-          - Nos, van valami, amiben a segítségedet kérném – mondja, mire rögtön beugrik egy opció. – Szombaton egy barátom, Xu Li Chiang fotókiállításának a megnyitója lesz, és én is hivatalos vagyok rá. Arra szeretnélek megkérni, hogy kísérj el engem. Egyedül nem illendõ elmenni, nekem pedig… nos… rajtad kívül nem igen vannak hölgy ismerõseim.

-          - Ezt kéred cserébe a ruháért? – kérdezem nemkicsit meglepetten.

-          - Miért mit hittél? – lepõdik meg õ is. – Én nem vagyok ”olyan” férfi, aki kihasználna egy lányt. Nem akarom, hogy feküdj le velem, vagy ilyesmi, mert gondolom, erre gondoltál. Én nem vagyok olyasvalaki, aki mocskos dolgot kérne néhány ruháért, és szépítkezõszerért cserébe. Jia Ying jobb ha tudod.

Lehajtom a fejem, és vörös fejjel gondolkozom el a szavain. Rosszul ítéltem meg õt, biztos meg is sérthettem, ostoba voltam. Észben kell tartanom, hogy õ egy jóember, és ne általánosítsam. Ezt tartsd észben Jia Ying!

-          - Valóban valami ilyesmire gondoltam, amit mondtál – vallom be pironkodva. Olyan ostobán érzem most magam… - A falunkban a gazdag fiúk mindig… nos… nem túl tisztességes dolgokat kértek a leányoktól, ha drága ajándékokat adtak nekik. De kellemesen csalódtam, hogy te nem olyan vagy, és örömmel elmegyek veled a megnyitóra. Feltéve, ha valóban komolyan gondolod.

-          - A lehetõ legkomolyabban – villant felém egy mosolyt. – A ruha pedig csodásan áll rajtad, hidd csak el. Mindössze ki kéne engednek a hajad, és némi szájfényt kenni az ajkaidra. Bár az utóbbi nem is fontos. Jobban szeretem a természetes szépséget, és te gyönyörû vagy, Jia Ying – szavaira elpirulok. Még hogy én gyönyörû?

-          - Én… - megrázom a fejem és paradicsom piros  fejjel, álldogálok elõtte.

-         -  Inkább megmutatom a könyvtárat. Gyere velem!

***

Az úton a könyvtár felé mind a ketten némán lépdelünk egymás mellett. Nem nézek rá, mindig eléggé zavarban vagyok a dicsérete miatt. Úgy érzem, mintha egy kismadár lenne bezárva a mellkasomba, a szívem õrült ütemben ver.

Mikor végre elérjük a könyvtárat, ámuldozva járatom körbe a pillantásom. Ez egyszerûen gyönyörû! Életemben nem láttam még ennyi könyvvel megrakodott könyvespolcot!  El is indulok gyönyörködni a sok könyv között.

-          - Tetszik? – indul utánam.

-          - Ez… fantasztikus – mondom ámuldozva. – Még sosem láttam ennyi könyvet.

-          - Ha akarod, bármelyiket elviheted, amelyik kínai nyelven van – mondja szelíden. Simogat a hangja. – Nem hiszem, hogy beszélsz idegen nyelveket.

-          - Valóban nem. Sajnos, nem sokáig járhattam iskolába – szinte suttogom a szavakat. Elszomorít a tudat, hogy a kortársaim az iskolában annyival több mindent megtanultak. Én szeretnék olyan tudás birtokában lenni, mint õk.

-          - Hány éves vagy? – tereli a témát. – Azt hiszem apám sem említette, és kíváncsi vagyok.

-          - Tizenhat – mondom egyszerûen.

-          - Ezek szerint, három évvel vagy nálam fiatalabb – három évvel? Az nem is olyan sok. – Ha itt járnál iskolába, a középiskola felsõ tagozatában tanulnál. Én egyetemista vagyok, elsõ éves és Turizmus-Vendéglátást tanulok, meg Szállodaismeretet. Egy nap én fogom átvenni pám cégét, ha õ nyugdíjba vonul – magyarázza nekem, én pedig elgondolkodom a szavain. Szeretnék középiskolába járni.

-          - Akkor bizonyára nagyon elfoglalt leszel – jegyzem meg. – Han úr azt mondta, hogy egy hatalmas szállodalánca van, és az ingatlanügyben is benne van, bár én nem értek az ilyesmikhez. De azt mondta, hogy ez sok munkával jár – gondolok vissza Han úr szavaira.

