|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| ef-chan | 2017. 09. 16. 22:11:29 | #35249 |
 Karakter: Shigino Kisumi
Megjegyzés: SousUkének
A kórházban láttam újra. Fogalmam sem volt róla, hogy ismét a környéken él, épp ezért döbbentett meg teljesen, felkavarva eltemetettnek hitt érzéseim. Egy darabig hezitáltam is, de végül csak odamentem, és beszédbe elegyedtem vele.
Hiba volt. Képtelen vagyok kiverni a fejemből. Látni akarom! Csak egy kicsit. Hallani a hangját. Elérni, hogy egy pillanatig, csak egy röpke percig én létezzek a türkiz tekintetben, senki más.
Mégsem teszek semmit. A kórházban megtudtam ugyan, hogy megsérült a válla, azért fordult meg ott, de egyben éreztem is, nem kívánt társaság vagyok. Általában nem szokott zavarni ez az apróság, de tőle más. Tőle fáj.
Gondolataimba merülve tartok öcsémért az uszodába. Sovány vigasz, de Makotót látni mindig felüdülés. Annyira megnyugtató a jelenléte, hogy még én is képes vagyok egy egészen hangyányit felejteni. Na meg legalább megnézem, hogyan halad Hayato az úszással. Legalább jó kedvre derít, hogy láthatom, hogy milyen jól úszik már, és hogy sikerült túllépnie a traumán.
Valóban, jó nézni, ahogy úszik, de más motivációm is akad. Ezért is sertepertélek a medencéhez, míg Hayato öltözik, különösen, mert megtudtam, hogy ez volt Makoto utolsó napja itt. Számításaimmal ellentétben nemcsak Makotot, de Harut is ott találom, de így csak még jobb. Igazából felderít, hogy láthatom őket, mégha fáj is, milyen jól elvannak a mai napig is. Csak én maradtam hátra…
- Makoto! Haru! - szólítom is meg őket derűs mosollyal, elhessegetve a negatív gondolatot.
- Kisumi - lepődik meg Makoto. Haru, mint mindig, most sem mutatja ki, mi zajlik benne, de már nem lep meg, hozzászoktam.
- Hallottam, hogy a mai az utolsó napod - kezdek társalgást Makoto felé fordulva.
- Igen, így van - bólint.
- Hayato nagyon szomorú volt. Azt mondta, továbbra is tőled akar úszni tanulni - csivitelek kiélvezve kicsit azt a könnyedséget, amit az jelent, hogy a beszélgetés eltereli a gondolataim a vágyaimról.
- Nagyon örülök, hogy ezt hallom - jön zavarba Makoto, de látszik rajta, hogy tényleg boldoggá teszi ez a kis információ.
- Hála neked, Hayato végre tud úszni. Igazán köszönöm! - biccentek hálám jeléül enyhén meghajolva. Makoto csak rázza a fejét, hogy semmiség.
Ezzel akár be is fejezhettem volna, de nem bírok magammal. - Évek óta nem találkoztunk, de ti ketten semmit sem változtatok. Még mindig versenyszerűen úsztok?
- Igen, mind a ketten - beszél ismét Makoto.
- Gondoltam! - Ahh, hogy terelhetném a szót abba az irányba, ami engem érdekelne?
- Igazából mindketten részt veszünk a regionális bajnokságon - válik bőbeszédűbbé Makoto a témának köszönhetően. Ez még kapóra jöhet.
- Wow! - fejezem ki csodálatom. - Gondolhattam volna, hogy eljuttok odáig - közben átkarolnám Harut reflexből, de elüti a kezem. A hirtelen visszautasítás meglep, pedig számíthattam volna rá, de még így is egy pillanatig átsuhan az arcomon egy apró árny. Biztosan ő is így reagálna…
- Rin és Yamazaki pedig a Samezukánál úsznak - mesél tovább Makoto, ezzel az egy mondatával elérve, hogy minden figyelmem az övé legyen, miközben majd széthasad a szívem a mosolyom mögött. Szóval Rinnel, mi?...
Ugyanakkor…: - Tehát Sousuke is?
- Ühüm - helyesel Makoto. Akkor ezek szerint…
- Vagyis Sousuke válla biztos meggyógyult. - Örömmel tölt el a hír. Valamint aprócska reménnyel. Mert ha már nem zavarja a válla miatti sérülés, akkor… akkor meglátogathatnám, mert jobb kedve lesz már talán.
