Lágyan lengedezett a langyos szellő, a fűszálak sisteregve táncolták körbe testemet. Egészen elrejtettek a zöld szálak, fejem búbja sem vöröslött ki mögülük. Pár lépésnyire tőlem legelésztek jószágaink, a bárány anyját gyötörte. A jerke hangosan bégetett, kölykét csitítva. Itt-ott vérszínével festette a tájat néhány pipacs, melyek a zöld tenger égköveiként rikítottak. Amott egy szarkaláb kékellett vidáman bólogatva a suttogó szél dallamára. A közelben egy keskeny ér csordogált, hol egy idősebb asszony, Fionola mosott. Legkisebb gyermeke, egy barna kisfiú a közelében játszott. Egy bottal hadonászva döfködte sorra az elképzelt ellenséget. Ahogy figyeltem, meggyőződésemmé vált, kis játékában ő nyerte meg a csatát. Elégedetten, kipirult orcával huppant le a földre, kusza kis tincsei a szélrózsa összes létező, elképzelhető, s elképzelhetetlen irányába meredezett; a nagy játék hevében igazi kis borzas teremtéssé vált. Anyja érces hangján dudorászott egy gyermekkoromból ismerős dallamot, mellyel édesanyám sokszor mulattatta bátyáim, s engem.
„Hé, kicsiny fiú! Mond, mit csinálsz?
Ha jő a szörnyű had, hősként harcolsz e,
Mint jó atyád, s hőssé válsz?
Gyermek kezed bírja e kardot, íjat?
Óh mond, hős férfivé érsz e?!”
Az emberkölyök alig szusszant párat, felpattant s folytatta a kegyetlen csatát, mely képzeletében zajlott. Ezúttal nem a levegőbe hadonászott, hanem célba vette egy korhadt fa ágain pihenő gyászmadarakat, melyek fekete palástjukba burkolóztak, s hangos károgással fejezték ki nemtetszésüket a gyermeki csínyt illetően.
Orcámnak először csak egyik, majd másik oldalára is mosoly kúszott, mélyen barázdálva vonásaim. Hasamról hátamra fordultam, egyik kezemet párnául használva, másikat pedig szemem elé tartottam, hogy ne vakíthassanak el a kegyetlen, s éles napsugarak. Íjam mellettem pihent. karcsú alakja szinte egyé vélt a fekete földdel, melyből a fű is sarjadzott. Oly természetes volt, mintha csak maga a Föld lélegző anyja adományozta volna a világra. S valójában így is volt. Teste puha fából készült, melyet ő növesztett, s dédelgetett keblén, az ín, mely rajta feszült, pedig egyik őzgidájának tagjaiból származott, kit mellén dédelgetett. Ezért volt természet adta ajándék fegyverem, melyet testvérem fáradalmas munkájának köszönhettem.
Hirtelen kűrt szó sejlett fel a távolból, melytől görcsbe rándult minden izmom, gyomrom remegni kezdett. Hajó közeledett, s mikor a második kürtszó is elhallatszott, már biztos volt, hogy népünk béliek. Viking voltak, portyázó útjuk ismét falvunkba vezette őket. Kisgyermekként nem egy fosztogatást vészeltem át elrejtőzve az erdőben édesanyámmal s testvéreimmel, míg apám próbálta menteni szegényes portékánk. De ez mind réges-régen volt, így akkor elfogott a félelem. A rettegés. Felpattantam a fűből, nyakamon s fél vállamon átvetettem íjam, majd a tegezt, melyben a vesszők voltak, s kapkodva kezdtem terelgetni birkáink. Szerencsétlen jószágok kapkodásomat észlelve teljesen összezavarodtak, s nem akartak engedelmeskedni akaratomnak – mind más felé szaladtak, rám sem hederítve. Egyre mérgesebb lettem, szitkozódtam, vagdalóztam kezeimmel a levegőben, de tervem mégis dugába dőlt. Végül Fionola karomnál fogva megragadott, míg hóna alatt fiát hurcolta. Mosott ruháit a patak mellett hagyta, nem számítottak akkor.
