Igen, pont ezért van bent késõ estig, és ezért ideges minden percben.

 

- De, de akkor is egy veszélyes bûnözõ kószál szabadon, és ki tudja, mire képes – mondom frusztráltan felsóhajtva.

 

Valahol odakint van egy alak, akivel jelenleg kezdeni sem tudnak apámék semmit, és én ilyenkor megyek el otthonról. Lehetséges, nem gondoltam ezt át rendesen.

Csendben vagyunk, ez a beszélgetés most nem szándékozik a javunkra válni. Isszuk az italunkat, közben ahogy hallom, valaki hazatalált. Vagy mégsem. Valaki elkezdi a bejáratajtót püfölni. Minden egyes csapásánál érzem, hogy a homlokomon a ráncok is egyre inkább elmélyülnek. Szó nélkül, érdeklõdve nézek fel a mellettem álló fiúra, ha vendéget várt, akkor igazán szólhatott volna, hogy ne lábatlankodjak. Nem szívesen hoznám kellemetlen helyzetbe emiatt.

 

- Reeeeeeeeeeeeeeeeeeen! Reeeeeeeeeeeeeen, tudom, hogy ott vagy benn, gyere kiiiiiiiiiiiiiii!

 

Egy számomra ismeretlen, el-el csukló hang szeli keresztül az egész lakást. Lehet egy barátja, vagy ismerõse. Nem tudom, jobb nem találgatni. És remélem az ajtó is túléli ezt az egész mizériát.

 

- Ki az? – kérdezem, de lehet ostobaság volt részemrõl, hogy a kíváncsiságomat hagyjam érvényesülni. A végén még a fejemhez vágja, hogy semmi közöm hozzá.

 

- Senki, majd én elintézem, ne aggódj – fejét csóválva sóhajt fel. Ha jól gondolom, akkor igen, ismeri is azt, aki az ajtót püföli teljes beleéléssel, és jelenleg a háta közepére sem kívánja. - Maradj itt, nem lesz semmi gond – elindul az ajtó felé. 

Hangja most nem volt valami meggyõzõ, és megint elkövetek egy baromságot : Felszólítás ellenére is odamegyek. 

Igazából... azt érzem, hogy nem épp hétköznapi arcot vágok erre a jelenetre, ami éppen lezajlik, de azt nem tudom megmondani, hogy pontosan milyet. Egymás száján csüngnek, de Ren azért csak levakarja magáról, amiért majd a késõbbiekben hálás köszönetet mondok neki. Nem szeretnék semmi olyannak sem a szemtanúja lenni, ami csakis kizárólag kettejükre tartozik. Ez pedig igen úgy néz ki, hogy jelenleg én most abszolút és totálisan is felesleges vagyok. 

 

- Menj haza! Részeg vagy, ribanc, úgyhogy húzz a lakásodba és aludd ki magad!

 

- Nem akarom… - mászik vissza, de ismét le lesznek fejtve a karjai Ren-rõl. - Ren-samát akarom… Azt akarom, hogy szétbassz… hogy… belém gyere és… 

 

És ekkor bealszik. Khm, jó, bizonyos kívánságaira nem igazán voltam kíváncsi.a nemi életükre sem szerettem volna utalásokat kapni. 

 

- Pazar – sóhajtja Ren, bosszúsan beletúrva hajába, közben tartva a számomra még ismeretlen fiút is. - Nem az, amire gondolsz - néz rám. - Õ itt Toshiki, a szomszédom, egy ribanc, aki ha leissza magát, bárkire rámászik, aki él és mozog. Gyere, segíts átvinni a lakásába - bólintok kérésére, egy kisebb feldolgozás után, és segítek neki átvinni „enyhén” ittas állapotban lévõ szomszédját a saját otthonába.

A szomszédba... A szomszédba, amirõl hadd ne kelljen véleményt mondanom... Már csak az az illat, ami megcsapja az arcom, amint belépünk... eléggé kellemetlen. Rózsaszín. Minden nagyon rózsaszín. 

Lepakoljuk a nagydarab, inkább valami királykisasszonynak illõ ágyára, aztán Ren még elrendezi a szõke fiút, amit inkább nem asszisztálok végig.  

 

- Menjünk, reggelre kialussza magát – szól nekem, mire csak bólintok, és megyek utána.

 

Rendben, ez egy fura élmény volt, de ennyi. Nem fûzök hozzá egyebet.

 

Visszaérve a másik lakásba, Ren a falnak dõlve néz rám. Nem tudom... lehet most kéne elõjönni az elõítéleteknek, meg hasonlók, de konkrétan nincs semmi. Jó, furának fura volt, de van egy kérdésem, aminek talán megint nincs itt a megfelelõ ideje. 

 

- Õ, és te… szóval… ti ketten… - Hogyan is akarom én ezt megfogalmazni? Együtt vannak? Vagy...

 

- Dugtunk párszor, igen – válaszolja, eléggé nagy komolysággal a hangjában. – De nem a pasim, vagy ilyesmi. Egyébként is, mit számít, elvégre nem vagyok belé szerelmes. Viszont úgy tûnik, jól elástam magam elõtted, mi? – emeli rám kíváncsi tekintetét. Elásni? Nem, egyáltalán nem. Mindenkinek megvannak a szokásai, én ennyi miatt még nem ítélhetem el õt. Õ ilyen, kész. El kell fogadni. – Nem számít, már megszoktam. Ha nem akarod, többé nem kell velem dolgoznod. Hívok neked egy taxit, elvégre miért is akarnál egy ilyennel maradni, aki ribancokkal dug, nem? 

