Beszélek Azeemmal. Úgy tûnik, õ is aggódik az új bíró miatt, de ezt nem mutatja. Persze, hogy nem, sosem szokta kimutatni az érzéseit. De én aggódom, és nem is tudom titkolni. Ha Renfieldnek joga lesz bejönni ide, akkor én nem vagyok biztonságban. Lady Marian szava és hatalma nem fog megvédeni. Õ csak egy asszony, nem férfi és ebben a világban a férfiak dirigálnak.

- Ne aggódj, ifjú Hitetlen – mondja Azeem, ahogy az ablakhoz sétál, és szembefordul velem. – Lady Marian tudja, hogy mit csinál.

- A te hazádban, ha jól tudom, a nõknek még kevesebb joguk van, mint a mieinknek – mondom, mire bólint. – Akkor tudhatod, hogy Lady Marian nem szállhat szembe a herceggel. János herceg Lady Marian másik nagybátyja, a király fivére. Mindenki tudja, hogy az Oroszlánszívû távollétében õ és a kegyeltjei uralkodnak az országban.

- Bölcs vagy, Will Scarlett – mondja a mór. – Sokkal bölcsebb, mint hinnéd, de jobban kéne bíznod az emberekben, nem gondolod?

Nem válaszolok. Teljesen igaza van, de képtelen vagyok megbízni bárkiben is. Annice, Robin, Lady Marian és Azeem… õk mások. De Robinban is még csak kezdek bízni. Ám akkor is… Félek, rettentõen félek, hogy amim most van, azt bármikor elvehetik tõlem. Ilyen állapotban nem tudom megvédeni Annice-t, nem segíthetek Robinéknak a harcban sem. Gyenge vagyok, szánalmas és sérült. Senkinek sem vagyok hasznára.

- Ne gyötörd magad, ifjú Hitetlen – hallom meg Azeem hangját, mire felkapom a fejem. Mintha belelátna a gondolataimba. – Erõsebb vagy, mint hiszed, még akkor is, ha sokszor nem hallgatsz a szép szóra és mész a saját fejed után. Talán jót tenne neked egy kis mozgás, hogy visszanyerd az erõdet, nem?

- Köszönöm, Azeem – biccentek, mire a mór távozik.

Valóban fáradt vagyok, a sok izgalom, az utazás, az aggodalom elfárasztottak. Azeem szavai azonban lelket öntöttek belém. Õ mindig tudja, mit kell mondani. Mint egy… apa. Vajon Lord Locksley is ilyen volt? Mindig tudta, hogy mit kell mondani, és mindig mindenki aggodalmát eltüntette? Kár, hogy nem ismerhettem, de már valahogy nem okolom érte.

~*~

Már majdnem elszundítok, amikor ajtónyitódást hallok, és a késem után kapok. De csak Annice az, arcán olyan furcsa kifejezéssel, amit nem tudok hová tenni.

- Az elõbb ment el Azeem, nem találkoztatok? – kérdem, mire megrázza a fejét. – Baj van? – kérdem a szemébe nézve.

- Nem, csak fáradt vagyok – feleli kedvesen mosolyogva, de valami akkor sem tetszik. Rejteget valamit, amit nem akar elmondani.

- Elmegyek, én is lemosakszom, aztán alhatunk! – kelek fel, mire azonnal mellém szökken és belém karol.

- Eszedbe ne jusson! Alig állsz a lábadon... – kezdi, de közbevágok.

- Ne aggódj, vigyázok magamra! Már jobban is vagyok, s Azeem szerint is jót tesz, ha járok egy keveset – válaszolok, mire sóhajt egyet.

Sétára indulok, csak úgy magamban. Néha jólesik a magány, fõleg, hogy most be vagyok zárva. Semmi bajom Robinnal, Azeemmal, Annice-al és a többiekkel. Tudom, hogy segíteni akarnak, hogy féltenek, de nem vagyok már gyerek. És nem tudok nyugton ülni. Aggódom a jövõ miatt. Ha Renfield ideér, mindennek vége. Legalábbis ha Richard király nem tér vissza. De ha vissza is tér, úgysem nekem, egy fattyúnak, egy senki kis parasztnak fog igazat adni, hanem nemes bírájának. A királyok is csak nemesek.

Hirtelen hangos kiáltást hallok. Valaki szökni próbál. Már kapom is elõ a késemet, és indulok a hang után, amikor Azeem és Robin megállítanak. Mérgesen fújok, hogy a ficsúrnak is most kell elõttem teremnie.

- Hová mész? – kérdi Robin.

- Megnézem, ki akar elszökni – mondom, mire Robin a karomra teszi a kezét.

- Will, sebesült vagy, alig állsz a lábadon és egyébként sem kéne ilyenkor járkálnod. Meg aztán…

- Meg aztán? – kérdem mérgesen. – Ha jól sejtem, Annice már a szökevény nyomában lovagol, nekem pedig meg kell védenem, nem igaz? Ezt csinálják a férfiak.

Robin mondana valamit, talán meg akar állítani, de Azeem a fejét csóválja. Úgy tûnik, õ egyetért. Robin visszavonulót fúj, de mérgesen fúj egyet. Ebben hasonlítunk. Mindketten hamar felmégesedünk. De nem enged lovagolni, így a birtokon kell bevárnom Annice-t és a katonákat, akiket Robin a kedvesem után küld. Azeem támogat, ahogy Annice elé megyek, mikor megpillantom a távolban.

- Annice! – mondom megkönnyebbülten. – Ugye nem esett bajod?! – lépek elé, majd elszörnyedve nézek végig rajta. Ruhája poros, szakadt, térdei véresre nyúzva.

- Nem. Minden rendben – feleli mosolyogva, majd a lovához lép, hogy kivegye a kardját a nyeregtáskából.

- Az ifjú Hitetlen nagyon aggódott érted! – mosolyodik el megkönnyebbülten Azeem is.

- Tudom, épp ezért vigyáztam is magamra – mosolyog vissza Annice. Én azért aggódtam miatta, nem is kicsit, hiszen baja eshet.

Elindulunk befelé. Robin persze egybõl ágyba parancsol, mialatt Annice még lecsutakolja magát. Nem akarok aludni, nem is vagyok álmos, így az ágyban fekve várom az én drágámat. Tudom, hogy nem illõ együtt aludnunk, amíg nem vagyunk házasok, de ez sem Robint, sem Lady Mariant nem zavarja. Vagy legalábbis úgy tûnik. Végül Annice is megjelenik, én pedig szívesen megkérdezném, mégis ki volt az a cifra ruhás férfi, akit visszahoztak, ám szemmel láthatóan fáradt és nem akar róla beszélni.

- Szép álmokat! – suttogja Annice, miközben a karjaim közé fészkeli magát a takarók és prémek alatt.

- Neked is! – hintek egy csókot a homlokára

Nézem, ahogy elalszik, és abban a pillanatban én vagyok a legboldogabb a világon. Kár, hogy ennek a boldogságnak hamar vége fog szakadni, ha Renfield megérkezik. De addig még napok telhetnek el. Végül én is álomba merülök.

~*~

Reggel kipihenten ébredek, vagy legalábbis kipihentebben, mint az utóbbi napokban bármikor.  A nap már magasan jár az égen, és mellettem Annice-nak már hûlt helye. Már éppen ugranék fel, amikor nyílik az ajtó, és Azeem társaságában Robin lép be.

-       - Hol van Annice? – kérdem riadtan, miközben felülök.

-      - Neked is jó reggelt, Will! – mosolyog rám Robin azzal a bizonyos idõsebb testvéres mosollyal, amitõl összeszûkülnek a szemeim. – Annice úgy döntött, sétál egyet, míg te húzod a lóbõrt. Ne aggódj, a többiek vigyáznak rá.

-      - Ó, azok, akik eddig meg akarták ölni? – kérdem gúnyosan, miközben Azeem az ágyhoz lép, kezében valami edénnyel, meg gyolcsokkal. – Gratulálok, Locksley, ha csak ennyire telik tõled! – köpöm dühösen a szavakat.

-    -   Marian emberei vigyáznak rá – mondja nyugodtan Robin. Úgy tûnik, már megszokta a haragomat, és a szavaira kissé megnyugszom. – Tudom, hogy szereted, és én már nem is haragszom rá, de John és a többiek nem felejtenek túl gyorsan.

Nem válaszolok, hagyom, hogy Azeem kimossa a sebeimet és kicserélje a kötéseket. Csak néha szisszenek fel, Robin pedig nem távozik. Kezdek rájönni, milyen idegesítõ, ha az embernek bátyja van, aki mindenbe beleüti az orrát. Nem mintha nem szeretném, és nem örülnék neki, hogy kibékültünk, de néha nem bírom, hogy mindenbe beleüti azt a nemesi orrát.

-     -  Kész vagyunk – mondja Azeem, kizökkentve a gondolataimból, majd Robinhoz fordul. – Mi legyen a tegnapi szökevénnyel, Hitetlen?

-    -   Kikérdezzük, amint Arlen… vagyis Annice visszatért – válaszolja Robin, én pedig a fülemet hegyezem. – Elvégre õ hozta vissza, joga van ott lennie, amikor kifaggatjuk.

-     -  Én is ott akarok lenni! – jelentem ki határozottan, és mielõtt Robin szólhatna, a fejem csóválom. – Ne is próbálj, visszatartani, Robin! Nem vagyok sem gyenge, sem gyáva, és ha annak az embernek köze van Renfieldhez, nekem is hallanom kell, mit mond.

-       - Rendben van, de nem erõltesd meg magad – lép hozzám Robin, és a vállamra teszi a kezét. – A sebeid még súlyosak, nehezen gyógyulnak, és nem lenne szerencsés, ha összeesnél. Szükségünk van rád, Will. Nekem és Annice-nak legalábbis.

Elgondolkodva forgatom a szemeimet, majd végül bólintok. Nem akarom, hogy Robin aggódjon, elvégre a bátyám, és még magamnak is nehezen vallom be, de szeretem õt. És ez furcsa. Mindig gyûlöltem, mióta megtudtam, hogy az apja… apánk mit tett anyámmal, és mindezt miatta, mégis… annyi mindent tett értem, hogy az iránta érzett gyûlöletem kezdett lassan elpárologni. Robin félt engem, törõdik velem, és ez jó érzéssel tölt el. És persze bûntudattal, mert én folyton gonosz voltam vele, ott bántottam, ahol tudtam, ott tettem neki keresztbe, ahol lehetõségem volt rá. Õ pedig soha mást sem tett, mint próbálta elnyerni a bizalmam és a barátságom, amire én sosem adtam lehetõséget. De az már a múlt.

~*~

Reggeli után végül Robin úgy dönt, ideje kikérdezni a foglyot. Annice-on látom, hogy nem nagyon örül, amiért felkeltem, de egy szót sem szól. Ám mindvégig mellettem marad.

-      -  Nem kellett volna felkelned – fedd meg gyengéden.

-     -  Robin megengedte, és Azeem sem tiltakozott – vonok vállat. – Egyébként is, tudni akarom, kicsoda ez az ember. Ha megszökött, biztos köze van a bíróhoz. Nem akarok félelemben és kétségek között vergõdni, Annice.

-       - Megértem – biccent, majd elhallgat, amikor John, Bull és Much behozzák a cifra ruhás férfit.

A ruháján látszik, hogy nemesi származású. Biztosan nem egyszerû katona, hanem vagy a bíró rokona, vagy egy nemesember fia, aki közel áll a bíróhoz. Akárhogy is, rossz érzés kezd hatalmába keríteni, ahogy Robin és Marian elé vonszolják. Én Robin bal oldalán ülök, Annice mellettem foglal helyet, míg Marian Robin jobbján ül, Azeem pedig mögöttünk áll. A többiek, az erdõbeliek és Marian néhány testõre a teremben a falnál állnak. Mindenki feszült és kíváncsi. A fogoly úgy tûnik, fél, mert tekintete ide-oda repked, miközben John és Bull két oldalról közrefogják és megtartják. Much csatlakozik a többiekhez.

-       - Hogy hívnak? – kérdi Robin, hangja nem parancsoló, de kihallani belõle, hogy itt õ az úr.

-      - A nevem… Matthias Arterberry – hangzik a válasz. – Lord Renfield hûséges barátjának fia vagyok. És ha nem engedtek el, nagyon megbánjátok!

-      -  Hallgass! – szólal meg Lady Marian. – Nem tûrjük a fenyegetést ebben a kastélyban!

-       - Szóval azért szöktél meg, hogy információkkal szolgálj a bírónak, igazam van? – kérdi Robin, én pedig megszorítom a székem karfáját. Dühös vagyok, legszívesebben felugranék, hogy elmetsszem ennek a féregnek a torkát, de tudom, hogy azzal nem érnék el semmit. – Ám balszerencsédre az ifjú hölgy elkapott, igazam van?

-      -  Ha lett volna idõm, megöltem volna azt a fattyút is, aki melletted ül – mutat rám, mire jobb kezem az övembe dugott kés nyelére csúszik. – A bíró örült volna, ha holtan látja, bár õ maga akart végezni azzal ott!

-     -  Csak gyere ide, ha mersz! – sziszegem dühösen, összehúzott szemekkel, mire Annice a kezemre teszi a kezét, Robin pedig csitítóan néz rám. Észre sem vettem, hogy már félig fel is álltam. – Elvágom a torkod, kibeleznek, te nyavalyás!

-      -  Will, elég! – szól rám Robin. – Pont ez a célja, és ha feldühít, csak a bíró malmára hajtjuk a vizet. Nyugodj meg, és ne aggódj, ez a férfi megkapja méltó büntetését.

Matthias önelégülten mosolyog, miközben a szemembe néz, de végül elfordítja a tekintetét. Oldalra nézek, és látom, hogy Annice tekintete dühös, és van benne valami, amirõl nem tudom megállapítani, hogy mi. Mintha tudna valamit, amit én nem. De majd késõbb megkérdem. Mindenesetre visszaülök, és hallgatom a kihallgatást. A fogoly nem mond sokat. Állítólag Renfield utasítására cselekedett, a dolga annyi lett volna, hogy elmondja, hol bújtunk el. Bár kétlem, hogy az új bíró ezt még ne tudná. Aztán azt mondja, hogy megijedt, és el akart menekülni. A mondandója nem túl összefüggõ, kezd megijedni, ahogy Robin újabb és újabb kérdéseket tesz fel neki. Össze van zavarodva, és Robin végül elviteti.

-     -  Hazudik – mondom egyszerûen, mikor már csak én, Annice, Robin, Lady Marian és Azeem vagyunk a teremben. – Hidd el, Robin, az egész életemet hazugságok között éltem le, felismerem, ha valaki nem mond igazat.

-     -   Én is úgy érzem, hogy nem igazán összefüggõ, amit mondott, Hitetlen – teszi hozzá Azeem is. – Elõször azt mondta, a bírónak akart üzenetet vinni, utána azt, hogy félelembõl szökött volna meg. Itt valami nincs rendben.

-      -  Igen – bólint Robin is. – Mintha valaki elõre megmondta volna neki, hogy mit mondjon. Valaki vagy a többi fogoly közül, vagy pedig…

-      -  Közülünk biztos nem lehetett senki – mondom gyorsan. – Az emberek hûek hozzád és Lady Marianhez, Robin. Sosem árulnának el.

