|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| ookami67sophie | 2014. 01. 14. 13:39:54 | #28914 |
 Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Mosolyogva indulunk kunyhóink felé Wulfal. Nemsokára besötétedik, így ideje felfüggeszteni a kardozgatást. Nem is bánom, hogy felfedtem előtte ezt az apróságot, ügyes kölyök, megéri vele foglalkozni...
Ám mikor a "falucska" határába érünk, váratlanul előkerül Bob is. Nem gondoltam volna, hogy a történtek után még lesz képe a szemünk elé kerülni... bár az öntelt férfiak gyakran esnek abba a hibába, hogy nem tanulnak abból, ha egy nő ügyesebb náluk. Itt azonban már túl közel vagyunk a többiekhez, így nem áll szándékomban összeakaszkodni vele.
- Azt hittétek ennyivel megússzátok?! - röhögi elborultan.
Én pedig úgy döntök, legyen aminek lennie kell, azt úgysem hagyom, hogy megöljön... viszont ki akarom várni, míg ideér valaki. Bob megruházása nem ér annyit, hogy lebukjak, viszont látom rajta, hogy nem éri be puszta csevegéssel...
- Nem áll szándékomban... - kezdem el higgadtan, de félbeszakítja, amint hatalmas ökle arcomon csattan.
Belekapaszkodom, hogy így tompítsam az esést, s azt se akarom, hogy bárminemű nyoma maradjon a dolognak. Minden esetre elég látványosra sikerült, mert Wulfot egyből szóra bírja:
- Hagyd békén Annice-t! – kiált fel Wulf - Ne gyere a közelébe! - áll elém.
- Különben mi lesz? - röhögi Bob. - Ez is csak egy nő, és a nők csak egy dologra jók. A kis Annice is ugyanolyan céda mint…
Will a semmiből ide teremve ugrik rá a férfira, s löki a földre. Ütlegelni kezdi, mialatt Bob kétségbeesetten próbál szabadulni... pedig legalább egy fejjel magasabb mint Will. A helyzet egyre feszültebb, én azonban csodálattal nézem ahogy a fiú küzd. Le a kalappal, ha férfi lennék, kétszer meggondolnám, hogy belékössek-e.
- Szállj le rólam, Scarlett! - nyögi Bob.
- Annice nem céda! - üvölti Will - Ne merj rá ilyet mondani, mert megöllek!
Jóleső, mégis furcsa a reakciója. Tulajdon apámon kívül még senki sem kelt így a védelmemre, ráadásul úgy érzem Will dühe jóval többnek szól, mint a Bobbal való összetűzésem.
Egyre többen gyülekeznek körülöttük, s próbálják szétválasztani őket... mindhiába. Végül Robin az, akinek sikerül leszedni Bobról a fiút.
- Elég legyen! - szólal meg - Hagyjátok abba!
- Ebbe ne szólj bele, Locksley! - ordítja Will, ő is kezd kikelni magából - Nem a te dolgod! Engedj el, hadd tépem szét ezt a sátán fattyát! Senki sem bánhat rosszul egy nővel, és nem nevezheti cédának!
- Mi az Scarlett? Csak nem esett rosszul, amit mondtam? Talán emlékezetet az anyádra? Az anyád sem volt más, mint egy mocskos… - kezd bele Bob saját vesztére.
Robin hátraesik, ahogy Will hirtelen kiszabadul szorításából... hatalmas erő van ebben a fiúban, látszik, hogy remek harcos. Akkorát ad Bobnak, hogy a férfi kettőt sem tud pislantani.
- Ne merészeld a szádra venni az anyámat! – üvölti, majd elrohan.
Én pedig igazán rosszul érzem magam, mivel miattam történt az egész... bár le kell szögeznek, hogy élvezettel néztem a párharc minden pillanatát.
<><><>
A történtek nem hagynak nyugodni, úgy döntök, Will után megyek. Már rutinosan fordulok a tópart felé, úgy tűnik ez a kedvenc helye. Ekkor látom meg a könnyeivel küszködő fiút. Szörnyen eshettek neki a történtek... óvatosan vállára csúsztatom kezemet, mire ő riadtan fordul felém. Letörli könnyeit, majd zavartan beletúr hajáa, s elfordul. Látom rajta, nincs ínyére a dolog, hogy könnyeit láttam.
- Mit akarsz? - kérdezi halkan, mire én leülök mellé. Valójában fogalmam sincs, mit mondhatnék.
- Aggódtam miattad. Jól… jól vagy? - kérdezem finoman.
- Fogjuk rá - bólint. - Én… nem akartam, hogy ezt lásd. Nem akartam, hogy ilyen szánalmasnak tűnjek előtted.
Pedig ha tudná, hogy a legkevésbé sem tűnik szánalmasnak...
- Bob durva tud lenni - mondom, mire rám emeli tekintetét. Ettől kissé zavarba jövök - Köszönöm, hogy megmentettél, Will. - Ezúttal valóban, és Arlent nem gyakran mentik meg...
- Nem tettem semmit - morogja halkan - De egy nő sem érdemli meg, hogy ”olyat” mondjanak róla.
Egy darabig csak hallgatunk, biztos vagyok benne, hogy ez jobb is így, ám nemsokára mégis megszólalok:
- Bobnak nem volt igaza... úgy értem, amit anyádról mondott. - mondom halkan.
- Anyám nem volt céda! - jelenti ki dühösen, mire kissé megijedek... jobb lett volna, ha meg sem szólalok, nem értek én az emberekhez. - Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Bob és én egy faluban nőttünk fel, de ő idősebb nálam. Tudta, hogy nincs apám, és a falubeliek mindenfélét beszéltek anyámról, ami nem volt igaz. Nagyon rossz és csúnya dolgokat. Emiatt… mindig egyedül voltam. És megtanultam, hogy ne bízzak senkiben, mert az csak bajjal jár. - őszintesége meglep, s jól esik.
- Bob kihasználta a pletykákat, igaz? - kérdem, mire bólint - Ez nagyon kegyetlen dolog volt tőle! Senkinek sem szabadna ok nélkül ilyesmit mondania másokra! - mondom dühösen, mire felkapja a fejét. Nem értem miért néz így rám, vagy már megint furán viselkedhetek? – Én… én nem hiszem el, amit az anyádról mondott, Will, jobb, ha tudod. - szögezem le.
Bólint, majd halványan elmosolyodik. Jól esik látni a mosolyát, illetve maga a tény is, hogy végre mosolyog.
- Anyám jó asszony volt - meséli - Becsületes, dolgos, derék asszony. De a falusiak kiközösítették, mert nem volt férje, terhesen érkezett a faluba, és emiatt nem nézték jó szemmel. Ennek ellenére megpróbált becsületes maradni és engem is így nevelt. Szeretett engem, védett, óvott, ahogy képes volt rá. De sosem adta oda magát pénzért más férfiaknak. Erre nem volt hajlandó. Inkább éhezett, mintsem ilyen becstelen dolgot tegyen.
Csodálkozva nézek rá, s rengeteg mindent tudnék kérdezni... de nem akarom tovább firtatni a múltját. Nem is jó az semmire...
- Biztos nagyon büszke rád odafentről - emelem tekintetem az égre - én legalább is az lennék a helyében.
- És a te családod? - kérdi halkan Will.
- Ha lenne még, akkor bizonyára velük lennék! - mosolygok, ám legbelül inkább én is sírnék.
Még jóformán meg sem születtem, mikor, első evilági tettemként megöltem tulajdon Anyámat, aki már akkor jobban szeretett mindennél... aztán Atyám is meghalt, szintén az én hibámból. Ehhez értek, erre születtem, ezért vagyok fejvadász. És ha mindezt előadnám Willnek, valószínűleg többé nem állna szóba velem.
Felállok, s lassan elindulok a kunyhóm felé... Willnek is jót tenne az egyedüllét.
<><><>
Már épp másznék fel kunyhómba, mikor egy gyermeki hang szól hozzám:
- Minden rendben? - kérdi Wulf.
- Miért nem kérdezed meg Willt? - kérdezek vissza kedvesen - biztos örülne neked...
- Nem, úgy értem az arcoddal... - magyarázza a kölyök.
- Mi történt az arcoddal? - kérdi meglepetten a bokrok közül kilépő Will, s már esélyem sincs magyarázkodni. Nem gondoltam volna, hogy követ...
- Bob bemosott neki egyet, mielőtt jöttél! - jelenti ki Wulf.
- Igazán semmiség... - motyogom.
- Mutasd... - mondja kérlelően Will, mire én elfordítom a fejem, s hagyom, hogy közelebb lépjen - nem látok semmit, bár itt elég sötét van - folytatja, s ujjaival óvatosan végigsimítja arcom, úgy érzem, ennél vörösebb már nem is lehetnék - gyere, üljünk le a tűzhöz.
- Teljességgel felesleges, nem is fáj... - szabadkozom, s közben próbálok felszívódni.
- Pedig elég nagy ütés volt... - néz Willre Wulf, s én legszívesebben a tóba nyomnám azt az okos fejét.
- Akkor legalább Fannynak mutasd meg - morogja aggodalmasan Will.
- Ő is épp annyit látna, mint te! - jelentem ki, majd gyorsan felmászom kunyhómba - Jó éjszakát fiúk! - kiáltok le nekik.
- Neked is. - mondja Will mogorván.
- Még egyszer köszönöm, hogy megint megmentettél! - mosolygok rá, mire eltűnik arcáról a dac.
- Mondtam már, hogy nincs mi! - kiáltja, s eltűnik a fák között.
Én pedig átöltözöm, s lefekszem aludni. Kissé valóban lüktet az arcom, de alig érzem. Az álom ismét hamar jön szememre, s el is nyom.
Az erdőben járok, egy poros utat követek. Isten tudja hová vezet, mégis érzem, hogy követnem kell... egy tisztásra érek, mindeni ott van, úgy tűnik engem vártak. John és Fanny egymást ölelve intenek, körülöttük rengeteg gyermekük... Robin és Azeem is ott állnak, mosolyognak rám... mögöttük Much és Bull. Legelöl pedig Will, el is indul felém, ám hirtelen összeesik... ahogy a többiek is. Az élettelen testekből nyílvesszők merednek az ég felé, vérük pedig vöröses ponyvaként terül szét a tisztáson. Katonák jönnek, élükön Gisbourne...
- Szép munka Arlen! - szólít nevemen a férfi - megtetted, amit kellett.
Ne! Ez nem lehet igaz... nem tehettem, nem lehet! Én nem akartam...
- Neee! - ébredek fel végül saját kiáltozásomra.
- Annice, semmi baj! Nyugodj meg! - húz az ölébe az ágyam mellett térdelő Will.
Egy darabig csak szótlanul ülünk, miközben én szinte remegve ruháját markolom. Nem tudom miért nem húzódom el, valahogy megnyugtat, hogy itt, van... hogy az ölében tart, és némán átkarol.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2014. 01. 14. 13:54:50
|
| Andro | 2014. 01. 14. 11:01:39 | #28913 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (Arlenemnek)
- Nem igazán tudom... – mondja halkan. Mintha nem tudná, mit akar.
- Jobb ha fán van, csak felhúzod a létrát, és nem jöhet váratlan látogató – mosolygok rá. Valóban jobb lenne neki fenn, hiszen egy nőnek ott biztonságosabb.
Rám mosolyog, majd mellém lép, mire elönt valami ismeretlen, de jóleső érzés. Ő legalább nem gyűlöl. Bár nem is tudja, hogy miket tettem. Ő nem tudja, milyen ember vagyok valójában, vagy a többiek milyennek tartanak.
- Mehetünk? – kérdi, mire zavartan bólintok egyet, és elindulunk.
Egy jó darabig némán ballagunk, mire végül összeszedem a bátorságom, hogy megkérdezzem, amit akarok. Ez jó vicc. Will Scarlettnek bátorság kell, hogy beszéljen egy nővel. Ha ezt a többiek látnák, a végén úgy hinnék, tényleg gyáva vagyok. Pedig csak az az igazság, hogy nem igazán volt még dolgom a gyengébbik nemmel. És nem is igazán szoktam beszélgetni senkivel, az nem az én műfajom.
- És merrefelé legyen? Úgy értem biztos szeretnél ismerősök közelében lenni, mint például Johnék... – mondom halkan. Igazából, én jobban szeretném, ha az én közelemben lenne, de biztosan nem akar kívül élni a táboron.
- Rendben – vágja rá, mire meglepődöm. Ez gyors volt. - Ott megfelelő.
- Akkor oda építjük. – jelentem ki szomorúan. Most enyhén csalódott vagyok. De ha ő Johnék közelében akar élni, akkor ott él.
