|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| ookami67sophie | 2014. 06. 01. 20:42:53 | #30064 |
 Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
- Én tudom. - mondja halkan - Túlságosan félsz attól, hogy megsebesítesz engem, Annice Grey. Pedig hidd el, vannak mélyebb, és súlyosabb sebek is, mint amelyeket fegyver okozhat.
- Néha olyan bölcs tudsz lenni... - emelem felé tekintetem, majd megcsóválom a fejem - Honnan szedsz te ilyesmiket? Azeemtól? Ő szokott ilyeneket mondani. - biztosra veszem, hogy az ő gondolatainak magvai fogantak meg Will agyában, és ennek örülök. Azeem bölcs, de ami még ennél is fontosabb, hogy jó ember.
- Úgy tűnik, jó hatással van rám a mi mór barátunk - mosolyog rám Will - De nem tőle van. Anyám mondogatta annak idején, mielőtt meghalt. A halála után értettem meg, hogy mit is jelent. - a szavai meglepnek. Bizonyára sok fájdalmas sebet hordoz ő maga is, s lefogadom, hogy az új bíró is hagyott nyomot a lelkében...- De most készülődj, mert Robin úgy határozott, hogy hajnalban elhagyjuk a tábort. Északra van egy pár nagyobb barlang, amiket még én fedeztem fel, oda fogunk behúzódni. Talán ott nem talál meg minket.
Nem szólok, csak némán bólintok egyet, s engedelmesen elindulok. Jó lenne megtudni, hogy mik is történtek Will múltjában, amik tőle szokatlanul nagyfokú óvatosságra, s kivárásra intik, hisz a legtöbb helyzetben nem ő az, aki visszavonulót fúj. Egyre inkább feszélyez ez a Renfield. Willt látva úgy érzem van okunk a félelemre, ám valahogy mégis várom a találkozást. Átkozott kíváncsiság, sokszor majdnem sírba vitt már...
Miután összepakoltam mindent aludni térnék, hisz a holnapi úton szükség lesz minden erőmre, viszont Willt mindenképpen meg szeretném várni. Nem tudom mikor jön. Biztosan sok dolga van még, és sok megbeszélnivalója Robinékkal. Csak várok és várok, s érzem ahogy a fáradság lassú bódulatba ejt. Félálomban már, de végül megérzem karjának melegét a derekamon, s így már nem küzdök tovább az álmok ellen.
<><><>
Reggel korán útra kelünk, Will megy elöl, az utat mutatva, s én kíváncsian várom Én megyek elől, mutatva az utat, figyelmeztetve mindenkit a megbúvó kövekre, gyökerekre, miegymásra, ami egy erdő talaján megtalálható. Robin, Azeem, Marian és Annice mellettem haladnak. Azt hiszem, bár Robin még neheztel a kedvesemre, ahogy én is egy kissé, de már kezd megbékélni vele. Nem haladhatunk gyorsan a gyerekek miatt, akik többnyire csak lassítanak minket.
- Biztosan biztonságban leszünk? - aggodalmaskodik Bull.
- Renfield nem ismeri a sherwoodi erdőt - vágja rá Will - Ő Sussexből származik, sosem járt még itt.
- És te honnan ismered őt ilyen jól? - teszi fel bátyja a kérdést, aminek válaszára szerintem mindnyájan régóta áhítozunk.
- Mondjuk úgy, hogy rossz időben voltam rossz helyen - kapjuk meg a "sokatmondó" választ - Sok minden van, amit még nem tudsz rólam sem te, sem a többiek. - folytatja, s kíváncsiságom csillapodás helyett egyre csak szomjazik az újabb válaszokra, ám ahogy szerelmemre nézek, s meglátom a szemében a mély fájdalmat, egyértelművé válik, hogy nekünk kellemesebb a várakozás, mint neki a válaszadás. Én magam amúgy sem erőltetném, tekintve az eltitkolt dolgaimat cseppet sem lenne fair, ha éppen én tenném.
- Majd elmondod - markolok kezére nyomatékot adva szavaimnak - Senki sem fog erőltetni, nem igaz? - pillantok Robin felé, aki beleegyezően bólint egyet.
Kis idő múlva egy aprócska patak partján lepihenünk. Willt figyelem, aki roppant gondterheltnek tűnik. Látom rajta, hogy valami nem hagyja nyugodni, csak tudnám mi lehet az...
- Hová indulsz? - fordul a hirtelen felpattanó fiúhoz bátyja. Elképzelni sem tudom, hogy mi jár a fejében.
- Muszáj visszamennem - mondja - Robin, mi van, ha túl sok nyomot hagytunk? Renfield nem ostoba, és ha pár katona a táborhoz vezeti őket, onnan esetleg a nyomunkra akadhat. Én magam könnyedén eltüntetem a nyomaimat, de túl sokan vagyunk.
- Nem engedlek egyedül! - fogja karon - Az öcsém vagy, nem teheted ki magad ekkora kockázatnak.
- Egy ember könnyebben halad, Robin, ezt te is tudod, és most az egyszer az életben, fivérem, hallgass rám! Könyörgöm! Hamar megjövök, de ha nem érnék vissza, mire a nap vörösbe hajlik, induljatok tovább egyenesen a patak mentén, és az öreg, nagy tölgyfánál forduljatok… Ez melyik kezem? - emeli fel jobb kezét.
- A jobb - világít rá Robin - Jobbra menjünk? - kérdezi, s egy bólintást kap válaszul - Will, nem mehetsz vissza, ez öngyilkosság lenne! Megtiltom! - folytatja újult erővel Will pesztrálását, amit alap esetben magam is támogatnék, ám most Robinnak is látnia kell, hogy a fiúnak igaza van. Meg sem fordult a fejemben, hogy ekkora gondot okozhatnak a nyomok. Sokáig voltam egyedül, és megszoktam, hogy odafigyeljek az effélékre. Rövidesen rutinná vált, én pedig óvatlanná. Még ha megszokásból jól osonok is, a többiekre nem gondoltam.
- Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem fogadok el tőled parancsot - folytatja Will vigyort röpítve testvére felé - Jobbra, arra forduljatok, és utána egyenesen előre. Bármi történjen, ne próbálj visszajönni értem, világos, bátyám? És te sem! - mordul rám, mintha csak megérezte volna, hogy a következő pillanatban terveztem csatlakozni hozzá... - Nem akarom senki biztonságát kockáztatni. Én jobban ismerem ezt az embert, mint bárki a világon! Nekem van esélyem ellene, nektek nincs. Vita lezárva! Rád amúgy is itt van szükség. És vigyázz Annice-ra!
Éppen csak végigmondja, s már szalad is, én pedig pontosan tudom mit kell tennem...
<><><>
Alig, hogy elindult Will utána settenkedem, ám az egyik fánál valaki karon ragad.
- Hohó kisasszony! - hallom meg Robin hangját - Megígértem Willnek, hogy vigyázok rád.
- Én pedig magamnak, hogy vigyázok Willre... márpedig a kettő együtt nem működik. - mosolygok rá kedvesen, ami nem nagyon hatja meg.
- Will a testvérem, a vérem. A neki tett ígéret szent számomra, és arra kötelez, hogy itt tartsalak. - folytatja. Megértem őt, mégsem hajlok a maradás felé. Mondhatnám, hogy előérzet, vagy szimpla aggodalom... de sokkal inkább az összetartozás az, ami Will felé hajt.
- Te is nyugodtabb lennél, ha nem lenne egyedül, engem pedig nem kell félteni. - jelentem ki.
- Isten ments, eleget láttam ahhoz, hogy ne féltselek, és igen, nyugodtabb lennék, de az ígéret az ígéret. - úgy látszik hajthatatlan, de nem hagyom ennyiben!
- És ha megígérem, hogy nem fogja észrevenni, hogy követem? Elvégre bérgyilkos vagyok. Ha pedig mégis észrevenne, majd azt mondom elszöktem. - billentem oldalra fejem.
- Továbbmegyünk,... ha felszívódsz, senki ne lásson semmit! - kapom meg a végszót, s pár perc múlva már egyedül járom az erdőt.
Óvatosan, de gyorsan közlekedem, szeretném mielőbb utolérni, ám ez nehéz dolog lesz. Úgy érzem, csak a falu közvetlen közelében lehet rá esélyem. Az idő rohanásával azonban nemsokára már kezdenek kirajzolódni az első kunyhócskák a sűrűben.
- Nézzétek, mit fogtunk - hallom meg a távolból - Ez a kölyök ismerős, nektek nem? Csak nem a kicsi Williamhez van szerencsénk? - összeszorul a szívem. Elkapták.
- Dögölj meg! - dühös hangját hallva kétségem sincs afelől, hogy valóban az én Willem az. - Egyedül nem mersz kiállni ellenem, Thomas? Muszáj a cimboráidat is hívni?
- Egyedül? - szólal meg ismét az ocsmány hang, majd suttogva még hozzátesz valamit.
- Ne merészeljetek hozzáérni! - üvölti Will, amiből kiveszem, hogy valószínűleg Robinról volt szó. - Vagy végetek!
- Meglátjuk - szólal meg egy harmadik tónus, az eddigi legförtelmesebb. - Üdv, Will Scathelock, régen találkoztunk! - Scathelock? Úgy látszik valóban nem csak nekem vannak titkaim, bár amiket hallottam tőle az új bíróról, meg tudom érteni titkolózását.
Sajnos takarásban vannak, s bár legszívesebben odarohannék, és megpróbálnám megmenteni, tudom, hogy nem menne. A hangokból ítélve legalább öten vannak. A legjobb az lenne, ha visszamennék és értesíteném Robint. Utána már bármilyen reménytelen akcióba belemennék, mert tudnám, hogy jön a segítség.
- Hol vannak a többiek, Will? - hangzik a érdés - Nem beszélsz? Úgy is jó, mert kiszedem belőled, te is tudod. Jobb, ha most beszélsz, vagy fájni fog, de ezzel tisztában vagy. Nos?
A félelmetes hangot tetőzi borzongató fenyegetése. Lefogadnám, hogy ő az. A fejemet tenném rá, hogy Will erről a férfiról beszélt, s ez tovább erősíti bennem Robin értesítésének gondolatát. Ki fogja vallatni Willt, de nem öli meg. Azzal megvárja Robint, viszont ha megtudja, hová tartunk, rajtunk üthet... de nem fog. Máshol leszünk, mert előbb érek oda, mint a nyomorult katonái. Azután meg bánom is én, hogy mit tesz a bátyja, de én visszajövök Willért.
<><><>
Rohanni kezdtem egyből, amint kellő távolságba értem, azóta is rohanok. A nyomokkal már nem törődtem, felesleges lett volna. Persze lehet, hogy a rohanás is, hisz ha lovon jönnek is, idő, amíg megtudják hol vagyunk. Will erős, a legerősebb férfi akit ismerek. Ellenáll, ameddig csak bírja, még az is lehet, hogy megtagadja a választ.
- Arlen!? - hallom meg John hangját, észre sem vettem, hogy megérkeztem - Arlen, hol van Will?
- Elkapták! - sohasem éreztem igazán, hogy a szavak embere vagyok, így nem is nagyon erőltetem. Egyébként sem szeretek kendőzni - Beszélnem kell Robinnal!
Rögvest Robinhoz vezet, miközben a falubeliek kíváncsi, goromba és dühös tekintete kísér bennünket. Remélem nem gondolják komolyan, hogy én tettem valamit...
- Valami történt. - Olvasom le Robin szájáról, amint meglát. Húsz méternyire áll egy fatuskón, a férfiak egy része körülveszi, bizonyára épp hozzájuk beszélt, a szomorú látvány miatt azonban félbeszakította.
- Willt elkapta a bíró! - Kiáltom, mire páran felhördülnek - Rövidesen azt is tudni fogja, hogy hol vagyunk, elég kíváncsi rá... - folytatom, illetve csak próbálom, ám valaki közbeszól.
- Hogyhogy téged nem kapott el a bíró? - hangzik az arcnélküli gúnyos kérdés. Válaszra se méltatom, Will fontosabb, mint az ilyen ostobaságok.
- Willt bizonyára a várba hurcolták, hogy kivallassák, s amint megvan a válasz, értünk jönnek. El kel tűnnünk innen! - Teszem a kezem nyomatékosan Robin vállára.
- Will az első, az öcsém... ki kell szabadítanunk, mielőtt... - magyarázza szédülten, látom rajta, hogy nagyon szíven üti a dolog, de ez nem vakíthatja el.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fogja megölni, hallottam a beszélgetésük. De megkínozza, s kiszedi belőle amit tudni akar.
- Tehát veszélyben vagyunk mindnyájan, ahogy Will is. - szűri le a tanulságot a mindeddig csendben figyelő, higgadt Azeem.
- Visszamegyek érte, ti vigyétek biztonságba az embereket! - Mondom, s már indulnék is, ám Robin ismételten karon ragad.
- Veled megyek. Veled megyünk mind, csak a nők és a gyermekek maradnak Tuck Baráttal. Ő majd továbbvezeti őket a folyó mentén. - Zárja rövidre Robin.
Fél órába se telik, s már úton is vagyok. A Baráttal pontosan megbeszélte, hogy hol várakozzanak, míg visszaérünk, ezt azonban egyikünk sem tudhatja. Nem kockáztathatjuk az ártatlanok életét, elég, ha ő tudja. Igazán okos férfi, akárcsak az öccse. Remélem épségben visszakapom Willt. Nagyon aggódom érte, de próbálok erősnek tűnni. Nem akarom még jobban elszomorítani Robint. Nem a megszokott ösvényen haladunk, hanem az erdőn keresztül, hisz nem lenne jó szembetalálkozni a katonákkal. Majd az a kis csapda, amit otthagytunk nekik méltó módon üdvözli őket helyettünk...
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2014. 06. 01. 20:48:14
|
| Andro | 2014. 03. 11. 09:23:55 | #29514 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (drágámnak)
Mindenkit felkavar, amit az új bíróról mondtam, és tudom, hogy el kell innen mennünk. Itt már nem vagyunk biztonságban, mert ha Lord Renfield ránk talál, akkor nekünk végünk. Egyenként fog kivéreztetni minket, és valószínűleg velem fogja kezdeni a sort. Ettől rettegek a legjobban. Vagy velem, vagy… Robinnal. Ő az egyetlen testvérem, az egyetlen családtagom, aki még megmaradt nekem, nem veszíthetem el őt is úgy, mint anyámat. Nem akarom végignézni, ahogy a fivérem is meghal. Mindenki tartja tőlem a távolságot, amikor Marian, Robin és Azeem összeülnek. Engem is odahívnak, hiszen én tudok a legtöbbet erről az emberről.
– Mégis mit javasolsz, Will, mit tehetnénk ellene? – kérdi Robin. Ez az első eset, hogy valaki, főleg Robin tőlem kér tanácsot egy nehéz helyzetben.
– El kell mennünk innen – mondom komolyan, minden kertelés nélkül. – Meneküljünk el, ez az egyetlen, és jelenleg a legjobb módja annak, hogy élve megússzuk. A király hadifogságban van, János herceg pedig egy brutális szörnyeteget ültetett a nyakunkba, gondolom nem véletlenül. Én nem vagyok valami okos, de annyit tudok, hogy ha itt maradunk, nem lesz esélyünk.
– A fiatal Hitetlennek jók a meglátásai – mondja Azeem. – Én magam ugyan nem hallottam még erről a ti Renfieldetekről, de eleget hallottam királyotok testvéröccséről ahhoz, hogy tudjam, ez már nem tréfadolog. Ha rám hallgatsz, Hitetlen, akkor elmegyünk innen.
– De hová? – kérdezi Lady Marian. – A birtokom ugyan elég nagy, de ott keresnének először. Itt az erdőben pedig…
– Én tudom – biccentek. – Van néhány nagyobb barlang fentebb, északra az erdőben. Az egészet egy földalatti labirintus köti össze, amelynek a nagy részét ismerem. Elég időt töltöttem az erdőben kalandozással, hogy sok mindent megismerjek.
Látom, hogy Robin komolyan néz rám, majd Azeemra és Lady Marianre, miközben úgy tűnik, megfontolja a javaslatomat. Végül bólint. Nem nyugodtam meg teljesen, de tudom, hogy Robin most az egyszer hallgat rám. Talán ő is látja rajtam, hogy nem érdemes egy támadást kockáztatni. A kelták esetében is megjártuk, pedig akkor ”csak” az előző bíró volt az ellenfelünk. Lord Renfield ezerszer veszélyesebb nála.