- A válla? Meggyógyult? - lepődnek meg mindketten. Nem is tudták? Lehet, tényleg csak kisebb sérülés volt, és én gondoltam túl.
- Nemrég futottunk össze a kórházban - mesélem. - De ha bajnokságokon úszik, már biztos jobban van. Örülök! - beszélgetés közben kiszúrom a szemem sarkából, hogy Hayato elkészült, ezért hirtelen váltva köszönök el - Oh! Indulnom kell. Akkor viszlát Makoto, Haru, még találkozunk!
* * *
A Samezukába könnyebb volt belógni, mint gondoltam. Mivel sportiskola, elég volt egy fekete melegítő nadrág és egy random - esetemben épp sötétkék - póló, illetve hogy szóba elegyedjek pár sráccal, akikkel bementem, hogy a portán senki ne állítson meg. A másik opció, hogy én vagyok túl nagy mestere az elvegyülésnek, lényegtelen. Ahogy bejutottam, a bejárattól távolabb leszólítottam két srácot, ismerik-e Yamazaki Sousukét, és meg tudják-e mondani, pontosan melyik szobában lakik, amit szépen el is árulnak, miután megmagyarázom nekik, hogy alapvetően jegyzetbizniszem van vele.
Hogy ne legyen feltűnő, hogy nem ide tartozom, megköszönve az infót random elindulok, és figyelem a kiírásokat. Mivel nem szólnak utánam, nagyon nem téveszthettem irányt, pedig már felkészültem a “még előtte elugrom máshova is” füllentéssel. Viszont még így sem olyan egyszerű megtalálni azt a kollégiumi épületet, amely Sousukét rejti. Vagy egy fél órát biztos bolyongtam. Mélyet sóhajtok. Hogy én mit meg nem teszek érted, te meg még csak nem is díjazod sosem, Sousuke!...
Szerencsére az épületen belül már nem olyan bonyolult a helyzet, a bejárat mellett rögtön ott a lépcső és a lift is, én az utóbbit választom. Pillanatok alatt felérek a kívánt emeletre, s sokat sétálnom sem kell, hogy az ajtó előtt álljak, még a neve is ki van írva. Kár. A másik név láttán ugyanis még az életkedvem is elmegy. Szóval közös szobában lakik Rinnel. Lehet, hogy…
Az összes életkedvem elmegy, miközben szemem lesütöm, az ajtókilincset bámulva. Van értelme bemennem? Miben reménykedtem úgy mégis? Olyan hülye vagyok!
Épp megfordulnék, hogy távozzak, mikor a folyosó végén zaj kél, többen is jönnek, ráadásul a beszélgetésből is elkapok annyit, hogy nevelőtanárral közelednek a hangoskodók. A pánik, hogy lelepleződhetek, elönt, és minden gondolatot elfeledve az állatokéhoz hasonlatos menekülési ösztönnel tépem fel az ajtót mindenféle kopogás nélkül, hogy belépve bevágjam magam mögött, és az ajtónak támaszkodjak.
A riadalom elhűléssel párosul, ahogy felkapom a fejem, és találkozik a tekintetünk. Sousuke épp magára rántja a takarót felhorkanva, de ahogy tekintetünk összeforr, legfőképp ledöbben amellett, hogy baromi mérgesnek és frusztráltnak tűnik.
- Ki-Kisumi? - bukik ki belőle végül, ahogy győz a döbbenet. Nyilván egyébként a takarodj szinonímái győztek volna, ha nem az lennék, aki.
- Yo, Sousuke! - intek bizonytalanul, szerintem életem legbárgyúbb mosolyát villantva rá.
- Mi a fészkes fenét keresel itt? - szűri a fogai között már visszafogottabban. Biztos nem akar még több embert idecsődíteni, tekintve, hogy még előlem is elrejtőzött, ahogy berontottam.
De vajon mit csinált, hogy így bujkál ösztönösen? Míg válaszolok, alaposabban megnézem.