~*~
John, Wulf, Bull és Much segítségével hatalmas rönköket cipelünk Annice fája alá, ahol a magasban majd a kunyhó lesz. Ez igazi férfimunka, és bár normális esetben nem senki sem engedné, hogy Wulf segítsen, a tíz éves kölyköt nem lehet eltántorítani. Szemmel láthatóan kedveli Annice-t, és segíteni akar. Ahogy nekilátunk szétvágni a farönköket a megfelelő darabokra, Annice is elindul felénk. De még mielőtt megszólalhatna, Fanny mellé lép.
- Annice, gyere drágám! Nem neked való a férfimunka, inkább segíts nekem megvarrni rájuk! - kiált Fanny.
- Inkább Willéknek segítenék! – kiált vissza, amin magamban elnevetem magam. Egy fehércseléd, aki férfimunkát végez? De nem engedhetem, hiszen a végén megsérül, és mi leszünk a felelősek.
- Menj nyugodtan Annice! Fanny jól mondta, ez férfimunka, nem akarjuk, hogy megsérülj – mondom komolyan. Annice nem néz rám, talán megbántottam volna? Nem állt szándékomban, de ő mégis egy nő, nem való neki az ilyesfajta nehéz munka.
- Rendben – biccent végül, és követi Fannyt.
Nézem, ahogy Fanny egy tuskóra ülteti a Johnnal közös kunyhója közelében, és a kezébe ad néhány varrnivalót. Ez már női munka, így elégedetten térek vissza a munkához. Persze, néha-néha odakapom a fejem, hogy mégis hogy halad a leány, vagy nem akar-e újra segíteni nekünk. Ezt a többiek is észreveszik, és hamarosan elkezdődik a találgatás.
– Úgy tűnik, Willnek tetszik Annice – jegyzi meg Bull, én meg sajnos hallótávolságon belül vagyok.
– Talán elveszi feleségül, elvégre Will már elég idős, hogy családja legyen – kotyog közbe Wulf.
– Ej, nem eszik azt olyan forrón – nevet fel John. – Bár való igaz, Annice valóban egy igazán szép virágszál, akin minden valamire való férfi szeme megakad.
– Hagyjátok már abba! – kiáltok rájuk mérgesen. – Annice nem… ő nem olyan lány! – Érzem, hogy elpirulok, mire a többiek nagy nevetésben törnek ki.
– Azért valld be, nem hagy hidegen a kicsike – nevet Much, mire csak mérgesen fújtatok egyet.
– Ő csak egy fehérszemély, semmi több – vágom rá dacosan, és folytatom az építkezést.
Bár jól tudom, hogy nem győztem meg őket, magamat meg még kevésbé. De én nem vagyok bele szerelmes. Igen, nagyon csinos, nagyon kedves, ártatlan kislány, de nem való hozzám. Ő jobbat érdemel egy olyannál, mint én.
Mikor az építkezés megvan, én magam díszítem ki belül. Valahogy a kunyhóra emlékeztet, ahol anyámmal éltem gyermekkoromban. Azt hiszem, talán azért akarom megcsinálni belül. Otthonos hangulatot áraszt, mire minden kész van. A többieknek is tetszik, John szerint Annice-nak biztosan tetszeni fog. Én is ebben reménykedem, amikor szólok neki, hogy készen van a kunyhó.
~*~
- Hogy tetszik? – kérdem izgatottan, mikor Annice végre odaér hozzánk, és meglátja a kunyhót. Sokat dolgoztunk rajta, és szerintem egyáltalán nem lett rossz.
- Meseszép! – bámulja a kunyhót, majd rám emeli a tekintetét. - Köszönöm – motyogja mosolyogva, én meg csak szótlanul állok. Nem tudok mit mondani.
Jó érzés Annice-t ilyen boldognak látni. De fogalmam sincs, hogyan viselkedjek most. Mit kéne tennem? Mit mondjak? De mintha valami nem lenne rendben a lánnyal. Nem tudom mi az, de rossz érzésem van.
- Nektek is! – fordul a többiek felé, amitől kissé megnyugszom. - Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg.
- Felmegyünk? – kérdem halkan. Talán feszélyezi a többiek jelenléte, vagy nem is tudom.
- Mutasd meg neki! Belül még szebb lett, de a fiú érdeme az egész! - kiáltja John.
- Menjünk... – mondom kissé elpirulva a dicsérettől, és elkezdek felfelé mászni a létrán.
Mikor Annice meglátja a kunyhó belsejét, egy szót sem szól. Természetes, hogy előre engedtem, elvégre úriember vagyok. De a hallgatása miatt nem tudom, hogy tetszik-e neki, vagy sem. Kezdek aggódni.
- Na mit szólsz? – kérdem a háta mögé lépve.
Megfordul, és látom, hogy a szemében könnyek csillognak. Ennyire nem tetszik neki, vagy mi a baja? A fene se érti a nőket. Annice két kezét az arca elé kapja, én pedig ijedten nézek rá.
- Mi a baj? – kérdem ijedten. Mi rosszat tehettem, amiért sír?
- Semmi... – törli le a könnyeket az arcáról - csak nagyon szép – mosolyog rám.
Megnyugodva fújom ki a levegőt. Akkor a boldogságtól sír, így semmi baj. Egy ideig némán állunk egymással szemben, majd udvariasan a kezem nyújtom felé. Ő belecsúsztatja pici kezét a tenyerembe. Puha és meleg az érintése.
- Gyere! Segítek felpakolni! – ajánlom fel.
~*~
- Annice! Annice! – kiált Wulf.
Már késő délutánra jár, és végre végeztünk a felpakolással, én pedig már lenn vagyok. Hihetetlen, mi mindenre van szüksége egy nőnek. A fejem csóválom, majd nézem, ahogy Annice a kunyhója ablakához lép.
- Tessék? – néz le Annice. Egy fa mogul bámulom, nem akarom megzavarni.
- Gyere! Megtanítalak kardozni! – Wulf hangja izgatott.
- Rendben! Rögtön megyek! – kiált vissza Annice, majd nézem, ahogy leereszkedik a kötélen, és elindul Wulf után.
Megcsóválom a fejem. Egy fehércseléd, aki karddal akar harcolni. A fene sem látott még ilyet, de nem töprengek sokáig. A nap pár órán belül lenyugszik, én pedig szeretnék még vadászni egy kicsit. Mostanában az egyik területen sok nyúl szokott lenni, így arra gondolok, mi lenne, ha elejtenék párat. Annice biztosan szereti a nyulat, és ragunak nagyon finom a zsenge nyúlhús.
Nem is tétovázok sokat, hanem óvatos, halk léptekkel hagyom el a tábort. A szemem sarkából megpillantom Locksleyt és Azeemot, akik éppen beszélgetnek. Komoly dologról lehet szó, de vagyok annyira okos, hogy ne menjek a ficsúr közelébe. Azon kívül, ha olyasmiről lenne szó, ami mindenkit érint, nem ilyen távol társalognának. Összehúzom a szemem, majd szótlanul tovább osonok a fák rejtekében, zajt sem csapva.
Hamarosan elérek arra a helyre, ahol a nyulak szoktak tanyázni mostanában. Az idő kezd hűvösebbre fordulni, bár az ősz még nem köszöntött be. De itt Angliában a nyári időjárás is hűvösebb. Azeem azt mondta, náluk olyan forró a levegő nyáron, hogy biztosan megsülnék, mint a nyársra húzott malac. Én ezt nem nagyon akartam volna elhinni, ha más mondja, de Azeemről tudom, hogy nem hazudna. Ő becsületes férfi, nem úgy, mint az, akit követ. Sokszor megfordult már a fejemben, hogy vajon miért tart egy olyan emberrel, mint Locksley, de megkérdezni sosem mertem. De nem is rám tartozik.
A nyulak persze ott vannak, bár csak négy, de elég kövér példány, ahol lenniük kell. Óvatosan húzok elő egy kötelet az egyik belső, rejtett zsebemből – egy valamire való tolvajnak számtalan rejtett zsebe van a ruházatán -, és ellenőrizve a szélirányt, óvatosan a prédák felé kúszom, hogy takarásban legyek. Ilyenkor jól jön a sötétebb ruházat, hiszen a nyulak szeme ugyan nem túl jó, de a mozgást érzékelik. Olyan halk vagyok, amennyire csak képes vagyok rá, így sikerül elég közel kerülnöm az állatokhoz. A biztonság kedvéért egy kést is előhúzok, hiszen a kötél nem mindig válik be. A nyulak igen gyorsak tudnak lenni.
Feltérdelek, és hurkot formálok a kötélre, majd párszor meglendítem, és eldobom. Sikerül, az egyik nyulacska sírva próbál szabadulni a hurok szorításából, amely a mellső lábai alatt szorítja meg. A többi riadtan menekül, de még éppen elég időm van az egyik felé hajítani a késem. Talált, a nyúl holtan terül el. Ez jó zsákmány, és a még élő, kötözött nyulat magamhoz húzom, majd nemes egyszerűséggel eltöröm a nyakát. Aztán felnyalábolom a másikat is, kihúzva belőle a késem. A kés éle véres, amit ezúttal a ruhámba törlök. Ideje lenne egy fürdésnek, és egy mosásnak is, de majd talán holnap. Estefelé hideg a víz, nem akarok megfázni, és a ruháim sem száradnának meg reggelig.
– Annice örülni fog – bólintok elégedetten, majd hirtelen gondolatban fejbe csapom magam. Miért gondolok rá folyton? – Will Scarlett, kezdesz becsavarodni egy fehérszemély miatt – morgom bosszúsan, majd visszateszem a késem és a kötelet a helyére, és a két nyulat a kezemben lóbálva elindulok hazafelé.
~*~
Ám a táborba visszaérve hangos veszekedésre leszek figyelmes. Odakapom a fejem, és meglátom Annice-t, amint Wulf társaságában éppen Bobbal ”beszélget”. Bár inkább hangzik kiabálásnak. Mi a fene folyik itt mégis? És hol van ilyenkor a ”hős” Locksley?
– Hagyd békén Annice-t! – kiabál Wulf a férfira. Bob talán még nálam is ellenszenvesebb, de a többiek megtűrik, mert jó harcos. – Ne gyere a közelébe!
– Különben mi lesz? – kérdi röhögve Bob. – Ez is csak egy nő, és a nők csak egy dologra jók. A kis Annice is ugyanolyan céda mint…
De nem tudja befejezni, mert addigra már ráugrom – a nyulakat ledobom valahol -, és a földön kötünk ki. Nem is tudom, mi szállt meg, de vak dühvel kezdem csépelni ezt az ellenszenves alakot. Bob próbál szabadulni, de nem engedem, hogy lerázzon magáról, leszorítom a földre, és ráülök, miközben az arcát támadom az ökleimmel. Ő azonban próbál letolni magáról, ami igen fájdalmas, mivel az egyik kezével a fejemet fogja, a másikkal a nyakamat szorongatja.
– Szállj le rólam, Scarlett! – nyögi Bob.
– Annice nem céda! – üvöltöm vadul. – Ne merj rá ilyet mondani, mert megöllek!
Többen gyűlnek körénk, akik próbálnak minket szétválasztani, kevés sikerrel. Mindketten kapunk és adunk ütéseket, és biztos vagyok benne, hogy az arcom és a testem több helyen hamarosan kék-zöld lesz. De végül valaki mégis leszed Bobról, és mikor felnézek, azt az embert pillantom meg, akit még Bobnál is jobban gyűlölök.
– Elég legyen! – szólal meg Locksley. – Hagyjátok abba!
– Ebbe ne szólj bele, Locksley! – ordítom dühösen. – Nem a te dolgod! Engedj el, hadd tépem szét ezt a sátán fattyát! Senki sem bánhat rosszul egy nővel, és nem nevezheti cédának!
Locksley-nak minden erejére szüksége van, hogy visszatartson, mialatt Bobot John és Bull együttesen próbálják lefogni, hogy ne rontson rám. Aztán látom, hogy Bob elvigyorodik.
– Mi az Scarlett? – kérdi Bob, aki hamarabb lehiggad, mint én, így Johnék elengedik. Nem is tudják, milyen rosszul teszik. De én még küzdök, leginkább azért, hogy elkerüljek Locksley közvetlen közeléből. – Csak nem esett rosszul, amit mondtam? Talán emlékezetet az anyádra? Az anyád sem volt más, mint egy mocskos…
Olyan hirtelen rántom ki magam Locksley szorításából, hogy a férfi hátra esik, én pedig nekirontok Bobnak. Nem is gondolkodom, csak ütök. De akkorát, hogy elesik, és csak hápogva néz rám. A szemeim izzanak a dühtől, a kezeim ökölbe szorulnak, és remegek a bennem tomboló indulattól.
- Ne merészeld a szádra venni az anyámat! – üvöltöm, majd elrohanok.
