|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| ookami67sophie | 2014. 02. 04. 18:31:28 | #29255 |
 Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Ahogy kiérünk a gyerekekkel, látjuk, hogy már javában készülődnek a kivégzésre. Miután biztonságos helyre vittem őket visszatérek a helyszínre. Sokáig gondolkodom, vajon mi tévő legyek, mikor egyszer csak Willt látom meg a tömegben. Ezek szerint ő is megszökött... ahogy kihozzák a foglyokat, rá kell döbbennem, hogy Wulf nem volt ilyen szerencsés. Biztosan Will is azért jött, hogy kiszabadítsa őket. Legjobb lenne minél gyorsabban a közelébe kerülni, és beszélni vele. Szerintem mindkettőnknek jól jön a segítség.
Amint azonban elindulok felé, váratlan dolog történik. Wulf nekiugrik, s közben azt üvölti áruló. Úgy tűnik könnyebb módszert választott a szökésnél, bár azt kétlem, hogy valóban képes lenne elárulni Robint. Végül Willt a bíró elé viszik, s ő maga kéri számon. Őt küldte Robin Hood megölésére, de csak a sírját találta volna?! Kétlem. Mit forgatsz a fejedben Will?
- Kössétek fel a többivel együtt - hallom meg a parancsot, és a szívem összeszorul.
- Uram! - kiáltja - Nekem már nem jutott hurok! Én egyáltalán nem ragaszkodom az akasztáshoz! - még a halál árnyékában is felesel, jellemző rá.
Végül egy hordóhoz kötözik felső testét, van egy olyan érzésem, hogy a kötéllel jobban járt volna, ahogy én is. A dobok megszólalnak, én pedig az akasztófa felé indulok, ám a tömegben nehezen mozgok. Csak John ordítására kapom fel a fejem, s látom ahogy a hatalmas ember az akasztófa felé indul. Én sem restelkedem, hisz jelenleg egy katona vagyok. Az akasztófa felé indulok.
Hála az égnek nincs rám szükség. Hatalmas robbanás rázza meg a várat. Robin nem nagy meglepetésemre életben van, az azonban meglep, hogy milyen összeszedett támadást indít John, Fanny, Azeem és a többiek segítségével. Minden bizonnyal Will is velük érkezett.
Egy jól irányzott lövéssel menti meg Wulfot, majd Willt is, a hóhér karmai közül. Én is harcolni kezdek, ami elég könnyedén megy, mivel egy katona sem gondolná, hogy a halál társuk képében érkezik.
Amikor azonban Robin támad rám, hirtelen minden összekeveredik. Még három másik katona ront neki, amiből kettőt lecsapok. Végez az utolsóval, megáll, s értetlenül bámul rám.
- Ki vagy te? Vedd le a sisakot! - mondja erélyesen, mire engedelmeskedem
Sürgősen fel kell fednem magam, s jól tudom ez mivel jár. Árulónak fog tartani, de nem érdekel. A két katonáért már igazán meghagyhatná az életem.
- Annice... - néz rám értetlenül - Mégis miért...
- Mert közétek tartozom. - emelem fel a fejem.
- Nem, elárultál bennünket. - mutat rám szigorúan.
- Robin! Én tanácsoltam neki, hogy ezt tegye. Hogy hagyja maga mögött múltját, és kezdjen tiszta lappal. - hallom meg Azeem hangját - Vagy talán az erdőbéliek nagy része nem így tett? - kérdi - Ő el akarta mondani, de azt tanácsoltam várjon.
Jól esik amit mond. Bár hazudik, de még senki sem hazudott az életemért.
- Te végig tudtad? - kerekednek el Robin szemei - Meg akart ölni és te végig tudtad.
- Élsz még, hitetlen. - dönti oldalra fejét a mór - Mi bizonyítaná jobban Arlen hűségét?
- Szóval ez a neved... - csóválja meg a fejét.
- Arlen Ward. - mondom szomorúan.
A katonák egyre többen lesznek, s kezdem úgy érezni kevesen vagyunk. A parasztok, akik eddig mohón bámészkodtak, most menekülnek. Ekkor Azeem mászik vissza a falra, kíváncsi vagyok mire készül.
- Angolok! Angolok! - kiáltja, s hangjára ledermed az udvar - Azeem el Bashiral Bakim szól hozzátok! Nem vagyok a véretek, de veletek harcolok! Robin Hood oldalán harcolok a zsarnok ellen, aki el akar titeket tiporni! Ha szabadok akartok lenni, álljatok közénk! Tartsatok velünk! Tartsatok Robinnal!
- Csülökre, fiúk! - hallom Tuck barátot a távolból.
<><><>
Tuck hangját azonban csaknem elnyomja az összecsapódó pengék zaja. Míg a tömeg nagy része előre tódul, a katonák kiékelik a kaput és tömegével tódulnak befelé. Látom, ahogy Robin és Azeem katapultál a vár belseje felé, s remélem nem vétették el a szalmaboglya helyét. Ekkor látom meg, ahogy egy katona az épp háttal álló Willre támad, több se kell. Villámgyorsan szúrom le, s Will felé indulok, hogy végre egymás karjaiban legyünk. Csak remélni tudom, hogy ez után nem az jön, amire számítok, ám elveszítem ezt a reményt, ahogy félrelök.
- Ne érj hozzám, te áruló! - ordítja - Áruló gyilkos! - fájnak a szavai.
- Will, mégis mit… - kezdenék bele, mire felemeli a kezét.
- Tudom, hogy ki vagy, Annice Grey - dehogy tudod... - Remélem, jó játszótárs voltam, és jól esett, hogy kihasználtál. De ha ennek a harcnak vége, megöllek, ha még életben leszel, te hazug boszorkány! - mondja, majd elrohan.
Egyenesen a katonáknak ront. Kis idő múlva kiszorítják őket, s kidöntik a kapu ékét. Kicsit minden megnyugszik, kivéve talán én, s úgy érzem ő. Nagy teher nyomja lelkünk, én pedig mielőbb tisztázni akarom. Most már nincs mit veszítenem.
- Nem vagyok gyilkos, legfeljebb Nottinghami katonák gyilkosa... - lépek közelebb hozzá.
- Tűnj innen. - fordul felém összeszűkült szemmel - Takarodj!
- Will én... - kezdeném el újra, de megint közbeszól.
- Azt sem tudom ki vagy! - ordít rám - Hazudtál nekem, hazudtál mindenkinek...
- A valódi nevem Arlen Ward. Az apám Robert Ward remek katona, és remek bérgyilkos... Északról jöttem. Ezeken kívül minden más igaz volt!
- Nem érdekel az igazságod. - hajtja le a fejét. Úgy látszik elkéstem. Vagy soha nem is volt az, aminek gondoltam ezt az egészet.
- Nem akartam bántani senkit... való igaz, hogy a vérdíjért jöttem, de hamar letettem róla... - szabadkozom, s szemembe könnyek gyűlnek.
- Kár, hogy a bíró már halott, bizonyára másként csiripelnél, ha nem mi győztünk volna. - neveti keserűen. Igaza van, semmi racionális oka bízni bennem.
- Ez nem így van... - suttogom erőtlenül, pedig erre a rágalomra már valóban nem tudok mit mondani.
- Tűnj el, vagy megöllek. - jelenti ki halkan.
- Nem tűnök. - mondom határozottan - Nem, amíg nem hallgatsz meg.
- Már eleget hallgattam a hazugságaid. - ránt kardot - Nem hiszem, hogy újat tudnál...
- Will hagyd békén! - kiáltja egy gyermeki hang.
Wulf az, kettőnk közé állva néz farkasszemet Willel.
- Ő nem az, akinek hiszed. - mondja gondterhelten Will.
- Tudom... - jelenti ki szomorkásan, azután pedig összehúzza szemöldökét - ahogy azt is, hogy megmentette két húgomat és három öcsémet. Akár ki is legyen, hálás vagyok neki.
- Ostoba kölyök. - fordít hátat nekünk Will, majd elindul, ahogy Wulf is a másik irányba.
Ahogy azonban a kanyarba ér a kölyök, katonákkal találja szemben magát. Míg én csak nézem a távolodó Will alakját, őt elkapják.
- Segítség! - kiáltja kétségbeesetten.
- Engedd el! - kiáltom odaérve.
- Különben mi lesz, szuka? - röhög a képembe. Sokan vannak, túl sokan.
Hallom a kétségbeesett Johnt és Fanny-t, ahogy közelednek.
- Az életeddel fizetsz. - jelentem ki sötét hangon.
- Inkább dobd el a kardot, ha nem akarod, hogy ő fizessen. - morogja, s Wulf nyakához kést szorít - Mi lesz, süket vagy?
Eldobom a kardom.
- Okos kislány. Most pedig gyere ide! - parancsolja - A bíró biztos többet ad érted, az áruló bérgyilkosért, mint ezért a kölyökért.
- Előbb engedd el. - motyogom.
Most igazán azt érzem, hogy közel a vég, hogy nincs mit tenni, s már vége mindennek. A katonák szépen lassan bekerítenek, s elengedik Wulfot. Ennyit megér az egész, legalább ő és a testvérei megmenekültek.
- Ne engedjétek, hogy bántsák! - kiált Wulf, ám a parasztok nagy része menekül.
Lefognak, s rángatni kezdenek, ekkor látom, hogy az erdőlakók egy része a katonáknak ront. Szívükből harcolnak, s győznének is, de a zsoldosok a várfalba menekülnek velem együtt. A kapu pedig bezárul mögöttük.
<><><>
- Az arcát kíméld! - hallom a röhögést amint az egyik gyomron vág.
A páncélomat már rég lerángatták rólam, hálás lehetek, hogy a többi ruhám még megvan. A késeimet is mind elvették, nincs már semmim.
- A bíró biztosan a fejét kívánja majd, de addig kiélvezhetnénk maradék tagjait. - hallok egy újabb röhögést.
- A bíró halott, Locksley megölte. - hallom meg, de a fejem zúgásától ár zavaros az egész.
- Akkor erre itt nincs szükség, azt teszünk vele, amit akarunk. - markol államra az egyik zsoldos - mutassuk meg neki mit teszünk társaink gyilkosaival!
- Engedd el azt a lányt! - hallom meg Will hangját, ám azt nem tudom, nem csak képzelem-e az egészet.
- Will?! - próbálok megszólalni, de alig találom hangom.
Kardok zaját, s testek összerogyását hallom, ám az engem tartó katona továbbrángat a bástya felé. Egyre tisztábban látok. John, Wulf, Bull... sőt még Fanny is itt vannak. Értem jöttek volna? Elhinni sem merem.
- Nem hallottad? Engedd! - látom meg Will arcát, amiből még mindig gyűlölet és csalódás ragyog rám.
- Ahogy óhajtod! - taszít rajtam a katona, s én kibukok a várfalon.
Ám a zászlóra nem számított, belekapaszkodva lendülök vissza, ekkor látom, ahogy hárman veszik körül a fiút. Segítenem kell! Kettő a szeme előtt van, egy azonban mögé kerül, ám nem gyorsabb nálam. Nekirontok, s most már tényleg zuhanok, vele együtt.
|
| Andro | 2014. 02. 03. 11:11:12 | #29233 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (bérgyilkosomnak)
Nottinghambe visznek minket, ott pedig a tömlöcbe. Láncon vagyunk, én fejjel lefelé, és amikor szétnézek, nem látom Annice-t. Talán őt máshová vitték? Magához a bíróhoz talán, hogy az kedvére játszhasson vele? Ki kell találnom, hogy kiszabaduljak innen, és megmenthessem. Muszáj kijutnom bármi áron! Aztán hirtelen az ajtó kitárul, és a bíró lép be. Körbejár köztünk, végigmér minket, az arcán undor, ahogy a tekintete ránk vetül.
– Úgy hallottam – kezdi hangosan, a hangja merő fenyegetés -, hogy Robin Hood talán még él. Vagy eláruljátok nekem, hogy hol rejtőzik, vagy felakasztatlak titeket! Aztán megkeresem, és őt is kivégzem!
Ez az! Ez a lehetőségem, bár tudom, ha kimondom a szavakat, mindenki szemében áruló leszek. De most ez az egyetlen lehetőségem, hogy kijussak innen, hiszen ha visszamegyek az erdőbe, és Locksley esetleg még él, akkor ő segíthet a többieken is.
– Én szívesen megölném helyetted – mondom, aláírva a saját halálos ítéletem.
– Will, ne! – kiabál Wulf. Szegény kölyök, hogy felnézett rám, hogy szeretett eddig, mint a testvérét, és most a szemében áruló lettem.
– Miért lenne szükségem éppen rád? – kérdi a bíró, odalépve hozzám. Önkéntelenül hőkölnék hátra, ha meg megtehetném. A tekintete szinte lyukat éget belém. Félek, halálra vagyok rémülve.
– Azért uram… - kezdem bizonytalanul – mert ha valóban él, én a közelébe férkőzhetem, hiszen hozzá tartozom. Nem is gyanakodna rám.
– Tudja, hogy mindig gyűlölted őt! – Wulf hangja tele van haraggal és gyűlölettel. Meg tudom érteni.
– Pofa be! – kiabáljuk együtt a bíróval. Istenem, Wulf, most az egyszer hallgass! Csak most az egyszer, hiszen értetek teszem.
– Ha hazudsz nekem – hajol közelebb a bíró -, saját kezemmel tépem ki azt a hazug nyelved.
Egy szót sem szólok, csak bólintok, bár a vér a fejembe szállt, szédülök és rettegek. Két katona leakaszt, én pedig a földre zuhanok. Nyekkenek egyet, de ők csak röhögnek rajtam. Nem mozdulok, nem merek, így felemelnek, és elhurcolnak. Szédelgek, kissé émelygek is, de nem érdekel, csak kijussak innen. Muszáj kijutnom, mert mindenki élete tőlem függ.
~*~
Persze, nem engednek el sértetlenül. Megkorbácsolnak, hogy legyen valami jele annak, hogy megkínoztak. Rettentően fáj, minden ütésnél felüvöltök, ahogy a torkomon kifér, de a pribékek csak nevetnek rajtam. Hallom, hogy beszélgetnek, esküvőt emlegetnek. A bíró esküvőjét Lady Mariannal, és még én is tudom, hogy ez mit jelent. Ha a király meghal, a bíró igényt tarthat a trónra, hiszen Lady Marian a király unokahúga, királyi vérből való rokon. Aztán a korbácsolás véget ér, odadobják az alsóingem és a mellényem. A csizmámat elszedték, de kapok helyette egy másikat.
Alig tudok lábra állni, így az egyik katona megragad és maga után hurcol. Kettő másik is velünk jön. Közben beszélgetnek.
– Hallottál a bérgyilkosról, akit a megboldogult Sir Gisbourne bérelt fel? – kérdi az egyik, én pedig hegyezem a fülem. – Igaz, hogy egy nő volt? – Egy nő?! Női bérgyilkos?!
– Igen, de úgy tűnik, nem járt sikerrel – röhög a mellette lépkedő katona. – Azt mondják, meghalt. Hogy is hívták? Nagyon szép neve volt. Te Gisbourne urunk alatt szolgáltál, Thomas, hogy is hívták a némbert?
– Ha jól emlékszem Annice-nak – válaszolja a Thomasnak nevezett katona, mire kis híján ledermedek. Nem! Az nem lehet. – Annice Greynek, ha jól emlékszem. De valószínű, hogy meghalt, amikor a keltákkal együtt lerohantuk azt a tábort, különben már rég a nyakunkon lenne. Ostoba kis perszóna volt, ha azt hitte, hogy egymaga elbánhat Hooddal.