-          - Így van – bólint. – Apám mindig is keveset volt itthon, de mindig foglalkozott mind velem, mind a nõvéremmel. Sosem hanyagolt el minket a munkája ellenére sem. Én is szeretnék egy nap ilyen ember lenni.

Figyelmesen hallgatom a szavait. Büszke az édesapjára és szeretne olyanná válni, mint õ. Ez nagyon szép dolog, de nem lesz magányos, ha sokáig távol lesz a munka miatt azoktól akiket szeret? Nem lesz szomorú? Persze, még van ideje addig, amíg átveszi a láncot, de lelkileg fel kell majd készítenie magát. Nehéz dolog, ha távol vagy azoktól, akiket szeretsz.

-          - Xuan Lai, te egy jó ember vagy – mondom egy halvány mosollyal az arcomon. – Tudod, vidéken a lányokat nem igazán küldték iskolába, hiszen pénzpazarlásnak hitték – kezdek mesélni elrévedve. – A lányok dolga az, hogy férjhez menjenek, és gyereket neveljenek. Ezt hallgattam én is a bátyáimtól, és a legtöbb embertõl. Mindenkit meglepett, mikor édesapám eldöntötte, hogy én is iskolába fogok járni – vetek egy gyors pillantást Xuan Lai-ra, aztán folytatom. – Apám azt akarta, hogy vigyem valamire, hogy jobb életem legyen. Szentül hitte, ha tanulok, sokra fogom vinni. Azt akarom, hogy büszke legyen rám – fejezem be a mondandóm, és lehajtom a fejem. 

- Nem várom meg, hogy válaszoljon, elindulok a sorok között. Leemelek egy nagy rakás könyvet, irodalmat, történelmet, filozófiát, szinte mindent amit csak elérek, és kínai nyelven van. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek a cukorkaboltban, legszívesebben az összest magammal vinném, de az már tényleg túlzás lenne. Végül megint megállok Xuan Lai elõtt, és felpillantok rá a könyvek mögül.

-         -  Nem sok ez egy kicsit? – kérdezi mosolyogva. – Nem kell ám egy nap alatt az egész könyvtárat kiolvasnod – szélesedik a mosolya.

-          - Ennyi elég – mondom egyszerûen.

-          - Segítsek cipelni õket? – már nyúlna is egy adag könyvért, de hátrébb lépek egyet, hogy ne tudjon elvenni belõlük.

-          - Köszönöm, boldogulok egyedül is – mondom bocsánatkérõ szemekkel. – Mikorra hozzam vissza õket?

-          - Amikor végzel velük – feleli egyszerûen. – Nem kell sietned velük.

~*~

Visszaérve a szobámba elfekszem az ágyamon, és meredtem bámulni kezdem a plafont. Elég eseménydús ez a nap. Szemem sarkából ránézek a földön, szatyorban heverõ ruhákra. Fotókiállítás, ha? Oldalamra fordulok, és felveszek egy könyvet a könyvtáriak közül. Elõször csak belelapozgatok, majd felülve olvasni kezdem. Régen volt már olyan könyv a kezemben ami ennyire jó állapotban lenne, mint ez. Nagyon-nagyon fogok rá vigyázni , ebben biztos vagyok.

Hallom, ahogy kattan újra az ajtóm, és a fehér macska, belépdel a szobámba. Megjegyzem az oldalszámot, és lerakom a könyvet az éjjeliszekrényemre. A cicus, újfent felugrik az ágyamra, és nekidörgölõdzik a lábamnak.

-          - Oh, szóval te mostantól állandó vendégem leszel? –beszélek a cicushoz, aki csak halkan dorombol, és a kezembe simul.

Egy kis ideig simogatom a macskát, játszom vele egy kicsit, aztán feltápászkodva elindulok a fürdõ felé. Ki akarom próbálni ezeket a kencéket, amikor Xuan Lai-tól kaptam. Elolvasom milyen instrukciók szerepelnek a tubusok hátulján, majd nekiveselkedek a hajmosásnak, hogy éles helyzetben is kipróbálhassam ezeket a mindenféle szépítõszereket.