~*~
Csak rohanok, miközben a könnyek szúrják a szememet. A düh és az indulat hajtja a testem, hogy minél távolabb kerüljek mindentől. Végül a folyónál kötök ki, ahol megállok. A kezeim még mindig ökölben, és remegek. Végül egyszerűen a földre ülök, és összehúzom magam, kiengedve magamból mindent, amit eddig visszatartottam. De nem akarom, hogy bárki halljon, de a könnyeimet nem tudom megállítani. Hangtalanul zokogok, az egész testemet rázza a sírás. Ha most valaki látna, nem látna mást, mint egy gyenge, gyáva embert, aki enged a benne tomboló fájdalomnak.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ülök ott, amikor egy kéz ér gyengéden a vállamhoz. Megremegek, és riadtan fordulok meg, de csak Annice áll mögöttem. Az arcán aggodalom és fájdalom látszik. Gyorsan letörlöm a könnyeimet, nem kell, hogy lássa, milyen szánalmas is vagyok. Zavartan beletúrok a hajamba, majd elfordulok.
– Mit akarsz? – kérdem csendesen, minden indulat nélkül, miközben ő leül mellém.
– Aggódtam miattad – mondja halkan. – Jól… jól vagy? – kérdi óvatosan.
– Fogjuk rá – bólintok egy aprót. – Én… nem akartam, hogy ezt lásd. Nem akartam, hogy ilyen szánalmasnak tűnjek előtted.
– Bob durva tud lenni – mondja, én pedig óvatosan ránézek. – Köszönöm, hogy megmentettél, Will.
– Nem tettem semmit – morgom halkan. – De egy nő sem érdemli meg, hogy ”olyat” mondjanak róla.
Annice egy szót sem szól, és én sem. Csak hallgatagon ülünk a folyó partján. Szeretek ide jönni, a folyó hangja mindig megnyugtat. Végül Annice szólal meg.
– Bobnak nem volt igaza – mondja halkan. – Úgy értem, amit anyádról mondott.
– Anyám nem volt céda! – szögezem le dühösen, majd látva Annice riadt tekintetét, visszaveszek magamból. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Bob és én egy faluban nőttünk fel, de ő idősebb nálam. Tudta, hogy nincs apám, és a falubeliek mindenfélét beszéltek anyámról, ami nem volt igaz. Nagyon rossz és csúnya dolgokat. Emiatt… mindig egyedül voltam. És megtanultam, hogy ne bízzak senkiben, mert az csak bajjal jár.
– Bob kihasználta a pletykákat, igaz? – hallom Annice hangját, mire csak bólintok. – Ez nagyon kegyetlen dolog volt tőle! Senkinek sem szabadna ok nélkül ilyesmit mondania másokra! – Felkapom a fejem. Annice dühös, és nem rám. – Én… én nem hiszem el, amit az anyádról mondott, Will, jobb, ha tudod.
Bólintok, és halványan elmosolyodom. Nem bízom benne, de jó tudni, hogy van egy ember, aki nem hisz ezeknek a rágalmaknak.
– Anyám jó asszony volt – mesélem. – Becsületes, dolgos, derék asszony. De a falusiak kiközösítették, mert nem volt férje, terhesen érkezett a faluba, és emiatt nem nézték jó szemmel. Ennek ellenére megpróbált becsületes maradni és engem is így nevelt. Szeretett engem, védett, óvott, ahogy képes volt rá. De sosem adta oda magát pénzért más férfiaknak. Erre nem volt hajlandó. Inkább éhezett, mintsem ilyen becstelen dolgot tegyen. – Fogalmam sincs, miért mondom el ezeket Annice-nak, de kikívánkozott belőlem.
Szerkesztve Andro által @ 2014. 01. 14. 11:01:56
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 13. 22:58:58 | #28908 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Kellemes fürdőzésemnek egy faág hangos reccsenése vet véget. Olybá tűnik nem én vagyok az egyetlen, aki szeret mások után leskelődni... milyen ironikus. Legalább ő is sikeresen rálépett egy ágra. De mégis ki lehet az az ő? Kényesen ügyeltem rá, hogy ne kövessenek, s Fannyn kívül nem is mondtam senkinek, hogy hová indulok. Úgy látszik más is szeret pancsolni, bár ezt a jó szokást az itteni ipsék nagy részén nem érezni...
- Ki az? Gyere elő! - kiáltom mérgesen.
- Annak nem örülnél, szép hölgyem - hallom meg Will hangját, amibe belepirulok.
- Will! - kiáltok fel megdöbbenve - Mit keresel itt? Utánam leselkedtél? - kérdem.
- Egyáltalán nem - szabadkozik - Nem vagyok olyan férfi, aki egy hölgy után leselkedne, és nem is láttam semmit. Mindössze kíváncsi voltam, hol vagy olyan sokáig. És... meg akartam köszönni a reggelit. Nem kellett volna - teszi hozzá feszülten.
Legszívesebben nevetnék az egészen, ám sajnos én magam is szörnyű zavarban vagyok. Nem is értem miért, nem szoktam így lenni... mondjuk Arlent nem nagyon merték megkörnyékezni, ha meg mégis, annak súlyos következménye lett. Will viszont jó embernek tűnik, nem olyannak, aki bántana egy Annice nevű szerencsétlen parasztlányt...
- Ez volt a legkevesebb, amivel meghálálhattam a kedvességed, amiért befogadtál - mondom, s közben a par felé veszem az irányt. - Most ne nézz ide, amíg felöltözöm! - szólok neki nyugodt hangon, ám legbelül még mindig gyötör a
- Eszemben sincs – morogja - Ha akartam volna, már megtettem volna, de anyám arra tanított, hogy legyek tisztelettudó a hölgyekkel. Ha még élne, és megtudná, hogy esetleg ilyesmi megfordult a fejemben, bizony elmondana egy és másnak.
"Akármit is mondanak, a férfiak esze mindig csupán egyetlen dolgon jár!" Idézem föl Apám egyik kedvelt igazságát. Igen, Will lehet akármilyen úriember, ő is csak férfi. És nem hinném, hogy amennyiben nincs ott az az ág, ugyanúgy színt vallott volna, sőt...
Miután felöltöztem, lassan elindulok, mire ő kilép a bokor mögül. Tekintetünk találkozik, ám az övé továbbsiklik. Érzem ahogy végigvezeti alakomon, ettől aztán végképp zavarba jövök... pedig ez nem jellemző Arlenre.
- Én… szóval… még kell neked építenünk egy kunyhót – fordul félre, s kezd bele. – Hol szeretnéd? A földön, vagy inkább a fák lombjai között, ahol én is lakom?
- Nem igazán tudom... - valójában a gondolatimat sem összeszedni.
- Jobb ha fán van, csak felhúzod a létrát, és nem jöhet váratlan látogató... - mosolyog.
Visszamosolygok, s mellé lépek.
- Mehetünk? - kérdezem, mire még mindig kissé zavartan bólint egyet.
Elindulunk, egy darabig csak némán, ám nemsokára megszólal:
- És merrefelé legyen? Úgy értem biztos szeretnél ismerősök közelében lenni, mint például Johnék... - motyogja. Nem tudom mire vélni, azt hittem kedvel... bár mondta, hogy nem szeretne pesztrálni.
- Rendben. - vágom rá - Ott megfelelő.
- Akkor oda építjük. - jelenti ki kissé szomorkásan. Most már igazán nem értem, vagy nem ő akarta... bonyolult ez a Will Scarlett.
<><><>
Will, Johnnal és Wulffal, és még pár emberrel az oldalán hordja a jókora rönköket a leendő házam támaszát képező fa alá. Ezután nekilátnak az építkezésnek, amibe én is szeretnék segédkezni.
- Annice, gyere drágám! Nem neked való a férfimunka, inkább segíts nekem megvarrni rájuk! - kiált Fanny.
Egy baj van, nem tudok varrni. Illetve nagyon alapszinten, épp amennyire egy fejvadásznak szükséges a gondtalan munkához...
- Inkább Willéknek segítenék! - kiáltok vissza, majd gondolatban fej bevágom magamat. Mégis hogy mondhattam, hogy Willéknek... még a végén azt hiszi asszonya akarok lenni, vagy hasonló ostobaságot.
- Menj nyugodtan Annice! Fanny jól mondta, ez férfimunka, nem akarjuk, hogy megsérülj. - mondja Will, ránézni sem merek.
- Rendben. - lehelem végül, s úgy érzem a lebukást is előbb vállalnám, minthogy odamenjek Will mellé.
Fanny egy tuskóra ültet, majd a kezembe nyomja a felszerelést.
- Valójában még nem nagyon csináltam ilyet - sütöm le szemem, s várom a hatást, de elmarad.
- Semmiség, majd én megtanítalak! - mosolyog az asszony, s így is tesz.
Mire elkészül a kunyhó, már nem mondaná meg senki, hogy nem egy igazi parasztlány vagyok.
- Hogy tetszik? - kérdezi izgatottan Will.
- Meseszép! - bámulok a környék legtakarosabb kunyhójára, majd a fiúra emelem tekintetem - Köszönöm - motyogom mosolyogva, ám mozdulatlanul mint egy kőszobor.
Olyan kedvesek velem, most legszívesebben feladnék mindent, s elfelejteném Arlent... de túl régóta az vagyok aki. És ez az ember nem fog átölelni, s megcsókolni a világon senkit.
- Nektek is! - fordulok a többiek felé - Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg...
- Felmegyünk? - kérdezi valamivel halkabban Will, biztosan látja rajtam, hogy valami nincs rendben.
- Mutasd meg neki! Belül még szebb lett, de a fiú érdeme az egész! - kiáltja John.
- Menjünk... - s már kezdek is felfelé mászni.
Ami ott vár rám, arra azonban nem vagyok felkészülve. Igazán kitettek magukért, pedig nem is ismernek... szemembe könnycseppek gyülekeznek. Nem tudom mire vélni, sem a kedvességet, sem a könnycseppeket.
- Na mit szólsz? - kérdezi Will a hátam mögül.
Megfordulok, ám mielőtt még szóra nyitnám számat ismételten könnyel telik szemem. Ezúttal ki is csordul. Ijedten kapom arcom elé mindkét kezem.
- Mi a baj? - kérdezi ijedten a fiú.
- Semmi... - törlöm meg ismételten szememet - csak nagyon szép - mosolygok.
Egy darabig csak tétován áll, majd a kezét nyújtja:
- Gyere! Segítek felpakolni!
<><><>
- Annice! Annice! - kiált Wulff.
Már késő délután felé jár az idő, s épp csak az imént végeztünk a felpakolással.
- Tessék? - nézek le, immár saját kis kunyhómból.
- Gyere! Megtanítalak kardozni! - vigyorog izgatottan.
Ez nem lehet igaz, alig várom, hogy valami olyan tevékenységet kelljen végeznem, ami biztosan nem buktat le.
- Rendben! Rögtön megyek! - kiáltok vissza, s egy-kettőre lent vagyok.
Ügyetlenséget színlelve hagyom, hogy a kisfiú oktasson, ám rövidesen társaságot kapunk.
- Majd én megmutatom, hogyan kell kisleány - lép hozzám egy igazán ellenszenves alak. Úgy látszik errefelé se mindenki tökéletes. - Állj félre kölyök! - löki arrébb Wulffot, mire a kezemben tartott bottal felé intek.
- Ha legyőzöl, megmutathatod, nagyember! - vigyorgok rá.
Ne, elkapott a harci kedv, pedig nem lenne jó így lebukni... Ugyan, bántotta Wulffot, s úgyis csak ő lát.
- Legyen madaram. - neveti, s felém szúr.
Villám gyorsan hárítok, s kiütöm kezéből fafegyverét.
- A kezdők szerencséje...- nevetek - ...s a mesterem is jó volt! - kacsintok a kisfiúra.
- Hallod Bob, legyőzött egy lány. - nevet Wulf.
A férfi elvörösödik, felkapja botját, s a fiúra ront. Én sem vagyok rest, kigáncsolom, s mielőtt Wulffra esne, botommal ágyékon vágom. Végül hanyatt ér földet. Wulff szótlanul mered rám, ezt már nem lehet kimagyarázni a kezdők szerencséjével...
A férfi, amint fel tud kelni eltakarodik, ám a fiú még mindig szótlan.
- Tudod sokan próbáltak már megtámadni - kezdek bele - egy védtelen lánynak értenie kell az ilyen kis fortélyokhoz... - suttogom.
- Köszönöm, hogy megvédtél! - mondja végül.
- Ez kérlek legyen a mi titkunk. - bököm ki gyorsan - Tudod ez addig erősség, amíg mások nem tudják... így tudok a meglepetés erejével győzni.
- Egy feltétellel - húzódik vigyorra a szája - ha megtanítasz!