 

Sûrû pislogások közepette emelem fel védekezõen a kezeimet, leginkább elcsitítási célzattal. Azt hiszem, ezt lehet kitörésnek sorolni, de ennyire azért nem szörnyû a helyzet, hogy egybõl pofára is ejtsem.

 

- Ne reagáld túl a dolgokat – hallgattatom el. - Nem ástad el magad elõttem, nem foglak emiatt lenézni meg ilyenek. A munkát sem fogom elkerülni miattad, dolgozni mindig is akartam. Neked is megvannak a szokásaid, beleszólni nem fogok, elfogadom, elítélni sem foglak. Tehát, engem nem zavar. Nem fog ennek tudatában sem megváltozni a viselkedésem veled szemben - foglalom össze röviden, vagy valami olyasmit tettem az imént, kissé hadonászva.

 

Mint mondta, már megszokta, vagyis, hagyták már ott páran emiatt. Különösebben nincs bajom azzal, hogy õ a férfi nemhez vonzódik, mert izé... na, a lényeg az, hogy nem zavar. Ahhoz meg különösebben közöm sem volt, hogy õ éppen mit csinál és kivel. Tehát én ezt most szépen elfelejtem, nem hallottam és nem láttam semmit. 

Annyira nem ismerem még, hogy az arcáról le tudjam olvasni a gondolatait, de mintha meglepõdött volna ezen. Ha mondhatom ezt, szinte látom, hogy feldolgozza a hanganyagot, amit az elõbb jó hosszan felvázoltam. Hogy hogyan nyugtázza, és mi jár a fejében, rájönnöm lehetetlen, de ha akarja, csak megosztja velem észrevételeit. Ha meg nem, akkor így jártam.

 

- Mondtam már, hogy fura vagy? - mosolyogva vonom meg a vállam. 

 

Nyilván, mondták már rám egyszer-kétszer ezt a jelzõt. Sõt, határozottan állítom, hogy igen, õ is mondta már. Nem rossz furának lenni. A normális emberek unalmasak lennének, nem?

 

Hiába fejtettem ki neki a véleményem ezzel az egésszel kapcsolatban. Azt azért tudom, hogy taplóság lenne ezek után is a nyakán maradni, így végül elfogadom a taxis ajánlatát. 

Mármint nem azért, mert a végén Ren felhozta, félek a sötétben, meg az éppenséggel kóborló emberektõl, csak is kizárólag azért, mert a taxival csak gyorsabban hazajutok, mint gyalog. De tényleg... csak emiatt. És még somolyog is azon, hogy ilyen elszántan foglaltam el ezt az állás pontot. Jól van, ezt megjegyeztem, de még akkor is lelépnék most, ha semmit sem ajánlott volna fel.

 

 

 

*

 

 

 

Hazaérve köszönök anyámnak, aki megkönnyítve a helyzetemet, nem kérdezget túl sokat. Feliszkolok az emeletre, aztán már zuhanok is be a szobám ajtaján, rá az ágyamra. Félreértés ne essék, nem azért, mert ennyire fáradt lennék vagy megviselt, szimplán ha az embernek van egy méretes kutyája, aki mindenáron a lába alatt akar lenni az embernek, nagy eséllyel fog eltanyálni valahol. Fifivel is ez a helyzet, ha nincs itt az ágy, akkor most a padlón heverésznék.

 

- Fifi! - dorgálom meg a jószágot, aki nagyon úgy van vele, hogyha elõszedi a kiskutya tekintetet és még a farkát is csóválja, akkor biztosra veheti, hogy mindent megúszhat. De nem így megy ez, hiába néz rám ennyire ártatlanul. Homlokon pöckölöm, hogy azért tisztában legyen, hogy nagyon nem jó lábatlankodni, de aztán megbocsájtva eme „katasztrofális” tettét fülének tövét is megvakargatom. Nem tudom haragudni erre a behemótra.

Ajtó csukódás és nyitódás a földszintrõl, és Fifi ezt úgy értelmezi, hogy halaszthatatlan dolga akadt lent, megiramodik és hallom, ahogy lezúg a lépcsõn ajtót ugatni. Fejemet csóválva állok fel az ágyamról. Azt hiszem ideje lenne elmennem fürdeni, jó lenne elfelejtetni valami sampon illattal azt a királykisasszonylak illatot, amihez ma volt szerencsém...

 

Viszonylag gyorsan lefürdök, a mentol illata kellõképpen elnyom mindent, és miközben még javában gõzölgök, törülközõvel a fejemen lépek ki az fürdõnek ajtaján, aztán anyám hangja harsányan szól fel a földszinttõl. 

 

- Jude! - elsétálok a lépcsõig, majd annak a tetejérõl lenézve fürkészem anyám arcát. 

 

- Igen?

 

- Fifi kiszökött!

 

- Hogy mit csinált?

 

Hogy tud kiszökni, ha egyszer be... jaah, hogy nyitva volt az ajtó. Pompás. 

 

Gyorsan vissza is öltözök, a fejemrõl még csorog a víz, de Fifit nem szívesen hagynám kint éjszakára. Egyrészt tél van, másrészt, ha elcsapja valami, nagyon-nagyon nem tudom, hogy mihez kezdenék. Vagy érte megyek, vagy érte megyek. És jobb lesz sietni, mert apám egy fél vagy egy egész óra múlva haza is toppan, és ha én még kint csatangolok, olyat kapok, nyulat fogok.

