|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| ookami67sophie | 2014. 01. 20. 22:00:13 | #29009 |
 Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Futok, ahogy a lábam bírja. Nem tudom merre, nem is érdekel, csak minél messzebb onnan.
Valaki hirtelen elkapja a derekamat, és magához szorít. Amint meglátom, ki az, jókora pofonnal illetem, de ő nem ereszt.
- Eressz el, te áruló! - kiabálok - Menj vissza a nemes hölgyedhez, hiszen én úgysem számítok neked semmit, te senkiházi! Engedj el, William!
Hitelen elenged, s én egy fának hátrálok, s még keservesebben törnek elő könnyeim. Will közelebb lép hozzám, mire felé emelem kezemet. Nem akarom, hogy idejöjjön, nem akarom, hogy hozzámérjen.
- Ne gyere közelebb! - kiáltom kétségbeesetten - Azt hittem, érzel irántam bármit is, de úgy tűnik, csak játék voltam neked, Will! Mégis mi a fenéért törődtél velem eddig, ha nem számítok semmit?! Erre válaszolj! Ki az a nő?! - kezdek megijedni saját hangomból, még sohasem viselkedtem így, szerencsére még senki nem kényszerített erre.
- Annice… - suttogja, de én mit sem törődve vele folytatom. Úgy érzem ki kell adnom magamból.
- Ha mást szeretsz, ha haragszol rám, miért nem mondtad meg?! - zokogom - Én… én azt hittem, hogy… szeretsz, de…
- Szeretlek – mondom halkan, s hallom hangjában a mély elkeseredést - Szeretlek, Annice.
- Persze – mondom gúnyosan – Ezért akartál egy másik nővel táncolni, mert…
- Elhallgatnál egy röpke percre, és végighallgatnál engem is? - mordul rám - Ti nők mind ilyenek vagytok, vagy mi?! Meg sem hallgatsz, csak vádaskodsz! Látsz valamit, és levontál egy következtetést, és nem is gondolkodsz rajta, hogy talán tévedsz! - fordul el. Még neki áll feljebb...
De igaza van. Úgy viselkedek, akár egy elkényeztetett, érzékeny kislány. Megpróbálom abbahagyni a sírást, ami nehezemre esik, hisz nem gyakran csinálom, nincs nagy gyakorlatom benne. Végül sikerül,
Hallom amint sóhajt egyet, majd belekezd:
- Az a hölgy Lady Marian Dubois, Richard király unokahúga - csodálkozva hallgatom szavait - Őt kereste, Locksley vendégeként van a táborban, miatta ez az egész felhajtás - mondja csendesen.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy… - kezd világossá válni - Robin miatt volt?! Már megint Robin?! - lépek hozzá, s megrázom a vállát - Will, mi a fészkes fene van köztetek, ami miatt így gyűlölöd őt? És ne próbáld nekem bemesélni, hogy bonyolult, mert nem hiszem el! Szóval válaszolj, William Scarlett! Mi közöd van Robin of Locksleyhoz?! És az igazat akarom hallani!
Mérges tekintettel nézek rá, hisz úgy vélem eljött az idő, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Ő félrefordul, s látom rajta, hogy nagyon szenved. Lassan elengedem vállát, s óvatosan arcát simítom. Hirtelen magához ránt, s görcsösen ölel, szinte már szorít.
- Will? - kérdezem halkan, immár nyugodt, bár kissé aggódó hangon - Mi a baj? Mitől félsz ennyire? Mi az, ami annyira nyomja a szíved, hogy nem mered elmondani?
- Ne itt - suttogja halkan - Túl közel vagyunk a többiekhez. Menjünk máshová, gyere!
Elenged a szorításból, s kézen fogva egy barlangba vezet. Tüzet gyújt, s mellételepszünk. Kíváncsian jártatom szemem körbe a barlangon, amit a halovány fény megtölt. Elmondta, hogy ez az egyik búvóhelye, meg tudom érteni, miért választotta. Elég eldugott, és még kényelmes is. Ezután Willre nézek.
- Miért gyűlölöd Robint? - kezdek bele - Mi az, ami bonyolult, Will?
- Jól van, elmondom - leheli megadóan - De ígérd meg, hogy soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem beszélsz arról, ami itt elhangzik.
- Will… - mondanám, de közbevág.
- Ígérd meg! - nyomatékosítja, mire bólintok. Kezdek kissé félni, mi lehet az, ami ennyire nagy titok.
- Megígérem, a szavamat adom - biccentek, mire nagy levegőt vesz.
- Jól van, hát tudd, meg, azért gyűlölöm őt, mert apánk jobban szerette azt a piperkőcöt, mint engem - mondja, s szemébe könnyek szöknek.
- A ti apátok? - kérdezem döbbenten - Te és Robin…
- Testvérek vagyunk - suttogja - Robin of Locksley a féltestvérem. Az anyám… ő… Lord Locksley birtokán dolgozott. Egy egyszerű parasztasszony volt, semmi más. Annak a férfinak a felesége nemrég hunyt el, és ő beleszeretett anyámba. Elhalmozta sok mindennel, és… és… - félrefordul, majd kis idő múlva folytatja - Anyám azt mondta, feleségül akarta őt venni.
- De Lord Locksley nemes volt! - mondom, s kezdem érteni a dolgot - Nem értem. És Robin?
- Hát éppen ez az - mondja keserűen. - A ficsúrnak nem tetszett, hogy az apja egy ”olyan” nővel hál együtt, mert szerinte bemocskolta a család nevét, és az anyja emlékét. Anyám teherbe esett velem, de… az a férfi… Az a férfi… engedett Locksleynak és… mindent visszavett anyámtól, aztán… elűzte őt a tél közepén, és… nem érdekelte, hogy anyám… gyermeket vár. Az ő haragja választotta szét a szüleimet! Locksley tönkretette az életem, ezért több jogom van őt gyűlölni, mint bárki másnak! Mindent elvett tőlem, és mióta idejött, még azt a keveset is elbitorolta, amit az évek során szereztem. Majdnem téged is elvett tőlem, kedvesem - mondja fájdalmasan - Most már tudod, az igazat, Annice - fejezi be, de nem néz rám.
Biztos azért, mert fél, hogy most mit gondolok róla... pedig nem az ő hibája. Szegény nem tehet róla. A szemembe könnyek szöknek, ahogy belegondolok, miken mehetett keresztül. Óvatosan mellé mászom, s finoman átölelem.
- Szeretlek Will, ha Guy of Gisbourne testvére lennél, akkor is épp így szeretnélek... - suttogom.
Először nem tud mit kezdeni a helyzettel, majd ö is magához ölel. Érzem, hogy itt az idő, hogy fény derüljön az én titkomra is, hisz ez a legjobb alkalom... ám ahogy belegondolok, min mehetett keresztül, amíg ezt el tudta mondani, inkább a hallgatás mellett döntök. Nem akarok neki fájdalmat okozni. Most nem.
Sokáig maradunk még így, a tűznél, de nem nagyon látom javulni a helyzetet. Úgy döntök, megpróbálom felvidítani. Elengedem, s elé kucorodom.
- Mit szólnál hozzá, ha most visszamennénk, és táncolnánk egyet? - kérdezem lelkesen.
- Nem tudom, most nincs túl sok kedvem mulatozni... - morogja.
- Ó, szóval csak neked csak az úrnő felel meg,egy magamfajta parasztlány miatt már meg sem mozdulnál, mi? - mondom dacosan, egy kedves mosoly kíséretében.
A féltékenység már teljesen eltűnt szívemből. Ezek után ostoba is lennék, ha kételkednék Willben, hisz ő bízik bennem.
- Tudod, hogy ez nem így van... - láthatóan nem megy bele a játékba.
- Akkor bizonyíts, különben kénytelen leszek mással táncolni, William! - pattanok fel.
- Hát csak tessék! - tárja ki karjait. Mire kissé kétségbe esek - A fene abba a két szép szemedbe... - mondja végül, s ő is feltápászkodik. Karon ragadom, s így indulunk vissza a mulatságra.
<><><>
- Akkor táncolsz velem? - kérdezem halkan, amint a tábor széléhez érünk.
- Tudod, hogy nem azért kértem fel Marian-t. - morogja.
- Nem érdekel, de táncolni akarok! - jelentem ki.
- Eddig sohasem láttalak táncolni, most miért lett olyan fontos? - kérdi konokul.
- Tudod, én még nem táncoltam senkivel... - motyogom, s kissé elpirulok - kíváncsi vagyok milyen.
Felém fordul, s kissé kételkedve néz végig rajtam, mint aki nem hisz a fülének.
- És honnan veszed, hogy én tudok? - sóhajtja.
- Ugyan, ez az ugrabugrálás még a bolondnak is megy. - jelentem ki.
- Akkor mennyünk. - mondja beleegyezően.
- Nekem jó itt is! - kapom el kezét - Hisz idehallani a zenét!
- Na mi van? Talán fél a kis Annice? - nevet, de cseppet sem gúnyosan, én pedig örülök, hogy már jobb színben van.
- Jobb lesz, ha először csak te nevetsz rajtam. - mosolygok kissé zavarban.
Elém áll, s kezeimet nyakára csúsztatja, majd derekamra fog. Nagyon zavarban vagyok, de ezt minden erőmmel leplezni próbálom. Közelebb húz magához, mire ijedten sóhajtok egyet. Rám mosolyog, s a halk zene ütemére táncba kezdünk. Először csak lassan, óvatosan, egészen apró léptekkel, aztán egyre gyorsabban és gyorsabban. Szinte már forog velem a világ. Egyre szorosabban kapaszkodom a fiúba.
- Na, megy ez neked! - neveti Will.
- Csak mert ilyen remek mesterem van. - mosolygom - viszont elfáradtam, pihenünk egy kicsit? - kérdezem tétován, mire megáll, ám karját nem veszi le derekamról.
- Azt is itt óhajtja úrnőm, mert szerintem az avarosnál akad kényelmesebb ülőhely is. - mondja mesterkélten, mire én nevetek.
- Na végre, hogy megvagytok! - kiáltja Wulf - már mindenütt benneteket kerestelek! Jössz tánclolni, Annice? - kérdi lelkesen.
- Bocsáss meg, de nagyon elfáradtam, majd kicsit később. - válaszolok mosolyogva.
- Rendben, gyertek majt! - adja ki az utasítást, majd vissza is fut a mulatságra.
- Menjünk? - kérdezi Will, s érzem, hogy valami furcsa van a hangjában. Mintha készülne valamire.
- Nem tudom. - válaszolom - Legyen ahogy te akaod. - mosolygok rá.
- Én így akarom. - alig hogy kimondja ajka számhoz ér.
Szinte kővé dermedek forró csókjától, ám amint visszanyerem józan eszem, gyorsan kihátrálok. Értetlenül néz rám, biztos azt gondolja, valami baj van... pedig nincs, illetve van, csak velem. Csak én... csak Arlen a baj.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2014. 01. 20. 22:01:24
|
| Andro | 2014. 01. 20. 12:50:28 | #28997 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (szerelmemnek)
Locksley elindul felém, és szemmel láthatóan nincs jó kedvében. De engem sem kell félteni. Kezem már éppen csúszik az övemben levő késem felé, amikor Annice megfogja a karom.
- Will, nem érzem jól magam – mondja színtelen hangon, majd látom, hogy összeesik.
- Annice! – kiáltom, majd elkapom, mielőtt földet erne. Még az kéne, hogy baja legyen nekem. – Annice, válaszolj! – A hangom kétségbeesett. Nem kellett volna megerőltetnie magát.
- Jól vagyok, csak egy pillanatra elszédültem. – A hangja halk, és valami nem stimmel.
Azeem is odalép, és megállapítja, hogy Annice kimerült, pihennie kell. Pedig eddig jól volt. Biztos az izgalom, meg a Locksley és köztem levő feszültség az oka. Erről is ez a piperkőc tehet! Ő izgatta fel Annice-t!
- Amíg gyógyul, nem tesz neki jót, ha túlzottan felizgatják! – jelenti ki Azeem, és tökéletesen egyet értek vele.
Locksley odalép hozzám, hogy segítsen, vagy hogy talán megint megleckéztessen, de elhessentem, és a karjaimba kapom a lányt. Nekem ne nyúljon hozzá egy jöttment nemes olyanhoz, aki fontos a számomra. Eléggé elrontotta már az életemet. Dacosan a kunyhójába viszem az én drágámat, majd leteszem az ágyra. Aggódom érte, nem akarom, hogy baja essen, amíg fel nem gyógyul. És persze utána sem.
- Jobban vagy? – kérdem halkan, de kezdek rájönni arra, hogy mi is történt.
- Igen, sokkal, szinte semmi bajom! – mosolyog rám.
- Csak miattam tetted, igaz? – nevetek fel. Ez a nőszemély mire nem képes! Hiába a nőkkel vigyázni kell.
- Honnan veszed? – kérdi ártatlanul. Nem, ezúttal ez nem jön be, édes, ismerem az ilyen trükköket, én is alkalmaztam már, ha menteni akartam a menthetőt.
- Amikor kést kellett dobálni, még semmi bajod sem volt – felelem cinikusan -, és ne feledd, láttalak már rossz bőrben. Mosolyogtál mint egy angyal, s alig volt pár fájdalmas sóhajod, pedig látszott rajtad a fájdalom – teszem hozzá.
- Sajnálom, de meg kellett tennem... – szabadkozik. - Féltettelek.
- Ugyan kitől? – morgom kelletlenül. Nem vagyok puhány alak. - Locksley-tól?!
- Magadtól – jelenti ki szomorúan, mire ledöbbenek. Mégis mi a fene ütött bele?! - Most ketten vagyunk, igazán elmondhatnád, mi bánt.
- Azt hittem te megértesz, de látom nem az vagy akinek hittelek – mondom fájdalmas hangon. Azt hittem, ő más, mint a többiek. Otthagyom, és elhagyom a kunyhót. Elegem van, kell egy kis egyedüllét.
- Próbállak megérteni! – kiabál utánam, de nem fordulok vissza. Nem hiszek neki, valahogy… nem tudok. És ez nagyon fáj, mert szeretem Annice-t.
~*~
Arra érek le, hogy látogatónk van. Egy gyönyörű hölgy, akit Locksley vezet be a táborba. Igazán ragyogó valóban, és látszik, hogy nemes. Ennek tudatában eldöntöm, hogy nem lesz hozzá közöm, bár ahogy jobban megnézem, mintha Locksley igencsak vonzódna hozzá. Ez pedig ad egy remek ötletet, hogyan torolhatnám meg az engem ért mai sérelmet.
– Ki ez a hölgy? – kérdem Bulltól, aki az egyik szemét fogja. – És mi történt a szemeddel? – folytatom.
– Inkább nem mondanám el, nem szeretném, hogy engem is kinevess – mondja Bull, de a másik kérdésemre válaszol. – A hölgy Lady Marian Dubois, és Robint jött megkeresni.
– Richard király kuzinja?! – kérdem döbbenten. – Mi dolga Locksleyval?
– Nem tudom, de szemmel láthatóan odavan érte – hallom meg Much hangját. Odakapom a fejem. – Úgy hallottam, gyermekkoruk óta ismerik egymást.
A fejem ingatom, de nem szólok semmit. A király unokahúga, ez már valami. Bár nem tudom, mit eszik egy olyan pojácán, mint Locksley. Szegény Milady elég vak lehet, ha pont egy ilyenre fáj a foga, mint a ficsúr. Normális esetben egy ilyen magas rangú hölgytől távol tartanám magam, de nem akkor, amikor borsot törhetek Locksley orra alá. Felsóhajtok. Ha Annice erre rájön, nekem annyi.
– Hogy van Annice? – kérdi aggódva Bull, mire újra felé terelem a figyelmem.
– Pihen – mondom halkan. – Megviselte a dolog, de már jobban van. Majd… rendbejön.
– Szereted őt, mi? – vigyorog Much, és még Bull is elneveti magát.
– Ne legyetek nevetségesek! – förmedek rájuk, de érzem, hogy elpirulok. A két haramia meg tovább röhög, szóval inkább elrohanok. Fenébe ezzel a két idiótával!
– Will szerelmes, Will szerelmes! – kiabálják utánam, mire riadtan tovább csörtetek.
A tekintetem találkozik Lady Marianéval és Locksleyéval, de csak egy pillanatra. Aztán el is fordulok, mielőbb újabb incidensre kerülhetne sor. Még ki kell dolgoznom a tervemet.