– Az már biztos! – röhög az engem vonszoló katona. – Most meg ezt küldik itt, hogy ölje meg! Ez egy kölyök! Na, megérkeztünk, innen már egyedül mész tovább, paraszt!
Ajtó nyílik, majd azt veszem észre, hogy előrelöknek, én pedig a sárba esem. Röhögnek rajtam, azt mondják, itt a helyem, de én nem is igen érzékelem. A fájdalom, a harag, a bosszúvágy, az árulás érzete fűt. Annice! Annice a bérgyilkos, pont ő! Végig játszott velem a nyomorult fehérszemély, én pedig hittem neki! Hittem neki, mert szerettem, de ő csak kihasznált, sosem érzett irántam semmit! Csak kihasznált, mert tudta, hogy gyűlölöm Locksleyt! Felüvöltök tehetetlen dühömben, de hamar össze is szedem magam. Most nem lehetek gyáva! Nem lehetek gyenge! Muszáj megmondanom nekik, hogy Annice végig ellenünk játszott! Fogadok, most a bíróval van, megkapja a járandóságát, ha Locksley valóban halott, és eltűnik. De meg fogom találni, mert nem úszhatja meg, amit tett!
~*~
Botladozva érek a táborhoz, útközben többször is testközeli kapcsolatba kerültem az anyatermészettel, éhes vagyok, szomjas, mindenem fáj és ki vagyok merülve. Akkor látom meg Locksleyt, amikor éppen mosakszik. Ezek szerint él, ami egyrészt örömmel tölt el, másrészt igencsak meg vagyok ijedve, hogy mit fog szólni, amiért csak én jöttem vissza. Felnéz, a tekintetünk találkozik, és ő igen meglepettnek tűnik.
– Will! – szólal meg. – Azt hittem elkaptak.
– Elkaptak – válaszolok, miközben egyik kezem az oldalamra teszem. Ott fáj a legjobban.
– Hogy menekültél meg? – kérdi Locksley.
Mielőtt válaszolhatnék, John ront rám, és ütni-verni kezd, miközben ide-oda taszigál, és árulónak nevez, akit meg kéne ölni. Próbálok szabadulni, de gyenge vagyok, és még erőm teljében sem lenne esélyem ellene. Egy fához lök, tovább üt, mígnem a sebeim fel nem tárulnak a szeme előtt. Ekkor megáll.
– Uramisten! – suttogja megrendülten, és mindenki engem bámul. Gyűlölöm, így lehúzom az ingem, hogy eltakarjam a sebeimet.
– Hagyd beszélni! – mondja Locksley és közelebb jön.
Zilálok, de beszélnem kell. Előbb a többiek, utána a valódi áruló, csak szép sorban. Annice nincs itt, gondolhattam volna. Biztosan már jó messzire jár az aranyakkal, amiket a bírótól kapott.
– Üzenetet hozok… Nottinghamből… - zilálom. – Az embereinket holnap délbe a főtéren felakasztják.
– És mi lesz a fiammal? – kérdi Fanny.
– A fiút is – bólintok, és próbálom titkolni, hogy mennyire fáj ez nekem. – Tíz embert egyszerre. Az akasztások az ünnepséghez tartoznak, mivel a bíró… nősül.
– Nősül? – kérdi Bull. – Kit vesz el?
– Lady Mariant – mondom Locksleyra pillantva. Az arckifejezése azt mutatja, hogy szörnyen fáj neki a dolog, és valahogy sajnálom is érte.
– Királyi vérrel keveredik! – mondja Tuck barát.
– Az ám! – helyesel John. – És ha Richard király meghal, ő lenne a trón várományosa.
Locksley a tekintetét rajtam nyugtatja, és már tudom, mit fog mondani, mielőtt kimondaná. Úgy tudom, hogy engem vádol majd.
– Ezzel a hírrel jöttél vissza, hogy megölhess, ugye Will? – kérdi, de a hangját sem emeli fel. Pedig ha tudná, hogy máshol kell keresnie a merénylőt. – Mit akarsz tenni?
– Azt csak tőled függ, Locksley – mondom, miközben lassan talpra állok. – Sose szerettelek, ez nem titok! – A hangom tele van indulattal, nemcsak iránta, de az iránt a kis perszóna iránt is. – Csak azt szeretném tudni, bevégzed-e, amit elkezdtél, vagy pedig megfutamodsz-e mint egy elkényeztetett ficsúr, akinek mindig tartottalak?
– Mivel bántottalak meg téged, Will Scarlett? – kérdi, és közelebb jön hozzám. A hangjában nyoma sincs haragnak, inkább csak kíváncsiságnak és mély fájdalomnak. – Miért gyűlölsz ilyen engesztelhetetlenül?
Félrefordulok, de ő nem tágít. Nem mondhatom el neki, de muszáj. Tudom, hogy nem titkolhatom az igazságot, de félek, ha megtudja, akkor megöl. Én pedig nem akarok meghalni, de az életet sem érdemlem meg. Végül felemelem a fejem, egyenesen a szemébe nézek, és a szavak maguktól jönnek a számra.
– Tudd meg azért – mondom végül, és érzem, hogy a könnyek szúrják a szemem -, mert apánk jobban szeretett, mint engem!
– A mi apánk? – kérdi döbbenten Locksley, és látom, hogy Azeemra néz.
– Testvérek vagyunk, Robin of Locksley - folytatom esdeklő hangon. – Annak az asszonynak a fia vagyok, aki anyád helyére lépett egy ideig.
– Ez nem igaz! Hazugság! – ordít Locksley és megráz, de nem tágítok, pedig a szemében harag ég.
– De ez az igazság! – kiabálom fájdalmas hangon. – Tönkretetted az életem! – Látom, hogy Locksley arcán átsuhan valami. Bűntudat? Fájdalmas emlékek? Elenged, és nem néz rám. – Több okom van gyűlölni, mint bárkinek, de én mégis hinni kezdtem benned – mondom komolyan. – Tudni akarom bátyám… hogy velünk maradsz-e, vagy befejezed-e a műved?
Remegve állok előtte, miközben ő elgondolkodva néz rám. Már azon gondolkodom, hogy merre fussak, ha a kardja lesújt, hiszen egy ilyen, mint én csak bemocskolja a családja nevét. Akármilyen jó embernek is mutatja magát, akkor is nemes. Ám amikor megszólal, a hangjában nincs se harag, se gyűlölet, se undor.
– Van egy öcsém? - kérdi, és a hangjában inkább döbbenet van. – Tehát van egy öcsém! – mondja, és érzem, hogy magához ölel. Elfogadott volna?! Ez valóba megtörténik? Eltol magától, arcomat két kezébe fogva néz rám. – Itt maradok mellettetek. Itt maradok mindvégig.
– Mindvégig! – mondja Bull.
– Együtt maradunk – teszi hozzá John.
– Őrült népség – hallom Tuck barát hangját.
Boldogan hagyom, hogy Robin újra megöleljen. Ő a bátyám, a testvérem, és akármit is tettem, gondoltam eddig, az igazság az, hogy szeretem őt.
~*~
Később Fanny ellátja a sebeimet, de tudom, hogy beszélnem kell Robinnal. Muszáj elmondanom neki és a többieknek is, hogy Annice a bérgyilkos, akit mindenki emleget. Így, mikor Fanny végzett, én pedig már ettem is, elmondok mindent. Robin, Bull, John, Fanny, Tuck barát, de még Azeem is döbbenten hallgatják, amikor elmondom, hogy Annice valójában bérgyilkos, akit Guy of Gisbourne küldött, hogy megölje Robint. Senki sem akarja elsőre elhinni, bár azt hiszem, Azeem gyaníthatott valamit.
– Nem akarom elhinni! – mondja döbbenten John. – Pedig olyan aranyos, ártatlan kislánynak látszott.
– Sokszor a nők a legádázabb bestiák – mondja Azeem. – De ha meg akarta ölni a Hitetlent, vajon miért várt eddig?
– Kit érdekel?! – kérdem indulatosan. – Egy hazug, gyáva bestia, aki mindvégig játszott velünk! Ha megtalálom, megölöm! – ugranék fel, de fájdalom hasít az oldalamba. Robin elkap, és visszanyom ülő helyzetbe.
– Majd később, kisöcsém, most pihenned kell – mondja lágyan. – Sokan szenvedtél, ideje, hogy egy kicsit erőre kapj.
– Ahogy akarod, Robin – egyezek bele. Most bármibe beleegyezem, amit ő mond, pedig eddig folyton ellenkeztem vele. Azonban az iránta való haragom teljesen eltűnt, még akkor is ha tudom, sosem leszünk igazán testvérek. Túl nagy köztünk a szakadék és túl sok idő telt el.
Robin pihenni küld, de alig bírok aludni. Egyfolytában Annice arca lebeg a szemem előtt, és a fájdalom, amelyet nekem okozott túl nagy ahhoz, hogy kibírjam. Robin sokáig ott van mellettem, azt hiszem, nélküle most megőrülnék. De ő mintha ösztönösen tudná, mire van szükségem, nem távozik, míg el nem alszom.
~*~
Remek tervet eszeltünk ki, de a dolgok sajnos nem a várt módon alakulnak. Én az akasztófánál vagyok másnap a tömegbe vegyülve, hiszen az én feladatom, hogy adott jelre levágjam a foglyokat. Bár ezt Robin először ellenezte, de tenni akarok valamit. Jóvá akarom tenni a hibát, amit elkövettem. De amikor kihozzák őket, és Wulf meglát, nekem ugrik. A katonák választanak szét minket, és engem is a bíró elé cipelnek. A fejemet a hajamnál fogva hátrarántják, az egyik katona kezében ott a kardom. Elmondom, hogy Robin meghalt, csak a sírját láttam. Ám a katona felmutatja a kardot.
– Kössétek fel a többivel együtt – int a bíró, mire a tömeg felkap, és hiába erőlködöm, nem tudom megakadályozni, hogy a hóhér kezére ne kerüljek.
Ám nincs több hurok, a tömeg meg röhög. Talán ezt kihasználhatom.
– Uram! – kiáltok fel. – Nekem már nem jutott hurok! Én egyáltalán nem ragaszkodom az akasztáshoz!
Ám a hóhér sem ostoba, és egy hordóhoz kötöz, az egyikhez, amelyben Azeem robbanó, fekete pora van. Rám röhög, hogy mindig van még egy hely, majd ott hagy. A fejem a hordó tetején, és sejtem, rám milyen sors vár. Nem akarok még meghalni!
A dobok peregni kezdenek, majd elhallgatnak. Valaki alól kirúgják a széket, és mikor meghallom John ordítását, már tudom, hogy Wulf az. Istenem, csak ne őt! Hiszen még gyerek! Aztán minden összezavarodik. Robin felfedi magát, majd robbanás rázza meg a környéket. Azeem hordói. Én is kapok egy kis hamut az arcomba. Aztán érzem egy bárd élét a nyakamon. Ne! Ne! Ne! Behunyom a szemem, és várom a halált. Vége van, gyáva vagyok, hasznavehetetlen vagyok. Sajnálom, Robin, sajnálom, annyira sajnálom!
De a halál nem jön, helyette a hóhér elvágódik, és valaki elvágja a köteleimet. Robin az, és mielőtt felocsúdhatnék, belevetem magam a küzdelembe. Az emberek egy része elpárolni készül, de ekkor Azeem hangja harsan a levegőben.
– Angolok! Angolok! – kiált fel, mire mindenki megáll, és odafordul. A harc elcsitul egy pillanatra. – Azeem el Bashiral Bakim szól hozzátok! Nem vagyok a véretek, de veletek harcolok! Robin Hood oldalán harcolok a zsarnok ellen, aki el akar titeket tiporni! Ha szabadok akartok lenni, álljatok közénk! Tartsatok velünk! Tartsatok Robinnal!
– Csülökre, fiúk! – kiáltja valaki, a harc pedig folytatódik.
A bíró elvitte Lady Mariant, a várba pedig nem tudunk bejutni, de az én okos bátyámnak van egy terve. Egy katapult, amit a vár falához viszünk. Robin egyből felpattan rá, majd Azeem követi.
– Érdemes rá a nő? – kérdi Azeem.
– Meghalnék érte – válaszol Robin, mire megcsóválom a fejem. Aztán Robin rám néz. – Will! – kiáltja, mire kilövöm őket.
Átrepülnek a várfalon, egyenesen a másik oldalra. Ezt nevezem.
– Sikerült neki! – kiáltom vigyorogva. – Már megint!
Megfordulok, de egy katona támad rám. Mielőtt támadhatnék, valaki leszúrja. A szemeim elkerekednek, mikor megpillantom Annice-t. A lány rám néz, majd hozzám rohan és meg akar ölelni, de ellököm magamtól.
– Ne érj hozzám, te áruló! – ordítom rá. – Áruló gyilkos!
– Will, mégis mit… - kérdi, de felemelem a kezem.
– Tudom, hogy ki vagy, Annice Grey – mondom dühösen, és a szemem is összeszűkítem. – Remélem, jó játszótárs voltam, és jól esett, hogy kihasználtál. De ha ennek a harcnak vége, megöllek, ha még életben leszel, te hazug boszorkány!
Elrohanok, nem érdekel, mit gondol. Nekem most más dolgom van, és egyébként is, most muszáj kitombolnom magam, ha nem akarom elveszíteni az eszem, és sírva fakadni, mint valami gyerek.
|
| ookami67sophie | 2014. 02. 02. 22:52:43 | #29228 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
- Annice! - ölel meg aggodalmasan - Minden rendben?
- Igen - bólintok erőtlenül - Csak engem is aggaszt ez a dolog. Mi van, ha a bérgyilkos köztünk van? Úgy értem, itt a táborban? - kíváncsi vagyok mit mond...
- Nevetséges - legyint - Ezeket az embereket születésem óta ismerem, lehetetlenség, hogy bármelyikük is meg akarná ölni a ficsúrt. De jobb, ha erről senkinek nem beszélünk, rendben? Nem kéne feleslegesen felizgatni az embereket, amíg nem tudunk semmit.
Örülök, hogy így gondolja. Mekkora csalódás lesz neki, ha kiderül az igazság... de addig legalább nem kell izgulnom a többiek miatt.
- Igazad van. Felesleges lenne pánikot kelteni, ha egyszer nem tudjuk, hogy a bérgyilkos valóban itt van-e, vagy sem.
- Okos lány - csókol homlokon mosolyogva - Gyere, menjünk, mert Fanny magánkívül lesz, és akkor egész nap hallgathatjuk, hogy milyen hasznavehetetlenek vagyunk - nevet fel.
Igen, és az a baj, hogy ez az okos lány pontosan tudja, hogy ki a gyilkos... de abban korántsem biztos, hogy ezt el akarja mondani.
- Will! - szólalok meg hirtelen, meglovagolva a hirtelenjében jött elhatározást - Valamit el kell neked mondanom. - mondom komolyan, s látom rajta, hogy érzi a dolog súlyát - Fontos lenne, és kérlek, hogy hallgass meg!
- Rendben - biccenti - Hallgatlak. - én pedig csak remélni tudom, hogy nem fog félbeszakítani.
– Én… - kezdek bele, de ekkor az élet közbevág.
Mindenki rohanni kezd.
<><><>
Kézen fogva rohanunk, s látjuk, hogy egy lovas érkezett. Duncan az, ha jól emlékszem. Még Robin küldte el Lady Mariannel. Szegény alig él, de utolsó erejével még elmondja, mi is történt vele és a hölggyel... ám ekkor nyílvesszők kezdenek potyogni.