– Mennyi időbe telik, míg odaérünk a barlangokhoz? – kérdi hirtelen Robin, kizökkentve a gondolataimból.
– Ha jó iramban megyünk, talán egy nap, esetleg kettő – mondom. – Az asszonyokkal és a gyerekekkel nem tudunk olyan gyorsan haladni.
– Holnap hajnalban indulunk – dönt a bátyám. – Azeem, szólj Johnnak, Bullnak és Muchnak, hogy kezdjék meg az előkészületeket. Ki kell üríteni a tábort, és ha már a barlangoknál leszünk, majd kitaláljuk, hogyan számoljunk le ezzel a gazemberrel.
– Rendben van, Hitetlen – biccent a mór, és már indul is.
– Én megkeresem Annice-t – mondom, és felállok. – Most jobb, ha magam mellett tudom, főleg azok után, ahogy a többiek bánnak vele.
Robin bólint, én pedig szedem a lábam. Tudom, hogy a fivérem szívesen kifaggatna a köztem, és az új bíró közötti kapcsolatról, de talán ő is érzi, hogy ennek nem most van itt az ideje.
~*~
Amikor végre megtalálom Annice-t, ő Wulf társaságában üldögél valahol a táboron kívül. Beszélgetnek, és mindkettőjüknek kard van a kezében. Ezek szerint gyakoroltak. Nem tudom, hogy ennek örüljek-e, de hasznos lesz, ha az én drágám visszanyeri a formáját. A kastélyban nagyon hősiesen harcolt, és akármennyire is nem tetszik, hogy harcos, szükségünk lehet a tudására.
- Hát itt vagytok! – mondom, mikor odaérek, mire mindketten rám kapják a tekintetüket. - Már mindenütt kerestelek benneteket, főleg téged Annice. A tegnap történtek után nem nagyon tetszik, hogy egyedül elkószálsz – nézek rá szigorúan. Valóban nem tetszik nekem, hogy nincs mellettem. A többiek nem rokonszenveznek vele.
- Nincs egyedül... – magyarázkodik Wulf.
- Tudja, hogy miről beszélek – nézek ezúttal a fiúra.
- Bocsáss meg, de... – szabadkozik Annice, majd a fiúra néz. - Wulf! Ideje visszamenned apádhoz. - megvárja, míg a fiú elballag, csak azután folytatja hozzám intézett szavait. - Ha igaz amit mondasz, akkor azzal szolgálom leginkább a tábor és saját magam javát, ha visszanyerem a formám. Akár mennyire visszataszító, a gyilkolás a mesterségem, és ezt ki is fogom használni, ha a családomat veszély fenyegeti! – mondja nyersen.
- Csak azt szeretném, ha a közelemben maradnál – mondom kedvesebben. Aggódom érte. - Így tudunk a legjobban vigyázni egymásra.
- Úgy lesz – ígéri, majd közelebb lépve gyengéden simít az arcomra.
Még egy tétova csókot is kapok, amit nem tudok mire vélni. Szólnom kéne neki, hogy hajnalban indulunk, de előbb ki akarok próbálni valamit.
- Add a másik kardot! – válok el ajkaitól, majd a fegyverért nyúlok. Azeem jól kitanított engem is, és a kastélyban is sok katonát levágtam.
- Minek az neked? – értetlenkedik, mire huncutul elvigyorodom.
- Wulffal elbírsz, lássuk Will méltó ellenfeled-e! – nevetek, és felé intek.
- Na ezt felejtsd el! – mordul rám. - Te vagy a legutolsó akire kardot fognék!
- Ez csak játék! – magyarázom mosolyogva. Nem akarom bántani, bár valószínűleg Annice sokkal jobb kardforgató nálam. Én alig fél éve gyakorlok, ő azonban már évek óta. - Épp ezért férfiúi büszkeségem még azt is hajlandó elviselni, hogy legyőz egy nő, bár ki tudja... meglehet jobban forgatom a kardot mint egy bérgyilkos – próbálom bíztatni, de úgy tűnik, hasztalan.
Sosem akarnám bántani őt, de meglehet, hogy megsebesítenénk egymást. Talán Annice pont ettől fél. Pedig a sebeim sem fájnak, amit a korbácsolás okozott. Lehet, hogy ő ezért aggódik, mert valami nagyon nem tetszik a tekintetében.
- Ez nekem nem játék! – kiabál rám, és látom, hogy a szemei könnyesek.
Elhajítja a fegyverét, arcát a tenyerébe rejtve. Na, azért ezt nem akartam. Én is eldobom a kardot, és gyengéden ölelem magamhoz életem szerelmét.
- Bocsáss meg! Eszemben sem volt megbántani – suttogom lágyan. Istenem, már megint ostoba voltam.
- Én tartozom bocsánatkéréssel! – motyogja. - Nem tudom mi ütött belém...
- Én tudom – mondom halkan, mire óvatosan rám néz. – Túlságosan félsz attól, hogy megsebesítesz engem, Annice Grey. Pedig hidd el, vannak mélyebb, és súlyosabb sebek is, mint amelyeket fegyver okozhat.
- Néha olyan bölcs tudsz lenni – csóválja a fejét. – Honnan szedsz te ilyesmiket? Azeemtól? Ő szokott ilyeneket mondani.
- Úgy tűnik, jó hatással van rám a mi mór barátunk – mosolyodok el halványan. – De nem tőle van. Anyám mondogatta annak idején, mielőtt meghalt. A halála után értettem meg, hogy mit is jelent. De most készülődj, mert Robin úgy határozott, hogy hajnalban elhagyjuk a tábort. Északra van egy pár nagyobb barlang, amiket még én fedeztem fel, oda fogunk behúzódni. Talán ott nem talál meg minket.
Annice egyetlen szót sem szól, pedig látom rajta, hogy szívesen megtudná, mi közöm nekem ahhoz a gyilkos vadállathoz. De nem most, nem akarom még ilyennel traktálni. Az életemben így is túl sok a sötétség, nem akarok még egy titkot rázúdítani. Én akarom megölni Renfieldet, nekem van jogom hozzá.
~*~
Másnap hajnalban elindulunk. Férfiak, nők, gyerekek, mindannyian útra kelünk. Én megyek elől, mutatva az utat, figyelmeztetve mindenkit a megbúvó kövekre, gyökerekre, miegymásra, ami egy erdő talaján megtalálható. Robin, Azeem, Marian és Annice mellettem haladnak. Azt hiszem, bár Robin még neheztel a kedvesemre, ahogy én is egy kissé, de már kezd megbékélni vele. Nem haladhatunk gyorsan a gyerekek miatt, akik többnyire csak lassítanak minket.
– Biztosan biztonságban leszünk? – hallom meg Bull hangját.
– Renfield nem ismeri a sherwoodi erdőt – mondom egyszerűen. – Ő Sussexből származik, sosem járt még itt.
– És te honnan ismered őt ilyen jól? – kérdi Robin. Tudtam, hogy meg fogja kérdezni, és bár nem akarok mindent elmondani, de valamit válaszolnom kell neki.
– Mondjuk úgy, hogy rossz időben voltam rossz helyen – válaszolom keserűen. – Sok minden van, amit még nem tudsz rólam sem te, sem a többiek.
– Majd elmondod – szorítja meg Annice a kezemet. – Senki sem fog erőltetni, nem igaz? – néz Robinra, aki bólint.
Muszáj megállnunk, hogy egy kissé megpihenjünk. Szerencsére ismerem a legjobb helyeket, és sikerül egy kis patak partján tábort bontanunk. A nap már túljutott a delelőjén, de estig még tovább kell mennünk, hogy holnap alkonyatra elérjük a barlangokat. Egyedül már majdnem ott lennék, de gondolnom kell a többiekre is. Csak azt remélem, hogy nem hagytunk túl sok nyomot. Vissza kéne mennem, így felpattanok. Robin azonnal hozzám lép.
– Hová indulsz? – kérdi idegesen.
– Muszáj visszamennem – mondom komolyan. – Robin, mi van, ha túl sok nyomot hagytunk? Renfield nem ostoba, és ha pár katona a táborhoz vezeti őket, onnan esetleg a nyomunkra akadhat. Én magam könnyedén eltüntetem a nyomaimat, de túl sokan vagyunk.
– Nem engedlek egyedül! – fogja meg a karom. – Az öcsém vagy, nem teheted ki magad ekkora kockázatnak.
– Egy ember könnyebben halad, Robin, ezt te is tudod, és most az egyszer az életben, fivérem, hallgass rám! Könyörgöm! Hamar megjövök, de ha nem érnék vissza, mire a nap vörösbe hajlik, induljatok tovább egyenesen a patak mentén, és az öreg, nagy tölgyfánál forduljatok… Ez melyik kezem? – mutatom fel az egyiket.
– A jobb – mondja Robin. – Jobbra menjünk? – kérdi, mire bólintok. – Will, nem mehetsz vissza, ez öngyilkosság lenne! Megtiltom!
– Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem fogadok el tőled parancsot – vágok egy vigyort, majd újra elkomolyodom. – Jobbra, arra forduljatok, és utána egyenesen előre. Bármi történjen, ne próbálj visszajönni értem, világos, bátyám? És te sem! – mordulok Annice-ra, aki szemmel láthatóan közbe akar szólni. – Nem akarom senki biztonságát kockáztatni. Én jobban ismerem ezt az embert, mint bárki a világon! Nekem van esélyem ellene, nektek nincs. Vita lezárva! Rád amúgy is itt van szükség. És vigyázz Annice-ra!
Mielőtt Robin egy újabb szót szólhatna, kitépem a karom a szorításából, és rohanok visszafelé. Senki sem állít meg. Sem Annice, sem Robin, de még Azeem sem. Sietek előre, egyenesen a tábor irányába, miközben gondosan eltüntetek minden nyomot, amelyet ott hagytunk. Nem szabad rám találniuk.
~*~
Már majdnem a tábornál járok, amikor egy nyíl süvítését hallom. Még idejében bukom le, hogy a nyíl a mellettem levő fa törzsébe fúródjon. Azonnal előhúzom a késeimet, és felkészülök a harcra, mire öt, vörös-arany ruhába öltözött katona ront rám. Megismerem őket, ezek Lord Renfield emberei. Rám vetik magukat, de én derekasan állom a sarat, szúrok, ütök, vágok a késeimmel, kettőt meg is ölök, de akkor az egyik a hátam mögé osonva fog le. A nyakamat fogja át, és alig bírok lélegezni. Próbálom átdobni a vállam felett, de túl nehéz hozzá. Jó erőben lehet, és jó húsban is ez az átkozott. Egy másik katona gyomorszájon vág, nekem pedig olyan ismerős ez az egész. Feljajdulok, az ütés a még éppen gyógyuló sebeimet éri, de ő csak gonoszul felkacag.
– Nézzétek, mit fogtunk – röhög az, amelyik megütött. – Ez a kölyök ismerős, nektek nem? Csak nem a kicsi Williamhez van szerencsénk?
– Dögölj meg! – sziszegem dühösen, miközben próbálok szabadulni. – Egyedül nem mersz kiállni ellenem, Thomas? Muszáj a cimboráidat is hívni?
– Egyedül? – kérdi Thomas. – Nem vagy elég méltó ahhoz, hogy férfiként küzdhess. Te csak egy paraszt vagy, vagy ami még rosszabb, egy fattyú – suttogja a fülembe. – Kíváncsi vagyok, vajon a bátyád, az a híres Robin Hood eljön-e érted. Fogadok, hogy igen, mert az urunk szeretné, ha a szemed láttára vérezne el, mielőtt te következel.
– Ne merészeljetek hozzáérni! – üvöltöm. – Vagy végetek!
– Meglátjuk – hallok meg egy ismerős hangot, mire a félelem járja át a testemet. – Üdv, Will Scathelock, régen találkoztunk!
Maga Lord Christopher Renfield lovagol elém, és néz le rám. A tekintetétől még a holtak is menekülnének, a szája gonosz vigyorra húzódik, miközben végignéz rajtam. Remegek, egyetlen szót sem bírok kinyögni, mert tudom, hogy most mindennek vége. Érzem, hogy arcomból kifut az utolsó csepp vér is, miközben bénultan hagyom, hogy megkötözzenek. Innen nincs menekvés. Ki fog vallatni. Tudom, hogy beszélni fogok, mert ő olyasmikre képes, amikre senki más.
– Hol vannak a többiek, Will? – kérdi Renfield, de én a fejem rázom. – Nem beszélsz? Úgy is jó, mert kiszedem belőled, te is tudod. Jobb, ha most beszélsz, vagy fájni fog, de ezzel tisztában vagy. Nos?
– Soha… - suttogom halálra váltan. – Inkább… ölj meg most… de… soha nem… mondom el… hol vannak… Soha…
|
| ookami67sophie | 2014. 03. 10. 23:23:40 | #29512 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Egy ideig csak a fejét csóválja, majd sóhajtva húz magához. Végül ajkaink újra forró csókban egyesülnek, megadva a kielégítő választ kérlelésemre. Átölel és hátamra simít, én pedig nyakát ölelve viszonzom csókját.
- Ez elég jó válasz? - néz a szemembe mosolyogva.
- Tökéletes - suttogom elgyengülve.
Sikerült elérnem a célomat, mellettem alszik. Nagyon jólesik a közelsége, mióta Apám meghalt nem éreztem ennyire biztonságban magam. Gyengeségnek tűnhet, de valójában erősebbnek érzem magam. Úgy érzem érte mindenre képes vagyok, és ezt tesz legyőzhetetlenné.
Fejemet a mellkasára hajtom, úgy ér az álom, s felébredve is ott találom magamat. Felemelem álmos tekintetem és látom ahogy óvó tekintete engem figyel.
- Jó reggelt, kedves! - mosolyog rám, s megcsókol. - Remélem, jól aludtál.
- Mint a bunda - suttogom - Köszönöm, hogy maradtál, Will, ez sokat jelent nekem. - mondom őszintén.
- Tudom - bólint - Ideje felkelnünk, mert már megvirradt. A többiek így is látni fogják, hogy tőled távozom, de ez engem most nem érdekel.
- Elveszíted a tiszteletüket - motyogom, rádöbbenve, hogy erre nem is gondoltam, mire ő összehúzza szemeit. - Jaj, nem úgy gondoltam, csak… tudod… - magyarázkodom, de olyannyira elvesztem szigorú tekintetében, hogy halott ügy. Akármennyire is legyen mérges ilyenkor, nagyon édesen áll neki ez a tekintet.
- Nem érdekel - folytatja - Ha emiatt nem tisztelnek, hát ne tegyék - rántja meg vállát hetykén, mire én felülök. Követi a példámat. - Ha csak azért tiszteltek eddig, mert Robin a bátyám, az nem is nekem szólt. Ha pedig azért utálnak, mert szeretlek téged, hát utáljanak, már megszoktam, hogy kirekesztenek. Ez semmin sem változtat, sem az irántad, sem a bátyám iránt érzett érzéseimen. Mindketten nagyon fontosak vagytok nekem, ezt tudnod kell.
- De akkor is… - jól esik amit mond, mégis kételyek gyötörnek. Nem akarom, hogy miattam bármi kalamajka érje, bár félek ezzel elkéstem, ahogy mondandómmal is, mivel kiáltozás szakítja félbe.
A hangok hallatán baljós érzés tölti meg szívemet. Bíztam benne, hogy egy időre vége a megpróbáltatásoknak, most pedig a fejemet tenném rá, hogy újabb készülődik. Villámgyorsan öltözünk fel, majd robogunk is a hang irányába. Hamar meglátjuk, ahogy a tábor apraja-nagyja Robin és Marian körül gyülekezik. Úgy látszik fontos hírt hozott a Lady...
Will Azeem felé irányít, miközben próbálok tudomást sem venni az engem pásztázó dühös szempárokról. Vajon véget ér valaha?
- Mi történt? - kérdi Will, mikor már elég közel érünk.
- Lady Marian híreket hozott - kapjuk a választ.
A következő kérdést azonban megelőzi az úrnő felszólalása. Királyunk Bajorországban esett hadifogságba, ráadásul Nottinghamnek új bírát kerítettek.
- Mégis miféle bíró? - kérdi Bull. - Az előzőnél nem lehet rosszabb.
- Tartok tőle, hogy igen - szólal meg Robin - A neve Christopher Renfield, János herceg egyik bizalmas, jó barátja. Azt hiszem, közületek még senki sem hallotta a nevét. - látom ahogy a mellettem álló Will elsápad. Úgy látszik egyvalaki hallotta, és úgy érzem örülhetek, hogy az a valaki nem én vagyok.