- Belógtam. Hallottam Makotóéktól, hogy te is és Rin is idejár, és gondoltam, jó lenne összefutni. Aztán megfordult a fejemben, hogy mivel nem tudom az elérhetőségeteket, talán belóghatnék, ha kivitelezhető, és meglephetlek benneteket. Azt hiszem, sikerült. - Ami egyértelműen látszik, hogy legalább félmeztelen lehet, de mivel egy nadrág is hever a székén, talán csak egy alsó lehet rajta. A gondolatra a fejemben kirajzolódik a majdnem meztelen alakja, és meg kell nyalnom az ajkaim, mert kiszárad a szám sóváran. Felsőtestéről aztán újra felfelé kalandozik a tekintetem az arcára. Hogy nem az arckifejezésére koncentrálok, és nem a tekintetéből sugárzó érzelmekre, feltűnik, milyen vörös. Sousuke sosem vörösödik el, sosem jön zavarba, így… lázas lenne?
- Sousuke, jól vagy? - indulok közelebb, mire még inkább maga elé emeli a takarót rám rivallva: - Ne gyere közelebb!
Tekintetembe neheztelés költözik.
- Ugyan már, régi ismerősök vagyunk, nem kell szégyellni előttem, hogy te is lehetsz beteg! - dorgálom meg, miközben nem törődve a tiltakozásával, és a hátra húzódásával, lendületesen az ágy mellé lépek, és megállíthatatlanul, belé fojtva kb. a szót is, hajolok közel, hogy a homlokára csókoljak. Meglepve pillantok le rá: - Még csak nem is meleg… - szalad ki a számon hangosan is a megállapítás, hogy egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki lázas. Akkor miért vörösebb, mint tűnt az előbb, mikor még az ajtóban álltam.
A tenyere fájdalmasan nyomódik az arcomba, hogy hátrébb toljon, fel is nyikkanok.
- Húzz már innen, az ég szerelmére! - Sziszegése már-már súrolja a düh határait. Lendületesen tol el magától, de még így sem tud lekényszeríteni az ágyról.
A nagy dulakodás közepette viszont olyan lendületesen mozdult, hogy a takaró lejjebb csusszanva borul előre, felfedve meztelen testét derékig teljesen, egy darabon viszont oldalt sejtetve, hogy alsó sincs rajta, hiszen a csípője magasságában is meztelen, fehér bőre sejlik elő.. De nem csak ő bukkan elő a takaró rejtekéből, hanem egy krémes tubus kinyitva, és egy doboz zsebkendő félig kikandikálva - a megbillenéstől zörren is egyet.
Mind a ketten dermedten nézzük az előbukkanó tárgyakat, s ahogy ismét egymásra pillantunk, Sousuke határozottan még egy árnyalatnyit vörösebbé válik. Az eddig csak sejtés szintjén megszülető gondolat egyszeriben arcul csap, ahogy leesik, mit is zavartam meg.
- Sousuke, te épp… - kérdezném minden szégyen nélkül, nyíltan kimondva hangosan, hogy épp maszturbált-e, de rám mordul, félbeszakítva.
- Uruse!
Gondolat gondolatot követ gyors egymásutánban a fejemben a másodperc tört része alatt. Mert hogy így rajtakaptam, tuti kirak. ha kirak, nem fog egy jó ideig szóba állni velem. Talán soha többé nem. De ha… ha lenne egy közös titkunk, gyengéden zsarolhatnám! Úgyis mindig is érezni akartam!...
- Segítek rajtad! - jelentem ki, elérve, hogy olyan értetlen fejet vágjon, amely még a legsavanyúbb embert is kacajra fakasztaná. Még nekem is vigyorba szalad a szám, ahogy cselekszem, mielőtt ocsúdhatna eszmélve. A hirtelen izgatottságtól remegő kézzel, mégis határozott és gyors mozdulattal simítok a takaró alá, a lanyhuló férfiasságára fogva. szinte felrobbanok a belső feszültségtől és ennek ellenében születő izgatott boldogságtól, ahogy élénken megremeg szorításomtól. Eltelik az ingerekkel az agyam: annyit, de annyit álmodoztam hasonlóról, és sosem gondoltam, hogy halvány esélyem is nyílik majd arra, hogy bármit is megvalósítsak a képzelgéseimből, most mégis a férfiasságát fogom, s kis híján meghalok a boldogságtól. Olyan patetikus vagyok!