- Nézzétek ott! - kiáltja Bull - A hegy felől!
- Kelták, Isten legyen velünk! - Allah legyen irgalmas hozzánk - Fel a fára! Fel a fára!
Hallom egymás után a sok kétségbeesett kiáltást, de jelen helyzetben gondolkodni sem bírok. Nem tudom most mit is kellene tennem, s hogyan is kellene fellépnem. Ha Will harcolni lát, egyből rájön, hogy én vagyok az a valaki. Mielőtt azonban megoldásra jutnék kézen fog, és rohanni kezd velem.
- Követték szegény, bolond öreget - mondja, ahogy elhaladunk Robin mellett, majd egy létrához érünk - Mássz fel! - utasít, s bár nem tetszik az ötlet, engedelmeskedem - És ne gyere le, amíg vége nincs a harcnak! Akármi is történik, ne gyere le, érted?!
Nem! Ha most elmondom neki, akkor együtt harcolva erősebbek leszünk!
- Will… - kezdenék bele gyorsan, amíg az időm engedi, de egy csókkal belém fojtja a szót.
- Szeretlek - suttogja, s kardot ránt - Most pedig felfelé, asszony! - meglepnek a kemény szavai, de ennek ellenére valahol jólesnek - Nem akarom, hogy bajod essen!
Végül felmászom, s próbálom a "gyengébbeket", a nőket, s a gyermekeket támogatni. Ha lebukok sem hagyom, hogy a szemem láttára öljenek meg egy védtelen kölyköt is! A tüzes nyílzápor azonban keresztülhúzza a számításaimat.
- Annice! - hallom meg Will hangját - Annice, gyere le! Gyere le! - igen, én is épp így tervezem.
Fentről még látom, ahogy pár katona lefegyverzi, ám a sűrű füst miatt végül tovább kell állnom. Csak baja ne essen! Esélyem sincs segíteni. Ahogy lemászom a legközelebbi létrán, két katona kerül mellém. Áldást adhatnék, hisz legalább nem kelták, így még megúszhatom. A harc állását nézve amúgy sem lenne bölcs döntés kést rántanom. Ezzel a kettővel elbírnék ugyan, de minddel nem. Így pedig, hogy Will él és fogságba esett, még bőven van dolgom. Ez nem a halál ideje. Tudtukra adom, hogy nem áll szándékomban ellenkezni, s letérdelek. Ennek azonban vannak más előnyei is, hisz a sűrű füst miatt nem veszik észre a ruhám ujjába csúsztatott kis késemet. Vasra verni nincs lehetőségük így valószínűleg kötéllel kötik meg kezemet, így ez a kis penge lesz szabadulásom kulcsa.
Így is történik, nincs más dolgom, mint kivárni, míg egy lejtős kanyarhoz érünk. A már jól ismert terep épp nekem kedvez, s a kanyar miatt Will sem láthat meg. Azért jó lett volna, ha a közelébe kötöznek, mivel így esélyem sincs a kiszabadítására. A szabadságáért még a lebukást is vállalnám. Most csak annyit tehetek, hogy meglógok, s majd felfegyverkezve, egy alaposan átgondolt tervvel indulok érte. Remélem időben ki tudom hozni.
A kanyarba érve egy pillanat alatt kivágom magam, és már rohanok is. Nem nézek hátra, nem vesztegetem az időmet. Hallom, hogy pár ember üldözőbe vesz, de ezen a terepen nekem van előnyöm. Ráadásul a búvóhelyeket is jól ismerem, így meghúzom magam az egyikben. Nyomomra nem lelnek, így nemsokára feladják a keresést. Én pedig rögtön utánuk indulok.
<><><>
Nem sok telik bele, és már a város határában vagyok. A nap már jócskán fejött, s én épp úgy nézek ki, akár egy parasztleány. Mivel még mindig látok reményt arra, hogy Will szemében Annice maradhassak, úgy döntök sisakot, férfiruhát és fegyvert szerzek. Kétségbeesetten kutatok megfelelő alany után, ám csak nem találok egyetlen magányos katonát sem.
Végül úgy döntök, más eszközhöz folyamodom. Végül is nő vagyok... Három felém menetelő katonára esik a választásom, remélem egyiknek sem ismerős arcom.
- Szép jó napot uraim! - köszöntöm őket édes mosollyal.
- Miben segíthetünk leány? - kérdi egyből az első mogorván.
Elég apró termetű, remélem jó lesz rám a ruhája... bár a magassága azt jeleni, hogy bizonyára jó harcos, hisz mi másért lenne katona?!
- Csak megakadt a szemem magán... - válaszolom - épp olyan, mint az emberem volt. - intézek felé egy kacér vigyort.
Nehezemre esik, de végül kiharcolom, hogy kettesben elvonuljunk, s abban biztos vagyok, hogy meg fog lepődni a dolog kimenetelén. Kap egy nagyot a fejére. Mire a társai megtalálják, én már messze járok. Hogy mozgásom elég gyors maradjon a páncél nagy részét otthagyhattam volna, de az feltűnést keltene. Így hát kénytelen vagyok a nehéz páncélban vánszorogni, de legalább most már van kardom.
Gond nélkül a várba jutok, ahol aztán kérdezősködöm kellene, hogy mégis merre van a tömlöc. Mivel azonban jelenleg egy katona vagyok, furcsán venné ki magát a kérdés, így a dolog elég sok fejfájást okoz. Főleg gyerekeket kérdezgetek, hogy mégis mit tudnak a foglyokról, ők talán nem fognak gyanút. Miután megvan, hogy merre vitték a bagázst, elindulok. Sajnos elég sok időt fecséreltem az öltözetre és az információszerzésre, s egyre jobban sürget az idő.
Ahogy felfedezem a tömlöc bejáratát rá kell döbbennem, hogy könnyebb lenne az akasztófa alól kiszabadítani Willt és a többieket. Odalenn minden hemzseg a katonáktól.
Ekkor hallom meg, hogy a kivégzésük ma esedékes. Sürgősen ki kell találnom valamit...
- Te mit tétlenkedsz itt?! Nem őrségben lenne a helyed? - Mered rám egy rangosabb zsoldos.
- De, ide osztottak be a tömlöcbe... - válaszolom lemélyített hangon.
- Biztos téged küldtek a gyermekekért! - lök mellkason.
- Igen, el kell vezetnem őket... - motyogom kissé tanácstalanul, csak remélni tudom, hogy nem bukok le.
- Indulj, az a másik kettő ott segít! - magyarázza.
- Rendben. - mondom, s az említettek felé indulok.
Amint látom a legkisebbeket vezetjük a belső vár felé. Gondolom ott akarják elzárni őket, és én ezt nem fogom hagyni. Menet közben, amint egy kihalt folyosóra érünk, le is szúrom az első őrt. A második egyből rám ront, a gyerekek sikítoznak... csodálkoznék, ha ezek után nem kapnánk társaságot. Végül őt is levágom, a holttesteket pedig villám gyorsan egy ajtó mögé rejtem.
- Nyugodjatok meg, Annice vagyok! - mondom, s fellibbentem a sisakrostélyt.
- Itt meg mi történt? - jelenik meg két újabb katona.
Hál istennek nem hagytam feltűnő nyomokat magam után.
- Semmi, csak viszem a kis fattyakat a zárkába. - jelentem ki komolyan, mire bólintanak, majd távoznak, ahogy mi is a gyerekekkel.
A vár olyan akár egy labirintus, és hemzseg az őröktől. Mihamarabb kiutat kell találnunk. Ezt nehezíti, hogy a gyerekek egytől egyig vasra vannak verve. A kulcsot megszereztem ugyan, de nincs elegendő idő, hogy nekilássak az "oldozgatásuknak". A legjobb az lesz, ha meglapulunk valahol, s kivárunk. Ha kijutunk az udvarra, onnantól könnyebb dolgom lesz. Igaz, az eddigiekben nem volt alapos megfontolás... elfelejtettem, hogy nem az erősségem.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2014. 02. 02. 22:59:10
|
| Andro | 2014. 02. 01. 10:17:37 | #29206 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (Arlenemnek)
- Igen, persze... – vágja rá hirtelen, de valami nem tetszik, ahogy mondja. - Csak elgondolkodtam. Ő volt az, aki üldözött, ugye? Aki elől megmentettél?! – kérdi ártatlanul, engem azonban valami nyugtalanít.
- Igen – válaszolom.
- Na akkor már biztosan nem keseríti meg egy leány életét sem – mondja Annice egy erőltetett mosoly kíséretében.
- Hát többé nem – mondom elgondolkodva. Valami nagyon nincs rendben, de nem tudom, hogy mi.
- Viszont suttognak másról is - folytatja az öreg, s érzem a zsigereimben, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Miről? – kérdem érdeklődve.
- Azt beszélik egy bérgyilkos szegődött Robin nyomába – folytatja Tom apó, mire meglepetten nézek az öregre. Egy bérgyilkos?
- Mégis miféle? – folytatom a kérdezősködést. Ez egyre jobban érdekel engem.
- Nem tudni – jön a válasz.
- Mindegy is, egy embernek nincs esélye ellenünk. Ha Locksley közelébe is kerül, megtámadni ugyan nem lesz esélye – jelentem ki magabiztosan, amivel saját magamat is meglepem.
Hiszen ki nem állhatom Locksleyt, most mégis úgy beszélek róla, mint valami hősről. Bár, az emberek előtt nem fedhetem fel, hogy milyen is valójában, mert azzal magamnak tennék rosszat. És még nekem is el kell ismernem, hogy Locksley tett jó dolgokat, és az emberek boldogabbak, mióta ő itt van.
- Will! – szólal meg Annice, és megfogja a kezem. - Indulnunk kellene, Fanny már biztosan aggódik értünk.
- Rendben – mosolygok rá. - További szép napot Tom apó! – köszönök el, majd elindulunk visszafelé a táborba
Út közben nem sokat beszélünk. Igazából semmit, mert Tom apó szavain rágódom. Egy bérgyilkos. De vajon ki lehet az? És vajon valaki közülünk, vagy pedig a tábor közelében lapul azóta is? De hiszen senkit sem láttunk sehol a közelben, és én biztosan felfedeztem volna a nyomokat. Szólnom kéne a többieknek, de amíg nem tudok semmi biztosat, csak feleslegesen rémiszteném meg a tábor lakóit. Legjobb lenne körbeszimatolni a tábor körül, de úgy, hogy ne keltsek feltűnést. Az utóbbi időben pedig csak Annice jött a táborba, de lehetetlenség, hogy ő lenne az, akiről az apó beszélt. Annice egy legyet sem tudna agyon ütni, nemhogy megölni Locksleyt. Nevetséges feltételezés lenne részemről, ha ezt az ártatlan kislányt gyanúsítanám.
~*~
Amikor visszaérünk, észrveszem, hogy Annice nem Fannyék kunyhója felé igyekszik.
- Nem Fannyhoz indultunk? – kérdem értetlenül, mire megáll.
- Most jutott eszembe, hogy meg kell kérdeznem Azeem-tól valamit, de Te menj csak – mondja gyengéd hangon - ...és kérlek mond meg Fannynak, hogy rögtön megyek.
- Rendben, de siess! – kiáltok utána, mielőtt eltűnnék a bokrok között.
Úgy döntök, mégis körbeszimatolok a tábor környékén lábnyomok, vagy rejtekhely után kutatva. Ha valóban van valaki a közelben, könnyen kifürkészhette, hogy ki mikor merre jár. Hiszen ahhoz, hogy Locksleyt ártalmatlanná tegye, olyankor kéne rajta ütnie, amikor egyedül van.
Gyors vagyok, óvatos és nagyon halk, de nem találok semmit. Se lábnyomokat, se rejtekhelyre valló utalásokat, se semmit. Ha valóban van, vagy volt is itt valaki, remekül tudja álcázni a nyomait. Tanácstalan és bosszús vagyok, mert ezek szerint az illető vagy rettentően jól leplezi a jelenlétét, vagy már nincs itt. De egy bérgyilkos nem adná fel ilyen könnyen, nem? Megrázom a fejem, és inkább visszamegyek a táborba.
Alig érek vissza, amikor Annice jön velem szemben, az arca pedig gondterheltnek tűnik. Biztosan őt is foglalkoztatja ez a bérgyilkos, hiszen ha Locksleyt megöli, mi a biztosíték rá, hogy minket nem intéz el? Akárki is, az biztos, hogy magasan képzett harcos, különben nem őt küldték volna.
– Annice! – lépek a lányhoz, és megölelem. – Minden rendben?
– Igen – bólint. – Csak engem is aggaszt ez a dolog. Mi van, ha a bérgyilkos köztünk van? Úgy értem, itt a táborban?
– Nevetséges – legyintek. – Ezeket az embereket születésem óta ismerem, lehetetlenség, hogy bármelyikük is meg akarná ölni a ficsúrt. De jobb, ha erről senkinek nem beszélünk, rendben? Nem kéne feleslegesen felizgatni az embereket, amíg nem tudunk semmit.
– Igazad van – mondja egyetértően. – Felesleges lenne pánikot kelteni, ha egyszer nem tudjuk, hogy a bérgyilkos valóban itt van-e, vagy sem.
– Okos lány – mosolygok rá, majd homlokon csókolom. – Gyere, menjünk, mert Fanny magánkívül lesz, és akkor egész nap hallgathatjuk, hogy milyen hasznavehetetlenek vagyunk – nevetek fel.
– Will! – szólal meg Annice hirtelen, alig hogy elindultunk. Megállok, és kérdőn nézek rá. – Valamit el kell neked mondanom. – A lány hangja komoly, nekem pedig valami rossz érzés van a gyomromban. – Fontos lenne, és kérlek, hogy hallgass meg!
– Rendben – biccentek. – Hallgatlak.
– Én… - kezd bele, de ekkor azt vesszük észre, hogy mindenki egy irányba rohan.
~*~
Kézen fogom Annice-t és futni kezdünk. Egy lovas az, ha jól látom, Duncan, akit Locksley Lady Mariannel küldött el. Valami baj van, és ahogy közelebb megyünk kiderül, hogy Lady Mariant elhurcolták, és a biro katonái betörtek a Lady birtokára. Ez rosszat jelent, és aggódva pillantok Annice-ra, akinek az arca falfehér. Majd hirtelen nyílvesszők kezdenek záporozni.
– Nézzétek ott! – kiált fel Bull, és a domb felé mutat, ahol le lehet jönni a táborba. – A hegy felől!
Riadtan bámuljuk a hatalmas, barbár keltákból álló sereget, amelyek között nottinghami katonák is vannak. A seregeket a biro és egy kelta vezér vezeti.
– Kelták, Isten legyen velünk! – hallatszik egy kiáltás.
– Allah legyen irgalmas hozzánk – sóhajt fel Azeem.
– Fel a fára! Fel a fára! – ordítja Bull, mire mindenki rohanni kezd.
Én is rohanni kezdek Annice-szal, de amikor Locksley mellé kerülök, még odavetek neki egy mondatot.
– Követték szegény, bolond öreget – mondom, majd az egyik fa felé iramodunk. – Mássz fel! – utasítom Annice-t. – És ne gyere le, amíg vége nincs a harcnak! Akármi is történik, ne gyere le, érted?!
– Will… - próbál ellenkezni, de egy csókkal belefojtom a szót.