- Én igen - szólal meg kisvártatva. A bátyja felé fordul, s ijedten méri végig a sápadt férfit. - Tudom, hogy ki az, ismerem, nem is kevéssé azt a véreskezű gazembert! - Will egyre ingerültebb, amiből arra következtetek, hogy nem jártunk jól ezzel az emberrel. Aki ilyen indulatokat képes kiváltani belőle, az igazán szörnyűséges ember lehet. Még velem sem beszélt így, pedig lett volna rá oka...
Robin közelebb lép testvéréhez, de ő elfordul. Látom rajta, hogy régi sebeket hordoz magában ettől a Lord Renfieldtől.
- Will? - kérdi gyengéden bátyja. - Honnan ismered őt?
- Onnan, hogy majdnem megölt - suttogja, s szavai késként döfnek szívembe - Elég, ha annyit tudsz, hogy ha ő Nottingham új bírája, sokkal kegyetlenebb és vérszomjasabb, mint az előző bíró volt. Neki nem elég, hogy meg akar majd ölni minket, előtte megkínoz, szép lassan, egyenként, aztán, amikor majd már könyörgünk a halálért, hagy minket meghalni, és nevetve nézi végig, ahogy elvérzünk. - szavai hallatán körülnézek, s látom ahogy szépen lassan megfagynak a tekintetek - Nem vagyunk biztonságban, Robin, mert ha még maradt élő katona arról a napról, amikor a tábor porig égett, akkor ide fogja vezetni őt, és nem menekülhetünk előle. Ő a megtestesült Gonosz!
<><><>
Ennyi szó, és a tegnap történtek épp elegek voltak ahhoz, hogy hátat fordítva tűnjek el a bozótosba. Út közben még elcsentem két kardot - vissza kell szereznem a régi Arlent, úgy érzem szükség lesz rá!
- Csatlakozhatok? - kérdi egy ismerősen csendülő gyermeki hang.
- Apád nem biztos, hogy örül neki Wulf... - jelentem ki kertelés nélkül, de szavamba vág.
- Elég nagy vagyok már! - mondja harsányan, s szív egy mély levegőt, mintha csak folytatni akarná. Ám szavak nem jönnek a szájára.
- Rendben, - töröm meg a kellemetlen csendet - védd magad! - vigyorgok rá, s felé dobom az egyik kardot.
Azonnal veszi a lapot, és már reagál is. Ügyes fiú, ezen felül pedig szorgalmas és alázatos. Van még mit tanulnia, de lefogadom, hogy már most sok nálánál idősebb ellenfélen győzedelmeskedne. Felé súlytok... vég, visszavág... védek, vágok... hárítja, viszonozza s ez így meg legalább egy jó órán keresztül. Fáradhatatlan kölyök, még engem is leizzaszt. Hála az égnek előbb fullad ki nálam, oda lenne minden tekintélyem, ha ez fordítva történne. Egy fatuskóra kuporodik, de a kardot nem ereszti. Úgy látom csak erőt gyűjt a folytatáshoz.
- Te is félsz az új bírótól? - szegezi nekem váratlan kérdését.
- Nem. - mondom komolyan - Ahogy Will és Robin sem, csak tartanak tőle, - teszem hozzá valamivel halkabban, mellé guggolva. Nem tudom pontosan mennyit hallott Will szavaiból, de a félelem nem jó tanácsadó. - de ha ő maga hallotta mi lett az előző bírával akkor biztosan reszket. - húzódik halovány vigyorra ajkam. Magam sem tudom komolyan gondolom-e amit mondok. Ha Will igazat szólt, márpedig miért ne tette volna, akkor ez az ember még sok fejfájást fog okozni. És talán sok halált. Ám ha Wulf fél azzal csak időt és erőt von meg magától, a legjobb ha távol tartom tőle a dolgot amíg csak lehet.
- Biztosan. - motyogja kedvetlenül Wulf. Kölyöknek néztem, pedig már elég nagy ahhoz, hogy tisztán lássa a helyzetet. Látom rajta, hogy aggódik, hogy nyomasztja a dolog és nem akarom hamis reményekbe taszítani.
- Már túlvagyunk a nehezén! - erőltetek végül mosolyt az arcomra, s remélem szavaim a jövőben beigazolódásra lelnek.
Nem csak Wulf, mindeni egyre feszültebb és kezdenek belefáradni a számkivetett létbe. Ezt csak tetőzi királyunk távolléte, s egy újabb "nagyszerű" bíró felbukkanása.
- Hát itt vagytok! - hallom meg Will hangját - Már mindenütt kerestelek benneteket, főleg téged Annice. A tegnap történtek után nem nagyon tetszik, hogy egyedül elkószálsz. - a szeme szigorú és aggodalmas, mintha csak a bátyját látnám.
- Nincs egyedül... - magyarázkodik Wulf. Mindhiába.
- Tudja, hogy miről beszélek. - vezeti át Wulfról rám komoly tekintetét. Igen, pontosan tudom...
- Bocsáss meg, de... - kezdenék szabadkozni, ekkor azonban eszembe jut valami - Wulf! Ideje visszamenned apádhoz. - megvárom amíg a fiú elballag, csak úgy folytatom. - ha igaz amit mondasz, akkor azzal szolgálom leginkább a tábor és saját magam javát, ha visszanyerem a formám. Akár mennyire visszataszító, a gyilkolás a mesterségem, és ezt ki is fogom használni, ha a családomat veszély fenyegeti! - fejezem be a mondandómat, kissé nyersebben mint terveztem.
- Csak azt szeretném, ha a közelemben maradnál. - leheli nyugodt, kedves hangol. - Így tudunk a legjobban vigyázni egymásra. - Mindent vártam, csak ezt nem. Olyan jó hozzám mint még az életben senki...
- Úgy lesz. - ígérem felé lépve, s gyengéden arcára simítok.
Milyen szörnyű kontraszt! Az előbb a gyilkolásról beszéltem, most pedig tétova ajkakkal csókolom gyengéden.
- Add a másik kardot! - válik el ajkaimtól, s meg sem várva mozdulatom már nyúl is érte.
- Minek az neked? - értetlenkedek, ám huncut vigyorából hamar rájövök mire készül.
- Wulfal elbírsz, lássuk Will méltó ellenfeled-e! - neveti, s felém int.
- Na ezt felejtsd el! - mordulok rá - te vagy a legutolsó akire kardot fognék!
- Ez csak játék! - magyarázza mosolyogva - Épp ezért férfijúi büszkeségem még azt is hajlandó elviselni, hogy legyőz egy nő, bár ki tudja... meglehet jobban forgatom a kardot mint egy bérgyilkos - próbál felbíztatni, de hasztalan.
Az Apámra emlékeztet, aki gyakran csalt kelepcébe hasonló szavakkal. Imádtam vele kardozni. Igaz, mindig legyőzött, de mindig okosan tette. Úgy, hogy véletlenül se ábránduljak ki a kardforgatás művészetéből... azok után viszont ami a várban történt úgy érzem képtelen lennék épp rá kardot emelni. Nem azért, mert féltem bármelyikünket is, úgy vigyáznánk egymásra, mint tulajdon szemünk fényére. Voltaképpen nem is tudom miért van így, de ez nem változtat a tényen.
- Ez nekem nem játék! - kiáltom, s érzem ahogy szememet könnyek lepik el.
Nyomban lehajtom a fejemet, s kardomat elejtve arcomat kezembe temetem. Rövidesen meghallom a másik kard koppanását és megérzem a gyengéden átölelő karok melegét.
- Bocsáss meg! Eszemben sem volt megbántani. - suttogja.
- Én tartozom bocsánatkéréssel! - motyogom - Nem tudom mi ütött belém...
|
| Andro | 2014. 02. 19. 11:01:46 | #29378 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (szerelmemnek)
- Tudom, hogy ami ma történt, az téged is nagyon megviselt, de akár mi is volt a víznél, még nem bocsájtottál meg – mondja Annice, és ebben igaza is van. Még nem vagyok képes megbocsátani, ám az ez az iránta érzett érzéseimet nem befolyásolja. - Ennek ellenére szeretném, ha maradnál éjszakára – böki ki halkan.
- Annice, nem akarlak egyedül hagyni ezek után, de... – szabadkozok, mivel nagyon szívesen maradnék, ám nem akarom elrontani a helyzetet. Nem szeretném, ha félreértené a dolgokat, hiszen elvégre most túlságosan is sebezhető.
- Tudok vigyázni magamra. Hibáztam, és majdnem meghaltam, de nem vagyok kisgyermek. Mindenki követ el hibákat, s elhiheted, hogy még egyszer nem leszek ilyen óvatlan – jelenti ki komolyan, miközben érzem, hogy engem bámul. Nos, nem is kétlem, hogy meg tudja védeni magát, ezt már bebizonyította párszor. - Nem azért kértem maradásod, hogy vigyázz rám, hanem hogy velem legyél. Már hozzád tartozom, ha életed végéig nem tudsz megbocsátani, akkor is. Azt szeretném, ha ma mellettem aludnál.
- Nem hiszem, hogy ez helyénvaló... – folytatom, majd felállok.
- Szerintem meg nincs helyénvalóbb, ha valóban szeretjük egymást. – Érzem, ahogy megfogj a kezem. Az érintése puha és biztonságot adó. - Nem akarok semmi erkölcstelent, s ha olyasmivel próbálkoznál, saját kezemmel fojtanálak meg... de azt szeretném, ha a karjaidban alhatnék el, s melletted ébrednék. – Rászorít a csuklómra, és tudom, hogy igent kéne mondanom, de még át kell gondolnom.
- Én is szeretném, jobban, mint bármit a világon – mondom halkan, megadóan visszaülve az ágyára. Semmi esélyem ellene.
- Most menj, Robinnak biztos jól jön a segítség, én is nemsokára... – kezd bele, de tudom, mit akar mondani.
- Pihenj! Most ez a legfontosabb, és edd meg az összes gyümölcsöt, amit hoztam! – mondom komolyan, de nem haragszom rá. Vigyázni akarok rá, amíg csak lehet.
Gyorsan elsietek, mielőtt még olyat tennék, amit később megbánok. Nem is akarom tudni, hogy a többiek mit gondolhatnak rólam. De nem is érdekel. Még szólok Fannynak, hogy készítsen enni Annice-nak, aki csak bólint. Az asszony úgy tűnik, kezd megenyhülni a kedvesem iránt, bár nem tudom, hogy ez az én érdemem-e, Wulfé, vagy pedig Fanny kezd rájönni, hogy Annice nem rossz lány. Bármelyik is, örülök neki. Annice-nak szüksége van a gondoskodásra.
~*~
Ahogy leérek, és meglátom a többieket, észreveszem, hogy mindenki elfordítja a fejét. Nem mernek a szemembe nézni. Nem is nagyon érdekel, mert az egy dolog, hogy haragszanak Annice-ra, de ami kettőnk között van, ahhoz senkinek semmi köze. Sóhajtok egyet, és elindulok Robin kunyhója felé. Az ő kunyhója a földön van, azt hiszem, ez jobb megoldás is, legalább nem kell felmásznom.
Amikor odaérek, Robin éppen kilép a kunyhójából, és mikor meglát, némi szemrehányással néz a szemembe. Tudtam, hogy nem fog neki tetszeni a hangnem, amit megengedtem magamnak, és bár megértette a döntésem, tudom, hogy kapok majd érte fejmosást.
– Tudod, hogy megint jó kis ribilliót rendeztél, öcsém? – mondja fejcsóválva Robin. – Nem kéne nekiugranod mindenkinek, aki ránéz Arlenre, ugye tudod?
– A neve Annice! – tudatosítom benne komolyan. – Ő Annice, nem Arlen, fogd fel végre!
– Nyugalom, Will! – teszi a kezét a vállamra gyengéden a bátyám. – Megértem az érzéseidet, de néha fogd vissza magad. Egyébként, Bob életben van, de még nem tért magához. Jó nagy ütést kaphatott tőled.
– Megérdemelte – fújtatok dühösen. – Majdnem vízbe fojtotta Annice-t, és nem ezt volt az első alkalom, hogy bántani akarta!
Robin csak bólint, és egy szót sem szól. Ő is tudja, mennyire szeretem a lányt, és nem is avatkozik bele. Azt hiszem, ő is tudja, hogy én vagyok az, akinek meg kell bocsátania. Azt is tudom, hogy már van némi tiszteletem, amit talán el is veszíthetek, de nem érdekel. Ha csak azért tisztelnek, mert egy nemesember fivére vagyok, az nem érdekel. Az sem, ha amiatt nem tisztelnek, mert szeretem Annice-t, és nem akarom, hogy meghaljon.
Később dolgozni kezdünk, és most én is segíthetek, persze Robin és Azeem is bőszen felügyelnek, a többiek meg tartják a három lépés távolságot. Mint a régi szép időkben, gondolom ironikusan, de nem zavartatom magam. Robin közben beszámol, hogy Nottingham városának valószínűleg új bírája lesz most, hogy a régit megölte. Csak a szemeimet forgatom arra gondolva, hogy talán egy pont ugyanolyat, vagy egy még rosszabbat küldenek, amíg a király távol van.
~*~
Már majdnem besötétedik, amikor abbahagyjuk a munkát, eszünk, én pedig elindulok Annice kunyhója felé. Azt hiszem, többé-kevésbé már eldöntöttem, mit fogok csinálni. Bekopogok az ajtón, majd nemsokára egy halk hangot hallok.
- Will? – kérdi tétován Annice. A hangjában érzek némi félelmet, nem is csoda, azok után ami ma történt.
- Én vagyok. – válaszolom, mire kitárja az ajtót, én pedig belépek.
Az ágyára ülök, és onnan nézem, ahogy becsukja az ajtót, és mellém telepszik. Már átöltözött, és ez a ruha nagyon jól áll neki. Szépen kiemeli a szemeit, biztosan Fanny adhatta neki. Jobban is néz ki, hála égnek.
- Jobban vagy? – kérdem halkan, és nem tudom levenni róla a szemem. Szeretem őt.
- Sokkal. Még meg sem köszöntem a gyümölcsöket... meg azt sem, hogy megint megmentettél – mondja rám pillantva, de aztán elfordítja a fejét. Mint aki zavarban van.
Olyan gyönyörű, olyan tökéletes és olyan törékenynek tűnik, pedig nem az. Erős és büszke teremtés, de pont olyannak szeretem, amilyen. Talán egy nap a feleségem lesz, ha a dolgok már rendeződtek. És most olyan szende, olyan kis félénk, mint aki kettőig sem tud számolni.
- Tudod, hogy azért tettem, mert szeretlek – nyúlok finoman az álla alá, hogy lássam a tekintetét. - Nem tartozol érte hálával.
- Én gyűlölöm magamat, mióta megtudtam, hogy így is élhettem volna, akár egy normális leány. Nem gondoltam volna, hogy valaha megtalálom a helyem, most pedig látom, hogy végig itt volt és rám várt. – Lassan rám néz, a tekintete tel van bűntudattal, félelemmel. Hányszor éreztem én is ezt, hányszor voltam én is ilyen helyzetben. Pontosan tudom, mit érez, hiszen mikor elhatároztam, hogy elárulom Robint, én is megbántam, még ha nem is gondoltam komolyan az árulást. - Azt hittem egy magam fajta sohasem lehet boldog, így nem is vágytam rá...
- És boldog vagy? – kérdem halkan, miközben csak remélni tudom, hogy igen.
- Melletted csak boldog lehet az ember – mosolyog rám, majd lassan közelebb hajolok hozzá.
Ajkaink összeérnek, és én újra megízlelhetem mézédes csókját. Az idő mintha megállna, és minden eltűnik, csak mi ketten létezünk. Imádkozom Istenhez, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget. Őrülten szeretem őt, mindannak ellenére, amit tett, amit mondott, amit gondolt.
- Itt maradok éjszakára! – mondom ki nyíltan, mikor ajkaink végül elválnak egymástól. - Azután, ami a folyónál történt nem hagynálak egyedül, de a földön alszom.
- Azt már nem! – jelenti ki összehúzott szemöldökkel.
- Akkor ne aludjak itt? – kérdem csipkelődve, mert a helyzet kezd humorossá válni.
- Akkor ne! Vagy mellettem alszol, vagy a kunyhódban. Az biztos, hogy a szőnyegemen nem! – jelenti ki harsányan. Ej, úgy tűnik, tanult némi asszonyi fortélyt, mióta itt van.
- Furcsa lány vagy te Annice! Néha nem tudok rajtad kiigazodni... – rázom meg a fejem. - Mondd csak, mindig eléred amit akarsz?