- Megvesztél te leány?! – rángatott meg kissé, mitől feleszméltem, ugyanis a félelem addigra delejes ködként szállt fejemre. – Nem számít a jószág, jer’! Nem tudod te még, hogy azok mire képesek! - teremtett le, s már rángatott is tovább, vissza a falu felé. Engedelmesen szaladtam mellette. nehéz szőttes öltözéke akadályozta mozgását, s kicsiny, de akkor mégis súlyosnak tűnő gyermeke is húzta. A kisfiú is félt, ajkai remegtek. Szemei könnytől voltak palástosak. Hirtelen ötlettől vezérelve ragadtam ki az asszony karjai közül a gyermeket, hogy segíthessek neki. Én könnyebben viseltem testének terhét, s leányokhoz nem illő ingruhám is kevésbé gátolt. A nő csak egy hálás pillantással jutalmazott, nem is tellett szuszából másra.
Szívem a torkomban dobogott, éreztem, ahogy rettegés végigáramlik a testemben, égetve terjed ereimben. A falu még oly messzinek tűnt, s akkor már a gyermeket is én cipeltem, hiába volt önként átvállalt teher. Hamarosan újabb kűrtszó hallatszódott, majd még egy és még egy, melyek már a közelítő hajók számát jelezték. A távolban füstfelhők gomolyogtak, házak teteje látszott. Megszaporáztam lépteim, s a mögöttem ziláltan lihegő asszony felé intettem sürgetően. Nehezen bírta tartani iramom, de gyermeke arcára tekintve összeszedte minden maradék erejét, igyekezett gyorsabban követni.
A faluban már eluralkodott a zűrzavar. Férfiak kaszákkal, vasvillákkal, s akinek volt kardja, azzal szaladgált fel, s alá asszonyaikat és gyermekeiket bújtatva. A nők jajveszékeltek, sikítoztak, gyermekek zokogása, csecsemők zokogása hallatszott. A karjaimban tartott kisfiú is hullatta könnyeit addigra. Nyugtatóan simítottam végig apró kis fejecskéjén, túrtam bele barna tincseibe, majd visszaadtam édesanyjának. Fionela kapkodva vette át gyermekét, majd elkapta még egyszer utoljára a csuklóm, s megszorította.
- Eredj haza Rosslyn! Segíts anyádnak, s rejtőzzetek el jól! – parancsolt rám, de felelni már nem hagyott időt, gyermekével megindult házuk felé, hogy összeszedje többi gyermekét, s utasításának megfelelően ők is biztonságos helyre meneküljenek. Én sem tétováztam, rohantam a házunkhoz, de odaérve nem találtam senkit. Teljesen üres volt, édesanyámnak hűlt helyét sem láttam, mint ahogy bátyáimnak sem. Lélegzetvételeim egyre sűrűbben követték egymást. Lihegve iramodtam meg édesapám kovácsműhelye felé, mely a falu másik végében állt. Rohanás közben bele-bele ütköztem az emberekbe, volt, ki rám sem hederített, de olyan is akadt kik rám förmedve löktek odébb, csak.
- Ostoba leány! Takarodj innen! A vikingek neked sem kegyelmeznek majd! – üvöltötte Ogilhinn. Idős arca eltorzult, rőt haja, s szakálla ősz szálaktól volt tarkítva. Állán ülő szőrzete minden egyes szavánál megremegett, akárcsak tekintete. Hiába tűnt dühösnek, ő is rettegett. Megragadta vállaim, s arrébb tessékelt, lökdösött. Ügyetlenségemben megbotlottam, s elterültem a nedves, sáros talajon. Éreztem, ahogy ingem átnedvesedett a föld nedvétől. Először csak bámultam magam elé, majd felkászálódtam, s jobban ügyelve a nyüzsgésre, próbáltam elérni apámhoz.
- Ross! – kiáltott tőlem nem messze egy ismerős hang. Tekintettemmel rögvest bátyám kerestem - hisz hangját ezer másik közül is megismertem volna -, de sehol sem leltem. Végül ő előbb ért mellém, mint ahogy én ráleltem volna. Megragadott, s rögvest húzott maga után. Apánk műhelyéhez tartottunk.