– Szeretlek – suttogom, és előkapom a kardom. – Most pedig felfelé, asszony! – mondom komolyan. – Nem akarom, hogy bajod essen!
Annice végül felmászik, én pedig belevethetem magam a harcba. A kelták kemény ellenfelek, és többen meg is halunk, de tartjuk magunkat. Nem adjuk fel, és én is levágok egy jó párat, vagy a késemmel torkon dobom őket. Locksley is derekasan küzd, el kell ismernem, hogy bátor és erős harcos, nem húzza ki magát a munka alól. És a végén végül vissza is szorítjuk őket úgy, hogy a kelták fülüket-farkukat behúzva oldalognak el. Mármint az a pár, aki még életben maradt. Hatalmas üdvrivalgás veszi kezdetét, de korai még az öröm, mert a birónak úgy tűnik újabb ötlete támadt. Katonái tüzes nyilakkal kezdik lőni a fák tetején levő házainkat. Annice! Ahogy az első kunyhók és hidak meggyulladnak, Annice-t kezdem keresni, miközben próbálom védeni magam a nottinghami katonák támadásaitól. Látom, hogy Tuck barát biztonságos helyre viszi a gyerekeket.
– Annice! – ordítom torkom szakadtából. – Annice, gyere le! Gyere le! – üvöltöm, miközben újabb katonát küldök a másvilágra.
A harc heves, a szemem csípi a füst, alig látok, ahogy keresztülrohanok az immáron lángoló táboron. Látom, ahogy Wulfot az egyik katona elfogja. Elveszítem a kardomat, és az utolsó késemet is, de még sikerül leterítenem egy katonát puszta kézzel. De a következő nyílpuskát szegez rám, majd előbukkan még három katona, ugyancsak nyílpuskával. Felemelem a kezem. Nem ölnek meg, elfognak, és olyan hamar tepernek a földre és kattan a vas a csuklómon és a bokámon, hogy fel sem igen tudok eszmélni.
– Felállni, te korcs! – rant fel az egyik katona. – Most majd megtanulod, hogy mi jár a törvényszegésért, te rohadék! – vág gyomorszájon, hogy majdnem összeesem, de egy hangot sem adok ki. – Nyomás a többihez! – rángat magával, miközben a társaival együtt röhög.
A többiekhez rángat, akik között felismerem Bobot, Wulfot és… Annice-t is. Szóval Annice-t is elfogták. Engem a sor végére bilincselnek, majd elindulunk. Még visszanézek, és arra gondolok, hogy vajon Locksley él-e még. Vajon megúszta, és ki fog minket szabadítani, vagy sorsunkra hagy, mint az az ember, akinek mindig tartottam? Egy szót sem szólok, csak az égő tábort nézem, a helyet, amelyet az otthonomnak tartottam eddig. A katonák taszigálásai, lökdösései közepette indulunk meg Nottingham felé.
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 31. 11:34:17 | #29192 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Miután befejeztük a munkát Fanny-val az első utam Robinhoz vezet. Veszélyes, de annál nagyszerűbb lépésre szántam el magam: megpróbálom közelebb hozni a két testvért. Mindkettejüket remek embernek ismertem meg, és bánt, hogy ők nem így gondolkodnak egymásról... bár Robin talán még jobb véleményen van, mint Will, annak ellenére, hogy felé hajított egy kést.
Szólalnom sem kell, Robin egyből megkérdezi, hogy mi a helyzet. Épp csak belekezdek Will dicsérgetésébe, s elmesélem neki, hogy olvasni tanítom, mikor ő váratlanul megjelenik. Egy darabig csak mérgesen bámul Robinra, majd megindul felénk. Több sem kell Johnnak, Bullnak és Muchnak, akik szintén az eseményeket szemlélik. Ők is megindulnak, s védelmezően Robin mellé állnak, Will pedig csak a fejét csóválja. Elég viccesnek találom a helyzetet.
- Nem akarok semmit - morogja feszülten - Annice, gyere! - kiált, jóformán parancsol.
- Will, ne kapd fel a vizet! - próbálom oldani a helyzetet - Nem történt semmi. Csak beszélgettünk.
- Nem én vagyok az, aki egyből hívja a testőreit, ha meglát - gúnyolódik.
- Will, nem hívtam senkit - sóhajt Robin - Nem akarok bajt, tényleg. Annice elmondta, hogy olvasni tanít téged.
- És?! - duzzogja - Ez olyan nagy probléma, Locksley?! Azt hiszed, nem vagyok rá képes, vagy mi?! Mert én csak egy paraszt vagyok, aki másra sem jó, minthogy az urak beletöröljék a csizmájukat?!
- Ellenkezőleg - vágja rá Robin, mire Will láthatóan meglepődik - Szerintem nagyszerű ötlet.
- Téged fejre ejtettek, hogy most ilyen barátságos vagy, vagy akarsz tőlem valamit? - kérdi összehúzott szemmel a gyanakvó Will - De mindegy is, mert ha abban reménykedsz, hogy belebukom, hát tévedsz! Annice, menjünk! - morogja, s indul is.
Lábaimat kapkodva indulok utána. Úgy vélem lesz mit kimagyaráznom, de nem bánom. Ha egy picivel is közelebb hozta őket, már megérte... nekem pedig hosszútávon úgy sincs veszítenivalóm. Bár ami azt illeti, nem vártam, hogy Will így nekitámad.
- Miért kellett megint nekiesned? - kérdezem tőle kissé bosszúsan. - Azt hittem, azok után már nem utálod.
- Nem, nem utálom – fordulok felém elég indulatosan - Gyűlölöm! - meglep ez a szóhasználat, azt hittem már túlvan ezen - Most mi van? Azt hitted, hogy miután elmondtam neked azt a dolgot, egyből megszerettem Locksleyt? Hát nem, ebben tévedsz! És neked miért kellett elkotyognod, hogy mit csinálunk? Azt hittem, ez a kettőnk titka marad, ahogy az én titkom is kettőnk titka! Hazudtál nekem, Annice!
- Nem hazudtam, én csak azt akartam, hogy Robin is örüljön. Ő remek dolognak tartja az egészet, és nem néz le úgy, ahogy te hiszed - magyarázom, de látom, hogy nem nagyon használ - Will, kérlek! - csúsztatom karjára kezemet - Ne haragudj! Sajnálom, igazad van, meg kellett volna beszélnünk, de nem tudtam, hogy emiatt ennyire felkapod a vizet.
Szavaim hallatán rám néz, majd sóhajtva magához húz.
- Én is sajnálom, édesem - mormolja halkan - Én csak… akartam valamit, ami csak az enyém. Soha nem volt semmim, és most… most életemben először volt valamim, amit nem kellett megosztanom senkivel.
- Nem tudtam, hogy ez ilyen sokat jelent neked, Will - simítom meg arcát - Sajnálom, tényleg. Ne haragudj rám!
- Nem haragszom - csókol homlokon - Nem haragszom. De szeretnék mutatni valamit. Vagyis, nem igazán mutatni, de… - gondolkozik el, nem tudom mit forgathat a fejében, de úgy látszik ő sohasem fogy ki a meglepetésekből - Mi lenne, ha bemennénk a faluba?
- Nem veszélyes az? - kérdem egyből, hisz Arlennek nagyon is az - Ha Guy of Gisbourne, vagy egy katona meglát minket… - illetve felismeri Arlent...
- Ne aggódj, ismerem a legjobb rejtekhelyeket - mosolyog bíztatóan, majd elenged - Gyere! - kiáltja, s végül fejet hajtok az akarata előtt.
Bízom Willben, s ha ő azt mondja ismer olyan utakat, akkor az úgy is van.
<><><>
Mikor elérjük a falut csodálkozva látom, hogy sokkal élettel telibb, mint megérkezésemkor. Ahogy bámészkodom, s szemem katonákat keres, egyszer csak azt veszem észre, hogy Will egy erszényt vesz elő. Ez biztosan az, amit a folyónál szerzet... és éppen most szórja el a benne lapuló érméket. Az emberek állat módjára lapnak a könnyen jött arany, s ezüstpénzek után...
- Miért tetted ezt? - értetlenkedek, hisz van ennek jobb módja is. Ráadásul igazságtalan, mivel a gyengét ugyanúgy elnyomják az erősek, mint a gazdagok.
- Mert így helyes - von vállat - Nagy élet van, kíváncsi vagyok, hogy miért. - jeleni ki harsányan.
- Mert Guy of Gisbourne meghalt - mondja egy öregúr.
- Gisbourne halott?! – kérdez vissza Will – Hogyan? Tom apó, mit tudsz erről?
- Nem sokat, de holmi szóbeszéd szerint a bíró végzett vele - suttogja - Állítólag Robin Hood miatt, mert nem sikerült megölnie. Isten áldja azt a haramiát, mert most egy gonosztevővel kevesebb garázdálkodik a főurak között.
Szavai hallatán nem tudom eldönteni, hogy ez nekem most voltaképpen jó, vagy rossz. Amennyiben titkom sírba szállt vele, s a két embere sem fecsegett, jó... viszont ha a bíró fülébe jutott Annice Grey neve...
- Annice? - kérdi halkan Will, úgy látszik kiült a dolog arcomra - Jól vagy, édesem? - folytatja, de nem is tudom, mit mondhatnék... - Annice! Annice!
- Igen, persze... - vágom rá hirtelen - csak elgondolkodtam. Ő volt az, aki üldözött, ugye? Aki elől megmentettél?! - játszom a butácska parasztleányt, ám Will nem tűnik nyugodtabbnak. Átlátna rajtam?!
- Igen. - mondja szenvtelenül.
- Na akkor már biztosan nem keseríti meg egy leány életét sem. - erőltetek mosolyt arcomra.
- Hát többé nem. - jelenti még mindig kissé közömbösen, bár lehet, hogy csak elgondolkodott... ki tudja?!
- Viszont suttognak másról is. - folytatja az öreg, s érzem a zsigereimben, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Miről? - kérdi érdeklődve Will.
- Azt beszélik egy bérgyilkos szegődött Robin nyomába. - Na ha eddig sápadt is voltam, ettől aztán biztosan tejfehérbe váltott a bőrszínem.
Szerencsére Willt épp eléggé leköti az öregúr mondandója ahhoz, hogy még rám is figyeljen.
- Mégis miféle? - folytatja a kérdezősködést.
- Nem tudni. - kap választ, mire kezd újra színem lenni.
Már azt fontolgattam merre fussak, mikor az öreg kiejti a nevem.
- Mindegy is, egy embernek nincs esélye ellenünk. Ha Locksley közelébe is kerül, megtámadni ugyan nem lesz esélye. - jelenti ki magabiztosan Will.
Igaza van, de azért megnézném az arcát, mikor kiderül, hogy a gyilkos én magam vagyok, de úgy érzem nem lenne benne sok köszönet. Bár ki tudja?! Érkezhetett egy másik bérgyilkos is, az is lehet, hogy róla beszélnek. Ejj, Arlen Wardnak biztosan nincs ekkora szerencséje.
- Will! - fogom meg a kezét - Indulnunk kellene, Fanny már biztosan aggódik értünk. - s nem akarom megvárni az újabb fejleményeket a gyilkosról.
- Rendben. - mosolyog rám Will - További szép napot Tom apó! - köszön el, s már indulunk is vissza.
Út közben még mindig a hallottakon pörög az agyam, nem akarom, hogy valaki mástól tudja meg a dolgot. Azt meg legkevésbé, hogy az itteniek azt higgyék végig Robin életére fájt a fogam. John elevenen megnyúzna, Fanny szóba sem állna velem, Wulf pedig a fakardjába dőlne... de vajon mit tenne Will. Bele se merek gondolni.
<><><>
Amint visszaértünk a táborba, úgy döntök beszélek Azeem-mal.
- Nem Fannyhoz indultunk? - értetlenkedik Will, amint megpróbálok észrevétlenül leszakadni.
- Most jutott eszembe, hogy meg kell kérdeznem Azeem-tól valamit, de Te menj csak. - utasítom gyengéden - ...és kérlek mond meg Fannynak, hogy rögtön megyek.
- Rendben, de siess! - kiáltja utánam, de én már el is tűnök a bokrok között.
Miután megtaláltam a mórt, rögtön bele is kezdek mondandómba. Elmondom neki mennyire aggasztanak a hallottak, s a tanácsát kérem az igazság felfedésével kapcsolatban.
- És mégis mivel kívánod bizonyítani, hogy egy bérgyilkos vagy Arlen?
- Nem tudom, de úgy érzem jobb lenne, ha Will tőlem tudná meg.
- Tedd ahogy jónak látod, az a helyes út.
- Én magam sem tudom, mit látok jónak... - nyafogom kétségbeesetten.
- Az őszinteség a végén mindig elnyeri a maga jutalmát, ahogy a hazugságok is vonnak maguk után egyes mást. Minél előbb öntesz tiszta vizet a pohárba, annál előbb látsz át az üvegén.
- De félek, hogy nem lesz már velem ugyanolyan...
- Előbb utóbb kiderül, és bizonyosan rosszabb lesz a helyzet, ha Will nem tőled tudja meg. - jelenti ki, s igaza is van.
Mégis rettegek, a legszívesebben inkább elmenekülnék, nem tudom képes leszek-e Will szemébe nézni, miután megtudta az igazságot. Belehalok ha emiatt gyűlöl meg. Ironikus lenne, Arlen miatt utálná Anice-t. Pedig ha tudná Arlen mennyire szereti...
|
| Andro | 2014. 01. 25. 19:01:05 | #29110 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (Arlenemnek)
Miután a méz elfogyott – ebbe a gyerekek is besegítenek azért – Annice úgy dönt, eljött az ideje, hogy megtanítson olvasni. Nagyon ideges vagyok, és persze izgatott is, hiszen még soha senki nem tanított nekem ilyesmit. Annice pedig csak kuncog rajtam, szerintem mulattatja, de én nem találom viccesnek a dolgot.
- Ne légy nyugtalan, elsőre senkinek sem megy könnyedén, de biztosan hamar belejössz majd. – bíztat, de ettől még ideges vagyok.
Zavartan nézek rá, majd gyorsan felmászom a kunyhómba a levélért, utána irány a barlangom. A tetejére mászunk, szépen süt a nap. Annice még tintát, tollat és papírt is szerzett valahonnan. Először magyaráz valami magánhangzókról meg mássalhangzókról, amit nem igazán értek, de ráhagyom. Igazából nem érdekel, hogy mi a különbség, de próbálom megérteni, amit mond. Utána elkezdjük a tanulást. Az A betűvel kezdjük. Ezzel kezdődik Annice neve is, ha jól tudom.
- Na, most jöjjön a B! – mosolyog rám bíztatóan, mikor már vagy fél oldalt teleírtam A betűkkel. De még nem megy tökéletesen
- Nem korai még? Még az A sem megy tökéletesen... – bizonytalanodom el.
- Menni fog, még átismételjük! – fogja meg a kezem.
- És még sok betű van? – kérdem aggódva, mert nem tudom, hogy fogom ezt a sokat megjegyezni. Annice csak nevetve csóválja a fejét. Neki könnyű, ő tud írni és olvasni, de nekem ez még új.
- Még csak most kezdtük el, hidd el ha belejössz, gyorsabban megy majd.
- Ígéred? – mosolygok rá huncutul. Bízom benne, jobban, mint bárkiben.
- Biztos vagyok benne, hisz eddig remekül megy! – hajol felém, én pedig hirtelen elfordulok, így az ajkai az ajkaimat érik. Pont ezt akartam elérni.