~*~
Este mulatságot tartanak a többiek Lady Marian tiszteletére. Én tisztes távolból figyelem őket, várva arra, hogy a Lady egyedül maradjon pár percre, amikor felkérhetem táncolni. Ez az alkalom el is érkezik akkor, amikor Locksleyt Azeem félrehívja valamiért. Fogalmam sincs, hogy miért, de nem is érdekel, a lényeg, hogy Lady Marian egyedül van, így lassan odasétálok hozzá, kezemben egy szál vadvirággal. Vagy bejön a tervem, vagy nem. De egy próbát megér, maximum nevetségessé teszem magam egy ilyen magas rangú hölgy előtt. Lady Marian éppen megfordul, én pedig akcióba lendülök. Lendületes zene szól, körülöttünk mindenki táncol, én pedig enyhén meghajolok.
– Szabad egy táncra, Milady? – nyújtom felé a virago, miközben próbálok a lehető legudvariasabban viselkedni.
– Oh! – mosolyog rám Lady Marian, és ekkor látom meg Annice-t. És Lady Marian is.
A tekintetünk egy pillanatra találkozik, majd látom, hogy Annice elrohan. A fenébe! Én… nem ezt akartam! Teljesen félre fogja érteni.
– Utána kéne menned – mondja lágyan Lady Marian. – Azt hiszem, az a lány éppen téged keresett, és az arckifejezéséből ítélve, nem tetszett neki, amit látott.
– Igazad van, asszonyom – hajolok meg. – Ne haragudj meg rám, de most mennem kell.
Választ sem várva rohanok Annice után. Ha jól láttam, a tábor széle felé futott, és ezek szerint vagy el akar bújni, vagy el akar menekülni. Vagy a fene tudja, de azt tudom, hogy nem tudom, hogyan fogom neki megmagyarázni, amit látott. Talán ezzel a tettemmel mindent elrontottam, de azt hittem, még pihen, vagy ilyesmi. Igen, haragudtam rá, de nem lennék képes ezért elárulni a köztünk levő köteléket. Szeretem őt, teljes szívemből.
Végül a tábor szélénél érem utol, és sikerül elkapnom, majd magamhoz szorítanom. Annice, amint rájön, hogy ki vagyok, teljes erejéből pofon vág, ami nagyon fáj, de úgy érzem, megérdemlem.
– Eressz el, te áruló! – kiabál, de nem engedem el, bár amit mond, nagyon fáj. – Menj vissza a nemes hölgyedhez, hiszen én úgysem számítok neked semmit, te senkiházi! Engedj el, William!
A teljes nevemet hallva döbbenten engedem el. Annice egy fának tántorodik, és bár alig látok valamit, azt tisztán kiveszem, hogy sír. Közelebb akarok menni hozzá, de felemeli a kezét, én pedig megállok.
– Ne gyere közelebb! – A hangja kétségbeesett. – Azt hittem, érzel irántam bármit is, de úgy tűnik, csak játék voltam neked, Will! Mégis mi a fenéért törődtél velem eddig, ha nem számítok semmit?! Erre válaszolj! Ki az a nő?! – Most már majdnem sikít, én pedig ijedten állok. Még nem volt dolgom hisztis nőkkel, fogalmam sincs, mit tegyek.
– Annice… - suttogom halkan, és lehajtom a fejem.
– Ha mást szeretsz, ha haragszol rám, miért nem mondtad meg?! – kiabálja zokogva. – Én… én azt hittem, hogy… szeretsz, de…
– Szeretlek – mondom halkan, miközben az én torkomat is a sírás fojtogatja. – Szeretlek, Annice.
– Persze – mondja gúnyosan. – Ezért akartál egy másik nővel táncolni, mert…
– Elhallgatnál egy röpke percre, és végighallgatnál engem is? – kérdem dühösen. – Ti nők mind ilyenek vagytok, vagy mi?! Meg sem hallgatsz, csak vádaskodsz! Látsz valamit, és levontál egy következtetést, és nem is gondolkodsz rajta, hogy talán tévedsz! – Elfordulok, ez nekem nem megy.
Hallom, hogy Annice abbahagyja a sírást, és óvatosan ránézek. Az arca könnyes, a szemei pirosak a sírástól, ahogy a holdfény ránk világít. A tekintete kételkedő és gyanakvó. Nem hisz nekem. Igaz, én sem hinnék magamnak, szóval nem hibáztathatom. Sóhajtok egyet.
– Az a hölgy Lady Marian Dubois, Richard király unokahúga – kezdek bele, mire Annice szemei elkerekednek. – Őt kereste, Locksley vendégeként van a táborban, miatta ez az egész felhajtás – mondom halkan.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy… - látom, hogy kezd neki leesni a dolog. – Robin miatt volt?! Már megint Robin?! – lép hozzám, és megrázza a vállam. – Will, mi a fészkes fene van köztetek, ami miatt így gyűlölöd őt? És ne próbáld nekem bemesélni, hogy bonyolult, mert nem hiszem el! Szóval válaszolj, William Scarlett! Mi közöd van Robin of Locksleyhoz?! És az igazat akarom hallani!
Szikrázó, dühös tekintettel néz rám, olyannal, amelyről tudom, hogy beszélnem kell, pedig akkor vége mindennek. De ha nem mondom el, akkor is. Félrefordulok, nem akarom elmondani, ez… túl nehéz nekem, de muszáj. Egyszerűen, talán eljött az idő, amikor nem takargathatom tovább a titkomat. De félek attól, mi lesz utána. Annice gyűlölni fog, megvetni, mert annak a férfinak a vére folyik az ereimben. Érzem, hogy Annice szorítása lazul a vállamon, majd egy gyengéd kezet érzek az arcomon. Óvatos, kutakodó ujjakat. Megremegek, és magamhoz szorítom Annice-t, olyan erősen, mint még soha, arcomat beletemetve selymes, hosszú, szőke hajába. Félek, nagyon félek, amennyire talán még életemben soha.
– Will? – kérdi halkan Annice, a hangjában már nyoma sincs haragnak. – Mi a baj? Mitől félsz ennyire? Mi az, ami annyira nyomja a szíved, hogy nem mered elmondani?
– Ne itt – suttogom halkan. – Túl közel vagyunk a többiekhez. Menjünk máshová, gyere
Elengedem, és kézen fogva egy jobb helyre vezetem. A barlangba, ahol aznap rejtőztem, amikor meglőtték Annice-t. Ott senki sem fog kihallgatni minket.
~*~
Tábortűz mellett ülünk a barlang mélyén. Annice érdeklődve néz körül, majd rám irányítja a figyelmét. Már tudja, elmondtam neki, hogy ez az egyik búvóhelyem a sok közül. De most tudom, másról kell beszélnem. Tanácstalan vagyok nem tudom, hogyan is kezdjek neki.
– Miért gyűlölöd Robint? – kérdi halkan Annice. – Mi az, ami bonyolult, Will?
– Jól van, elmondom – válaszolok megadóan. – De ígérd meg, hogy soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem beszélsz arról, ami itt elhangzik.
– Will… - kezdené, de közbevágok.
– Ígérd meg! – mondom nyomatékosan, mire Annice bólint. Mintha meg lenne ijedve, de nem akarom, hogy bárki megtudja.
– Megígérem, a szavamat adom – biccent Annice.
Nagy levegőt veszek, hiszen erről a dologról nem könnyű beszélni. Még soha senkinek nem mondtam el, még John sem tud róla. Senki, rajtam kívül, hiszen anyám magával vitte a titkot a sírva, és Lord Locksley is halott már. Végül belekezdek.
– Jól van, hát tudd, meg, azért gyűlölöm őt, mert apánk jobban szerette azt a piperkőcöt, mint engem – mondom, és érzem, ahogy a könnyek szúrják a szemem.
– A ti apátok? – kérdi döbbenten Annice. – Te és Robin…
– Testvérek vagyunk – suttogom megadóan. – Robin of Locksley a féltestvérem. Az anyám… ő… - nehezen jönnek a számra a szavak – Lord Locksley birtokán dolgozott. Egy egyszerű parasztasszony volt, semmi más. Annak a férfinak a felesége nemrég hunyt el, és ő beleszeretett anyámba. Elhalmozta sok mindennel, és… és… - Félre fordulok, nem bírom folytatni, így kis szünetet tartok. – Anyám azt mondta, feleségül akarta őt venni.
– De Lord Locksley nemes volt! – mondja döbbenten Annice. – Nem értem. És Robin?
– Hát éppen ez az – mondom keserűen. – A ficsúrnak nem tetszett, hogy az apja egy ”olyan” nővel hál együtt, mert szerinte bemocskolta a család nevét, és az anyja emlékét. Anyám teherbe esett velem, de… az a férfi… - Egyszerűen képtelen vagyok még ennyi év után is apámnak hívni őt. De nem is érdekel. – Az a férfi… engedett Locksleynak és… mindent visszavett anyámtól, aztán… elűzte őt a tél közepén, és… nem érdekelte, hogy anyám… gyermeket vár. Az ő haragja választotta szét a szüleimet! Locksley tönkretette az életem, ezért több jogom van őt gyűlölni, mint bárki másnak! Mindent elvett tőlem, és mióta idejött, még azt a keveset is elbitorolta, amit az évek során szereztem. Majdnem téged is elvett tőlem, kedvesem – mondom halk, fájdalmas hangon. – Most már tudod, az igazat, Annice – fejezem be, de nem nézek rá.
Nem merek ránézni, nem akarom látni a tekintetében a gyűlöletet, a megvetést, az iszonyatot, az undort. Nem akarom tudni, mit gondol rólam, mert tudom, hogy most mindennek vége. A titkom napvilágra került, és fogalmam sincs, most mi lesz. Félek, rettentően félek, reszketek a félelemtől, mert nem hiszem, hogy ezek után még van számomra remény.
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 19. 16:48:01 | #28985 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Pár nap múlva már nyugodt szívvel enged utamra Azeem. Nem is tudom, hogy köszönjem meg neki, amit eddig értem tett. Igaz, még kímélnem kell magam, de ez nem tarthat vissza attól, hogy azzal legyek, aki számomra a legfontosabb. És ő éppen az imént repítette a céltábla közepébe kését.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - fordul meg, s kérdi meglepetten Will.
- Nem volt nehéz kitalálnom - mosolygom kését nézegetve - Jó harcos vagy, Will. De nem kéne ennyire megerőltetned magad, a végén összeesel nekem.
Valóban aggódom érte, de nem csak a gyakorlás miatt. Olybá tűnik minden erejével vagy engem pesztrál, vagy Robint piszkálja, esetleg gyakorol... ha így fojtatja teljesen kimerül. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy mi történt, akkor talán megnyugodna. Igen, aztán szóba sem állna velem többé.
- Muszáj, különben hogy foglak tudni megvédeni? - taglalja, amit egy újabb telitalálat követ. - Nem hagyom, hogy ismét megsérülj, Annice.
Valóban meglepően jól használja a késeket, tán még nem is láttam ilyet, hogy valaki ennyire magabiztos legyen ezzel az apró fegyverrel.
- Akkor taníts meg a késsel bánni - közlöm vele a nyilvánvalót, hisz most épp ez a legjobb módja, hogy együtt legyek vele. Szavaim hallatán azonban elég mérges tekintettel néz rám. - Mi az, talán nem hiszed, hogy képes lennék rá?
- Ezt nem mondtam - rázza meg fejét - De te nő vagy, és egy nőnek nem szokás ilyesmit megtanulni. Maradj a női dolgoknál, azok valók neked, nem a harc.
Kérlelően nézek rá, s mikor meghallom a beleegyező sóhajt, már megértem miért vetemednek efféle praktikákra a hétköznapi leányok. Felkuncogok, hisz most én győztem, s ezúttal még a kezemet sem kellett használnom.
- Majd ha rendbe jött a vállad - mondja - Addig nem. És Locksley különben sem fog kiengedni a táborból egy jó ideig.
- Mondd csak, kérdezhetek valami személyeset? - Robin nevéről azonnal beugrik a veszekedés, s az ezt övező értetlenkedés. Leülök egy tuskóra. Will félénken biccent felém. - Tulajdonképpen mit értettél azon, hogy Robin mindent elvesz tőled? - kérdem meg végre.
Nehéz volt rávennem magam, s tulajdonképpen kissé árulásnak is érzem a dolgot... de tudnom kell, mert már kezdek kombinálni, akár egy vénasszony. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem csak a képzeletem játszik vele, mikor újból és újból felfedezem a köztük lévő hasonlóságokat. Meglehet, hogy mindez csak a véletlen műve, hisz rajtam kívül úgy tűnik senki sem vett észre ilyesmit, legalábbis szavakba biztosan nem öntötte még. Bár szerintem én azon kevesek közé tartozom, akik nagyjából egy időben ismerték meg a két férfit. Ugyan! Az kizárt, hogy rokonok lennének, már csak származásukból is! De akkor mi lenne ez az egész...
Willt láthatóan kellemetlenül érintette a kérdés. Sejtettem. Ahogy elfordul és feldúltan alsó ajkába harap, már bánom az egészet. Nem akartam felzaklatni.
- Will - mondom óvatosan, majd kezemet erős karjára csúsztatom. Most már késő meghátrálni. -, mi a baj? Mondj már valamit!
- Semmi - suttogja halkan - De ez… majd egyszer elmondom, ígérem.
Ezek szerint most még nem akarja, de miért nem? Meglepne, ha ő is kivárásra játszana... nem lenne vele egyedül.
- Ismered őt, igaz? - kérdem óvatosan - Úgy értem… mielőtt idejött, már ismerted őt, ugye? - pontosítok.
Felém fordul, ám láthatóan nem tud mit mondani. Végül nagy nehezen szóra nyitja száját:
- Mindenki ismerte Lord Locksley-t - mondja végre -, ahogy a fiát is, ezt az elkényeztetett, pökhendi hólyagot. Persze, hogy ismertem, persze nem személyesen, csak hallomásból. Bár… - mondja a gondolataiba merülve - Egyszer láttam őt, ahogy keresztüllovagolt a falun, útban Nottingham felé az apjával. Dölyfösen, egy fehér ló nyergében, és mindenkit lenézett.
- Robin? - kérdezem döbbenten. valahogy nem tudom elhinni - Nehéz róla elképzelni.
- Pedig hidd csak el! - mordul fel dühösen - Lehet, hogy azóta felnőtt, de amikor megmondta a nevét Johnnak, azonnal tudtam, kiről van szó.
- De miért gyűlölöd? Tett ellened valamit? - kíváncsiskodok tovább - Vagy pusztán azért gyűlölöd, ami?
- Ez… ez bonyolult - sóhajtja - Én…
Ám ekkor hirtelen hatalmas nevetgélés és nótázás vonja magára figyelmünket, mire ő megkönnyebbülten sóhajt egyet. Kihúzgálja késeit a fatáblából, majd int, hogy nézzünk utána a dolognak. Az biztos, hogy ez neki épp jól jött ki. Viszont az "ez bonyolult" kijelentés még a hülyének is azt sugallja, hogy valami történt. Remélem hamar képes lesz elmondani, szerintem neki is könnyebbség lenne, s talán eloszlatná gyanúmat...
<><><>
Úgy látszik ezúttal új társsal gyarapodott a csapat, egy barát képében. Egy kordé is van, hordókkal telített, s az örömből ítélve an egy-két tippem a tartalmukat illetőleg. Azeem és Robin Hood épp egy láda mellett térdepelnek, amit Robin próbál feltörni.
- Amatőr - súgja gúnnyal teli hangon Will - Én már régen feltörtem volna.
- Akkor miért nem segítesz nekik? - kérdem meg tőle, s szigorúan felvonom a szemöldököm.
- Hogyisne! - kuncogja - Elrontsam “Szent” Locksley mulatságát? Sokkal jobb móka itt állni, és nézni, ahogy szenved vele.
Több mint tíz perc után végre felnyílik a láda, megmutatva tartalmát. Rengeteg arany, ennyit még talán nem is láttam egyben, leszámítva az eddig rabolt kincseket, amit az egyik házikóban tárolnak.
- Ezzel valami céljuk volt - mondja Robin. Igaza lehet. - Jó lenne tudni, hogy mi - fordul Azeem felé, aki csak megcsóválja fejét.
- Mi történt? - kérdi az épp mellénk érő Johntól Will.
- Ó, a katonák ezt őrizték. De mi eloroztuk, bár Tuck barát - mutat a barátra -, igencsak kemény ellenfél volt. Képen rúgta Robint, amikor az el akarta venni a söröshordókat.
Ennek hallatára Will hangos nevetésben tör ki. Komolyan úgy érzem, hogy már-már kínos, hogy mellette állok. Szigorúan rángatom meg karját, hisz az előző kiabálása után nem kellene így viselkednie Robinnal...
- Mi olyan vicces, Will? - kérdi halkan Robin, mire Will nagy nehezen abbahagyja a röhögést.