Robin és Marian bólintanak, de a gyanú már beette magát a szívükbe, ahogy az enyémbe is. Tudom, hogy közülünk nem lehetett senki, de mégis olyan érzésem van, mintha valaki a fogoly szájába adta volna a szavakat. Annice-ra nézek, de õ is tanácstalanul bámul vissza rám. Márpedig valaki hazudik, és tudni akarom, ki az. Ez pedig nyugtalanít.

Végül Azeem engedélyt ad, hogy Annice-al együtt sétáljunk egyet az udvaron. Persze Lady Mariannek vagy négy katonája jön velünk, és követ megfelelõ távolságról. Gondterhelt vagyok, így végül egy szalmabálára ülök, Annice pedig mellém telepedik. Az idõ kezd hûvösödni, de még nincs igazán hideg. Szép, napos, õszi idõ van, én pedig kifejezetten örülök, hogy ismét a szabadban lehetek. Nem való nekem a négy fal között kuksolni egy ekkora palotában. Én nem vagyok nemes, nekem az erdõ az otthonom, a szabad ég.

-      -  Min gondolkodsz? – kérdi hirtelen Annice, fejét a vállamra a hajtva.

-       - Hogy vajon mennyi igaz Matthias meséjébõl – válaszolom, mire Annice megremeg. – Hazudott, nem is keveset, én pedig tudni akarom, ki vette rá erre. Te nem? – nézek a lányra. - Egyébként, szerintem a neve is hazugság, vagy csak túl sokat képzelek - sóhajtok fel, majd az égre nézek. Az ég tiszta, felhõtlen, ma nem lesz esõ.

Will is itt van valahol a közelünkben ahogy ismerem. Bár már biztosan másképp vélekedik Joseph-rõl mint eleinte, jobb szereti az elõvigyázatosságot. Ebben igazat is adok neki, s jólesik a jelenléte. Nem gondolom, hogy féltenie kellene, s jelenlegi állapotában nincs épp ereje teljében, mégis vigyáz rám. Ilyenkor érzem igazán, hogy mennyire összetartozunk.

Robin is a közelünkben ücsörög, a tábortûz mellett. Will végül mellé ül, s beszélgetni kezdenek. Igazán megható látni, hogy immár testvérek módjára, bensõségesen társalkodnak. Tovább faggatom Joseph-et, ám amikor ismét Robinék felé fordulok, könnycseppeket látok legördülni Will arcán. Nyomban felkelek és óvatosan odasétálok. Legszívesebben vigasztalnám, átölelném, de ezt megteszi helyettem Robin.

Én pedig tudom, jó kezekben van. Meg hát... asszony vagyok. Asszonyok elõtt a férfiak nem szeretnek sírni. Ha látná, hogy látom kellemetlenül érezné magát. Így továbbsomfordálok egészen alvóhelyemig, majd miután elhelyezkedtem álomra hajtom a fejem. Nehezen jön a várva várt pihenés, agyam szüntelenül Joseph szavai és Will könnyei körül jártatja tekervényeit. Végül azonban sikerül álomra szenderülnöm.

Reggel korán ébredtem. Alig kelt fel a nap, mégis már sokan nekiláttak a tábor bontásának. Felkeltem és rendbe szedtem magam, majd Willhez indultam. Mélyen aludt, egyenletesen és nyugodtan szuszogott. Rá is fért a pihenés. Egy darabig csak néztem õt, ahogy azonban a tábor maradék lakója is ébredezni kezd, s egyre közeledik az indulás pillanata tudom, ideje felkeltenem. Óvatosan állok neki az ébresztgetésnek, finoman keltegetem.

- Elaludtam – néz rám Will, mire én leguggolok mellé

- Semmi baj, Robin azt mondta, hagyjalak még egy kicsit – nyújtom felé a nemrég elkészült ételt – Egyél, szükséged lesz az erõdre.

- Köszönöm! – fogadja el, majd rám emeli a tekintetét. Zavart és feszültséget látok benne, ám mielõtt még jobban szemügyre vehetném, hozzálát az étel elpusztításához, majd dolga végeztével újabb kérdést tesz fel – Mikor indulunk?

- Amint mindenki kész – érkezik meg Robin – Jól aludtál?

- Legközelebb kelts fel! – morogja Will. Ez után feláll, ám teste megrándul egy pillanatra, mintha lábai épp összerogyni készülnének. Ijedtemben felé kapok, így tesz Robin is, ám Will nem hagyja – Megy egyedül is, nem vagyok már gyerek! – fordít hátat morcosan.

- Valóban nem – nevet Robin – Mennyi még ide a Dubois-birtok? – kérdi miután kimulatta magát.

- Ha jó iramban megyünk arrafelé – mutat a kérdezett egy kis erdei ösvényre, ami a fák között húzódik -, akkor délutánra már elérjük a birtokot. Nem ismered valami jól az erdõt, ficsúr – vigyorodik el orcátlanul huncut módon.

- Én nem errefelé nõttem fel, mint némelyek – válaszolja Robin – Tudod valakinek az elkényeztetett úrfit is játszania kellett.

- Nos, remekül alakítottad a szereped – vigyorog tovább Will, kezeit mellkasa elé kulcsolva – Néha annyira vaksi tudsz lenni, fivérem, hogy csoda, amiért nem esel hasra a saját lábadban.

- Will! – morran Robin is, de az arcán látszik, hogy õ is jót mulat a dolgon. Én pedig talán még annál is jobban, alig bírom magamba fojtani a nevetést – Készüljetek, indulunk! – adja ki végül az utasítást Robin.

Továbbra is a szekéren utazunk, s továbbra is Joseph társaságában. Willnek nem tetszik a dolog, de nagy nehezen elfogadta. Õ is tudja, hogy ahhoz, hogy minél elõbb visszanyerje régi formáját, ez kell. Szófogadásához ezen kívül még hozzájárultak Azeem bölcs, és megfontolt szavai is, õ mindig meggyõzõ tud lenni, fõleg ha Will-rõl van szó.

Pár óra múlva már az udvarházhoz érünk. Az említett pedig a Dubois-birtokra való érkezésünkig fukarkodott a szavakkal. Duzzogott a szentem, de nem hatott meg a dolog. Az õ érdekeit szolgálta. Ám amikor megpillantjuk a birtokot a gyönyörû udvarházzal egybõl derûsebb lesz mindkettõnk hangulata. Én magam legalábbis határozottan így érzem. Olyan, akár egy királyi kastély. A bejáratánál hatalmas, díszes kapu áll, s amint szekerünk áthalad rajta szolgálók hada sereglik körénk. Mintha mi is olyan cifra várnépség lennénk, mikrõl eddig pusztán csak a mesékben hallottam..

Marian rögtön kiosztja a feladatokat a szolgák között, Robin pedig lesegíti Willt a szekérrõl. Egészen meglep, hogy a kis méregzsák hagyja, érezhetõ, hogy valami megváltozott kettejük között múlt este. Most már valóban olyanok mint az igazi testvérek. Az épületbe indulnak én pedig követem õket. A kastélyt pedig belülrõl még szebbnek találom, mint kívülrõl. Olyan, mintha álmodnék, mintha az egész csupán a képzeletem gyönyörû szüleménye volna. Minden csodaszép, ízléses és aprólékosan megmunkált. A falon pedig oly gyönyörû fegyverek díszelegnek, melyeket dicsõség volna forgatni.

Will sem gyõz betelni a látvánnyal, õt is elvarázsolja. Robin csak mosolyog a dolgon, majd egy hatalmas faajtónál állunk meg mindhárman. Kinyitja az ajtót, feltárva a szoba tartalmát, mi pedig szóhoz sem utunk a döbbenettõl. Mintha csak magának a Királynak lakosztályában lennénk. Óriási és lenyûgözõ. A hatalmas szoba közepén egy szintén óriási méretû ágy kapott helyet, baldachinnal, selyem ágynemûvel és rengeteg meleg állatszõrrel.

- Peter szobája volt valaha, Marian bátyjáé, aki a Szentföldön halt meg – szólal meg Robin fukarul. Nincs szívem kérdezõsködni, ahogy Willnek sem – Marian átengedte neked a szobát, amíg meg nem gyógyulsz. De azután is itt maradhatsz, ha gondolod. Mi nem fogunk elkergetni, egy család vagyunk.

- Család… - suttogja halkan szerelmem, s ez az egy szó az én szívemben is ezernyi érzést gerjeszt – Köszönöm, Robin – mondja hálásan, miközben Robin az ágyra ülteti. Ez után végigsimít a legfelsõ állatbõrön – De ez… ez túl sok. Túl fényûzõ, én… én nem illek ide.

- Majd megszokod – mondja kedvesen Robin, és játékosan megütögeti Will fejét – Magatokra hagylak titeket, te meg viselkedj! – tréfálkozik, majd valamivel komolyabban hozzáteszi – Még nem gyógyultál meg, szóval pihenj! Azeem majd késõbb benéz, hogy megnézze a sebeidet.

Ez után távozik, én pedig tovább gyönyörködök a szobában. Szokatlan a mérete mindennek, egészen kicsinek érzem benne magam. Jelentéktelennek, pedig ilyen szoba épp a fontos embereknek jár. S Robinéknak fontosak vagyunk mindketten.

- Nos, mit szólsz? – kérdi gúnyosan Will – Én is olyan elkényeztetett, gazdag ficsúr lettem, mint Robin, pompa és fényûzés közepette.

- Will! – dorgálom meg – Robin a legjobbat akarja neked, te is tudod. Aggódik érted. Majd eszét vette a félelem, mikor megtudta, hogy Renfield elfogott. Ha nem tartjuk vissza, képes lett volna azonnal utánad menni.

- Mindig is meggondolatlan volt – sóhajtja – Azt hiszem, ezt mindketten apai ágon örököltük. Forrófejûek vagyunk, nem tehetünk róla – tárja szét karjait, mire elkuncogom magam. Teljesen egyetértek vele – Mi van?

- Semmi, semmi – rázom a fejem – Inkább pihenj le, mielõtt Azeem ideér és megszid, amiért nem fekszel.

Morran, majd eleget tesz kérésemnek. Én pedig az ágyra ülök és csak figyelem õt. Jó végre biztonságban tudni magunkat, mindkettõnkre ráfér a pihenés. Annak is örülök, hogy végre egy kicsit kettesben lehetek vele. A sok zûr miatt nem nagyon volt idõnk ilyesmire, most viszont végre csak magunk vagyunk.

- Szerinted mi fog történni, ha Renfield egyszer ideér? – kérdezi meg hirtelen komoly hangon. Szavai nehéz súlyt raknak szívemre, komolyan elgondolkodom – Szerinted Lady Marian rangja elég lesz, hogy ne jöjjön be?

- Lady Marian a király unokahúga – válaszolom elgondolkodva – A legrangosabb nõ az országban, és ide férfi be nem teszi a lábát, ha õ nem akarja.

- Dehogynem – rázza a fejét, mire kíváncsian pillantok rá – Ott van a János herceg, a király fivére. Ha õ parancsot ad, azt Lady Marian nem szegheti meg. És jelenleg a herceg kormányozza az országot a király távollétében. Renfield a herceg embere, és ki is fogja használni.

- Ne félj, bármi történik is, nem hagyjuk, hogy bajod essen – mondom határozottan, pedig igenis félek. Igaza van, s most azt kívánom bárcsak ne lenne.

- Remélem, igazad lesz, drágám – mosolyog rám halványan, ám ez már egyikünk szívének sem gyógyír.

Mindketten hinni akarunk, de olybá tûnik nem tudunk. Szüntelenül csak Renfield jut eszembe, s hogy mi mindenre képes az a gazember. Rá gondolva ez az egész, a gyönyörû kastély, a nyugalom és a várva-várt pihenés is roppant törékennyé válik. Mintha csak vékony üvegbõl, vagy rossz minõségû, rideg acélból volna. Félek, hogy hamarabb lesz hozzá ismét szerencsénk, mint azt akarjuk.

<><><> 

Azeem nemsokára kopogtat, s amíg Willel beszélget én elmegyek megmosakodni. Igazán rám fér már egy fürdõ, a soknapos menekülés után. A szívem is nyugodt, hiszen bár Will még mindig nincs ereje teljében, tudom, hogy Azeem vigyáz rá. Marian-hez megyek, aki egy kis helységbe kísér. Bent több nõ is mosakodik, s bár kissé szégyellõs vagyok, én is rövidesen nekilátok a tisztálkodásnak.

- Te kije vagy Willnek? – fordul felém hirtelen egy barna hajó, dús keblû szeplõs fiatal lány. Már elsõ ízben ellenszenves, igazán minden lében kanálnak tûnik.

- A bajtársa. – rántom meg a vállam, elvégre semmi köze hozzá.

- Ezek szerint nem zavar, ha eljátszadozom vele, miután felépült, igaz? – vigyorog rám otrombán, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy feldühítsen.

- A kedvese vagyok, így világos?! – mosakszom tovább.

- Tudom én, láttalak benneteket összebújva! De nem leszel az sokáig, hiszen nem is vagy igazi asszony! – kijelentésére felhúzom a szemöldököm. Nem igazán értem mire akar kilyukadni.

- Már miért ne lennék? – értetlenkedem.

- Azt mesélik kardot forgatsz, akár egy férfi. Férfi mellé pedig asszony kell, nem ellenfél! – vihog, néhány nõ pedig csatlakozik hozzá. Rosszul esik, hogy kigúnyolnak, én igazán igyekszem tisztességes asszony lenni.

- Hát Will még így is szeret. – hagyom annyiban a dolgot, s mivel végeztem, törülközni, majd öltözni kezdek.

- Játszadozni jó vagy neki, de sohase venne el egy olyat, mint te! – kiált utánam a leány, én pedig legszívesebben vízbe fojtanám, hogy hallgasson már.

Ám ehelyett csendben elindulok kifelé. Nem számít, hogy õ mit gondul, pusztán mi ketten számítunk. Will és én. S ha nem lennének komolyak a szándékai velem, azt biztosan tudtomra adná. Tehát nincs mitõl félnem, mégis bizonytalan léptekkel közeledek szobánk felé.

Vajon jó feleség lennék? Anyának való? Honnan tudnám hogyan kell azt, ha pusztán elbeszélésbõl tudom, hogy tulajdon édesanyám milyen volt?

Tele vagyok kételyekkel. Valóban nem vagyok benne biztos, hogy jó választás volnék Will számára. Elvégre õ Annice-ba szeretett bele, a szeleburdi, furcsa kis parasztlányba, nem pedig Arlenbe... nem a bérgyilkosba, kit apja fiúnak nevelt, ki nem rest ölni, ha kell. Kegyetlen, vérszomjas, a szíve pedig kõ kemény. A legszomorúbb pedig az, hogy most épp sem Arlennek, sem pedig Annice-nak nem érzem magam. Kopogok, majd belépek. Will az ágyon fekszik, épp ahogy hagytam.

- Az elõbb ment el Azeem, nem találkoztatok? – kérdi Will, mire csak megrázom a fejem – Baj van? – kérdi egybõl tekintetemet fürkészve.

- Nem, csak fáradt vagyok. – felelem kedvesen elmosolyodva. Nem akarom még én is terhelni, így is elég gondja van.

- Elmegyek, én is lemosakszom, aztán alhatunk! – kel fel eltökélten, mire ijedten mellé szökkenek és belé karolok.

- Eszedbe ne jusson! Alig állsz a lábadon... – kesergek, ám gyorsan közbeszól.

- Ne aggódj, vigyázok magamra! Már jobban is vagyok, s Azeem szerint is jót tesz, ha járok egy keveset. – mondja, én pedig egy beleegyezõ sóhajtással nyugtázom a dolgot.