Nem telik sok időbe, hogy forró csókba forrjunk össze, aminek végül Annice vet véget. Én ennek egyáltalán nem örülök. Főleg, mert Annice elfordítja a fejét, és zavartan köhint egyet.
- Na, akkor nézzük a B-t!
- Rendben. – mondom halkan, ha neki így jó, hát csináljuk. Pedig szívesen tovább csókoltam volna még.
Folytatjuk a tanulást, és egészen az S betűig jutunk, ami úgy néz ki, mint egy kígyó. Az én vezetéknevemben, a Scarlettben is van ilyen betű, ezzel kezdődik, ha jól tudom. De persze biztosat nem egészen tudhatok. Végül pihenünk, mert mindketten elfáradtunk már a nagy tanulásban. És holnap is lesz nap. Aztán eszembe jut valami.
- Már le tudom írni, a neved kezdőbetűjét – jelentem ki boldogan, mire Annice meghökkenve néz rám.
- Honnan tudod, hogy... – kezd bele, mire rajtam a meglepődés sora. Hogyhogy hogy érti?
- Az Annice A-val kezdődik, nemde?! – kérdem bizonytalanul.
- Jaj, bele se gondoltam még! – vigyorog zavartan, mint a csínyen ért gyerek. De mintha valami nem lenne rendben. De nem firtatom a dolgot. Ha baj lenne, Annice elmondaná nekem.
- Na induljunk, Fanny biztosan vár már! – jelentem ki, mire összepakolunk, és elindulunk vissza a táborba.
~*~
Míg Annice-t Fanny lefoglalja, én a kunyhómba mászom, és elrejtem a levelet, meg a papírokat. Nem akarom, hogy bárki megtudja, hogy írni és olvasni tanulok. Nem mintha baj lenne, vagy szégyellném, de szeretnék végre valami olyan dolgot, ami csak az enyém, és senki mással nem kell megosztanom. Aztán előveszem a kis erszényt, amit még annak idején a folyónál zsákmányoltam attól a futártól. Kinyitom, és a földre borítom a tartalmát. Több ezüstpénz és pár arany a zsákmány. Csak tízig tudok számolni, és remélem, az ezüstpénzek száma kevesebb tíznél.
– Na lássuk csak… – kezdem őket sorba rakni. – Egy, kettő, három… – szépen számolgatom őket. – Kilenc, tíz… A csudába, ez több mint tíz! – fakadok ki hangosan, mert a tudományom ennél a számnál nem terjed tovább. Fogalmam sincs, mi jön a tíz után, így tanácstalanul nézek a többi ezüstpénzre. – Akkor máshogy próbáljuk meg – döntöm el, és a maradékot is sorba teszem.
A másik kupacban hat ezüst van, és van három aranyam. De hogy mennyi az összes ezüst, fogalmam sincs róla. A fejem csóválom, és tudom, hogy csak két ember van, akikre számíthatok ebben a kérdésben, viszont akkor be kéne vallanom, hogy van nálam valami, ami Locksley szerint a tábort illeti meg. Ezt pedig nem szeretném. Azeem talán nem árulna el, de Annice biztosabb. Ha a betűket ismeri, talán a számokat is ismeri tíz fölött. Végül nagyot sóhajtok, és úgy döntök, mégis megkérdezek egy nálam tudósabb személyt. Hajt a tudásvágy, azt hiszem.
Az ezüstöket és a három aranyat visszateszem az erszénykébe, amelyet egyik zsebembe rejtek, majd szépen leereszkedem a kunyhómból a földre. Annice-t sehol sem látom, biztosan sok dolga van, így Azeem után érdeklődöm.
– Az erdőbe ment, azt mondta, hogy szüksége van bizonyos növényekre – kapom meg a választ Bulltól. – A kis forrás felé láttam elmenni.
– Köszönöm! – biccentek, majd Azeem után sietek. Muszáj megtalálnom, és Annice-t most nem akarom zaklatni, mert már így is sokat segített nekem.
Meg is találom Azeemot a forrásnál, ahol Bull mondta. Nagy munkában van, de amikor megérzi a jelenlétem, feláll, és megfordul. A kardja a kezében, mire egyből a magasba emelem a kezem.
– Csak én vagyok az, ne bánts! – kiáltom ijedten, mire Azeem leereszti a fegyvert.
– Will Scarlett – biccent barátságosan Azeem. – Mit tehetek érted?
– A segítségedet kérem – mondom közelebb menve. – De ígérd meg, hogy nem árulod el Locksleynak, amit mutatni fogok neked. Nem venné jó néven.
Azeem bizonytalannak látszik, de amikor előveszem az erszényt, és megmutatom a tartalmát, bólint. Sőt, amikor elmondom neki, hogyan szereztem az erszényt, elismerést látok a szemében. Vagy azért, mert jó tolvajnak tart, vagy mert nem öltem meg a futárt. Fogalmam sincs, hogy melyik, mert Azeem talán a legkiismerhetetlenebb ember, akivel valaha dolgom volt. Aztán a gondomat is elmondom, mire ő csak bólint.
– Szóval, csak tízig tudsz számolni – bólogat bölcsen, amikor ezt is megtudja. – Nem olyan nagy baj az, a legtöbben kettőig sem tudnak. Ha akarod, szívesen megtanítalak.
– Komolyan?! – csillan fel a tekintetem. – Mi jön a tíz után?
– Tizenegy – válaszolja türelmesen. – Aztán tizenkettő, tizenhárom, és így tovább egészen húszig. Érted?
Bólogatok, és újfent megszámolom az ezüstöket. Ezek szerint, nekem abból tizenhat van, aranyból pedig három. Ez egy kész vagyon a magamfajta számára, amiből egy hétig is ehetnék. De jobb célra akarom fordítani.
– Mit akarsz tenni a pénzzel, fiatal barátom? – kérdi jóindulatúan Azeem.
– Már megvan vele a tervem, olyan, aminek mindenki örül – mondom komolyan. – Nem értem, hogy Locksley miért halmozza fel a sok kincset, ha azt mondta, hogy azért rabolunk, hogy később szétosszuk az emberek között. De nem osztunk szét semmit, csak gyűjtögetünk, és nem értem, ez mire jó.
– Ahogy neked, úgy a Hitetlennek is megvannak a maga tervei – válaszol türelmesen Azeem. – Légy türelmes, Will Scarlett, és akkor mindenre fény derül.
– Remélem, hogy olyan tervek, amikkel nem sodor minket bajba – dünnyögöm halkan, mire Azeem kezét érzem a vállamon. – Nem úgy gondoltam. Én csak…
– Tudom, fiatal Hitetlen – bólint a mór. – Nagy fájdalom nyomja a szíved, és bizalmatlan vagy az emberek iránt. De néha engedned kéne, hogy az emberek közeledjenek hozzád, ahelyett, hogy bezárkózol, és folyton elfutsz mindenki elől, aki be akar lépni a szívedbe.
Tudom, hogy Azeemnak igaza van, és hogy a szavaival rá célzott, de képtelen vagyok őt beengedni a szívembe. Képtelen vagyok rá, egyszerűen nem megy. De ezeket nem tudom elmondani a mórnak, így csak sóhajtok egyet.
– Köszönöm, Azeem! – nézek hálásan a férfira. – Most vissza kell mennem a táborba, mielőtt Annice keresni kezdene.
– Menj csak – mosolyog Azeem. – Az a leány képes volt rá, hogy beengedd a szívedbe őt, Will. Annice nagyon szeret téged. Vigyázz rá!
– Vigyázok – bólintok, majd elsietek.
~*~
Visszaérek a táborba, és megpillantom Annice-t, amint éppen Locksleyval beszélget. A vérem egyből forrni kezd, de nem akarok rájuk rontani. Az senkinek sem lenne jó, pláne nem nekem. Locksley erősebb, magasabb, mint én, és idősebb is vagy jó tíz évvel. És ahogy látom, egész jól elvannak Annice-szal. A végén féltékeny leszek. De oda kell mennem, ám ahogy elindulok feléjük, John, Bull és Much védekezően a ficsúr mellé állnak. Komolyan, ez azért már nevetséges. Sóhajtva megcsóválom a fejem, de úgy tűnik, Annice-t mulattatja a dolog.
– Nem akarok semmit – morgom, mikor odaérek. – Annice, gyere! – szólok a lánynak, mert nem fogok két méternél közelebb menni.
– Will, ne kapd fel a vizet! – védekezik Annice. – Nem történt semmi. Csak beszélgettünk.
– Nem én vagyok az, aki egyből hívja a testőreit, ha meglát – mondom gúnyosan.
– Will, nem hívtam senkit – sóhajt Locksley. – Nem akarok bajt, tényleg. Annice elmondta, hogy olvasni tanít téged.
– És?! – fújom fel magam. – Ez olyan nagy probléma, Locksley?! Azt hiszed, nem vagyok rá képes, vagy mi?! Mert én csak egy paraszt vagyok, aki másra sem jó, minthogy az urak beletöröljék a csizmájukat?!
– Ellenkezőleg – vágja rá a férfi, mire meglepetten pislogok. Most mi akar ez lenni? Semmi visszavágás, semmi szócsata, semmi erőszak, se íj és nyíl? – Szerintem nagyszerű ötlet.
– Téged fejre ejtettek, hogy most ilyen barátságos vagy, vagy akarsz tőlem valamit? – kérdem gyanakodva, és összehúzom a szemem. – De mindegy is, mert ha abban reménykedsz, hogy belebukom, hát tévedsz! Annice, menjünk! – mondom a lánynak, majd elindulok.
Mérgesen sétálok ki a táborból, Annice pedig követ. Azt hittem, nem fogja elkotyogni a dolgot, de hát elvégre nő, és egy nő nem tudja tartani a száját. De azt hittem, hogy ő más. Végül valahol a fák között megállok, és bevárom Annice-t. A mérgem már kezd elmúlni, de nem akartam, hogy más is megtudja.
– Miért kellett megint nekiesned? – kérdi Annice, és hallom a hangján, hogy bosszús. – Azt hittem, azok után már nem utálod.
– Nem, nem utálom – fordulok felé indulatosan. – Gyűlölöm! – A szóra Annice szemei elkerekednek. – Most mi van? Azt hitted, hogy miután elmondtam neked azt a dolgot, egyből megszerettem Locksleyt? Hát nem, ebben tévedsz! És neked miért kellett elkotyognod, hogy mit csinálunk? Azt hittem, ez a kettőnk titka marad, ahogy az én titkom is kettőnk titka! Hazudtál nekem, Annice!
– Nem hazudtam, én csak azt akartam, hogy Robin is örüljön. Ő remek dolognak tartja az egészet, és nem néz le úgy, ahogy te hiszed – próbál mentegetőzni. – Will, kérlek! – teszi a karomra a kezét. – Ne haragudj! Sajnálom, igazad van, meg kellett volna beszélnünk, de nem tudtam, hogy emiatt ennyire felkapod a vizet.
Olyan szemekkel néz rám, hogy nem is tudok haragudni rá. Sóhajtok egyet, majd magamhoz húzom. Istenem, miért nem tudok haragudni rá még ezek után is?
- Én is sajnálom, édesem – dünnyögöm halkan. – Én csak… akartam valamit, ami csak az enyém. Soha nem volt semmim, és most… most életemben először volt valamim, amit nem kellett megosztanom senkivel.
- Nem tudtam, hogy ez ilyen sokat jelent neked, Will – mondja halkan Annice, és megsimítja az arcomat. – Sajnálom, tényleg. Ne haragudj rám!
- Nem haragszom – mondom csendesen, és megcsókolom a homlokát. – Nem haragszom. De szeretnék mutatni valamit. Vagyis, nem igazán mutatni, de… - elgondolkodva nézek rá. – Mi lenne, ha bemennénk a faluba?
- Nem veszélyes az? – kérdi gyanakodva Annice. – Ha Guy of Gisbourne, vagy egy katona meglát minket…
- Ne aggódj, ismerem a legjobb rejtekhelyeket – mosolygok rá, majd elengedem. – Gyere!
~*~
Szerencsésen elérjük a falut, amely most mintha élénkebb lenne, mint máskor. A pénz nálam van, és mikor előveszem az erszényt, nemes egyszerűséggel kiszórom belőle a pénzt, ahogy az úton sétálunk. Az emberek egymást taposva esnek neki, és bár ezt elég barbár dolognak tartom, de mégis valahogy megnyugtat a tudat, hogy ez a pár ezüst és arany olyan helyre került, ahol szükség van rájuk. Annice értetlenül bámul rám.
– Miért tetted ezt? – kérdi.
– Mert így helyes – vonok vállat, és körbenézek. – Nagy élet van, kíváncsi vagyok, hogy miért.
– Mert Guy of Gisbourne meghalt – hallok meg egy hangot, és mikor odakapjuk a fejünket Annice-szal, egy öregembert pillantunk meg. Ismerem, ő Tom apó, a falu egyik legöregebb embere.
– Gisbourne halott?! – kérdem értetlenül, bár a hír hallatán legszívesebben táncra perdülnék. – Hogyan? Tom apó, mit tudsz erről?
– Nem sokat, de holmi szóbeszéd szerint a bíró végzett vele – suttogja az öreg. – Állítólag Robin Hood miatt, mert nem sikerült megölnie. Isten áldja azt a haramiát, mert most egy gonosztevővel kevesebb garázdálkodik a főurak között.
Egy szót sem szólok, csak Annice-t nézem, aki egyre sápadtabb lesz. Vajon mi a fene van vele?
– Annice? – kérdem halkan. – Jól vagy, édesem? – A hangom aggodalmas. – Annice! Annice!
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 25. 12:20:50 | #29097 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
- Annice! - szólal meg ismét - Hol vagy? - remélem nála vannak a ruháim, kellemetlen lenne, ha nem így lenne.
- A parton - válaszolom, s kíváncsian várom reakcióját.
- Menj be a vízbe, nálam vannak a ruháid. De nem lenne illő, hogy ruha nélkül lássalak, így leteszem a ruháidat a partra - nem csalódtam, még mindig egy igazi gavallér, s szerencsére a ruháim is hozzá kerültek.
Gyorsan a vízbe csobbanok, mire ő végre kidugja fejét a bokor mögül. Remélem szedi a lábát, mert menten idefagyok. Nagyon hideg a víz, főleg így, hogy kénytelen voltam kétszer annyi időt benne tölteni. Mikor végre leteszi a ruháimat az egyik part menti kőre, én rámosolygok, s ezután gyorsan eltűnik egy fa mögött.
- Kijöhetsz, nem foglak meglesni, ígérem - mondja halkan, de semmi szükség rá.
- Tudom - Biztos vagyok benne, hogy nem leskelődik, s ez a bizonyosság jó érzéssel tölt el. Kimászom a partra, s sietve magamra kapom ruháimat. - Kész vagyok, előjöhetsz. - mondom, mihelyst végeztem, s vacogva várom, hogy kidugja fejét a bokor mögül.
Előbújik, majd felém indul, s közben leveti felsőjét. Mögém kerülve vállamra teríti, s vállamat és karomat kezdi dörzsölni. Nagyon jól esik a figyelmesség.
- Mivel érdemeltem ezt ki? - kérdem mosolyogva, hisz egy fejvadásznak ritkán van része efféle gesztusban.
- Át vagy fagyva, édesem, ez a legkevesebb, amit tehetek - mondja - Honnan volt nálad kés?
Reméltem, hogy ezt nem látta. Nincs ínyemre, hogy újonnan füllentenem kell...