- Pusztán a tény, hogy van ember, aki téged meg tud ruházni - vigyorog rá gúnyosan - Ki gondolta volna, hogy a “Nagy” Robin Hoodnál is van erősebb ember a világon, aki ráadásul egy egyszerű, iszákos barát.
Kedvem lenne egyszerűen leütni Willt, már csak azért is, hogy ne Robin vagy John tegye meg.
- Tényleg? - kérdi meglepően nyugodtan Robin - Én legalább nem futamodom meg minden elől, mint némelyek.
- Én nem vagyok gyáva - gyúl lángra a még mindig vigyorgó Will szeme - Csak nem rohanok fejjel a falnak minden alkalommal, ha meglátom, hogy valaki átlovagol az erdőn. Nem úgy, mint némelyek - mutat Robinra.
Ő pedig elindul Will felé, úgy érzem ebből még nagy baj lehet. Will keze övére, s a benne rejlő késekre siklik, de vár. Láthatóan nem akarja bántani Robint.
- Will, nem érzem jól magam - mondom színlelten erőtlen hangon, majd csuklok össze.
- Arlen! - Kap el, mielőtt földet érnék - Arlen válaszolj! - kiáltja kétségbeesetten.
- Jól vagyok, csak egy pillanatra elszédültem. - épp elég volt ahhoz, hogy elvegyem a helyzet élét.
Azeem lépdel gyorsan hozzánk, majd hamar megállapítja, hogy csupán kimerült vagyok, ami természetesen nem igaz, de úgy tűnik belement a játékba.
- Amíg gyógyul, nem tesz neki jót, ha túlzottan felizgatják! - jelenti ki.
Ez után Robin lép oda, hogy segítsen Willnek, a fiú azonban nem hagyja. Sem azt, hogy a saját lábamon menjek el lepihenni. Ölébe visz fel egészen kunyhócskámig, s óvatosan fektet ágyamba.
Kicsit lelkiismeret furdalásom van ugyan a színlelésért, de úgy érzem meg kellett tennem.
- Jobban vagy? - kérdezi halkan, ám valami bujkál a hangjában.
- Igen, sokkal, szinte semmi bajom! - mosolygok.
- Csak miattam tetted, igaz? - nevet rám végül.
- Honnan veszed? - adom az ártatlant.
- Amikor kést kellett dobálni, még semmi bajod sem volt - feleli kissé cinikusan - és ne feledd, láttalak már rossz bőrben. Mosolyogtál mint egy angyal, s alig volt pár fájdalmas sóhajod, pedig látszott rajtad a fájdalom. - teszi hozzá kedves hangon.
- Sajnálom, de meg kellett tennem... - szabadkozom - féltettelek.
- Ugyan kitől? - morogja - Locksley-tól?!
- Magadtól. - jelentem ki kissé szomorkásan - ...most ketten vagyunk, igazán elmondhatnád, mi bánt.
- Azt hittem te megértesz, de látom nem az vagy akinek hittelek. - hagyják el a fájó szavak ajkait, ám még mielőtt észbe kapnék kifordul ajtómon.
- Próbállak megérteni... ! - kiáltom utána erőtlenül, ám hamar eltűnik a szemem elől.
<><><>
Csak este merészkedek le a táborba. Egész eddig csak pityeregtem a kis kunyhómban. Úgy látszik megint mulatság van, nagyobb mint az eddigiek.
- Arlen! - kiált felém Fanny - Hol voltál, már elkezdődött a tánc! Ott lenne a helyed!
- Eléggé kimerültem... - motyogom.
- És Willt hol hagytad? - kérdezi.
- Nem is tudom...
- Hát kerítsd elő gyorsan, biztos már a többiekkel van! - utasít mosolyogva Fanny.
Én pedig majdnem elsírom magam. Jól elrontottam mindent. Most biztosan gyűlöl engem. Ha valamivel kárpótolni tudnám, rögvest megtenném.
Sokáig keresem, mire megtalálom a tömegben... ám ekkor azt kívánom, bár ne találtam volna meg. Épp egy hölgy, első ránézésre egy nemes kezébe ad virágot. Értem, hogy dühös rám, de azt hittem szívéből szeret. Miért teszi akkor, miért tenné ha valóban szeretne?! Ugyan, tudhattam volna, nem vagyok más, csak egy minden lében kanál csodabogár. Nem is simer, s szemmel láthatóan én sem ismertem Will Scarlettet.
Tekintetünk találkozik, s több se kell, elrohanok.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2014. 01. 19. 16:54:45
|
| Andro | 2014. 01. 18. 11:28:34 | #28966 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (kicsi Arlenemnek)
Ott alszom mellette, jóformán a karjaimban tartom, és nagyon jó érzés. Mikor reggel felébredek, ő még alszik, de nem is baj. Így tovább nézhetem angyali arcát. Még sosem éreztem így senki iránt, és bár tudom, hogy egy nap mindennek vége, ha kiderül, ki vagyok valójában, még szeretném élvezni, amíg csak lehet. Meg sem moccanok, nehogy felébresszem őt, hiszen pihennie kell. Sok vért veszített, és nem lenne jó, ha esetleg valami baja esne. Aztán nagy sokára úgy tűnik, ébredezni kezd, majd kinyitja a szemeit.
– Jó reggelt! – mosolygok rá, és óvatosan felülök.
– Neked is! – mosolyog vissza rám. Ilyenkor olyan gyönyörű, olyan ártatlan. - És köszönöm, hogy velem maradtál. – A hangja félénk, miközben próbál felülni. Na, azt már nem!
– Maradj! Neked pihenned kell – mondom szemöldökráncolva, de a hangomban nyoma sincs haragnak, vagy bármi másnak. Inkább aggodalomnak. Még nem kelhet fel. - Hozok neked valami finomat reggelire – vigyorgok rá, majd felállok, és már kinn is vagyok a sátorból.
~*~
A tábor már ébren van, de amint a többiek meglátnak, ijedten húzódnak el a közelemből. Nem érdekel, most egyedül Annice a fontos. A nők már visszajöttek, sok gyümölcsöt szedtek, amik a közeli fákon teremnek ilyenkor. Alma, körte, barack és szilva. Sok van belőlük, én pedig azonnal lecsapok rájuk, és senki sem akar megakadályozni. A legszebbeket válogatom ki Annice-nak, hiszen meg kell gyógyulnia és főzni én meg nem nagyon tudok.
– Hogy van Annice? – hallom meg Fanny hangját, mire felnézek az asszonyra. Ő az egyetlen, aki elég közel mer jönni hozzám. Ahogy a háta mögé nézek, meglátom Wulfot és Fanny többi gyerekét, de még ők is meglehetősen ijedtnek tűnnek, ahogy rám néznek. Pedig nem ezt akartam elérni, én csak dühös voltam.
– Túléli – mondom. – De még pihennie kell, bár Azeem többet tud mondani. Én nem értek az ilyesmihez.
– Hallottam a tegnapi ribilliót, William – teszi csípőre a kezét az asszony. Sóhajtok egyet, mert tudom, hogy megint meg akar szídni. – Nem tetted jól, hogy nekiugrottál Robinnak, hiszen ezúttal ő igazán nem tehet róla. Legyél szíves, használni az eszed, nem vagy te olyan ostoba, ha remek tréfákat tudsz kieszelni. Megértetted?
– Meg – bólintok kelletlenül, majd egy nagy tál gyümölcsöt a kezembe kapok és elindulok vissza, Azeem sátrához.
Belépek, és Azeemot találom ott Annice-szal. Úgy tűnik, éppen átkötözte a lány sebeit. Remélem, Annice-nak ízleni fognak a gyümölcsök.
– Ezt neked hoztam! – mondom, és Annice mellé huppanok.
– Nos, én megyek is fiatalok, magatokra hagylak benneteket! - kel fel Azeem.
Nézem, ahogy Azeem eltűnik, majd a tekintetem Annice-ra esik. Nincs rajta felsőruházat, és a karján látok egy régebbi heget. Nem tudom, mi lehet az, de vagy fegyver, vagy esés okozhatta. Talán bántották?
– Mi történt a karoddal? – kérdem, mikor Azeem már nincs a sátorban.
– Nem emlékszel?! – mosolyog rám ártatlanul. - Meglőttek!
– Ez régebbi hegnek tűnik – morgom halkan. Megverték? - Valaki bántott? – kérdem végül kétségbeesve. De ki merészelhetett hozzáérni?
– Dehogy... gyermekkori baleset csupán... – szabadkozik mosolyogva, én azonban nem tudom, elhiggyem-e. Én is sokszor mondtam annak idején anyámnak, hogy pár sérülésem, amit a nagyobb fiúk okoztak nekem, csupán balesetből származnak. Nem akartam, hogy aggódjon. - Hmm... nagyon finomnak tűnek ezek a gyümölcsök!
– Remélem, hogy elég érettek már – túrok a hajamba idegesen, és egyenlőre hanyagolom a témát.
– Hát kóstoljuk meg! – harap bele az egyik szép, kövér almába. - Eddig kifogástalan a reggeli! – kacsint rám vidáman, én pedig végleg megnyugszom.
– Igyekeztem a legszebbeket elhozni neked – mondom lágyan.
Látom, hogy elpirul, és őszintén szólva, én magam is zavarban vagyok. Még nem nagyon udvaroltam egy lánynak sem, mert a legtöbbjük mindig lerázott, vagy elmenekült. Vagy egyszerűen a bolondját járatta velem, utána pedig kinevetett.
Hagyom, hogy Annice reggelizzen, mialatt én azon tűnődöm, vajon mi a fenét is kezdjek a mostani helyzettel. Szemlátomást, Annice szeret velem lenni, én is szeretek vele lenni, de nem tudom, mit csináljak. Félek, ez a legjobb szó, hiszen ha ő is csak játszik velem, megint egyedül maradok.
~*~
Eltelik néhány nap, és Annice már felkelhet. De Azeem szerint még kímélnie kell magát, így Fanny sem tud nagyon mit kezdeni vele. Nekem azonban gyakorolnom kell, ha nem akarok kiesni a formámból. Nem szeretnék elpuhulni, hiszen most Annice mellett kell lennem, hogy megvédjem őt. A támadás miatt a ficsúr megtiltotta neki, hogy elhagyja a tábort, így szegény most tényleg dologtalan. Viszont Wulf állandóan a sarkában van, így legalább nem magányos. Én pedig igyekszem teret adni neki, hiszen még én sem vagyok tisztában azzal, hogy pontosan mit is érzek iránta. Azon kívül, még mindig kínoz, hogy elszóltam magam Locksley és a többiek előtt. Már az is csoda, hogy senki sem kérdezett rá eddig, mire céloztam akkor. De félek, hogy egyszer valaki rájön, habár Locksley-n kívül senkinek semmi köze hozzá. Sőt, neki sem!
Éppen a késekkel edzek a gyakorlótéren. Senki sem jön a közelembe, most még Azeem is békén hagy. Talán mert érzi, hogy most nem vagyok abban a hangulatban, hogy egyáltalán két szót szóljak. Sőt, a gyakorlást is megduplázom, hiszen vigyáznom kell Annice-ra. Éppen eldobom az egyik késem, ami a céltábla közepébe repül, amikor lépteket hallok. Megfordulok, és Annice-szal találom szemben magam.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdem meglepetten.
– Nem volt nehéz kitalálnom – mosolyodik el, miközben a kést nézi. – Jó harcos vagy, Will. De nem kéne ennyire megerőltetned magad, a végén összeesel nekem.
– Muszáj, különben hogy foglak tudni megvédeni? – kérdem dacosan, miközben csak félig a céltábla felé fordulva dobok el egy újabb kést. Újabb telitalálat. – Nem hagyom, hogy ismét megsérülj, Annice.
– Akkor taníts meg a késsel bánni – közli, mire elég rosszallóan nézek rá. Na, még mit nem! Asszonyszemély kezébe nem való a kés, kivéve ha konyhakésről van szó. – Mi az, talán nem hissed, hogy képes lennék rá?
– Ezt nem mondtam – rázom a fejem. – De te nő vagy, és egy nőnek nem szokás ilyesmit megtanulni. Maradj a női dolgoknál, azok valók neked, nem a harc.
Annice csak néz rám azokkal a szép szemeivel, és jól tudja, hogy képtelen vagyok ellenállni neki. Végül megadóan sóhajtok egyet. Felkuncog. A kis dög, tudja, hogy győzött.
– Majd ha rendbe jött a vállad – mondom végül. – Addig nem. És Locksley különben sem fog kiengedni a táborból egy jó ideig.
– Mondd csak, kérdezhetek valami személyeset? – kérdi Annice, és leül egy fatörzsre. Biccentek, bár sejtem, hogy rossz vége lesz a dolognak. – Tulajdonképpen mit értettél azon, hogy Robin mindent elvesz tőled?
A kezem egy pillanatra megremeg, ahogy egy újabb késért nyúlok az övembe. Tudtam, hogy Annice mindent hallott, vagyis sejtettem. Azt az üvöltést, amit pár napja lerendeztem, lehetetlenség volt, hogy ne hallotta volna. Sőt, szerintem a táborban mindenki hallotta, nemtől, kortól függetlenül. De hogy pont Annice kérdezzen rá… Elfordulok tőle, nem akarok a szemébe nézni, nem akarom, hogy lássa, mi játszódik le bennem. Beharapom az also ajkam, hogy ne is mondhassak semmit. Olyan erősen, hogy érzem, hogy majdnem vérzik.
– Will – hallom Annice hangját, majd a kezét a karomon -, mi a baj? Mondj már valamit!
– Semmi – suttogom halkan. – De ez… majd egyszer elmondom, ígérem.
– Ismered őt, igaz? – kérdi óvatosan. – Úgy értem… mielőtt idejött, már ismerted őt, ugye?
Felé fordulok, de nem tudom, mit mondhatnék neki. Az igazat semmiképpen, attól idegbajt kapna, és meggyűlölne. De valamit mondanom kell, mert addig nem hagy békén. Végül bólintok.
– Mindenki ismerte Lord Locksley-t – mondom végül -, ahogy a fiát is, ezt az elkényeztetett, pökhendi hólyagot. Persze, hogy ismertem, persze nem személyesen, csak hallomásból. Bár… - mondom elgondolkodva, ahogy egy emlék tódul a fejembe még gyermekkoromból – Egyszer láttam őt, ahogy keresztüllovagolt a falun, útban Nottingham felé az apjával. Dölyfösen, egy fehér ló nyergében, és mindenkit lenézett.
– Robin? – kérdi Annice döbbenten. – Nehéz róla elképzelni.
– Pedig hidd csak el! – morranok fel dühösen, ahogy eszembe jut az az eset. – Lehet, hogy azóta felnőtt, de amikor megmondta a nevét Johnnak, azonnal tudtam, kiről van szó.
– De miért gyűlölöd? Tett ellened valamit? – kérdi kíváncsian Annice. – Vagy pusztán azért gyűlölöd, ami?
– Ez… ez bonyolult – sóhajtok fel. – Én…
De a beszélgetésünket hangos ének és nevetés zavarja meg. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Ezt megúsztam. De tudom, hogy egy nap felelnem kell Annice kérdésére. És ettől előre félek. Kihúzom a késeimet a céltáblából, majd intek Annice-nak, nézzük meg, mi történt. Ő utánam jön, de az arcán látom, hogy nagyon foglalkoztatja valami. Valószínűleg a Locksley és köztem levő kapcsolat.
~*~
Hatalmas a csoportosulás egy hordókkal teli kordé, és egy barna csuhás barát körül. Fogadok, a csapat ezúttal némi itókát zsákmányolt. Meg egy tisztelendő barátot, aki nagyon fújtat, de az arca fogadok nemcsak a fáradtságtól vörös. Azeem és Locksley egy kisebb ládika mellett térdelnek, amit a ficsúr igen ügyetlenül próbál feltörni.
– Amatőr – súgom gúnyosan Annice-nak. – Én már régen feltörtem volna.
– Akkor miért nem segítesz nekik? – kérdi Annice, és felvonja a szemöldökét.
– Hogyisne! – kuncogok. – Elrontsam “Szent” Locksley mulatságát? Sokkal jobb móka itt állni, és nézni, ahogy szenved vele.
Karba teszem a kezem, és úgy bámulom, hogy Locksley mikor fogja végre feltörni azt az ostoba zárat. Úgy tíz perces próbálkozás után sikerül is neki, és mikor a ládika feltárul, aranyat látok benne. Sok aranyat.
– Ezzel valami céljuk volt – mondja Locksley, miközben a sáljával megtörli verejtékező homlokát. – Jó lenne tudni, hogy mi – intézi Azeemhoz a szavait, aki csak a fejét csóválja.