- Hol van édesanyánk, Robric? – Kérdeztem elcsukló hangon, de nem kaptam feleletet. Legidősebb bátyám csak rántott egy nagyobbat karomon, egészen belesajdult, halkan fel is szisszentem. – Robric..? – szólította meg halkabban, mire hátra lesett válla felett, de ismét nem felelt. Éreztem, ahogy szemeim alattomos szúrós fájdalma után, előbukkan néhány könnycsepp bennük, majd arcom két oldalán leszánkáznak. – Robric! – hangom hisztérikussá torzult, szinte sikítottam nevét. Erre már ő is képtelen volt reagálni. Egy pillanat alatt szeme fordult velem, s vállaimat megragadva enyhén megrázott.
- Biztonságban van, s ne visíts már! Neked is menekülnöd kell! – rivallt rám, s gondterhelten ráncolt arcai egy szempillantás alatt váltottak át valami egészen mássá. – Leányként nincs esélyed megmenekülni… - suttogta, nekem pedig szám elnyílt, szemeimet hatalmasra nyitottam. Nem értettem mit akar ezzel mondani, mit akar cselekedni. Lábaim földbe gyökereztek, így mikor ismét rángatni akart, nem járt sikerrel. Végül vállára kapva vitt apámhoz.
Nem szólt hozzám egy szót sem idős, jó apám, csak bátyámat utasította, ki lett, s megvárta, míg biztosan állok lábamon. A szavak úgy suhantak el fülem mellett, hogy fel sem fogtam őket.
- Hozzad az öcséd ruhát! – parancsolta édesapám, Robric engedelmeskedett. Egy régi faláda mélyéről tűrt elő néhány elrongyolódott, szakadozott darabot, s míg apám valami után keresgélt szerszámai között, bátyám rám aggatta a göncöket. Sietősen tűrte be le ingem a középső bátyámtól kölcsönözött nadrágba aztán rám húzott még egy inget, majd egy mellény is. Addigra apám meglelte a keresett eszközt. Kegyelmet s könyörületet nem ismerve ragadta meg hajam, majd már hallottam is a fémes súrlódást. Oly erővel tépte hajam, hogy felsikítottam. Szabadulni próbáltam, de ekkor még jobban megtépte tincseim.
- Nyughass! – kiabált rám, nekem pedig könnyeim is eleredtek, némán könnyeztem. Nem értettem semmit, féltem, sőt. Rettegtem. Apám ezalatt ott tépett hajamba, ahol csak bírt, én pedig megláttam magam körül hosszú tincseim. A birkanyíró olló hangosan csattogott, míg hosszú loboncom köddé vált. Ott álltam, fiú ruhákban, megtépázott tincsekkel, akárcsak egy suhanc. Apám ekkor megragadta földön heve íjam, tegezem s kezembe nyomta őket. Mikor végre rájuk martam, egyik kezével arcomra simított, gyengéden ragadta meg állam, sarca felé irányította fejem, hogy őt figyeljem. Idős arcát a gondterheltség ráncai barázdálták, s az aggodalom is színt öltött rajta.
- Menekülj, Rosslyn. Fuss, ahogy csak a lábad bírja. Anyád az erdőben van a többi asszonnyal, keresd s nyugtasd meg. Ha pedig nem érnél oda időben, velük találkoznál, ne félj férfiként viselkedni. S használd az íjad! – utasított, én pedig kővé váltan hallgattam. Mikor nem reagáltam semmit, mutatóujja és hüvelykje, melyekkel államat fogta, kissé erősebben szorított. – Megértetted, amit mondta?! – hangját megemelte egy kicsit, én pedig bólintottam. – Te vagy az egyetlen leányom, aki nagyobb harcos, mint a falu legtöbb férfija, érted? Nem hagyhatod, hogy bántsanak! – hadarta, míg végigszántott ujjaival megcsonkított hajkoronámon. Olyan volt, mintha nem is nekem, hanem magának magyarázott volna. Mintha… nyugtatni próbálta volna magát.