- Áll az alku! - mosolygom megkönnyebbülve, ám csak remélni tudom, hogy a ronda férfi nem dicsekedik a történtekkel, s hogy nem volt több szemtanú.
|
| Andro | 2014. 01. 13. 10:25:33 | #28900 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (Arlenemnek)
– Még sohasem volt velem senki ilyen kedves – mosolyog rám. Nem voltam kedves, mindössze udvarias. Nem vagyok olyan vadember, mint amilyennek sokan hisznek. Ha anyám még élne, és megtudná, hogy esetleg rosszul bánok egy nővel, biztosan félholtra verne. - Köszönöm, de attól félek egy magamfajta lány ezt nem tudja meghálálni... – szabadkozik. Most mégis mire gondol? Nem várok hálát semmiért.
– Nem a háládért teszem! – vágom rá gorombán. Sosem használnék ki egy fehérnépet úgy, ahogy más férfiak teszik. Lehet, hogy tolvaj vagyok, útonálló, vérdíj van a fejemen, de nem vagyok becstelen.
– Én viszont hálás vagyok, és nem sokszor adatott meg, hogy az legyek – mondja halkan -, így kérlek, hogy légy velem elnéző.
Döbbenten nézek rá, de mivel már elég későn van, és én magam is kezdek álmos lenni, felállok. Intek, hogy kövessen, majd elindulunk a fák között. Nem értem, mire ez a nagy hálálkodás. Más is megtette volna a helyemben. Normális esetben elszállásolnám Johnék kunyhójában, de hét gyermeket nevelnek, és hamarosan jön a nyolcadik, így ők maguk is szűkösen vannak. Azon kívül, Annice-nak jobb helye lesz nálam, mintha mondjuk Locksley, vagy Azeem kunyhójában aludna. Vagy kinn a hidegben. A végén megfázna nekem, azt pedig nem akarom. Felelősnek érzem magam miatta, holott egyáltalán nem akarom pesztrálni.
~*~
– Íme, a kunyhóm! – mutatok fel a felettünk levő fára, mikor végre odaérünk.
Felmászunk, majd a kunyhómba érve megigazítom a fekhelyeinket. Én jól elleszek a padlón, volt már rosszabban is részem, és egyáltalán nem zavar. Bár az is igaz, anyámon és Fannyn kívül Annice az első nő, akivel egy légtérben alszom. Kissé zavarban is vagyok, de nem mutatom ki. Nem tűnhetek puhánynak. És az természetes, hogy nem használom ki a helyzetet, nem vagyok én barbár.
Viszont Annice szemmel láthatóan nem igazán tudja, mit is csináljon, csak áll, mint egy kőszobor, míg nem végzek. Csak azután hajlandó ágyba bújni, míg én a padlóra fekszem, és betakarózom egy használt, takarónak való anyaggal. Nem túl meleg, de megteszi. Egy hölgynek több kényelem jár, ezt anyám is mindig mondogatta.
– Jó éjszakát, és még egyszer köszönöm... – motyogja halkan Annice.
– Jó éjt, és még egyszer igazán nincs mit – suttogom vissza.
Valahogy… kellemes érzés, hogy valaki hálás nekem, és nem azt az embert látja bennem, akit a többiek. De ez természetesen nem jelenti, hogy bízom a lányban, cseppet sem. Mindössze… jó érzés tudni, hogy valaki nem akar ellökni magától.
Hamar elalszom, és ezúttal sikerül nyugodtan aludnom, míg a nap sugarai fel nem ébresztenek.
~*~
Mikor kinyitom a szemem, már majdnem teljesen világos van. Ásítva nyújtózom egyet, majd felülve azt veszem észre, hogy az ágy üres. Ezek szerint Annice már felkelt. Aztán egy tányért veszek észre a kis asztalon, ami a kunyhómban van. A tányéron sült tojás, és füstölt hal van némi kenyér társaságában. A szemeim elkerekednek. Régen volt már ilyen pompás lakomában részem, és minden bizonnyal Annice készíthette, hiszen Fanny legfeljebb csak akkor főz nekem, ha kegyeskedem odamenni hozzá. Akkor is ritkán, hiszen annyi gyerek mellett…
A fejem csóválom, hiszen én egyáltalán nem vártam köszönetet a lánytól. Nekilátok enni, és percek alatt el is pusztítok mindent, ami a tányéron volt. Aztán fogom magam, magamhoz veszem a kardomat, hiszen gyakorolnom kell, majd a tányért is, amit leviszek a többi közé. Az asszonyok majd elmossák. De ahogy a nőket nézem, nem látom Annice-t. Vajon hol lehet?
– Nem láttátok Annice-t? – kérdem a nőktől, akik éppen egy üst körül foglalatoskodnak. – A lányt, aki tegnap érkezett.
– Nem láttuk – rázza a fejét az egyik. – De kora reggel itt volt, aztán elment. Miért kérded?
– Csak úgy – vonok vállat, és elindulok az erdő mélye felé. Majd előkerül.
Mivel még mindig nem akarok a többiekkel lenni, így a szokásos helyemre megyek, hogy gyakorolhassak egy kicsit. De még alig indulok el, amikor egy kéz nehezedik a vállamra. Odakapom a fejem, és Azeem sötét tekintetével nézek farkasszemet.
– Salem, fiatal barátom! – mondja Azeem. – Gyakorolni mégy?
– Jó reggelt, Azeem! – biccentek barátságosan. Azeem az egyetlen olyan ember, aki nem ítél meg azért, aki vagyok. Vagy azért, amit tettem. Hálával tartozom neki érte, és persze azért, mert segített kiszedni a nyilat a kezemből. – Igen, úgy érzem, van még mit fejlődnöm.
– Beszélnünk kell, és ha nem zavarok, elkísérnélek – folytatja a mór, és a hangjában van valami, amitől tudom, nem fogad el nemleges választ.
Bólintok, és elindulunk az erdő mélye felé. Azeem sosem szól bele, hogy gyakoroljak a többiekkel, és ha az ideje engedi, mindig mutat nekem új trükköket. Most is így tesz, amikor gyakorolni kezdek, én pedig örömmel veszem a segítségét. Szívesen vagyok a mór társaságában, mert okos, értelmes, intelligens ember, azon kívül remek harcos, sokat tapasztalt és sok mindenhez ért.
– Jó, nagyon jó – bólint elégedetten Azeem. – Gyorsan fejlődsz, Will Scarlett.
– De nem elég gyorsan – mondom halkan. – Jobbnak kell lennem, hogy megvédhessem a többieket.
– Vagy inkább egy bizonyos hölgyet, nincs igazam, fiatal barátom? – néz rám kérdően Azeem, mire érzem, hogy elpirulok. – Annice Grey, igaz? Allah szeme mindent lát.
– Most róla akarsz beszélgetni? – kérdem, és megállok a gyakorlásban. – Annice csak egy fehércseléd, semmi közöm hozzá.
– Semmit sem tudunk róla – mondja komolyan Azeem. – A helyedben nem bíznék benne.
– Én senkiben sem bízom – vonok vállat. – Sem Annice-ban, sem senki másban. A bizalom komoly dolog, de ezt te is tudhatnád, Azeem. Te sem osztogatod mindenkinek a bizalmad – döntöm félre a fejem.
– Okos ember vagy, Will Scarlett. – Azeem arcán olyan elismerés látszik, amilyet még sosem láttam senkién, aki velem beszélt. – Tudod, hogy jobb félni, mint megijedni. Nekem most mennem kell, a többiek már várnak.
Biccentek, majd Azeem távozik. Elgondolkodom a szavain, és remélem, nem bántottam meg azzal, hogy azt mondtam, nem bízom senkiben. De ez az igazság. Kedvelem a mórt, de ez nem azt jelenti, hogy bíznék benne, vagy bárki másban. Túl sokszor csalódtam már ahhoz, hogy könnyedén osztogassam a bizalmam. De Annice… Nem tudom, hogy benne bízhatok-e. Alapjában véve ártalmatlannak tűnik, de ahogy Azeem is mondta, semmit sem tudunk róla. Viszont vagyok olyan illedelmes, hogy ne faggassam a múltjáról. Ő sem kérdezett rólam, bár valószínűleg Fanny és John meséltek neki egyet és mást.
A gyakorlás elveszíti az értelmét, így végül úgy döntök, visszamegyek a táborba, hátha Annice visszatért már. Nem is tudom, mi vonz felé, talán a szépsége, az ártatlansága, az a különös esetlenség, ami miatt akaratlanul is védeni akarom. Megrázom a fejem. Nem, nem, ez nem nekem való! Nem vagyok egy romantikus lélek, nem vagyok egy költő, vagy ilyesmi.
A táborba visszaérve kiderül, hogy Annice még nincs itt. Vajon hová tűnt?
– Ha Annice-t keresed, a tóhoz ment – hallom meg Fanny hangját.
– Köszönöm, Fanny – biccentek egy félmosollyal, majd az említett hely felé veszem a irányt. Mi a fenét keres a tónál?
~*~
A tóhoz érve Annice-t pillantom meg, aki éppen fürdőzik, így félrefordulok, és egy bokor mögé bújok, hogy ne vegyen észre. Nem szeretném megzavarni, és egyébként is, nem illik egy hölgy után leselkedni. De az pár pillanat, amíg láttam, örökre az agyamba égett. Olyan gyönyörű, olyan tökéletes test, mint az övé, nem létezik. Akaratlanul is rálépek egy ágacskára, ami széttörik csizmám talpa alatt.
– Ki az? – hallom Annice hangját. – Gyere elő!
– Annak nem örülnél, szép hölgyem – mondom komolyan.
– Will! – Annice hangja döbbent. Vagy dühös. Talán mindkettő, de nem tudom. – Mit keresel itt? Utánam leselkedtél?
– Egyáltalán nem – mondom méltatlankodva. – Nem vagyok olyan férfi, aki egy hölgy után leselkedne, és nem is láttam semmit. Mindössze kíváncsi voltam, hol vagy olyan sokáig. És… meg akartam köszönni a reggelit. Nem kellett volna – teszem hozzá zavartan.
– Ez volt a legkevesebb, amivel meghálálhattam a kedvességed, amiért befogadtál – mondja Annice, majd hallom, ahogy a partra evickél. – Most ne nézz ide, amíg felöltözöm!
– Eszemben sincs – válaszolom morogva. – Ha akartam volna, már megtettem volna, de anyám arra tanított, hogy legyek tisztelettudó a hölgyekkel. Ha még élne, és megtudná, hogy esetleg ilyesmi megfordult a fejemben, bizony elmondana egy és másnak. – Hacsak meg nem ruházna, teszem hozzá magamban.
Annice egy szót sem szól, csak azt hallom, ahogy magára veszi a ruháit. Majd elindul, és én is végre kiléphetek a bokor mögül. Ahogy a tekintetünk találkozik, akaratlanul is végignézek az arcán, vizes haján, alakján. Olyan gyönyörű. És olyan zavarban van, hogy az arcszíne leginkább egy túlérett cseresznyére hasonlít. Én magam is félrefordulok. Nem tudom, mit is akarok tenni.
– Én… szóval… még kell neked építenünk egy kunyhót – mondom halkan. – Hol szeretnéd? A földön, vagy inkább a fák lombjai között, ahol én is lakom?
Szerkesztve Andro által @ 2014. 01. 13. 12:14:33
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 12. 22:42:52 | #28896 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Végre személyesen is meggyőződhetek róla, valóban olyan nagy falat-e Robin Hood, mint amilyennek tartják. Már messziről kiszúrom, hála az itteniek csodálatnak. A Sherwoodi erdőben hősként bálványozzák, Nottinghamben félik... ez a Will pedig mintha gyűlölné.
Ő a legérdekesebb mind közül. Will Scarlett, milyen különös fiú... gondolataim visszavándorolnak arra a képre, mikor megragadta kezem. Ezután lassan felidézem menekülésünk minden apró pillanatát, s valami furcsa érzés önt el. Magam sem értem az egészet... ugyan, csak azért mert nem világos miért tette! Mégsem keresem a választ, nem is akarom tudni, mert jó ez az érzés.
Ahogy Wulffal közelebb érünk látom, ahogy John Robinnal és egy sötét bőrű férfival beszélget. Mosolyogva int magukhoz, mikor tekintetünk találkozik.
- Ő itt Annice Grey! - mutat be John, mire a férfi felénk fordul - Will mentette meg Gisbourntól és a csatlósaitól.
Közelebb lés, s egyszeriben csak előttem áll maga Robin Hood, s én teljesen másutt járok. Ostobaság, nem szabad! Az gyenge pont, és a jó harcosnak ilyen nincs. Nem szeret és nem is gyűlöl, a higgadtság adja az erejét, hisz ez teszi lehetővé a tökéletes összpontosítást.
- Örülök, hogy megismerhetem kishölgy! A nevem Robin of Locksley. - csókol kezet - Úgy látszik Will igazán derék ifjú tud lenni, ha akar... bár elnézve önt, biztos vagyok benne, hogy egy férfi sem hagyta volna, hogy Gisbourn kezébe kerüljön. - lép hátra mosolyogva.