A pillanat azonban múlik, s a csuklómra markol. Ahh, basszus, túl sokat örömködtem! mielőtt azonban megszólalhatna, kétségbeesett akarással hajolok az ajkaira, hogy döbbenetére egy csókkal tapasszam be, s most nem követem el újra a korábbi hibát, elerőtlenedő csuklószorítását semmibe véve mozdítom a kezem. Az érzésre, amely átjárja, végigremeg borzongva, s az ajkaim közé nyög. A csókunk ugyan megszakad mielőtt még igazán elkezdődhetne, de rámenős csuklómozdulataim hatására meggörnyed a háta, és a vállamnak nyomja a fejét, a fülembe sóhajtva már ennyitől zihálva.
Képtelen vagyok uralkodni magamon. Kezem egyre gyorsabb tempót diktál, mert a köd, ami az agyamra száll, többre és többre sarkall. Még több, még szebb hangot és reakciót akarok belőle előcsalni, bele akarom égetni magam az elméjébe, meg akarom mérgezni a gondolatait, mint ahogy megmérgezte ő az enyéimet is!
- Csak lazulj el, és élvezd - súgom a fülébe, mielőtt végignyalnék az ívén. A nadrágom már szabályosan feszít, olyan szűknek tetszik, pedig melegítő - de az is lehet, a boxerem szorítja el a vágyam -, másik kezemnek viszont szabad utat engedek. Csak egy kicsit, egy icipicit hadd legyen nekem is jó! Ujjaim végigsimítanak izmos hátán, a gerince vonalán, s szinte sikítanak az ujjbegyeim a szenzációtól, ahogy libabőrödzik alattuk a bőre. Szabad keze erőteljesen karol át, szinte félig megfojt fokozódó élvezete közepette - legalábbis lélegzete egyre nehezebb, és egyre többször mar a vállamba, elfojtva a hangját -, mégis azt kívánom, bár örökké tartana a fájdalmasan gyönyörű pillanat.
Kívánságom nem teljesülhet, de kárpótol érte a csodás nyögés, amivel megfeszül a teste, szorítása csontropogtatóvá válik, miközben forró magja egy része a kezemre folyik.
Igazából szinkronzihálunk, ő a beteljesüléstől, én pedig pont ennek hiányától.
- Na, ugye hogy jobb volt egy baráti segítő kézzel? - kérdezem incselkedve, igaz, rekedten, még keresve a hangom.
- Aho… - zihálja. - összekentük Rin ágyneműjét!...
- Ehhe… - Hoppá!...
* * *
Rezzenéstelen arccal, teljes nyugalomban - fejben pedig a mennyekben lebegve - indítom el a mosógépet. Engem nem ismernek, így számomra kevésbé volt gáz, hogy lehozzam kimosni az ágyneműt. Sousuke szerencséje, hogy akad szárítógép is, így ha minden jól megy, vissza tudja húzni az ágyat, mielőtt bukó lenne. De ha nem, majd kitalál valamit. Például hogy leborította tejjel, vagy valami hasonló.
- Egy óra, és lejár a program - jelentem, ahogy ismét szobán belül vagyok, és becsuktam magam mögött az ajtót. Sajnálatomra már felöltözött, ráadásul rám sem néz. Nem számít, lehuppanok az ágyra. Majd tettetett gondtalansággal hátra támaszkodom, a plafont bámulva, s egészen más témát kezdek. Az előzőnek úgysem volt nagy sikere,mert egy nyugtázó hümmentésen kívül semmit sem szólt hozzám.
- Szóval még mindig nem mondtad el Rinnek - mazochista vagyok, de tudnom kell, hogyan is állnak a dolgok.
A válla megrezzen, ahogy egy fél pillanatig rám néz. - Mit kellett volna elmondanom? - terel. Kis naiv.
- Felesleges a műsor, tisztában vagyok vele, hogy általános suli óta bele vagy habarodva Rinbe.
- Miről beszélsz? - tagad.
Rosszalló mosollyal rázom meg a fejem. Engem nem versz át. Már csak azért sem, mert pontosan tudom, mit érzel, én is ugyanezt érzem, épp csak irányodban.
- Rossz lehet egy fedél alatt élni vele. Még csak kiverni sem tudod rá gondolva… - ejtem a szavakat látszólag könnyedén, pedig mar a gondolat is.