Reggel fésülködés közben olyan a hajam, mintha beleköltözött volna egy oroszlán, amíg én aludtam. Borzalmas. Bosszúsan morogva kötöm hátra szétálló tincseimet, és rohanok is le a konyhába, hiszen igencsak késésben vagyok. Rögtön be is állok csinálni a dolgom, de azért elkapom Yin asszony rosszalló pillantását, ahogy észrevesz. Muszáj lesz bocsánatot kérnem tõle. Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy ma mindent a szokásosnál gyorsabban kell megcsinálnom, villámgyorsan megterítek az étkezõben, majd visszatérve a konyhába bocsánatot kérek. Yin asszony megszid, de tudom, hogy jogosan, elvégre én voltam az, aki hibázott.

Estefelé végzek a munkámmal, majdnem egész nap pucoltam az ablakokat. Megmosom a kezem meg az arcom, farkasszemet nézek magammal a tükörben. Ágyamra ülve olvasom tovább a félbehagyott könyvet, észre sem veszem milyen gyorsan telik az idõ. Az olvasásból hasfájás zökkent ki. Elmegyek lezuhanyozom, aztán befekszem az ágyba, és összekuporodva próbálok aludni. Szenvedek egy ideig, aztán megelégelve a dolgot, magamra veszem azt a kék hálóköntöst, és lecsoszogok a konyhába. Elég késõ van, a ház lakói nagy valószínûséggel már mind alszanak.

Elõveszek egy lábost, töltök bele vizet, aztán felrakom forrni. Fent egy polcon van a köménymag, amibõl teát szándékozom fõzni, de nem érem el, így oda kell húznom egy széket, hogy elérjem. Diadalittas mosoly terül szét az arcomon, mikor a kezemben érzem végre a kis üveget, amiben a kömény van.

-         -  Jia Ying, te meg mit keresel ilyen késõn a konyhában? – hallok meg a hátam mögül egy értetlen hangot. A meglepetéstõl kis híján le is borulok a székrõl.

-          - Teát készítek – mondom lekászálódva a székrõl.

-          - Ilyenkor? – lepõdik meg.

-          - Mint látod – nézek a szemeibe. – Fáj a hasam, és édesanyám ilyenkor mindig köményteát készített – magyarázom, és beleszórok párat a forró vízbe. – Te kérsz valamit? – pillantok rá, mire csak megrázza a fejét.

-          - Én sem tudok aludni, szóval gondoltam járok egyet. Aztán megláttam, hogy ég a villany a konyhában – válaszol a fel nem tett kérdésemre, mire csak bólintok.

Leszûröm a teát, aztán teszek bele egy kis mézet, majd odalépve a hûtõszekrényhez, kiveszem a tejet, felmelegítek belõle egy kicsit egy bögrében, majd abba is öntök egy kis mézet, meg teszek bele egy kevés fahéjat. Megfogom a két bögrét, és odalépkedek Xuan Lai-hoz.

-          - Tessék – nyújtom oda neki a bögrét. – Ez segít majd elaludni.

-          - Jia Ying – fordul felém, és a nevem hallatára felnézek az arcába – nekem délelõtt dolgom van. Mi lenne, ha délután találkoznánk? Mondjuk kettõkor? Érted megyek a szobádba, szóval mondd meg Yi asszonynak, hogy délutánra tegyen téged szabaddá.

-          - Rendben van, Han úrfi – biccentek.

-          - Ó, és hagyd ezt a Han úrfizást – mondja. Te nem a cselédlányom vagy, hanem a leendõ mennyasszonyom. Hívj Xuan Lainak, oké?

Meg sem várja a válaszom, hanem egyszerûen elhagyja a szobát. Néhány pillanatig még bámulom az ajtót, aztán magamra eszmélek, és visszatérek a varráshoz. Leendõ mennyasszony, he? Ráadásul alig ismerjük egymást, és tegezzem pedig jóval felettem áll. Ez nagyon furcsa lesz, de ez a fiú is összességében nagyon furcsa. Megint megfájdul a szemem, szóval hátradõlök a széken, és behunyom a szemem. Van egy olyan érzésem, hogy ez az egész nem lesz sétagalopp.

A varrás befejeztével, elmegyek a konyhába az ebédnél segédkezni, és beszélni Yi asszonnyal, hogy délután nem fogok dolgozni. Szeretek a konyhában lenni, mindig egy kellemes nosztalgikus érzés kerít hatalmába, mikor elkezdem megmosni, majd felszelni a zöldségeket. Édesanyám jut eszembe, mikor együtt fõztünk mikor kicsi voltam, és mikor én fõztem neki, mikor megbetegedett. Természetesen, itt jobb minõségû alapanyagokkal dolgozunk, és sokkal több a hús is, de attól még a régi idõket juttatja eszembe. Yi asszony, elenged a délután, így mosogatás után elvonulhatok a szobámba.