 

Az utcalámpák fénye világit be mindent, a járdán lassan sétálva szólongatom kutyámat, aki még véletlenül sem akar elõbukkanni. Mert miért is könnyítené meg a dolgom? A pórázt lóbálom a kezemben, egy-egy sarkon sóhajtva egyet, hogy nem találom Fifit. A hajam még vizes, emiatt fázom is, a hideg kiráz, amikor egy-egy csepp végigszánkázik a tarkómon. Ha jól saccolom, van még minimum háromnegyed órám, addig kezdenem kell valamit.

 

Egy teljes tömböt megkerültem, mire megpillantottam Fifit, természetesen amint hívtam, elszaladt a másik irányba. Mert miért is ne, tán azt gondolja, hogy keveset mozgok. Igen, a késõesti kocogástól tényleg sokkal jobban fogom érezni magam. De van egy jobb ötletem, mi lenne, ha hazamennénk?

 

- Fifi! - szólok utána, mire megtorpan végre, farkát csóválva ül le a földre és néz rám félrebiccentett fejjel. 

 

Na, ne most jó pofizzon nekem. Térdemet megveregetem két tenyeremmel, mire felpattanva jön oda hozzám. Fáradt sóhajt eleresztve guggolok le elé, hogy homlokon pöcköljem ismét. - Fifi, az ég áldjon meg, megvesztél? - Hiába néz rám bûnbánóan, most nincs bocsánat. Szégyellje csak magát. A pórázzal szenvedek egy sort, és mire pont be tudnám akasztani a helyére a kis fémet, na mi jön? Egy macska...

Nagyjából kezdõdik is minden elõröl.

Mit csináltam, hogy most ezt érdemlem?

 

 

 

*

 

 

 

- Anya! Megjöttem! - köszönök be egy jó félórás kergetõzés után, végszónak pedig benyomok egy prüszkölést. Hidegrõl jöttem be a melegre, nem csodálom így, hogy megborzongok. Fifi felrohan az emeletre, anyám meg jön is megnyomorgatni, aztán gyorsan felküld a szobámba, mert apám nemsokára hazaér. Hihetetlen, hogy az öreg még mindig úgy kezel engem, mint egy zöldfülû kiskölyköt. 

 

Bõrömet átmelegítve állok be a zuhany alá. Tagadhatatlanul jól esik a forró víz.

Határozottan nem így terveztem a napnak a befejezését, de hát mit tudnék most már tenni? Így alakult. Amikor kijövök, anyám a kezembe nyom egy pohár C-vitamint, aztán kedvesen megmondja, hogyha mellékesen megfázom, ettõl szerencsétlenebb nem is lehetek. Ezzel nem is tudnék vitába szállni vele, még akkor sem, ha esetlegesen akarnék.

 

Szobámba lépve látom csak meg, hogy habár a szoba az enyém, kutyám hõsiesen bevette az ágyamat. De nem is végét, hanem a közepét. Azt bezzeg tudja, hogy lehet a leginkább rossz helyen. Ahogy ajtóm zára kattan egybõl felkapja a fejét, én pedig csak mosolyogni tudok rajta. Se erõm, se kedvem nincs letessékelni az ágyról. Üres poharamat lepakolom az éjjeliszekrényemre, lekapcsolom a villanyt, aztán pedig bebújok a takaró alá. Fifi fel is pattan a helyérõl és ismeretlen okkal vezérelve pofán nyal egy párszor. Felsóhajtok, már-már kínkeservesen temetve arcomat a tenyereimbe. Miért van egy olyan érzésem, hogy ma nem fogok aludni?

 

Egy kis huzavona, játék, de nagyon lassan sikerül csak elaludnom. Még hallom, ahogy apám beparkol a kocsijával, na meg persze az a hang is betölti a szobám csendjét, amit Fifi ad ki alvás közben. Mint valami beazonosítatlan horkolás. Egy kutya tud egyáltalán horkolni? Mert ha nem, akkor kezdek aggódni Fifi miatt. 

 

 

 

*

 

 

Hogyan szoktak a tévében indulni a reggelek? Mindenki boldog, meg reggelizik, kényelmesen nyújtózkodva kelnek... Én bezzeg úgy érzem magam, mint akit most szedtek ki a centrifugából. A szemeim égnek, és sikerül egy olyat tüsszentenem, hogy belefejelek a térdembe. Hogy hoztam én ezt össze?

Égõ szemeimet megdörzsölöm, aztán tekintetemet az ablakon túli fehérség nagyon lefoglalja. Na, ne már, hogy egész este esett a hó... Még pufajkát is szerezzek be valahonnan?

Kutyám a tüsszentésemre sikeresen felébredt, nyilván nem volt enyhe, plusz még a homlokom is koccant, szerintem még a szomszédok is felkeltek rá.

 

A konyhába vánszorogva anyám mosolyogva tolja elém a reggelit, aztán megemlíti, hogy tényleg olyan rosszul festek, mint ahogy érzem magam. Apámat elnyelte a föld, csak a kávésbögréje van az asztalon és a szabályosra hajtogatott újsága. Tehát már elment. Anyám meg is mondja, hogy reggeltõl késõ estig bent lesz, tehát teljes lelki békében mehetek el  dolgozni. Pontosan mikor is kell mennem?