- Sohasem hullott az ölembe semmi. Megtanultam küzdeni az igazamért – mosolyodik el. - Ha zavar a közelségem, elég, ha a földről megfogod a kezemet, de az ágyon biztosan kényelmesebb lenne. Ketten is bőven elférünk és a mai nap után nem szeretnék egyedül maradni éjszakára.
A fejem csóválom, és egy ideig gondolkodom. Nem erkölcsös dolog addig egy ágyban hálnunk, míg nem vagyunk házasok. Ugyanakkor, nem akarom magára hagyni Annice-t, pedig ez lesz az egyetlen lehetőség, ha nem teszem, amit mond. Ez a nőszemély tényleg tudja, hogyan kell kihasználni a nőiességét. Kis boszorkány, de nem tudok neki nemet mondani. Végül sóhajtok egyet, és magamhoz húzva újra megcsókolom mézédes ajkait. Így legalább nincs szükség a válaszra. Átölelem Annice-t, és a hátát simogatom, ő pedig hozzám bújik, mint valami kiscica, és viszonozza a csókot. Végül hosszú percekkel később, a levegőhiány miatt válunk el egymástól.
– Ez elég jó válasz? – kérdem mosolyogva, belenézve csillogó tekintetébe.
– Tökéletes – suttogja lágyan.
Nem tehetek mást, együtt alszunk, egy ágyban, de a csizmámon és a felsőingemen, valamint a mellényemen kívül semmit sem vetek le magamról. Annice hozzám bújik, fejét a mellkasomra téve, én pedig a haját, és a hátát simogatom. Most minden olyan békés, mégis… olyan furcsa. Anyámon kívül ő az első nő, akivel egy ágyban alszom. Mégis olyan, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Végül csak halk szuszogását hallom, innen tudom, hogy elaludt.
~*~
Reggel én ébredek hamarabb, és elnézem alvó arcát, ami most olyan békés. Nem akarok felkelni, pedig már megpirkadt, és nekem ideje lenne lemenni, enni és dolgozni. Mégsem merek mozdulni, nem akarok felébreszteni. Aztán pár perccel később ő is mozgolódni kezd, majd felemeli a fejét, és rám néz. Rámosolygok.
– Jó reggelt, kedves! – mondom, és magamhoz húzva megcsókolom. – Remélem, jól aludtál.
– Mint a bunda – suttogja halkan. – Köszönöm, hogy maradtál, Will, ez sokat jelent nekem.
– Tudom – bólintok. – Ideje felkelnünk, mert már megvirradt. A többiek így is látni fogják, hogy tőled távozom, de ez engem most nem érdekel.
– Elveszíted a tiszteletüket – mondja Annice, mire összehúzom a szemem. – Jaj, nem úgy gondoltam, csak… tudod…
– Nem érdekel – mondom komolyan. – Ha emiatt nem tisztelnek, hát ne tegyék – vonok vállat, miközben Annice felül, és én is így teszek. – Ha csak azért tiszteltek eddig, mert Robin a bátyám, az nem is nekem szólt. Ha pedig azért utálnak, mert szeretlek téged, hát utáljanak, már megszoktam, hogy kirekesztenek. Ez semmin sem változtat, sem az irántad, sem a bátyám iránt érzett érzéseimen. Mindketten nagyon fontosak vagytok nekem, ezt tudnod kell.
– De akkor is… - kezd bele Annice, mikor hirtelen hangos kiabálásra leszünk figyelmesek.
Valami történhetett, így villámgyorsan ugrom ki az ágyból és öltözöm fel, hogy Annice-szal együtt megnézzük, mi a gond. Aggodalom szorítja össze a torkom, mert valahányszor Annice és köztem jó dolog történt, azt mindig valami rossz követte. Remélem, nem kell újabb támadástól tartanunk. Egymásra nézünk Annice-szal, akin látom, hogy szintén aggódik, majd kisietünk a kunyhóból, és leereszkedünk a földre. Odalenn mindenki Robin és Lady Marian köré gyűlik. Ezek szerint az úrnő visszatért, és valószínűleg nagyon fontos dolgokról lehet szó. Talán a király visszatért volna? Vagy máris új bíró jött Nottinghambe, akitől tartani kell?
A többiek egyből utat nyitnak nekünk, hogy közelebb mehessünk, miközben rosszalló tekintettel méregetik Annice-t. Engem ez nem érdekel, csak azt akarom tudni, hogy mégis mi ez a felhajtás. Mindenki feszültnek tűnik. Azeem kissé távolabb áll, így hozzá igyekszünk.
– Mi történt? – kérdem izgatottan.
– Lady Marian híreket hozott – mondja a mór.
Éppen kérdezném, mégis miféléket, amikor az úrnő megszólal. Mint kiderül, szeretett királyunk éppen Bajorországban tartózkodik hadifogságban, ami egyáltalán nem jó hír. És amitől a legjobban tartottam, hogy Nottingham városának máris új bírája van.
– Mégis miféle bíró? – kérdi Bull. – Az előzőnél nem lehet rosszabb.
– Tartok tőle, hogy igen – veszi át a szót Robin, nekem pedig a vér is kifut az arcomból, amikor kimondja a nevet. – A neve Christopher Renfield, János herceg egyik bizalmas, jó barátja. Azt hiszem, közületek még senki sem hallotta a nevét.
– Én igen – szólalok meg csendesen, mire minden fej felém fordul. Robin döbbenten mered rám. – Tudom, hogy ki az, ismerem, nem is kevéssé azt a véreskezű gazembert! – Az utolsó szavakat már köpöm, amikor visszagondolok rá, miket is tett annak idején.
Robin közelebb jön hozzám, én azonban elfordulok tőle. Nem akarok róla beszélni, nem most, nem neki. De ha Lord Renfield itt van, akkor én nem vagyok biztonságban, és velem együtt senki sem. Pedig azon a napon csak rossz időben voltam rossz helyen.
– Will? – kérdi Robin, gyengéden a vállamhoz érve. – Honnan ismered őt?
– Onnan, hogy majdnem megölt – suttogom halkan. – Elég, ha annyit tudsz, hogy ha ő Nottingham új bírája, sokkal kegyetlenebb és vérszomjasabb, mint az előző bíró volt. Neki nem elég, hogy meg akar majd ölni minket, előtte megkínoz, szép lassan, egyenként, aztán, amikor majd már könyörgünk a halálért, hagy minket meghalni, és nevetve nézi végig, ahogy elvérzünk. – Óvatosan ránézek Robinra. – Nem vagyunk biztonságban, Robin, mert ha még maradt élő katona arról a napról, amikor a tábor porig égett, akkor ide fogja vezetni őt, és nem menekülhetünk előle. Ő a megtestesült Gonosz!
Komolyan nézek a bátyám szemébe, majd végignézek az embereken. A tiszta döbbenetet, halálfélelmet, rettegést látom rajtuk. És tudom, hogy az az alak ismer engem, hiszen hetekig kínzott akkor, amiről senkinek nem beszéltem. És az csak az én hibám volt, kellett nekem akkor olyan messzire elkalandoznom, hogy végül elfogjanak és Lord Renfield megkínozzon.
|
| ookami67sophie | 2014. 02. 18. 15:42:02 | #29374 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Már nem érzek semmit a világon. Nyugalom és csend ölel, mintha csak lebegnék a semmi közepén.
- Annice… - halom meg Will hangját, olyan mintha nagyon távolról jönne - Annice… ne halj meg… könyörgöm… ne halj meg… Ne hagyj itt te is… kérlek… Szeretlek… - egyre halkabb és halkabb... alig értem mit mond.
Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Nem bírok mozogni, levegőt sem kapok. Ekkor egy hatalmas nyomást érzek mellkasomon, s nemsokára megtelik a tüdőm levegővel. Szinte önkéntelenül pattan fel a szemem és már ülök is föl hidegvizet köhécselve. Élek!? Igen, életben vagyok!
Valaki átkarol, majd magához húz. Nagyon fázom, és nagyon fáj a köhögés, de még mindig úgy érzem, hogy tele van a tüdőm folyóvízzel.
- Köszönöm, Azeem… - hallom meg Will hálálkodó hangját - Nem tudom, hogy ezt hogyan fogom neked meghálálni.
Hát az ő ölében vagyok! Szorosan magához húzva melegít, míg én azt kívánom bárcsak mindez örökké tartana. Ezért akár még százszor is nyelnék vizet, s halálomig dideregnék.
- Semmiség - hallom meg a mór hangját - Annice rendbe fog jönni, csak pihennie kell egy kicsit.
- Will… - ejtem ki óvatosan a nevét. Még mindig alig tudom elhinni, hogy valóban ő az - Will… hogyan… miért…
- Ne törődj vele! - búg a fülembe lágy hangon - A lényeg, hogy élsz, és nem hagyom, hogy bárki újra bántson, érted? Minden rendben lesz, édes. Minden rendben lesz. - mondja halkan hajamba hajolva, én pedig beleszédülök szavaiba. Tényleg nagyon szeret, jobban mint valaha is reméltem. Pedig nincs rá különösebb oka, a gyűlöletre viszont lenne, mégis az ölébe húz... egy biztos, nem hagyom, hogy még egyszer csalódnia kelljen bennem.
<><><>
Tekintetem Wulf aggodalmas szemeire vándorol, ahogy a tábor felé közelítünk. Kedves mosolyt erőltetek arcomra, hátha kissé megnyugtatja a fiút, de nem bizonyul túl hitelesnek, főleg így... olyannyira erőtlen vagyok, hogy Will kénytelen a karjaiban cipelni, bár szerintem ha tudnék menni, akkor sem hagyna saját lábamon közlekedni. Ahogy a táborba érünk egyből ránk csillan a sok éles tekintet, akár ezernyi kiélezett kard. Robin közelít elsőként, tekintetében kíváncsiság és értetlenség vegyül. Kissé félve bújok még jobban Willhez, nincs se kedvem, se erőm magyarázkodni, s ezt ő is pontosan tudja. Csak minél előbb a kunyhómba szeretnék lenni.
- Mi történt? - kérdi Robin - Azeem úgy rohant el Wulffal, mintha egy szakasznyi katona üldözné.
- Bob megpróbálta vízbe fojtani Annice-t - mondja Will fájó dühvel a hangjában - Most csalódottak lehettek, amiért nem sikerült neki, de egyet mondhatok. Ha bárki hozzá mert nyúlni ehhez a lányhoz, akárcsak egy ujjal is, annak velem gyűlik meg a baja! Világos?! - kiáltja haragosan. Szavai hallatán megdöbbenek, ahogy velem együtt az egész tábor.
- Ez azt jelenti, hogy megbocsátottál ennek a kis bérgyilkosnak, aki meg akarta ölni Robint? - csodálkozik John, ő az egyetlen aki szólni mer - Azt hittem, ennél okosabb vagy, Will.
- Sosem akarta megölni Robint! - jelenti ki komoly hangon - És hogy mit teszek, mit gondolok Annice-ról, az senkire nem tartozik. Ez a kettőnk dolga, és ne szóljatok bele! Nem bocsátottam még meg neki, de ha egy nap ez megtörténik, az rám és Annice-ra fog tartozni. Ha emiatt gyűlöltök engem, hát tessék! Már megszoktam.
Will a házikómba visz, majd finoman ágyamra ültet. Sokáig nem szólalunk meg, én csak ülök elgondolkodva, míg ő jó alaposan betakargat. Még mindig nem tudom elhinni, ami az imént történt. Nem szabadott volna kockára tenni jóhírét egy magamfajta védelmére kelve... főleg neki nem, hisz csak nemrég nyerte el az őt övező tiszteletet. Még senki sem tett értem ilyet.
- Miért mondtad azt nekik, hogy nem akartam megölni Robint? - kérdem kisvártatva bizonytalan hangon.
- Mert… - kezd bele, de hamar elhallgat. Biztosan azon morfondírozik, mit is mondjon. - Mert ezt elhiszem neked, Annice. - jelenti ki végül. Jól esik a bizalma, ám azt furcsállom ahogy hív. elfelejtette volna? - Ha valóban meg akartad volna tenni, megtetted volna. Volt rá elég lehetőséged. - Ez így igaz.
- Miért hívsz Annice-nak? - nem mintha zavarna a dolog, de kíváncsi vagyok az okára - A nevem Arlen, emlékszel?
- Nekem mindig Annice maradsz - rándítja meg finoman vállát - Annice-t ismertem meg, nem Arlent. Annice-ba szerettem bele, így mindig ő maradsz nekem, amíg csak világ a világ.
Zavartan fordul el, én pedig hiába próbálom elkapni tekintetét.
- Tudom, hogy ami ma történt, az téged is nagyon megviselt, de akár mi is volt a víznél, még nem bocsájtottál meg. - kezdek bele - Ennek ellenére szeretném, ha maradnál éjszakára. - bököm ki végül.
- Annice, nem akarlak egyedül hagyni ezek után, de... - szabadkozik, mire szavába vágok. Egyre jobban zavarban van, nem szeretném ha félreértené a helyzetet.
- Tudok vigyázni magamra. Hibáztam, és majdnem meghaltam, de nem vagyok kisgyermek. Mindenki követ el hibákat, s elhiheted, hogy még egyszer nem leszek ilyen óvatlan. - jelentem ki komolyan, szemem még mindig az övét keresi - Nem azért kértem maradásod, hogy vigyázz rám, hanem hogy velem legyél. Már hozzád tartozom, ha életed végéig nem tudsz megbocsátani akkor is. Azt szeretném, ha ma mellettem aludnál.
- Nem hiszem, hogy ez helyénvaló... - folytatja, majd feláll.
- Szerintem meg nincs helyénvalóbb, ha valóban szeretjük egymást. - nyúlok keze után - Nem akarok semmi erkölcstelent, s ha olyasmivel próbálkoznál saját kezemmel fojtanálak meg... de azt szeretném, ha a karjaidban alhatnék el, s melletted ébrednék. - szorítok csuklójára.
- Én is szeretném, jobban mint bármit a világon. - mondja halkan, s megadóan visszaül ágyamra.
- Most menj, Robinnak biztos jól jön a segítség, én is nemsokára... - magyarázom.
- Pihenj! Most ez a legfontosabb, és edd meg az összes gyümölcsöt, amit hoztam! - szakít félbe. A hangja parancsoló, szemében mégis törődés ragyog.
Nemsokára el is siet, én pedig úgy teszek ahogy mondta.
<><><>
Már majdhogynem besötétedik, mikor kopogtatnak ajtómon. Gyors ütemben pattanok fel ágyamról, már sokkal jobban vagyok. Át is öltöztem, szép, tiszta asszonyi ruhába, igaz csakis azért, hogy Will kedvébe járjak.
Remélem ő az, bár más nemigen lehet, hiszen Wulf nemrég járt nálam, éppen csak bekanalaztam a levest amit hozott nekem. Fanny küldte, úgy látszik ő is kezd megenyhülni, bár tudom, hogy ez igazán Will érdeme.
- Will? - lépek tétován az ajtóhoz. Attól ugyan nem félek, hogy Bob az, hála a fiúnak nem fog egy darabig a közelünkbe keveredni. Más pedig biztos... illetve talán nem ártana, bár ki tudja. Most már igazán hiszek a javulásban, de nem akarom elbízni magam.
- Én vagyok. - hallom meg Will hangját, ami megnyugtat.
Kitárom az ajtót, ő pedig belibben. Egyből ágyamra ül, onnan nézi ahogy szép lassan beteszem mögötte az ajtót, és mellé kucorodom. Örülnék, ha maradna, de megértem ha nem így tesz. Most itt van és ez mindennél többet jelent.
- Jobban vagy? - kérdezi halkan, ám szeme csillogásából látom, hogy pontosan tudja a választ.
- Sokkal. Még meg sem köszöntem a gyümölcsöket... meg azt sem, hogy megint megmentettél. - pillantok arcára, ám amint észreveszem, hogy még mindig engem néz villámgyorsan félrehúzom szemeim.
Úgy érdekel, hogy vajon mire gondolhat. Bárcsak a fejébe látnék ilyenkor... sokat könnyítene a helyzeten. Tudom, hogy szeret, és én is őt, mégsem merek hozzábújni, vagy megcsókolni. Nem akarom, hogy az gondolja nem tartom tiszteletben érzéseit. Türelmesnek kell lennem, ami menne is, de akkor meg azon jár az agyam, hogy azt gondolja nem vagyok elég biztos magamban.
- Tudod, hogy azért tettem, mert szeretlek. - nyúl finoman államalá - Nem tartozol érte hálával.