A szobámban elfekszem az ágyamon és élvezem azt a kis idõt, amit egyedül tölthetek, hiszen még van húsz percem a találkozóig. Meglepõdöm mikor hallom a kilincs kattanását, és rögtön felülök az ágyban. Azt hiszem Xuan Lai jött elõbb, ám egy fehér hosszúszõrû macska jön be a szobámba. Nagy szemeivel engem bámul, majd nemes egyszerûséggel felugrik az ágyamra és belemászik az ölembe. Óvatosan, lassan elkezdem simogatni a bundáját. Olyan puha… Ásít egy nagyot, majd elkezd dorombolni, miközben helyezkedik. Szeretem a macskákat, a szomszéd lánynak is volt egy macskája, aki rendszeresen átjárt hozzánk. Bár õ nem volt ilyen gyönyörû macska, mint ez.

Kopognak az ajtómon, majd egy „Tessék!” után be is jön Xuan Lai, szatyrokkal a kezében. Nagy, teli szatyrokkal a kezében, de pillantása az ölemben doromboló macskára siklik.

-          - Hát itt vagy, te rossz cica! – intézi a macskának a szavait, és csóválja a fejét.

-          - Han… - kezdeném, de eszembe jut, hogy tegeznem kell. – Xuan Lai ez a te macskád? – kérdem kissé zavartan. Akkor megszabadna egyáltalán simogatnom? Itt szabadna egyáltalán lennie ennek a cicusnak? – Nem tudtam, egyszerûen csak… bejött – jobban mondva beengedte magát.

-          - Igen, remekül ért ahhoz, hogyan nyissa ki az ajtót – nevet fel, mire a macska rápillant. – A neve Hópamacs, és egy fehér perzsamacska. De az utóbbi két napban úgy tûnik valaki sokat járt a kertben, igaz? – intézi a macskája felé a szavait. – Hát hol méltóztattál lenni, mi? Pedig hoztam ám neked valamit. És persze neked is, Jia Ying.

-          - Nekem? – kérdezem nem leplezett gyanakodással. Minek hozott nekem bármit is? Akar cserébe valamit majd tõlem?

-          - Ki másnak hoztam volna ennyi mindent? – mutatja fel a szatyrokat. Ennyi mindent vásárolt volna nekem?? – Szükséged van pár dologra, mert úgy láttam, nemigen van semmid. Vagy inkább semmid sincs, nem mintha ez baj lenne. Úgy értem… - figyelem, ahogy egyre vörösödik a feje. – Nem nézlek le érte, meg ilyenek csak… tudod… Gondoltam örülnél  ezeknek – teszi az ágyamra a dolgokat. – Nézd meg õket, és ha nem tetszenek, majd visszaviszem a boltba. Nem akarok rád tukmálni semmit, esküszöm.

Teljesen össze van zavarodva, jól észrevehetõen látszik, hogy legszívesebben visszaszívná az elõbb mondottakat. Nem mondom, hogy nem esnek rosszul a szavai, de nem tud rólam szinte semmit sem, úgyhogy nem okolhatom a feltételezései miatt. Kerüli a tekintetem. Ez egy annyira vicces szituáció a szememben nem is tudom visszafogni a nevetést. Nagyon régen nevettem utoljára, így még nekem is furcsa. Xuan Lai végre rám pillant, és kissé el van vörösödve az arca.

-          - Sajnálom – mondom, mikor befejezem a nevetést. – Nem rajtad nevetek – mondom a szemébe, majd megint elkezdem simogatni a cicust. – Voltak dolgaim otthon. Például könyvek – nézek ismét rá. – Nem voltam hajléktalan soha. Édesapám elhunyt mikor gyermek voltam, édesanyámmal ketten maradtunk egymásnak. Van két bátyám, de nagy köztünk a korkülönbség, ezért nem igazán jövünk ki, mintha idegenek lennénk – magyarázom, mintha valami teljesen hétköznapi téma lenne. – Ennyire érdekel milyen képet alakítok ki rólad magamban?  - vonom fel fél szemöldököm

-          - Igen! Mármint… Elvégre a mennyasszonyom leszel… - keresi a szavakat. – Nem ártana, ha jól kijönnénk – mélyen a szemébe nézek. A macsek kimászik az ölembõl,és odavánszorog a gazdájáig, én pedig felhúzom a térdeimet és a lábfejemet kezdem nézni.