 

Feláll õ is a padról, majd int nekem, hogy csatlakozzak hozzá, ha szeretnék. Jobb dolgom nem lévén utána sietek és felveszem a lépteit. Lehûlt a levegõ, de még éppen tûrhetõ. Eddig még nem volt bajom a hideg miatt, és ez ezután is így lesz. Legalábbis ha rajtam múlik mindenképpen.  Meglepetten veszem tudomásul, hogy dohányzik, amikor egy szál cigarettát vesz elõ és rágyújt. Ez érdekes. Igazából, nem szokásom hozzá hasonlóakkal csevegni, vagy barátkozni. A cigarettának még a szagától is émelygek. Régebben az apám is dohányzott, a munkája mellett függõvé vált és csak nagy nehezen szokott le róla.  Talán, amikor olyan hat éves lehettem. Nem tudom, igazából annyira nem is emlékszem rá. Egy valami viszont még mindig élénken él bennem. Emlékszem még, hogy olyan öt évesen az apám elé álltam és rákérdeztem, hogy mi az a parázsló csikk a kezében. Na persze õ, mintha ez olyan bevett szokás lenne minden szülõnél a kezembe adta, hogy próbáljam ki. Mondanom se kell, hogy én kíváncsiságom csillapítása végett a számba is vettem a cigicsikket, persze pont a rossz végén. A gyermekkori rossz emlékek egészen hatásosak tudnak lenni. Azóta inkább kerülöm az olyan társaságot, ahol jelen van a cigaretta is. 

- Te dohányzol? - Ennél még akarva sem tehettem volna fel ostobább kérdést. Miért van az, hogy csak magamat vagyok képes beégetni elõtte? Egyértelmû, hogy dohányzik. Ami igazából annyira nem kedvez a helyzetemnek. Így az apám szemében õ még inkább csak egy csavargónak fog tûnni. Valakinek, aki a jövõre nézve még akár rossz hatással is lehet rám. 

- Miért? Talán baj? - vonja meg vállait. Nem, bajnak éppen nem baj. Legalábbis engem nem zavar. - És te?

- Nem, én nem – rázom meg a fejem. - Hová megyünk?

- Erre lakom – válaszolja a lehetõ legegyszerûbben. - Mellesleg, apád megengedte, hogy nálunk melózz, azzal a feltétellel, hogy senki sem csinál hülyeséget. Jó, szó szerint azt mondta, hogy egyetlen kihágás, vagy rossz mozdulat és nem dolgozhatsz nálunk. Ami kár lenne, mert egész jó voltál tegnap az elsõ napodon.

- Komolyan? - Nem tudom, én valahogy másként éreztem a tegnapot. Inkább tûntem csõdtömegnek, mint normális ottani dolgozónak. Biccentésén még inkább elbizonytalanodom. Biztosra veszem, hogy csak szórakozik velem. - Csak ugratsz, igaz? Béna voltam, ismerd el! - egy jó adagnyi füstöt ereszt ki az ajkain, de nem szól semmit. Bár tudnám, ezt most minek vegyem. Nem véletlenül kérdeztem rá, hogy milyen voltam. Többnyire én az úszáson és a kutyasétáltatáson kívül máshoz nem értek. Egy kapualjban torpanunk meg, õ elszívja cigijét, majd felém fordul.

- Feljössz? - Mi? Hogy én, oda? - Ne aggódj, nem foglak leteperni, csak gondoltam...hogy is fogalmazzak... dumálhatnánk egyet. Ha már együtt fogunk dolgozni, nem árt, ha kicsit elbeszélgetünk. Nos?

- Oké – vonok vállat. - Nekem aztán nyolc. De béna voltam tegnap, vagy sem?

- Van még mit tanulnod, de mindenki volt kezdõ – válaszolja. Ettõl kicsit megnyugszom. Szóval kezdõnek elmegyek. Követem õt, és belépve a lakásába õ gyorsan felkapcsolja a villanyt, leveszi a cipõjét, majd utána a kabátját is.

- Nem a Hilton, de nekem megteszi. Érezd magad otthon! Kérsz valamit inni? Teát, üdítõt, vizet?

- Gyümölcstea van? - érdeklõdök tovább nézelõdve. Annak ellenére, hogy nem túl nagy ez a lakás egész otthonosan van berendezve. Nekem tetszik. Nem mintha olyan sokat járnék idegenek házában. Ez a legelsõ alkalom, hogy felmentem valakihez, és õszintén szólva több ilyen alkalmat nem is tervezek. 

- Igen, van – bólint, mire én felé fordulok és rámosolygok. Kicsit fura ez az egész, figyelembe véve, hogy eddig én szentül hittem, hogy nem bír engem. Lehet most is csak amiatt visel meg maga mellett, mert együtt fogunk dolgozni. Talán, de azért én bízom benne, hogy inkább egyszerûen barátkozni akar. Az én koromban nem valami egészséges, hogy nincs egyetlen barátom sem. Ismerõseim vannak bõven, de velük nem tudok elmenni sehová. 

- És nem lenne baj, ha azt kérnék? - amikor egyik szemöldökét megemeli hamar rájövök, hogy megint ostoba és felesleges kérdést tettem fel neki. Úgy néz ki újonnan nem igazán megy nekem valami fényesen a más emberekkel való társalgás. Ezen nem is kellene csodálkoznom.  Ez kezemen megtudnám számolni, hogy eddigi életem során hány emberrel beszélgettem. Mármint csak úgy, általános dolgokról. 

- Mit gondolsz, ha baj lenne szerinted beletettem volna a lehetõségek közé? - kérdi homlokát ráncolva. Ezt én honnan is tudhatnám?