– Mi történt? – kérdem Johntól, aki mellém sétál.
– Ó, a katonák ezt őrizték – mondja John. – De mi eloroztuk, bár Tuck barát – mutat a barátra -, igencsak kemény ellenfél volt. Képen rúgta Robint, amikor az el akarta venni a söröshordókat.
Ennek hallatán hangos nevetésben török ki, mire minden fej felém fordul. Annice figyelmeztetően megráncigálja a karomat, bár látom, ő is igen mulatságosnak tartja, hogy valaki képen rúgta a “Nagy” Robin Hoodot. Locksleyn látszik, hogy egyáltalán nem tetszik neki a dolog, de nem tehetek róla. A puszta tény, hogy valakinek sikerült a földre küldenie ezt a pökhendi alakot, számomra olyan, mintha már karácsony lenne.
– Mi olyan vicces, Will? – kérdi halkan Locksley, mire ha lassan is, de sikerül abbahagynom a nevetést.
– Pusztán a tény, hogy van ember, aki téged meg tud ruházni – vigyorgok rá gúnyosan. – Ki gondolta volna, hogy a “Nagy” Robin Hoodnál is van erősebb ember a világon, aki ráadásul egy egyszerű, iszákos barát – magyarázom kedélyesen. A tekintet pedig, amit Locksley rám vet, felér egy halálos ítélettel, ami azonban ezúttal egy cseppet sem zavar.
– Tényleg? – kérdi nyugodtan Locksley. – Én legalább nem futamodom meg minden elől, mint némelyek.
– Én nem vagyok gyáva – mondom vigyorogva, bár ezzel csak a bennem újra fellobbanó dühöt akarom elnyomni. – Csak nem rohanok fejjel a falnak minden alkalommal, ha meglátom, hogy valaki átlovagol az erdőn. Nem úgy, mint némelyek – mutatok a ficsúrra, várva a következő lépést.
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 17. 20:28:04 | #28963 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Fájdalmas sikoly hagyja el ajkam, amint a mór kihúzza vállamból a nyílvesszőt.
- Igazad van, nem az én hibám - hallom meg Will dühödt kétségbeeséstől szikrázó hangját - Hanem az övé! - ordítja szinte magából kikelve - A te hibád, Locksley! - távolodik a hang - Minek kellett idejönnöd?! A te hibád lesz, ha Annice-nak bármi baja esik, de akkor úgy éljek, hogy valóban megöllek, nem csak megijesztelek, te átkozott!
- Will… - hallom meg John kérlelő hangját, ám hamar elhal.
- Ha nem jöttél volna ide, a katonák sem jöttek volna be az erdőbe! Nagyon jól megvoltunk itt, amíg nem akartál háborút kirobbantani valami önző, önös célból! Bár soha ne tetted volna be a lábad az erdőbe! - folytatja Will, valamivel messzebb.
Választ nem kap, nem is lenne érdemes. Szegénykém magát hibáztatja az egész miatt, na meg persze Robint... pedig ha tudná az igazságot, talán nem is sajnálná Annice-t, hisz nem is létezik.
- Igazad van, részben az én hibám. És sajnálom. - Szólal meg Robin szomorúan. A hangja nyugalmat áraszt.
- Fogd be! - üvölti Will - Fogd be! Fogd be! Fogd be! Miért kell mindent elvenned tőlem?!
Szavait néma csend övezi. Feszült csend. Szavait hallva én is csak találgatni tudom, mire érthette őket, ám túlságosan kimerült és fáradt vagyok... hamar elbóbiskolok.
<><><>
A motoszkálást és beszédfoszlányokat hallva fáradtan nyitom ki szemeimet. Halványan elmosolyodok, ahogy meglátom a belépő Willt. Rögvest mellém ül, az egyik kezével kezemre szorít, míg a másikkal végigsimít arcomon.
- Hogy érzed magad? - kérdi lágyan.
- Fáradtan - suttogom - És hidd el, nem a te hibád az egész. Nem lehetsz ott mindig, hogy megvédj, Will. - motyogom, elárulni viszont nem akarom magam.
- De ott akarok lenni, mert fontos vagy nekem, Annice Grey - néz a szemembe - Nem akarlak téged is elveszíteni. Nekem már csak te maradtál. - Szavaitól olyan érzésem támad, mintha már réges-rég összetartoznánk.
- Hallottam, hogy megint kiabáltál Robinnal - hozom fel a hallottakat - Nem az ő hibája, nem ő hívta ide a katonákat. Ne okold ezért, jó?
- De ha ő nem lenne, a katonák sem jönnének be az erdőbe - morogja dühösen - Azelőtt azt hitték, az erdő szellemjárta, de már nem félnek. Már nem tudjuk távol tartani őket. Régen jobb volt, és nem akarom, hogy ő itt legyen.
Bólintok, hisz megértem, mi baja... s távol áll tőlem, hogy épp vele vitatkozzak. Igaz, azt már világosan érzem, hogy az ő lelkét is mély titok nyomja, de nem fogom ezzel kínozni. Ő sem tette ezt velem. Egyenlőre mindkettőnknek jó így, szótlanul egymás mellett a sötétben, aztán majd meglátjuk mi lesz. Most azonban nem akarok egyebet, csak élvezni akarom a közelségét.
<><><>
Will mellettem alszik, másnap reggel jóformán a karjaiban ébredek. Nagyon jó érzés, hogy velem van.
- Jó reggelt! - mosolyog rám, majd óvatosan felül.
Úgy látszik már régóta ébren van, s csak azt várta, hogy felébredjek.
- Neked is! - viszonzom a mosolyát - ...és köszönöm, hogy velem maradtál. - mondom félénken, majd óvatosan megemelem felső testem.
- Maradj! Neked pihenned kell... - húzza össze szemöldökét, ám gyengéd hangjában nyoma sincs szigornak - Hozok neked valami finomat reggelire - vigyorogva kacsint rám, s már el is tűnik.
Sohasem gondoltam volna, hogy valaha lesz férfi, aki ennyire odaadóan fog szeretni... ostoba vagyok! Nem engem szeret, hanem Annice-t.
- Jó reggelt! - húzza el a ponyvát óvatosan Azeem!
- Neked is... - motyogom - ...és, és köszönöm, amit értem tettél!
- Allah kegyén múlott, nem rajtam. - hajtja le mosolyogva a fejét - látom Willt mát ilyen korán sikerült felcsigáznod.
- Nagyon kedves fiú. - sóhajtom szomorkásan.
- És nagyon szeret téged! - folytatja Azeem, mire a szememben könnyek gyűlnek.
- Annice-t szereti, te is tudod. - suttogom keserűen.
- A szerelem vak, így mindegy, hogy milyen maskara mögé bújsz. - jelenti ki bölcsen Azeem, csak az a baj, hogy mindezzel én nem megyek sokra.
- Jó reggelt! - jelenik meg váratlanul Robin - Remélem nem zavarok, csak tudni akartam, minden rendben van-e. - mosolyog zavartan.
- Igen, most már sokkal jobban vagyok! - jelentem ki mosolyogva - És ugye tudod, hogy nem a te hibád. - teszem hozzá kissé komolyabban.
- Ez nem olyan egyszerű Annice... - kezd bele a férfi, de közbeszólok.
- Will nem gondolta komolyan, te is tudod... eléggé megviselte, ami történt, de már ő is sokkal jobb színben van. - jelentem ki.
- Az óta is azon jár az agyam, amit mondott. Azt mondta nekem, "miért kell mindent elvenned tőlem". - taglalja elgondolkodva.
Nem is nagyon tudom eldönteni, hogy hozzám beszél-e, vagy csupán magához. Minden esetre valóban eléggé elgondolkodtató.
- Nincs ötleted, hogy mégis hogy érthette? - néz rám végül némi reménnyel a tekintetében - Hisz veled biztosan többet beszél...
- Sajnos nincs, ám szerintem fölösleges firtatni... - sóhajtok - ...el fogja mondani, ha majd eltudja, addig pedig csupán sötétben tapogatóznánk.
- Igazad van! - mosolyog rám Robin, ám a szemében van némi meglepettség.
Valószínű, nem így beszél egy parasztlány...
- Köszönöm Annice! És jobbulást! - s már sarkon is fordul.
Nem tudom mi okból, de az arca még mindig veszettül Willre emlékeztet.
- Úgy látszik, ez a Will is rejteget egy-két titkot a szívében. - néz felém Azeem - Mutasd magad! Kicserélem a kötésed.
Bólintok, majd felé fordítom vállamat. Gyorsan leoldja róla a régi, véres rongyokat, átmossa és átfertőtleníti, majd ismét bekötözi.
- Köszönöm! - húzom mosolyra ajkam, s mindezt egy jókora sóhajjal kísérem.
- Ha minden jól megy, holnap már nem kell feküdnöd. - jelenti ki kedveskedő hangon - hol tanultál kardozni? - kérdezi meg végül.
Kíváncsi vagyok mióta érlelődött benne.
- Az apám. - lehelem - Zsoldos volt, remek katona. Anyám halála után pedig, hogy eltartson, fejvadásznak állt. Én meg már apró koromtól kezdve segédkeztem.
- Az alapján amit láttam, jó munkát végzett. - jelenti ki - Még sohasem láttam nőt így harcolni.
Léptek közeledtét hallva rutinosan elhallgatunk. Will az, egy nagytál gyümölcsöt cipel.
- Ezt neked hoztam! - s már mellém is huppan.
- Nos, én megyek is fiatalok, magatokra hagylak benneteket! - kel fel Azeem.
Will pedig feltűnően szótlan. Mintha most látna először fehér embert...
- Mi történt karoddal? - kérdezi, miután Azeem már kilépett.
- Nem emlékszel?! - mosolygom ártatlanul, s csak ekkor jut eszembe, hogy nem vettem magamra felsőmet - meglőttek!
- Ez régebbi hegnek tűnik. - morogja elmélyedve - Valaki bántott? - kérdezi végül kétségbeesetten.
- Dehogy... gyermekkori baleset csupán... - szabadkozom mosolyogva, s csak remélni tudom, hogy meg is nyugtattam - Hmm... nagyon finomnak tűnek ezek a gyümölcsök!
- Remélem, hogy elég érettek már. - túr a hajába zavarában.
- Hát kóstoljuk meg! - harapok bele az egyik szép kövér almába - Eddig kifogástalan a reggeli! - kacsintok rá.
- Igyekeztem a legszebbeket elhozni neked. - lágyul el hangja.
Én pedig még mindig nem értem, mivel érdemeltem ki, Will Scarlett szeretetét...de élvezem, amíg módomban áll, s közben azt képzelem, hogy mindörökké egymáséi leszünk.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2014. 01. 17. 20:28:22
|
| Andro | 2014. 01. 17. 10:06:54 | #28954 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (kicsi Arlenemnek)
Sokáig ülünk szótlanul egymással szemben. Nagyon jó érzés, hogy tetszik neki a karkötő, látom Annice szemében, hogy odavan érte. Nem tudom, hogy azért-e, mert aranyból van, vagy azért, mert én adtam neki. De az utóbbiban reménykedem. Aztán végül Annice úgy dönt, aludni tér, én pedig elkísérem. Elvégre a kunyhóink úgyis egy irányban vannak, és át tudok menni a függőhidakon, amelyek összekötik a fákon levő kunyhókat. Addig is a közelében lehetek, és ezúttal még Wulf sincs a közelben. Nem tudom, mi az az érzés, amit érzek, amikor Annice mellett vagyok, de nagyon jó érzés, és ilyet még nem éreztem.
Végül jó éjt kívánunk egymásnak, én pedig megvárom, míg bemegy a kunyhójába, csak azután indulok én magam is a sajátomba. Nagyon boldog vagyok, és még halkan fütyörészek is, amit régen nem tettem. Legszívesebben repülnék, ugrándoznék a boldogságtól, de nem akarom, hogy bolondnak nézzen. A kunyhómba érve levetem a felsőingem, mellényem, csizmám, majd az ágyamba fekszem. De álom sokáig nem jön a szememre, mert egyre Annice gyönyörű, boldog arcát látom magam előtt. Szélesen elmosolyodom. Will Scarlett, te igazi gavallér vagy, gondolom magamban. Egyre jobban megszeretem ezt a lányt, pedig Isten látja lelkem, először egyáltalán nem akartam vele lenni. De talán így a legjobb. Csak aztán ne csináljak semmit, amivel elriasztom magam mellől.
~*~
Másnap reggel, amikor felkelek, Annice-t már nem találom sehol. Pedig megnézem a kunyhót, de ő már nincs ott. Ahogy lemegyek a táborba, ott sem találom. Végül Fannytól tudom meg, hogy gombászni ment Wulffal. A kölyök ezek szerint megint lecsapta a kezemről, de csak a fejem ingatom. Jobb, ha nem megyek utánuk, inkább itt az ideje, hogy gyakoroljak a késeimmel. Kijöhettem a gyakorlatból, így bármennyire is nincs ínyemre, reggeli után – Fanny kivételesen hajlandó volt nekem némi tojást sütni, miután könyörgő szemekkel néztem rá – a gyakorlótér felé veszem az irányt. Természetes, hogy Locksley is ott van, okítja az íjászokat, és mutogatja a tudományát, amitől felfordul a gyomrom. Nem tudom, mit teszi az eszét – amiből nem sok van neki -, és miért akar mindenkit lealázni. De az emberek mégis csodálattal adóznak neki. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de azonnal el is fordulok. Nem akarok törődni vele.
A másik oldalon Azeem tanítja kardforgatásra azokat, akik a kardot választották. Mikor meglát, barátságosan biccent felém, mire visszabiccentek, és folytatom utamat a céltáblák irányába. Gyakorolni kezdek, és örömmel látom, hogy nem jöttem ki a gyakorlatból. Nem tudom, mennyi ideje gyakorlok, de gyszer csak Locksley lépteinek hangját hallom. Megismerem, csak neki vannak ilyen léptei, talán a csizma miatt. Oda sem figyelve hajítom el a késemet, ami a céltábla közepébe fúródik.
– Ügyes – jegyzi meg Locksley, mire egy újabb kést veszek elő. – Hol tanultál meg így bánni a késekkel?
– Mi közöd hozzá? – kérdem, egy pillanatra felé fordulva, miközben eldobom a kést. Újabb telitalálat. – Talán féltékeny vagy, hogy van, amihez én jobban értek, mint te, ficsúr? – A hangom maró gúny.
– Nem tudom, mit véthettem ellened Will, amiért ennyire gyűlölsz – mondja a férfi a fejét csóválva. Ó, ha tudná, itt helyben fojtana meg. – De talán egyszer elmondod.
– A puszta jelenléted is irritál – vágom oda. – Jobb lett volna, ha soha nem jössz ide, Locksley! Akkor minden másképp lenne.
– De hiszen… - kezdené a ficsúr, amikor Wulf izgatott hangja szeli át a levegőt. Valami baj van, azonnal tudom, és a céltáblákhoz ugorva kihúzom a késeimet.
– Gyertek gyorsan! – kiabál Wulf. – Annice… Annice…
– Mi van Annice-szal?! – rohanok oda a fiúhoz, megrázva a vállát. – Hol van?!
– Meg… megtámadtak minket. Három nottinghami katona és Annice segítségért küldött, mert…
Meg sem várom a továbbit, hanem azonnal rohanni kezdek. Tudom, hogy hol van az a hely, ahol Wulf gombászni szeret, így egyenesen arrafelé rohanok Locksleyval, Much-csal, Bullal és Johnnal a nyomomban. A torkomat aggodalom szorítja össze, mert ha valami történik azzal a lánnyal, sosem bocsátom meg magamnak. Vigyáznom kellett volna rá. Utána kellett volna mennem, de én bolond azt hittem, minden rendben lesz. Hogy ez egyszer elengedhetem a szemem elől, pedig nem lett volna szabad. Ott kellett volna lennem, meg kellett volna védenem őt.
~*~
Mikor odaérek, három halott katonát találok vérbe fagyva, és Annice-t, akinek szemmel láthatóan átlőtték a vállát egy nyíllal. Halálsápadtan térdelek le a lány mellé, és az ölembe húzom.
- Annice! – szólongatom riadtan. - Jézusom, megsérült! Tarts ki! – kiáltom.
- Mi történt? - hallom a háttérből Locksley hangját. Szerintem egyértelmű, mi történt.
- Mondtam, megtámadtak! Három katona... - szabadkozik Wulf.
- De ki terítette le őket? – néz gyanakodva a ficsúr Annice-ra. Csak nem gondolja, hogy ő volt?!
- Én voltam! - lép elő a bokrok mögül Azeem.