-          - Soha nem gondoltam a házasságra – mondom és a gondolatra, hogy egy nap házasok leszünk, egy szobán fogunk osztozni, és valószínûleg gyereket is kell szülnöm neki, elvörösödöm. 

-          - Segítsek kipakolni? – kérdi egy-két perc csönd után. Bólintok és felállok az ágyról, majd elkezdem az egyik szatyrot kipakolni. Valami ruhának tûnõ dolgok vannak benne.

Puha és bolyhos az a valami amit kiemelek a szatyorból. Valami világos halványkék köntös féle. Megforgatom párszor, végigsimítok rajta, kissé nagynak tûnik nekem, de egyelõre még rá kell jönnöm mit is tartok a kezemben. Szépen összehajtom, és lerakom az ágyamra, miközben Xuan Lai tubusokat pakol ki az éjjeliszekrényemre.

-          - Tetszik a hálóköntös? – kérdi óvatosan, mire bólintok. Szóval hálóköntös… Kiemelek egy kék hálóruhát, ami be kell vallanom eléggé tetszik. – Remélem szereted a kéket – bólintok. A kék szép szín.

A hálóruhát is félrerakom, de még mindig vannak dolgok a szatyorban. Kiemelem a következõ darabot, ami egy gyönyörû hagyományos ruha, alatta van még egy és még az alatt is van. Kis dobozkákat is megpillantok az egyiket kinyitom, és egy gyönyörûen kidolgozott hajtût találok benne. Visszazárom a dobozt, visszahelyezem a szatyorba a kiemelt hagyományos ruhával együtt.

-          - Ezeket nem fogadom el – nyújtom oda neki a szatyrot.

-          - Miért? Nem tetszenek? – kérdi kissé elbizonytalanodva.

-          - Nem errõl van szó. Én ezeket nem fogadom el, túl drága dolgok, és nincs rájuk szükségem – mondom komolyan, és lerakom el a szatyrot.

-          - Lehet, hogy még nincs, de majd lesz. Ha nem tetszik, akkor kicserélhetem, de ha tetszik, akkor rakd csak el – száll vitába.

-          - Nem kell, köszönöm- erõsködöm.

-          - Legalább próbáld fel az egyiket! – gyõzköd, mire felsóhajtok.

Bólintok, és kitessékelve a szobából, becsukom az ajtót, és nekidõlök pár másodperce. Óvatosan kiemelem a ruhát, amit az elõbb visszahelyeztem a szatyorba. Fogalmam sincs, hogyan kell felvenni ezeket a ruhákat, de egyszer mindent el kell kezdeni. Olyan húsz perc elteltével, végre sikerül normálisan felvenni a ruhát, és megszemlélem magam a tükörben, majd elfintorodom. Nem áll jól nekem szerintem. Óvatos léptekkel odatipegek az ajtóhoz, és elõször csak résnyire nyitom, és kikukkantok rajta, elvégre eléggé megvárakoztatom Xuan Lait. Jobban kinyitom az ajtót, és hátrébb lépek, hogy bejöhessen, aztán lehajtom a fejem és érzem magamon, ahogy végignéz rajtam.

-          - Maradnak a ruhák, és nem nyitok vitát – mondja a szemembe nézve.

-          - Akkor átöltözöm – mondom, és félrekapom a tekintetem. – De semmi sincs ingyen, mit vársz, mit tegyek ezekért a dolgokért? – kérdezem gyanakvóan.

Mikor beültetett az autójában, éreztem mi fog történni, és mégsem tettem ellene semmit. Ugyan mit tehettem volna? Ha elfutok, utolér, ha megpróbáltam volna ellenkezni csak én bántam volna meg jobban. Patthelyzet. Úgyhogy most állok, egy táblával a kezemben és kerülöm az engem méregetõ emberek pillantásait. Minek a tábla? Azt hiszik nem tudok beszélni? Vagy bármit ráírhatnak a táblámra, mert a buta vidéki kislány úgysem járt iskolába, nem tudja elolvasni?  Nevetséges. Többen végigmérnek, odamennek a bátyámhoz érdeklõdni. Elterelem a gondolataimat, nem akarom hallani mit mond azoknak az embereknek, inkább a többi lányt figyelem. Egészen kicsik is vannak itt, de én vagyok a legidõsebb. A lányok nagy része olyan öt és tizenkettõ között lehet, a legtöbben sírnak. Megértem az érzéseiket, de magamnak sem tudok segíteni nem hogy nekik. Csak remélni tudom, hogy rendes helyre fognak kerülni.