- Oké, oké. Megadom magam – emelem fel kezeimet védekezõen.

- Akkor most mit kérsz? - kérdi újra egy halvány mosoly kíséretében. Mily meglepõ, hogy ezek után még meghagyja nekem a választási lehetõséget. 

- A felsorolás közül nekem bármelyik megfelel – szemei forgatásán elvigyorodom. Tényleg egyszerûbb lett volna kérnem egy pohár vizet, üdítõt vagy inkább semmit. - De legyen inkább egy pohár víz.

- Ez esetben kapsz üdítõt – Ez esetben semmi értelme a kérdésének. Ez így olyan, mintha azt adna, amit õ szeretne. De legyen, nekem tényleg mindegy, hogy mit iszok. Csak alkoholtartalma ne legyen. Intek neki, hogy részemrõl megfelel, de a hûtõhöz már nem követem. Addig is tovább nézelõdöm. Félrehúzom a függönyt és kilesek az ablakon. Már besötétedett, de most az egyszer talán nem halok bele, ha késve érek haza. Ha jól tudom, akkor apám tíz óra elõtt haza sem fog menni. Ez pedig nekem kedvez.

- Látsz valami érdekeset?

- Mióta élsz itt? - kérdem a mellém lépõtõl. Õ is megáll az ablak elõtt és figyeli az odakinti feketeséget. Az utca túloldalán az egyik lámpa éppen hogy néha néha felpislákol. Nem tûnik annyira vészes környéknek, a lámpák meg a mi házunk elõtt is ki szoktak égni.

- Egy ideje – bólintok. Ha nem akar beszélni én nem fogom õt erõltetni, vagy kényszeríteni.

- Mikorra kell otthon lenned? - Nem kaptam idõpontot, igazából nem is adtam anyámnak lehetõséget arra, hogy mondjon nekem bármit is.  Dühös voltam a locsogása miatt és az apám miatt is.  Ismerem mindkettejüket, jól tudom, hogy milyenek. Csak féltenek és biztonságban szeretnének tartani, de én soha sem kértem õket erre. Én nem vágyom arra, hogy bezárva tartsanak engem mindig. Jó lenne végre elfogadniuk, hogy felnõttem. Gyermekként még rendben volt, hogy mindig mellettem voltak, neveltek, gondosan figyelemmel tartották minden lépésem, és ha valamit elszúrtam, akkor kedvesen megdorgáltak és elmondták a hibáimat. 

- Ez most erõsen úgy hangzott, mintha csak egy kiskölyök lennék – fintorodom el.

- Tudod, hogy értettem – felé fordulok és elveszem a felém nyújtott poharat.

- Aha. Köszönöm – emelem feljebb a poharat egy kicsit, hogy tudja mit köszöntem neki meg az elõbb. Nyilván feltûnhetett neki, hogy eszem ágába sincs megválaszolni a kérdését, így inkább megismétli a kérdést. Hátha csak ideiglenes süketségem miatt nem hallottam meg a kérdését.

- Jude – szól rám. Sóhajtva nézek rá végül és a tõlem telhetõ legnagyobb nyugalommal vonok vállat.

- Egész héten valami ügyrõl panaszkodott, hogy az egyik újonc futni hagyott valakit, aki állítása szerint eléggé nagykutya. Nem jó értelemben.

- És ez miért baj? - szemöldököm összevonva figyelem. Az imént közöltem vele, hogy egy veszélyes bûnözõ szabadlábon van, és valahol kint bóklászik az utcákon. Erre õ megkérdezi, hogy ez miért baj?

- Ha eltekintünk amellett, hogy apám egyik embere csak úgy, hagyott egy ilyen alakot futni, leginkább az a baj ezzel az egésszel, hogy az apámnak köszönhetõen ültették volna le. És hidd el, ezt azok az emberek többnyire nem veszik jó néven.

 

Belépve az ajtón egy igen komor szempárral találom szembe magam. Felsóhajtok és a falon függõ órára meredek. Elkéstem. 

 

- Hol voltál? - kérdi apám szemeivel vizslatva. Úgy érzem magam, mintha egy hatalmas nagyító alatt tartanának engem a szüleim. Túl rövid pórázt kaptam. 

 

- Ne bántsd õt, hiszen dolgozni volt – szól közbe anyám, majd rám nézve azonnal szája elé kapja tenyerét. Ez már kijött és õ nem tudja visszaszívni. Szép kis slamasztikába kerültem anyám meggondolatlansága és feledékenysége miatt.

 

- Mégis milyen munkád van neked? - csap tenyerével a kis asztalra,  a rajta lévõ apró szobrocskák megrezzennek tiltakozásként. Két kezemet felemelem védekezõen, majd bólintok és leülök a kanapéra. Oké. Mindent elmondok neki, csak ne emelje fel a hangját. 

 

- Amennyiben hajlandó vagy meghallgatni, mindent elmondok szépen sorjában – mondom. 

 

 

 

A tegnapi beszélgetés hiába nyúlt el olyan hosszúra, apám hajthatatlan volt. Még most is az, és én pontosan emiatt a hajthatatlansága miatt vagyok ilyen kellemetlen helyzetben. Belépve a fõnök irodájába, apám mint valami kedélyes idõzített bomba békésen elmosolyodik. Ez nála mindig csak rosszat jelenet. Apám nem olyan ember, aki szeret mosolyogni. Talán még az anyámmal való esküvõjét is fapofával állta végig. 