Ekkor mély lélegzetet vettem, s hosszasan tüdőmben tartottam. Egy pillanatra szemeimet is lehunytam, s úgy bólintottam. Kezdtem felfogni a körülöttem zajló eseményeket, s azt, mekkora katasztrófa közeleg. S ha nem is fogtam fel teljesen, éreztem csontjaimban. Bizseregtek. Megfeszültek. Egy pillanat alatt rideggé s ólom nehézzé váltak.
Eszemet vesztve rohantam az erdő felé. Vissza-vissza pillantottam a vállam felett, de rövidesen már nem láttam egyetlen háznak sem ég felé nyújtózkodó tetőormát. Mezítelen lábszáraim csapkodta a fű, mely addig oly selymesnek tűnt, akkor mégis mintha vágott volna. Gyorsan értem be az erdőbe, s szinte ösztönösen vittek volna lábaim afelé a barlang felé, ahol a többi nő és gyermek rejtőzött, de elmém megálljt parancsolt. Ahelyett, hogy a biztonságos óvóhelyre siettem volna, kerestem egy terebélyes lombkoronájú fát, s mászni kezdtem. Törzsén csak magasan ágazott el, nem találtam rajta először fogást. Íjam s tegezem vállamon át vetve hátamhoz simult, kapaszkodás közben meg-meg remegtek. Reszkettek helyettem is. Ha már ők is féltek, nekem mit kellett volna éreznem? Bármi is lett volna a helyes, addigra csak az üresség s dac maradt. Fel akartam küzdeni magam a lombkoronáig, hogy onnan vadásszam a vikinget, akár csak űzött vadat szokás. Ha nem tehettem semmit a faluban a férfiak között, ennyivel tartoztam családomnak. Akikhez a vér kötött, s akikhez gyermekkorom. Viszont tervem egy sóhajtásnyi másodperc alatt vált köddé, s egy hangos reccsenéssel. Túl heves voltam, s túl figyelmetlen. Nem vettem észre egy kiálló ágat, sem azt, ahogy fegyverembe gabalyodott. Csupán arra lettem figyelmes, mikor az addig vállamat vágó ín feszítése megenyhült. Kétségbe esve lestem hátra, de akkor már késő volt. Íjam, vagyis ami megmaradt belőle, legyőzött harcosként csüngött hátamon, derékba törve, használhatatlanul. Szívem is belesajdult a látványba, ahogy egyetlen fegyverem, melyet testvéreim készítettek olyan nagy odafigyeléssel s szeretettel, oda lett figyelmetlenségemnek köszönhetően. De hiába bánkódtam, akkor már nem tudtam tenni semmit sem. Tovább kapaszkodtam, egészen addig, míg biztonságos magasságig nem jutottam. A lombok takarásában megpihenve akasztottam le vállamról íjam maradványait s magam mellé helyeztem az ágra. Szúrtak szemeim, ajkaimat haraptam, de gyors mozdulatokkal leoldottam a megmaradt fa csonkokról a húrt abban a reményben, hogy annak még hasznát veszem. Rákötöttem csuklómra s stabil pontot keresve elhelyezkedtem a vastag ágon. Nyilaim közül kivettem egyet, s letörtem hegyét úgy, hogy legyen még egy markolni való nyele. Készen álltam bármire, arra, ha kell támadjak.
Az idő telt, minden néma volt körülöttem. A szellő sem lengedezett, így még a falevelek sustorgó csevegése sem hallatszott. Minden félt. Minden feszültem várakozott. Izmaim megfeszültek. Minden porcikám készen állt, hogy összes erőmet az ellenség meggyilkolásába fektessem. Lassan szállt le az éjszaka. A sötétség pedig magával hozott némi megnyugvást. Sötétben tudtam, hogy úgy sem merészkedik ismeretlen az erdő mélyébe. Ha mégis jött volna falaki, falubéli lett volna. De egyetlen lélek sem merészkedett a rengetegbe. Senki sem.