Elindul, én pedig bemászom az ágyba. Aggodalmam nem múlt el, pedig önmagában csak Renfield is bõségesen elegendõ lenne, nem hogy még ilyen messzi butaságokon is aggódni... ekkor hirtelen hatalmas kiabálás üti meg a fülem.

Megszökött! Meglépett! Fogják meg! Viszi a lovat!

Nyomban kipattanok az ágyból, majd szaladok is ki úgy, ahogy vagyok. Persze kardom társaságában, hû barátomat sohasem hagynám hátra. A cifra ruhás fogoly pedig épp az orrom elõtt vágtat el, elkötött egy lovat. Több sem kell, én is szerzek magamnak egyet, s a szökevény után nyargalok. Páran követnek ugyan, de olybá tûnik én vettem elsõnek üldözõbe, aminek örülök. Majd én móresre tanítom a talpnyalót.

Gyors lábú a lovam, én pedig lényegesen könnyebb vagyok, mint az üldözött, így egy-kettõre beérem. Mellé vágtatok, de õ még csak rám sem pillant. Dühítõ. Legszívesebben kettészelném, sok energiát megtakarítanék.

- Állj meg, s ígérem nem esik bántódásod! – kiáltok rá.

- Tûnj el kislány, én sem akarlak bántani. – morogja, nekem pedig eszembe jut elsõ találkozásunk. Furcsállom ezt a nagy udvariaskodást.

- Állj meg, nem mondom még egyszer! – nyomatékosítom elõzõ szavaimat, hiába.

- Nem fogok megállni! – jelenti ki komoran, mire elfogy a türelmem. Felállok a nyeregben, nekirugaszkodom és rá vetem magam.

Kardomat a nyeregtáskában hagyom hanyagul, nincs rá szükség. Nem ránt kardot. Mindketten a földre zuhanunk, az én esésemet tompítja cifraruhás férfi. Ennek ellenére eléggé megütöm magam, de nem törõdöm vele. Felpattanok és a szökevény torkára lépek, hogy veszteg maradjon.

- Ölj meg... – kapkod levegõ után. A tekintete kiábrándult és üres. Feladta, látom, de nem értek semmit, s ez egyre jobban dühít.

- Ki vagy te? – veszem le róla a lábamat.

- Egy senki. – motyogja erõtlenül.

- Mondd a neved! – emelem fel a hangom – Mondd, vagy esküszöm könyörögni fogsz a halálért!

- Nem számít ki vagyok. Úgyis nemsokára meghalok. – mondja, s kezdem kivenni mögülünk a patadobogás zaját. a többiek lassan beérnek bennünket.

- Visszavisznek és bezárnak. S ott maradsz, míg el nem mondod ki vagy! – figyelmeztetem hátrálva tõle pár lépést, mire õ feltápászkodik.

- Elian Rolf Renfield vagyok.  – mondja ki, én pedig megértek mindent.

- A neved Matthias Arterberry. – ejtem ki nyugodtan – A többit majd megbeszéljük.

- Nem is érdekel kije vagyok? – néz rám csodálkozva.

- Nem számít. Te nem õ vagy, nem általa foglak megítélni. – válaszolom.

A többiek pedig beérnek bennünket. Elian felemeli kezeit õk pedig megkötözik. Nem ellenkezik, így hamar visszaérünk vele a birtokra. Én pedig törhetem a fejemet, hogy hogyan segítsek a cifraruhásnak, mert hát nagy szerencsétlenségemre megesett rajta a szívem. Bár elõbb jó lenne tudni története pontos részleteit. Ez lesz holnap az elsõ dolgom, kivallatom! Tövirõl-hegyire kikérdezem mindenrõl, mi fontos lehet.

- Annice! – hallom meg Will megkönnyebbült hangját – Ugye nem esett bajod?! – lép elém Azeem támogatásával, majd végignéz rajtam, elszörnyedve lenyúzott térdeimen és poros ruházatomon.

- Nem. Minden rendben. – felelem mosolyogva, majd lovamhoz lépve kiveszem kardomat a nyeregtáskából.

- Az ifjú hitetlen nagyon aggódott érted! – mosolyodik el megkönnyebbülten Azeem is.

- Tudom, épp ezért vigyáztam is magamra. – mosolygok én is. Valóban így van, Will miatt megéri óvni magamat. Érte a világon mindenre képes lennék.

Elindulunk befelé. Gyorsan lecsutakolom magamat és tiszta ruhát húzok, hiszen késõre jár. Ideje pihenni. Visszaérve szobánkba, illetve Marian bátyának szobájába Willt már az ágyban találom. Még nem alszik, engem várt. Én pedig legszívesebben elmesélném neki ki is a cifra ruhás férfi, ehelyett azonban melléje bújok. Holnap lesz rá idõ bõven, most pihennünk kell, mindkettõnkre ráfér.

- Szép álmokat! – suttogom óvatosan a karjaiba fészkelve magam.

- Neked is! – hint egy csókot a homlokomra.

Hamar rám talál az álom. Mézédes ködként tölti be tudatomat. Álmomban szintén a szobában fekszünk csak mi ketten, békében és nyugalomban. Kívánni sem kívánhatnék ennél szebbet.

- Biztonságban? Akkor nem ismeritek Renfield-et – sóhajt szomorkásan Joseph. – De legyen. Ha kiderül az árulásom, legalább nem akad egybõl a nyomukra. – néz aggodalmasan Annice-ra, és minden kétségem ellenére úgy érzem, nem hazudik. A szemei õszintén csillognak.

- Beszélek Robinnal! – kelne fel Annice, de a kezére simítok.

- Azt hagyd csak rám, majd én megbeszélem vele – mondom kedves, nyugodt hangon. Meghatottak a férfi szavai, meg, Robin mégis a bátyám, bármennyire is furcsa ezt még magamnak is beismernem. Én tudok vele bánni, kivéve, amikor az idegeimre megy. Mondjuk, mostanában egyre kevesebbszer csinálja, csak amikor túl akar félteni, meg vigyázni akar rám, meg… Még mindig túl sokszor, a fene enné meg a ficsúrt! – De szeretném, ha te nem mennél – teszem hozzá gyorsan, mert nem akarom, hogy baja essen.

- Rendben – mosolyodik el, én meg csak pislogok, mint bagoly a fán.

- Mi? – kérdem meglepve, amikor semmi ellenvetést nem hallok. Alig hiszek a füleimnek, pedig kettõ is van belõlük, és mindkettõvel kitûnõen hallok. – Nem is erõsködsz tovább?

- A te helyedben én is ezt kértem volna, s a legutóbbi kalandunk óta úgy érzem, nem lenne jó különválni – magyarázza, és mintha kissé zavarba is jönne. Olyan édes, amikor elpirul. – Egy csapat vagyunk – folytatja halkan, majd a földet kezdi fixírozni.

- Úgy érted összetartozunk? – kérdem bizonytalanul, õ pedig csak pirul, mint a túlérett meggy. Tehát igen a válasz, amitõl megnyugszom. Ugyanakkor, én magam is kissé zavarba jövök, de boldog vagyok, amiért úgy gondol rám, mint a társára.

- Valóban hasonlítasz az édesanyádra – mondja jókedvûen Joseph. – Õ is éppen így pillantott félre, mikor apáddal beszélt - kuncogja, s a szavaitól Annice még jobban belepirul.

- Nem úgy gondoltam, csak... – hebegi halkan.

- Csak? – kérdem vigyorogva. Élvezem, ha zavarba hozhatom, és ezt õ is tudja, mert máris tereli a témát. Hiába, igazi nõszemély, kis boszorkány.

- Megyek, beszélek Robinnal! – pattan fel, majd fülig elpirulva rohan Robin felé.

~*~

Nem megyek utána, így is annyira zavarba hoztam, hogy azt hiszem, jó idõbe telik, mire lenyugszik. Joseph felém fordul, és úgy néz ki, beszélni akar velem.

- Szereted õt, mi? – kérdi a nyilvánvalót, mire csak bólintok. – Kis boszorkány, igazi furfangos nõszemély, aki tudja, hogy kell az ujja köré csavarni a férfinépet. Akár az anyja.

- Szóval az anyja is ilyen volt? – kérdem kíváncsian. Nem sokat tudok Annice elõéletérõl, így minden információra kíváncsi vagyok.

- Ej, ha tudnád! – nevet fel Joseph. – Az apjával vetélkedtünk a kegyeiért, de aztán sajnos Thomast választotta helyettem. Annice pedig egy igazi belevaló kislány volt, aki jobban szeretett fára mászni, karddal vívni és lovagolni, mint babával játszani. Egy igazi kis fiús lány volt, egy kis perszóna, aki folyton újabb és újabb csínyeken törte a fejét.

Érdeklõdve hallgatom, ahogy Annice-ról és Annice anyjáról, Claráról mesél nekem. Összevigyorodunk, ahogy én is elejtek néhány történetet az általam ismert kis harcoslányról. Annice hamarosan visszatér, és úgy látom, tetszik neki, hogy kijövök Joseph-el.

- Na, mit szólt hozzá Robin? – kérdem, és a hangomban érzõdik, hogy nem tetszik, hogy csak úgy eltûnt.

- Beleegyezett, de a részleteket majd az új szállásunkon megbeszéljük – válaszolja az én kis volt bérgyilkosom.

Ekkor Azeem jelenik meg, s még mielõtt Annice megkérdezhetné, hogy mirõl beszélgettünk, míg õ távol volt, mondandójába kezd.

- Nemsokára megállunk és tábort verünk. Az idõsek és a gyerekek elfáradtak, s van néhány sebesültünk is – mondja, mire Annice egy bólintással nyugtázza a dolgot

- Értettük. Köszönjük Azeem – mondom.

- Hol verünk tábort? – kérdem körbeforgatva a fejem. Errefelé nem vagyunk biztonságban, ez a rész nehezen védhetõ, de én tudok egy sokkal jobb helyet, amit senki sem ismer.

- Az elsõ helyen, amit védhetõnek és biztonságosnak ítélünk ifjú Hitetlen – kapjuk a választ, miközben az agyam már sebesen jár. Tudom is, hol üthetnénk tábort.

- Tudok egy nagyjából megfelelõ helyet... – állok fel óvatosan a szekér oldalába kapaszkodva, Annice pedig mosolyogva segít nekem. – Arrafelé lesz! – mutatok egy kisebb szikla felé. Ha elérjük a sziklát, onnan már nincs messze. Van ott egy kis völgyszerû katlan, ami remekül védhetõ, mert körbe van véve sziklákkal, fákkal és bokrokkal. Ha valaki nem keresi, akkor nem is találja meg.

- Jól van, akkor arra megyünk! – mosolyodik el a mór, majd visszaindul Robinhoz. - Szólok a testvérednek, te pedig ülj vissza, mielõtt még leesel!

- Úgy ám! – helyesel Annice dorgáló hangon.

- Igenis Annice Kisasszony! – vigyorgok rá huncutul, de szót fogadok. Még nem érzem jól magam, a kínzások kiverték belõlem a lelket is. Csoda, hogy a Teremtõ még nem szólított magához. Biztosan elfelejtette, annyi dolga van.

- No és mirõl maradtam le? – ül le az én aranyom, majd Joseph felé fordu. – Látom egészen összemelegedtetek, míg odavoltam – jegyzi meg kuncogva.

- Nem is hinnéd mennyire! Meséltem Williamnek az apádról, s édesanyádról – mondja Joseph, mire látom, hogy Annice-t ez mennyire rosszul érinti. Meg tudom érteni, bár én ismertem anyámat. De õ is meghalt, ahogy apám is. Csak Robin maradt nekem, de Annice-nak már nincs családja.

- Örülök – mondja komoran, én pedig átölelem a vállát. Tökéletesen megértem az érzéseit, tudom milyen érzés elveszíteni valakit. Vagy nem ismerni. Én sem ismertem apámat, és szeretném tudni, milyen volt. Meg kéne kérdeznem Robint, õ biztos mesélne róla.

- Ha kíváncsi vagy rá, majd mesélek róla neked is – mondja a katona, majd hátradõlve nyújtózik egy nagyot.

Annice a vállamra hajtja a fejét, majd lassan elalszik. Azeem idõközben visszajön, én pedig újabb útbaigazítást adok, hogy merre menjünk. Úgy délután közepén járunk, mire végre megérkezünk a helyre.

- Megjöttünk te kis álomszuszék! – simogatom meg Annice vállát finoman.

- Nem is aludtam el! – mordul fel védekezõen, én pedig csak elnézõen mosolygok rá.

Lemászunk a szekérrõl, és nekilátunk tábort verni. Innen már nincs messze a Dubois-birtok, ha jó iramban tudunk menni, holnap estére megérkezünk. A táborverésbõl én is kiveszem a részem, pedig mind Robin, mind Annice óva int tõle. De jobban érzem magam, ám néha-néha megrándul az arcom a fájdalomtól. Nem törõdöm vele, most nem törõdhetek vele! Ez semmiség, volt már rosszabb is.

- Pihenj egy kicsit, majd én folytatom! – lép mellém Annice, miközben éppen egy sátrat verek fel.

- Jól vagyok! – erõsködöm, majd folytatom a munkát.

Nem hagyhatom, hogy kivételezzenek velem, nem akarok gyengének, gyávának és kiszolgáltatottnak tûnni. Azt sosem bírtam elviselni. Nem bírom a szánakozó pillantásokat, így erõsnek kell maradnom, és nem adhatom fel. De Annice azért besegít, így hamarabb elkészülünk. Renfield itt nem találhat ránk, legalábbis nagyon remélem. És azt is, hogy a király most már hamarosan visszatér, és elûzi ezt a patkányt, mielõtt még nagyobb szenvedést okoz, mint az elõdje.

~*~

A tábor estére áll, én pedig hagyom Annice-t és Joseph-et beszélgetni, de nem megyek túl távol. Még nem bízom a férfiban teljesen, jobb, ha szem elõtt vannak. Bár Annice-t nem kell féltenem, erõs leány, meg tudja védeni magát. Marian is eltûnt valamerre, így Robin felé veszem az irányt. Amit Annice szemében láttam, engem is gondolkodásra késztet. Tudni akarom, milyen ember volt az apám, hogy miket tett, amikrõl én nem tudok. Robin tudna mesélni. Ráadásul eltüntettük a nyomainkat, az a rohadék nem fog ránk találni.

-     -  Nem zavar, ha csatlakozom? – kérdem, miközben helyet foglalok Robin mellett, aki a tûzbe bámul.

-      -  Egyáltalán nem – mosolyog rám. Még mindig fura, hogy ilyen közvetlen velem, fõleg azok után, amiket tettem, vagy tenni akartam. – Arlen?

-      -  Joseph-el beszélget – bökök feléjük. – És te hol hagytad Mariant? – kérdem kíváncsian.

-       - A többi asszonnyal. De gondolom, nem ezért keresed a társaságom, kisöcsém – jegyzi meg.

-     -  Valóban nem – bólintok, majd én is a tüzet kezdem fürkészni. – Én… szóval… szeretném, ha mesélnél nekem róla. Úgy értem… apádról…

-       - Õ a te apád is volt, Will, akármennyire is tagadod. – Gyengéd érintést érzek a vállamon, de nem akarom lerázni magamról.

-     -  Furcsa az apámnak hívni, hiszen sosem találkoztam vele. Csak messzirõl láttam néhány alkalommal, ahogy átlovagolt a falun. Egyszer meg, még kölyökkoromban elsétáltam a birtokra, egészen a kastély közelébe. Nem sokkal anyám halála után történt, és bár dühös voltam, kíváncsi voltam rá. És… rád is… - suttogom.