Egy igazi úriember, látszik, hogy nemes. A vonásai valahogy mégis Will arcát juttatják az eszembe... el kell felejtenem, hisz ha tudná ki vagyok nem mentett volna meg. Valójában meg sem mentett... hisz csupán színjáték volt az egész, ahogy Annice is. Arlen Ward pedig régóta nem érez már semmit, és ez éppen így a legjobb.
- Én is örülök! - mosolygom - Szerencsém volt, hogy Will épp arra járt...
- És mégis mi viszi rá a Nottinghami katonákat, hogy ártatlan leányokat üldözzenek? - kérdi gyanakodva a fekete, mire kissé zavarba jövök. Nem tudom mi lenne a megfelelő ok, erről Gisbourne nem világosított fel...
- Ugyan, a saját szemeddel láthattad, hogy a Bíró embereinek nem szükséges okot szolgáltatni hasonló gátlástalanságok elkövetésére. - ment ki a helyzetből Robin - Ő itt a barátom, úgy látszik náluk nem szokás a bemutatkozás... - fordul a sötétbőrű felé szigorúan.
- A nevem Azeem! - hajt fejet, ám tekintetében a gyanakvás mit sem fakult...
- Will! Beszélnünk kell! - kiált Robin. Csak ekkor veszem észre a ládát cipelő fiút.
- Örömmel társalognék veled, Locksley - ölt gúnyos vigyort - De nekem sajnos nincs annyi ráérő időm, mint neked. És amint látod, tele van mindkét kezem - billenti fejét a vállára nehezedő ládikára - Ha megengeded - biccent, majd tovább indul.
Robin utána indul, s én gondolkodás nélkül követem. Egyre kíváncsibb vagyok a kettejük közti kapcsolatra. John és Azeem is így tesznek. Will rövidesen lepakol egy kunyhóba, s immár karjait összefonva támasztja hátát az ajtófélfának.
- Mit akarsz? – kérdezi nemsokára – Bökd ki végre, más dolgom is van, mint veled beszélgetni.
- John elmondta, hogy megmentetted Annice-t – mondja Robin, s várnám a folytatást, de elmarad... csak Will fojtatja.
- És akkor mi van? Csak a Szent Locksley menthet meg bárkit is? Azt hitted, hogy az olyanok, mint én, nem jók semmi másra, mint követni a parancsaidat? Hát elszámítottad magad! – sétál el dacosan.
Lassanként mindenki eltűnik, csak én figyelem tovább a fiút. Nem is tudom miért, Robinnal kellene foglalkoznom, s azzal mit is akarok. Ha úgy döntök, életben hagyok, hála a Gisbournnal kötött egyességnek, nagy veszélynek teszem ki magam. Ha ezt el akarom kerülni, s színt vallok, lehet, hogy hasonló sorsra jutok. Most vendég vagyok, de vajon hogy bánnak egy ellenséggel... nem akarom megtudni, egyenlőre nem. Ha pedig megölöm, félek, hogy rosszat teszek. A legjobb az lesz, ha kivárok.
Szemem sarkából látom, ahogy tőlem balra, a fák közözz Azeem félrehívja Robint. Bizonyára fontos dologról van szó, így több se kell, óvatosan odalopakodok. Kényesen ügyelek rá, hogy ne vegyenek észre, ezt születésem óta így csinálom, s ennyi év után már igazán otthon vagyok benne.
- Biztos jó ötlet ez? Még csak nem is ismerjük, nem idevalósi… - hallom meg fél füllel a fekete szavát. Nem gondoltam, hogy rólam lesz szó...
- Ugyan, csak egy kislány! - szabadkozik Robin.
- Meglehet, hogy ártatlannak látszik, de ravasz a szeme. Olykor nincs a nőknél ádázabb bestia… - mondja Azeem, s mennyire igaza van...
- Hallanod kéne magad, derék mórom. - nevet Robin, majd hirtelen elhallgat, ahogy talpam alatt reccsen egy ág.
Eltűnök, még mielőtt emberre gyanakodnának, hisz az erdőben szerencsére megszokott az efféle zaj. Hihetetlen, hogy milyen elmés ez az Azeem. Nem vagyok dühös, sőt inkább csodálom a mórt. Szeretem a kihívásokat, s ő még sokat tartogat irányomban.
<><><>
Este mulatságot tartanak. Nem is tudom utoljára mikor volt hasonlóban részem, ha volt egyáltalán. Mióta itt vagyok valahogy minden olyan szép, mégis fájóan idegen. Nem is tudom, hogyan kell viselkedni egy ilyen eseményen. Tekintetem folyamatosan egy embert keres, de sehol sem találja.
- Kérsz egy korsóval galambom? - nyújt felém egy kupa sört egy ismeretlen férfi.
- Köszönöm, nem iszom... - vágom rá, de nem tágít.
- Ugyan, egy sör nem sör!
- Willt keresem, láttad valahol? - kérdem, nem sok reményt fűzve a dologhoz. Legalább talán azt hiszi, hozzá tartozom, s így le tudom rázni.
- Kit? - kérdi homályos tekintettel.
- Will Scarlettet?
- Nem , nem láttam... - nyökögi, mire gyorsan tovább állok.
- Nem láttátok Willt? - foglalok helyet John és Fanny között.
- Nem édesem, az a kölyök állandóan kódorog! - válaszol Fanny.
- Mióta Robin Hood velünk van, legalább kétszer annyit, mint szokott. - folytatja John.
- Pedig mindketten jó embernek tűnnek... - kezdek bele.
- Talán épp ez az... - vágja rá John - ...mintha Will kissé féltékeny lenne rá. Meg hát volt egy kis összetűzésük, ami miatt megértem, hogy tart tőle a fiú...
- Mi történt? - kérdem komolyan?
- Robin átlőtte a kezét... - kezdi el Fanny.
- Igen ám, de a fiú kést rántott, Wulf kiáltott Robinnak, s ha nem teszi Will dühében... - vág bele John.
- Ugyan, Will nem ilyen... - motyogja Fanni.
- Will jó gyerek, sohasem bántana senkit... na de eléggé összekaptak, már nem is tudom mi a fenén... aztán Robin védte magát.
- Will közel áll hozzátok, ugye? - kérdezem halkan.
- Mi neveltük az édesanyja halála után. - mondja szomorkásan Fanny.
- És az apja? - kérdem.
- Nem volt apja. Se testvére, se senkije. - suttogja John.
Szemem sarkából látom, amint valaki leugrik a szemközti fáról. Bárcsak ő lenne az.
- Minden bizonnyal ő az. - Bök a fejével az alak után John.
Hálásan rámosolygok, majd az alak után indulok. Halkan közeledek felé, nem is tudom mit akarok tőle. Ő az első ember, akit megismertem, így bizonyára hozzá kötődöm leginkább. Ostobaság! Annice kötődik, Arlen csupán puhatolózik.
Meghallva lépteim zaját, hirtelen övébe csúszik a keze, bizonyára fegyver után. Hátra fordul, mire óvatosan megállok. Elteszi a kést.
- Mit keresel itt? – kérdi csendesen – Meguntad Szent Locksley társaságát, és a róla szóló hőstetteket? – billen át gúnyolódásba, úgy látszik tényleg féltékeny.
- Úgy látom, nem kedveled őt túlságosan – mondom nyugodtan, majd távolságtartóan ugyan, de leülök mellé – Van ennek valami oka?
- Nem is tudom – fordul felém elgondolkodva – Talán csak annyit, hogy egy elkényeztetett, nemesi származású ficsúr, aki aranykanállal a szájában született? – dönti oldalra a fejét– Ha megunja, hogy szegényen kell élnie, nem fog gondolkodni, hogy feladjon minket, ő pedig visszatérhet oda, ahová való. Nem bízom benne, ennyi ez egész.
Bólintok, mi mást is tehetnék. Roppant aranyosan fest, ahogy próbál közömbösen magyarázni valamit, ami ennyire felzaklatja. Nem szólalok, s ő is néma marad. Csak ülök, s az eget próbálom bámulni, ám a sűrű lombok eltakarják a csillagokat. Kiráz a hideg, elég hűvös az éjszaka már errefelé is. Will, ahogy ezt látja, villámgyorsan kapja le kabátját, s teríti rám. Megremegek, ahogy hideg ujjai bőrömet érik, nem vagyok hozzászokva az érintéshez, elhúzódni viszont nem merek, illetve nem is akarok. Visszaül a helyére, mire végre szóra bírom magam:
- Köszönöm, Will!
- Semmiség – rázza meg a fejét – Van hol aludnod? – kérdi.
Szomorúan forgatom a fejem, pedig lenne hol. Fanny nemrég ajánlotta fel, mondjuk ennyi gyerek mellett bizonyára csak névleges volt a gesztus - mosolygok magamban.
- Hát… ha akarod, aludhatsz a kunyhómban – von vállat – Nem túl nagy, de megkaphatod az ágyat. Nekem jó a padló is, ha nem zavar. Majd holnap építünk neked egy saját kunyhót.
- Még sohasem volt velem senki ilyen kedves... - mosolygok rá - köszönöm, de attól félek egy magamfajta lány ezt nem tudja meghálálni... - szabadkozom.
- Nem a háládért teszem! - vágja rá kissé gorombán. Nem akartam megbántani, de igazán nem tudtam, mit mondhatnák...
- Én viszont hálás vagyok, és nem sokszor adatott meg, hogy az legyek - kezdek bele halkan - így kérlek, hogy légy velem elnéző.
Furcsán néz rám, majd rövidesen elindul, s int, hogy kövessem. Remélem semmit sem értett félre! Amúgy sincs ínyemre, illetve Alen ínyére, hogy egy férfival aludjon, s csalódnék Will eddigi makulátlan fellépésében is, ha az éjszaka folyamán a késemmel kéne megállítanom... remélem semmi ilyesmire nem kerül majd sor.
<><><>
- Íme, a kunyhóm! - mutat fel a felettünk lévő fára Will.
Miután felmászunk, eligazítja fekhelyeinket, ezalatt pedig én csak állok mint egy szobor. Nem igazán tudom mit csinálhatnék, miben segíthetnék, és ez zavar. Nem vagyok hozzászokva sem a társasághoz, sem a vendégeskedéshez. Hamar elvégez, s ágyba bújunk... illetve ő csak a földre. Rossz érzés, hogy kitúrtam a helyéről, de Anniceként mégsem utasíthatom vissza...
- Jó éjszakát, és még egyszer köszönöm... - motyogom halkan.
- Jó éjt, és még egyszer igazán nincs mit. - suttogja.
Fáradt vagyok, hamar elalszom, s hamar ébredek. Igazán jól aludtam.
Úgy döntök, míg Ő alszik, készítek neki valamit reggelire. Ennyivel mégis tartozom neki. Dolgom végeztével az ételt gondosan asztalkájára készítem, majd mivel még mindig meglehetősen alacsonyan jár a nap, úgy döntök úszom egyet. A hideg víz felfrissít, s felébreszt. Gondosan ügyelve rá, hogy senki ne kövessen, sietek le a vízhez, majd levetkőzve, immár mezítelenül hatalmas csobbanással vetem magam a tavacskába.
|
| Andro | 2014. 01. 11. 14:12:36 | #28879 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (Arlenemnek)
– Rendben – motyogja halkan. Látszik, hogy még mindig fél. A fenébe is, nem értek én a fehérnéphez. – És köszönöm, Will Scarlett – teszi hozzá, mire megrázom a fejem. A fenébe is, én nem csináltam semmit.
Tartom a távolságot, ahogy a tábor felé indulunk. Nem tudom, jól teszem-e egyáltalán, hogy elviszem magammal, de itt nem maradhat. A táborban biztonságban lesz, mert ha itt hagyom, Gisbourne és a katonái még megtalálják és bevégzik, amit elkezdtek. És még minket mondanak gonosztevőnek, mikor mi nem bánunk állatként az asszonyainkkal. De az urak felsőbbrendűnek hiszik magukat nálunk.
A lányra nézek, ahogy óvatosan mutatom neki az utat, nehogy felbukjon egy gyökérben, vagy kőben. Nem tudok róla semmit, csak a nevét, de most ez legyen a legkevesebb. Egy szót sem szólunk egymáshoz, de ahogy nézem őt, nyugodtnak tűnik. Én azonban ideges vagyok. Vajon John és Locksley mit fognak szólni egy újabb emberhez? Vajon Annice-t is körözik? Biztosan vérdíj van a fején, ha az erdőbe szökött és üldözték. Vagy valamelyik nagyúr ágyasa lenne? Nem merem megkérdezni, de nem is érdekel.
~*~
Végül elérjük a tábort. A csapat még mindig nincs itt, úgy tűnik, ma hosszúra nyúlik a kalandozás, amit egyáltalán nem bánok. Megpillantom Johnt, aki a háza előtt üldögél egy farönkön. Úgy döntök, neki mutatom be először Annice-t.