Ekkor ismét elfogott a kétség. Vajon mi lehet a faluban? Mi lehet édesapámmal? Bátyáimmal; Robrickal, Aleckkel és Clydedal? Élnek? Biztonságban vannak? És édesanyám? Mi van ha…
Gyötörtek a kétségek. Egész éjszaka egy pillanatra sem tudtam lehunyni szemeim. Éberen fürkésztem a távolt, mégha orromig sem láttam. Így köszöntöttem a hajnal első sugarait is, melyek először bíborra, majd narancsra festették a sötétszürke égboltot. A napsugarak elbújni kényszerítették a Holdat, mely magával csalogatta a csillagokat is. Éreztem, hogy a fejem elnehezül, mázsás teher ült végtagjaimon. Mellkasom is nehéz volt, a várakozás apró lidérce lelkemből táplálkozott, fojtogatott. Egyre világosabb lett, felettem pedig kezdett eluralkodni a fáradtság. Hiába akartak leragadni pilláim, hiába szunnyadtam el röpke pillanatokra, elmém csúfos játéka oly képeket vonultatott fel lelki szemeim előtt, melyek rögvest felvertek.
Egyszer csak lépteket hallottam, melyek egyre közeledtek. Zsizsgett az avar minden egyes rezdülő mozdulat alatt. Tenyerem azonnal izzadni kezdett, ujjaim szorosabban kulcsoltam csonka nyílvesszőmre, összes izmom pattanásig feszült. Készen álltam mindenre. Hamarosan megpillantottam a közeledő alakot. Robosztus volt. Széles vállait szőrmével fedte, hosszú haja fonatokban és varkocsokban lógott. Mély lélegzetet vettem, s a levegőt tüdőmbe zártam. Vártam. Már csak pár lépésnyire volt…
Egy. Kettő. Három.
Minden bátorságomat összeszedve a nyakába vetettem magamat. Esés közben próbáltam fegyvert tartó kezemmel előre nyúlni, hogy felsértsem bőrét, s mikor éreztem, hogy a háromszög alakú fémpenge vállának húsát éri, elöntött némi diadal-érzet. Ám a sérülés, melyet okoztam, megközelítőleg sem volt oly jelentős, mint reméltem. A szörnyeteg levetett hátáról, rögvest a földön találtam magamat. Gyorsan fel kellett eszmélnem, mert már nyúlt is felém, hogy megragadjon. Ám én gyorsabb voltam. Talpamra pattanva kezdtem el rohanni. Szívem a torkomban verdesett. Éreztem ahogy a nyakamban futó erek fájdalmasan lüktetnek. Hallottam magam mögött egy vészjósló morgást, s a kapkodó lépteket. Abban a pillanatban már tudtam, hogy utánam eredt. Az az egy hajtott előre, hogyha engem követ, nem megy beljebb az erdőbe. De ha nem megy be, édesanyámékat sem fogja meglelni. Egy erős kéz ragadta meg vállam, s rántott. Megtántorodtam, de nem estem el. Támadásra készen emeltem fel a törött nyílvesszőt, de a férfi kicsavarta kezemből. Csuklóm fájdalmasan roppant egy kisebbet, halkan fel is jajdultam, de nem volt időm ezzel foglalkozni. Fegyver nélkül maradtam. Éreztem, ahogy arcvonásaim megkeményedtek. Egyenesen a szemeibe néztem, dacosan, megrendíthetetlenül. Nem akartam félelmet mutatni pedig torkom is elszorult a rettegéstől. Mindkét kezem csuklóját szorította, így azokkal csak ujjait tudtam teljes erőmből kaparni. Mikor ezen csak elhahotázta magát lábamat lendít elkezdtem rúgkapálni. Párszor célt is találtam, de úgy tűnt nem okoztam vele neki túl nagy fájdalmat. Kaján vigyorral ajkán felkapott hóna alá, s megindult velem. Kezeimmel s lábaimmal kapálóztam, de sikításra nem eresztettem ki hangom. Apám nem véletlenül aggatott rám fiú gúnyát, s nem akartam ama örömöt megadni neki, hogy tudja, rettegek.