- Az… apámé volt - mondom halkan. Tudja, hogy meghalt, így tapintatosságból biztosan nem fog kérdezősködni - Ez az egyetlen emlékem tőle. Nem igazán tudom, hogyan kell használni, de általában elég, ha előveszem. A legtöbben megijednek, vagy nem tudják, mit csináljanak egy felfegyverzett lánnyal.
Az biztos, hogy ez lényegesen hihetőbb, mintha azt mondom, hogy jól bánok vele, bár a karddal lényegesen jobban....
- Értem - húz magához. - Menjünk vissza, meg kell száradnod, mielőtt megfázol és beteg leszel nekem.
Válaszolni sem tudnék, de még odáig sem jutok, hogy végiggondoljam amit mondott, mert gyorsan felkap, s már indul is velem a táborba. Mintha az őrangyalom lenne, sohasem viselkedett velem még senki hasonlóan, még tulajdon Apám sem. Véd, óv, és vigyáz rám... meg lehetne szokni.
<><><>
Ahogy a táborba érünk, rögvest a tűz mellé ültet, majd reggelit hoz. Nagy nehezen sikerül rávennem, hogy velem együtt egyen, bár láthatóan nem akar. Úgy tűnik kissé ideges, bár próbálja minél inkább leplezni. Biztosan a reggeli dolog miatt.
- Minden rendben? - kérdem, de nem válaszol, csak a szemeit jártatja fel, s alá - Mi a baj?
- Az az átkozott meglesett téged! - morogja, s én legszívesebben az arcába csípnék, olyan aranyos ilyenkor - Nem volt hozzá joga! Ez… ez illetlen volt tőle!
- Will, ne aggódj, többé nem mer bántani engem - mondom, bár lefogadni nem merném - Elijesztetted, szerintem ezek után kétszer is meggondolja, hogy leselkedjen-e utánam, vagy sem.
- Remélem, mert esküszöm, agyonverem, ha még egyszer a közeledben látom - fújtat - Nem tűröm, hogy olyasmit tegyen, ami nem illő!
Kezemet óvatosan csúsztatom a karjára, mire lassacskán megnyugszik. Miután megreggeliztünk mosogatni indulok, ám előtte még visszaadom Will ingjét, amit láthatóan már nagyon vár, elég izgatottnak tűnik, s én nem tudom hova tenni a dolgot... vajon mit forgat a fejében?
- Várj itt, nemsokára jövök - nyom hirtelen egy csókot arcomra.
- Hová mész? - kérdem.
- Meglátod - vigyorog - Tetszeni fog neked, vagy… legalábbis remélem, hogy tetszeni fog. Meglepetés, szóval ne gyere utánam, értetted?
- Értettem - mondom, mire kunyhója felé indul.
Ötletem sincs miben sántikál.
<><><>
Miután elmosogattam, Fanny-val nekilátunk a varrásnak. Alig ülünk le, mikor az egyik pici sírni kezd, így bemegy, s addig rám hagyja a munkát. Nem bánom, igazán megszerettem már a varrást.
Épp elmélyülten végzem a dolgom, mikor egyszer csak egy csók csattan a homlokomon, s az ijedtségtől majdnem felborulok tuskóstul.
- Will! Visszajöttél? - mosolygok szerelmemre.
- Megígértem, nem? - dönti oldalra a fejét - És hoztam neked valamit. Édeset az édesnek - nyújt felém egy tálat, s én kíváncsian kukkantok bele.
- Ez… - egy darabig csak nézem, majd Willre emelem a tekintetem - Ez… vadméz?
- Úgy van, és neked szereztem. Kemény küzdelem volt ám, a méhek nem adták olcsón, de én győztem - vigyorog diadalmasan, mire én elkuncogom magam - Remélem, megfelel az ajándék, hölgyem - hajol meg.
Nagyon kedves tőle, hogy lopott nekem... mindig kedveskedik valamivel.
- Tökéletesen, Mylord - megyek bele a játékba nevetve, majd belekóstolok a mézbe - Ez nagyon finom. Köszönöm, Will! - ölelem, s csókolom arcon.
- Nos, örülök, ha örömet tudok neked okozni - mosolyog elégedetten.
Miután a gyerekekkel, s Fanny-ékkal elpusztítottuk a mézet, s a varrással is végeztünk, Willel úgy döntünk, nekilátunk az olvasásnak. Látom rajta, hogy nagyon izgatott, s feszült, biztosan aggódik, hogy fog menni a dolog.
- Ne légy nyugtalan, elsőre senkinek sem megy könnyedén, de biztosan hamar belejössz majd. - bíztatom.
Rám néz, majd kissé zavartan rám mosolyog, s gyors mozdulatokkal felmászik kunyhójába a levélért. Ezután a barlanghoz megyünk, de nem megyünk be, hanem a tetejére mászunk. Szépen süt a nap, s itt jól látni a betűket. Miután elmagyarázom neki a magánhangzók, s mássalhangzók közti különbségeket, s átfutjuk az abc-t, elsőként az A-betűt mutatom meg neki. Hoztam még levélpapírt, s tintát, hogy tudjuk gyakorolni. Eleinte nehézkesen megy neki az írás, a maga finom mozdulataival, de aztán egész jól belejön.
- Na, most jöjjön a B! - mosolygok rá bíztatóan.
- Nem korai még... még az A-sem megy tökéletesen... - bizonytalankodik.
- Menni fog, még átismételjük! - fogom meg a kezét.
- És még sok betű van? - kérdezi aggódva a drága, mire én csak nevetve csóválom a fejem.
- Még csak most kezdtük el, hidd el ha belejössz, gyorsabban megy majd.
- Ígéred? - hint felém egy huncut mosolyt.
- Biztos vagyok benne, hisz eddig remekül megy! - adok egy csókot arcára, illetve csak próbálok, mert hirtelen elfordítja fejét, mire ajkam ajkához ér.
Csakhamar forró, szenvedélyes csókolózásba kezdünk, ám hamar élét veszem a dolognak. Félve fordítom el fejem, s hogy meg ne bántsam mosolyt erőltetek arcomra.
- Na, akkor nézzük a B-t!
- Rendben. - mondja halkan, beleegyezően, mintha csak azt mondaná: ahogy akarod.
Mindennél jobban szeretem, s tudom, hogy ki kell tartanom, mert nincs más választásom, de nem megy. Egyre őrjítőbb, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam. Nem bírom, sem a bizonytalanságot, hogy vajon mi lesz, ha megtudja. Tudni akarom, de félek, hogy nem járnék jól. Belehalnék, ha ellökne magától, pedig nagy valószínűséggel ezt fogja tenni... hisz csak egy bérgyilkos vagyok, egy hazug gyilkos, aki meg akarta ölni a testvérét.
Egészen az S-ig jutunk, mikor úgy döntünk, hogy mára elég. Mindketten elfáradtunk, s nem akarom túlterhelni szegényt. A mértékletesség itt is a legfontosabb, mint mindenben. Ha túlzásba viszek valamit, az biztosan más kárára lesz, ha teljesen kifárasztom magam a gyakorlással, s rám támadnak, az eddigi munkám értelmetlen volt.
Csendben pakoljuk össze a papírokat.
- Már le tudom írni, a neved kezdőbetűjét. - jelenti ki boldogan, mire ijedtemben szóhoz sem tudok jutni... honnan tudja, hogy Arlen vagyok?!
- Honnan tudod, hogy... - kezdek bele, mire értetlenül néz rám.
- Az Annice A-val kezdődik, nemde?!
- Jaj, bele se gondoltam még! - vigyorgok zavartan.
- Na induljunk, Fanny biztosan vár már! - jelenti ki, s rövidesen el is indulunk.
Szörnyű érzés folyton folyvást hazudni neki, előbb utóbb lefogok bukni. Pedig milyen álombéli lenne, az ő kedvesének lenni. Egy ilyen fiú ezerszer jobbat érdemel, mint egy magamfajta...
|
| Andro | 2014. 01. 23. 10:23:16 | #29058 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (Arlenemnek)
Mikor reggel felébredek, Annice már nincs sehol. Pedig még alig pirkad, a levegő is hűvös, itt az ősz. A nappalok sem olyan melegek már, mint eddig. Fogalmam sincs, hogy hová tűnhetett, de azért vannak ötleteim, így mikor leereszkedem a kötélen, amely a kunyhómnál van, egyenesen a folyó felé veszem az irányt. Nem akarok leskelődni, de tudnom kell, nem esett-e baja. Már közel járok, amikor hangokat hallok. Az egyikben felismerem Bob hangját, és azonnal sietősre fogom a dolgot. Meg is látom őket. Bob Annice ruháival a kezében vigyorog, teljesen meztelenül, vele szemben Annice, igencsak feldúlt állapotban. Megleste volna ez a bitang?! Dühösen akarok előrontani, amikor meghallom Annice nevetését.
– Ugyan, én ezzel inkább nem dicsekednék – nevet Annice, mire Bob döbbenten kerekíti el a szemeit. Mit forgatsz a fejedben, kislány? Meglapulok, nehogy illetlen tekintetet vessek Annice-ra, de amit látok, még engem is megdöbbent.
Annice kezébe hirtelen egy kés kerül valahonnan, és azzal fenyegeti meg Bobot. Ez a lány csupa meglepetés, és ahogy látom, Bob érti a “finom” célzást. Ki gondolta volna, hogy Bob ennyire ijedős?
– Takarodj, ha nem akarsz még kurtább lenni! – mondja fenyegetően Annice, és Bob így is tesz. De Annice ruhái is nála vannak.
Kiugrom a rejtekhelyemről, és elkapom Bobot, aki elesik. Még csak meglepődni sincs ideje, amikor jól eltángálom. Esküszöm, ha bántani meri Annice-t, megölöm. A ruhákat is sikerül elszednem tőle, hála az égnek.
– Ha még egyszer körülötte látlak, esküszöm, hogy kitekerem a nyakad! – üvöltök rá dühtől remegve, mire Bob elszelel. Szerintem nemcsak tőlem ijedt meg, mert mi tagadás, Annice is tud rémisztő lenni. Ki sem nézném belőle.
Várok, míg egy kicsit lecsillapodom, és remélem, Annice a vízben van, ami elég hideg lehet már ilyenkor. Meg hát, nem is lenne illendő, ha az én drágámat meztelenül látnám. A gondolatára is elpirulok, de igyekszem nyugalmat erőltetni magamra. Most Annice az első. Sietve visszafutok, majd megbújok a bokor mögött.
– Annice! – szólalok meg. – Hol vagy?
– A parton – hallom a választ. Ez nem jó, nem láthatom meg ilyen állapotban.
– Menj be a vízbe, nálam vannak a ruháid. De nem lenne illő, hogy ruha nélkül lássalak, így leteszem a ruháidat a partra – kiabálok ki a rejtekhelyemről.
Egy csobbanást hallok, majd mikor óvatosan kikukucskálok, csak Annice fejét látom a víz felett. Biztosan fázik, így gyorsan a partra sietek és leteszem a ruháit egy kőre. Közben azon morfondírozok, vajon honnan a fenéből került hozzá egy kés. Szemmel láthatóan tud bánni vele, vagy legalábbis elég határozott ahhoz, hogy elijesszen vele valakit. Ahogy leteszem a ruhákat, a tekintetem találkozik Annice-éval, és bíztatóan rámosolygok, majd eltűnök egy fa mögött.
- Kijöhetsz, nem foglak meglesni, ígérem – mondom hangosan.
- Tudom – mondja Annice, majd hallom, hogy a partra evickél. Pár percig semmi hang, majd újra ő szólal meg. – Kész vagyok, előjöhetsz.
Előbújok, addigra Annice már ruhában van, de szemmel láthatóan fázik. Nem lesz ez így jó, csurom víz, így fogom magam, leveszem a felső ingemet, és a vállára terítem, majd mögé állva finoman a vállát és a karját kezdem dörzsölgetni.
– Mivel érdemeltem ezt ki? – kérdi Annice, és hallom a hangján, hogy mosolyog.
– Át vagy fagyva, édesem, ez a legkevesebb, amit tehetek – mondom. – Honnan volt nálad kés?
– Az… apámé volt – mondja halkan. – Ez az egyetlen emlékem tőle. Nem igazán tudom, hogyan kell használni, de általában elég, ha előveszem. A legtöbben megijednek, vagy nem tudják, mit csináljanak egy felfegyverzett lánnyal.
– Értem – mormogom, majd magamhoz húzom, hogy kissé felmelegítsem. Az nem nagyon érdekel, hogy közben én is esetleg vizes lehetek. – Menjünk vissza, meg kell száradnod, mielőtt megfázol és beteg leszel nekem.
Választ sem várva nemes egyszerűséggel a karjaimba kapom, és akárhogy is ellenkezik, nem teszem le. Meg akarok adni neki mindent, amit csak lehet, és már van is egy ötletem, mit tehetnék még érte. Ősz van, és ilyenkor a vadméhek már jó adag mézet gyűjtöttek össze. Nincs, aki ne szeretné a friss vadmézet, de az ötletemet nem mondom meg Annice-nak. Meglepetésnek szánom.
~*~
Sikeresen visszatérünk a táborba, ahol Annice-t azonnal a tűz mellé ültetem, hadd melegedjen át. Még reggelit is szerzek neki, hogy nehogy éhen haljon itt nekem. Úgyis olyan vékony, nem ártana, ha kissé meghízna. Annice unszolására én is eszek, bár még mindig ideges vagyok amiatt, amit Bob tett. Kihasználta Annice védtelenségét, amíg ő a vízben volt. Megfojtom, ha legközelebb is a közelébe megy.
– Minden rendben? – kérdi Annice. Már mindenki fenn van, teszik a dolgukat. Nem látom se Lady Mariant, se Locksleyt. Talán együtt vannak valahol. – Mi a baj?
– Az az átkozott meglesett téged! – morgom dühösen. – Nem volt hozzá joga! Ez… ez illetlen volt tőle!
– Will, ne aggódj, többé nem mer bántani engem – mondja Annice, de mintha ő sem hinne benne. – Elijesztetted, szerintem ezek után kétszer is meggondolja, hogy leselkedjen-e utánam, vagy sem.
– Remélem, mert esküszöm, agyonverem, ha még egyszer a közeledben látom – fújtatok. – Nem tűröm, hogy olyasmit tegyen, ami nem illő!
Annice a karomra teszi a kezét, én pedig lassan megnyugszom. Befejezzük az étkezést, majd rábízom a tányérokat. Az női munka, neki kell elmosnia őket. Ideje, hogy véghez vigyem a tervemet. Annice visszaadja a felsőingemet, amit magamra veszek.
– Várj itt, nemsokára jövök – mondom, és egy csókot nyomok az arcára.
– Hová mész? – kérdi kíváncsian.
– Meglátod – vigyorgok rá. – Tetszeni fog neked, vagy… legalábbis remélem, hogy tetszeni fog. Meglepetés, szóval ne gyere utánam, értetted?
– Értettem – mosolyog rám, majd felállok, és elindulok a kunyhóm felé.
Magamhoz veszek egy edényt, ami elég nagy ahhoz, hogy sok méz férjen bele. Aztán észrevétlenül hagyom el a tábort.
~*~
Nem vagyok ostoba, pontosan tudom, hogyan kell lépes mézet szerezni. A méhek igen érzékenyek, így azzal kezdem, hogy jó alaposan megfürdöm, még a ruháimat is kimosom, majd levetem a mellényem, a felsőingem, a kesztyűm és a nyakamban levő kendővel bekötöm az orrom és a szám. Még az alsó, fehér színű ingem ujját is lehajtom, hogy minél kisebb területen tudjanak megcsípni a méhek, ha esetleg megtámadnának. A ruháimat egy bokorban hagyom, ahol senki sem találná meg, csak én. Értek a trükkökhöz. Aztán az erdő mélyére merészkedem, oda, ahol egy nagy, öreg, odvas fa áll. Évek óta innen szerzek mézet, ha kedvem tartja. És most kedvem tartja.