Hála az égnek, szóval ő volt. Persze, gondolhattam volna. Azeem valószínűleg előbb ideért, bár nem figyeltem, amikor elhagyta a tábort. Túlságosan el voltam foglalva a gyakorlással és Locksleyval ahhoz, hogy bármit is lássak.
- Igen, még szerencse, hogy a közelben volt! - támasztja alá Wulf. - Neki szóltam elsőként!
Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Azeemnak már megint hálával tartozom. Megmentette Annice életét, amiért örökre hálás leszek neki. Valamit ki kell találnom, hogy mit is tehetnék érte.
~*~
A karomba kapom Annice-t, akármennyire is tiltakozik. Ilyen állapotban nem sétálhat, hiszen elég vért veszített. A ruháját máris átitatta a vörös nedv, és az a nyíl sem fúrta át teljesen a vállát. Fájdalmas lesz kiszedni onnan.
- Tudok menni, nem a lábam sérült – mosolyog rám bíztatóan, de én túl makacs vagyok.
- Szó sem lehet róla, épp elég nagy baj, hogy eddig nem voltam melletted... – A szavak akaratlanul csúsznak ki a számon, majd mikor rájövök, mit is mondtam, elpirulok és elfordulok. De ettől még nagyon aggódom miatta.
A táborba érve egyenesen Azeem sátrába viszem. Ő az egyetlen, aki ismer olyan eljárásokat, amikkel meg lehet gyógyítani Annice-t. Óvatosan teszem a földre, majd kisimítom a homlokából a haját. Enyhén verejtékezik, ezek szerint igazam volt. Nem bírta volna, ha sétálnia kell.
- Megjöttünk, ne aggódj, Azeem megfog gyógyítani – mondom bíztatóan, bár belül nagyon félek, hogy esetleg a mór tudománya is csődöt mondhat egyszer.
- Menj Will! - lép be Azeem egy tál vízzel és pár ronggyal. - Úgy segítesz a legtöbbet, ha most magunkra hagysz bennünket.
- De… - mondom, és megszorítom Annice kezét. Nem akarom itt hagyni.
- Menj! – utasít újból a mór, és ezúttal, ha kelletlenül is, de engedelmeskedem.
Kimegyek, de nem szívesen teszem, és odakinn sem tudok megnyugodni. Csak járkálok fel-alá, miközben a sátor bejáratát lesem. Hallom Annice sikolyát, amikor Azeem valószínűleg kihúzza belőle a nyilat, és már ugranék oda, de John lefog. Komolyan néz rám, a fejét csóválja, és ezúttal engedelmeskedem. Tudom, hogy Annice jó kezekben van, mégis remegek az indulattól. Nagyon félek, hogy valami történni fog vele, és az én hibám lesz.
– Az én hibám, ha baja esik – mondom halkan, miközben a könnyek szúrják a szemem.
– Ugyan, kölyök – dörmögi John. – Ez nem a te hibád. Nem lehetsz folyton mellette, és nem tudhattad, hogy ez lesz.
– Igazad van, nem az én hibám – emelem fel a fejem, és a tekintetemmel Locksleyt keresem. Meg is pillantom egy farönkön ülve, nem messze a sátortól. – Hanem az övé! – A fájdalmam egy pillanat alatt fordul haragba. – A te hibád, Locksley! – tépem ki magam John kezéből, és indulok a férfi felé. – Minek kellett idejönnöd?! – ordítom rá, elkapom a gallérjánál fogva. Feláll, így jó másfél fejjel tornyosul fölém, de ez ezúttal nem érdekel. – A te hibád lesz, ha Annice-nak bármi baja esik, de akkor úgy éljek, hogy valóban megöllek, nem csak megijesztelek, te átkozott!
– Will… - próbál közbeavatkozni John, de a tekintettől, amit rá vetek, egyből elhallgat. Senki sem mer közbeszólni.
– Ha nem jöttél volna ide – folytatom visszafordulva Locksley felé, a hangomban maró dühvel -, a katonák sem jöttek volna be az erdőbe! Nagyon jól megvoltunk itt, amíg nem akartál háborút kirobbantani valami önző, önös célból! Bár soha ne tetted volna be a lábad az erdőbe! – lökök rajta egyet, majd elengedem, és elfordulok.
Ő egy szót sem szól, talán mert tudja, igazam van. De aztán persze nem tudja türtőztetni magát, és muszáj pofáznia.
– Igazad van, részben az én hibám. És sajnálom. – A nyugodt, mégis szomorú hang, amivel ezt kimondja, csak olaj a tűzre. Mégis, hogy képzeli?! Hogy tud ilyen nyugodt és semleges maradni ilyen helyzetben?!
– Fogd be! – üvöltök rá. – Fogd be! Fogd be! Fogd be! – Már nem érdekel, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Dühös, fájdalmas tekintettel meredek rá, ahogy kezeim ökölbe szorulnak. Látom, hogy meglepi ez a fajta reakció tőlem, hiszen ritkán szoktam kiborulni még az ő jelenlétében is. De ez már tényleg túl sok. – Miért kell mindent elvenned tőlem?!
Hirtelen a szám elé kapom a kezem, miközben körbenézek. Értetlen tekintetek, és tudom, hogy túl sokat mondtam. Túlságosan sokat, így elrohanok, mielőtt még bárki is kérdőre vonhatna. Most… most nem szabad beszélnem. A végén minden kiderül, amit eddig olyan jól titkoltam. Elrohanok, mielőtt még bárki szólhatna, és tudom, hogy most egy ideig nem jöhetek vissza.
~*~
Csak akkor merészkedem vissza, mikor a tábor már csendes. Éjszaka van, az egész időt eddig egy barlangban töltöttem az erdő egyik távolabbi részében. Jó kis hely, én akadtam rá, és jól el van rejtve, így senki sem találhatott rám. Óvatosan térek vissza a táborba, és egyenesen Azeem sátra felé veszem az irányt. Nem tudom, hogy Annice ébren van-e, vagy alszik, de látni akarom. Látnom kell, hogy életben van-e még. A sátor előtt Azeem vár rám. Ahogy odaérek hozzá, a tekintetéből látom, hogy minden rendben.
– Életben marad? – kérdem óvatosan.
– Fel fog épülni – válaszol Azeem. Gondolom, ő is hallotta, ami kinn történt, de egy szóval sem említi. – Téged várt, menj be hozzá.
– Köszönöm, Azeem – nézek rá hálásan. – Nem tudom, hogy fogom ezt neked meghálálni, de kérj bármit, megteszem. A szavamat adom.
– Te nem vagy adósom, fiatal Hitetlen, inkább menj, a leány már vár – mosolyog halványan a mór, én pedig már benn is vagyok a sátorban.
Annice sápadtan néz ki a sátorban égő tűz fényénél, de szemmel láthatóan él. A válla be van kötve, és amikor rám néz, halványan elmosolyodik. Én azonnal odaülök mellé, egyik kezemmel megfogom a kezét, másikkal végigsimítok az arcán.
– Hogy érzed magad? – kérdem lágyan.
– Fáradtan – suttogja halkan. – És hidd el, nem a te hibád az egész. Nem lehetsz ott mindig, hogy megvédj, Will.
– De ott akarok lenni, mert fontos vagy nekem, Annice Grey – nézek komolyan a szemébe. – Nem akarlak téged is elveszíteni. Nekem már csak te maradtál. – Meg Locksley, gondolom keserűen, de a gondolatot azonnal ki is űzöm az elmémből.
– Hallottam, hogy megint kiabáltál Robinnal – fedd meg gyengéden. – Nem az ő hibája, nem ő hívta ide a katonákat. Ne okold ezért, jó?
– De ha ő nem lenne, a katonák sem jönnének be az erdőbe – mondom dühösen. – Azelőtt azt hitték, az erdő szellemjárta, de már nem félnek. Már nem tudjuk távol tartani őket. Régen jobb volt, és nem akarom, hogy ő itt legyen.
Annice megértően bólint, vagy csak nem akarja tovább folytatni a témát. Őszintén szólva, én magam sem. De legalább nem kérdezett rá arra, ami most mindenkit foglalkoztat. Hogy valójában mi közöm is van a ficsúrhoz. Pedig tudom, most már tudom, hogy ez egyszer ki fog derülni, és előre félek a következményektől. Akkor pedig mindennek vége lesz. De most még szeretnék boldog lenni, még szeretnék élni, és szeretnék Annice mellett maradni.
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 16. 15:05:28 | #28940 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Mikor Wulfal visszaérünk a kardozgatásból, Will már sehol. Egy darabig keresem, végül Fannytól tudom meg, hogy ezúttal Robinékkal ment. A hír hallatán boldog mosoly telepszik arcomra, hisz olybá tűnik már a békülés útjára léptek. Tudom milyen fontos Willnek az elismerés, főleg Robin elismerése.
Estefelé érkeznek csak meg, s a nagyszerű zsákmány végett újabb mulattságot tartanak. Will szokásos helyére mászom, hisz ha végre megjelenik, biztosan ide telepszik majd. Így is lesz, csakhamar feltűnik végre, s egy-kettőre a fán is van. Pont előtte ülök, kíváncsi vagyok mikor vesz észre...
- Annice! - csodálkozik - Ezek szerint apád fára mászni is megtanított?
- Meg vagy lepve? - nevetem - Hallottam, hogy ma te is elmentél Robinnal. És hogy megint összekaptatok. Ennyire gyűlölöd?
- Jobban, mint hinnéd! - morogja a bajsza alatt, az okát viszont egyre kevésbé értem...- De miért beszélünk arról a pökhendi ficsúrról? - kérdi dacosan.
- Féltékeny vagy? - használom ki a helyzetet.
Hiába, ha szabad felületet kínálnak, lelkiismeret nélkül odasújtok... ilyen a mesterségem.
Mérgesen fújtat, még a szeme is összeszűkül, de neki még ez is hihetetlenül aranyosan áll. Végül, látva, hogy nem nagyon tud mit kezdeni helyzettel, hangos nevetésben török ki. Ez után engesztelően keze után nyúlok, ám eléggé meglepődik érintésemre... jóformán leejti korsólyát.
- Csak vicceltem, Will - intézek felé egy ártatlan mosolyt - Ne légy mérges! Így úgy nézel ki, mint aki attól fél, hogy valaki lecsap a kezedről. - Szavaim, annak reményében, hogy valamit kicsikarnak a fiúból, kíváncsian hagyják el ajkamat.
- Mi? - néz rám meglepetten - Dehogy félek! - legyint, s hirtelenjében zsebében kezd matatni - Ezt neked loptam - nyújt felém valamit. Egy karkötő az, egy gyönyörű aranykarkötő - Locksley nem tud róla, különben biztosan ez is a többi kincs között végezte volna. Ez csak a tiéd, Annice - mondja lágyan, s én azt hiszem megkaptam a válaszom.
A kérdés már csak az, mit tudok kezdeni vele... forgatom kezemben a meseszép ékszert. Will óvatosan elveszi tőlem, s csuklómra teszi. Csodálatos, de úgy érzem nem ezért fogom szeretni, hanem mert tőle van... és lehet, hogy egy idő után e-miatt fogom gyűlölni is, mivel előbb utóbb vége mindennek. Akár mi is van, köztünk, sajnos egyre erősödik, és egyre fájdalmasabb lesz búcsú. Nem is tudom hogy mehettem bele efféle dologba... de a legjobb lenne mielőbb útját állni, mielőtt még elfajul. Ám úgy érzem boldog vagyok, hosszú idő óta először érzem úgy, hogy megtaláltam a helyem, és ez az ő oldalán van. El kell mondanom neki!
Végül nem tudtam rávenni magam, nem akartam elrontani örömünket. Későre járt így kunyhómba vonultam, hogy kipihenjem a hosszú nap fáradalmait. Will felkísért, majd sajátjába vonult. Marasztaltam volna, de nem akartam, hogy miattam kelljen kényelmetlenkednie. A karkötőt még éjszakára sem vettem le. Ott csillogott csuklómon, ahogy aludtam, s elűzte fejem fölül a rossz álmokat.
<><><>
Másnap korán reggel Wulf izgatottan keltett föl. Minden áron gombát akart szedni, s ehhez az én segítségemet kéri. Will még nem kelt fel. Miután Fanny áldását adta a dologra, s megígérte, hogy szól Willnek, nehogy aggódjon a lelkem, elindulunk. Kézen fogva vezet át a sűrű bokrok között, egészen egy apró tisztásig. Elég elhagyatott helynek tűnik, de való gaz, hogy hemzseg a gombától. Kissé mégis nyugtalanít, hogy messze vagyunk a tábortól, közel az erdőszélhez.
- Mondtam, hogy rengeteg van errefelé! - kiált örvendezve Wulf, ám hangját patakopogások nyomják el.
Már csak ez hiányzott! Mire feleszmélünk már három Nottinghami katona áll előttünk teljes fegyverzetben.
- Nézzenek oda kiket találtunk! - nevet fel az egyik.
- A Bíró biztosan örülni fog nektek! - harsogja a második.
Ijedten Wulfra nézek, majd villámgyorsan kapom elő két késemet. Elég nagy a nyomás így, hogy még rá is kell figyelnem... ki kell találnom, hogyan mentsem mielőbb ki innen. Meg is van! Egy biztos: rossz emberrel kezdtek ki!
- De nem hinném, hogy ti örülni fogtok nekem... - dobom az első felé egyik késem.
Talált! Egyenesen a torkába. Hörögve esik le a lóról. A másik kettő üvöltve támad nekem. Ejj, pedig jobban tennék, ha elmenekülnének. Minden esetre elértem amit akartam, hisz mind a ketten velem foglalkoznak...
- Wulf, hívj segítséget! - kiáltom neki.
Így legalább biztonságban tudhatom... és őszintén szólva kell az a segítség, egyen akár milyen kínos. Többé már nem élhetek a meglepetés erejével, ráadásul késemmel nem sokra megyek erős páncélzatuk és fegyvereik ellen. Ezt tetőzi még, hogy képzett zsoldosok... no de Arlennek még van egy-két trükk a tarsolyában.
- Most a kardomra tűzlek, te kis boszorkány! - kerül mellém az egyik, s már sújt is felém kardjával.
Elhajolok a penge útjából, ám közben a másik is mellém került. Körülvettek. Az első viszont még nem ura saját lendületének, így oldalába markolva próbálom ledönteni lováról. Elég gyorsan kiderül, hogy ez nekem nem megy. Ilyenkor szívesen lennék férfi.
Gyorsan taktikát váltok, s derekát markolva inkább mögé ugrom, s szúrom bele hátulról késem... szúrnám, de a páncélon kicsorbul a hegye. Nagyszerű Arlen... remek...
Páncélozott könyökével üt fejbe, vérző halántékkal fordulok le a lóról, ám szerencsémre nem társa felé, hanem másik oldaláról. Utánam vág, de villámgyorsan gurulok át lova alatt, s meglepett társának ugrok, fegyverszerzés reményében. Úgy látszik mégsem jöttem ki a gyakorlatból.
- Vigyázz! kiált társa felé az első, ám már elkésett.
Lendületesen ugrom mögé, s sikerül kicsavarnom kezéből kardját. Az első ismét felém vág, ám társa testével hárítva kiiktatok egy újabb katonát. Sajnos elernyedő testének súlya ismét földre kényszerít, ráadásul még a kardot is elejtem. Ellenfelem, meg immár taktikát váltva kapja elő nyílpuskáját... de jó.
Felém lő, s igaz, próbálok elhajolni, de a rám nehezedő test súlya alatt tehetetlen vagyok. Vállon talál. Szisszenve gördítem végre le magamról halott társát, bár a bal kezemet alig bírom mozgatni. Ismét lő, ám most már nem talán, én viszont meglelem a kardot.
- Ez fájni fog! - vigyorgok rá, mire ő ijedt tekintetével válaszol.
Most már biztosan bánja, hogy ránk emelte fegyverét, de már késő. Amit elkezdtem, azt be is fejezem. Kardommal hárítom, s testemmel kerülöm suta lövéseit. Már előtte állok, arcomat még mindig kegyetlen vigyor torzítja.
- Találkozunk a pokolba! - mártom belé a kardot, majd rutinosan megcsavarom. Leesik a lováról. Nem vagyok vérszomjas, nem szeretem a szenvedést, így igyekszem mindig a lehető legrövidebb módot megtalálni. Dolgom végeztével mellé dobom kardját, majd a tisztás közepére evickélek, majd a kimerültségtől a földre hanyatlok.
Hamarosan megérkezik John, Robin, és természetesen Will, meg még egy-két ember. Wulf jól végezte a dolgát.
- Annice! - Rohan hozzám Will halálsápadt arccal - Jézusom, megsérült! Tart ki! - kiáltja, s ölébe húz.