-       - Rám?! – kérdi meghökkenve Robin. – Miért?

-     -  Tudni akartam, hogy vajon milyen vagy – vallom be. – Láttalak odakinn gyakorolni egy veled egykorú fiatalemberrel. Magas voltál, jóképû és… gõgõs. Már akkor is gyûlöltelek, de nem tudtam levenni rólad a szemem. Volt ott egy lány is, õ lehetett Marian. Aztán kijött apád. Akkor láttam õt életemben elõször – mesélem. – Határozottnak tûnt, már amennyit láttam belõle. De nem mertem sokáig maradni, féltem, hogy felfedez valaki, így hamar elkotródtam.

Robin elgondolkodva néz rám, majd bólint. Azt hiszem, megérti az érzéseimet, de ebben nem lehetek biztos. Megpaskolja a hátamat, majd mesélni kezd Lord Locksleyról, a férfiról, aki mindkettõnket nemzett. Sok mindent mesél róla, hogy milyen remek férfi volt, szeretõ apa és férj, aki mindig mások érdekeit helyezte elõtérbe. Megtudom, hogy a végletekig hû volt a királyhoz, mindig a legjobbat akarta az embereknek. Most elõször sajnálom, hogy nem ismerhettem meg, és hogy olyan ocsmány dolgokat vágtam a bátyám fejéhez vele kapcsolatban. Pocsékul érzem magam, undorítónak, mocskosnak. Mesél arról is, hogy a szüleim hogy ismerkedtek meg, hogy apám milyen boldog volt anyámmal.

-       - Elég, Robin! – állítom le, és félrefordulok. – Ennyi… elég lesz…

-       - Sajnálom – húz magához. – Nem akartam feltépni a sebeidet, Will. Ne haragudj!

-     -  Nem haragszom – suttogom halkan. – Csak… fáj. Nagyon fáj, Robin, mert… mert… olyan ocsmány dolgokat mondtam apánkról, amit… amit nem lett volna szabad, és… és amit… amit nem tudok… nem tudok visszaszívni…

-      -  Semmi baj, nem haragszom rád, Will – simogatja a hátam gyengéden, én pedig az ölelésébe bújok. – Én is rengeteg ronda dolgot mondtam anyádról, amit visszaszívnék, ha tehetnék. Ha tehetném, meg nem történtté tenném egy ostoba, elkényeztetett gyerek szavait. De nem tudom. Sajnálom, Will, az én hibám. Ha én nem…

-      -  Most már mindegy… Már... megtörtént… - Egész testemben remegek, a sírás kerülget, és végül egy könnycsepp megtalálja az utat, végigfolyik az arcomon, le az ingemen.

Fejemet Robin vállába rejtem, és sírok, mint egy ostoba kisgyerek. Tudtam, hogy fájdalmas lesz, de nem tudtam, hogy ennyire. Robin magához ölel, gyengéden cirógat és nyugtatgat. Érzem valaki másnak a jelenlétét is, de nem törõdöm vele. Most Robin a fontos, és nem tudom, hogy érdemelhettem ki egy ilyen törõdõ testvért, mint õ. Isten biztosan félrenézett, biztos tévedett, mert én nem érdemlem meg Robint azok után, amiket tettem, amiket gondoltam, amiket mondtam. Végül ott alszom el a karjaiban, nem is tudom, hogy mikor.

Reggel arra ébredek, hogy valaki kelteget, és mikor kinyitom a szemem, Annice arcával találom szemben magam. Mikor felülök, meglátom a többieket, amint a tábort bontják. Robin utasításokat osztogat az embereknek, miközben Marian a nõknek és a gyerekeknek segít. Pocsékul érzem magam, hasznavehetetlennek.

-      -  Elaludtam – állapítom meg Annice-ra nézve, aki leguggol mellém.

-     -  Semmi baj, Robin azt mondta, hagyjalak még egy kicsit – nyújt felém egy tálkát. – Egyél, szükséged lesz az erõdre.

-      -  Köszönöm! – veszem el, és az arcába nézek. Tudja, látta. Tudom, hogy itt volt, tudom, hogy õt éreztem tegnap este, ami szégyennel tölt el, de mielõtt még látszódna rajtam, inkább belapátolom az ételt. Látta, amit sírok, amint kiborulok, amit soha senki nem láthatott eddig. Fõleg nem egy fehérszemély. – Mikor indulunk?

-       - Amint mindenki kész – lép mellém Robin. – Jól aludtál?

-     -  Legközelebb kelts fel! – mordulok rá, és felállok. Egy pillanatra megingok, de amikor Robin és Annice is felém kapnak, elhárítom õket. – Megy egyedül is, nem vagyok már gyerek! – fordulok el durcásan.

-       - Valóban nem – jegyzi meg nevetve Robin. – Mennyi még ide a Dubois-birtok? – tér a lényegre.

-     -  Ha jó iramban megyünk arrafelé – mutatok a fák között elhúzódó ösvényre, ami kissé felfelé halad, de annyira nem meredek -, akkor délutánra már elérjük a birtokot. Nem ismered valami jól az erdõt, ficsúr – vigyorgok rá pimaszul.

-       - Én nem errefelé nõttem fel, mint némelyek – megy bele a játékba Robin. – Tudod valakinek az elkényeztetett úrfit is játszania kellett.

-     -  Nos, remekül alakítottad a szereped – teszem keresztbe a két karom a mellkasom elõtt, és még mindig nem tûnik el a vigyor a képemrõl. – Néha annyira vaksi tudsz lenni, fivérem, hogy csoda, amiért nem esel hasra a saját lábadban.

-      -  Will! – hangzik a fenyegetõ hang, de Robin csak félig komoly. Annice ellenben jól mulat, ahogy látom, így Robin felhagy a próbálkozással. – Készüljetek, indulunk!

Megint kénytelen vagyok a szekéren helyet foglalni Annice és Joseph társaságában, pedig szívesebben sétálnék. A végén el fogok puhulni, pedig nem ehhez szoktam. De még Azeem is nyugalomra int, és rá hallgatnom kell, ha nem akarok magamnak bajt. Így csak füstölgök egész úton, míg végre meg nem pillantjuk a Dubois udvarházat. Valóban hatalmas, gyönyörû épület, igazi kastély a tornyaival, a nagy kapujával és az udvarával, ahová hamarosan megérkezünk. Szolgálók sietnek elénk, kifogják a lovakat, majd Marian utasításokat kezd osztogatni, és elintézi, hogy mindenki kapjon szállást. Robin segít leszállnom a szekérrõl, amire semmi szükség, tudok én járni, de hagyom, hadd legyen a bátyám. Úgy tûnik, élvezi, amiért velem foglalkozhat.

Annice is velem jön, miközben Robin betámogat az épületbe, ami belül egyszerûen gyönyörû. Még sosem jártam nemesi család otthonában, így minden elbûvöl. A vastag, medvebõrök a padlón, a szépen hímzett faliszõnyegek, az üvegezett ablak, amilyet eddig csak a templomban láttam, a páncélok, falra akasztott fegyverek és a rengeteg gyertya, meg lámpás, amivel a közeli falu lakosságát tíz évre el lehetne látni. Minden annyira új, hogy csak forgatom ide-oda a fejem, miközben Robin elnézõen mosolyog rajtam. Nem teszem szóvá, túlságosan lefoglal a sok látnivaló. Végül egy tölgyfából készült ajtónál állunk meg, és mikor Robin kinyitja, elém tárul a legszebb szoba, amit valaha láttam. Hatalmas, a kunyhóm kétszer is elférne benne, ha nem többször. Van egy akkora ágy benne, amelyben egy egész család elférne. Fából készült, baldachinos és rajta selyembõl való lepedõ, selyemmel bevont párna. A lepedõn vastag, gazdagon hímzett takarók, és meleg állatbõrök. A padlót szintén állatbõrök borítják, az ablaknál vörös színû, hímzett függöny, amelyet aranyszínû szalag fog át. Ezen kívül van egy asztal, szék, egy láda, valamint az ágynál egy kis szekrény, rajta ezüstbõl készült, háromágú gyertyatartó. A falakon mindenhol vadászjeleneteket és mulatságokat megörökítõ hímzett szõnyegek.

-     -  Peter szobája volt valaha, Marian bátyjáé, aki a Szentföldön halt meg – magyarázza Robin olyan hangon, amelybõl kiérzem, most nem kíván többet mondani. – Marian átengedte neked a szobát, amíg meg nem gyógyulsz. De azután is itt maradhatsz, ha gondolod. Mi nem fogunk elkergetni, egy család vagyunk.

-       - Család… - suttogom halkan. Olyan régen nem hallottam ezt a szót. – Köszönöm, Robin – nézek fel rá hálásan, miközben segít az ágyra ülnöm. Végigsimítom a felsõ bõrt. Medvéé lehetett. – De ez… ez túl sok. Túl fényûzõ, én… én nem illek ide.

-     -  Majd megszokod – mondja lágyan Robin, és megpaskolja a fejemet, mintha kisgyerek lennék. Hagyom neki, hadd lelje benne örömét. – Magatokra hagylak titeket, te meg viselkedj! – fedd meg tréfásan. – Még nem gyógyultál meg, szóval pihenj! Azeem majd késõbb benéz, hogy megnézze a sebeidet.

Kimegy, mielõtt még bármit szólhatnék, így egyedül maradok Annice-szal. Mikor végre Robin távozik, körbenézek a szobában, és gúnyosan felciccentek. Annice mellém ül, és szemmel láthatóan õt is legalább annyira elkápráztatta a szoba, mint engem. Ez nekem túl sok, megfulladok, ha sokáig kell itt bezárva lennem. Csak jönne már vissza a király, bár akkor is kétlem, hogy nekem adnak igazat. Én egy senki vagyok, sõt, annál is kevesebb. Egy fattyú, akinek joga sem lenne az élethez, vagy legalábbis, ezt gondoltam.

-      - Nos, mit szólsz? – kérdem gúnyosan. – Én is olyan elkényeztetett, gazdag ficsúr lettem, mint Robin, pompa és fényûzés közepette.

-      -  Will! – mondja komolyan Annice. – Robin a legjobbat akarja neked, te is tudod. Aggódik érted. Majd eszét vette a félelem, mikor megtudta, hogy Renfield elfogott. Ha nem tartjuk vissza, képes lett volna azonnal utánad menni.

-      -  Mindig is meggondolatlan volt – sóhajtok fel. – Azt hiszem, ezt mindketten apai ágon örököltük. Forrófejûek vagyunk, nem tehetünk róla – tárom szét a kezem. Annice halkan kuncogni kezd. – Mi van?

-      -  Semmi, semmi – rázza a fejét. – Inkább pihenj le, mielõtt Azeem ideér és megszid, amiért nem fekszel.

Morogva engedelmeskedem. Még sosem feküdtem ilyen kényelmes, puha ágyban, furcsa és szokatlan. De egyáltalán nem kellemetlen, bár nem tudnám megszokni. El fogok itt puhulni, ha sokáig maradok. Mindazonáltal, Renfield itt nem tud hozzám érni, még én is tudom. A király unokahúgának birtokánál most nincs biztonságosabb hely az országban. De akkor is félek. Annice felé fordulok, aki az ágyon ül, és engem figyel.

-     -  Szerinted mi fog történni, ha Renfield egyszer ideér? – kérdem komolyan. – Szerinted Lady Marian rangja elég lesz, hogy ne jöjjön be?

-      -  Lady Marian a király unokahúga – emlékeztet Annice. – A legrangosabb nõ az országban, és ide férfi be nem teszi a lábát, ha õ nem akarja.

-      -  Dehogynem – rázom a fejem, mire Annice érdeklõdve néz rám. – Ott van a János herceg, a király fivére. Ha õ parancsot ad, azt Lady Marian nem szegheti meg. És jelenleg a herceg kormányozza az országot a király távollétében. Renfield a herceg embere, és ki is fogja használni.

-      -  Ne félj, bármi történik is, nem hagyjuk, hogy bajod essen – mondja határozott hangon Annice, én pedig annyira szeretnék hinni.

-     -  Remélem, igazad lesz, drágám – mosolygok rá halványan. A kétely azonban már befészkelte magát a szívembe.

-  Csak nem féltesz engem? – kuncogom el magam, jól esik, hogy így aggódik értem, de úgy érzem felesleges – Ha bántani akart volna, megtette volna, ahelyett, hogy megmentett. De ne aggódj, nem bízom benne.

 -  Nem, persze, ezért árultad el neki a nevedet, igaz? – néz rám kissé mérgesen – Azt hittem, ennél okosabb vagy, Annice Grey. De mindegy is, szerintem jobb, ha megkeressük Robint. Ha jól látom, már majdnem végeztek a pakolással. Hátha lesz valami ötlete, hogy hová menjünk.

Nem szólok többet, csak bólintok és indulunk is. Az aggódás valóban boldogsággal tölti el a szívem, ám az az utáni mondat kissé rosszul esik. Bízhatna bennem, elvégre nem vagyok egy naiv, védtelen kislány. Viszont annak örülök, hogy Robin is a katonák magunkkal cipelése mellett döntött, érdekel, hogy ki ez a két ember.

Mikor megtaláljuk éppen Mariannel beszélget, s mi igazán nem is akarjuk zavarni, de ahogy meglát minket int, hogy menjünk oda. A tekintete komoly, ami aggodalommal tölt el.

-  Azt hiszem, kitaláltuk, hogy hová menjünk. Vagyis… - kezd bele, majd megáll egy pillanatra, s megvakarja a fejét – inkább Marian ötlete volt.

-  Mégis micsoda? – kérdi kíváncsian Will – Még az idén kibökitek, vagy találgassak.

 - Gyertek hozzám – szólal meg Marian, mire Will elképed, s igazándiból én is meglepõdöm, nem is kicsit – A kastélyom elég nagy, szép nagy birtokkal, magas és erõs falakkal, jól képzett katonákkal. Biztonságos hely, ráadásul nem hiszem, hogy bárki meg merné támadni a király unokahúgának birtokát.

  -  Szerintem jól hangzik – mondja Robin, mire Will bosszankodva sóhajt fel – Will, mi a baj?

  -  Tudod, Locksley – vigyorodik el Will, mialatt a tekintetét Robinra vezeti -, egyszer nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon régen megfogadtam, hogy nem teszem be a lábam ilyen puccos helyre, ahol a hájas, unatkozó nemesek élnek. De…

  -  De? – kérdi Robin kíváncsian – Mi az a de?

-  Lady Marian kivétel – biccent Marian felé Will -, az õ kedvéért talán képes leszek kibírni, hogy ne csináljak semmit, csak egyek és aludjak.

-  Szóval az õ kedvéért kibírnád, de az enyémért nem? – kérdi oldalra döntött fejjel, csípõre tett kézzel Robin, amit nagyon mulatságosnak találok, el is mosolyodom.

-  Pontosan, fivérem – kuncogja Will, mi pedig Marian-nel egyszerre nevetünk fel – Te csak a fivérem vagy, de Marian a leendõ sógornõm, neki kijár a jobbik felem. Te meg elégedj meg azzal, amelyik folyton bolondot csinál belõled.

Mielõtt Robin még reagálhatna, Will kézen fog és maga után húzva hagyja faképnél testvérét, én pedig még mindig a kis szócsatán nevetek. Most már el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük.