A méhek zsibonganak, ki-be repkednek az odúba, ahol a kaptáruk áll. Óvatosan, lassan közelítek, nem akarva megzavarni őket. Azt tudom, hogy a méhek nem szeretik az erős szagot, és a sötét színű ruhákat. Erre akkor jöttem rá, amikor még kiskölyökként megfigyeltem a falubeli méhészt. Arra is rájöttem, hogyan tudok mézet csenni, bár elég sok időbe telt, mire megtanultam trükköt. Sok csípésbe és fájdalomba telt, de végül sikerült. És azóta sem vallottam kudarcot a technikámmal.
Az odú felül van, így először is fel kell másznom a fára, ami egyáltalán nem nehéz, elvégre hozzá vagyok szokva az ilyesmihez. Anyám szerint előbb tanultam meg fára mászni, mint beszélni, ami valljuk be, most igen jól jön. Óvatosan, lassan teszem meg az utat az odúig, majd várok. A méhek sürgölődnek odabenn, de szemmel láthatóan ügyet sem vetnek rám. Az edényt az egyik vastag ágra teszem úgy, hogy ne billenjen le, miközben bal kezemmel a faágba kapaszkodom. Jobb kezemmel óvatosan, lassan nyúlok az odúba, hiszen nem akarom felzavarni a méheket. A csípésük sokkal fájdalmasabb, mint a házi méheké. Ezt is egy kellemetlen tapasztalatból tudom. Ahogy az odúba nyúlok, egy méh rászáll az ingemre, és kíváncsian mászkál rajta egy pár pillanatig. Majd valószínűleg úgy dönt, hogy nem vagyok érdekes, és virág sem vagyok, mert felröppen, és elrepül. Magamban elmosolyodom, és óvatosan egyre beljebb nyúlok, mígnem elérem a lépes mézet. Jó sok van, a méhek keményen dolgoztak egész tavasztól őszig, és nem is venném el tőlük munkájuk gyümölcsét, de most valamivel kedveskedni akarok Annice-nak. Tudom, hogy esetleg felzavarom őket, ha letörök egy darabot a lépes mézből, de ezt a kockázatot vállalom.
Olyan óvatosan, amennyire csak képes vagyok rá, a léphez érek, és megfogom. Visszatartom a lélegzetem, és letörök egy nagyobb darabot. Elég nagy, hogy Annice boldog legyen, és talán meg is ossza másokkal. A méhek, ahogy vártam, felzúdulnak, és rám telepednek, de nem csípnek. Nem érzik, hogy ideges lennék, vagy félnék, hiszen ez a titka. Nem szabad félni, mert az állatok megérzik a félelmet, és akkor támadnak. De ők csak elborítják a karom, a mellkasom, mialatt lassan az edénybe teszem a lépet, és amilyen óvatosan csak tudok, elkezdek lefelé mászni az edénnyel együtt. A méhek egy idő után megunnak, és elrepülnek. Szemmel láthatóan nem jelentek rájuk veszélyt, így biztonságosan lejutok a talajra. Elégedetten húzom le arcom elől a kendőt és elvigyorodom. Egy szép nagy darab lépes méz, ami biztosan ízleni fog Annice-nak.
Mikor megfordulok, nem mással találom szemben magam, mint Locksleyval. A szemeim elkerekednek. Követett volna? Vagy csak véletlenül errefelé vitt az útja? Óvatosan megkerülöm, és indulnék is a ruháimért, amikor a hangja megállít.
– Úgy tűnik, ugyanolyan jól tudsz mézet szerezni, mint ékszert lopni, Will. - A hangjában elismerés csendül, én pedig hirtelen nem tudom, mit is tegyek.
Nem tudom, mit mondjak. Múlt éjjel elmondtam Annice-nak az igazat kettőnkről, és most össze vagyok zavarodva, de valamit mégis mondanom kell. Ekkor jut eszembe. Hol van a Milady?
– Mint magad is láthatod, nem vagyok gyáva – mondom kimérten, de kevesebb dühvel, mint amennyi bennem van iránta. – Hol hagytad Lady Mariant, Locksley? Talán megunta a társaságod, és a táborban maradt?
– Visszament a Dubois-birtokra – hallom a választ, mire csak bólintok egyet. Gondolhattam volna, hiszen Lady Marian finom, elegáns hölgy, mit keresne itt a sok haramia és paraszt között. – Ott nagyobb biztonságban van. Vele küldtem Duncant is, ha tudni akarod.
– Az öregnek amúgy sem való az itteni élet – vigyorodom el. – Fogalmam sincs, miért nem küldted el már hamarabb. Hiszen úgysem vetted itt semmi hasznát.
– Will! – A ficsúr hangja figyelmeztetően cseng, még én is érzem, hogy kezd mérges lenni.
– Nem mondtam semmit, Locksley – fordulok felé. – Most, ha megbocsátasz, mennem kell. Szívesen csevegnék veled, de nekem, veled ellentétben dolgom is van.
Biccentek egyet, majd elsietek. Felkapom a ruháimat, és pillanatokkal később már a tábor felé rohanok. Megint elbaltáztam, de egyszerűen… mindennek ellenére… gyűlölöm őt! Mégis valahogy… valahogy… én sem értem miért, de jól estek a szavai, amikor megdicsért. Pedig nem vágyom az elismerésére. Egyáltalán nem!
– Nem, nem és nem! – fújtatok magamban. – Locksley egy senki! Egy senki, és semmi közöm hozzá! Sosem volt és sosem lesz! – Mégis, valami a szívemben azt súgja, hogy ez nem igaz, és ez megijeszt. Mikor kezdett el engem érdekelni, hogy az a pökhendi hólyag mit gondol rólam?
~*~
Visszaérek a táborba, és addigra a haragom is elmúlik. Annice-t keresem, mígnem Fannyék kunyhója előtt találok rá. Egy halom varrnivaló van nála, de úgy gondolom, talán félre tudja tenni, amíg odaadom neki a meglepetést. Olyan halkan lépek hozzá, hogy csak akkor vesz észre, amikor homlokon csókolom.
– Will! – néz rám meglepetten. – Visszajöttél? – mosolyog rám édesen.
– Megígértem, nem? – döntöm félre a fejem. – És hoztam neked valamit. Édeset az édesnek – nyújtom oda neki az edényt.
– Ez… - Annice előbb a mézre néz, majd rám. – Ez… vadméz?
– Úgy van, és neked szereztem. Kemény küzdelem volt ám, a méhek nem adták olcsón, de én győztem – vigyorgok diadalmasan, Annice pedig elkuncogja magát. – Remélem, megfelel az ajándék, hölgyem – hajolok meg játékosan.
– Tökéletesen, Mylord – nevet rám Annice, én pedig, bár vele nevetek, a megszólítástól kissé rossz érzésem van. De elhessegetem. Inkább nézem, ahogy Annice félreteszi a munkát és belekóstol a mézbe. – Ez nagyon finom. Köszönöm, Will! – ölel meg, és még egy csókot is kapok az arcomra. Ragadós, de nem érdekel.
– Nos, örülök, ha örömet tudok neked okozni – vigyorgok elégedetten. Örülök, hogy ilyen boldog, és tényleg jó érzés.
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 22. 20:36:10 | #29044 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
- Sajnálom, én… nem akartam - szabadkozik, pedig erre semmi szükség - Én… csak… szóval…
- Nem haragszom - mondom halkan, inkább csak suttogom - Csak tudod… engem még soha senki… - szégyenemben nem tudom mit is mondhatnék - Én… szóval… ez volt az első csókom - tetőzik zavarom, ám nem ez a legrosszabb.
Valójában a legjobban az bánt, hogy nem tudom, akarom-e ezt az egészet... ostobaság! Nem tudom akarhatom-e! Így helyes, nem tudom akarhatom-e, én Arlen Ward, hogy Will engem csókolva szeresse Annice Greyt, aki nem is létezik. Istenre, de bonyolult ez.
- Ó! - bólint Will, mintha tudná miről van szó - Értem, nos… hogy is mondjam csak… nekem is - túr zavartan a hajába, mire csodálkozva, s talán kissé hitetlenül nézek rá - Mi van?! Azt hitted, hogy a fél faluval csókolóztam már, vagy mi? - fordít hátat dacosan - Nem vagyok valami szerencsés a lányoknál, ami azt illeti.
- Biztos a ”bájos” modorod miatt - nevetek, bár nem gondoltam volna, hogy ilyen vaksik a lányok errefelé.
- Igen, lehet - hagyja rám a dolgot - Nos… most hogy az elsőn már mindketten… izé… túl vagyunk… Mi lenne, ha… esetleg… tudod, szóval… újra próbálnánk? Hátha…
- Másodikra már jobb lenne? - kérdezem mosolyogva, ám kissé elbizonytalanodok, ahogy visszacsendül fülembe önön hangom.
Szeretem őt, jobban mint az életemet, s épp ezért egyre jobban bánt, hogy nem vagyok őszinte. És pont ugyanezért nem akarok őszinte lenni. Úgy érzem belehalnék, ha elveszíteném.
Aprót bólint, majd finoman magához húz, s mélyen a szemembe néz. Nem szép dolog, de túlságosan akarom őt ahhoz, hogy ellenálljak. Megsimítja arcomat, mire a kezemet vállára csúsztatom. Végül álam alá nyúlva emeli meg arcom, közelebb hajol, és vár. Én pedig nem bírok mit kezdeni a helyzettel, ezúttal azonban nem menekülök. Tudom, hogy mit akarok, s úgy érzem, hogy ha csak egy rövid időre lehetek is boldog, megéri. Biztosan ki fog derülni, s nem akarom akkor megbánni, hogy ezt nem tettem meg.
Hagyom, ahogy ajka ajkamhoz érjen, s mintha sokezer apró kis pillangó csiklandozná lelkem.
Gyengéden csípőmre fog erős kezével, amibe beleborzongok. Olyan szokatlan, mégis természetes ez az egész. Mintha mindig is az övé lettem volna. Félénken viszonzom a csókot, s érzem, hogy jólesik neki. Behunyjuk a szemünket, úgy csüngünk soká egymás ajkain, s közben azt kívánom, hogy sose legyen vége. Hogy mindig így szeressük egymást.
Egymás szemébe nézünk, mihelyst elválnak ajkaink. Boldog vagyok, boldog és szerelmes, most már biztosan tudom. Talán még sohasem szerettem így az életet.
Picike csókot ad homlokomra, s szorosan magához húz, mire én átfogom a nyakát. Kezét derekamra csúsztatva simogatja hátamat. A kedvéért még Arlent is elfelejteném.
Nemsokára elenged, s tudom, mennünk kell... de legszívesebben örökre karjaiban maradnék.
- Szeretlek - suttogja halkan - Ugyan szinte semmit sem tudok rólad, de nem érdekel ki vagy. Ha egy orvgyilkos lennél, akkor is szeretnélek, Annice Grey - simogatja meg az arcom.
Nem is tudod milyen közel jársz a valósághoz, Will.
- Fura egy figura vagy te, Will Scarlett. - mosolygom - De azt hiszem, pont ezért szerettem beléd.
- Menj, táncolj egyet Wulffal, megígérted neki. Megharagszik, ha nem tartod be, amit ígértél. - mondja kedvesen.
- Jól van, jól van, de gyere te is! - rángatom a tábor felé, s alig várom, hogy odaérjünk. Szerintem szinte mindenki örülni fog nekünk.
<><><>
Miután kidicsekedtem, s kitáncoltam magam, szemeim Will hollétét kezdik fürkészni.
- Ugye nem akarsz nekiugrani? - kérdem, amint meglátom, hogy Robint figyeli. Megrázza a fejét, de azért folytatnám. - Elvégre…
- Annice! - susmogja riadtan - Ne! Ki ne mondd!
- Nem is akartam - mosolygok rá - Fáradt vagyok, elkísérsz?
- Ahogy akarod, hölgyem - kuncogja, amit furcsállok, mintha már nem is érdekelné Robin... ki érti.
A kunyhómhoz érve, búcsúzóul magához húz, s harmadjára is megcsókol, én pedig viszonzom a gesztust. Nagyon jól esik, már szinte meg is szoktam. Végül bemegyek, ő pedig elindul.
- Annice, kérhetek egy szívességet? - fordul vissza.
- Mi lenne az? - mosolygok rá bátorítóan.
- Hát… szóval… Én… hogy is mondjam… Arról lenne szó, hogy… - keresi a szavakat, nekem pedig ötletem sincs, mit szeretne - Szóval… megtudnál engem tanítani… hogy is mondjam csak… olvasni?
Meglep a kérése, de örülök neki, rögvest homlokon is csókolom. Elég eszes hozzá, hogy ez ne okozzon neki nehézséget, s biztosan hasznára lesz majd.
- Szívesen - válaszolok - Egy feltétellel, ha megtanítasz bánni a késekkel.
- Rendben van, áll az alku - viszonozza a csókot - De most feküdj le, angyalom, holnap sok munkánk lesz. Aludj jól, és ha rémálmaid lennének, nyugodtan kelts fel, rendben?
- Rendben van - bólintok felé - Jó éjszakát, Will!
Boldogan fordulok be ajtómon, ám mielőtt még becsuknám, meghallom Will örömteli fütyörészését. Alig várom a holnapot, alig várom, hogy újra vele legyek.
<><><>
Újra az erdőben sétálok. Minden csendes, hideg van. Kezemben egy hatalmas kardot lengetek, nem tudom mikor és hogyan került hozzám, de hasonlít apáméra. Lábam alatt érzem a száraz avar pattanását, ám nem hallom lépteim. Minden néma. Megszólalok, de saját hangom sem jut el fülemig. Ijedten fújom ki a levegőt, mikor mögöttem egy ág reccsen. Megfordulok. Egy férfi az lovon. Sötét páncélt visel, sisakrostélyától nem látom arcát. Csak áll és engem néz, majd kardjával rám mutat.
- Mit akarsz? - hallom meg saját hangom.
Nem válaszol, ám szavaimat hallva lendületesen indul meg felém. Futni akarok, de nem tudok. Csak állok, s úgy érzem semmi esélyem. Közvetlen közeleme érve kíméletlenül súlyt le rám. Kardommal védekezni próbálok, ám már nincs kezemben.
A hideg penge sebesen csúszik mellkasomba. Gazdája elengedi, mire én térdre rogyok, s ő nevet rajtam. Női hangja van, egészen olyan, mint nekem... jobban megnézve a mellkasomból kiálló kard az, amit nemrég kezemben fogtam.
Felhajtja a sisakrostélyt, s szembenézek saját magammal. Ám a test amiben vagyok nem sajátom. A derekamon lévő övben kések... jaj ne, Will!
- Will! - kelek fel hangomra.
Már hajnalodik, felesleges visszaaludnom, s szerintem ha akarnék se tudnék. Szerencsére ezúttal nem keltettem fel senkit.
Ostoba álom, semmi értelme, miért kínoz mégis? Szeretem, sohase bántanám, semmi pénzért... Sóhajtva vetem be ágyam, majd gyorsan összeszedem ruháim, s úgy döntök, első utam a tó felé veszem. Úgy érzem, most jól fog esni a hidegvíz.