 

- Errõl szó sem lehet – fakad ki, miután végighallgatta  a fõnökömet. - Még hogy a fiam itt dolgozzon? Neki iskolában a helye, utána meg otthon.

 

- De Abe-san, értse meg, sok diákunk van, akik iskola után itt dolgozik és sosem volt még velük baj – bármit is mond reménytelen. Apámat nem lehet kész érvekkel meggyõzni. Ez olyan neki, mint halottnak a csók.

 

- Engem ez nem érdekel, én... - mondandóját ujjak halk üteme szakítja félbe. Kopogtatás után pár pillanattal be is lép, egyre kellemetlenebbül érzem magam. Ehhez igazán nem kérek nézõközönséget. 

 

- Te mit keresel itt? - támadja le azonnal apám. 

 

- Azumi Ren-kun itt dolgozik, õ az egyik legjobb szobapincérem – jól hallható büszkeséggel beszél róla, az említett személy pedig meghajol. - A vendégek odavannak érte, bár nem beszél sokat, de igen udvarias és illedelmes fiú. Õ tanítja be a maga fiát is – érzem, hogy egyre sápadtabbá válok. Ezt miért mondta? Miért nehezíti még ennél is jobban az életemet? 

 

- Hogy mi? - apám tekintete végigfut a szobában tartózkodókon végül rajtam állapodik meg. - Szóval ezért akartál itt dolgozni, mi? - Nem. De hiába mondanám ezt neki. Úgy sem hallgatna végig. Bármit is mondanék nem hallaná. - Halljam! Emiatt az alak miatt vagy itt, igaz? Hiszen azt sem tudod, miféle.

 

- De nem is hagyod, hogy megismerjem! Senkivel sem hagysz barátkozni – fakadok ki, tõlem szokatlan idegességgel. Úgy érzem magam, mintha egy hatalmas szakadék szélén toporognék, de senkim sincs, aki esetleg visszaránthat. Elegem van belõlük, de legfõképpen az apámból. Õ számtalan hibát elkövetett a múltjában, de nekem még csak életet sem ad. Eddig még egyszer sem menekültem, a problémák elõl, de ezt már tényleg nem bírom tovább. Ismeretlen az épület még nekem, de jelen pillanatban még ez sem tud lekötni. Ha eltévedek akkor így jártam. Valahogy majd csak kikeveredek innen. Ujjak fonódnak karomra, majd maga felé fordít engem. Szánalmas vagyok. Elfordulok tõle, ennél megalázóbb helyzetbe nem akarok kerülni. Felsóhajt, úgy mint aki már nagyon unja ezt az egészet. 

 

- Nem kellett volna így beszélned az apáddal, még akkor sem, ha igazad van – nem érti. Nem fogom neki elmagyarázni, amúgy is lényegtelen. És ez õt nem is érdekelné. Most csak nyugtatni akar... vagy megoldani, hogy eltûnjek innen. Esetleg eléri apámnál, hogy elvigyen engem valahová, hogy minél messzebb kerüljek ettõl a helytõl és tõle. Hogy többet ne bosszanthassam a hülyeségeimmel. 

 

- De sosem hallgat meg! Sosem érdekli, hogy én mit szeretnék, mindig csak az van, amit õ akar. Nem enged barátkozni, nem engedi, hogy azt tegyem, amit akarok. Csak azért, mert rendõr, azt hiszi, hogy mindenki, aki rám néz, bûnözõ és bántani akar! Szerinted ez igazságos? 

 

- Nem, egyáltalán nem az – rázza meg fejét. Szívem szerint ezen most elmosolyodnék. Minek mondtam el én ezt neki? - De akkor sem viselkedhetsz úgy, mint egy kisgyerek. És a reakciódból ítélve, nem fogadta jól a dolgot, igaz? Tegnap elmondtad neki, mi? 

 

- Aha – bólintok rá nézve. Nem tartom lényegesnek, hogy bõvebben is kifejtsem a tegnapi napot, de részben mégis megteszem. - Azt mondta, majd ma bejön és beszél Sawada-sannal, meg hogy felelõtlen, ostoba kölyök vagyok, aki nem képes soha semmit normálisan csinálni. Azt mondta, elszúrom az életem, mert nem hallgatok rá. Pedig én csak szeretnék önálló lenni, szeretnék a saját hibáimból tanulni és õ nem lehet ott mindig mellettem. Szeretnék végre önmagam lenni, nem az a fiú, akinek õ akar látni. 

 

- És ezeket neki is elmondtad? - csak a fejemet rázom kérdésére. Hogy mondhatnám el neki, ha meg sem hallja szavaimat? Nem, ez reménytelen. - Szerintem jót tenne nektek, ha végre õszintén beszélnétek egymással, vagy valami ilyesmi – kedves tõle, hogy segíteni akar, de nem ismeri az apámat. Kezét vállamra teszi. Bármennyire is próbál megnyugtatni nem megy, addig nem, amíg az apám itt van az épületben. Fejemet csóválva rázom le magamról érintését. 

 

- Az, ami nekem jót tenne nem azonos azzal, ami neki tenne jót – felelem fanyarul elmosolyodva. Nem fejtem ki neki bõvebben is. Igazából, apám egyetlen vágya az, hogy jó iskolákban tanuljak, legyen egy jól fizetõ állásom, és további hátralevõ életükben velük éljek. Ezzel mindössze az a baj, hogy nekem eszem ágába sincs velük maradni. 