A tenger felé haladtunk. Én rendületlenül hadakoztam, ő pedig továbbra sem vett rólam tudomást. A parton emberek sokasága mocorgott. Megismertem néhány falubéli férfit is. Szemeimmel testvéreim s atyám után kutatta. Nem is tudom mi nyugtatta volna meg tengerként háborgó lelkem; ha tekintettemmel rájuk akadtam volna, vagy ha nem. Végül szívem feladni a fojtogató reményt, hogy újra láthatom valamelyik szerettemet. Csak adja az én jó Istenem, hogy épségben legyenek.
A hajón egy helyre gyűjtötték a foglyokat. Voltak ott ismeretlen alakok is, kiknek arca teljesen újnak bizonyult számomra. Asszonyok zokogtak, gyermekek hüppögtek. S a férfiak? Mindegyiknek szárnyát szegték addigra már egyiknek sem volt ereje tiltakozni. A rettegés szaga köddel töményedett. Szinte kézzel meg tudtam volna ragadni az emberek érzéseit. Minden egyes lélegzetvétel, megfáradt sóhaj, egyre csak nehezített ezen a folyékony, de mégis sziklaszilárd és láthatatlan masszán. Szívverésem heves volt, mégis olyan halk, mintha nem is létezne. Mintha már nem is élnék. Nehezemre esett levegőt venni. Még az is meg akart fojtani. Rövidre nyesett tincsim közé fúrtam reszkető ujjaim, s csöndesen letelepedtem a hajó padlójára. Körülöttem az emberek szorosan toporogtak, vagy hozzám hasonlóan gubbasztottak. Olyanok voltunk, mint egy elárvult nyáj, kiket farkas falka zárt körbe. A szörnyetegek diadalom ittas kiáltásokat hallattak, s már a zsákmányokat osztogatták. Valahonnan fémes csörgés hallatszott. Egy férfi felordított: „Ereszd el te mocskos patkány, azt én szereztem!” Valaki lóként nyerítve felröhögött. Az egész oly távolinak tűnt, mintha nem is létezne. Vagy mintha én nem léteznék…
Egy fiatal nő felsikított, ahogy kiragadták a nyáj biztonságából. Egy dúvad tépni kezdte ruháit. Szerencsétlen asszony kezével próbálta takargatni melleit, de két vadállat csak hahotázva lefogta, míg egy harmadik egy vödörnyi vizet loccsantott a szegény teremtésre. Ettől még hangosabban felsikított, mire még hangosabb nevetés támadt. Reszketett minden egyes porcikájában, feketés hajából csorgott a víz. Mikor elengedték, lábai megadták magukat s térdre hullott. De ekkor sem kegyelmeztek neki; ismét felrángatták a padlóról s fején áthúzva ráadtak egy szakadtas, ingszerű ruhát. Nem tudtam tekintetemet tovább ott tartani, mert abban a pillanatban másik sikoly hallatszott, nem messze tőlem. Egy tőlem jóval fiatalabb kisfiúval tették meg ugyan ezt, amott meg egy idős aggastyánnal. Voltak akik már maguktól, minden megaláztatást vállalva kezdték el levetkezni rongyaikat, s várták a nyakukba ömlő jeges vizet. Lassan eszméltem rá, mit is jelenthet számomra ez a kényszermosdatás. Nem bukhattam le. Férfiként volt egyedül esélyem a túlélésre, nőként nem. S ha lekerültek volna gúnyáim, egyértelművé vált volna, mi vagyok, s mi nem. Igyekeztem egyre hátrébb araszolni az emberek között. Négykézláb másztam, alkarjaimon támaszkodva húztam magam egyre messzebb a szörnyetegektől. Gyorsan követte magát kezeim húzása, s a térdeimmel való tolás, de megragadták bokám, s kihúztak a tömegből. Összes körmömmel próbáltam a hajó fájába kapaszkodni. Minden körmöm egy vékonyka barázdát szántott maga után, melyek pont úgy néztek ki mint a fekete föld vetés előtt. Éreztem ahogy egyre kevesebben ember vesz körül, akik pedig körül vesznek, nem a többi rettegő. Elterülve feküdtem hasamon, mozdulni sem mertem. Lélegzetem