<><><> 

Kora délután indulunk csak el, addigra készülünk össze. Sajnos a gyerekek és öregek miatt nemigen tudunk sietni, így pedig több mint egynapi gyaloglás lesz a birtok... de nem bánom. Hálát adok az égnek, hogy jó az idõ, és van hová mennünk, na meg hogy van mit enni. Az emberek szemébõl kezd eltûnni a félelem, s a helyét átveszi a remény. Csak nézem õket miközben Will mellett ülök egy szekéren. Szegény nem bírná a gyaloglást, így Robin felparancsolta ide, én pedig... én pedig már hozzá tartozom. Legalábbis ezt érzem. Mellette akarok maradni, hisz olyankor úgy érzem erõsebb vagyok akárkinél. A két fogoly is a szekéren utazik, de megpróbálok mit sem törõdni velük. Az majd ráér a birtokon, de ahogy megérzem magamon az áruló katona tekintetét, nem bírom tovább. Felbosszant.

 -  Mégis, elmondanád, hogy ki vagy? – kérdem kisvártatva, hiszen a történtek óta aggaszt a dolog – Miért mentettél meg? Hiszen nem is ismersz, semmi okod nem volt rá. Nem vagyok sem gazdag, sem nemesi származású, hogy ilyesmit cselekedj, hiszen…

-  Befognád egy percre a szádat, Arlen Ward? – szólal meg hirtelen a katona, mire meglepetten fordulok Will felé, aki hasonló szemekkel néz rám – Igen, tudom, hogy ki vagy, hiszen ismerlek már, mióta megszülettél, kicsi lány.

- Hazudsz! Az apámnak nem voltak barátai, fõleg nem holmi bérencek, akik ártatlan embereket ölnek! – vágom rá egybõl.

-  Nem emlékszel rám, mert még nagyon kicsi voltál, amikor utoljára láttalak, de amikor megláttalak, rögtön tudtam, hogy te vagy az – mondja a férfi – A szemed és a hajad teljesen olyan, mint édesanyádé volt.

- Nem hiszek neked! – rázom meg a fejem – Hazudsz! Apám sosem beszélt senkirõl, akivel jóban lett volna! Egyáltalán, ki vagy te?

-  A nevem Joseph Huntington – mondja komolyan a katona – Apáddal annak idején együtt szolgáltunk zsoldosként, majd mikor megszülettél, apád fejvadásznak állt. Egy ideig még összejártunk, de aztán valamin nagyon csúnyán összekaptunk, már nem is emlékszem, hogy min. Akkor évekig nem beszéltünk, de mikor nagyobbacska lettél, apád egyszer felkeresett engem, és megkért, hogy ha vele bármi történne, keresselek meg, és vigyázzak rád. De apád halála után egyszerûen eltûntél, én pedig kutattam utánad.

-  Hogyan találtál meg? – puhatolózok tovább, hiszen akármilyen szép is ez a kis mese, s akármilyen jó is lenne hinni benne valahogy még nem igazán áll össze.

-  Hallottam, hogy egy nõi fejvadász érkezett Nottinghambe – kezd bele a magyarázatba Joseph – Nincs túl sok nõi bérgyilkos Angliában, és csak reménykedtem, hogy te leszel az. Elszegõdtem Renfieldhez, mert nem akartam túlságosan közel lenni hozzád, hiszen könnyen leleplezhettelek volna. Utánad érdeklõdtem a kapcsolataimon keresztül és figyeltelek. Vártam a pillanatot, hogy kapcsolatba léphessek veled, de eszemben sem volt átkutatni az erdõt, annál több eszem van. Aztán ma tulajdonképpen a vakszerencse hozott össze veled.

-  És közben megkínoztad Willt, igaz? – néztem rá mérgesen, tovább kutatva hibák és kérdések után – Te is azok között voltál?

-  Nem – rázta meg a fejét, majd Will-re nézett – Én nem vettem részt kínzásokban. Nem lelem örömöm mások szenvedésében és fájdalmában. De nem mertem ellenszegülni a jelenlegi bírónak. Feleségem van és két kisgyermekem, számomra õk a legfontosabbak. Ha ellenszegülök a parancsoknak, Renfield megöleti õket. Ha nem hiszitek, kérdezzetek csak utána, itt lakom Brimsdale falujában.

Érzem ahogy Will rám néz, s én is feléje fordulok. Gyanítom, hogy ugyanarra gondolunk mindketten. Meg kell tudnunk az igazat, viszont most nem vagyunk éppen olyan helyzetben, s állapotban, hogy csak úgy utazgassunk, más módszer kell...

- Itt biztonságban lennének, ahogy te is. Mi lenne, ha miután megérkeztünk, s lepakoltunk, pár emberrel, s veled értük mennénk? – kérdezem rafináltan, elvégre elõbb-utóbb kibújik a szög a zsákból, ha ott lapul.

- Biztonságban? Akkor nem ismeritek Renfield-et. – sóhajt szomorkásan – De legyen. Ha kiderül az árulásom, legalább nem akad egybõl a nyomukra. – néz fel rám aggodalmas tekintettel, s az az igazság, hogy kezdek hinni neki. A szemében õszinte féltést és félelmet látok, ezt már megismerem...

- Beszélek Robinnal! – kelnék is fel, de Will a kezemre simít.

- Azt hagyd csak rám, majd én megbeszélem vele. – mondja kedves, nyugodt hangon. Talán õt is meghatották a férfi szavai – De szeretném, ha te nem mennél. – teszi hozzá gyorsan, ám mielõtt még elmagyarázhatná kérésének okát közbevágok.

- Rendben. – mondom elmosolyodva. Látom rajta, hogy váratlanul éri a dolog.

- Mi? – kérdi meglepõdve – Nem is erõsködsz tovább?

- A te helyedben én is ezt kértem volna, s a legutóbbi kalandunk óta úgy érzem, nem lenne jó különválni. – magyarázom, s szavaimtól kissé zavarba is jövök – Egy csapat vagyunk. - mondom halkan, s zavaromban a földet kezdem fixírozni.

- Úgy érted összetartozunk? – kérdi Will, ám én felnézni sem merek rá. Érzem, ahogy szépen-lassan elpirulok.

- Valóban hasonlítasz az édesanyádra. – mondja jókedvûen Joseph – Õ is éppen így pillantott félre, mikor apáddal beszélt. - kuncogja, s szavaitól még inkább zavarba jövök.

- Nem úgy gondoltam, csak... – hebegem zavartan, de nem igazán találom a szavakat.

- Csak? – kérdi Will, hallom a hangján, hogy vigyorog a kis gonosz. Élvezi, hogy így zavarba jöttem miatta.

- Megyek beszélek Robinnal! – pattanok fel, jobbnak látom a visszavonulást, mielõtt még valami butaságot mondanék zavaromban. Fülig pirulva szedem a lábamat Robin-ék felé.

<><><> 

Legalább egy órán át beszélgettem vele. Elmondtam neki mindent amit Joseph mondott, s azt is, hogy szeretnék a dolog végére járni. Elõször nem örült az ötletnek, hogy küldje pár emberét el a fogollyal annak állítólagos családjáért, hiszen remek alkalom a szabadulásra, de ahogy láttam õt is izgatta a dolog. Végül rábólintott, ám csak úgy, ha õ maga is velük tart, a tábort addig Azeem-ra bízva, de majd csak miután a birtokra értünk.

Miután ezt megbeszéltük visszaindultam a szekérhez. Will éppen Joseph-el beszélget, s õszintén szólva nagyon is érdekel, hogy mirõl maradtam le. El-elvigyorodnak, ami nem jelent semmi jót. Felpattanok melléjük, mire Will felém fordul.

- Na mit szólt hozzá Robin? – kérdezi kíváncsian, bár hallani a hangjában némi morcosságot. Biztosan nem esett neki túl jól, hogy az elõbb így eltûntem, de akkor nem kellett volna zavarba hozniuk!

- Beleegyezett, de a részleteket majd az új szállásunkon megbeszéljük. – válaszolom.

Ekkor Azeem jelenik meg, s még mielõtt megtudhattam volna, hogy azok ketten a szekéren mirõl is elegyedtek szóba mondandójába kezdett.

- Nemsokára megállunk és tábort verünk. Az idõsek és a gyerekek elfáradtak, s van néhány sebesültünk is. – mondja, mire egy bólintással nyugtázom a hallottakat.

- Értettük. Köszönjük Azeem. – mondom.

- Hol verünk tábort? – kérdezi Will körbeforgatva a fejét.

- Az elsõ helyen, amit védhetõnek és biztonságosnak ítélünk ifjú hitetlen. – kapja meg a választ Azeem-tól, mire láthatóan elgondolkozik. Jól ismerem már, s biztos vagyok benne, hogy mi lesz a következõ mondata. Úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét.

- Tudok egy nagyjából megfelelõ helyet... – áll fel óvatosan a szekér oldalába kapaszkodva, én pedig mosolyogva telitalálatomon követem a példáját, s belé karolok, hogy így segítsem, hiszen szegényem még eléggé rossz bõrben van – Arrafelé lesz! - mutat el kelet felé, ahol egy kisebb szikla magasodik.

- Jól van, akkor arra megyünk! – mosolyodik el Azeem, majd visszaindul Robin-hoz - Szólok a testvérednek, te pedig ülj vissza mielõtt még leesel!

- Úgy ám! – helyeselek dorgáló, de kedves hangon.

- Igenis Annice Kisasszony! – mondja egy huncut vigyorral az ajkán, majd óvatosan visszaül a helyére.

- No és mirõl maradtam le? – ülök le én is Joseph felé fordulva – Látom egészen összemelegedtetek míg odavoltam. – jegyzem meg kuncogva.

- Nem is hinnéd mennyire! Meséltem William-nek az apádról, s édesanyádról. – mondja Joseph, mire összeszorul a gyomrom. Az anyámról én magam sem tudok sok mindent. Bár apám mesélt róla olykor, legtöbbször kerülte a dolgot, megviselte a halála.

- Örülök. – mondom komoran, talán egy kicsit komorabban is, mint kellene. Will nem mond semmit csak átöleli a vállam, ami milliószor jobban esik bármilyen szónál.

- Ha kíváncsi vagy rá, majd mesélek róla neked is. – mondja a katona, majd hátradõlve nyújtózik egy nagyot.

Én pedig Will vállára hajtom a fejem, s lehunyt szemekkel próbálok pihenni egy kicsit. Mire feleszmélek már áll a szekér.

- Megjöttünk te kis álomszuszék! – simogatja meg a vállam jókedvûen Will.

- Nem is aludtam el! – mondom védekezõen, bár valóban kiesett némi idõ.

Lemászunk a szekérrõl, és segítünk tábort verni éjszakára. Will alaposan kiveszi a részét belõle, ahhoz képest hogy sérült. Remélem csak azért, mert már jobban érzi magát, ám olykor megrezzenõ arcát nézve óhatatlanul is aggódni kezdek érte.

- Pihenj egy kicsit, majd én folytatom! – lépek mellé miközben egy sátor felállításán ügyködik.

- Jól vagyok! – erõsködik és folytatja a munkát. Irigylem az elszántságát, ahogy a többiekét is. Úgy érzem nekem is temérdek erõt ad ez, s már nem is érzem, hogy különösképpen kinéznének az itteniek maguk közül. Ha Will nem is hagyja, hogy helyette felállítsam a sátrat, legalább segíteni tudok neki. Nemsokára már készen is van a kis éjjeli táborhely. Remélem minden fennakadás nélkül átvészeljük az éjszakát, s holnap hajnalban újult erõvel indulhatunk tovább.

- Csak ennyien vagytok?! Ez sértés! - vág vissza Annice, pedig az erejük jócskán meghaladja  a miénket. És ezt õk is tudják

- Kapjátok el õket! - utasítja társait a vezetõjük.

Bár egészséges lennék, és tudnék harcolni, mindenképpen ezt akarom. Meg kell védenem Annice-t, nem hagyhatom, hogy bántsák. Sem azt, hogy megtudják, hol a jelenlegi táborunk, ahonnan úgy tûnik, mennünk kell. Az agyam sebesen jár, mikor Annice megszólal.

- Will, menj vissza a többiekért! Én addig feltartom õket - mondja higgadtan, de a hangjából hallom, hogy ideges. 

- Nem hagylak itt! - jelentem ki határozottan. Nem hagyhatom, hogy lemészárolják ezek a vadállatok.

- Te óhajtod tán feltartani õket? Nem vagy olyan állapotban, hogy hõsködj. Most a tiéd lesz a könnyebb feladat, az enyém pedig a mókásabb - vigyorodik el. Nem  hiszek a fülemnek, most kioktat, és arra kér, hogy gyáva módon futamodjak meg?

- Annice... - szólalnék meg, de a szavamba vág.

- Indulj! Nincs más esélyünk! - fordul felém. Igaza van, nincs más esélyünk, én sérült vagyok, nem venné hasznomat, de Robinék segíthetnének. Így nincs más hátra, muszáj otthagynom Anncie-t.

~*~

Sebesen futok, ahogy a lábam bírja, bár az a futás inkább ugrabugrálás. De sietnem kell, mert Annice egyedül van az ellen a sok ember ellen. Csak azon gondolkodom, miért nem jön utánam senki? Gondolom azt hiszik, hogy semmirekellõ vagyok, nem vagyok elég méltó, hogy utánam fussanak. Nem baj, így is jó.
Hamar a barlangokhoz érek, ahol Robin, John és Marian azonnal észrevesznek. Az arcom láttán egyértelmû, hogy valami történt, és Robinnak kihúznia sem kell belõlem, a szó csak úgy árad a számból. Mindenki ledöbben, amikor megtudják, mi történt.
- Mutasd az utat! - mondja határozottan Robin, magához véve az íját és nyilát. - Ennyi emberrel nem bír el az a lány, akármilyen bátor harcos is. 
- Megmentjük azt a boszorkányt? - kérdi valaki, mire dühösen rámeredek. 
- Vigyázz, milyen hangon beszélsz! - sziszegem, majd Robin felé fordulok. - Siessünk! Nincs sok idõnk, mert ennyi idõ alatt talán már meg is ölték azok a vérszomjas vadállatok. 

Marian is jönne, de Robin nem engedi, inkább rábízza Bullra és Muchra, én pedig Robin, John, Azeem és még pár férfi társaságában elindulok. Mutatom az utat, olyan gyorsan megyünk, ahogy csak a lábaim bírják, bár néha elbotlom. Robin folyton megfog, és most nem idegesít, most más miatt vagyok ideges. 

Sok idõbe telik, legalábbis nekem, mire odaérünk. Már csak Annice és egy katona van talpon. Robin már lõne is a férfira, amikor Annice felemeli a kezét és elkiáltja magát.

- Ne! Megmentett, õ már a mi oldalunkon áll! - mondja. Velünk? Ez egy nottinghami katona. Hogy lehetne már velünk?

- Akkor is a bíró embere! - ereszti le az íját Robin. Mindenki gyanakodva méregeti a fura ruhás alakot. - Itt nem maradhat!

- Inkább Renfield elé küldenéd azt, kinek életem, s Will életét köszönheted? - kérdi Annice, oldalra döntve a fejét. Szóval õ mentette meg? Neki köszönhetem, hogy az én drágám, még él.

- Az ellenségünk ellensége a barátunk - jelenti ki bölcsen Azeem. 

- Akkor ti ügyeltek rá! - morogja Robin, majd felém fordul. -  Semmi baja, asszonykád egy igazi amazon! - nyugtat meg. Hála az égnek, Annice egyben van, csak egy pár vágás éktelenkedik az arcán és kezén.