- Uruse! - szakít újra félbe ingerült sziszegéssel, de közel se olyan erőteljesen, mint mikor rányitottam. Mit tesz az emberrel a kielégültség ugyebár.
- Találkozhatnánk máskor is. Jó baráthoz illően szívesen segítek rajtad máskor is - vetem fel. Már úgyis megástam a sírom, mit számít, ha kicsit mélyebb az a gödör.
- Miért akarnék ilyesmit? - Rám sem néz, csak felháborodik. Pedig olyan szépen morrangatott a fülembe. Sötét szándék gyűlik bennem, ahogy felelek látszólag továbbra is könnyeden, mégis felsejlő fenyegetéssel, rossz balsejtelmet ébresztő hangsúllyal.
- Nem lenne szerencsés, ha kiderülne a kis titkod, nem?
Az alsóajkába harap bosszúsan. Csak oldalról látok belőle valamit, mégis pontosan tudom, hogy mennyire elvágtam magam. Sosem adnám ki, hülye lennék. Ő vajon tudja ezt? Vagy kinézi belőlem az aljasságot?
- Mi a jó neked ebben? - A kérdés mindent elárul. Szóval ilyen aljadéknak gondolsz.
Felhorkanok továbbra is görcsösen mosolyogva, de nem feltűnő, könnyen hiheti, hogy a kérdése miatt reagálok így, nem pedig amiatt, ami mögötte rejtőzik, nem azért, mert fáj, hogy ennyire aljas embernek tart.
Mielőtt válaszolnék, megrándítom a vállam. Ha ilyen embernek gondol, akkor mindegy, rontok-e még ezen a képen: - Szeretem a szexet.
|
| timcsiikee | 2013. 11. 17. 11:13:29 | #28253 |
Karakter: Nanase Haruka
Megjegyzés: ~ Mako-channak
Haruka:
Felnyitom a makrélával és rizzsel teli bentomat, amikor a tetőn ülve a többiek megint a régi Iwatobi úszóklub térképét nézik a nagy edzőtáborról. Magamnak bevallom kíváncsian várom avagy várnám az egészet, mert szeretném érezni annak a hatalmas, csodálatos víztömegnek az érintését, ahogy körülvesz, amiben utat simíthatok magamnak egyik szigettől a másik szigetig, körbe, egyre szélesebb utat úszva be, ismerkedve a mélységgel. Nem mintha nem úsztam volna még az óceánban, hisz elég közel van városunkhoz a part, de ez mégis más lesz. Ekkora távok, és ki tudja milyen mély ott a víz. De nem félelemmel tölt el.
Viszont… sandán, de főképp aggódón nézek Makotora, aki meglepő mód szintén nagy lelkesedéssel támogatja és várja is a dolgot. Nem hiszem, hogy elfelejtette volna a dolgot, talán túltette magát? Sosem mesélt róla, pedig általában mindent elmesél. Vagy négyszemközt, vagy máshogy. A kertjükben a kis halak sírját még mindig gondozza. Nem azt állítom, hogy ha túltette volna magát, akkor nem gondozná, de még mindig nagy odafigyeléssel rendezgeti, mindig tesz oda friss virágot. Alaptermészete is elég gondoskodó de vannak jelek és pillanatok amik kiemelkedően árulkodóak. Nem tudom csak én veszem-e ezeket észre vagy más is.
- Valami baj van Haru-chan? – szól Nagisa kíváncsian mellém ülve a saját bentojával és ekkor veszem csak észre, hogy egy ideje nyitva a dobozom de érintetlen, csak pála a kezemben és a rizs felett elméláztam magam elé nézve.
- Ie – válaszolom halkan, egy utolsó fél pillantást vetek mindenkire, bár igazán csak Makotora, majd nekikezdek enni tényleg. Persze sejtem, hogy ez nem kielégítő válasz, de nem firtatja senki, inkább összenéznek, és jobb is, hogy nem forszírozzák, úgysem mondanék semmit.
Én élvezni fogom az edzéstervet, még ha kissé fárasztó is lesz, szeretem a vizet és ő is szeret engem. Velem nem lesz probléma… de Makotoval minden rendben lesz?