- Én gyűlölöm magamat, mióta megtudtam, hogy így is élhettem volna, akár egy normális leány. Nem gondoltam volna, hogy valaha megtalálom a helyem, most pedig látom, hogy végig itt volt és rám várt. - emelem fel a tekintetem lassacskán - Azt hittem egy magam fajta sohasem lehet boldog, így nem is vágytam rá...
- És boldog vagy? - kérdezi halkan.
- Melletted csak boldog lehet az ember. - mosolygok rá, s ebben a pillanatban újra összerének ajkaink.
Libabőrös leszek, ahogy hirtelen megáll az idő. Úgy csókol meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Itt maradok éjszakára! - szakad el finoman tőlem - Azután, ami a folyónál történt nem hagynálak egyedül, de a földön alszom.
- Azt már nem! - húzom össze szemöldököm.
- Akkor ne aludjak itt? - kérdi kissé csipkelődve.
- Akkor ne! Vagy mellettem alszol, vagy a kunyhódban. Az biztos, hogy a szőnyegemen nem! - jelentem ki harsányan.
- Furcsa lány vagy te Annice! Néha nem tudok rajtad kiigazodni... - rázza meg a fejét. - Mond csak, mindig eléred amit akarsz?
- Sohasem hullott az ölembe semmi. Megtanultam küzdeni az igazamért. - mosolyodom el - Ha zavar a közelségem, elég, ha a földről megfogod a kezemet, de az ágyon biztosan kényelmesebb lenne. Ketten is bőven elférünk és a mai nap után nem szeretnék egyedül maradni éjszakára.
|
| Andro | 2014. 02. 14. 11:12:31 | #29341 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (szerelmemnek)
Robin nem hagyja, hogy felkeljek. Ez pedig dühít, mert jól vagyok, csak a sebeim fájnak. De ő nem engedi, szerinte pihennem kell, és ehhez még Azeem is csatlakozik. Végül engedek nekik, de nem akarok egyedül maradni. Ha egyedül maradok, folyton Annice-ra gondolok. Látott engem, és valószínűleg hallott is, így ezt jobb lesz vele azonnal tisztázni, mielőtt valamit kombinál nekem. Robin végül ott marad velem egy kicsit. Beszélgetünk, de egyikünk sem hozza szóba Annice-t. Megkérem, hogy inkább apánkról meséljen nekem, hiszen sosem ismertem, nem tudom, milyen ember volt.
– Biztos vagy benne? – kérdi Robin.
– Biztos – bólintok egy aprót. – Tudom, hogy nem volt Sátánimádó, és… sajnálom, hogy olyan gonosz dolgokat mondtam róla – hajtom le a fejem. – Én csak… csak…
– Tudom – mondja Robin, és gyengéden magához ölel. – Gyűlölted őt azért, amit édesanyáddal tett, és ezt teljes mértékben meg tudom érteni. A helyedben én is pont így éreztem volna. Nem neheztelek rád, Will. A testvérem vagy, és olyannak szeretlek téged, amilyen vagy, még ha sokszor az idegeimen is táncolsz.
– Magadnak köszönheted – kuncogok fel gúnyosan. – Túlságosan elpuhultál, Locksley. Hol van a híres haramia, a vezér, a férfi, aki olyan magabiztos volt, és akit fel tudtam bosszantani? Eltűnt, mert folyton azon agyal, hogy a kis öcsikéje nem sérült-e meg.
– Az öcsikének néha be kéne fognia a száját, vagy a bátyja elfenekeli – megy bele Robin a játékomba. – Az a szerencséd, hogy sebesült vagy, különben már régen megjártad volna.
– Ó, komolyan? – vigyorodom el pimaszul. – Mondom, hogy puhány lettél, bátyám. Vajszívű vagy, ez fog a sírba vinni.
– Te fogsz a sírba vinni – fogja két keze közé az arcomat és a szemembe néz. – De nem bánom. Örülök, hogy megtaláltalak, Will.
Sóhajtok egyet. Akármit is éreztem azelőtt, most már a világ semmi pénzéért nem cserélném le a testvéremet. Robin jó ember, vigyáz rám, törődik velem, bár néha talán túlságosan is aggódik. Ezek után még beszélgetünk, Robin mesél pár történetet apánkról, a saját gyerekkoráról, de aztán hagy pihenni. Fáradt vagyok, talán tényleg ki kéne pihennem magam, de nem akarok lazsálni, miközben mindenki keményen dolgozik. Azt eldöntöm, hogy beszélek Annice-szal, mert a kettőnk dolgát, és azt, hogy látott engem sérülten, el kell rendezni. Bár nem tudom, hogy ha beszélünk, mit hihetek el neki. Össze vagyok zavarodva.
~*~
Már este van, amikor végül felkeresem a lányt. Kissé idegesen vagyok, mert nem tudom, mit is mondjak neki. Gyűlölöm, ha valaki sérülten, vagy gyengén lát. Olyankor sebezhető vagyok. Egyedül Robin és Annie ismerik a gyengébb oldalam. És persze Azeem, aki rengeteget segített már nekem eddig is. Éppen akkor érek Annice kunyhója elé, amikor kinyitja az ajtót, és meglepetten néz rám.
- Hallottad, ugye? – kérdem a fejem lehajtva. Szerintem pontosan tudja, miről beszélek.
- Hallottam – motyogja bűnbánóan. Ezek szerint nem szándékosan tette, bár nem tudhatom. - Bocsáss meg hogy... – szabadkozna, de közbevágok.
- Nem, örülök, hogy nem hoztad fel – mondom halkan. Nem volt rá szükség, hogy a képembe vágjon valamit.
- Nagyon erős vagy – mondja óvatosan, amivel meglep. Én erős? Nem vagyok az. Robin az, Azeem is, John is, még Wulf is. De én nem. Én gyáva és gyenge vagyok.
- Miért lennék erős? – kérdem kiábrándultan. Talán ez egy újabb hazugság részéről?
- Nem tudom, de te vagy a legerősebb férfi, akit valaha láttam – mondja elpirulva, majd hátrál egy lépést. Talán mégis igazat mond.
- Te pedig jó kardforgató... egy férfihoz képest is – viszonzom a gesztust, majd megkérdem azt, ami egy ideje foglalkoztat. - Hogyhogy bérgyilkos lettél? – kérdem kíváncsian. Mindig is érdekelt, miért lesz valakiből az. Főleg egy olyan gyönyörű lányból, mint Annice… vagyis Arlen. De nekem ő akkor is Annice marad.
- Az apám is az volt. Sohasem ölt ártatlanokat, és nem is a pénz érdekelte... viszont rengeteg ártatlant mentett meg Anglia söpredékeitől. Nagyon tiszteltem ezért – kezd bele a történetbe. - Talán ezért folytattam ezt a halála után. Én sem öltem ártatlanokat. Úgy hittem jót teszek, elvégre ezt is meg kell tennie valakinek.
- Hogyhogy Robint nem próbáltad megölni? – kérdem meg. Elvégre logikus lépés lett volna. - Elvégre Nottingham-ben gyilkosként és haramiaként emlegették.
- Ha Robin valóban egy haramia lett volna, talán nem így alakul az egész, de ő egy hős, én nem szokásom hősökre támadni. Akármit is hiszel, végig egy oldalon álltunk – sóhajt fel, majd az ágyára roskad. Egy becsületes bérgyilkos, na, ilyet se mindennap lát az ember.
- Amikor Wulfal kardozni mentetek... – lépek beljebb a kunyhóba, miközben kezdem lassacskán összerakosgatni a dolgokat.
- Igen. Amikor legelőször megkörnyékezett Bob, Wulf rájött, hogy értek a fegyverforgatáshoz. A hallgatásáért cserébe megkért, hogy tanítsam – válaszol, miközben kerüli a tekintetem. Valószínűleg szégyelli magát, és én sem nagyon tudom, mit is gondoljak most. Átvert egy nőszemély és egy gyerek.
- Jól átvertetek – mondom gúnyosan, majd szusszantok egyet. Átverni csak én szoktam másokat, ez az én dolgom! - És akkor, amikor menekültél a katonák elől, hogyhogy megbíztál bennem? Elvégre nem tudhattad miféle ember vagyok, s a menekülés is megrendezett volt – ülök le mellé, de tartom a távolságot.
- Abban már akkor biztos voltam, hogy jó ember vagy – néz lopva rám, és nem tudom, hogy mit hihetek el ebből az egészből. A tekintete nem hazudik, de kétségek gyötörnek.
- Olyan szörnyű, hogy nem tudom hihetek-e szavaidnak – simítom meg az arcát, de ő elkapja a fejét. Szemmel láthatóan ő is kényelmetlenül érzi magát.
- Elhiheted, hogy nekem még szörnyűbb, hogy így érzel – jelenti ki csendesen, majd feláll, és egy szó nélkül az ajtó felé indul.
Értem a célzást, egy hang nélkül hagyom el a kunyhót. Nem akarom zavarni, mert most valami nagyon megváltozott kettőnk között. Én is szeretném, ha újra együtt lennénk úgy, mint azelőtt, de a hazugságai már gátat képeznek köztünk. A kunyhóm felé indulok, miközben azon gondolkodom, hogy Annice lefogyott. Biztos nem eszik rendesen, így nincs mese, nekem kell gondoskodnom róla, akár haragszom rá, akár nem. Azt azért nem akarom, hogy megbetegítse magát.
~*~
Másnap reggel szedek is egy nagy kosár gyümölcsöt, amit még azelőtt Annice kunyhójába viszek, hogy ő felébredne. Azt hiszem, Robinnak nem igazán tetszik, hogy foglalkozom a lánnyal, de nem szól bele, mert ő is tudja, hogy okkal teszem. Azeem ellenben helyesli, amiért próbálom rendezni a kettőnk közötti dolgokat. Mikor leereszkedem, éppen a szóban forgó mórral találom szemben magam.
– Jó reggelt, fiatal barátom! – köszönt Azeem, majd a fára néz. – Úgy látom, a dolgok kezdenek jobbra fordulni.
– Neked is jó reggelt, Azeem! – viszonzom a köszönést. – Nem tudom, mindössze nem akarom, hogy beteg legyen. De még nem bocsátottam meg neki.
– Pontosan miért haragszol Arlenre? – kérdi kíváncsian a férfi. – Azért, mert eltitkolta előled a nevét, vagy mert bérgyilkos?
– Azért, mert hazudott nekem – vallom be. – Azt megértem, hogy bérgyilkos, amiatt nem is neheztelek rá. De ha valóban bízott bennem, elmondhatta volna, hogy kicsoda igazából. És ő nekem Annice, akárhogy is hívják.
– A megbocsátás nehéz dolog. Will Scarlett, de ne feledd, hogy ő talán éppen úgy szenved, mint te – mondta a mór, miközben egyik kezét a vállamra tette. – Nem haragudhatsz rá egész életedben, és ahogy megbocsátottál a testvérednek, egy nap ennek a lánynak is meg kell bocsátanod, ha valóban úgy szereted, ahogy sejtem.
– Te túlságosan bölcs vagy, Azeem – sóhajtok fel. – Mindig tudod, mit kell mondanod, még a legnehezebb helyzetben is. Meg fogok neki bocsátani, amint a szívem elég erős lesz hozzá, és ezt ő is tudja. Szeretem őt, számomra más lány nem létezik ezen a világon.
– Ha valóban így van, akkor egy nap talán megint olyanok lehettek, mint azelőtt – bólint a bölcs mór, majd elenged, és elsétál.
Egy darabig nézek utána, miközben a szavain töprengek. Igazán bölcs, tanult férfi, aki bármit is mond, annak komoly súlya van. Tényleg örülök, hogy maradt, mert nélküle nem igazán tudnám, mit tegyek.
A reggel nehezen telik, mert Robin nem enged felkelnem. Főleg azok után nem, hogy értesül a kis sétámról. Kapok is egy fejmosást, és fogalmam sincs, ki árulhatott el. Puffogok egy darabig, de amint Robin elmegy, mert dolga van, én magam is kisurranok a kunyhómból. Nem akarok ölbe tett kézzel üldögélni, dolgozni akarok, vagy vadászni. De előbb benézek Annice-hoz, aki nincs a kunyhóban. Vállat vonok, talán lenn segít valakinek, de odalenn sem találom.
– Wulf! – kiáltok oda a fiúnak, aki éppen akkor jön felém. – Nem láttad Annice-t?
– Azt hittem, utálod – mondja a fiú. – De ha tudni akarod, láttam, amint a folyó felé indult. Biztosan fürdeni ment. Miért kérded?
– Csak úgy – vonok vállat. – Keressük meg. Amilyen suta, biztosan megint bajba került, és ahogy a dolgok állnak, nem csodálnám, ha valaki rosszat akarna neki.
– Ezek szerint még mindig szereted? – vigyorodik el Wulf úgy, ahogy csak gyerek tud. – Tudtam, hogy nem fogsz rá mindig haragudni!
– Még nem bocsátottam meg neki – figyelmeztetem. – De nem akarom, hogy baja essen. Tudom, milyen rossz érzés, ha kirekesztik az embert, és nem tud kihez fordulni, ha bajban van.
Wulf megértően néz rám, mialatt a folyópart felé indulunk. Tudom, hogy hol szokott Annice fürdeni, éppen ezért vagyok nagyon óvatos, nehogy meglássam, amint éppen meztelen.
Ám amikor odaérünk, borzalmas dolgot látok. Valaki a folyóparton térdel és egy lányt nyom a víz alá. Azonnal felismerem Bobot, és a lány nem lehet más, mint Annice. Azonnal odarohanok, és dühtől villogó szemekkel kapom el Bob nyakát, majd rántom le Annice-ről, és vágom a legközelebbi fának, hogy csak úgy nyekken. Bob elveszíti az öntudatát, de nem törődöm vele, helyette Annice-t húzom ki a vízből. Nincs magánál, és hiába próbálom felébreszteni, miután az ölembe húzom, nem ébred fel.
– Meg… meghalt? – hallom meg Wulf vékony hangját.
– Siess! – kiáltok rá. – Hívd ide Azeemot! Fuss már!
A fiú elrohan, én pedig óvatosan kitapintom Annice pulzusát. Életben van, de nem tudom, mit kéne csinálnom. Biztos víz van a tüdejében, de nem tudom, hogyan lehetne onnan kiszedni. Tehetetlenül rázogatom a vállát, simogatom a homlokát, miközben azért imádkozom Istenhez, hogy ne vegye el őt tőlem. Bob nem érdekel, az sem számít, ha meghal, csak Annice élje ezt túl.
– Annice… - suttogom halálra váltan, ahogy ott ülök a parton, karjaimban a lánnyal, aki mindennél fontosabb nekem. – Annice… ne halj meg… könyörgöm… ne halj meg… Ne hagyj itt te is… kérlek… Szeretlek…
Az sem érdekel, hogy a könnyek kibuggyannak a szememből. Bármit odaadnék, akár az életemet is, hogy ő élhessen. De hála égnek, Azeem gyorsan megérkezik, majd se velem, se Bobbal nem törődve a földre fekteti Annice-t, és valami nagyon fura dolgot csinál vele. Először a mellkasát nyomkodja, majd… olyan mintha megcsókolná, vagy mi. De hagyom, hadd tegye, ha ez segít Annice-on. Remegve, riadtan ülök Azeem mellett, és csak bámulom Annice-t, aki hirtelen felnyitja a szemét, és vizet köhög fel. Szemmel láthatóan nem igazán tudja, hogy hol van, én pedig azonnal a karjaimba kapom, és megölelem. Tiszta víz, érzem, hogy reszket a hidegtől, így szorosan magamhoz húzom, hogy felmelegíthessem valamennyire. Közben Azeemra nézek, aki megkönnyebbülten sóhajt egyet.
– Köszönöm, Azeem… - suttogom hálásan. – Nem tudom, hogy ezt hogyan fogom neked meghálálni.
– Semmiség – legyint a mór. – Annice rendbe fog jönni, csak pihennie kell egy kicsit.
– Will… - hallom Annice halk suttogását, amikor rájön, ki vagyok. – Will… hogyan… miért…
– Ne törődj vele! – mondom halkan. – A lényeg, hogy élsz, és nem hagyom, hogy bárki újra bántson, érted? Minden rendben lesz, édes. Minden rendben lesz – suttogom a hajába.