 

- Akkor is beszélned kellene vele – mondja csendesen, miközben szép lassan elindulunk az iroda felé. Laposan meredek rá, mi nem volt neki világos abból amit mondtam neki? Apámmal senki sem szállna szembe. Legalábbis akinek van esze, az ráhagyja a dolgokat. És most én is pontosan ezt teszem. 

 

- Mi vagy te, valami oktatómûsor? - kérdem idegesen. Haragom nem felé irányul, egyszerûen rosszkor van rossz helyen. Elég kimondanom a szavakat, de azon nyomban meg is bánom õket. Egyébként is, nem vele kellene üvöltöznöm. Egyáltalán nem szoktam üvöltözni senkivel, ez most csak egy kisebb kiborulás. Lehajtom fejem és csak meredek magam elé. - Bocsánat – motyogom ránézve és ott hagyom. Nem várom meg apámat, nélküle lépek ki az ajtón. Elegem van ebbõl a napból, pedig még el sem kezdõdött. Már az sem érdekel, ha kirúgnak, nagy valószínûséggel apám úgyis megoldja, hogy ne dolgozhassak itt. Éppen, hogy kiérek az ajtón, szaladni kezdek. Edzésben vagyok tartva annyira, hogy bírjam az egyhangú tempót.

 

 

Beérve a házba anyám kukkant ki a szoba ajtaján. Villámló szemekkel nézek rá, de õ csak mosolyog. Miért is ne tenné. Hiszen nem õt alázták meg. Hanem engem.

 

- Hát te? - érdeklõdik meglepetten. Nem szólok semmit, elmegyek mellette és hagyom, had gondolja túl a dolgokat. Tõlem magyarázatot nem fog kapni.  Szobámba lépve, felkapom a táskám és már megyek is ki. Szükségem van pár holmira, elmegyek egy kicsit lehûteni magam. 

 

- Jude hová mész? - siet utánam anyám. Ránézek majd megrázom a fejem. Nem akarok vele beszélgetni. Miatta kerültem ilyen helyzetbe, ha gondolkodna mielõtt megszólal, most nem lenne ez az egész. 

 

- Majd este jövök – szólok halkan és az uszoda felé megyek. Régebben sok idõt töltöttem ott. Nincs olyan dolgozó, akit ne ismernék. Van bérletem, így nem kell külön vacakolnom semmivel sem. Kapok egy kulcsot és átöltözök.  Az elmúlt idõben keveset jártam itt, mindig volt valami dolgom, ami miatt hanyagolnom kellett az úszást. Most már legalább van idõm, és ebbe még apám se tud belekötni. 

 

 

Már besötétedett, amikor kilépek az uszoda ajtaján. Még mindig úgy gondolom, hogy túl rövidek a nappalok. Nem megyek haza, most még egy temetõben is jobban érezném  magam mint otthon. Leülök egy padra, pontosan a dohányozni tilos tábla mellé és kezeimet zsebeim mélyére süllyesztve figyelem az elõttem elhaladó embereket. Itt mindenki siet valahová. Úgy néz ki, én vagyok az egyedüli, aki nem tudja hová is menjen most.

 

- Miért mentél el ma? Apád mindenhol keresett - ül le mellém egy határozottan ismerõs alak. Azumi Ren. Nahát. Vállat vonok. Valószínûleg most végezhetett a munkával, vagy valami. Az is lehet, hogy volt egy kis dolga valamerre. 

 

- Ennél nagyobb bajba már nem tudok kerülni – felelem nem törõdõen.  Valójában már tényleg nem érdekel mit gondol rólam az apám vagy õ. Bármit is teszek, nem fogok megfelelni senkinek. Ezzel az erõvel, akár kint is maradhatok. Ha akar valamit a családom tõlem, akkor majd megkeres. 

 

- Úgy gondolod?

 

- Tudom – válaszolom felállva a padról, aztán várakozva nézek rá. Elvileg neki az lenne a feladata, hogy engem betanítson vagy mi. De nem tudom még mindig van e munkahelyem vagy sem. Ha már nincs, akkor semmi közünk egymáshoz. Neki lehet tényleg jobb lenne, ha engem kirúgnának onnan. Elmosolyodom ezen a gondolaton. Ha még nem tették meg, akkor könnyedén meg tudnám oldani. 

 

 

 

 

- Jude – sóhajtja fejét csalódottan csóválva. 

 

- Csak beszélgettünk – nézek ki az ablakon. Könnyebb így beszélgetnem vele, hogy nem látom az arcát. 

 

- Csak beszélgettetek. Eszem megáll. Ismered egyáltalán? Tudod, hogy ki õ? - emeli fel hangját. Arca kivörösödik a harag miatt. Az övvel kezdek el babrálni, semmi esélyem arra, hogy kimagyarázzam magam elõtte. Úgyis azt fogja hangoztatni újra és újra amit õ gondol. Felesleges energiát pazarolnom ebbe a beszélgetésbe. 

 

- Nem – adom meg magam végül. Ajkait apró, kemény kis mosolyra húzza és  biccent.

 

- Jó kölyök vagy te – parkol le a garázs elõtt. Kiszállok a kocsiból és bemegyek a házba.  A konyhába lépve kotorászni kezdek egy kicsit a hûtõben. Némi ételt elõvéve egy tálcára pakolom õket és a nappaliba megyek bekapcsolni a TV-t. Anyám ül le mellém. Nincs sok kedvem újra végighallgatni apám szavait kedvesebb hangon. 