- Hála az égnek! - sóhajtok fel megkönnyebbülten.

- Idejöttek, ez azt jelenti, sejtik merrefelé húztuk meg magunkat... Ideje lenne új menedéket keresnünk! -  mondja Azeem.

- Viszont azt ott, a cifra páncélban... - mutat Annice egy férfira, aki szintén életben van - ...azt magunkkal visszük, hasznunkra lehet még, sokat tud!

- Ezt támogatom! - bólint Robin, mindenki meglepetésére. Mit akar egy katonával? - Még a hasznunkra válhat! A többi életben maradtat kötözzétek meg, még eldöntjük, mi legyen a sorsuk. A többiek pedig kezdjenek pakolni, a ma éjjelt még itt töltjük, de holnap reggel indulunk!

- Hová? - kérdem. Ennyire jól még én sem ismerem az erdõt.

- Még majd este megvitatjuk, ahogy a katonák sorsát is. - adja meg a választ Robin. Igazi vezérként viselkedik, ahogy az ember elvárja tõle. És kivételesen én sem morgok.

Mindenki munkához lát, amint visszatérünk. Van, aki fõz, van, aki pakol, van, aki a foglyokra vigyáz. Csak én nem tudok semmit sem csinálni. Azeem nyugalomra int, szóval csak ülök egy helyben, és nézem, ahogy mindenki teszi a dolgát. Tehetetlen nyomoréknak érzem magam.

Végül úgy döntök, megkeresem Annice-t. Az egész tábort végigjárom, mire megtalálom. Az idegen katonával beszélget, de a hangomra azonnal abbahagyják a csevegést. Kíváncsi vagyok, mirõl volt szó.

- Annice! Már mindenhol kerestelek! - szólalok meg.

- Annice? Nem azt mondtad, hogy a neved Arlen? - kérdi a katona.

- Neked Arlen! - mondja Annice, majd elindul felém. Nem tetszik nekem ez az alak, van benne valami, ami nyugtalanít. De még nem tudom, hogy mi. 

–     -  Mirõl beszéltetek? – kérdem, mikor Annice odaér hozzám. – Nem tetszik nekem ez az alak, nem kéne egyedül maradnod vele?

–    -  Csak nem féltesz engem? – kuncog Annice, mire összehúzom a szemem. – Ha bántani akart volna, megtette volna, ahelyett, hogy megmentett. De ne aggódj, nem bízom benne.

–     -  Nem, persze, ezért árultad el neki a nevedet, igaz? – nézek rá rosszallóan. – Azt hittem, ennél okosabb vagy, Annice Grey. De mindegy is, szerintem jobb, ha megkeressük Robint. Ha jól látom, már majdnem végeztek a pakolással. Hátha lesz valami ötlete, hogy hová menjünk.

Annice csak bólint, majd elindulunk megkeresni Robint. A legtöbbeknek nem tetszik, hogy két nottinghami katonát is magunkkal hoztunk, ahogy látom, sokan aggódnak, de én bízom a fivéremben. Ami furcsa, mert ha egy hónappal elõbb lennénk, még simán a földbe döngöltem volna, amiért ilyesmit csinál. Most viszont nem teszem. Hiszek neki, és úgy bízom benne, mint saját magamban, ami nagy szó, de ezt õ is tudja.

Végül megtaláljuk, éppen Mariannel beszélget valamirõl, így nem zavarjuk, meg akarjuk várni, amíg befejezik, de Robin elõbb lát meg, és int, hogy menjünk oda. Sejtem, hogy komoly lehet, így odabicegek, miközben megfogom Annice kezét.

–     -  Azt hiszem, kitaláltuk, hogy hová menjünk. Vagyis… - Robin zavartan vakarja a fejét – inkább Marian ötlete volt.

–     -  Mégis micsoda? – kérdem kíváncsian. – Még az idén kibökitek, vagy találgassak.

–     - Gyertek hozzám – mondja Marian, mire meglepetten nézek rá. – A kastélyom elég nagy, szép nagy birtokkal, magas és erõs falakkal, jól képzett katonákkal. Biztonságos hely, ráadásul nem hiszem, hogy bárki meg merné támadni a király unokahúgának birtokát.

–     -  Szerintem jól hangzik – mondja Robin, mire bosszúsan felsóhajtok. – Will, mi a baj?

–    -  Tudod, Locksley – nézek rá vigyorogva -, egyszer nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon régen megfogadtam, hogy nem teszem be a lábam ilyen puccos helyre, ahol a hájas, unatkozó nemesek élnek. De…

–     -  De? – néz rám Robin. – Mi az a de?

–    -  Lady Marian kivétel – biccentek udvariasan leendõ sógornõm felé, akin látom, hogy igencsak élvezi a dolgot -, az õ kedvéért talán képes leszek kibírni, hogy ne csináljak semmit, csak egyek és aludjak.

–    -  Szóval az õ kedvéért kibírnád, de az enyémért nem? – dönti oldalra a fejét Robin, és csípõre teszi a kezét. Belement a játékba, ami jó.

–    -  Pontosan, fivérem – kuncogok boldogan, Annice és Marian pedig velem nevetnek. – Te csak a fivérem vagy, de Marian a leendõ sógornõm, neki kijár a jobbik felem. Te meg elégedj meg azzal, amelyik folyton bolondot csinál belõled.

Mielõtt Robin mondhatna bármit is, hangosan felnevetek, majd otthagyom õket, magammal húzva Annice-t is. Ahogy látom, Annice-nak is tetszett a kis szópárbaj, mert majdnem kétrét görnyed a nevetéstõl. Legalább egy idõre elfelejt mindent.

~*~

Már kora délután van, mire mindennel elkészülünk, és útra kelhetünk. De ilyen tempóban jó, ha holnap délutánra a Dubois-birtokra érünk. Ráadásul én sem tudok gyorsan menni, így Robin az egyik szekérre parancsol. Ellenkezem, de úgy néz rám, ahogy akkor szokott, amikor tényleg komolyan gondol valamit. Morogva mászom fel a szekérre, de ehhez is John segítsége kell. Annice pedig mellém ül, mondván, ne legyek egyedül. De akkor is rossz, hogy mindenki más ott gyalogol, Robin és Marian lovagolnak, mi pedig élvezhetjük a cifra ruhás fogoly, meg az idegen társaságát. A cifra ruhás szól hozzánk, gõgösen elfordítja a fejét, mintha mi a világon sem lennénk. Sõt, az orrát is felhúzza, mintha bizony csak holmi szemetek lennénk az út szélén. Összehúzom a szemem, egyikben sem bízom. Bármikor elárulhatnak minket, vagy megölhetnek, ha nem figyelünk oda. Az egyik kezemben egy kést tartok, hogy vész esetén támadni tudjak, ha úgy hozza a sors. De hála égnek, elég sokan menetelnek a szekér mellett, sõt, Azeem lóháton ott baktat mellettünk. De akkor is aggódom.

–     -  Mégis, elmondanád, hogy ki vagy? – kérdi hirtelen Annice, és úgy tûnik, õ sem bízik annyira a megmentõjében. – Miért mentettél meg? Hiszen nem is ismersz, semmi okod nem volt rá. Nem vagyok sem gazdag, sem nemesi származású, hogy ilyesmit cselekedj, hiszen…

–     -  Befognád egy percre a szádat, Arlen Ward? – szól közbe az idegen, mire meglepetten nézünk egymásra Annice-szal. – Igen, tudom, hogy ki vagy, hiszen ismerlek már, mióta megszülettél, kicsi lány.

–     - Hazudsz! Az apámnak nem voltak barátai, fõleg nem holmi bérencek, akik ártatlan embereket ölnek! – vág vissza Annice.

–    -  Nem emlékszel rám, mert még nagyon kicsi voltál, amikor utoljára láttalak, de amikor megláttalak, rögtön tudtam, hogy te vagy az – mondja az idegen. – A szemed és a hajad teljesen olyan, mint édesanyádé volt.

–     - Nem hiszek neked! – rázza a fejét Annice. – Hazudsz! Apám sosem beszélt senkirõl, akivel jóban lett volna! Egyáltalán, ki vagy te?

–     -  A nevem Joseph Huntington – mutatkozik be a férfi. – Apáddal annak idején együtt szolgáltunk zsoldosként, majd mikor megszülettél, apád fejvadásznak állt. Egy ideig még összejártunk, de aztán valamin nagyon csúnyán összekaptunk, már nem is emlékszem, hogy min. Akkor évekig nem beszéltünk, de mikor nagyobbacska lettél, apád egyszer felkeresett engem, és megkért, hogy ha vele bármi történne, keresselek meg, és vigyázzak rád. De apád halála után egyszerûen eltûntél, én pedig kutattam utánad.

–    -  Hogyan találtál meg? – kérdi gyanakodva Annice, és való igaz, én sem akarok nagyon hinni Josephnek.

–     -  Hallottam, hogy egy nõi fejvadász érkezett Nottinghambe – meséli Joseph. – Nincs túl sok nõi bérgyilkos Angliában, és csak reménykedtem, hogy te leszel az. Elszegõdtem Renfieldhez, mert nem akartam túlságosan közel lenni hozzád, hiszen könnyen leleplezhettelek volna. Utánad érdeklõdtem a kapcsolataimon keresztül és figyeltelek. Vártam a pillanatot, hogy kapcsolatba léphessek veled, de eszemben sem volt átkutatni az erdõt, annál több eszem van. Aztán ma tulajdonképpen a vakszerencse hozott össze veled.

–    -  És közben megkínoztad Willt, igaz? – húzza össze dühösen a szemét az én drágám. – Te is azok között voltál?

–    -  Nem – rázza a fejét a férfi, majd rám néz. – Én nem vettem részt kínzásokban. Nem lelem örömöm mások szenvedésében és fájdalmában. De nem mertem ellenszegülni a jelenlegi bírónak. Feleségem van és két kisgyermekem, számomra õk a legfontosabbak. Ha ellenszegülök a parancsoknak, Renfield megöleti õket. Ha nem hiszitek, kérdezzetek csak utána, itt lakom Brimsdale falujában.

Annice-ra nézek, õ pedig rám. Azt hiszem, mindketten ugyanarra gondolunk. Muszáj megtudnunk, hogy igaz-e, amit ez a férfi állít, vagy sem. Bólintok. Muszáj megtudnunk.

Pont kifértem az apró nyíláson át,  egyenesen a szabadba. Miután óvatosan körülnéztem, s meggyõzõdtem afelõl, hogy nincs a közelben ellenség, felhúztam a nyúlcipõt. Persze nem rohantam ész nélkül, de igyekeztem mielõbb az erdõbe venni magam. A bozótban már jelentõsen lecsökken az esélye, hogy esetleg észrevesz egy katona. Bár azt hitték, meghaltam, ügyelnem kellett lábnyomaim elrejtésére is, ami kissé lelassított. Így eshetett meg, hogy nagy nyomeltüntetésemben egyszeriben egy nyílvesszõ fúródott egyenesen lában elé.

Kiszúrtak, innentõl kezdve már mindegy, hagyok-e nyomokat.  Ráadásul az útvonalamat is át kell variálnom, hisz  nem vihetem a katonákat egyenesen Willék nyakára!

Jaj Will... szegény Will! Mi lehet most vele? Vajon jól van? Vajon életben van?  És ha ki sem jutottak? Nem, erre most nem szabad gondolnom! Most nem ennek van itt az ideje, hisz akad a hátam mögött épp elég "új barát" akikkel eljátszadozhatok. Az erdõ már karnyújtásnyira van, onnantól pedig enyém a gyõzelem! Egy pillanat alatt lerázom majd õket.

Az új szállásunkkal ellentétes irányba indulok, higgyék csak azt, hogy amarra kell keresni. Nincs túl sok kedvem fogócskázni, de úgy érzem, esélyem sem lenne, ha leállnék velük viaskodni. Pedig még csak azt sem tudom, hányan vannak, de a nyílvesszõk süvítésébõl úgy vélem háromnál biztosan több. S nem vagyok olyan állapotban, hogy elbírjak akár hárommal is. A patak felé futok, ott tudom a legsebesebben lerázni õket, s gondoskodom róla, hogy hamar elveszítsék nyomaimat.

A sors nekem kedvez, a patak megemelkedett partja alatt meglátok egy apró, nádassal takart mélyedést. Több sem kell, meghúzom magam benne, míg a katonák felszívódnak. Körülbelül egy órán át várakozom, s csak eztán indulok a falu felé. Igaz, a katonák már rég elkerültek, de jobb biztosra menni. Elfáradtam, s elgémberedtem, mégis gyors tempóban indulok búvóhelyünk felé. Akárhogy is próbálom türtõztetni a Will iránti aggodalmam, kezd felül kerekedni rajtam.

Jókora gyalogút után végre elérem a barlangokat, azaz legújabb szállásunkat. El kellene látni a sérülésem, még ha csak karcolás is, de Will az elsõ!

- Merre van? - kérdezem Fanny-t, aki természetesen egybõl tudja kire gondolok.

- Arra! - Mutat az egyik kisebb barlangocska bejáratára. - Minden rendben? Hallottuk mi történt... örülök, hogy visszatértél! - Tétova szavai melegséggel töltik el szívemet, ám nem feledtetik velem a szerelmem állapota iránti aggódást.

- Igen, csak aggódom érte. - hadarom, s már robogok is az említett hely felé.

Odabent Willt a földre fektetve találom, Azeem épp sebeit látja el. Halkan melléülök, átölelem és óvatosan magamhoz húzom, ám amint felfogja mi is történik, ellenkezne. Rémült szegénykém, bele sem akarok gondolni, az a gazember milyen szörnyûségeknek vethette alá... de el nem engedem el. Ehelyett rásimítok ijedt arcára, kócos hajára, így próbálom megnyugtatni. Érzem, ahogy hevesen dobogó szíve kezd alábbhagyni a nagy kalimpálásból. Lassan rám emeli kábult tekintetét, s csak remélni tudom, hogy felismer.

- Annice… - suttogja halkan, alig hallom hangját, amire egy mosollyal kísért bólintással válaszolok. Boldog vagyok, hogy felismert, ez azt jelenti, javul az állapota. – Hol… - kezd bele, s látom rajta, hogy a beszéd hagyján, a levegõvétel is komoly fájdalmakkal jár szegénykémnek.

Eszméletét veszíti, mire megijedek, ám Azeen megnyugtat, hogy ez nem jelent rosszat, hogy csak pihenésre van szüksége. Sok pihenésre, lehet, hogy rengetegre. Nem eresztem, még addig sem, míg sebemet lefertõtleníti a mór. Nem akarok újra elszakadni tõle, nem akarom elveszíteni!

<><><> 

Késõ éjjel van már, én pedig még mindig Will mellett vagyok, ahogy már Robin is. Látszik, hogy nagyon szereti a testvérét.

 Egyszer csak halk neszt hallok, úgy tûnik Will kezd újra magához térni.

- Felébredtél? – kérdem tõle boldogan, ügyelve arra, hogy rajzunk, s az éjjeli õrökön kívül mindenki az igazak álmát alussza.

- Úgy tûnik – sóhajtja – Hol vagyok? - remek, az, hogy kérdezget, mi mást jelenthetne, mint jót?!

- Az erdõben – adom meg a választ – Még idejében kimentettünk, és Azeem napokig ápolt. Majdnem meghaltál!