~*~
Nem tudom hogyan sikerült összehozni, ráadásul kinek az ötlete volt, de Sasabe sensei segítségével kijuthatunk ingyen a három sziget egyikére. Elég sajnálatos, hogy az iskola nem támogat semmit, csak mert most indult újra a klub. A tervek szerint elég nagy múltja volt az úszásnak ebben az iskolában és most mégis lenézik. De lehet csak túlgondolom. Ha véghez visszük ezt az edzéstervet sokkal nagyobb esélyünk lesz jó eredményeket szerezni az idei bajnokságon. Nem tudom megnyerhetjük-e vagy sem, persze jó lenne, ha ennyire ütős lenne a csapat, de Rei még nem elég edzett ehhez.
A hajó orrában állva nézem, ahogy szeli a vizet a hajó, s annyira belemerülök a látványba a korláton támasztva karjaim és azon a fejem, hogy még a hajó motorjának zúgása is teljes mértékben kiszűrődik, bezárul a külvilág és csak a víz csobbanó, simogató hangja marad meg a látvánnyal együtt. Milyen kicsi mégis erőteljes hullámok. Néhol sima a víz amikor nem fúj a szél, de a hajó oldalán már verődnek a habok, megzavarja az áttetsző tömeg nyugalmát. Szeretnék máris, most és azonnal belemártózni, de annyira még nem ment el az eszem. A víz utáni vágyódásomtól most erősebb az ösztönöm, és nem vetem bele magam egy halálok „küldetésbe”.
- Szép tiszta ugye? – szűrődik át egy hang a fejemen, mint viharos felhők között az első napsugár egy apró résen, s lassan kitisztul fejemben az ég és oldalra fordulva Makotot látom meg hasonló helyzetben, mint ahogyan én helyezkedtem el.
- Ühm – helyeselek, majd az ő arcának tüzetes bámulása után visszapillantok a vízre. A messziben már látszik a sziget. – Nem fogok beugrani – jelentem ki halkan, mielőtt erre kezdene ügyelni, de csak halkan kuncog rá egy kicsit.
- Sejtettem – magamon érzem hosszan a tekintetét, de végül ugyan arra figyel, ahova én. – Mindjárt ott vagyunk. – igen… válaszolnám, de nem kell megszólalnom ahhoz, hogy tudja mire gondolok ilyenkor. Hosszú, a hajó és a víz zajától eltekintve néma csend alakul ki kettőnk között. Nem feszült, legalábbis számára nem lehet az, csak nekem van ilyen érzésem mert épp szeretnék rákérdezni valamire, s már épp szóra nyitom a szám sóhajtva, amikor Nagisa csapódik be közénk átkarolva az én és Makoto nyakát is.
- Mit néztek, mit néztek? Ahh, ott a sziget! Rei-chan! - lelkesedik be teljesen, ugrál egy picit, majd a közelbe rángatja Rei-t is, hogy nézze meg a „közeledő” szigetet. Amúgy sem beszélek sokat, de így végképp belém reked a szó, és nem is próbálkozom vele. A többiek nem tudnak róla, vagy ha Nagisa sejti is, előttük nem szeretném ezt felhozni. Tudom, hogy Makoto sem szeretné hangoztatni.
~*~
A szigeten a sátrak felverése után szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a sensei és Kou egy apartmant veszek ki a part közelében, míg mi itt fogunk majd éjszakázni. Remek… Bár ha jobban belegondolok, itt sokkal jobban fogom érezni majd az óceán suttogását az éjjel, nem beszélve a közelségéről. Elég lekapnom a ruhámat, alatta szokásosan ott van a fürdőnadrág, a többiek pedig átöltöztek már, így amikor „magunkra” maradunk Nagisa már rángatja is magával Reit a vízbe hatalmas lelkesedéssel. Már engem is hívogat, nem könnyű ellenállni ekkora kísértésnek amikor már csak egy könnyed karnyújtásnyira vagyok az úszástól az új vízben töltött élménytől, de most végre ki tudom használni a pillanatot, mert tudom senki más nincs itt.
- Ah, az óceán – mered Makoto csípőre tett kézzel a vízre, felsóhajtva én pedig pár lépéssel mögötte állok meg, és tömör de annál sokkal többet mondó kis kérdéssel állok neki, amiből biztos vagyok, hogy minden érteni fog.
- Rendben leszel?
|
|