Végül bátyám is elõkerül, egy férfival. Jól öltözött, látszik a vonásain, hogy korántsem abba a rétegbe tartozik mint én. Arrébb állunk, azt az ostoba táblát is letehetem végre. Következik a kölcsönös bemutatkozás, minden annyira merev és rideg. Mikor a bátyám megmondja hogy mostantól a férfihez tartozom semmi szomorúságot vagy bûntudatot nem tudok kiolvasni a szemébõl, vagy a mozdulataiból. Olyan érzésem van, mintha még örülne is annak hogy végre megszabadulhat tõlem. Nem érdekel. Eldöntöttem, hogy ez engem nem érdekel. Végül, megölel, de nincs semmi bensõséges ebben az ölelésben, egyszerûen átöleli a vállam, majd pár másodperc múlva el is enged. Õszintén szólva nagyon is örülök., hogy végre már nem ér hozzám.

Pár perccel késõbb már egy autóban ülök. Szép, és tiszta. Csak bámulok ki az ablakon, olyan gyorsan megyünk, hogy a fák a bokrok az egész táj egy csíkká mosódik össze. Legszívesebben kihajolnák az ablakon és hagynám, hogy a szél fújja a hajam. Legyûröm magamban a késztetést eme tettre, és figyelek a férfire, Han úrra. Elmondja mik lesznek a feladataim, mikor hova mehetek, mik azok a helyiségek, amiket kerüljek. Ahogy azt a szavaiból kiveszem fõleg fõzni és takarítani fogok, és valami házasságról is szó esik. Nem hagyom, hogy érzelmeim kiüljenek az arcomra, csak lassan bólintok mindenre, amit mond.

Estére megérkezünk Hongkongba.  Igaz csak egy töredékét látom a városból, de le vagyok nyûgözve a várostól. Aztán az autó leparkol egy háznál, aminél nagyobbat még soha nem láttam. A lábamat nézve követem Han úrt a házban, érzem magamon a személyzet kíváncsi pillantásait. A ház hatalmas, tágas és szépen berendezett, drága bútorokkal. Végül egy szobába érünk, ahol sejtésem szerint Han úr családja tartózkodik. Mindenki abba hagyja a csevegést mikor megpillant engem is. Elülünk, és az úr mellé, és még várunk valakit. Elvileg a fiát, aki kisvártatva meg is érkezik.

Kerülöm a tekintetét, de egy apró pillantást megengedek magamnak. Arcvonásai lágyak, kifinomultak, haja kiengedve borul a vállára. Õ legszebb férfi, akit eddig életemben láttam. Érzem magamon a tekintetét.

-          - Apám, szabad kérdeznem, hogy õ kicsoda? – kérdi, mikor leül az édesanyja mellé. A levegõben érezni mindenki értetlenségét.

-          - Mutatkozz be, leány! – szól rám szigorúan Han úr. Engedelmesen felállok és meghajolok.

-          - A nevem Lu Jia Ying – mondom halkan.  – Örvendek.

-          - De férjuram, mégis kicsoda ez a leány? Honnan hoztad ide? – akkor jól sejtettem, hogy ez a nõ a felesége, és a fiú édesanyja.

- Han úr elgondolkodik. Vajon, hogy fogadná a családja, ha elmondaná az igazat? Mármint a teljes igazat? Nem hinném, hogy túl jól.

-          - Jia Ying egy szegény parasztcsalád lánya – mondja végül Han úr. – A családjának pénzre volt szüksége, én pedig elhoztam. Úgy döntöttem, hogy jó szolgálatot fog tenni, és ha esetleg sikerül kitanítani, akkor õ lesz Xuan Lai felesége – mondja végig, és végig rendezve maradnak az arcvonásai.

-          - A feleségem?! – döbben le a fiú, és tekintete hol rám, hol az apjára siklik. Nem ellenkezik az apja akarata ellen, végül hozzám fordul. – Jia Ying, gyere velem, megmutatom a szobádat. Ha itt fogsz élni, és egy nap a feleségem leszel, meg kéne ismerkednünk, és nem ártana neked egy megfelelõbb ruházat sem –áll fel, és várja, hogy kövessem a példáját.