- Napokig? Hiszen… - kezd bele, de aztán mégis másra tereli a szót – Megsérültél? Hogyan? Hol? – kérdi aggodalmasan. Majd a tûzre pillant, s úgy tûnik megijed tõle. Finoman hajába simítok, hátha egy némileg megnyugtatja.

- Kérsz vizet?  - kérdezem, hisz bizonyára nagyon szomjas szegényke, nem is ivott mióta itt van.

Óvatosan emelem meg fejét, majd ajkához az edényt, õ pedig szorgalmasan issza a hûs vizet. De ezek szerint valóban napok óta nem ihattam. Miután kiitta az összes vizet, elemelem szájától a korsót. Ez után hallgatunk. Nincs szívem faggatni, s úgy látom õ is elég fáradt  a csevegéshez.

Közben felébred a szemközti a szemközti oldalán fekvõ Robin is.

- Szóval felébredtél? – ad hangot fellélegzésének – Azeem aggódott, hogy véged.

Persze, Azeem...

- Azt hiszed, hogy olyan könnyû megölni Will Scarlettet? – költözik pimasz mosolyka az arcára – Nehogy azt hidd, engem kemény fából faragtak.

- Abból faragtak, kisöcsém – simít az arcára Robin – Hála Annice-nak, ki tudtunk téged hozni.

- Tehát már elhiszed, hogy nem vagyok áruló? – ragadom meg az alkalmat, mire mindketten rám néznek.

- Elhiszem – bólint Robin – Nem kockáztattad volna az életed, ha el akartál volna minket veszejteni. De még idõbe telik, mire mindannyian újra bízni tudunk benned, és nem a bérgyilkost látjuk, hanem a harcost.

- Megértem – mondom, s próbálom leplezni csalódottságomat. Azt hittem egy említésnél azért többet kapok Robintól, bár az eddigiekhez képest ez is hatalmas elõrelépés... – Én azt hiszem, kettesben hagylak titeket – állok fel. – Biztos sok megbeszélnivalótok van egymással.

Kimegyek kicsit levegõzni, nem akarom jelenlétemmel feszélyezni a helyzetet, tudom, hogy ez a beszélgetés nagyon fontos mindkettejük részérõl. Úgy érzem épp itt volt az ideje.

<><><> 

Jó pár nap eltelt már, Will megkapta az engedélyt Azeemtól, így végre megpróbálkozhat a járással, én pedig szívesen kísérgetem. S amikor nem épp õrá figyelek, vagy vigyázok, akkor Wulf faggat hogyléte felõl. Szegényke nagyon aggódik, de szerencsére valamelyest megérti, Will miért ilyen távolságtartó vele szemben. Csak neki akar jót, s ezt õ is kezdi érezni.

- Nem kell nekem kísérõ! – morogja, amint újabb sétára indulna – Nem vagyok gyerek!

Nekem már szinte természetes, hogy elkísérem. Arról meg letehet, hogy hagyom egyedül kószálgatni...

- Nem vagy, de szükséged van valakire, aki melletted van – világosítom fel – Vagy talán nem vagyok elég jó társaság? – vágom a lehetõ legszomorúbb képet, amit csak tudok.

- De, de igen! – mondja annyira ijedten, hogy nem bírom magamba fojtani a nevetést. – Piszok nõszemély! – morogja, de egyszerûen nem tudom abbahagyni – Hogy mersz nevetni rajtam?

- Tudod, milyen édes vagy, amikor mérgesen nézel? – lanyhul a nevetésem kuncogássá, majd lágyan ajkaira tapadok.

Óvatosan kezdek finom kis játékba velük, s érzem, hogy ezt gazdájuk sem bánja. Szépen fokozatosan adja át magát a játéknak, annak ellenére, hogy szegényem egyenlõre kénytelen mankójára támaszkodni.

- Lám, lám, milyen szép kis szerelmespár – üti meg a fülem a gunyoros hangnem – Úgy tûnik, végre megvagy, William, már nagyon régóta keresünk téged. Urunk visszavár, ahogy a kis szukát is, aki… hogy is mondtad? Elvágod a torkát, ha bántja a kis fattyút? – röhögi, majd füttyent, minden bizonnyal társainak.

Ha jól látom, ez körülbelül úgy tizenöt zsoldos, ami nem kecsegtet sok jóval...

- Csak ennyien vagytok?! Ez sértés. - Vágok vissza az elõzõ gúnyolódásért, ám értelmetlen. Számukra is nyilvánvaló, hogy jócskán túlerõben vannak.

- Kapjátok el õket! - utasítja társait a pökhendi.

Tudom, hogy mindenáron meg kell akadályoznom, hogy elkapják Willt! Nem bírná ki, ha még egyszer elkapná, s megkínozná. Egyetlen lehetõségem marad hát:

- Will, menj vissza a többiekért! Én addig feltartom õket. - ecsetelem higgadtságot erõltetve szavaimra.

- Nem hagylak itt! - jelenti ki bõszen, de neki is tudnia kell, hogy nincs más esélyünk.

- Te óhajtod tán feltartani õket? Nem vagy olyan állapotban, hogy hõsködj. Most a tiéd lesz a könnyebb feladat, az enyém pedig a mókásabb. - vigyorodom el, s közben nem veszem le szemem a közeledõ katonákról.

- Annice... - folytatná, de nem hagyom!

- Indulj! Nincs más esélyünk! - fordulok most felé, remélve, hogy szemembe nézve megérti végre, hogy nincs más út.

- No csak, már nem tûnsz olyan magabiztosnak, te kis béka. - Csattan fel az egyik katona.

- Rossz urat szolgáltok. Egy kegyetlen urat, aki ugyanazon könnyedséggel mond majd halálos ítéletet a ti fejetekre, mink akárki fiáéra. - Térek rá a lényegre, remélve, hogy ha mást nem, lelassítom õket egy kicsit elgondolkoztató szavaimmal.

- Egyenlõre csak a te fejed van veszélyben. - int felém kardjával egy harmadik.

- Egyenlõre, de amint elõkerül fegyverem, a tiéd nagyobb veszélyben lesz. - mosolygok rá angyalian, amitõl megborzong.

Õ más páncélt visel, mint a többiek, bizonyára egy magas rangú tiszt lehet.

- Tizenöten egy ellen? Nem valami bíztató! - Jelenti ki a cifraruhás, de különös módon a hangjában nyoma sincsen bárminemû gúnynak - Egyenlítsünk kicsit! Ti ott öten induljatok! Kapjátok el a fiút!

Na most mitévõ legyek? Ezek fél perc alatt beérik majd Willt...

- Nem! Tizenöten épp elegen vagytok rám! - jelentem ki, abban bízva, hogy egyik sem hord magánál íjat, az mindig jócskán megnehezíti a dolgom - Hamar legyõztök majd, s bõven beéritek még... - vázolom fel meglepõen reálisan a helyzetet, bár azt azért tegyük hozzá, hogy természetesen biztos vagyok gyõzelmemben. Aki nem az, ne is kezdjen harcba!

- No csak! Hová lett az a fene nagy önbizalom? - röhög az elsõ.

- Hallottátok a parancsot! - nyomatékosít a cifra, mikor hirtelen...

Az egyik hátulsó katona kardot ránt, s társaira ront. Elsõként a pökhendibe mártja kardját gyorsan, s kíméletlenül. Nekem sem kell több, elõröl rontok nekik. Az árulás oly váratlanul érte a csapatot, hogy pár perc elteltével már alig öten  vagyunk talpon. Az áruló és én, no meg természetesen a cifraruhás... A  sérült katonák irtózatos kiáltozása közepette csapnak össze pengéink. Társam a másik kettõt intézi, míg én a fõnökkel foglalkozom. Ám ügyesebb mint vártam, én pedig fáradtabb vagyok, mint reméltem... egy ügyes hárítás után gyors mozdulattal súlyt egyenesen fejem felé, ám állom a sarat,s védem a támadást. Azonban nem számoltam a férfi erejével, hiába emeltem fel idõben pengémet. Könnyed mozdulattal tolja el, saját fejem felé, pusztán annyi idõm van, hogy lapjára fordítsam, így csupán egy jókora ütést kapok.

Földre rogyok, õ pedig hatalmas szoborként magasodik fölém páncéljában. Újdonsült társamat túlzottan lefoglalja két maradék ellenfele. Tehetetlenül támasztom magamat, homlokomból vér serken.

Mire vár? Nem súlyt le, pedig hosszú percek telnek el. A különös pillanatnak végül  az újfent gyõzelmet arató áruló vet véget, kardját a cifraruhás lábszárába mártva. Nyögve borul a földre, s már kapná is a halálos acéladagot...

- Várj! Õt ne... õt megtartjuk! - jelentem ki szigorúan. Látszik, hogy magas rangú tiszt, vele talán sakkban tarthatjuk az újdonsült bírót, no meg nem kicsit érdekel, miért hagyta meg életemet.

Végszóra elõtoppannak az erdõlakók, Robinnal az élen, aki már lõne is az egyetlen talpon maradt katona, az áruló felé.

- Ne! Megmentett, õ már a mi oldalunkon áll! - világosítom fel.

- Akkor is a bíró embere! - ereszti le íját - Itt nem maradhat!

- Inkább Renfield elé küldenéd azt, kinek életem, s Will életét köszönheted? - kérdezem fejemet kíváncsian oldalra döntve.

- Az ellenségünk ellensége a barátunk. - Jelenti ki bölcsen a mór.

- Akkor ti ügyeltek rá! - morogja Robin, majd az épp érkezõ Will felé fordul - Semmi baja, asszonykád egy igazi amazon! - nyugtatja meg öccsét.

- Hála az égnek! - ad hangot megkönnyebbülésének Will.

- Ide jöttek, ez azt jelenti, sejtik merrefelé húztuk meg magunkat... ideje lenne új menedéket keresnünk! -  tárja elénk a szomorú igazságot Azeem.

- Viszont azt ott, a cifra páncélban... - mutatok a férfira - ...az magunkkal visszük, hasznunkra lehet még, sokat tud!

- Ezt támogatom! - jelenti ki nagy meglepetésemre Robin - Még a hasznunkra válhat! A többi életben maradtat kötözzétek meg, még eldöntjük, mi legyen a sorsuk. A többiek pedig kezdjenek pakolni, a ma éjjelt még itt töltjük, de holnap reggel indulunk!

- Hová? - kérdezi Will.

- Még majd este megvitatjuk, ahogy a katonák sorsát is... - kapja meg a választ testvérétõl.

Mindenki munkához lát,  ki pakol, ki fõz, ki a foglyokra ügyel. én magam jobban szerettem volna Willre vigyázni,  ehelyett viszont kénytelen vagyok újdonsült barátomra ügyelni. Épp a fegyvereket igyekszünk indulásra kész állapotba hozni.

- Köszönöm, hogy kiálltál értem! - szólít meg váratlanul - Még a nevedet sem tudom...

- A nevem Arlen, s ha elárulsz bennünket, én leszek az elsõ, aki elvágja torkod. - mondom komoran, bár cseppet sem vagyok benne biztos, hogy könnyû dolgom lesz.

Nem úgy harcolt, mint a többi katona, mozdulatain látszott, hogy jóval többet tud egy egyszerû zsoldosnál. Pedig éppen úgy néz ki, mint egy átlagos katona. Rövidre nyírt barna hajával, s szürke szemeivel nem nagyon lóg ki a bíró többi embere közül.

Nem folytatom a beszélgetést, bármennyi kérdést is ébreszt bennem a férfi. Elõbb utóbb úgyis kiderül majd ki õ, s biztos vagyok benne, hogy nem szavaiból fog kiderülni. Sokkal jobban érdekel a másik katona. Ki lehet õ, s vajon miért hagyott életben, mikor semmi oka sem volt rá? Remélem hamarosan megtudhatom majd.

- Annice! Már mindenhol kerestelek! - int felém Will.

- Annice? Nem azt mondtad, hogy a neved Arlen? - kérdi a katona.

- Neked Arlen! - világosítom fel, majd indulok Will felé. Akárhány dolog is izgat a két új jövevénnyel kapcsolatban, egyik sem tud annyira felvillanyozni, mint Will jelenléte.

-       - Will… - hallok egy ismerõs hangot. Robin? Eljött volna értem? Nem, az nem lehet. – Will… Will, ne aludj el! – mondja a hang, és már biztos vagyok benne, hogy Robin az. Álmodom?

-       - Ro… Robin… - suttogom erõtlenül, mielõtt újfent betakarna a sötétség.

~*~

Nem tudom, hol vagyok, mennyi idõ telt el, de mikor végre magamhoz térek, mintha valami puhán és kényelmesen feküdnék. Valami puha, meleg dolog burkol be és vizes dolog van a homlokomon. Mindenem fáj, a testem lángol, és úgy érzem, menten széthasad a fejem, ahogy próbálok emlékezni, mi is történt. Hol vagyok? Mi a fene történt? Lassan nyitom ki a szemem, és a fejem felett fák lombjait látom. Erdõ lenne? Hogy kerültem ide? Az utolsó emlékem, hogy… hogy… mintha Robin hangját hallottam volna, aki szólongat. De az lehetetlen, Robin nem lehetett, õ magamra hagyott, mint akkor régen, mielõtt még megszülettem volna. És Annice? Õ is elhagyott, nincs senkim, ismét egyedül maradtam. Erõtlenül próbálok fókuszálni, és eszembe idézni, mi is történt, miután Lord Renfield emberei magukkal hurcoltak. Foszlányok ugranak be a kínzásról, a fájdalomról, amely ismét elemi erõvel csap le rám. Felnyögök, fordulok egyet, és a vizes valami leesik a fejemrõl. Hangomra lépések felelnek, mire igyekszem összehúzni magam. Ne! Nem akarok több fájdalmat, több lángot, több korbácsot!

Valaki letérdel mellém, és felém nyúl, de ösztönösen rántom el a fejem. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Becsukom a szemem, szorosan, nem akarom látni. Félek, rettentõen félek. Aztán valaki megszólal. A hang ismerõs, nyugodt és összeszedett, de mégis reszketek. Nem tudom, a hidegtõl-e, a melegtõl-e, vagy valami mástól. Fázom és melegem van egyszerre, biztos lázam van, talán meg is halok. Az lenne a legjobb, hiszen akkor többé senkinek nem okoznék gondot, eltûnne a fattyú, aki csak szégyent hoz a Locksley névre és Robinra. Pedig szeretem Robint, akármennyire is gyûlöltem, már nem cserélném le õt senkire a világon.

-       - Maradj nyugton, ifjú Hitetlen! – mondja a nyugodt, halk hang. Azeem? Hogy kerül õ ide? – Meg kell, hogy vizsgáljalak, sok vért vesztettél, a sebeid súlyosak.

Hozzám ér, nem akarom hagyni neki, kinyitom a szemem, és tekintetem találkozik a mór arcával. Halkan pihegek, a látásom kezd egyre jobban visszatérni, az emlékeim is, de még mindig vannak fehér foltok. Erõtlenül próbálok rájönni, hol vagyok, miközben hagyom, hogy Azeem megvizsgáljon. A meleg valami lekerül rólam, és mintha valamit még levennének rólam. Vér és égett hús szagát érzem, amitõl öklendeznem kell. Valaki mellettem terem, apró kéz ölel át és húz magához. Szabadulnék, rémült vagyok, még sok dolog kusza, de õ nem enged. Simogatni kezdi a hajam, az arcom, én pedig lassan kezdek megnyugodni. Fáj minden, fáj még a levegõvétel is, beszélni is alig tudok, és amikor a lányra nézek, lassan ismerõssé válik. A hányingerem is csillapodik, pedig még mindig érzem a bûzt, és a fájdalmat, ahogy Azeem a sebeimen dolgozik. Néha összehúzódom, de nem csinálok nagy zajt. Azt hiszem, nem vagyok teljesen magamnál.

