapódom valami viszonylag puhának, melegnek, s bár kellemes, mégis szőrszálfelállító illatúnak, reflexből kapaszkodva bele, teljesen átölelve.
Csak lassan, teljesen halálra váltan pillantok fel, s szemembe könnyek gyűlnek rózsaszín szeme villanására: - Su...sumimasen!
- Gyere - markol az ujja a csuklómra, s kérlelhetetlenül magával vonszol, durcásan nem köszönve el Hirato-santól. Vágóhídra vezetett állat rémületével pillantok vissza Tsukumo-chanra, aki csak int, majd becsukódik mögöttünk az ajtó, elválasztva mindenkitől, összezárva vele.
- Ez lesz a szobád - zökkent ki a hangja. Felnézek rá, majd nagyot nyelek, ahogy találkozik vele a tekintetem, s még nagyobbat nyelek, mikor tekintete lejjebb kúszik, a karomban pihenő Nyanperonára.
- Ezt meg minek hoztad magaddal?
- Hirato-san azt mondta, nyugodtan hozzam magammal, mert szükségem lesz rá. Nélküle nem alszom jól…
Megemeli az egyik szemöldökét, s reménnyel megtelve, némileg felélénkülve kérdezek rögtön.
- Hirato-san átvert? Nem is kell itt aludnom? Ma még visszatérhetek a hajóra? - Hahh, el se hiszem! Hirato-san olyan kegyetlen!
- De, itt kell aludnod - vágja el reményeim, hogy közölje a “halálos” ítéletemet is. - Olyannyira, hogy két hónapig folyamatosan megfigyelünk majd.
- Két hónapig?… - kérdezek vissza alig rebegve a szavakat, a katatón sokk határán, hogy amint fel is fogom a kijelentést, magamban kétségbeesetten felüvöltsek: Heeeeeee??!!
* * *
- Első vizsgálat, naplózás - kapcsolja be hangjával a jegyzetelés funkciót. Csak ketten tartózkodunk a teljesen lezárt szobában, csupán a számítógépen keresztül érhető el a kinti világ, onnan asszisztálnak nekünk. Szótlanul várom, hogyan ítélkezik sorsomról.
- Vetkőzz e! - utasít, különböző eszközöket készítve elő. Remegő kezekkel engedelmeskedem, ledobva a pólóm.
Lesajnáló pillantást kapok: - Mindent.
Elpirulok: - Mindent?
- Igen, a Cirkuszi azonosítót kivéve.
- Hai…
Vonakodva, de eleget teszek az utasításának, bár roppant mód kényelmetlenül érzem magam, ahogy végigmér, és érzem, hogy teljesen elgőzöl a fejem. Ez… megalázó…
- Emeld fel a kezed oldaltartásba, és lassan fordulj körbe!
Ismét eleget teszek az utasításnak, s kiráz a hideg, ahogy bőröm minden négyzetcentiméterén érzem tekintetét. Ahogy befejezem a kört, látom, hogy valamit feljegyez a computerbe.
- Most vért fogok venni, add a karod!
Ujjai hűvösek, ahogy megfog, hogy nyugton maradjak, én pedig igyekszem ellazítani a karom, de még így is felszisszenek apró könnyeket növesztve az alsó szempilláimra, ahogy a tű belém szúródik.
- Rendben, most hívd elő az erőd!
A vizsgálat ugyanabból áll, mint az előbb, csak most két épéemmel a kezemben.
Aztán újabb terhelés, mozgás, érzelemkeltő videók, miközben mindet követi a körbefordulás és a vérvétel. Mire felhangzik a megkegyelmező “Végeztünk, felöltözhetsz!”, már teljesen megsemmisültem, s szégyenemben legszívesebben elsüllyednék, mert alig maradt olyan pont a testemen, amelyet ne vehetett volna alaposan szemügyre. Ám ahogy a tekintete a jegyzeteibe merül, majd felcímkézi a vérmintákat, s így attól is szabadulva elei erővel csap le rám a fáradtság, amit eddig a stressztől és adrenalintól nem is éreztem. Engedek a lehúzó erőnek, és a padlóra ülök enyhén megszédülve. azonnal rám pillant.
- Fáradt vagy?
Összerezzenve pattanok fel, bár egy pillanatra elsötétül előttem a világ, mégis azonnal rávágom: - Ie, folytathatjuk!
- Aho! - rivall rám, mire apróra húzom össze magam, de nem folytatja, látszik, hogy visszafogja magát, s magyarázatba kezd: - Yogi - nyomja meg a nevem, és érzem, hogy fontos dologról lesz szó, mert a megszokottnál is komolyabb. -, fontos, hogy mindenről tudjak, pontosan hogy érzed magad, tapasztalsz-e bármi olyat, amit eddig nem, mi teljesen ugyanolyan, mint eddig, minden apróságot, hogy teljesen pontos képet kapva a megfelelő következtetéseket tudjam levonni. Mindenki számára életbevágó, hogy pontosan tudjuk, milyen állapotban vagy. Hiszen te is tisztában vagy vele, a helyzeted speciális, és egyedüli vagy vele, sosem tudhatjuk, mikor indul be valami olyan folyamat, ami súlyos következményekkel járhat, és úgy kell azt megelőznünk, hogy nem ismerjük pontosan, mi is az, amit ki szeretnénk védeni. Ezért kell segítened nekem ebben. Világos?
- Hai - engedek le ismét, visszahuppanva a padlóra, s hogy jelezzem is, hogy megértettem, máris mondom, amit tapasztaltam. - Picit szédülök, és ahogy felálltam, egy pillanatra elsötétült a világ.
- Éhesnek nem érzed magad?
Elgondolkodom, és figyelni kezdek erre. - Eddig nem, de most talán egy kicsit. Jó, annál talán egy fokkal jobban. De eddig fel sem tűnt…
- Hmm, úgy tűnik, kevésbé reagáltál jól a vérveszteségre, mint számítottam. Gyere, nézek megfelelő ebédnek valót - áll fel befejezve a dolgát, hogy kinyittassa az ajtót. Én pedig egyre nyomorultabbul érezve magam, követem, mert ahogy a szoba fogságából is kijutok, hirtelen rám zúdul még egy adag mindenből, fáradtabbnak, éhesebbnek, gyengébbnek érzem magam, miközben még jobban szédeleg a világ… Nem kellene így lennie, hiszen alig csináltam valamit is. Mégis úgy érzem, mintha egész idáig varugákkal harcoltam volna szakadatlan. S ezt kell elviselnem további két hónapon keresztül? Hirato-san, meg akarsz ölni?!