~*~
A karjaimban viszem vissza Annice-t a táborba, mialatt Wulf aggódva jön mellettünk. Szegény kölyök, őt is megviselte a dolog. Azeem hátra maradt, hogy megnézze, vajon Bob halott-e, vagy csak elájult. Az előbbinek örülnék, de amilyen mázlista, biztosan csak elájult. Persze, amikor a karjaimban Annice-szal visszatérek a táborba, a többiek részben döbbenten, részben rosszallóan néznek ránk. Robin persze azonnal odasiet hozzánk, mire Annice hozzám bújik. Azt hiszem, még nem tette túl magát azon, hogy meg akarták ölni.
– Mi történt? – kérdi kíváncsian. – Azeem úgy rohant el Wulffal, mintha egy szakasznyi katona üldözné.
– Bob megpróbálta vízbe fojtani Annice-t – mondom dühösen, összehúzott szemekkel. Majd körbenézek a többieken. – Most csalódottak lehettek, amiért nem sikerült neki, de egyet mondhatok. Ha bárki hozzá mert nyúlni ehhez a lányhoz, akárcsak egy ujjal is, annak velem gyűlik meg a baja! Világos?! – A hangom fenyegető, miközben dúlnak bennem az indulatok.
– Ez azt jelenti, hogy megbocsátottál ennek a kis bérgyilkosnak, aki meg akarta ölni Robint? – kérdi csodálkozva John. – Azt hittem, ennél okosabb vagy, Will.
– Sosem akarta megölni Robint! – mondom komolyan. – És hogy mit teszek, mit gondolok Annice-ról, az senkire nem tartozik. Ez a kettőnk dolga, és ne szóljatok bele! Nem bocsátottam még meg neki, de ha egy nap ez megtörténik, az rám és Annice-ra fog tartozni. Ha emiatt gyűlöltök engem, hát tessék! Már megszoktam.
A tekintetem elég fenyegető, hogy mindenki elforduljon tőlem. Robinra nézek, aki csak megértően bólint. Azt hiszem, ő tudja a legjobban, hogy milyen érzés lehet ez nekem. Bíztatóan a vállamra teszi a kezét, amiért hálás vagyok neki. Aztán egyszerűen elenged minket, hogy a kunyhójába vigyem a lányt. Mikor már fenn vagyunk, óvatosan az ágyára ültetem, de nem ott maradok mellette. Annice sokáig nem szól egy szót sem, én ezt az időt arra használom fel, hogy pár melegebb pokrócot terítsek a vállára, hogy ne fázzon meg.
– Miért mondtad azt nekik, hogy nem akartam megölni Robint? – kérdi végül halkan.
– Mert… - magam sem tudom, miért, de amit mondani akarok, az igaz – Mert ezt elhiszem neked, Annice – mondom. – Ha valóban meg akartad volna tenni, megtetted volna. Volt rá elég lehetőséged.
– Miért hívsz Annice-nak? – jön az újabb kérdés. – A nevem Arlen, emlékszel?
– Nekem mindig Annice maradsz – vonok vállat. – Annice-t ismertem meg, nem Arlent. Annice-ba szerettem bele, így mindig ő maradsz nekem, amíg csak világ a világ.
Elfordulok, ez már nagyon kínos a számomra. Zavarban vagyok, de nem akarok elmenni. Vigyázni akarok rá, akár haragszom rá, akár nem.
|
| ookami67sophie | 2014. 02. 13. 18:24:43 | #29338 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
Egyre gyorsabban szedem a lábaimat, mert érzem hogy forró könnyeim áztatni kezdik szomorú arcom. Úgy érzem vége a világnak. Apám mindig óvott az efféle kötelékektől. "A túlzott szeretet megöli a kötelességtudatot." - csengtek a fülemben szavai. Igaza volt, Will megölte a bennem lakó démont, elhitette velem, hogy lehet másképpen... csak nem volt igaza. Nem lehetek más, mint aki vagyok. Nem tett mást velem, csak elgyengített. Mégis mindenre képes lennék azért, hogy újra abban a gyönyörű hazugságban éljek. Nagyon szeretem és úgy érzem belehalok, ha elengedem. Ha viszont már nem szeret, vagy mást szeret... Ott van az a másik lány, igazán hozzávaló. Önző dolog lenne tönkretenni a boldogságát sajátomat mentve, ami amúgy is menthetetlen.
Egyszeriben azonban egy kezet érzek meg vállamon. Megfordulok, ám e-nélkül is tudnám, hogy ő az. Megismerem az érintését. Felé fordulok, mire lassan leveszi kendőjét, s finoman megtörli arcomat.
- Ha sírsz, azzal nem oldasz meg semmit - mondja halkan -, csak megcsúnyulsz, és senkinek sem fogsz kelleni, Annice.
- Mégis, kinek kellenék most már? - teszem fel a keserű kérdést, amire szerintem mindketten tudjuk a választ. Pedig én csak egyvalakié szeretnék lenni, s úgy érzem ő nem akar már engem. Meg is értem.
- Tudod a választ, nem? - kérdi megadóan, mire meglepetten nézek rá - És azt is tudod, hogy akármennyire is próbálkozol, sosem lesz semmi úgy, mint azelőtt. A dolgok megváltoztak, mi is megváltoztunk, ahogy a köztünk levő kötelék is.
- De rendbe hozhatjuk valaha a kettőnk dolgát? - hangom megremeg, ahogy próbálom visszafojtani könnyeim. Nem akarok sírni, nem akarom, hogy pusztán sajnálatból legyen kedves hozzám. Most reményt adott. Innentől kezdve már nem adhatom fel.
- Remélem - suttogja - De még nem vagyok kész megbocsátani neked. Idő kell hozzá, hogy el tudjam fogadni a valóságot, hogy te nem az vagy, akinek hittelek. De az érzéseim nem változtak irántad.
- És az a lány ott, akivel beszélgettél? - halkulnak el még jobban szavaim. Ha az érzései változatlanok, akkor nem lehet... de akkor semmi értelme. Egy fiatal és csinos leány volt és úgy beszélgettek, mintha nem először találkoztak volna.
Nem válaszol, csak néz rám kissé elgondolkodva. Nagyon félek a válaszától.
- Ő Lily, John és Fanny legidősebb gyermeke. Olyan, mintha a kishúgom lenne, és egy éve ment férjhez egy kovácshoz - válaszol végül - Ha amiatt aggódsz, ő nem a vetélytársad. Számomra csak te létezel, akármit is tettél, Annice.
Még megemészteni sincs időm szavait, máris elsiet. Én pedig csak állok és bámulom távolodó alakját. "Számomra csak te létezel..." - visszhangoznak elmémben szavai. Ez azt jelenti, hogy nincs minden veszve? Hogy képes így is szeretni? Istenem de jó lenne...
<><><>
Két nap eltelt. Két borzasztóan lassú és keserves nap. A kettőnk közti dolgot próbáltam minél jobban pihentetni, ha idő kell neki, annyit kap tőlem, amennyit csak akar. Bármit megtennék azért, hogy újra gondtalanul csókolhassam, bár nem tudom lesz-e még ilyen.
Éppen a Wulffal való kardozgatás után baktatok kunyhóm felé, mikor váratlan dolog csapja meg fülem.
- Will, pihenned kéne - hallom meg Robin harsány hangját - A végén felszakadnak a sebeid.
Hogy mijei? Will megsérült?! ...nem is mondta.
- Nem szakadnak, nem is fájnak - vágja rá, ám éppen csak kimondja, majd hangos nyögést hallat.
- Hadd lássam! - hallom meg ismételten bátyja hangját - Még hogy nem szakadnak fel a sebeid. Maradj itt, szólok Azeemnak, és el ne mozdulj innen! - a történtek hallatán egyből Will felé indulok, ám hirtelen megtorpanok. Ha mindeddig nem mondta el, annak csak egy oka lehet.
- Nem vagyok gyerek, tudok magamra vigyázni! - kiáltja Will.
Nem akarja, hogy sajnáljam, vagy bárki szánakozva nézzen rá. A kiáltás után morogva szór átkot szinte mindenre, ami eszébe jut. Ez után Azeem halk hangjára leszek figyelmes. Gondolom belekezd a seb ellátásába.
- Utálom, ha gyerekként bánnak velem - hallom meg újra Will morgását, sokkal harsányabb, mint Azeem - Nem vagyok tehetetlen nyomorék, Robin, jobb, ha tudod! Férfi vagyok! - jelenti ki.
- Igen, tudom, de ne feledd, hogy alig egy hete keményen megkorbácsoltak - mondja óvatosan Robin - Vigyáznod kell magadra, kisöcsém, mert nem tudom, mit csinálnék nélküled most, hogy megtaláltalak. Fontos vagy nekem, Will.
Megkorbácsolták?! Így már mindent értek. Ha akkor nem titkolózom, hanem bevallom neki, ki is vagyok nem küld fel a fára. Mellette harcoltam volna, s együtt győzünk. Az én hibám az egész. Ráadásul észre sem vettem. Borzasztóan érzem magam.
Alig, hogy elmondta felkelnek, és Will kunyhója felé indulnak... és felém. Tekintetem találkozik Willével, s látom ahogy elsápad. Robin szerencsére elvonja a figyelmét egy pillanatra, lehetőséget adva a menekülésre. Egy vastagabb törzsű fa mögé bújva várok ki míg elmennek, azután pedig kunyhómba siketek.
Éppen csak ledőlök s el is nyom a fáradtság. Keveset ettem az elmúlt időben, valahogy nem volt étvágyam. Már sötét van, mikor felébredek. Éppen csak kikászálódom az ágyból, hogy egyek valamit, mikor kopogtatnak. Ajtómat kitárva meglepetten találkoznak szemeim Will bús tekintetével. Ilyenkor olyan, mint egy állatkölyök, szemével biztosan meglágyítaná még a legridegebb szívet is.
- Hallottad, ugye? - kérdezi szégyellősen, még a fejét is lehajtja.
Eljátszhatnám, hogy nem tudom mire gondol, s hogy nem láttam semmit, de ennél jobban szeretem. Nem akarom szóról szóra kimondatni vele, így is elég kellemetlen neki. Pedig nincs miért szégyellnie magát.
- Hallottam. - motyogom bűnbánóan - Bocsáss meg hogy... - szabadkoznék amiért nem kerestem, de közbevág.
- Nem, örülök, hogy nem hoztad fel. - világosít fel halkan.
- Nagyon erős vagy. - mondom óvatosan, mozdulatlanul. Nem tudom miért éppen ez jött számra, de igaz és nagyon tisztelem miatta.
- Miért lennék erős? - kérdi kiábrándultan.
- Nem tudom, de te vagy a legerősebb férfi, akit valaha láttam. - pirulok kicsit bele szavaimba, s zavartan hátrálok egy kicsit.
- Te pedig jó kardforgató... egy férfihoz képest is. - viszonozza a gesztust - Hogyhogy bérgyilkos lettél? - a kérdése váratlanul ér. Nem tudom mire vélni...
- Az apám is az volt. Sohasem ölt ártatlanokat, és nem is a pénz érdekelte... viszont rengeteg ártatlant mentett meg Anglia söpredékeitől. Nagyon tiszteltem ezért. - kezdek bele a mesélésbe. Épp ideje, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba - Talán ezért folytattam ezt a halála után. Én sem öltem ártatlanokat. Úgy hittem jót teszek, elvégre ezt is meg kell tennie valakinek.
- Hogyhogy Robint nem próbáltad megölni? - kapom a következő kérdést - Elvégre Nottingham-ben gyilkosként és haramiaként emlegették.
- Ha Robin valóban egy haramia lett volna, talán nem így alakul az egész, de ő egy hős, én nem szokásom hősökre támadni. Akármit is hiszel, végig egy oldalon álltunk. - sóhajtom végül és ágyamra roskadok.
- Amikor Wulfal kardozni mentetek... - lép beljebb kunyhómba. Úgy érzem kezdi kapizsgálni a dolgot.
- Igen. Amikor legelőször megkörnyékezett Bob, Wulf rájött, hogy értek a fegyverforgatáshoz. A hallgatásáért cserébe megkért, hogy tanítsam. - vallok színt, s már ránézni sem tudom. Nem vagyok rá kíváncsi, mit gondol rólam ezek után.
- Jól átvertetek. - böki ki kissé gúnyosan, majd szusszan egyet - És akkor, amikor menekültél a katonák elől, hogyhogy megbíztál bennem? Elvégre nem tudhattad miféle ember vagyok, s a menekülés is megrendezett volt. - ül le mellém. Úgy látszik még nem ijesztette el különös kis történeteim sorozata.
- Abban már akkor biztos voltam, hogy jó ember vagy. - nézek lopva felé, s ő elkapja szemeivel a tekintetem.
- Olyan szörnyű, hogy nem tudom hihetek-e szavaidnak. - simít arcomra, mire elkapom a fejem.
- Elhiheted, hogy nekem még szörnyűbb, hogy így érzel. - jelentem ki csendesen, majd az ajtó felé indulok, jelezve, hogy mennie kellene. Bőségesen elég ennyi izgalom egy napra.
Szó nélkül sétál ki kunyhómból, én pedig beteszem utána az ajtót. Kell egy kis idő, hogy végiggondoljam miket is mondtam. Lehet, hogy nem szabadott volna, de jó volt végre őszintének lenni. Csak az a baj, hogy ő nem lát a fejembe. Szomorúan dőlök vissza ágyamba, s megint üres gyomorral ér az álom.
<><><>
Másnap reggel mikor felébredek egy nagy tál gyümölcs fogad. Biztos vagyok benne, hogy Will műve. Biztosan Fanny panaszkodott neki étvágytalanságomról. Kedves tőle, s jól esik, hogy gondolt rám. Főleg a tegnapi beszélgetés után.
Eszek egy keveset, felöltözöm, összeszedem piszkos ruháimat s lassan lekászálódom a többi falubáli közé. Még mindig kinéznek, de már kezdem megszokni. Mióta megtanultam karddal bánni ilyenek velem az emberek. A tó felé veszem az irányt. Ideje kimosni a ruháimat, s kedvem van úszni egyet. Alig érek partjára, mikor úgy kezdem érezni, követ valaki.
- Hát ismét találkozunk te kis bérenc szajha! - hallom meg Bob hangját, s már hajamba is markol.
Gyenge vagyok és fáradt, ráadásul mióta kitudódott titkom, késeimet sem hordom magamnál. Így is épp eléggé alattomosnak tartanak... most viszont nagyon jól jönnének. Kiabálni próbálok, ám fejemet a vízbe rántja. Pár pillanatig elmerülve tart, majd felrángat.
- Majd azt hiszik, belefulladtál... - világosít fel, majd újra a víz alá nyom, ezúttal azonban nem húz ki.
Óvatlan voltam és ostoba. Nem szabadott volna elhagynom magam egy pillanatra sem, és ez a pillanat úgy érzem az életembe fog kerülni. Kezeimet fejem fölé feszíti, s hátamra nehezedve teszi tehetetlenné lábaim. Nem bírok mozogni és a levegőhiány is kezd kifogni rajtam. Kis idő múlva már nem bírom tovább, érzem ahogy tüdőm telítődni kezd, s szépen lassan minden elhomályosul. Nem gondoltam volna, hogy egy boszorkány módjára, vízbefullva végzem majd.
|
| Andro | 2014. 02. 10. 16:26:57 | #29306 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (Arlenemnek)
Nemcsak a régiek jöttek vissza, hanem sok új ember is érkezett a táborba. Köztük Lily is, John és Fanny legidősebb lánya, aki egy évvel ezelőtt ment férjhez egy kovácshoz. Az esküvő után egy szomszédos faluba költöztek, de úgy tűnik, az ifjú pár most a sherwoodi erdőbe jött. Nagyon hiányzott nekem Lily, hiszen egyike volt azoknak, akiket gyermekkorom óta nagyon szeretek. A férje, Jonathan jó ember, nem bánja, hogy Lily feljött hozzám beszélgetni, feleleveníteni a régi időket. Most is jól elbeszélgetünk a kunyhóm előtt, odafenn a fák lombjai között. Úgy néz ki, gyermeket vár, legalábbis ezt az örömhírt osztja meg velem, aminek természetesen én is örülök. Boldog vagyok, ha a ”kishúgom” boldog, hiszen ő olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Ám beszélgetésünket olyasvalaki zavarja meg, akit mostanában nem akarok látni. Főleg nem a legutóbbi után.
- Will! – hallom meg hirtelen Annice hangját, mire kelletlenül fordulok felé. Ő nekem még mindig Annice Grey, nem Arlen Ward. - Szeretnék válaszolni a kérdésedre.
- Nem látod, hogy nem érek rá? – morgom, de ő közelebb lép. Az idő nem igazán alkalmas holmi kérdésekre. Lily érdeklődve nézi Annice-t, és jól tudja, mi történt köztünk, de okos lány, és egy szót sem szól.