Bárcsak látta volna, milyen büszke lenne rám... ostobaság.
- Mi történt? - hallom a háttérből Robin hangját...
- Mondtam, megtámadtak! Három katona... - szabadkozik Wulf.
- De ki terítette le őket? - emeli tekintetét gyanakodva rám.
- Én voltam! - Lép elő a bokrok mögül Azeem.
Ez nem lehet. Ezek szerint mindent látott... de már a kezdetektől gyanakszik rám, miért segít mégis...
- Igen, még szerencse, hogy a közelben volt! - támasztja alá Wulf - neki szóltam elsőként!
Hát így állunk...
<><><>
Will hajthatatlanul ölébe kap, s így kíván elvinni a táborig.
- Tudok menni, nem a lábam sérült. - mosolygok rá bíztatóan.
A seb ugyan lüktet, és iszonyúan fáj, de nem akarom, hogy lássa. Csak elszomorítaná.
- Szó sem lehet róla, épp elég nagy baj, hogy eddig nem voltam melletted... - csúsznak ki szavai, mire kissé elpirul, ám ez mit sem javít gondterhelt tekintetén.
A táborba érve egy kisebb sátorba megyünk. Óvatosan a bent lévő fekhelyre tesz, majd homlokomat simítva tűri el hajamat arcomból. Egyre gyengébb vagyok, valóban lehet, hogy nem bírtam volna a saját lábamon... megvisel a vérveszteség.
- Megjöttünk, ne aggódj, Azeem megfog gyógyítani. - mondja, de mintha ő maga is kételkedne.
- Menj Will! - lép be Azeem egy tál vízzel és pár ronggyal - Úgy segítesz a legtöbbet, ha most magunkra hagysz bennünket.
- De.. - szorítja meg kezemet.
- Menj! - utasítja újonnan a mór, s másodjára már, ha szomorúan is, de engedelmeskedik.
Kilép a sátorból, s mi kettesben maradunk, amit cseppet sem bánok. Kíváncsi vagyok mit mond majd, s talán ő az egyetlen, aki ellátva sebeimet nem kérdez rá a régebbi hegekre.
- Megmentetted a fiút, így rossz ember nem lehetsz... - kezd bele - ...de kíváncsi vagyok kinek a titkát is őrzöm.
- Ha elmondanám, valószínű, hogy itt helyben megölnél. - jelentem ki keserűen, mire értetlenül néz rám.
- Életért életet, ha így jobban tetszik, de tudnom kell ki vagy... segíteni csak így tudok.
- És segítenél egy bérgyilkosnak, aki Robin fejéért jött? - húzom össze szemöldököm.
- Nem hiszem, hogy valóban ez lenne a szándékod... - folytatja.
- A nevem Arlen Ward, és a Robin fejére kitűzött vérdíj vezetett ide... ám már valóban elálltam szándékomtól és... - kezdeném magyarázkodásom.
- Akkor Arlen Ward a mi titkunk marad, Annice Grey. - jelenti ki nyugodtan, s szúrja át vállamon a nyíl bent rekedt végét.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2014. 01. 16. 15:06:56
|
| Andro | 2014. 01. 16. 10:29:30 | #28938 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (kicsi Arlenemnek)
- Azt írja ezzel az előleggel kívánja biztosítani lánya esküvőjének mielőbbi megtartását, s emellett még bőséges hozományt ígér az ifjú vőlegénynek, s családjának... – kapja ki a kezemből a levelet Annice. Én pedig csak elkerekedett szemekkel nézek rá. Tud olvasni? Hol tanult meg? - Mi az Will? Azt hitted én nem tudok meglepetést okozni? – nevet fel, és összehajtogatja a levelet. Alig térek magamhoz.
- Te tudsz olvasni? – nézek rá kissé kételkedve. Nem nagyon akarom elhinni, hogy egy parasztleány képes ilyesmire.
- Igen, te pedig épp az imént rontottad el valakinek a menyegzőjét! – kacag hangosan. - Bár inkább úgy mondanám, megmentetted a keserű érdekházasságtól.
- Ne mond, hogy nem kecsegtető egy gazdag nemes asszonyának lenni – mosolygok rá. Hiszen mindenki ezt akarná, nem? Szegény anyám is azt hitte, hogy az a gazember szereti, és elveszi feleségül. Ha megtette volna, nem kellett volna nyomorban felnőnöm, nem éheztem volna, nem bántottak volna sem engem, sem anyámat. De ezeket senkinek sem mondhatom el, így mosoly mögé rejtem a fájdalmam.
- Felőlem lehetne akárki, csak akkor mennék hozzá, ha tiszta szívemből szeretném! – jelenti ki Annice. De mintha valami keserűséget éreznék a hangjában. Csak titkol valamit ő is? És ahogy az arcára nézek, tudom, hogy valami gond van.
- Valami baj van? – kérdem óvatosan, mire Annice rám néz.
- Nem... nem, csak tudod az Apám tanított olvasni, még egészen kicsi voltam. Anyám halála után már csak én maradtam neki, s úgy gondolta amire lehet megtanít, félt, hogy ha majd ő nem lesz, ki fog rám vigyázni... – mondja halk, szomorú hangon. Igen, ő is egyedül van ezen a világon, akárcsak én. Talán ezért akarom megóvni őt, akár akaratlanul is. - De nem szeretek kérkedni vele – mosolyodik el -, úgyhogy inkább maradjon a mi titkunk. – kér meg, mire bólintok. Nem fogom elárulni őt senkinek, hiszen ő sem árulta el azt, amit én elmondtam neki aznap éjjel. - Induljunk, Fanny már biztosan vár.
- Rendben! – mosolygok vissza rá. - És ígérem a mi titkunk marad.
~*~
Visszatérve a táborba eltűnök. Elvégre ez az én zsákmányom, és ha Locksley meglátja, el fog csodálkozni. A levelet gondosan elrejtem, nem kell tudnia róla, a levél is a mi titkunk Annice-al. És ahogy vártam, Locksley szinte a semmiből bukkan elő Azeemmal az oldalán. Magamhoz szorítom a ládikát. Az arannyal teli erszényt már régen eldugtam egyik belső zsebemben. Locksley gyanakodva méreget, majd megszólal.
- Honnan van a ládika, Will? – kérdi.
- Locksley, azt hiszed, csak te vagy elég okos ahhoz, hogy bárkitől is elvegyél bármit? – gúnyolódom egy kicsit. – Ha éppen tudni akarod, valakinek nem volt elég esze, hogy vigyázzon rá, én pedig eloroztam az orra elől.
Büszkén felszegem a fejem, és egyenesen a szemébe nézek. Azeem egy szót sem szól, azt hiszem, még mulattatja is a kis jelenet, mert a szája felfelé görbül. De nem avatkozik közbe, és én is tartom a távolságot. Most nem akarok összetűzést. Várom, hogy a ficsúr mit fog erre kibökni, és végül valóban megszólal, miután, véleményem szerint mérlegelte a szavait.
- Délutánra újabb rajtaütést szerveztünk. Mi lenne, ha csatlakoznál hozzánk? – kérdi végül Locksley, mire felvonom a szemöldököm. – Ha valóban olyan jó tolvaj vagy, mint rebesgetik, szükségünk lehet rád.
- Téged fejre ejtettek, Locksley? – kérdem gyanakodva, egy lépést hátrálva. – Vagy csak végre rájöttél, hogy nem vagyok olyan hasznavehetetlen, amilyennek hittél?
- Csak nem félsz, Will? – Ó, igen, tudtam, hogy ezt ismét beveti. Mérgesen mordulok egyet, mert most tényleg kelepcében vagyok. Viszont azért hízik a májam, hogy Locksley úgymond “megkörnyékezett”.
- Nem félek semmitől – jelentem ki önérzetesen, majd a ládikával együtt elvonulok. – És ne hidd, hogy parancsolgathatsz nekem, ficsúr!
Magamban azért boldog vagyok, de ezt a világ minden kincséért sem árulnám el senkinek. A ládikát a többi rabolt kincs közé teszem, az erszényt és a levelet azonban a kunyhómban rejtem el egy jó helyen. Később jobb lesz elvinni az egyik rejtekhelyemre, aztán majd ha alkalom adódik rá, bemegyek a faluba. Másnak jobban kell ez a pár arany és ezüst, mint nekem. A levél pedig jó lesz emlékbe. Bár az azért meglepett, hogy Annice ismeri a betűket. De ez a lány csupa meglepetés. Mondjuk, én sem panaszkodhatok.
~*~
Pont akkorra érek vissza Annice-ékhoz, mire kész az étel. Farkaséhesen vetem rá magam, és meg kell mondanom, nagyon finom lett. Annice sokat fejlődött.
- Hmm, fenséges! – biccentek Fanny felé, majd Annice-ra emelem a tekintetem. - Látszik, hogy te csináltad! – kacsintok rá, mire elpirul. Ejnye, könnyű zavarba hozni a kis galambocskát.
- William! Evésre használd a szád, udvarolni később is ráérsz! – kiált rám bosszúsan Fanny. Pedig én csak megdicsértem Annice főztjét. Jó, lehet, hogy udvaroltam, de hát csak igazat mondtam.
Alig fejezzük be az ebédet, Wulf máris megjelenik, és edzeni hívja Annice-t. A fiú szó szerint odavan Annice-ért, én meg féltékenykedhetek, hogy egy gyerek elszedi őt tőlem. Pedig erre semmi okom, hiszen nem vagyok én szerelmes ebbe a lányba.
- Én is veletek tarthatok? – kérdem mosolyogva.
-Felejtsd el, most velem foglalkozik! – morog rám Wulf. Mintha féltékeny lenne rám. - Egész eddig vele voltál, most már én jövök!
Annice felsóhajt, én meg majdnem elnevetem magam. Wulf tényleg olyan, mint egy kis gavallér. De ráhagyom, hadd legyen most ő Annice-szal, nekem úgyis más dolgom van. Bár Locksley még nem szólt, hogy mennem kéne. Talán elfelejtette, vagy a bolondját járatta velem az előbb.
- Bocsáss meg Will, de látod milyen hajthatatlan... – mosolyog rám zavartan Annice.
- Menjetek csak, amúgy sem az én fegyverem a fakard – vigyorodom el. - Majd este találkozunk.
Nézem, ahogy Annice és Wulf eltűnnek a fák között. Nekem úgyis van más tervem, meg dolgom. Remélem, valami gazdag embert rabolunk ki ma, mert akkor tudnék esetleg valamit adni Annice-nak. Gondolatban fejbe is kólintom magam. Már megint mikre gondolok?
~*~
Az út mellett bújok meg egy bokorban Johnnal, Bullal és Azeemmal együtt. Az út másik oldalán Locksley Much és pár másik ember társaságában ugyanezt teszi. Állítólag valami gazdag hölgyemény fog itt áthaladni. Nőket ritkán rabolok ki, de a nők általában sok ékszert viselnek, és ha ellopok egyet, marad még neki éppen elég. Ezeknek úgyis telik minden cicomára, amiről a mi fajtánk csak álmodozhat.
Meg sem moccanok, bár elég idegesít a várakozás. Azeem közvetlenül mellettem van, valószínűleg azért, hogy lefogjon, ha meggondolatlan dolgot cselekednék. De ezúttal nem fogok. Bár Locksley közvetlen utasításait nem fogadom el, Azeem megkért, hogy ez egyszer legyek szíves azt tenni, amit ő mond. A mórnak már szót fogadok, így a helyemen maradok. És hála égnek, ki tudja mennyi idő után végre lovak patáinak dobogását és egy kocsi kerekeinek hangját hallom. Látom, hogy John, Bull és Azeem egész teste megfeszül, mialatt én magam is felkészülök a kitörésre. Aztán meglátjuk a lovakat és a kocsit. A kocsit négy fehér ló húzza, előtte és mögötte négy-négy fegyveres katona lovagol fekete lovakon. A bakon egy kocsis, és fogadok, hogy a hintóban – mert az inkább hintó – utazó hölgy sincs egyedül. Az ilyeneket minimum egy komorna szokta kísérni, nehogy bajuk essen.
Megvárjuk, míg elég közel jönnek, csak akkor törünk ki mindkét oldalról. A lovasoknak meglepődni sincs idejük, amikor Locksley és az emberei rájuk támadnak. A kocsis próbálna elmenekülni, de addigra már őt is leütik. Én a harccal mit sem törődve a hintó felé sietek, és benézek. Egy fiatal leány ül ott drága ruhákban egy komorna kíséretében. A többiek munkához látnak, én azonban valami mást akarok. A leány és a komornája ijedten néznek rám, mire rájuk mosolygok, és a szemem megakad a lány karkötőjén. Aranyból van, drágakövek díszítik.
– Kisasszony – mondom udvariasan. – Nem hiszem, hogy önnek szüksége van ezekre az ékességekre – fogom meg a kezét, és mire felocsúdhatna, a gyűrűi, karkötője, nyakéke, sőt a fejéke is a kezemben landol, én pedig olyan gyorsan tűnök el, mint a kámfor.
A lánynak azt sincs ideje felfogni, hogy ékszerei eltűntek, én már ott sem vagyok. A karkötőt gondosan elteszem, majd segítek a többieknek megszabadítani a kocsit a többi ládától, amelyek valószínűleg pénzt és más értékeket rejtenek. Megpillantom Locksley-t, aki engem bámul, majd elindul felém. A szemében mintha elismerést látnék, de lehet, hogy tévedek. Gyorsan visszavonulót fújok, ahogy a többiek is, majd Locksley is elindul utánunk, de végig a közelemben marad. Majd megállunk nem messze a tábortól.
– Valóban kiváló tolvaj vagy, Will – mondja elismerően, mire kicsit elképedek. Ez megdicsért. – De nem szép dolog kirabolni egy hölgyet.
– Hol volt ott a hölgy? – kérdem vigyorogva, majd hirtelen rájövök, kihez is intézem a szavaimat. – Törődj a magad dolgával, ficsúr! – morgok rá, majd a kezébe lököm az értékeket. – Ezeket akartad, nem? Hát a tiéid, bár én loptam őket.
– Most mi bajod van? – kérdi meglepetten Locksley, de nem válaszolok neki.
Ha tudná, hogy pontosan mi a bajom, már rég halott lennék. Ő a bajom, de nem mondhatom el neki, hogy miért. Fiatal vagyok meg a halálhoz. Tovább trappolok, olyan gyorsan, ahogy tudok, csak hogy minél előbb minél messzebb kerüljek tőle. Nem nézek senkire, mert Locksley-nak a puszta lénye idegesít, és ez valószínűleg az arcomra is kiül.
~*~
Este persze mulatságot rendeznek a többiek a nagy zsákmány miatt, amit ma szereztünk. Akárhogy is nem akarom kimondani hangosan, jó érzés volt valami hasznosat tenni. A karkötő még mindig a zsebemben van, és csak remélni tudom, hogy tetszeni fog Annice-nak. A szokásos fámon vagyok egy kis sorrel, és Annice-t várom. Gondolom tudja, hogy hol vagyok, hiszen legutóbb látott engem, mert egyébként nem jött volna utánam. Aztán csak azt veszem észre, hogy valaki előttem ül. Annice az. Fára mászni is tud? Egy nap két meglepetés nekem már sok.
- Annice! – szólalok meg csodálkozva. – Ezek szerint apád fára mászni is megtanított?
- Meg vagy lepve? – kérdi kuncogva. – Hallottam, hogy ma te is elmentél Robinnal. És hogy megint összekaptatok. Ennyire gyűlölöd?
- Jobban, mint hinnéd – morgom halkan. Még mindig puffogok amiért Robin ebéd előtt legyávázott. Már másodszor. – De miért beszélünk arról a pökhendi ficsúrról?
- Féltékeny vagy? – vigyorog Annice, és tisztán látom, hogy élvezi a helyzetet.
Én azonban annyira nem, így mérgesen fújtatok, és a szemem is összeszűkül. De ő csak hangosan felkacag, amivel nem igazán nyugtat meg. Majd apró kezét érzem a kezemen. Ijedtemben majd kiejtem a kupát a kezemből.
– Csak vicceltem, Will – mosolyog rám ártatlanul. – Ne légy merges! Így úgy nézel ki, mint aki attól fél, hogy valaki lecsap a kezedről.
– Mi? – nézek rá. – Dehogy félek! – legyintek egyet, aztán eszembe jut valami, és a karkötő után nyúlok. – Ezt neked loptam – nyújtom felé az aranyból készült, rubinttal és zafírral ekes karkötőt. – Locksley nem tud róla, különben biztosan ez is a többi kincs között végezte volna. Ez csak a tiéd, Annice – mondom lágyan.