Elhagyjuk a szobát, majd õt követve megyünk végig a hosszú folyosókon. Elöl összekulcsolom a kezeimet, és úgy követem õt, figyelem a vállát, a hátának ívét. Hazudnék ha azt mondanám nem irigylem õt. Mindene megvan itt a családja, és nem szûkölködnek semmiben. Nem lepõdnék meg, ha utálatos lenne, nagyképû és arrogáns. Valahogy könnyebb elképzelnem ilyen negatívnak a személyiségét, hiszen ha kedves és figyelmes, akkor nem fogom tudni utálni õt.  Pedig nem tervezek bensõségesebb kapcsolatot senkivel. Nem akarok senkihez nem kötõdni.

Végül megáll egy ajtó elõtt, majd udvariasan kitárja, furcsa pillantással méltatom, majd belépek a szobámba. Saját szoba… Mennyire furcsa érzés. Nem valami nagy, számomra pont elég. A fal mellett egy egyszemélyes ágy, van egy ruhásszekrényem, egy éjjeliszekrényem, és egy egész alakos tükör. A szoba meleg színekben pompázik. Kellemes érzés belépni, mégis nagyon-nagyon furcsa.

-          - A ruháidat megtalálod a ruhásszekrényben, ha átöltöztél elkísérlek a házvezetõnõnkhöz, õ majd elmagyaráz mindent – mondja egy bíztató mosoly kíséretében, mire csak bólintok egyet.

Lassan lépkedek oda a szekrényhez és kinyitom. Nincs benne sok ruha, egy sima, fehér hálóing, egy kabát, és három sötétkék, nyugati stílusú ruha, amik leginkább a szobalányruhára hasonlítanak. Leakasztom az egyiket, és átveszem a ruhákat. Megnézem magam az egész alakos tükrömben. A ruha a térdemig ér, a szoknyában hátul van egy kis hasíték. Fehérgallér a nyakamnál, hát két gomb. A szekrény aljában van egy cipõ is. Kicsit nagy nekem, de masszív, sokáig tudom majd használni. Nevetségesen festek, ahogy még egyszer végignézek magamon a tükörben. Szinte elveszek a ruhában, szívem szerint most rögtön le is venném. Édesanyám ruháit amik eddig rajtam voltak, szépen összehajtom, aztán berakom a szekrény aljára.

 Kilépek a szobából, és rögtön érzem magamon a pillantását. Nem szólok semmit, csak várakozásteljesen nézek rá. Nem tudom mondanom kellene e egyáltalán valamit, és ha igen, akkor mégis mit? Ügyetlenül kisöpröm egyik vékony hajtincsem az arcomból, és tekintetem az õ hajára siklik. Olyan szép…

-          - Akkor induljunk is tovább – mondja és most nem elõttem, hanem mellettem halad. – Tudsz fõzni? – bólintok. – Ismered a nyugati ételeket is? – megrázom a fejem. – Félsz? – megrázom a fejem. Nem félek, csak szomorú vagyok… és talán egy kicsit csalódott… - Akkor, alapból ilyen hallgatag természet vagy? – érdeklõdik, amin kissé meglepõdök.

-        -   Mi értelme beszélni, ha nincs semmi mondandód?  - nézek egy pillanatra szemébe. Még néhány lépést teszünk, és megállunk egy ajtó elõtt. Xuan Lai bekopog, és egy idõsebb nõ lép ki rajta.

-         -  Yi asszony, õ itt Jia Ying. Kérem vezesse körbe a házban és mondja el neki mi lesz a feladata – mondja tisztelettudóan az asszonynak, és meghajolva ott hagy minket, gondolom visszamegy a családjához.

-         -  Lu Jia Ying vagyok. Örvendek a találkozásnak – hajolok meg az asszony elõtt.

Õ csak jóindulatúan mosolyog, aztán elindulunk körbe a házban. Elmondja a beosztást, mikor keljek, hova menjek. Megmutatja a konyhát, mint kiderült, idõm nagy részét itt fogom tölteni, segédkezem a szakácsnak. Mivel tudok varrni, Yi asszony elvezet a kis szobába, ahol a varrásra váró ruhadarabok vannak. Valamire csak a gombokat kell felvarrni, de a néhánynál vagy kissé át kell alakítani vagy megjavítani a szakadásokat. Yi asszony azt is mondja bevehetek a ruhámból, ha túl nagynak találom.