 

- Jude – simítja kezét fejemre, ügyetlenül kapok a tálca után amit túl közel tettem a kanapé széléhez. 

 

- Már apát végighallgattam – nézek rá elmosolyodva. - Miért tart annyira attól, hogy rossz társaságba keveredek?

 

- Fiatalabb korában tett õrültségeket, olyanokat amikre nem büszke. Téged csak félt. 

 

- Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy önálló gondolatokat hozzak. Nincs szükségem a féltésére – húzom fel lábaimat is a kanapéra. Anyám csak mosolyog rajtam. 

 

 

 

Megpróbálok önálló lenni, és minél kevesebbszer rászorulni a szüleimre. Már csak valami munkát kellene találnom, anya nagy segítség nekem. Fõleg, hogy apa elõtt mindent titokban tart és nem kotyog ki semmit.  Vele sokkal jobban kiszoktam jönni mint apámmal. Ismernek már sokan engem itt, de én egy helyen szeretnék nagyon dolgozni. Ott legalább macera nélkül tudnék beszélni vele, és nem kellene attól tartanom, hogy mikor jön az apám. Keddre kell bemennem, kissé tarok attól, hogy Ren mit reagál majd. Annyira azért csak nem szúrhattam el az életemet. Ha minden bukni fog legalább elmondhatom magamról, hogy van egy munkám. Az is jobb mint a semmi. 

Az irodában szépen alaposan mindent átbeszélek a fõnökkel. Hamar megkedvelem õt, hiszen egyenes beszédû és határozott jellem. Az ajtó nyitódására mindketten felkapjuk a fejünket. Szemei elkerekednek amikor észrevesz engem. 

 

- Jude – ad hangot meglepettségének. - Mi a jó édes életet keresel itt?

 

- Szóval ismerik egymást? - a fõnök kérdése felettébb értelmetlen. - Azumi-kun, õ itt az új munkaerõ, kérem, tanítsa be!

 

- Mi van? - kezd el értetlenkedni. Meghajolok elõtte aztán várakozva figyelem õt. 

 

- Remélem, a segítségemre leszel, Azumi-kun – mosolyodom el. Int nekem én pedig szó nélkül indulok el utána. Csak bízni tudok abban, hogy tényleg a segítségemre lesz. Nélküle én itt teljesen elveszek. Hirtelen torpan meg elõttem és fordul felém. Nem valami boldog, megint hülyeséget csináltam. 

 

- Miért ide? Annyi hotel van még a városban. 

 

- Mert látni akartalak, és ez az egyetlen módja – vonok vállat úgy mintha nem is érdekelne annyira ez az egész. 

 

- És ha apád megtudja? - emeli meg egyik szemöldökét. - Tudja egyáltalán, hogy itt dolgozol? Vagy talán nem is szóltál róla, igazam van, ugye, Jude? - néz rám. Lesütöm szemeimet, ezt aztán jól megkaptam. 

 

- Sajnálom – motyogom megemberelve magam és a szemeibe nézek. Ha már ekkora õrültséget csináltam vállalom is a felelõsséget. - Apám nem tudja, de anyám igen – mondom megpróbálkozva egy halvány mosollyal. Erre õ csak a fejét fogja és újra elindul. Mély levegõt veszek és utána megyek. Minden fontosabb információt eldarál nekem, amit pedig nem értek megmutatja. Annyira nem is bonyolult mint amilyennek ezt én hittem. A nap vége felé már kezdek fáradni. Az elsõ munkanapok mindig nehezebbek, mint a többi. Apámnak is el kell majd mondanom mindent. Jobb ha tõlem tudja meg. Csak arra kellene rájönnöm, hogyan kezdjek majd bele a mondandómba. Apámnak nem mindegy mit mondok. Neki jól meg kell válogatnom a szavaimat. 

 

 

Kabátomat magamra kapva köszönök el mindenkitõl. 

 

- Nagyon haragszol rám? - kérdésemre nem is tudom milyen választ várok. Nem nézek rá, mert ha esetleg igent mond, nem akarok a szemébe nézni. 

 

- Nem, de ne tegyél többet ilyet – bólintok a kapucnit pedig a fejemre húzom. Ha minden igaz apám most úgy tudja éppen az uszodában vagyok. Eléggé sok idõt szoktam ott eltölteni, nem kell sietnem annyira, hogy hazaérjek. 

 

- Merre laksz egyébként? - érdeklõdöm továbbra is halk hangon. Valamiért, most nincs kedvem hangosabb beszédhez. 

 

- Ez most miért is érdekel téged? - néz rám kíváncsian. Ujjaimat zsebeim mélyére süllyesztem és magam elé nézek. 

 

- Csak próbálok beszélgetni veled – válaszolom lemondóan. Most már tényleg nem értem miért akarok vele jóban lenni. Láthatóan õt egyáltalán nem érdekli ez az egész. Akkor meg én minek bajlódok vele? A válasz egyszerû. Fogalmam sincs. Egyszerûen csak jó a közelében lenni és kész. Ennél többet én sem tudok. 

 

- Nem kellene már indulnod haza? - kérdi, és még arra sem veszi a fáradtságot, hogy felém forduljon. 

 

- De. Megyek is – biccentek felé aprót és gyorsítok lépteimen. Azt hiszem neki pont mindegy ki van mellette, vagy, hogy kivel beszélget. Mentségemre szóljon én tényleg megpróbáltam összebarátkozni vele. Láthatóan igen kevés sikerrel. De a szándék a fontos. Nem igaz?