– Megérkeztünk – sóhajtok fel. – Gyere, bemutatlak Johnnak, olyan, mintha az apám lenne – fordulok fel egy bíztató mosollyal. Még mindig ideges vagyok, de igyekszem leplezni az idegességem. Nem akarom, hogy Annice lássa rajtam. Mégis, akkor miféle férfinak tartana engem? – John Little jó ember, biztosan megkedveled majd.
Annice visszamosolyog rám, majd csak bólint egyet és elindulunk John felé. Ő is észrevesz minket, és ránk mosolyog.
– Ó, Isten hozott, Will, látom, jól sikerült az erdőjárás – sandít rám John, majd rögtön utána Wulf is előkerül a kunyhóból. Bármibe lefogadnám, hogy leselkedett. Gyerekek…
– John, Wulf, ő itt Annice Grey és… - kezdeném a bemutatást, de Wulf közbevág.
– Végre szereztél magadnak asszonyt! – kiált fel a kölyök, majd nem sokkal később Fanny is előkerül. Még hogy asszonyt, Annice nem a feleségem. Ő csak… A fenébe is!
– Guy of Gisbourne üldözte és én csak… - kezdek zavartan magyarázkodni, de érzem, hogy elpirulok. Miért jöttem egyáltalán zavarba? Hiszen csak megmentettem egy lányt egy uraságtól. Mi új van ebben? És most még Annice is rajtam mosolyog.
– Meghiszem azt, egy ilyen szép virágszálat ki nem mentene meg – nevet fel John, mire még jobban zavarba jövök. Alig bírom visszafogni magam, hogy ott ne hagyjam őket, és ki nem rohanjak a világból. Bolondot csinálnak belőlem, vagy én magamból egy leány előtt. Ez nagyon kínos. – Nagy mázlista vagy kölyök, amiért az Úr ilyen lehetőséget pottyantott az orrod elé. – Na, itt van elegem a beszélgetésből. Belőlem senki se csináljon bolondot!
– Wulf, kérlek, vezesd körbe Annice-t, én lepihenek – morgom, majd már fordulok is el, hogy a kunyhóm felé induljak. De Wulf hangja megállásra késztet.
– Nem is várod meg Robin érkezését? Pedig azt beszélik, igazán hatalmas zsákmányt… - kezd bele lelkesen a fiú, de ha tovább folytatja, felrobbanok a méregtől, ami annak a senki ficsúrnak a puszta említésétől önt el hirtelen.
– Nem! – vágom rá megtorpanva, mérhetetlen dühvel és ellenszenvvel.
Azt hiszem, az érzelmeim az arcomra is kiülnek, mert Annice mintha megdöbbent volna. Még pár pillanatig állok, aztán folytatom az utamat a kunyhóm felé. Wulf meg hadd zengjen ódákat Szent Locksley-ról, ha akar. Mit érdekel engem?!
~*~
Felmászom a kunyhómba, majd nemes egyszerűséggel elterülök az ágyon. Még mindig fortyogok az elfojtott dühtől, ráadásul valami más érzés is motoszkál bennem. Zavarban vagyok, és ez a két érzés egyáltalán nem jó együtt. Olyan jól indult a nap, Locksley elment kalandozni, én gyakoroltam, aztán minden felborult, amikor megmentettem Annice-t. Végül a kimerültségem győz az érzéseim felett, és elalszom. Azt hiszem, kifárasztott a gyakorlás és a futás a katonák elől. Mostanában úgyis túl nyugodt volt az élet, talán még jól is jött egy kis izgalom.
Arra ébredek fel, hogy az emberek kiabálnak. Kinyitom a szemem, és felkelek. Biztos megjött a csapat, és hoztak valamit. Most biztosan mindenki a ”hős” Locksley-t ünnepli, aki megint kirabolt egy karavánt. Szusszantok egyet, de aztán úgy döntök, hogy megnézem, mégis mit sikerült ezúttal ellopniuk a gazdag uraktól, aminek egy része a miénk, a másik fele a szegényeké. Ilyenkor átfut az a gondolat a fejemen, hogy mi is szegények vagyunk.
Leereszkedem a kötélen, ami a korláthoz van kötve, majd tisztes távolból bámulom a Robint ajnározó tömeget. Úgy látom, tényleg gazdag zsákmányt szereztek. Több láda van tele arannyal, kelmékkel, ékszerekkel. Végül úgy döntök, én is segítek nekik, ha már a kalandozásban nem vehettem részt. Ahogy felkapom az egyik kisebb ládát, megakad a szemem Annice-on és Johnon, akik éppen Robinnal és Azeemmal beszélnek. Robin oldalra néz, majd a tekintetünk találkozik. Ó, Istenem, ebből nem sül majd ki túl sok jó, főleg akkor, amikor az a hibbant nemes elindul felém. Úgy teszek, mint aki nem látott semmit, és indulok tovább, de Locksley hangja megállít.
– Will! – a hangja parancsoló, és morogva állok meg, majd nézek farkasszemet vele. – Beszélnünk kell!
– Örömmel társalognék veled, Locksley – vigyorgok rá gúnyosan. – De nekem sajnos nincs annyi ráérő időm, mint neked. És amint látod, tele van mindkét kezem – intek fejemmel a vállamon levő ládika felé. – Ha megengeded – biccentek, majd otthagyom.
De nem hagy magamra, és most már Azeem, Annice és John is jönnek utána. Remek, fantasztikus, pompás! A ládikát leteszem a többi közé, és ránézek Locksley-ra. Kilépek a kunyhóból, és az ajtófélfának dőlök úgy, hogy mások is el tudjanak mellettem menni. Két karomat összefonom a mellkasom előtt, és úgy bámulok bele a férfi szürkés színű szemeibe. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne ordítsak a képébe, vagy ne rontsak neki, de fegyelmezem magam.
– Mit akarsz? – kérdem végül, szinte köpve a szavakat. – Bökd ki végre, más dolgom is van, mint veled beszélgetni.
– John elmondta, hogy megmentetted Annice-t – mondja Robin, mire felvonom a szemöldököm. Ez dicséret volt? Nem, az sosem hagyná el a ficsúr száját, ha rólam van szó.
– És akkor mi van? – kérdem gyanakodva. – Csak a Szent Locksley menthet meg bárkit is? Azt hitted, hogy az olyanok, mint én, nem jók semmi másra, mint követni a parancsaidat? Hát elszámítottad magad! – vetem oda, és elsétálok.
Forr még bennem a düh, de Locksley nem jön a közelembe. Segítek behordani a többi zsákmányt is az erre a célra kijelölt kunyhóba. Legalább elterelem a figyelmem. De a szemem sarkából látom, hogy Annice végig engem figyel. Igyekszem nem észrevenni, de melyik férfi nem ne venne észre egy ilyen szép leányt? Még Much és Bull is, akik olyan ostobák, mint a tehén feneke is megjegyzik, hogy gyönyörű. Pedig ők aztán tényleg semmit sem értenek a gyengébb nemhez.
~*~
Este persze nagy murit csapnak az emberek. Mindenki a tábortűz köré telepszik, Robin persze a főhelyre. Én inkább kimaradok belőle, és egy kupa sörrel az egyik fa alacsony ágára telepszem. Annice John és Fanny között foglal helyet, akik mindenféle képtelen történettel tömik a fejét. Végül úgy döntök, elég volt, mielőtt még részeg lennék. Leugrom a fáról, és a kupát letéve a tűz közelébe, a folyó felé indulok. Ott csend és nyugalom van.
Leülök a folyópartra, és nézem a vizet. A Hold és a csillagok adnak elég fényt, hogy ne vaksötétben kelljen gubbasztanom ott. Itt minden olyan békés, mintha a világon semmi más nem létezne rajtam és a folyón kívül. Aztán hirtelen lépések halk nesze zavarja meg magányomat. Már reflexből kapom elő az egyik késemet az övemből, de aztán hátrafordulva csak Annice-t pillantom meg, aki kissé bizonytalanul pillant rám. Megáll, pár méterre tőlem, én pedig azonnal elteszem a kést. A végén megijesztem vele, amit nem akarok.
– Mit keresel itt? – kérdem csendesen, de a hangomban egyáltalán nincs semmiféle indulat. – Meguntad Szent Locksley társaságát, és a róla szóló hőstetteket? – A hangomban most már érezhető egy kis gúny.
– Úgy látom, nem kedveled őt túlságosan – mondja nyugodtan Annice, majd letelepszik mellém, de tartja a távolságot. – Van ennek valami oka?
– Nem is tudom – fordulok felé, miközben a válaszon gondolkodom. Az igazat nem mondhatom el, de amit mondani akarok, abban van igazság. – Talán csak annyit, hogy egy elkényeztetett, nemesi származású ficsúr, aki aranykanállal a szájában született? – döntöm oldalra a fejem. – Ha megunja, hogy szegényen kell élnie, nem fog gondolkodni, hogy feladjon minket, ő pedig visszatérhet oda, ahová való. Nem bízom benne, ennyi ez egész.
Annice bólint, mint aki megértette, mit akarok mondani. Ezek után szótlanul ülünk egymás mellett. Én visszafordulok a folyó felé, és a vizet kezdem bámulni. Megint. Hallom, hogy Annice mellettem megborzong. Ilyenkor esténként már nincs túl meleg errefelé. Gondolkodás nélkül vetem le a kabátom, és a vállára terítem. Megremeg az érintésre, de nem húzódik el. Majd mintha mi sem történt volna, visszaülök a helyemre.
– Köszönöm, Will – hallom halk hangját, mire a fejem rázom.
– Semmiség – morgom, majd eszembe jut valami. – Van hol aludnod? – kérdem, és megrázza a fejét. Na igen, gondolhattam volna. – Hát… ha akarod, aludhatsz a kunyhómban – vonok vállat. – Nem túl nagy, de megkaphatod az ágyat. Nekem jó a padló is, ha nem zavar. Majd holnap építünk neked egy saját kunyhót.
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 11. 02:45:23 | #28877 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Megkönnyebbülve pattanok le lovam nyergéből a hosszú út végeztével. Egészen elgémberedtem. Arcomat csuklyám árnyékába rejtve lépek paripám mellé, s vezetem át az apró falucska romjain. Olybá tűnik, hogy lakói nem túl rég, de annál sietősebben hagyhatták el. Gyanítom ennek is, mint mostanában errefelé mindennek az a bizonyos férfi az oka.
100 arany. Nem túl sok, ám mostanság nekem éppen elegendő. Elég volt ahhoz, hogy átutazzam fél Angliát miatta, s úgy tűnik megérte. Nemhogy elkapnia nem sikerült még senkinek, de a vérdíj is immáron 400 arannyal jövedelmezőbb - szakítom le a kiplakátolt elfogatóparancsot a mellettem lévő fáról. Egyre jobban érdekel, ki is ez a Robin Hood.
Alig érek gondolataim végére, mikor patakopogás morajlik fel a hátam mögül. Kissé megnyugtat, hogy férfiruhában vagyok, így talán nem mernek belém kötni... kit álltatok, egy ilyen alacsony ipséről senki sem hinné, hogy egyáltalán kihívást jelent, hát még egy nőről - sóhajtok.
- Hé te, lovas! Mutasd az arcod! – dörren fel mögöttem, aggodalmam alátám egy rekedtes férfihang.
Megfordulok, hogy jobban szemügyre vegyem kivel, illetve a patahangokból ítélve kikkel is van dolgom. Három férfi az. A két hátulsó valószínűleg Nottinghami katona, a harmadik pedig egy helybéli nemes, vagy rangos tiszt lehet. Olyan akár egy kígyó, még a hideg is kiráz pillantásától. Elkapom róla tekintetem, de az rövidesen visszavándorol. Csupán megszokásból jártatom végig szememet fegyverzetükön, majd lecsúsztatom fejemről csuklyámat. Így látom jónak, s talán ezzel elkerülöm a galibát. Nem akarok összetűzésbe keveredni a helyi hatósággal.
- Egy leány lovon… nem mondták még, hogy veszélyes egymagadban lovagolni. – vigyorog rám kajánul a rekedtes hang gazdája, az elülső, s felém indul.
- Nem mondták még, hogy veszélyes egy fejvadásszal kötözködni? – kérdem nyugodt, kissé unott hangon, mire megtorpan.
Igaz, elviekben nem akarok bajt, s voltaképp meg is szoktam már a hasonló megjegyzéseket, mégsem bírom türtőztetni magam. Talán fiatalságom, talán a büszkeségem az oka… de nem is bánom igazán. Az ilyen férgeknek meg kell mutatni, hogy hol a helyük.
- Fejvadász?! - röhög rám gúnyosan - Megtudhatnám-e becses nevedet, mielőtt Notthingham Bírája elé vitetlek?
- A nevem Annice Grey, és úgy hiszem, mindketten jobban járnánk, Jóuram, ha majd Robin Hood fejével együtt vitetnél elé… - húzom össze szemöldököm.