- Csak egyszer kell végighallgatnod, de amíg ezt nem teszed meg, nem tágítok! – jelenti ki határozottan.
- És ha nem érdekel a mondandód? – kérdem keserű, gúnyos hangon.
- Ha valaha szerettél, akkor érdekel – mondja halkan Annice. Igen, szerettem, ez a lényeg, bár még most is szeretem.
- Mikor még szerettelek, érdekelt – vágom rá talán túlságosan is élesen.
Lily távozik, de nem nézek rá. Azt hiszem, később kapok tőle egy szelíd fejmosást, amiért olyan udvariatlan voltam egy hölggyel, de nem érdekel. Annice erősen küzd, hogy ne sírja el magát. Gyűlölöm, ha egy nő sír, nem bírom elviselni, mert anyámra emlékeztet. Ő mindig sírt Robin apja után.
- Mondd, amit akarsz, mert dolgom van – sürgetem végül, bár sejtem, ugyanoda fogunk kilyukadni, mint az elmúlt napokban mindig. Sehová.
- Azt akarom, hogy legyen minden újra a régi – motyogja elcsukló hangon, amivel nagyon meglep. De ő is tudhatná, soha többé semmi sem lesz a régi.
Annice hátat fordít nekem, és elindul a kunyhója felé. Az övét is rendbe hoztuk, bár ebben leginkább Azeem és Wulf segítettek. John nem nézi jó szemmel, amiért a fia Annice-szal barátkozik, de nem szól bele semmibe. Nem bírom elviselni, ha sír, akármennyire is haragszom rá amiatt, amit tett. Hazudott nekünk, elárult engem, becsapott, és meg akarta ölni a testvérem. Én akármennyire is gyűlöltem az elején Robint, sosem öltem volna meg. Sosem merészeltem volna ilyet tenni.
Borzalmasan érzem magam, ahogy nézem Annice hátát, összegörnyedt alakját, hallom távolodó lépteit. Talán valóban túl kemény vagyok vele, de nem tudok neki ilyen egyszerűen megbocsátani. Pedig keményen próbálkozik elnyerni a bizalmunkat, mégis mindenki keresztbe tesz neki. Az egész olyan, mint amikor én voltam kitaszított, és tudom jól, milyen borzalmas érzés. Most én követem el ugyanazokat a dolgokat, mint amiket átéltem, most én vagyok a kegyetlen, és pont olyanná váltam, mint azok, akik engem bántottak. Megcsóválom a fejem, és magam sem tudom miért, de utána indulok. Hamar beérem, még a kunyhója bejárata előtt, és a kezemet a vállára teszem. Meglepődöm saját magamon, mert nem akarom ezt tenni, de tudom, hogy ez a helyes. És talán… valóban nem akarta megölni Robint. Ha megpróbálta volna, már halott lenne, mert Azeem végzett volna vele. Talán tényleg nem olyan rossz, de még képtelen vagyok neki megbocsátani.
Annice megfordul, és látom, hogy a szemei könnyesek. Miattam sír, és ettől csak még rosszabbul érzem magam, de próbálom ezt nem kimutatni. Leveszem a kendőt a nyakamból, és letörlöm vele a könnyeit.
– Ha sírsz, azzal nem oldasz meg semmit – mondom halkan -, csak megcsúnyulsz, és senkinek sem fogsz kelleni, Annice.
– Mégis, kinek kellenék most már? – kérdi reményvesztett hangon. Bosszúsan sóhajtok, majd a hajamba túrok. Nem tudok én bánni a nőkkel, hiába.
– Tudod a választ, nem? - kérdem végül. – És azt is tudod, hogy akármennyire is próbálkozol, sosem lesz semmi úgy, mint azelőtt. A dolgok megváltoztak, mi is megváltoztunk, ahogy a köztünk levő kötelék is.
– De rendbe hozhatjuk valaha a kettőnk dolgát? – Annice hangja remeg, tudom, hogy erővel fojtja vissza a könnyeit, ahogy én is szoktam.
– Remélem – suttogom halkan. – De még nem vagyok kész megbocsátani neked. Idő kell hozzá, hogy el tudjam fogadni a valóságot, hogy te nem az vagy, akinek hittelek. De az érzéseim nem változtak irántad.
– És az a lány ott, akivel beszélgettél? – kérdi halkan, mintha félne a választól.
Egy pár pillanatig csak bámulom őt. Szeretem, sokkal jobban, mint az életemet, de ő is tudja, hogy jelenleg időre van szükségem. Mindkettőnknek időre van szüksége.
– Ő Lily, John és Fanny legidősebb gyermeke. Olyan, mintha a kishúgom lenne, és egy éve ment férjhez egy kovácshoz – válaszolom. – Ha amiatt aggódsz, ő nem a vetélytársad. Számomra csak te létezel, akármit is tettél, Annice.
Mielőtt még bármit válaszolhatna, elsietek. Túl sokat mondtam, így inkább leereszkedem a földre, és valami elfoglaltság után nézek. De amikor felnézek, Annice még mindig ott áll, és engem bámul. Adtam kettőnknek egy új esélyt, de azt hiszem, Annice is tudja, hogy ha ezt is eldobja magától, akkor mindennek vége.
~*~
Két nap telik el, és az élet folyik tovább. A táborban még sok munka vár ránk, és persze mindenki kiveszi a részét, aki nem harcos, vagy nem jár vadászni. A bíró halála óta minden felbolydult a megyében, de minket ez nem nagyon érint. Lady Marian távozott, hogy mindent megtegyen azért, hogy minket többé ne üldözzenek. El sem hiszem, hogy hamarosan királyi rokon leszek, bár azt hiszem, ezt még Robin sem fogta fel igazán. Ami Robint és engem illet, ismerkedünk egymással, de rá kell jönnöm, sokkal jobb ember, mint hittem. Csak ne lenne folyton a sarkamban. Most is, amikor éppen az egyik talajon levő kunyhó építésében segédkezem, meglátom felém közeledni. Annyira aggódó, hogy néha visszasírom azt az időszakot, amikor még nem tudta, hogy a testvérem, én pedig nyugodtan utálhattam.
– Will, pihenned kéne – mondja Robin, és odajön, hogy elhúzzon a kunyhó mellől. – A végén felszakadnak a sebeid.
– Nem szakadnak, nem is fájnak – ellenkezem, ám a következő pillanatban éles fájdalom hasít a mellkasomba. Akkora, hogy hangosan felnyögök, Robin pedig máris karon ragad, aztán leültet egy fatuskóra.
– Hadd lássam! – mondja ellentmondást nem tűrően, és nemes egyszerűséggel felhúzza az ingemet. A kötés átázott, úgy tűnik, tényleg túl keményen dolgoztam. – Még hogy nem szakadnak fel a sebeid. Maradj itt, szólok Azeemnak, és el ne mozdulj innen! – mondja komolyan, de a biztonság kedvéért a többieket is megkéri, ne hagyjanak elmenni.
– Nem vagyok gyerek, tudok magamra vigyázni! – kiabálom utána, mikor elmegy.
Puffogva ülök, mialatt ezer darabra átkozom a fivérem, a halott bírót, a pribékjeit és az egész világot. Azeem hála az égnek hamar megérkezik, leszedi a kötést, kitisztítja a sebeimet, majd átkötözi azokat. Utána még ő is azt mondja, hogy pihennem kéne, és nem szabadna ennyit dolgoznom. Nem vagyok nyomorék! Olyan dühösen nézek Robinra, hogy a bátyám visszahőköl egy pillanatra.
– Utálom, ha gyerekként bánnak velem – morgom mérgesen. – Nem vagyok tehetetlen nyomorék, Robin, jobb, ha tudod! Férfi vagyok!
– Igen, tudom, de ne feledd, hogy alig egy hete keményen megkorbácsoltak – mondja türelmesen Robin, és leguggol mellém. – Vigyáznod kell magadra, kisöcsém, mert nem tudom, mit csinálnék nélküled most, hogy megtaláltalak. Fontos vagy nekem, Will.
Megadóan bólintok, és hagyom, hogy Robin felsegítsen, majd a kunyhójába vigyen. Ám ahogy elindulunk, a tekintetem találkozik Annice-éval, és az arcomból egyből kifut a vér. Mennyit láthatott vajon? És mit fog szólni? És miért érdekel ez engem? Robin elkapja a tekintetem, de addigra Annice már nincs ott. Talán ott sem volt, csak képzeltem. De akkor is nyugtalanít a dolog.
|
| ookami67sophie | 2014. 02. 10. 15:31:55 | #29305 |
Karakter: Arlen Ward(kitalált karakter)
Megjegyzés: (Willemnek)
- Ereszd el azt a zsoldost, Annice! - kiáltja Will, érzem a hangján, hogy aggódik. Vajon értem aggódik? Ezek szrint még mindig szeret?! Bárcsak a fejébe látnék... - Ereszd el, vagy mindhárman leesünk. Annyi erőm nincs, hogy mindkettőtöket felhúzzalak.
- Azt hittem, gyűlölsz! - kiáltom kétségbeesettség és kíváncsiság ke
- Gyűlöllek is, de ma kétszer is megmentetted az életemet, így az a legkevesebb, hogy ennyivel viszonzom - Ugyan, csak áltattam magam... de akkor mégis miért nem enged el?
Inkább hagyna lezuhanni, minthogy csak azért mentsen meg, hogy lerója tartozását. Nem akarom érezni ezt a keserűséget.
Egyre jobban csúszunk lefelé, már alig bír kapaszkodni, de rendíthetetlenül fogja a kezemet. Hirtelen azonban valaki a derekára fog, s emelkedni kezdünk. A katonát nagy nehezen sikerül leráznom magamról, nemsokára csobban is. Felettem pedig megpillantom a Will derekát tartó Robint. Egy kettőre szilárd talajt érint a talpam.
- Robin! - kiáltja Will, s megöleli egymást a két testvér - Te élsz?! A bíró?! Ugye halott? Mondd, hogy halott! - örvendezik.
- Halott - biccent is hozzá egyet Robin Hood - Győztünk, kisöcsém. Győztünk! - kezd kiáltozni, amihez egyre többen csatlakoznak - A bíró halott! Nottingham bírája halott, hallja mindenki!
- Hála az égnek! - sóhajt Will - Ezek szerint vége, ugye? Nem lesz több harc, nem lesz több feleslegesen kiontott élet.
- Nem lesz - rázza meg a fejét Robin, majd rám emeli tekintetét - Úgy tűnik, a mi kis bérgyilkosunk is megúszta, igaz, Arlen? - legszívesebben elsüllyednék.
Egy mély levegő után, kellő bátorságot merítve elindulok feléjük. Épp csak lépek egyet, s már meg is torpanok Will tekintetétől.
- Will, ez a lány nem olyan rossz, mint amilyennek látszik - mondja a bátyja, mire Will csak sóhajt egyet - Megmentette a gyerekeket és az én életemet is. És ahogy hallottam, a tiédet is kétszer. Megértem, ha nem tudsz neki megbocsátani, mert valóban súlyos hibát vétett azzal, hogy meg akart engem ölni, és eltitkolta, ki is ő. De ne öld meg, mert az életmentéssel, ha nem is tette jóvá minden bűnét, de törlesztett.
Will aprót biccent Robinra, majd felém fordul.
- Nem öllek meg - kezdi el határozottan - De nagyon keményen kell dolgoznod, ha azt akarod, hogy ismét bízni kezdjünk benned, Annice, vagy Arlen, vagy akárhogy is hívnak. Megértetted? - kérdi.
- Megértettem - motyogom.
Nem szaporítja tovább a szót irányomba. Robin felé fordul, s kíváncsian mesélteti el vele a történteket. Kiderül, hogy Azeem többé nem az adósa, mivel megmentette, barátként azonban továbbra is számíthat rá. Előkerül Lady Marian, akinek Willt már a fivéreként mutatja be Robin. Látom Willen, hogy kissé zavarba hozza a dolog, de biztosan nagy öröm, hogy végre megtalálta a helyét. Nem sokkal később az erdő felé indulnak, és én félve ugyan, de követem őket. Senki sem tart fel, de nem is marasztal. Érzem a bőrömön a sok rideg szempárt.
<><><>
Pár nap elteltével már kezd hasonlítani a tábor régi önmagára. Sokat segédkezek én is, bár ha nem lenne Wulf és Azeem már biztosan föladtam volna. Hiába próbálkozok, a többiek fikarcnyit sem enyhülnek. Ekkora hibát vétettem volna? Ugyan, itt nem az volt a baj, hogy eltitkoltam a kilétem... könnyű erre fogni, mert jóformán csak ez a bűnöm, ők viszont nem ezért vetnek meg. Azért kerülnek mert bérgyilkos vagyok. Nem egy butácska, mosolygós Annice, hanem Arlen Ward, ez pedig nem az én bűnöm. Nem ártottam senkinek, nem is próbáltam. Való igaz, hogy azért jöttem, hogy megöljem Robint, de nem tettem volna ismeretlenül. Miután hallottam itteni hírét, szinte biztos voltam benne, hogy nem leszek egy hős gyilkosa, s nem is lettem. Az ő szemükben viszont az vagyok.
A legjobban az fáj, hogy Will is kerül. Fafejű, meg sem próbál megérteni. El akartam mondani neki, és nagyon fáj, hogy mikor végre rávettem magamat, közbeszólt a sors. Ha ott, akkor elmondom, akkor talán lenne még remény. Akkor talán szóba állna velem, és meghallgatna.
Most is levegőnek néz. Épp fát vág, míg én lassan közeledem felé. Nagyon jól fest, kipihent és erős. Csak nézem őt, elkalandozva alakján, s azon milyen boldogok lehetnénk, mikor azon kapom magam, hogy már közvetlenül mellette állok.
- Mit akarsz? - kérdi váratlanul, szinte csak erre eszmélek fel - Bökd ki, vagy tűnj innen, nekem ugyanis, ellentétben veled, dolgom van!
Mintha csak Robinnal beszélne... a régi Robinnal.
- Will én… - kezdem el, de nem is igazán tudom mit mondhatnék.
Egy jókora vágással állítja fejszéjét a fába, s karba tett kézzel mered rám. Robin látva a jelenetet felénk indul. Will a kezét emeli, mire a férfi csak bólint. Az arcán aggodalmat látok.
- Nos? - kérdezi ismét - Nincs semmi mondanivalód? Mert ha nincs én…
- Sajnálom! - kezdek bele könnyező szemekkel - Will, nem akartam neked hazudni, de akkor… abban a helyzetben nem volt más lehetőségem. Ha elmondtam volna, ki vagyok, akkor… akkor… megöltetek volna.
- Valószínűleg - biccent felém közönyösen - Te azonban hazudtál nekem, nekünk, mindenkinek arról, hogy ki vagy. Mondd csak meg nekem Annice Grey, amikor megmentettelek, az is megrendezett volt, vagy valóban menekültél Gisbourne elől?
- Tudod a választ, nem? - lehelem megadóan.
- Igen, de a te szádból akarom hallani - mondja szürkén - Hallani akarom. Ahogy azt is, hogy az érzéseid irántam valóságosak voltak, vagy azokban is hazudtál? Mert az én érzéseim mindig őszinték voltak irántad, függetlenül a helyzettől! - adja tudtomra dühös hangon, majd otthagy.
Nem tudom, hogy mit csináljak, vagy mihez kezdjek. Úgy érzem beleőrülök, hogy elveszítem. Szeretem, mindennél jobban szeretem.
<><><>
Végiggondolom az eddigieket. Az összes kifogást, az összes zavaros hazugságot, az összes ki nem mondott igazságot. Beszélni fogok vele, mert mindketten megilletjük, hogy végre tiszta vizet öntsünk a pohárba. Ha meghallgatott, és nem tud megbocsájtani, megértem, ám azt nem, hogy szóra sem méltat! Ha kell minden nap minden percében megszólítom, előbb-utóbb hagyja majd.
Nehéz szívvel indulok Will kunyhója felé. Ahogy John-ék kunyhója előtt haladok el, tekintetem találkozik Fanny-éval. Csalódottság és keserűség vegyül benne, mielőtt elkapná. Mintha bebocsájtást nyertem volna a mennyekbe, majd ezután letaszítottak volna a pokol fenekére. Jobb lett volna, ha meg sem történik, mindez. Ha sohasem jövök ide.