Annice elképedve forgatja a kezében a karkötőt, míg végül elveszem tőle, és vékony csuklójára teszem. Pont jó, és jól is áll neki. Valahogy… nem is tudom, de… olyan jó érzés rajta látni. Ezt csak neki loptam, csak az övé. Valami, ami tőlem van.
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 15. 14:41:44 | #28928 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
- Minden rendben, Annice, csak álom volt - simítja végig könnyes arcomat - Már vége, az álom nem bánthat téged.
- Will… - érintem meg kételkedve kezét - Tényleg te vagy az.
Valahogy olyan hihetetlenül mesébe illő, hogy mióta itt vagyok, mindig megtalál, mindig mellettem van és vigyáz rám. Mintha az égiek küldték volna... s ő maga bizonyára nem is gondolja, hogy minden apró gesztusával egy kegyetlen gyilkost fékez meg.
- Ki más lennék? - kérdi felvont szemöldökkel.
- Senki. Csak álom volt - sóhajtom megnyugodva - De olyan rossz, borzalmas álom. Mintha valóság lett volna, olyan volt, én pedig nagyon féltem, mert… - kezdek bele, de szerencsémre közbelép.
- Sssh! - teszi számra a kezét - Nem kell elmondanod, ha nem akarod. Nem te vagy az egyetlen, akinek vannak rémálmai - húz szorosan magához.
És már megint, már megint megtette... ha az apám látna bennünket, úgy hiszem rendesen megszorongatná a fiút, amiért ilyenre vetemedik. Arlennek pedig túl jól esik ahhoz, hogy közbelépjen.
- Te mindig itt vagy, hogy megvédj engem, Will Scarlett - motyogom halkan, szinte csak suttogom - Még az álmaimban is. Olyan vagy, mint valami őrangyal.
Magam sem értem miért mondom ezt, de halovány kétségem sem fér hozzá, hogy valóban így érzek. Őrültség... mintha hátat fordítanék annak aki vagyok... Arlen erős, de Will közelében kezdi elveszíteni az erejét, s elfelejti miért is van itt. Egy idő után ki fog derülni, mindenre fény derül előbb-utóbb!
- Jobban vagy? - kérdi halkan, mire bólintok - Vissza tudsz aludni? Akarod, hogy elmenjek?
- Maradj… kérlek… - szavaim önkéntelenül csúsznak ki számon - Most… nem szeretnék egyedül maradni.
- Rendben. De nem alszom veled egy ágyban, nem lenne illendő.
- Egy illemtudó útonálló? - mosolygok rá, majdnem nevetek, annyira aranyos - Will, te igazi úriember vagy.
- Ha ilyeneket mondasz, még elpirulok - néz félre - Mindössze nem szeretném, ha félreértenéd a helyzetet, ennyi az egész.
Nem nagyon értem mire céloz, hisz eddig még nem próbált meg semmi tisztességtelent... így nem gondolom, hogy most jutna eszébe. Óvatosan betakargat, majd ágyam mellé telepszik... szegény, igazán nincs ínyemre, hogy ilyen kényelmetlen helyen kell hevernie, ennél még ágyamat is szívesebben megosztanám vele. Akár illendő, akár nem.
A haját éri a kezem, ahogy félve felé nyúlok, mire ő megfordul, s megfogja azt. Ösztönösen rászorítok a kezére, érezni akarom, hogy mellettem van, hisz még nem volt részem ennél megnyugtatóbb érzésben.
Kell is ez ahhoz, hogy eldöntsem, véglegesen elállok szándékomtól, de az a baj, túlságosan megszerettem az ittlétet ahhoz, hogy feladjam... pedig ki fog derülni.
<><><>
Pont egy hete vagyok már itt, Arlen pedig pont egy hete tűnt el valahol mélyen... Jó Annice-nak lenni, de egyre fojtogatóbbnak érzem. Jó, de ez nem én vagyok. Megszerettem ezeket az embereket, túlságosan is ahhoz, hogy itt hagyjam őket, főleg Willt... de egyre jobban rettegek attól, hogy akit megkedveltek az nem is én vagyok. Vajon Arlennel is így bánnának?
Éppen ragut főzünk Fannyval, mikor megjelenik Will. Láthatóan túl van a fürdésen, a hajáról még csepeg a víz... és ez roppant jól áll neki.
- Szóval, főztök, kis galambok? - kérdezi vigyorral az arcán.
- William Scarlett, ha lehet, ne csöpögtess bele több vizet a raguba! - morran rá Fanny, ám hangjában nyoma sincsen dühnek - Te sem akarhatod, hogy túl híg legyen.
- Nem, Fanny, egyáltalán nem - hátrál vigyorogva Will, mire Fanny csak megcsóválja a fejét, én pedig felkuncogok. - Mi lenne, ha odaadnád nekem Annice-t pár órára? Szeretnék mutatni neki valamit. - felcsillan a szemem szavai hallatára.
Nem mintha nem lenne ínyemre a főzés, de a Willel töltött idő valahogy sokkal kecsegtetőbb.
- Megint az egyik trükköd, William? - kérdi Fanny - Viheted, de aztán hozd vissza nekem! - egyezik bele megadóan végül.
Will megöleli Fannyt, majd nyom egy csókot az arcára, aztán kézen fog és magával ránt. Kérdően nézek rá, izgatottsága egyre kíváncsibbá tesz.
- Hová megyünk? - kérdem nemsokára.
- Ó, majd meglátod, szerintem tetszeni fog! - neveti Will.
A folyóparthoz vezet. A partjánál be bújuk a bokrok mögé, ahol egy kifeszített kötél végét látom. Hamarosan egy lovas érkezik, futárnak tűnik.
- Mit akarsz csinálni? - kérdem halkan, már nagyon kíváncsi vagyok.
- Figyelj! - suttogja, de le sem veszi szemét a lovasról, izgatottságát látva kellemes érzés tölt el.
A férfi leszáll a lóról, biztosan gázlót keres. Óvatosan lépked a sekély vízben, Will pedig, megvárva, hogy a kötél elé lépjen megrántja a kötelet. A futár hatalmasat csobban, mire halkan nevetek, bár nehezemre esik mérsékelni a hangerőt... Will pedig dalolni kezd:
Tudják azt jól Nottinghamben,
ha át akarnak kelni.
Hiába gazdagok, én erősebb vagyok!
Hát vámot kell fizetni.
- Most pedig rimánkodj az életedért, és add át ami nálad van! - lép ki nevetve a bokrok közül.
- Miért adnám át egy útonállónak az értékeimet? - kérdi a futár.
- Figyelj, ez itt a mi folyónk, és aki át akar kelni rajta, annak vámot kell fizetnie - magyarázza egy színpadias meghajlás kíséretében vigyorogva.
- És ha nem teszem? - áll fel a férfi.
- Akkor sajnos erővel kell elvennem tőled - kapja elő késeit az övéből, s int, hogy maradjak ahol vagyok. Hát Arlen biztosan nem maradna!
A férfi pedig menekülni próbál, ám mire kiérne a vízből, torkának már kés szegeződik.
- Add át a pénzed, és a ládikát, akkor életben hagylak, és nem bántalak - komolyodik el Will. - Nem akarlak megölni, az nem az én stílusom, de megteszem, ha ellenállsz.
- Hiszen egyedül vagy - mondja a férfi, mire én félve, illetve valójában Willt féltve nyúlok cipőmbe késemért.
- Nem olyan biztos - mondja a fiú, mire a futár nyugtalanul les körül. Elmés... - Sosem tudhatod, te viszont egyedül vagy, mert ha kísérőid lennének, már itt lennének, nem igaz?
A férfi mérgesen szusszant, majd végül odadobja Willnek az erszényt, ő pedig fürgén lovához ugorva oldja le a ládikát is. Alig csúsztatom vissza fegyverem, s már itt is van mellettem.
Csak futunk és futunk, közben pedig halkan nevetgélünk. Végül egy fákkal benőtt helyen állunk meg. Will gyorsan leteszi a ládikát, majd mohón az erszénybe pillant.
- Jó kis trükk volt - mosolygok - Gyakran csinálsz ilyesmit?
- Mióta ő itt van, ez volt az első alkalom - céloz Robin Hoodra, aztán nevetve hozzáteszi – De a “Szent” Locksley-t is pont így borítottam a folyóba, amikor át akart kelni.
- Nem mondod! - nevetek fel hangosan - Kár, hogy nem láttam.
- Vicces látvány volt - bólint kacagva - Életem talán egyik legszebb pillanata.
- Akkor már értem, miért nem kedvel! Elvégre megaláztál egy nemest. Most nagyot nőttél a szememben, Will Scarlett. - mosolygok.
Egy darabig csak néz, majd kíváncsian a kezébe kapja a ládikát. Le van lakatolva, de elnézve tekintetét, ez nem jelenthez neki komoly gondot. Villámgyorsan előkap egy tolvajkulcsot, s már nyitva is van. A láda tömve van arannyal, ám lapul még benne egy összehajtogatott papír is. Biztosan levél, mivel pecséttel van ellátva. Feltöri, s bár kétlem, hogy tud olvasni, igencsak belemerül.
- Mit találtál? - kérdi kíváncsiságot színlelve, mire felém mutatja.
- Ezt! De fogalmam sincs, mi áll benne, én ugyan nem értek a betűkhöz - rázza meg a fejét - De Locksley, és Azeem el tudják olvasni, ők az egyetlenek a táborban, akik birtokában vannak ilyen tudománynak. - kikapom a kezéből.
- Azt írja ezzel az előleggel kívánja biztosítani lánya esküvőjének mielőbbi megtartását, s emellett még bőséges hozományt ígér az ifjú vőlegénynek, s családjának... - a fiú elkerekedett szemekkel néz rám - ...mi az Will? Azt hitted én nem tudok meglepetést okozni? - nevetem, s összehajtom a levelet. Ha tudná, még mennyi meglepetésem van...
- Te tudsz olvasni? - néz rám kissé kételkedve.
- Igen, te pedig épp az imént rontottad el valakinek a menyegzőjét! - nevetem - Bár inkább úgy mondanám, megmentetted a keserű érdekházasságtól.
- Ne mond, hogy nem kecsegtető egy gazdag nemes asszonyának lenni. - mosolyog vissza, ám valami mást is érzek mosolya mögött, de nem tudom pontosan mit is.
- Felőlem lehetne akárki, csak akkor mennék hozzá, ha tiszta szívemből szeretném! - jelentem ki, ám magamba keserűen Arlenre gondolok. Mégis ki venne el egy fejvadászt... egy gyilkost...
- Valami baj van? - kérdezi a fiú, s csak akkor eszmélek rá, hogy a keserűség kiült arcomra.
- Nem... nem, csak tudod az Apám tanított olvasni, még egészen kicsi voltam. Anyám halála után már csak én maradtam neki, s úgy gondolta amire lehet megtanít, félt, hogy ha majd ő nem lesz, ki fog rám vigyázni... - nem tudom miért épp ez jutott eszembe, de igaz volt, emiatt rendesen meg is viseltek saját szavaim, s szemembe könnyek szöktek. Ezúttal azonban nem hagytam kicsordulni őket. - de nem szeretek kérkedni vele - fordulok felé mosolyogva - úgyhogy inkább maradjon a mi titkunk - állok fel - Induljunk, Fanny már biztosan vár.
- Rendben! - mosolyog vissza - És ígérem a mi titkunk marad.
<><><>
Visszaérve folytatom a segédkezést, Will pedig egy pillanat alatt felszívódik. Bizonyára a zsákmányával szeretne eldicsekedni Robinéknak. Úgy véli ez remek bosszantás, szerintem viszont csak elismerésre vágyik.
Az étel elkészültével azonban újra előkerül, s nemsokára már elismerően kanalazza a ragut.
- Hmm, fenséges! - biccent Fanny felé, majd rám emeli tekintetét - Látszik, hogy te csináltad! - kacsint rám, mire kissé elpirulok.
- William! Evésre használd a szád, udvarolni később is ráérsz! - kiált rá bosszúsan Fanny.
Miután befejeztük a lakomát, a változatosság kedvéért Wulf rángat magával kardozni.
- Én is veletek tarthatok? - kérdezi Will halvány mosollyal az arcán.
-Felejtsd el, most velem foglalkozik! - jelenti ki morogva Wulf - Egész eddig vele voltál, most már én jövök!
Megkönnyebbülve sóhajtok fel, s majdnem elnevetem magam. Ez Wulf igazán őszinte tud lenni... bár szívesen tölteném minden pillanatomat Willel, mégis ilyenkor tudok csak igazán Arlen lenni.
- Bocsáss meg Will, de látod milyen hajthatatlan... - mosolygom zavartan.
- Menjetek csak, amúgy sem az én fegyverem a fakard. - vigyorog rám megértően - Majd este találkozunk.
Mi pedig szépen lassan eltűnünk a lombok között, s már alig várom az estét.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2014. 01. 15. 14:43:20
|
| Andro | 2014. 01. 15. 09:52:44 | #28925 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (Arlenemnek)
Annice csodálkozva néz rám, de nem értem, miért. Igaz, én sem néztem volna ki magamból, hogy bárkivel megosztok ilyesmit. Egyedül John és Fanny tud az anyámról, és ők az egyetlenek, akik nem nézték le, mert egyedül nevelt fel engem.
- Biztos nagyon büszke rád odafentről – mondja hirtelen Annice -, én legalább is az lennék a helyében.
- És a te családod? – kérdem halkan, hogy tereljem a témát. Nem akarok tovább az anyámról beszélni. Túlságosan fájó emlék.
- Ha lenne még, akkor bizonyára velük lennék! – mosolyodik el, de valahogy érzem, hogy neki is vannak rossz emlékei.
Nem kérdezek rá, hogy mit ért ezen. Hiszen nyilvánvaló, hogy az ő szülei sem élnek már. Ha megtudná, hogy “Szent” Locksley apja volt az én apám is, és hogy emiatt gyűlölöm azt a ficsúrt ennyire, aki tönkretette az életemet, fogadok, hogy egészen más szemmel nézne rám. Talán meggyűlölne, sőt biztosan undorodna tőlem. Nem mondhatom el neki, mert ez olyasmi, amit még Johnék sem tudnak. Ez olyan titok, amit magammal viszek a sírba, mert senki sem tudhatja meg. Locksley pedig nem méltó rá, hogy tudjon rólam, és különben is. Ha megtudná, ott helyben tekerné ki a nyakam, elvégre, én csak egy fattyú vagyok, aki szégyent hoz az ő “tiszta és becsületes” nemesi vérvonalára. Mintha én akartam volna az egészet, hiszen én sosem kértem, hogy megszülessek.
Látom, hogy Annice lassan felkel, és elindul vissza a táborba. Hát igen, ma este nem vagyok egy jó beszélgetőtárs. Hm… sosem voltam az, nem tudok bánni az emberekkel, mert vagy félnek tőlem, vagy lenéznek. Vagy egyszerre mindkettő.
~*~
Végül én magam is elindulok visszafelé. Gondolataimba merülve sétálok a falucska felé, amikor meghallom Annice és Wulf beszélgetését. Ez a kölyök teljesen belehabarodott abba a lányba, pedig még alig múlt tíz éves.
- Nem, úgy értem az arcoddal... – hallom Wulf hangját. Mi van Annice arcával?
- Mi történt az arcoddal? – kérdem meglepetten, előlépve a bokrok mogul. Fenébe, most biztosan azt hiszi, követtem.
- Bob bemosott neki egyet, mielőtt jöttél! - jelenti ki Wulf.
- Igazán semmiség... – motyogja halkan Annice, de az ilyesmi nem semmiség. Egy férfi nem emelhet kezet egy nőre!
- Mutasd... – mondom szeliden, és közelebb lépek hozzá. De sötét van. – Nem látok semmit, bár itt elég sötét van – teszem hozzá, ujjaimmal gyengéden végigsimítva selymes bőrű arcán. Kissé el is szégyellem magam, bár elvégre nem teszek semmi tisztességtelent. - Gyere, üljünk le a tűzhöz.
- Teljességgel felesleges, nem is fáj... – szabadkozik Annice. Mintha ő is ideges lenne, és próbál felszívódni.
- Pedig elég nagy ütés volt – mondja Wulf rám nézve. Felsóhajtok. Megfojtom Bobot, ha még egyszer meglátom. A nők gyengébbek a férfiaknál, pont ezért nem szabad őket bántani. A táborban egyébként is mindenki egyenlő.
- Akkor legalább Fannynak mutasd meg – morgom aggodalmasan. Nem szeretném, ha esetleg felduzzadna az arca.