- Ostoba némber, tudod hányan próbáltuk már fejét venni annak a haramiának, nem véletlen, hogy ily magasra rúg a vérdíj… - károgja - de még mindig kétlem, hogy fejvadász lennél, úgyhogy mégis csak az lesz a legjobb, ha a Bíró színe elé jössz velem. Örülni fog neked, mindig örül a friss falatoknak… - indul meg újonnan.
- És Én megtudhatnám-e a becses nevét, szeretem számon tartani kit is ölök meg. - rántok kardot.
- Ejj, jobban jártál volna, ha önként velünk tartasz… kár lenne egy ilyen bájos teremtést darabokban szállítani… - két társa hezitálva nézi, ahogy a férfi, immár fegyverrel a kezében szépen lassan egyre közelebb lovagol.
Halvány mosoly húzódik ajkamra, ahogy a harc előtti izgalom szívemben várakozással vegyül, s onnan szétáradva nyers erővel tölti meg minden egyes porcikámat. Közben közelembe érve felém sújt kardjával. Könnyed mozdulattal hajolok el a rideg acél elől, s viszonzom a gesztust. Óvatlanul hárít, esélyt adva, amit kihasználok. Lerúgom nyergéből. Fájdalmas nyögéssel esik a poros földre. Még kardját is elejti. Na, itt az igazi helye…
- Még mindig a nevére várok Uram! – mosolygok rá, miközben hüvelyébe csúsztatom fegyverem. Nem állt szándékomban megölni.
- Ő Guy of Gisbourne, leány! Notthingham Nemes Bírájának a rokona! – kiált rám az egyik zsoldos.
- Guy of Gisbourne! Úgy hiszem, ma legyőzött egy leány. - lépek közelebb hozzá.
- Mire vártok, öljétek meg! - ordít fel Gisbourne, ám a két férfi, valószínűleg női mivoltom okán, még mindig mozdulatlan.
- Ha te magad ily csekély kihívást okoztál, mégis miből gondolod, hogy zsoldosaid többre mennek, - hajtom oldalra fejem -… s mit szólna a Bíró maga, ha megölnéd talán az utolsó embert, aki a Sherwoodi erdőbe merészkedne Robin Hood fejéért?!
- Bolond némber, addig élnél!- sziszegi - Meglehet, hogy ügyes harcos vagy, de a haramia egymaga felér legalább húsz másikkal.
- Hát segíts nekem, - nyújtok kezet -… s ígérem, hogy a Bíró előtt mondok majd köszönetet.
- Eszem ágában sincs segíteni egy bérgyilkos szukának! – löki el kezemet - Különben süket vagy!? Még így is kevesen lennénk…
- Csak annyit kérek, juttass be közéjük… - vágok közbe - hisz legyen akármilyen haramia, biztosan megesik majd a szíve egy bajbajutott parasztlányon…
- Kételkedve mér végig, majd feláll, hátat fordítva lovához lép, s felpattan rá. Érzem, hogy tetszik neki a dolog, s előbb-utóbb bele fog menni, de nem mindegy milyen áron.
- És nekem mi a jó abban, ha segítek? – emeli rám tekintetét, s teszi fel a kérdést, melyre valószínűleg nála jobban senki nem tudja a választ.
- Nem lesz gondod többé a haramiára, de ha ez nem elég nyomós indok, megkapod a lovamat. – lehelem megadóan, mire arca gonosz mosolyra kerekedik.
Nem bánom, voltaképpen loptam… illetve az egyik áldozatomé volt, tehát nem igazi lopás. Mondjuk úgy, többé nem volt már szüksége rá... Viszont a férfi vigyora aggaszt. Érzem, hogy nem a lónak szánta. Itt nem a jutalomról van szó. Valami bujkál abban a mosolyban, valami ördögi. Akármennyire is gyűlöl az előbbiekért, hátba szúrni már talán nem mer, s tekintetéből ítélve nem is fog. Nem nekem szól, hanem a haramiának, úgy látszik kezd bízni bennem. Nagy hiba...
- Játszhatnánk szarvasvadászatot! – mondja végül, rosszat sejtek.
<><><>
Immár női hacukában állok a Sherwoodi erdő egy nagyobb tisztásán. Kissé kellemetlenül érzem magam a fegyvereim nélkül, bár a biztonság kedvéért egy kést azért cipőmbe rejtettem... egy másikat pedig mellem alá csúsztattam.
- Kezdődhet a móka, kisleány? – kérdezi Gisbourne, s érzem, ahogy szemét végigjáratja rajtam. Undorító érzés.
Bólintok beleegyezően, majd futásnak eredek. A megbeszéltekhez híven kisvártatva üldözőbe vesz, s csak remélni tudom, hogy valaki majd megmentésemre siet. Kiabálásba kezdek.
Már legalább tíz perce üldöz, kezdek kifulladni... ráadásul a mellettem elsuhanó nyílvesszőkből ítélve kezd eldurvulni a dolog.
- Ne fuss olyan gyorsan! A végén kiköpöd a tüdődet, és elrontod a mulatságot! - nevet Gisbourne, és milyen igaza van.
- Hagyjatok békén! – kiabálok torkom szakadtából – Segítsen valaki! Segítség! Segítség!
Hatalmas puffanást hallok hátam mögül, ám mire hárta néznék kézenfog valaki. Sikítok, s elrántom kezemet... illetve elrántanám, de a másik, erős kéz nem enged el. Egy fiatal férfi az.
- Gyere! El kell tűnnünk! – rángat el.
- Utánuk! – hallom a hátunk mögül.
Amint egy ösvénye fordulunk, az ismeretlen villámgyorsan kést ránt, s az egyik üldöző felé hajítja. A katona összeesik. Úgy látszik jól bánik a késsel, ha több is akad az ilyen ügyes segítőkből, akkor valóban nagy kihívás lesz elbánni Robinnal.
- Mindjárt biztonságban leszünk – mondja, s én levegő után kapkodva bólintok egyet.
- Fogjátok el őket! – ordít Gisbourne. – Nem szökhetnek meg!
- Utol fognak érni minket! – színlelem a kétségbeesést, bár valójában is kimerültem.
- Bízz bennem! – mosolyog rám. Ostoba kérés, de egyenlőre nem tehetek mást. Valamelyest azért megnyugtatja a lelkem, hogy csak játék az egész, bizalomról szó sincs, szégyent hoznék a mesterségre.
Váratlanul egy föld alatti lyukacskába lök, majd ő maga is bemászik mellém. Egészen egymásnak lapulunk, olyan szúk. A katonák egy darabig keresnek, aztán eltűnnek. Egy darabig vár, majd kimászik.
- Kijöhetsz, elmentek - nyújtja a kezét.
- Köszönöm, hogy megmentettél - mondom halkan, s végigmérem.
Igazán jóképű férfi, arca akár egy nemesnek, lágy vonásokat tükröző. Szűk, barna szeme bájosan szomorkás, akár egy rókakölyöknek. Termete nem túl magas, de nem is alacsony... viszont mozgásán látszik, hogy igazán jó a fizikuma. Bizonyára rajonganak érte a fehérnépek.
- Will vagyok – mutatkozik be. – Will Scarlett. És te?
- Annice. Annice Grey – mondom halkan. Hirtelen majdnem mást mondtam, majdnem igazat.
- Van hová menned? - kérdi. Megrázom a fejem. - Akkor gyere velem! Van egy táborunk, ahol biztonságban leszel. De előre megmondom, nem foglak pesztrálgatni, van annál jobb dolgom is. Nos?
- Rendben… - motyogom - és köszönöm Will Scarlett. – ízlelgetem a nevét.
Milyen bátor… és milyen ügyes. Távolságtartása pedig imponáló. Látszik, hogy pusztán jó szándékból tette, amit tett, s nem vár érte cserébe semmit. Ahogy az utat mutatva, udvariasan segít át a fák göcsörtjein elönt a keserűség. Rég találkoztam már ilyen férfival, az is megeshet, hogy sohasem.
<><><>
Szépen lassan a tábor területére érünk. Mindeddig szótlanul baktattunk végig a sűrű lombok között, ami inkább nyugalommal töltött el, mintsem feszélyezett. Will viszont feszültnek látszik. Világos, hisz nem tudhatja hogy reagálnak majd az ottaniak, ha beállít velem. Hiába tűnök akármilyen ártalmatlannak, mégis csak egy idegen vagyok. Nem tud mást, csak a nevemet, legalább is azt hiszi... szerencse, hogy egy ilyen jótét lélekre akadtam.
- Megérkeztünk! - sóhajt egyet - Gyere, bemutatlak Johnnak, olyan mintha az apám lenne... - fordul felém egy bíztató mosollyal az ajkán. Még mindig nyugtalan, de úgy tűnik a világért sem akarja, hogy ezt észrevegyem - ... John Little jó ember, biztosan megkedveled majd.
Viszonzom mosolyát, majd bólintok egyet.
- Ó, isten hozott Will, látom jól sikerült az erdőjárás! - sandít rám mosolyogva egy szakállas óriási férfi, mire mögötte lévő kunyhócskából egy tizenéves fiúcska dugja ki kíváncsian a fejét.
- John, Wulf, ő itt Annice Grey és...
- Végre szereztél magadnak asszonyt! - kiált fel a fiúcska, mire egy vörös hajú asszony, valószínűleg édesanyja.
- Guy of Gisbourn üldözte, és én csak... - magyarázkodik kétségbeesetten Will, közben belepirul zavarában. Én is elmosolyodom.
- Meghiszem azt, egy ilyen virágszálat ki nem mentene meg... - neveti John. - ...nagy mázlisat vagy kölyök, hogy az úr ilyen lehetőséget pottyantott az orrod elé!
- Wulf, kérlek vezesd körbe Annicet, én lepihenek - morogja a fiú, s már szedi is a lábát.
- Nem is várod meg Robin érkezését? Pedig azt beszélik igazán hatalmas zsákmányt... - kezd bele lelkesen Wulf.
- Nem. - vágja rá megtorpanva Will. Mintha a zavara egyszerre fájdalmas dühbe fordult volna. Egy darabig csak áll, majd keserűen fojtatja útját.
Látszik rajta, hogy fontosak a számára Littleék, s ezt nem is csodálom. John és a felesége igazán idilli párnak tűnik, rengeteg gyönyörű gyermekkel megáldva. Milyen jó lenne így élni... igazi asszonyként. Gyermekeket szülni és vacsorát főzni. Ez nekem sohasem adatik meg, mert én nem erre születtem. Tán nem is csinálnám jól. Azt sem tudom, hogyan kell...
Viszont az is szembetűnő, hogy ez a Robin Hood nem a szíve csücske. Ellenben Wulf, a rövid bemutatkozás után még csak rá sem kellett kérdeznem Robinra. Csakhamar ódákat zengett a férfiról. Igaz, a bizonyára hasznos információkat nehéz volt kiszűrni a gyermeki képzelet ágas-bogas rengetegéből, annyi bizonyos, hogy Robin remek harcos, ahogy külső leírását is betéve tudtam már. Egy, a harmincas évei elején járó, középmagas, barna hajú, szürkés szemű férfi, arcán nemesi vonásokkal. Sajnos ez meglehetősen általános leírás, így alig vártam, hogy megérkezzen, s a saját szememmel láthassam. A fiú mindeközben meséje végéhez ért. Úgy döntöttünk elindulunk, mivel félő volt, hogy nem végzünk sötétedésig.
Épp csak elkezdjük Wulfal a körutat, mikor hirtelen felmorajlik minden.
- Megjött Robin Hood – harsog mindenhonnan.
- Gyere, bemutatlak! - sürget a fiú.
Kíváncsian indulok utána, alig várom, hogy megismerjem a rettegett rablót, a Nottinghamiek rémét. Eleget láttam a táborból ahhoz, hogy tudjam, kellemesen kell majd csalódnom, ám néhány boldog ember nem elég ok, hogy elálljak feladatomtól.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2014. 01. 11. 12:38:31
|
| Andro | 2013. 12. 18. 19:35:58 | #28588 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (Arlenemnek)
Az élet nagyon megváltozott, mióta az a pökhendi, gazdag ficsúr betette a lábát az erdőnkbe. Csak azt sajnálom, hogy John nem fullasztotta vízbe, vagy nem verte agyon a botjával. De nem, helyette egyből jó cimborák lettek, mintha ez a felfuvalkodott nemes is egy lenne közülünk. Pedig sosem fog közénk tartozni! És nem elég, hogy Locksley nem futott el, fülét-farkát behúzva, és nem elég, hogy velünk maradt, de a csapatunk élére is állt, mint valami kiskirály. Mintha nem lett volna elég neki, hogy egyszer már tönkretette az életemet, most újra megtette! Én ugyan sem fogok behódolni neki! Nem, amíg élek! Még hogy vágjunk vissza Notthinghamnek! Inkább adnám fel őt magát, hogy megszerezzem a vérdíjat. Amit csak azért nem teszek meg, mert egyből mindenki engem gyanúsítana. Pedig lenne hozzá jogom, miután gyávának nevezett mindenki előtt, akik valaha fontosak voltak számomra. Mindenki behódolt neki, de én nem fogok. Elviselem, de nem engedelmeskedem.