A körbevezetés végével, behív a szobájába és megmossa a hajam. Jó alaposan áttörli egy törülközõvel, majd vág egy keveset a végébõl, és a kezembe nyom egy csatot, hogy csatoljam fel a hajam holnap. A körmeimet is levágja, majd visszakísér a szobámhoz. Még utoljára figyelmeztet, hogy holnap reggel korán kell kelnem és, hogy az éjjeli szekrényem polcában találok egy ébresztõórát, ne felejtsem el beállítani.

Úgy is teszek ahogy mondja, beállítom az órát, átöltözöm a hálóingbe, de nem tudok aludni, csak bámulom a plafont, és hallgatom történik e kint valami. Viharoznak bennem az érzések, és nem hiszem hogy ma éjszaka túl sokat fogok aludni. Átfordulok a bal oldalamra és a fejemre húzom a takarót.

Reggel az ébresztõóra hangjára kelek, rögtön ki is kelek az ágyból és felöltözöm. A mozgásom kissé lassú és darabos, a fejem is fáj. A hajam veszi el a legtöbb idõt, egyszerûen nem tudom normálisan feltûzni a hajam, úgy, hogy sehogy se álljanak ki belõle tincsek. Végül, csak sikerül, és még utoljára végigpillantok magamon. Borzalmasan festek, a hajam nevetséges felkötve. Mint valami kis óvódás, körülbelül úgy festek.

A konyhában kell segédkeznem délelõtt, majd megteríteni az étkezõben. Az étkezések után mosogatni. Yi asszony tanácsokat ad, hogyan lehet könnyebben és gyorsabban végezni úgy hogy mégis alapos munkát végez az ember. Kissé az édesanyámra emlékeztet, és nagyon hálás vagyok neki, még ha nem is mondom ki neki nyíltan. Mosogatás után következik a varrnivaló. Visszamegyek a kis szobába, ahol a varrni valókat találom. Leülök az ott lévõ székre, és elkezdem felvarrni az új gombokat a legfelül lévõ ingen. Egy idõ után, amikor már a nagyja ruhával végeztem elkezd fájni a szemem. Hallom hogy nyílik az ajtó, mire lassan felnézek, és Xuan Lai-t pillantom meg. Felállok és meghajolok elõtte, majd visszatérek ahhoz amit elkezdtem.

-         -  Megvarrnád ezt nekem a többi elõtt? – nyújt felém egy pólót, aminek az alján szétjött a varrás. Bólintok és elveszem a pólót. Félrerakom a zoknit amit foltoztam, aztán megnézem a pólóját közelebbrõl. Keresek egy olyan színû cérnát, amilyen kell, és nekikezdek. Érzem, hogy minden mozdulatom figyeli.

-          - Ennyire érdekes lennék, Han úrfi? – kérdem egy pillanatra felnézve a varrásból.

-          - Csak lenyûgözõ milyen gyorsan tudod ezt csinálni – néz a pólójára, amivel már majdnem végeztem.

-        -   Rutin – mondom egyszerûen. – Sokat varrnom régebben – eltépem a cérnát és átnyújtom a pólót. – Tessék, Han úrfi.

-          - Köszönöm – veszi ki a kezembõl a pólóját és megszemléli. – Mondd csak, tudsz olvasni? – érdeklõdik finoman. Felvonom a fél szemöldököm.

-          - Tudok, Han úrfi – mondom egyszerûen és kezembe veszem a félbehagyott ruhadarabot. – Jártam iskolába egy ideig – jegyzem meg fel sem nézve. – Csak aztán befejeztem. Volt akkoriban sokkal több fontosabb dolgom is – számomra lezártnak is tekintem a témát,de Han úrfi még mindig nem hagyta el a szobát. -  Szeretne még valamit?

-         -  Jó, így a hajad – jegyzi meg, mire érzem, hogy kissé elvörösödöm. - Szeretnéd majd megnézni a könyvtárt? - kérdi kedvesen mire bólintok.

- Ezeket még meg kell varrnom Han úrfi - mondom és kezembe veszek egy újabb ruhadarbot. - De szeretek tanulni, nagyon örülnék neki, ha tanulhatnék - mondom õszintén, és felnézek a szemeibe. 

- Ezt örömmel hallom - mosolyog rám.