el-el akadtan. Az egyik viking ingembe kapaszkodva rángatott a talpamra, de mikor már álltam, sem eresztette ruházatom. Át akarta rángatni fejemen, hogy megszabadítson tőle, de nem hagytam neki. Mikor nem figyelt, még kezébe is belemartam fogaimmal, hogy elvegyem kedvét lemeztelenítésemtől. A férfi fájdalommal szisszent fel, kézfejéhez kapott, melyből vékonyan vér szivárgott. Ezt látva nem tudtam elrejteni pillanatnyi büszkeségem mely daccal vegyült. De csupán egy röpke másodpercig élvezhettem diadalom, ugyanis a férfi bosszút állt: kezét lendítette, s ütött. Olyan pofon érte arcomat, melytől könnyem is kicsordult. Ajkaim remegni kezdtek, de beléjük harapva megállj parancsoltam a sírásnak. Kezeimmel még erősebben szorítottam magamra a kopottas, fehér lenvászon inget, így annak lerágatásáról rövidesen letettek. Így nadrág után nyúltak. Mikor megláttam egy kés villanását, rémülten kezdtem kapálózni, próbáltam menekülni. De akkor elkaptak hátulról, s lefogtak.
- Nyughass kölyök! - Eme szavakat megértettem, s ismertem. Az üvöltés közvetlenül fülem mellett csengett, de még ez sem tántorított vissza; tovább kapálóztam. végül az a férfi, amelyik lefogott, alkarjával kapta el torkomat, úgy szorított. De mikor megéreztem a fojtogatást, még inkább pánikba estem. Karját kapartam, martam. Attól tartottam, megöl.
- Nyughass már! – ordított rám megint, s szabad karjával lefogta kezeim. Ezalatt a késes átvágta a nadrágomat tartó zsinórt s le is rántotta rólam. Lelepleződésemtől egyedül az mentett meg, a rajtam lévő ing túl nagy volt, térdeimig lelógott. A két férfi váltott egymással pár szót, majd fojtogatóm csak annyit mondott: „Vágjad le.” Lélegzetem elakadt, szemeim kimeredtek, ahogy láttam a kést ingem nyaka felé közeledni.
A szövet hasadt – lehunytam szemeim. Majd egy döbbent kiáltást hallottam.
- Leány! – s már rángatott is magával az, melyik lefogott. Egyik karomat fogta, így a másikkal kissé össze tudtam fogni magam előtt széthasított ingem. Az elé a férfi elé vezetett, mely a hajóra vitt. Ott lerángatták rólam maradék ruhámat is, így már csak kezeim maradtak melyekkel takarhattam magam. Guggolva kucorodtam össze a földön, úgy próbáltam rejteni magam. A robosztusabb – ki a vezér lehetett – körbejárt, s végigmérte minden porcikámat, melyet nem tudtam takarni. Végig szemeibe néztem, bár remegtem, mint a nyárfalevél. Végül elmosolyodott, s parancsot adott a másik férfinak.
~*~*°¤°*~*~
Miután engem is lecsutakoltak s rongyokba öltöztettek, a hajófenékbe zártak a többi rabbal. Sötétvolt, egyetlen napsugár sem szűrődött be. Nem tudtam érzékelni az idő múlását. Csupán akkor láttam, hogy hol jár éppen a Nap az égen, mikor olykor-olykor vizet hoztak nekünk. Enni nem igazán kaptunk. Néha dobtak le száraz kenyeret, de abból nekem szinte sosem csurrant-cseppent. A vezér szörnyeteg ritkán megkeresett a többi rab között. Végigmért, ha úgy látta jónak hozott egy kupa vizet, de tőle sosem fogadtam el. Akkor letette mellé s éles szavakkal mondott valamit, sosem ugyan azt. Néha azt, hogy „innom kell” vagy hogy azt hogy „bántani”. Nem értettem mily sorsot szán nekem. S nem is akartam tudni. Gondolataim egyfolytában családom körül forogtak. Nem tudtam aludni, csupán szemeim hunytam le olykor néhány pillanatra. Volt, hogy elnyomott az álom, de rémálmaim felkeltettek. Nem láttam kiutat helyzetemből, úgy éreztem végzetem s halálom felé visznek.