- Ő is épp annyit látna, mint te! – jelenti ki, és már mászik is fel a létrán a kunyhójába. Hihetetlen egy nőszemély, ez az Annice Grey. - Jó éjszakát fiúk! – kiált le nekünk.
- Neked is – mondom kissé mogorván. Ostoba fehérnép!
- Még egyszer köszönöm, hogy megint megmentettél! – mosolyog rám, mire az arcomról eltűnik a dac. Ha ennyit hálálkodik nekem, a végén tényleg el fogok puhulni, azt pedig nem engedhetem meg magamnak.
- Mondtam már, hogy nincs mi! – kiáltom, és olyan gyorsan tűnök el a fák között, ahogy tudok.
Azért jó érzés, hogy Annice hálás nekem, és ettől az arcomra egy halvány mosoly kúszik. Talán ő más, mint a többiek, bár ebben nem lehetek biztos. Annyi biztos, hogy vigyáznom kell rá, mert törékeny és védtelen lány. Nem hagyom, hogy bárki is hozzá nyúljon. És igen, ennyit arról, hogy “nem fogom pesztrálni”. Megállok, és a hajamba túrok. Kezdem elveszíteni a fejem, és ez a nőszemély alig két napja van a táborunkban.
– Will Scarlett, kezdesz megőrülni – mormogom magamban.
– Ez egyáltalán nem igaz, fiatal barátom – hallom meg Azeem halk hangját, mire ugrom egyet. Ez az ember is érti, hogyan tűnjön elő a semmiből.
– Azeem! – szólalok meg döbbenten. – Neked szokásod halálra rémiszteni az embereket? – kérdem, miközben próbálok megnyugodni.
– Sajnálom, nem állt szándékomban a szívbajt hozni rád – biccent a mór, majd közelebb jön. – Amit ma tettél, az nemes cselekedet volt, bár rosszul is elsülhetett volna.
Nem szólok egy szót sem. Én is tudom, hogy Azeemnak igaza van. Ostoba, és felelőtlen dolog volt nekimenni Bobnak, de nem hagyhattam, hogy bántsa Annice-t. És tudom, hogy nagyon rosszul is elsülhetett volna a dolog, hiszen Bob idősebb, magasabb és erősebb is nálam. Gondterhelten sóhajtok egyet, és érzem, hogy Azeem keze nehezedik a vállamra.
– Neked jó szíved van, Will Scarlett, de hatalmas fájdalmat cipelsz magadban – mondja bölcsen a fekete bőrű férfi. – Ne hagyd, hogy a harag és a gyűlölet vezessen, mert akkor olyan útra lépsz, ahonnan nem tudsz visszafordulni. A harag és a gyűlölet mindig rossz tanácsadó, barátom, ezt tartsd észben!
– Majd észben tartom – bólintok, és halványan rámosolygok Azeemre. – Köszönöm, Azeem! Johnékon és Annice-on kívül te vagy az egyetlen, aki nem ítél el azért, ami vagyok.
– Nem az én tisztem megítélni téged – mondja komolyan a férfi. – Azt egyedül Allah teheti meg. Egyébként, az általad ejtett nyulak a kunyhómban vannak, és nem lesz semmi bajuk holnapig.
Választ sem várva sétál el, én pedig elgondolkodom a szavain. Tudom, hogy igaza van, de a saját érzéseimről én döntök. És nem tudok mást érezni Bob és Locksley iránt, mint gyűlöletet és megvetést. Viszont a tetovált arcú férfinak abban is igaza van, hogy túl heves vagyok, és muszáj lenne néha lehiggadnom. De amióta az a ficsúr betette ide a lábát, egyszerűen nem érzem magam biztonságban, habár… Még nekem is el kell ismernem, hogy amiket tesz, azok jó dolgok. Ezen majdnem elnevetem magam, holott még magamnak is alig merem bevallani, de kezdek hinni benne. Megcsóválom a fejem, és úgy döntök, ideje aludnom.
~*~
Annice kunyhója közelében mászom fel a fára. Bizonyára már alszik, de azért úgy döntök, bekukkantok az ablakon, hogy biztos legyek benne. Felelősnek érzem magam érte, most még inkább, mint tegnap. Ám ahogy elhaladok Annice kunyhója előtt, kiabálásra leszek figyelmes. Gondolkodás nélkül lépek a kunyhóba, és Annice-t pillantom meg, amint kiabál, és az ágyán ide-oda hempereg. Bizonyára rémálma van, így odatérdelek az ágy mellé, és próbálom gyengéden felkelteni.
– Annice! Annice, ébredj! – mondom, miközben rázogatom. – Annice! Ez csak egy rémálom, ébredj! – Kezdek kétségbeesni, mert nem reagál. Aztán egyszercsak hirtelen kipattan a szemei.
– Neee! – ébred fel, és ül fel.
– Annice, semmi baj! Nyugodj meg! – fogom meg, és húzom az ölembe.
Egész testében remeg, miközben kétségbeesetten kapaszkodik a mellényembe és a felső ingembe. Óvatosan, de biztosan tartom, és gyengéden simogatom a hátát, a haját, mialatt halk, nyugtató szavakat suttogok neki. Biztosan borzalmas rémálma lehetett, talán valami a múltjából. Nekem is szoktak lenni, sokszor álmodom anyám haláláról, vagy amikor gyermekkoromban a többi gyerek gúnyolt és megvert. Vagy amikor… De megrázom a fejem, most nem gondolhatok ilyesmikre, hiszen Annice-nak szüksége van rám.
Gyengéden ringatom a karjaimban, próbálom a tőlem telhetően legjobban lenyugtatni, de az az igazság, hogy nem sok gyakorlatom van az ilyesmiben. Sosem tudtam jól csinálni, mert én magam elég türelmetlen vagyok, hirtelen haragú, olyan a hangulatom, mint az időjárás, túlságosan is változékony. De végül Annice remegése enyhül, ahogy a kapaszkodása is a ruhámon. Kezd megnyugodni, és végül óvatosan felemeli és rám néz. A szemei tele vannak rettegéssel, fájdalommal, ami megijeszt. Mit álmodhattál, kislány? Rá kéne kérdeznem, de nem visz rá a lélek, mert akármi volt is, nem akarom bolygatni. Nem akarok sebeket feltépni, elég ha az én sebeimet tépik fel újra és újra és újra. Neki nem kell szenvednie.
– Minden rendben, Annice, csak álom volt – mondom gyengéden, végigsimítva könnyes arcán. – Már vége, az álom nem bánthat téged.
– Will… - suttogja halkan, apró kezével megérintve arcát simító kezem. – Tényleg te vagy az.
– Ki más lennék? – kérdem felvonva a szemöldököm, bár még mindig aggódom miatta.
– Senki. Csak álom volt – sóhajt megkönnyebbülten. – De olyan rossz, borzalmas álom. Mintha valóság lett volna, olyan volt, én pedig nagyon féltem, mert…
– Sssh! – teszem a kezem a szájára. – Nem kell elmondanod, ha nem akarod. Nem te vagy az egyetlen, akinek vannak rémálmai – húzom vissza magamhoz.
– Te mindig itt vagy, hogy megvédj engem, Will Scarlett – mondja halkan Annice. – Még az álmaimban is. Olyan vagy, mint valami őrangyal.
Érzem, hogy elpirulok a szavaira. Nem érdemlem én meg ezt a fajta bánásmódot. Nem vagyok én sem őrangyal, sem más. Csak egy tolvaj, egy harcos, egy útonálló, semmi más. Nem vagyok jó ember, egy senki vagyok. Én rossz ember vagyok.
– Jobban vagy? – kérdem halkan, mire egy bólintás a válasz. – Vissza tudsz aludni? Akarod, hogy elmenjek?
– Maradj… kérlek… - suttogja halkan. – Most… nem szeretnék egyedül maradni.
– Rendben – válaszolom. – De nem alszom veled egy ágyban, nem lenne illendő.
– Egy illemtudó útonálló? – néz rám mosolyogva Annice. – Will, te igazi úriember vagy.
– Ha ilyeneket mondasz, még elpirulok – nézek félre. – Mindössze nem szeretném, ha félreértenéd a helyzetet, ennyi az egész.
Ennyiben maradunk. Annice-t visszateszem az ágyba, betakargatom, majd én magam a padlóra fekszem, az ágy mellé. Nem akarom őt egyedül hagyni, de ha arra kért volna, elmegyek. Érzem, hogy Annice keze a hajamat birizgálja. Megfordulok, és megfogom a kezét. Ő megszorítja az ujjaimat, ebből tudom, hogy így biztonságban érzi magát. Halvány mosoly kúszik az ajkaimra, majd lassan elalszom.
~*~
Egy hét telt el azóta, mióta Annice a táborba érkezett. Az élet csendesen folyik, én gyakorlok, Annice-t pedig többnyire Fanny tartja kézben. A lány már egész jól tud főzni, varrni, vagyis majdnem mindent, amit egy rendes parasztlánynak tudnia kell. Azonban az egyik nap eszembe jut valami. Valami, amit azóta nem műveltem, hogy Locksley a táborba jött. A többiek a Bobbal való összetűzésem óta mintha tartanának tőlem, bár eddig sem én voltam a kedvencük. Viszont most, ha meglátnak, igyekeznek minél távolabb húzódni tőlem. Bob pedig egyenesen kerül, mint az egér az egérfogót. Nem mondom, hogy nem szoktam meg az ilyesmit, de azért ez már mégis sok.
Aznap délelőtt Annice éppen Fannyval főz valamit. Én túl vagyok a kéthetenként szokásos fürdésen, az idő még elég meleg, de a hajam még enyhén vizes, ahogy odalépek a két nőhöz.
– Szóval, főztök, kis galambok? – kérdem vigyoroga, mire mindketten rám néznek.
– William Scarlett, ha lehet, ne csöpögtess bele több vizet a raguba! – morran rám Fanny, de egyáltalán nem dühös. Habár, ha a teljes nevemet használja, az sosem jelent sok jót. – Te sem akarhatod, hogy túl híg legyen.
– Nem, Fanny, egyáltalán nem – hátrálok félelmet színlelve, de az arcomról nem fagy le a vigyor. Fanny csak megcsóválja a fejét, de úgy látom, Annice-t mulattatja a dolog, mert halkan felkuncog. – Mi lenne, ha odaadnád nekem Annice-t pár órára? Szeretnék mutatni neki valamit.
– Megint az egyik trükköd, William? – kérdi Fanny, de nem áll ellent. – Viheted, de aztán hozd vissza nekem!
Megölelem Fannyt, majd egy csókot is nyomok az arcára, aztán kézen fogom Annice-t és elrohanunk. Annice kérdően néz rám, nem tudja, mi az, ami ekkora örömet okoz nekem, de majd meglátja. Biztosan neki is tetszeni fog.
– Hová megyünk? – kérdi Annice kíváncsian.
– Ó, majd meglátod, szerintem tetszeni fog – nevetek, és a folyóhoz viszem.
Pont ott vagyunk, ahol annak idején Locksley-t is beleborítottam a vízbe. Az emlék jó érzéssel tölt el, és a kötél is ott van, pont úgy kifeszítve, ahogy kell. Szerencsénk van, mert alig bújunk el a bokrok között, egy lovast veszünk észre. Egyedül van, a ruhájából ítélve valami futár lehet. Azonnal kiszúrom az oldalán függő pénzes zacskót, valamint egy kisebb ládikát a lova nyergére kötve, pont a férfi mögött.
- Mit akarsz csinálni? – kérdi halkan Annice.
- Figyelj! – suttogom halkan, mialatt le sem veszem a szemem a lovasról.
A férfi megállítja a lovát, és a folyót kezdi fürkészni. Szemmel láthatóan nem mert lovastól átkelni, és leszáll a nyeregből. A kötél jó része a víz alatt van, pont a gázlónál, ahol át tudna kelni, de ahhoz mindenképpen bele kell gázolnia a vízbe. Így is tesz, és óvatos léptekkel halad, mire megrántom a kötelet. A férfi hangos loccsanással esik hátra, mialatt Annice kuncog a látványtól. Én pedig belekezdek egy kis dalocskába:
Tudják azt jól Nottinghamben,
ha át akarnak kelni.
Hiába gazdagok, én erősebb vagyok!
Hát vámot kell fizetni.
– Most pedig rimánkodj az életedért, és add át ami nálad van! – rikkantom nevetve, kilépve a bokrok takarásából.
– Miért adnám át egy útonállónak az értékeimet? – kérdi a férfi.
– Figyelj, ez itt a mi folyónk, és aki át akar kelni rajta, annak vámot kell fizetnie – magyarázom egy színpadias meghajlás kíséretében, még mindig vigyorogva.
– És ha nem teszem? – áll fel a férfi nagy nehezen.
– Akkor sajnos erővel kell elvennem tőled – vonok vállat közömbösen, előkapva két kést az övemből.
A férfi meghökken, mialatt intek Annice-nak, hogy maradjon ahol van. Azt szeretném, ha élvezné az előadást. A futár elkezd kifelé evickélni a vízből, de én gyorsabb vagyok nála, és mire kilépne, már torkának szegezem a késem. Nem akarom bántani, csak végső esetben.
– Add át a pénzed, és a ládikát, akkor életben hagylak, és nem bántalak – mondom komolyan. – Nem akarlak megölni, az nem az én stílusom, de megteszem, ha ellenállsz.
– Hiszen egyedül vagy – mondja a férfi.
– Nem olyan biztos – vonom fel a szemöldököm, mire nyugtalanul les körül. Valójában, Annice-t nem számítva valóban egyedül vagyok, de ezt neki nem kell tudnia. – Sosem tudhatod, te viszont egyedül vagy, mert ha kísérőid lennének, már itt lennének, nem igaz?
A férfi mérgesen szusszant, de tudja, hogy nincs más választása. Kelletlenül oldja le pénzes erszényét, és dobja nekem. Ám még nem végeztem. Fürgén a lovához ugrom és leoldom róla a ládikát is. A súlyából ítélve nem papírral van tele. Egy pillanat alatt eltűnök, majd felbukkanok Annice mellett. A férfinak azt sincs ideje felfogni, hogy kirabolták, már el is tűnünk onnan.
Jó darabig futunk, miközben majdnem próbálunk olyan diszkréten nevetni, ahogy csak lehet. Egy fákkal sűrűn benőtt helyen állunk meg, ami már elég messze van a folyótól, de nem esik a tabor útjába sem. Jól ismerem ezt a helyet, egyike a kedvenc rejtekhelyeimnek. Leteszem a ládikát a földre, és először az erszényt vizsgálom meg. Ezüst-és aranypénzek vannak benne. Nem túl sok, de nekem egy kész vagyon.
– Jó kis trükk volt – vigyorog Annice. – Gyakran csinálsz ilyesmit?
– Mióta ő itt van, ez volt az első alkalom – mondom, aztán nevetve hozzáteszem. – De a “Szent” Locksley-t is pont így borítottam a folyóba, amikor át akart kelni.
– Nem mondod! – nevet fel hangosan Annice. – Kár, hogy nem láttam.
– Vicces látvány volt – bólintok kacagva. – Életem talán egyik legszebb pillanata.
– Akkor már értem, miért nem kedvel – teszi hozzá a lány. – Elvégre megaláztál egy nemest. Most nagyot nőttél a szememben, Will Scarlett.
Az elismerés, amit a szemében látok, többet ér minden kincsnél. Az utóbbi egy hétben közel kerültünk egymáshoz, és ennek valószínűleg a rémálma lehetett az oka. Meg az, hogy megmentettem Bobtól.
De most nincs erre idő, szemügyre akarom venni a ládikát. Egy lakat védi, de ez az ilyesmi egy valamirevaló tolvaj számára gyerekjáték. Egyik belső zsebemből előkapok egy tolvajkulcsot, és könnyedén feltöröm a ládika zárját. Amit benne találunk, még több arany, valamint egy összehajtogatott papír. Ez utóbbi megragadja a figyelmem, és bár pecséttel van zárva – vagyis fontos lehet -, feltöröm. Nem tudok olvasni, sosem tanultam meg, de az azonnal feltűnik, hogy nemes ember írhatta, mert az írás nagyon szép, nem olyan ronda, mint a falubeli fogadós macskakaparása. Ráadásul a levél végén egy pecsét van, ami nemesre vall.
– Mit találtál? – kérdi kíváncsian Annice, mire megmutatom neki a levelet. Legalábbis azt hiszem, az, bár nem tudom.
– Ezt – mondom. – De fogalmam sincs, mi áll benne, én ugyan nem értek a betűkhöz – rázom a fejem. – De Locksley, és Azeem el tudják olvasni, ők az egyetlenek a táborban, akik birtokában vannak ilyen tudománynak.
|
|