Már látom Will kunyhóját, előtte pedig két alakot. Az egyik Will, a másik pedig... szoknyát visel. Egy leány az, korombéli lehet. Nem csoda, hisz így, hogy Willről kiderült, nemes ember fia sokkal értékesebb lett az emberek szemében. A leányt még nem láttam errefelé, hosszú, barna hajó, világoszöld szemű, és úgy látom nagyon leköti Willt. Könnyebb is lesz neki, egy parasztlánnyal, az a férfihoz való, nem az olyan korcs, mint én.
Érzései ellen azonban még Arlen is tehetetlen. Újra könnyezni kezdek, mint az elmúlt napokban oly sokszor. Láthatóan már nincs miért reménykednem, egy ilyen lánnyal nem vehetem fel a versenyt, bár sohasem szerettem volna efféle lenni. Az igazam viszont ér annyit, hogy a nevében félbeszakítsam a bájcsevejt. Elmegyek, ha végre elmondtam amit akarok, de csak akkor. És meg sem állok szülőfalumig.
- Will! - szólítom meg bátortalanul, mire kelletlenül veti rám szemét - Szeretnék válaszolni a kérdésedre.
- Nem látod, hogy nem érek rá? - morogja, mire közelebb lépek.
- Csak egyszer kell végighallgatnod, de amíg ezt nem teszed meg nem tágítok! - jelentem ki határozottan.
- És ha nem érdekel a mondandód? - mondja keserű gúnnyal vegyítve.
- Ha valaha szerettél, akkor érdekel. - halkulok el.
- Mikor még szerettelek, érdekelt. - vágja rá, mire legszívesebben sírva elrohannék.
Nagy levegőt veszek, s próbálok uralkodni magamon, nehogy kicsorduljanak könnyeim. A leány közben némán elindul, s Will még csak rá se néz. Engem bámul, mindhiába, mert nem bírok szólni.
- Mond amit akarsz, mert dolgom van. - sürget.
- Azt akarom, hogy legyen minden újra a régi. - motyogom elcsukló hangon. Szavaim mindkettőnket meglepték.
Pedig milyen jó lenne felejteni. Így talán Arlen is megélhetné, hogy úgy szeretik ahogy van.
Ismételten elerednek könnyeim, ezért hátat fordítva indulok vissza a kunyhóm felé. Ez épp elég volt mára, s nem is igazán akarom hallani a válaszát. Ki tudom találni egymagam is.
|
| Andro | 2014. 02. 05. 10:36:55 | #29261 |
Karakter: Will Scarlett
Megjegyzés: (Arlenemnek)
A kapu felé nyomulunk, és útközben egy kardot is szerzek magamnak az egyik halott katonától. Azonban sajnos nem először nem tudunk átjutni, de elnyomjuk a rácsokat. Az őrök próbálnak ellenállni, de nem sok esélyük van. Derekasan küzdünk, sok embert levágunk, de tőlünk is páran elesnek.
- Nem vagyok gyilkos, legfeljebb Nottinghami katonák gyilkosa... – hallom meg magam mellett Annice hangját. Megint ez az áruló boszorkány!
- Tűnj innen! – fordulok felé összeszűkült szemekkel. - Takarodj!
- Will én... – kezdené az újabb hazugságait, de félbeszakítom. Nem akarom hallani! Elég volt!
- Azt sem tudom ki vagy! – ordítok rá. - Hazudtál nekem, hazudtál mindenkinek...
- A valódi nevem Arlen Ward. Az apám Robert Ward remek katona, és remek bérgyilkos... Északról jöttem. Ezeken kívül minden más igaz volt!
- Nem érdekel az igazságod – hajtom le a fejem. Bizonyára megint hazudik, hogy mentse a bőrét, de már egy szavát sem hiszem el.
- Nem akartam bántani senkit... Való igaz, hogy a vérdíjért jöttem, de hamar letettem róla... – szabadkozik könnyes szemekkel. Ó, a régi, jól ismert női trükk, de nem dőlök be neki.
- Kár, hogy a bíró már halott, bizonyára másként csiripelnél, ha nem mi győztünk volna! – nevetem el magam keserűen. Hát persze, ha vesztettünk volna, bizonyára már régen lelépett volna a pénzzel.
- Ez nem így van... – suttogja erőtlenül, de nem akarom tovább hallgatni őt.
- Tűnj el, vagy megöllek! – jelentem ki halkan.
- Nem tűnök! – mondja határozottan. Még mindig nem fogta fel, milyen veszélyes vagyok ilyen állapotban? - Nem, amíg nem hallgatsz meg.
- Már eleget hallgattam a hazugságaid! – emelem felé a kardomat. - Nem hiszem, hogy újat tudnál...
- Will hagyd békén! – hallom meg Wulf hangját.
A fiú kettőnk közé áll, és dühösen néz velem farkasszemet. Úgy tűnik, ez a boszorkány őt is megtévesztette.
- Ő nem az, akinek hiszed – mondom gondterhelten.
- Tudom... – jelenti ki szomorúan a fiú, majd összehúzza a szemét - ahogy azt is, hogy megmentette két húgomat és három öcsémet. Akár ki is legyen, hálás vagyok neki.
- Ostoba kölyök – fordítok neki hátat, hogy újra belevethessem magam a küzdelembe.
Újfent belevetem magam a küzdelembe, nem érdekel, hogy élek-e, vagy meghalok. Robinért harcolok, a szabadságunkért harcolok, a jövőnkért, az országunkért, a saját népemért. Csak Robin jönne már, remélem, elintézte a bírót, és nemsokára ennek a harcnak is vége. Bár gyűlölöm a katonákat, de tudom, hogy a legtöbbjük csak parancsot teljesít. Nem akarok túl sok vért ontani, csak ha muszáj, de nem adhatom fel. Robinért muszáj kitartanom, hiszen végre megtaláltuk egymást. Nem akarok meghalni, jóvá akarom tenni a dolgokat, amelyeket elkövettem ellene, és be akarom bizonyítani, hogy méltó vagyok, hogy a testvérének nevezzen.
~*~
A harc közben azonban elvonja a figyelmem, hogy John, Fanny és Bull elrohannak valahová. Hallom Wulf és Annice kiáltását. Annice nem érdekelne, de ha meg akarom bosszulni, amit velünk tett, kénytelen vagyok menni. Mikor odaérek, csak azt látom, hogy két katona lefogja Annice-t, és van egy sejtésem, mit akarnak vele. Annyit hallok, hogy a bíró halott, tehát Robin és Azeem sikerrel jártak. És bár most gyűlölöm Annice-t, de nem akarom, hogy megbecstelenítsék. Van még bennem annyi jó érzés iránta, hogy megmentsem.
- Engedd el azt a lányt! – mondom hidegen, kardomat magam előtt tartva.
- Will?! – kérdi halkan Annice.
Katonák rontanak nekem, én pedig védem magam. Johnék is bekapcsolódnak a küzdelembe, sőt még Wulf is itt van, derekasan küzd a kölyök, meg kell hagyni. Férfiként harcol, amiért csodálattal adózom neki.
- Nem hallottad? Engedd! – szólok a katonáknak, de a szememből még mindig süt a harag, a gyűlölet, a csalódottság.
- Ahogy óhajtod! – taszít egyet az egyik katona Annice-on, aki átbukik a várfalon.
Kiáltanék, de ekkor két katona terem előttem. Nekem rontanak, de ekkor Annice valahogy előkerül, a hátam mögé ugrik és észreveszem, hogy a hátam mögé settenkedő katonára veti magát, majd visszabukik a várfalon túlra. Levágom a két katonát, majd a lány után ugrom. Akármennyire is haragszom most rá, nem akarom, hogy esetleg összetörje magát.
Valami isteni csoda folytán sikerül elkapnom az egyik kezét, mivel a másikkal a katonát tartja. Alattuk víz, de olyan mélyen, hogy biztosan nem élik túl, ha leesnek. Annice rám néz, a tekintetében döbbenet, és talán… kétségbeesés. Én sem értem, miért teszem, de megpróbálom őket felhúzni, bár ketten túl nehezek.
– Ereszd el azt a zsoldost, Annice! – kiáltom a lánynak, bár ahogy látom, a katona is erősen kapaszkodik, miközben szabad kezével próbálja megtámadni Annice-t. – Ereszd el, vagy mindhárman leesünk. Annyi erőm nincs, hogy mindkettőtöket felhúzzalak.
– Azt hittem, gyűlölsz! – kiált fel Annice.
– Gyűlöllek is, de ma kétszer is megmentetted az életemet, így az a legkevesebb, hogy ennyivel viszonzom – mondom, miközben érzem, hogy kezdek én is átbukni a várfalon.
De mielőtt áteshetnék, valaki megfogja a derekamat, és elkezd visszahúzni. Annice-nak végre sikerül elengednie a katonát, aki hatalmas ordítással zuhan a vízbe. Egy hatalmas csobbanás után elmerül, valószínűleg a páncélja túl nehéz lehetett. Nem tudom, hogy ki az, aki engem tart, de hálás vagyok, mert sikeresen visszaesünk a várfal innenső oldalára. Mikor felnézek, Robint pillantom meg.
– Robin! – kiáltom, és szinte a karjába vetem magam, miután elengedem Annice-t. Érzem, hogy Robin visszaölel, és most sem tiltakozom. Persze, tudtam, hogy túléli, őt nem olyan fából faragták, hogy könnyen meg lehessen ölni. – Te élsz?! A bíró?! Ugye halott? Mondd, hogy halott!
– Halott – biccent Robin. – Győztünk, kisöcsém. Győztünk! – kiált fel, mire mindenki üdvrivalgásban tör ki. – A bíró halott! Nottingham bírája halott, hallja mindenki!
– Hála az égnek! – sóhajtom, majd elengedem a bátyámat. – Ezek szerint vége, ugye? Nem lesz több harc, nem lesz több feleslegesen kiontott élet.
– Nem lesz – rázza Robin a fejét, majd a hátam mögé tekint. – Úgy tűnik, a mi kis bérgyilkosunk is megúszta, igaz, Arlen?
Arlen? Hátrafordulok, és a tekintetem találkozik Annice-éval. Egyáltalán nem illik hozzá az Arlen név, de még mindig nem bocsátottam meg neki. Nálam az nem megy ilyen gyorsan. Annice félénken tesz felénk egy tétova lépést, de összeszűkült tekintetem láttán meg is áll.
– Will, ez a lány nem olyan rossz, mint amilyennek látszik – mondja Robin, mire bosszúsan sóhajtok. – Megmentette a gyerekeket és az én életemet is. És ahogy hallottam, a tiédet is kétszer. Megértem, ha nem tudsz neki megbocsátani, mert valóban súlyos hibát vétett azzal, hogy meg akart engem ölni, és eltitkolta, ki is ő. De ne öld meg, mert az életmentéssel, ha nem is tette jóvá minden bűnét, de törlesztett.
Mérlegelem Robin szavait, és tudom, hogy igaza van. De nem tudok megbízni benne, már nem. Vagy inkább, most nem. Hazudott nekem, becsapott, és ha szeretett is, részben akkor is kihasznált, hogy Robin közelébe férkőzhessen. Végül egy aprót biccentek, és Annice felé fordulok.
– Nem öllek meg – mondom végül határozottan. – De nagyon keményen kell dolgoznod, ha azt akarod, hogy ismét bízni kezdjünk benned, Annice, vagy Arlen, vagy akárhogy is hívnak. Megértetted? – kérdem komolyan.
– Megértettem – válaszolja halkan.
Nem válaszolok, csak elfordulok tőle, és Robint kezdem faggatni a közte és a bíró közötti harcról. Közben az is kiderül, Azeem lerótta tartozását, de továbbra is velünk marad, aminek nagyon örülök. Sőt, Lady Marian is előkerül, és amikor Robin a testvéreként mutat be neki, kissé feszengek. Nem akarok én a középpontban lenni. Végül a nagy üdvrivalgás után Robin határoz úgy, hogy visszatérünk az erdőbe. Annice is csatlakozik, de úgy látom, hogy a többiek inkább csak megtűrik a társaságát, de azért ferde szemmel néznek rá. Kivéve talán Wulfot és Azeemot, de a többiek nem nagyon akarnak a közelében lenni. Én is inkább választom Robin, Azeem és Lady Marian társaságát, mint azét a lányét, akit bár még mindig szeretek, de jelenleg mégis gyűlölök.
~*~
Eltelik néhány nap, mióta visszajöttünk. Elkezdtük már újraépíteni a tábort, de még mindig sok a javítanivaló. Annice együtt dolgozik velünk, senki sem szól egy szót sem, de szemmel láthatóan távolságtartóan viselkedik vele mindenki. Még Robin is egy kissé, ami érthető azok után, hogy Annice eredetileg meg akarta ölni. Egyedül Wulf és Azeem nem bánik vele másképp, de ha lehet, én kerülöm őt. Még mindig haragszom rá, pedig a szívem mélyén nagyon is szeretem. Mindössze, sok idő kell, míg újra bízni kezdhetek benne. Egyébként Robin az óta a pár nap óta kezd igazán testvérként viselkedni velem. Többet vagyunk együtt, sokat beszélgetünk és ő próbál megóvni engem mindentől. Mintha gyerek lennék, de most még ráhagyom, és valahogy örülök is neki, hogy a közelemben van. De ettől még néha igen idegesítő nagytestvér tud lenni.
Lady Marian is segít nekünk, ami nagyon furcsa egy nemesi hölgytől, de ő sem vonja ki magát a munka alól. És mindenkihez nagyon kedves, így őt nagyon hamar meg tudtam kedvelni. Már értem, hogy Robin mit szeret benne. Mégis, nem helyeslem, hogy egy úrnő olyan dolgokat csináljon, amit egy közember szokott, ám ő nem hagyja magát lerázni. Vajon minden nemesi úrnő ilyen makacs? Pedig a komornái is próbálják megakadályozni, hogy dolgozzon.
Ami Annice-t illeti, tudom, hogy igyekszik, látom rajta, de ha lehet, inkább nem kerülök a közelébe, nem akarom, hogy a régi sebek újra felszakadjanak, és amúgy sem tudom, mennyi igaz abból, amit elmondott saját magáról. Ő is tudja, hogy nem akarok vele beszélni, bár néha látom, hogy próbálkozik.
A harmadik nap éppen azzal foglalatoskodom, hogy fatörzseket vágok megfelelő méretűekre, hogy később kunyhókat építhessünk belőlük, amikor meglátom Annice-t. Tétován közeledik felém, én azonban úgy teszek, mintha észre sem venném. Ez általában be szokott válni, de ezúttal úgy tűnik, ő is elég makacs. Ismét női ruhát visel, ami valljuk be, jobban áll rajta. Odaér hozzám, de nem szólal meg, csak vár. Percek telnek el így, mire végül megunom a várakozást, és én szólalok meg.
– Mit akarsz? – kérdem nyersen, mire meglepetten pislog rám. – Bökd ki, vagy tűnj innen, nekem ugyanis, ellentétben veled, dolgom van!
– Will én… - kezdi, de aztán elhallgat.
Félbehagyom a munkát, és összefonom a két karom a mellkasom előtt, úgy nézek rá. El sem hiszem, hogy még mindig szeretem, vagy talán az érzés már el is tűnt. El sem hiszem, hogy elmondtam neki a legféltettebb titkomat. Ráadásul úgy tűnik, Robin is felfigyel kettőnkre, mert elindul felénk. Felemelem a kezem, jelezve, hogy semmi baj, el tudom én ezt intézni magam is. Bólint felém, de az arcán látom, hogy aggódik. Talán ő tudja a legjobban, hogy ez mennyire fáj nekem, hogy a seb milyen mély a szívemben Annice árulása miatt.
– Nos? – kérdem. – Nincs semmi mondanivalód? Mert ha nincs én…
– Sajnálom! – fakad ki hirtelen, amivel meglep. – Will, nem akartam neked hazudni, de akkor… abban a helyzetben nem volt más lehetőségem. Ha elmondtam volna, ki vagyok, akkor… akkor… megöltetek volna.
– Valószínűleg – biccentek közönyösen. – Te azonban hazudtál nekem, nekünk, mindenkinek arról, hogy ki vagy. Mondd csak meg nekem Annice Grey, amikor megmentettelek, az is megrendezett volt, vagy valóban menekültél Gisbourne elől?
– Tudod a választ, nem? – kérdi megadóan Annice.
– Igen, de a te szádból akarom hallani – mondom kimérten. – Hallani akarom. Ahogy azt is, hogy az érzéseid irántam valóságosak voltak, vagy azokban is hazudtál? Mert az én érzéseim mindig őszinték voltak irántad, függetlenül a helyzettől! – vetem oda mérgesen, majd visszatérek a munkámhoz.
|
|