-       - Annice… - suttogom magatehetetlenül, halkan, alig hallhatóan a lánynak. Õ rám mosolyog, és bólint. – Hol… - próbálom kipréselni a kérdést, de nem jutok tovább. Lassan újra elveszítem az eszméletem.

~*~

Mire legközelebb magamhoz térek, már sötét van, éjszaka lehet, a látásom is tisztább, teljesen magamhoz térek már. A földön fekszem, betakarva, sebeim ellátva. Oldalra fordítom a fejem, és Robint pillantom meg magam mellett feküdni. Alszik, és egyik karja óvón átölel. Tehát mégis visszajött értem. Én pedig kételkedtem benne. Sírni szeretnék, de nem tudok. Aztán lágy hang szól hozzám, én pedig a másik irányba fordulok.

-       - Felébredtél? – kérdi a lány, és felismerem benne Annice-t.

-       - Úgy tûnik – sóhajtom gyengén. – Hol vagyok?

-      - Az erdõben – válaszolja Annice. – Még idejében kimentettünk, és Azeem napokig ápolt. Majdnem meghaltál?

-       - Napokig? Hiszen… - kezdeném, de aztán nem tudom folytatni. A tekintetem Annice karjára siklik. – Megsérültél? Hogyan? Hol? – kérdem aggódva. Halkan beszélünk, mindenki más alszik, kivéve minket, valamint Johnt és Bullt, akik valószínûleg õrködnek. Tûz fényét látom tõlem nem messze. Önkéntelenül rezzenek össze, de ekkor Annice simogatni kezdi a hajam.

-       - Kérsz vizet?  - kérdi, mire bólintok.

Felemeli a fejem, majd segít innom. Mohón nyelem a vizet, mint aki napok óta nem ivott. De ezek szerint valóban napok óta nem ihattam. Miután ittam, csak csendben vagyunk. Nem kérdi mi történt, én sem kérdezek semmit. Még sok dolog zavaros, nem is emlékszem mindenre, ami a kastélyban történt. Fáj, a fájdalom eszembe idézi, mit tettek velem. Aztán mocorgást érzek a másik oldalon, és mikor odanézek, Robin éber tekintetével nézek farkasszemet.

-       - Szóval felébredtél? – kérdi megkönnyebbülten Robin. – Azeem aggódott, hogy véged.

-       - Azt hiszed, hogy olyan könnyû megölni Will Scarlettet? – vigyorodom el pimaszul. – Nehogy azt hidd, engem kemény fából faragtak.

-       - Abból faragtak, kisöcsém – néz rám szeretetteljesen, és megsimítja az arcom. – Hála Annice-nak, ki tudtunk téged hozni.

-       - Tehát már elhiszed, hogy nem vagyok áruló? – kérdi Annice, és mindketten ránézünk.

-       - Elhiszem – biccent Robin. – Nem kockáztattad volna az életed, ha el akartál volna minket veszejteni. De még idõbe telik, mire mindannyian újra bízni tudunk benned, és nem a bérgyilkost látjuk, hanem a harcost.

-     -  Megértem – mondja a lány. – Én azt hiszem, kettesben hagylak titeket – áll fel. – Biztos sok megbeszélnivalótok van egymással.

Nézem, ahogy elmegy. Mintha haragudna rám, vagy csalódott lenne. Nem is igazán tudom, mi baja. Nem értem a nõket, õt pedig kiváltképp nem. Aztán Robin felé fordítom a figyelmem. Aggódik értem, látom rajta, hiába akarja titkolni. Felül mellettem, én pedig csak nézek rá. Most olyan… férfias, vagy nem is tudom pontosan megfogalmazni, milyennek látom. Olyan, mint egy vezér, egy igazi hõs, egy igazi báty, amilyen nekem eddig sosem volt.

-       - Azt hittem… elhagytál… - suttogom szemlesütve. – Azt hittem… nem törõdsz velem…

-       - Mindig törõdni fogok veled, Will – mondja határozottan Robin. – Mindig melletted leszek, hiszen az öcsém vagy, és bár nem tudom jóvátenni az elmúlt éveket, de próbálom helyrehozni, amit elrontottam.

-     -  Tudom, már tudom – bólintok bûnbánóan. – Egész életemben azért gyûlöltelek, amirõl nem is tehettél, hiszen nem is tudtad, hogy anyám várandós velem.

-       - Valószínûleg akkor sem cselekedtem volna másképp – vallja be, ami nem lep meg. – Akkoriban még egy elkényeztetett kölyök voltam, aki csak saját magával törõdött, és lenézett mindenkit, aki rangban alacsonyabb volt. A régi Robin megölt volna, ha elmondod neki, hogy az öcsém vagy.

-      - Akkor örülök, hogy már nem a régi vagy – mosolyodom el halványan. – Ezt az új Robint jobban szeretem, mint a régit. Ez az új nem ölt meg, hanem a bátyám lett.

-     -  Ej, Will, nagyon gyerek vagy még – nevet fel halkan Robin, amivel engem is halk kuncogásra késztet, pedig a sebeim még fájnak.

~*~

Napok telnek el, a barlangoknál vagyunk, amikrõl beszéltem. Itt biztonságos, és én is gyógyulok, de Azeem még nem engedi, hogy felkeljek, de már felülhetek, ha akarok. Idegesít, hogy mindenki sajnál, hogy mindenki úgy kezel, mint egy nyomorékot, pedig nem vagyok az! Nem engedek közel senkit, csak Robint, Azeemot, Lady Mariant és Annice-t. A többieket viszont nem, még Wulfot sem, pedig nem is haragszom rá, de nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson. Õ olyan nekem, mint egy testvér, és akármennyire is szomorú, nem kell, hogy betegnek lásson. Végül aztán Azeem enged felkelni, de még nehezen megy a járás, így csak kis távolságot tehetek meg, azt is maximum a barlang közelében. Annice, vagy Robin mindig elkísér.

-       - Nem kell nekem kísérõ! – morgom egy nap, amikor Annice van velem. – Nem vagyok gyerek!

-       - Nem vagy, de szükséged van valakire, aki melletted van – mondja Annice. – Vagy talán nem vagyok elég jó társaság? – kérdi, és lebiggyeszti az ajkát.

-       - De, de igen! – mondom riadtan, mire elneveti magát. – Piszok nõszemély! – morranok rá. – Hogy mersz nevetni rajtam?

-       - Tudod, milyen édes vagy, amikor mérgesen nézel? – kuncog továbbra is, és lágyan megcsókol.

Köpni-nyelni nem tudok, sõt nagyon átölelni sem õt, mert egyik kezemben egy mankót szorongatok, a másikkal egy fa törzsének támaszkodom. A kis boszorkány most kihasználja a helyzetet. Teljesen belefeledkezünk egymásba, nem figyelünk semmire.

-      -  Lám, lám, milyen szép kis szerelmespár – kuncog valaki, mire ijedten rebbenünk szét, és nézünk farkasszemet a ránk vigyorgó katonával. – Úgy tûnik, végre megvagy, William, már nagyon régóta keresünk téged. Urunk visszavár, ahogy a kis szukát is, aki… hogy is mondtad? Elvágod a torkát, ha bántja a kis fattyút? – röhög a férfi, majd füttyent egyet.

Füttyjelére vagy tizenöt, állig felfegyverzett katona bukkan elõ. Ez nem jó! Messze vagyunk a többiektõl, túl messze, hacsak nem azért követtek, mert megtalálták a barlangokat! Rémülten nézek a férfiakra, miközben Annice lassan elõhúzza a kardját. De semmi esélyünk, én sérült vagyok, õ egyedül van, a katonák meg sokan. 

- Indulhatunk? - rángat ki ábrándjaimból Azeem nyugodt, mégis siettetõ hangja. Bizonyára õ is aggódik Willért. Igaza van, menni kell. Nincs rosszabb a bizonytalanságnál.

Bólogatok, mire gyengéden vállamra simít. Fogalmam sincs mi van az arcomra írva, de minél elõbb vissza akarom kapni Willt.

- Minden rendben lesz Arlen! - nyomatékosít Robin, meglepnek a szavai, talán kezdi elhinni, hogy valóban szeretem az öccsét.

A várhoz vezetõ hosszadalmas úton egymástól kissé leszakadva, minél feltûnés mentesebben közlekedünk. Elöl Azeem, mögötte én, majd Robin. Odaérve én és Robin beszivárgunk a tömlöcbe, míg a mór õrködik. Egy õrbõl már kihúztuk, hogy hová is zárták az új "fogást". Kissé megnyugszom, így, hogy már szinte biztosan tudjuk, Will él és idelent van. A kiszabadítás pedig úgy megy, mint a karikacsapás. Egy-kettõre célhoz érünk, ám a látványtól összeszorul a szívem.

Will sápadtan terül el a rács mögötti sarokban, összekucorodva, akár egy kisgyermek. Testét ezernyi helyen tarkítják különféle sérülések, ez a borzalmas Renfield nem tékozolta idejét... egy-két seb elég súlyosnak látszik, minél elõbb biztonságos helyre kell vinnünk.

- Nyisd ki, én addig elbánok az õrökkel! - adja a parancsot Robin, én pedig teszem a dolgom.

Nem elõször török fel zárat, s erre nem is vagyok büszke, de jelen helyzetben nagyonis jól jön. Hamar bejutok, s már ott is térdepelek szerelmem mellett.

- Will! ... Will, Annice vagyok! - szólongatom, de nem reagál - Will, kérlek mondj valamit! - remélem még nem késõ.

Szerencsére lélegzik és igaz gyengén, de ver a szíve. Kezelésbe veszem a bilincseit, s ahogy az utolsót is lekattintom róla, megrezzen. Óvatosan rásimítok arcára, mire ijedten hátrál. Újra felé nyúlok, elüti a kezem. Szegény nagyon meg van ijedve, elképzelni sem tudom, minek tette ki ez a szadista varangy...

- Will... - suttogom - Will, én vagyok az... Kérlek térj magadhoz! Will! - remélem össze tudom szedni kissé, mert nehéz lesz így magunkkal vinni.

- Ki... vagy? - kérdezi rekedten- Hol... van Robin?

- Robin! Katonák! - érkezik meg Azeem vérzõ karral és egy váratlan meglepetéssel, illetve inkább sorscsapással háta mögött.

Nem sokkal ezután megjelenik egy nemesi gúnyába öltözött férfi, valószínûleg Renfield, és egy tucat katona, úgy látszik alábecsültük. Hamarabb átlátott a szitán, mint gondoltuk. Félve húzom ölembe Willt. Végünk, veszítettünk... innen már nincs kiút. A katonák megindulnak felénk.

- Arlen... - lép mellém Robin - feltartom õket, te és  Azeem vigyétek le Willt az alagútba!

- Milyen alagút... - csodálkozom, szó sem volt semmilyen alagútról.

- Renfield valószínûleg nem tud róla, de a vár alatt húzódik egy õsi menekülõjárat. Innen is le lehet jutni, forduljatok kétszer jobbra, majd a bal oldali folyosó padlóján keressetek egy csapóajtót, és menjetek! Én addig feltartom...

- Nem! - vágok közbe - Én nem ismerem a járást, ahogy Azeem sem, te viszont igen. Willnek sürgõs segítségre van szüksége, ahogy Azeemnak is!

- Arlen Will nem... - szabadkozna, de nem hagyom.

- Ne aggódj, mire magához tér mellette leszek. Amint tudok, utánatok megyek!

- Arlen ez nem jó ötlet! - makacskodik Azeem.

- Sajnos nincs idõnk jó ötletekre, de ismersz, tudok vigyázni magamra... - hátat fordítok, s elindulok a katonák felé - Mondjátok meg Willnek, hogy visszatérek, akármi legyen is!

Még hátranézek, s látom ahogy Willt két oldalról támogatva eltûnnek a kanyargós folyosón. Még szerencse, hogy Robin ennyi hasznos titkot õrizget, mindig van egy másodlagos és harmadlagos terve, s nem elõször ment meg ez bennünket.

<><><> 

Szerencsére a nõi ruha megtette a hatását, a katonák nem nagyon tudtak hirtelen mit kezdeni egy fegyverforgató leánnyal, így némi elõnye tettem szert. Azt viszont nem kockáztathatom, hogy Willék nyakára hozzam a katonákat, így a folyosóról jobbra fordulok. Fogalmam sincs merre vezet, de túl közel vannak a katonák, így esélyem sem lenne eltûnni a katakombákban.

Az út egyenesen visz, kis idõ múlva kiszélesedik. Zsák utca! Egy ovális terem közepén állok, elõttem négy kút. A dohos kõfalak között hullaszag terjeng, nem véletlenül. A hozzám legközelebb esõ kút tele van holtakkal. Amúgy sem szeretem a kutakat, kislányként volt szerencsém belezuhanni egybe, s csak apám kitartó keresésének köszönhetem, hogy túléltem az esetet.

- Fogjátok meg! - hallom a háttérbõl, túlságosan hamar értek be. Ötletem sincs mit tegyek, harcolok amíg bírom, és meglátom...

Hátrálok a jobbszélsõ kútig, amiben ugyan nincs tumultus, de úszkál egy-két friss holtnak tetszõ szerencsétlen. Az egyik kezében kard van, amin csillog valami... igaz alig látni, de lefogadom, hogy fény. Napfény. Nem lehet, hisz a vár mélyén vagyunk, mégis, talán van benne egy járat.

Íjászok lépnek elõ, mire én felpattanok a kút kávájára.

- Add fel galambom! - szólal meg Renfield.

- Jegyezd meg, hogy Arlen Ward még visszajön érted, és megfizetsz azért, amit Will Scarlettel tettél! - intek felé kardommal.

Egy pillanatig elkerekedik a szeme, látom ahogy ízlelgeti nevem, majd dühösen hátrafordul.

- Tûz! - ordítja, én pedig ugrok, s imádkozom, hogy legyen elég víz a kút alján.

Szerencsére van, így elkezdek esetleges nyílás után kutatni oldalán. Éppen csak megtalálom, amit kerestem, mikor nyílvesszõk suhannak el mellettem. Ahogy bepréselem magam a szûk járatba el is talál egy, szerencsére csak súrolja a karomat. Csak kapaszkodok elõre, szerencsétlenségemre viszont egyre szûkül a járat. Fogy a levegõm, ahogy az erõm is. Koromsötétben tapogatózom, írmagját sem látom az elõbbi fénynek. Már-már feladom, mikor egyszer csak eltûnik fejem felõl a sziklaréteg. Hatalmas sóhajtással török a felszínre, ezt megúsztam!

- Elég, már biztos halott a mi kis madarunk! - Hallom meg Renfielt erélyes parancsát - Keressétek Robin Hoodot, itt kell lennie a haramiának!

Pisszenni sem merek, úgy látszik a terem alatt vagyok, a napfény, amit pedig látni véltem, egy borzasztóan magas, szûk résen át szûrõdik csak be, s megtörik a víz felszínén. Talán nem is olyan szûk, talán épp kiférek rajta... bekötözöm karcolásom, s felkészülök a falmászásra. Will hazavár, a sebemet pedig, akármilyen apró is, ki kell fertõtleníteni, hisz a vízben holtak úsznak.