Fürdés után majd megvárom, míg Will fölébred, aztán keresünk valami olvasnivalót. A levél megfelel azt hiszem. Viszont jobb lesz elvonulni, nem mintha zavarna más társasága, sőt szívesen megtanítanék másokat is írni... de ha az ilyen egyszerű népek nem is, Robin biztosan gyanút fogna.
Álmosan mászom le létrámon, majd utamat a tó felé veszem. Hamar levetkőzök, s már csobbanok is. Sokáig úszkálok, kell is, hogy ne fagyjak meg, hisz elég hideg még a víz. Dolgom végeztével a partra evickélek, ám váratlan meglepetésben van részem.
Eltűntek a ruháim... mind egy szálig. Mérgesen, s sértetten járatom körbe szemeimet a parton, ám sehol senki, úgyhogy nyakamig visszamerülök.
- Will, vagy Wulf, vagy akárki! - kiáltom - ha nem hozod rögtön vissza a ruháim, esküszöm, hogy megemlegeted!
- A nevem Bob, és biztos lehetsz benne, hogy meg fogod emlegetni! - áll elém egy meztelen alak.
- Ugyan, én ezzel inkább nem dicsekednék... - nevetem, mire kissé zavartan kerekíti el szemeit.
Nem ő az első férfi, aki ilyesmivel próbálkozik, úgyhogy van már tapasztalatom a dologban. Szerencsémre egyik késemet elrejtettem a parton lévő kő alá, s immár a kezemben is van.
- Takarodj, ha nem akarsz még kurtább lenni! - húzom össze szemeim, s úgy is tesz... Ijedten kapja fel gatyáját, s indul vissza egyenesen a táborba. Csupán a ruháimról feledkezik meg.
De jó, most aztán érdekes lesz visszakászálódnom.
- Ha még egyszer körülötte látlak, esküszöm, hogy kitekerem a nyakad! - hallom meg Will hangját.
Jól esik, hogy vigyáz rám, s úgy látszik, most igazán nem szólhatom le a leskelődésért sem.
|
| Andro | 2014. 01. 21. 13:40:15 | #29018 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (Arlenemnek)
Rettentően félek, halálra vagyok rémülve, hogy most Annice mit gondolhat rólam. Nem is merek ránézni, félek a tekintetétől. Aztán hirtelen két ölelő kart érzek magam körül. Szinte ledermedek az érintésre, hiszen mindent vártam, de nem ezt.
- Szeretlek Will, ha Guy of Gisbourne testvére lennél, akkor is épp így szeretnélek – suttogja halkan Annice.
Hirtelen nem is tudok mit kezdeni a helyzettel, de aztán óvatosan, tétován visszaölelem. Olyan jó érzés, hogy megért, hogy elfogad annak, ami vagyok, hiába vagyok fattyú. Boldog vagyok, amiért nem gúnyol, nem lök el, nem bánt olyan dolgokért, amelyekről nem is tehetek. Annice a legjobb dolog, ami valaha történt az életemben.
Sokáig maradunk így, csak öleljük egymást, miközben próbálok megnyugodni. Vissza kéne mennünk, Annice-t biztosan keresik már, én úgysem számítok. Engem kerülnek, de nem is baj. Aztán Annice elenged, kibontakozik az ölelésemből és elém kuporodik.
- Mit szólnál hozzá, ha most visszamennénk, és táncolnánk egyet? – kérdi lelkesen. Most ez mégis hogy jutott eszébe?
- Nem tudom, most nincs túl sok kedvem mulatozni... – morgom halkan. Még mindig magam alatt vagyok, és tudom, hogy próbál felvidítani, de most nincs sok hangulatom semmihez.
- Ó, szóval csak neked csak az úrnő felel meg,egy magamfajta parasztlány miatt már meg sem mozdulnál, mi? – kérdi dacosan, de mosolyog. Nem dühös, viszont nem akarok, vagy csak nem tudok most belemenni a játékba.
- Tudod, hogy ez nem így van... – dünnyögöm halkan.
- Akkor bizonyíts, különben kénytelen leszek mással táncolni, William! – pattan fel, és erre már igazán nem mondhatok nemet.
- Hát csak tessék! – tárom szét a két kezem, mire Annice szemmel láthatóan megijed. - A fene abba a két szép szemedbe! – mondom, majd én magam is feltápászkodom. Karon ragad, és elindulunk visszafelé. Valahogy nem is bánom.
~*~
- Akkor táncolsz velem? – kérdi halkan, mikor a tábor szélére érünk. Még nem láttak meg minket, addig jó.
- Tudod, hogy nem azért kértem fel Marian-t. – morgom.
- Nem érdekel, de táncolni akarok! – makacskodik az én édesem.
- Eddig sohasem láttalak táncolni, most miért lett olyan fontos? – kérdem konokul. Nem értem ezt a lányt. Egyik pillanatban még pofon vág, vádaskodik, a másik pillanatban meg úgy tesz, mintha semmi sem történt volna.
- Tudod, én még nem táncoltam senkivel... – motyogja elpirulva. - Kíváncsi vagyok milyen.
Felé fordulok, és kissé kételkedve nézek rá. Nem táncolt még soha senkivel? Hogy lehet, hogy egy ilyen csinos lányt még senki sem vitt táncba?
- És honnan veszed, hogy én tudok? – sóhajtok fel. Nem mintha én annyit táncoltam volna eddig életemben.
- Ugyan, ez az ugrabugrálás még a bolondnak is megy – jelenti ki kuncogva.
- Akkor menjünk! – egyezek bele végül.
- Nekem jó itt is! – Annice elkapja a kezem. Igazából, nekem sincs kedvem visszamenni a táborba ezek után. - Hisz idehallani a zenét!
- Na mi van? Talán fél a kis Annice? – nevetek fel, de a hangomban egy csepp gúny sincs. Azt hiszem, kezdek feloldódni a társaságában.
- Jobb lesz, ha először csak te nevetsz rajtam – mosolyodik el, majd elpirul. Olyan édes ilyenkor. Olyan könnyű zavarba hozni.
Elé állok, kezecskéit a nyakamra csúsztatom, én pedig a derekát fogom át, majd lassú, óvatosan mozdulatokkal táncolni kezdünk a halk zene ütemére. Annice hamar belejön, majd egyre gyorsabban táncolunk, ő pedig kapaszkodik belém. Nagyon jól érzem magam vele, ahogy ugrálunk, forgunk, ide-oda lépdelünk a zene ütemére. Annice is boldog, látom rajta, én pedig elnevetem magam.
- Na, megy ez neked! – nevetek fel hangosan.
- Csak mert ilyen remek mesterem van – mosolyog rám édesen. – Viszont elfáradtam, pihenünk egy kicsit? – kérdem tétován, mire megállunk, de kezemet nem veszem le a derekáról. Olyan jól illik oda.
- Azt is itt óhajtja úrnőm, mert szerintem az avarosnál akad kényelmesebb ülőhely is – mondom kissé mesterkélten, mire Annice felnevet.
- Na végre, hogy megvagytok! – halljuk meg Wulf hangját. - Már mindenütt benneteket kerestelek! Jössz táncolni, Annice? - kérdi lelkesen.
- Bocsáss meg, de nagyon elfáradtam, majd kicsit később – mosolyog rá Annice.
- Rendben, gyertek majd! - adja ki az utasítást, majd vissza is fut a mulatságra.
- Menjünk? – kérdem, de igazság szerint maradnék még. Kettesben akarok lenni vele, most minden olyan szép, olyan tökéletes. Annice annyira gyönyörű, ahogy ki van pirulva, a szívem pedig egyre hevesebben ver.
- Nem tudom – válaszolja. - Legyen ahogy te akarod – mosolyog rám, én pedig azt is teszem.
- Én így akarom – suttogom, majd hozzá hajolva lágyan megcsókolom édes ajkait.
Ám alig érintem meg ajkait, Annice kihátrál, én pedig döbbenten nézek rá. Most mi rosszat tettem? Vajon nem akarta még, hogy megcsókoljam? Vagy talán rosszul csináltam valamit? Nem értek semmit, csak nézem őt, és teljesen össze vagyok zavarodva. Annice arca kipirult, szemmel láthatóan megleptem, és nem tudom, hogy jó, vagy esetleg rossz meglepetést okoztam-e vele. Szemmel láthatóan rosszat, hiszen elhátrált, mintha valami mást várt volna.
Elfordulok, nem tudom, mit kéne tennem. Megbántottam, pedig ő pont az előbb mondta, hogy szeret. Mondanom kéne valamit, de nem tudom mit, és a szavak maguktól jönnek a számra.
– Sajnálom, én… nem akartam – szabadkozom, mire meglepetten néz rám. – Én… csak… szóval…
– Nem haragszom – hallom Annice halk hangját, mire tétován ránézek. – Csak tudod… engem még soha senki… - látom, hogy tépelődik. – Én… szóval… ez volt az első csókom – pirul el, de olyan mélyen, mint egy túlérett cseresznye.
– Ó! – bólintok, hiszen értem én. – Értem, nos… hogy is mondjam csak… nekem is – vallom be szégyenkezve, miközben idegességemben a hajamba túrok, és most Annice szemei kerekednek el. – Mi van?! Azt hitted, hogy a fél faluval csókolóztam már, vagy mi? – fordulok el durcásan. – Nem vagyok valami szerencsés a lányoknál, ami azt illeti.
– Biztos a ”bájos” modorod miatt – kuncog Annice. Ezt jó jelnek veszem, mert legalább már nincs zavarban. De én igen.
– Igen, lehet – hagyom rá, majd rápillantok. – Nos… most hogy az elsőn már mindketten… izé… túl vagyunk… Mi lenne, ha… esetleg… tudod, szóval… újra próbálnánk? Hátha…
– Másodikra már jobb lenne? – mosolyog rám halványan, de még mindig látom a tekintetében a kételyt.
Aprót bólintok, majd óvatosan magamhoz húzom. Szeretem ezt a lányt, mindenkinél és mindennél jobban. Pedig semmit sem tudok róla, csak a nevét, és hogy meghaltak a szülei. Ő is pont olyan nincstelen árva, mint én magam. Talán ez köt össze minket. Belenézek azokba a gyönyörű szemeibe, és lágyan megsimítom az arcát, kisimítva belőle szőke tincseit. Annice a kezét a vállamra teszi, mialatt én álla alá nyúlva emelem fel a fejecskéjét, és közelebb hajolok hozzá. Várok, hátha meggondolja magát, de ő ezúttal nem húzódik el, így ajkaim újra megízlelhetik mézédes ajkait.
Egyik kezemmel még mindig az állát fogom, a másik kezemmel átfogom csípőjét, és gyengéden, óvatosan tartom őt. Érzem, ahogy bizonytalanul viszonozza a csókot, és behunyja a szemét, majd én is ezt teszem. Mindketten átadjuk magunkat az érzéseinknek. Nem sietek, csak hagyom, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Szeretem őt, és tudom, hogy egy nap ő lesz a feleségem. Most már tudom, mert ő is szeret engem, és nem érdekel ki ő, honnan jött.
Végül elválnak ajkaink és belenézünk egymás szemébe. Az ő tekintetében semmi mást nem látok, mint csillogást és boldogságot. Olyan boldogságot, amit én magam is érzek. Egy apró csókot hintek a homlokára, majd magamhoz húzom, szorosan, hogy ne tudjon elmenni. Nem akarom elengedni őt, mert attól félek, ha elengedem, véget ér minden, mint egy álom. Én pedig nem akarok felébredni. Annice átfogja a nyakamat, én a derekát ölelem át mindkét kezemmel, lágyan simogatva a hátát, és mindketten hallgatunk. Egyikünk sem szól, mindössze egymás lélegzését, és szívverését halljuk. Mintha egyek lennénk.
Végül azonban a pillanatnak is vége szakad, és muszáj elválnunk. De nem szívesen tenném. Annice-ra nézek, és tudom, hogy ő is boldog.
– Szeretlek – suttogom halkan. – Ugyan szinte semmit sem tudok rólad, de nem érdekel ki vagy. Ha egy orvgyilkos lennél, akkor is szeretnélek, Annice Grey – simogatom meg az arcát.
– Fura egy figura vagy te, Will Scarlett – mosolyog rám Annice. – De azt hiszem, pont ezért szerettem beléd.
– Menj, táncolj egyet Wulffal, megígérted neki – váltok témát. – Megharagszik, ha nem tartod be, amit ígértél.
– Jól van, jól van, de gyere te is! – ragad kézen, és a tábor felé kezd rángatni. Bármibe lefogadnám, hogy dicsekedni akar kettőnkkel.
~*~
És megint igazam van. A tábor perceken belül értesül arról, hogy Annice-szal szeretjük egymást. Bull és Much persze nevetnek, de úgy látom, John és Fanny boldogok. Wulf ugyan füstölög, amiért „”elloptam” tőle a lányt, de ő még csak gyerek. A tekintetem megtalálja Locksleyt, aki Lady Mariannal üldögél a többiek között, és hirtelen olyan fura érzésem támad, amikor egymás szemébe nézünk. Fura és megmagyarázhatatlan, ami talán abból ered, hogy elmondtam Annice-nak a titkomat. Valahogy… most képtelen vagyok gyűlölni a férfit, aki tönkretette az életem, magam sem tudom, hogy miért. Mintha a vallomásommal a haragom nagy része elpárolgott volna.
– Ugye nem akarsz nekiugrani? – kérdi Annice, mire a fejem rázom. – Elvégre…
– Annice! – suttogom riadtan, mire elhallgat. – Ne! Ki ne mondd!
– Nem is akartam – mosolyog rám. – Fáradt vagyok, elkísérsz?
– Ahogy akarod, hölgyem – kuncogom.
Annice kunyhójához megyünk, majd mielőtt még bemenne, újfent magamhoz húzom, és szenvedélyesen megcsókolom. Annice egyáltalán nem tiltakozik a dolog ellen, sőt, viszonozza is, a szívem pedig úgy kalapál a mellkasomban, hogy majdnem kiugrik a helyéről. Végül elválunk, de valami az eszembe jut.
– Annice, kérhetek egy szívességet? – nézek rá tétován. Nem is tudom, hogyan kérjem meg őt erre.
– Mi lenne az? – mosolyog rám édesen.
- Hát… szóval… - állok egyik lábamról a másikra. Ez olyan kínos kérés, de ha már eddig eljutottam, csak ki kell mondanom, nem lehetek gyáva. – Én… hogy is mondjam… Arról lenne szó, hogy… - Gyerünk, Will Scarlett, szedd össze magad! – Szóval… megtudnál engem tanítani… hogy is mondjam csak… olvasni?
Annice először meglepetten pislog rám, majd mosolyogva lábujjhegyre áll, és arcon csókol. Ezt most igennek vegyem, vagy ne? Nem tudom, és össze vagyok zavarodva.
– Szívesen – mosolyog rám. – Egy feltétellel, ha megtanítasz bánni a késekkel.
– Rendben van, áll az alku – csókolom homlokon. – De most feküdj le, angyalom, holnap sok munkánk lesz. Aludj jól, és ha rémálmaid lennének, nyugodtan kelts fel, rendben?
– Rendben van – bólint. – Jó éjszakát, Will! – mosolyog rám, majd bemegy a kunyhójába.
Én pedig elindulok a saját kunyhóm felé, miközben ugrok párat a boldogságtól, és hangosan egy magam által kreált dallamot fütyörészek. Régen volt ilyen felhőtlen kedvem.
|
|