Jelenleg is a tábortól messze vagyok, hogy ne kelljen Locksley közelében tartózkodnom. Azt hiszem, ezt ő sem nagyon bánja, mert az első szóváltásunk óta tartja tőlem a távolságot. Vagy inkább azóta, mióta átlőtte a kezemet a nyíllal, aminek még mindig ott a helye. Ha Azeem, az a mór nem jön utánam és nem szedi ki, nem kezeli le a sebem, talán már nem is élnék. Őt még valamennyire kedvelem is, nem vádaskodik, nem szid le, nem akarja, hogy kövessem azt a ficsúrt. Ő csak úgy van, és bár barbár, elég bölcs és okos, hogy némely tanácsát még én is megfogadjam. Ő tanít minket harcolni, és azt mondja, elég jó vagyok a pengékkel. Ami nem is meglepő, tekintve, hogy a kések az én fegyverem, a kard meg csak valamivel hosszabb, mint egy kés. Mégis, jobban szeretek egyedül gyakorolni, ahogy jelenleg is teszem. Nem szeretem a társaságot, ha megmondják, mit tegyek, hogyan tegyem. Nem szeretem, ha nevetnek rajtam, ha esetleg hibát vétek. Itt, az erdő sűrűjében, az én kis szentélyemben, magányomban minden olyan, amilyennek én akarom. Senki sem lát, senki sem gúnyol, senki sem bánt. Legkevésbé ő, akit a hátam közepére sem kívánok.
~*~
Késő délután van már, mire abbahagyom a gyakorlást, és visszaindulok a táborba. Kellemes, nyár végi idő van, se nem túl meleg, se nem túl hideg. Még nem köszöntött be az őszi hűvösebb idő, így nem is nem nagyon szaporázom meg a lépteimet. Locksley ma úgyis egy újabb rajtaütést szervezett, aminek én nem vagyok a tagja. Megint. Szerintem szándékosan hagy ki mindig, és ez kezd kissé idegesíteni. Jó harcos vagyok, a hasznomat venné, és ez lenne talán az egyetlen alkalom, amikor nem incselkednék vele. De ő nem akar kockáztatni, ezt John mondta. Meg hogy forrófejű vagyok, hirtelen haragú, ami igaz is, de nem vagyok gyáva! És mindennél jobban irritál az, hogy gyávának hisz. Nem mintha annyira vágynám a ficsúr társaságát, de nem szeretem, ha lenéznek.
A táborba visszaérve észreveszem, hogy a csapat még nem érkezett vissza. Se Locksley, se Azeem, se Much és Bull nincsenek itt. Csak John üldögél békésen a háza előtt, de most semmi kedvem odamenni. Ám ő meglát engem, és magához int. Mérgesen szusszantok egyet, most igazán nincs kedvem egy fejmosáshoz, de tisztelem Johnt annyira, hogy szót fogadjak neki. Ő nevelt fel. Ő és Fanny, miután anyám meghalt és teljesen magamra maradtam. Johnt apámként tisztelem és talán szeretem is, pedig mindig igyekeztem, hogy ne érezzek semmit sem mások iránt. Túl sokszor égettem már meg magam ahhoz, hogy bízni tudjak bárkiben is. Inkább elviselem az embereket, mintsem kötődöm hozzájuk. Így sokkal könnyebb.
– Már megint a magad útját jártad, kölyök? – kérdi John, mikor odaérek hozzá. – Ez még Robinnak is feltűnt. Talán még aggódik és érted.
– Nem érdekel, hogy Locksley mit gondol! – vágok vissza dühösen. Aggódik, mi? Ezt még John sem gondolhatja komolyan. – Ő nem más, mint egy elkényeztetett kis ficsúr, aki basáskodik fölöttünk!
– Vigyázz a szádra, Will! – int meg John. – Robin a vezetőnk, és vigyáz ránk. A legjobbat akarja nekünk, ezt neked is el kell ismerned.
– Egyszer úgyis elhagy minket, amint megunta az erdei életet – morgom mérgesen, majd otthagyom Johnt.
Hallom, hogy utánam kiabál, de nem engedelmeskedem neki. Ő is, ahogy mindenki más, már behódolt a gazdag uraságnak, csak én nem. Én jól tudom, miféle ember az ilyen, és nem telik el sok idő, míg felad minket, hogy mentse a saját irháját. A nemesek csak magukra gondolnak, nem érdeklik őket az olyanok, mint mi. Locksley sem különb, majd a többiek is meglátják, de akkor már késő lesz.
A kunyhómhoz megyek, ami az egyik fa biztonságos ágai között leledzik, kissé távolabb a többiekétől. Én nem bánom, ők sem bánják. Sőt, talán még örülnek is, hogy nem vagyok olyan közel hozzájuk. Kunyhóm rejtekében leteszem a kardom, és elrakom a késeimet. Azokkal sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. Azok illenek hozzám, nem az íj, a nyíl, vagy a kard. És mint mindig, most sem tudok két percnél tovább ülni a kelleténél egy helyben. Nem bírom, ha közel vagyok a többiekhez. Azelőtt is magányos farkas voltam, de Locksley érkeztével még inkább visszahúzódtam a saját kis csigaházamba. Így úgy döntök, az est leszállta előtt teszek még egy rövid sétát a folyóhoz. Oda, ahol először találkoztam vele.
~*~
A folyó hangja, a kis vízesés zubogása megnyugtat, kitisztítja a fejem, elcsitítja háborgó lelkem. Csak nézem a vizet, és minden, mintha hirtelen lecsendesedne körülöttem. De az elmém hátsó részét még mindig Locksley foglalja el. Még élénken emlékszem, amikor először megláttam a fák közül, ahogy belegázol a vízbe. Majd ahogy hangos placcsanással esik hanyatt, mert meghúztam a kötelet, amit az ő vaksi szemei nem láthattak. Milyen mérges képet vágott, miközben én daloltam neki. Az emlékre elmosolyodom, hiszen vicces volt. Az már kevésbé, amikor megtudtam a nevét. Reménykedtem, nem akar velünk maradni, de sajnos reményeim nem váltak be. Akkor döntöttem el, hogy ahogy eddig, úgy utána sem lesz hozzá semmi közöm. Reméltem, nem csinál ostobaságot, de ebben is csalódtam. Ellopta a bíró lovát, a nyakunkra hozta a katonákat, a bíró felgyújtatta a falut, ahol laktam, földönfutóvá téve mindenkit. És ezek után Locksley elvárta, hogy hálásak legyünk. Hát én nem vagyok hálás! Az erdő eddig békés volt, de most állandó riadalomban élünk, hála Őuraságának!
Gondolataimból egy távoli sikoly riaszt fel, amely minden bizonnyal egy nőtől származik. Gondolkodás nélkül, de azért óvatos, ám gyors léptekkel indulok meg a hangok irányába. A hangok erősödnek, majd férfiak hangját és lovak patáinak dobogását is hallom. Ezek szerint valakik üldöznek egy lányt. Vagy nőt, még nem tudhatom. Mióta Locksley olyan sikeresen kivívta maga ellen a bíró haragját, Nottingham katonái, élükön Guy of Gisbourne-al, már nem félnek a fák közé hatolni sem. Az erdő eddig megvédett minket, de Locksleynak hála, ez a védelem a múlté.
Végül elérek egy kis tisztásfélét, ahol megbújok egy vastagabb fatörzs mögött. Már meg is látom őket. Egy leány fut keresztül a tisztáson, őt két lovaskatona és maga Guy of Gisbourne követi. Nyilvánvalóan ”szarvas vadászatot” tartanak, a lány pedig a szarvas. Nem szívesen avatkozom ilyenbe bele, de a lány parasztnak tűnik, és nem hiszem, hogy túlságosan élvezné a vad szerepét. Átvágok a fák között úgy, hogy ne lássanak. Tudok pár rövidebb utat, és hála égnek úgy nézem, a vadászat útvonala elég messze elkerüli a táborunkat. De itt is van néhány rejtett csapdánk, arra az esetre, ha ne adj isten a katonák erre tévednének. Vagy bárki más, ártó szándékkal. Vagy csak úgy. Rohanok, ahogy bírok, és elérek egy fát, ahol találok egy kötelet, ami a fa törzse köré van tekerve, pont olyan magasságban, hogy a lovak elbukjanak benne. Látom, hol a kötél másik vége, és csak várok. A lány hamar odaér, segítségért kiabál, és hallom, amint Gisbourne csak nevet.
– Ne fuss olyan gyorsan! – nevet a lányra. – A végén kiköpöd a tüdődet, és elrontod a mulatságot!
– Hagyjatok békén! – kiabál a lány. – Segítsen valaki! Segítség! Segítség!
Az egyik katona egy nyilat lő a lányra, amely az egyik fa törzsébe fúródik. A vérem forr a dühtől. Az más, ha egy férfira lődöznek, akinek fegyvere van, de hogy egy védtelen fehérszemélyre… Pedig nem vagyok érzelgős, de egy nőt még én sem bántanék.
Megvárom, míg a lány átfut a kötél felett, majd meghúzom, a lovak pedig orra buknak, lovasaik kirepülnek a nyeregből. Gisbourne átkozódik, de nekem nincs időm élvezni a kis tréfám eredményét. A lány kezd kifulladni, így helyemről felpattanva, felé rohanok, és kézen ragadom. Felsikkant, és tépné ki magát a kezemből, de nem engedem el.
– Gyere! El kell tűnnünk! – mondom, és magam után rángatom.
– Utánuk! – ordít Gisbourne, majd egy nyíl süvítését érzem.
Még idejében fordulunk be egy ösvényre, amely az egyik rejtekhelyünkre vezet. Több is van az erdőben elszórva, pont ilyen esetekre. Az övemből egy kést húzok elő, és egy pillanatra hátrafordulva eldobom. Hallom, amint az egyik minket üldöző katona ordítva elesik. Egy kint van, de maradt még kettő, meg a nemes. És ők sokkal frissebbek, mint a lány, akin hallom, hogy hangosan zilál.
– Mindjárt biztonságban leszünk – mondom, mire bólint.
– Fogjátok el őket! – ordít Gisbourne. – Nem szökhetnek meg!
– Utol fognak érni minket! – hallom a lány kétségbeesett hangját, mire a fejem rázom.
– Bízz bennem! – vigyorgok rá.
Elérünk egy bokrokkal sűrűn benőtt területet, ahol az egyik föld alatti kis búvóhelyünk van. Igazából egy kis lyuk, és nem is tudom, ketten beférünk-e. Még idejében tűnünk el, és idejében sikerül belöknöm a lányt a fűvel és levelekkel fedett kis búvóhelyre, hogy én magam is szinte beugorjak. Aztán kihúzom a búvóhely tetejét tartó fadarabot, mi pedig lapulunk. A katonák keresnek minket egy darabig, de végül odébb állnak. Nem hiszem, hogy meg lesznek dicsérve, de ez legyen az ő bajuk. Kifújom a levegőt, mert be kell vallanom, ez még engem is megrémisztett. Beletelik pár percbe, mire előmerészkedem, de csak azután segítem ki a bajbajutott hölgyikét, miután meggyőződtem róla, hogy tiszta a terep.
– Kijöhetsz, elmentek – mondom, majd a kezem nyújtom neki.
– Köszönöm, hogy megmentettél – mondja halkan, én pedig csak most tudom jobban megnézni.
Igazán szemrevaló teremtés, hosszú, szalmaszőke haja gyönyörűen keretezi kislányos arcát. A szemei ragyogó barnák, termete nem túl magas, alkata vékony, de igen nőies. Elnyűtt ruhákat visel, és olyan bátortalanul néz rám, mint aki kettőig sem tud számolni. Látszik, hogy nagyon megijedhetett.
–
Will vagyok – mutatkozom be. – Will Scarlett. És te?
– Annice. Annice Grey – mutatkozik be ő is.
– Van hová menned? – kérdem, mire a fejét rázza. Ez jó, most mit tegyek? Ha a táborba viszem, Locksley nem fog őrülni. De miért is ne? – Akkor gyere velem! Van egy táborunk, ahol biztonságban leszel. De előre megmondom, nem foglak pesztrálgatni, van annál jobb dolgom is. Nos?
Magamban azért fohászkodom, hogy igent mondjon. Olyan jó lenne, ha a ficsúr látná, hogy én sem vagyok haszontalan senki. És persze ezzel megint borsot törhetek az orra alá.
Szerkesztve Andro által @ 2013. 12. 18. 20:03:03
|
|