Nem is sejtettem hány nap után, de egyszer csak kikötöttünk. Felemelkedett a rozoga csapóajtó s lejött pár férfi. Elkezdtek minket kiterelni. De engem nem hagytak egyedül menni, az egyik karomnál fogva rángatott fel, s átadott a vezérnek. Onnan ő vezetett tovább.
Hideg volt a levegő, meglátszott leheletem. Vacogva szedtem lábaimat mellette, olykor megbotlottam. Le voltam gyengülve, még ellenállni sem volt elég erőm. Tekintetem csuklómra tévedt, amin még ott feszült az íjamról lefejtett ín.
Sokáig csak meneteltünk, majd füstgomolyagokra lettem figyelmes. Homályosan derengve tűntek elő a gomolyagokhoz tartozó házak a ködfelhők mögött. Aztán embereket is észrevettem. Mosolyogva és jó kedvűen szaladtak elő meglátva a közeledő vezért, s a mögötte nem sokkal a többi férfit.
Az engem rángató szörnyeteg nem igazán foglalkozott az őt üdvözlőkkel, egyenesen egy házhoz vezetett. Öklével verte meg a gyenge fából készült ajtót, s mikor nem nyitották ki rögvest, ismét bedörömbölt s ordított is hozzá. Ekkor már válaszul kiszólt egy idős női hang, majd kinyílt az ajtó. Egy hosszú, hófehér hajó öregasszony állt előttünk. Hajában mindenféle réz és gyöngy díszek ékeskedtek. Arca sovány volt, ráncos, de mégis őrzött magán valamiféle szépséget, melyek még talán leánykorából maradtak meg. Kezei csontosak voltak, ujjai hosszúak s vékonyak. Öltözete ingekből, bőrökből s prémekből állt. Ahogy megszólalt, karvaly, görbe orra furcsán mozogni kezdett. Érces hangjával boszorkány benyomását keltette.
A férfi határozottan szólt hozzá, de ő csak fejét csóválta könnyedén. Erre kicsit megemelte hangját a vezér, de a nő még erre is nemet intett fejével. Végül könyörgőre fogta az engem tartó szörnyeteg. Hosszasan győzködte az asszonyt, ki végül felsóhajtva jobban kitárta az ajtót, hogy a férfi velem együtt be tudjon menni.
A házban az asszonyon kívül fogadott még három nő, s egy fiatal férfi. Mind engem figyelt, én pedig kissé megszeppentem. A vezér „átadott” a házban lévő másik férfinak miközben mondott valamit, majd kiment. Amaz nem tétovázott, rögtön egy asztalféleségre fektetett s vállaimnál tartva lefogott. Addigra az öregasszony is odaért. Megpaskolta lábaim, majd kedvesen hozzám szólva megpróbálta széthúzni őket. Nem értettem mit akar, így rögvest ellenfeszítettem combjaim, nem engedelmeskedtem feltételezhető kérésének. Teljes erőmből próbáltam megemelni a mellkasom, de a férfi túl szorosan tartott. Közben a boszorkány tovább próbálta szétfeszíteni lábaim, de ettől csak méginkább összeszorítottam őket. A ház közepén pattogó tűztől hirtelen kezdett rólam folyni a víz, de libabőrös voltam, éreztem, ahogy tagjaimból kiáramlik meleg. Ez a félelem hatása volt, ó, de még mennyire. Szívem hevesen zakatolt, lélegzet visszafojtva próbáltam nyomon követni az eseményeket. Minden olyan gyorsan történt… A tejhajú asszony károgva, akár egy holló rászólt az addig tétlenkedő asszonyokra. Azok végighallgatták majd engedelmeskedve neki, elkapták lábaimat. Ha nem lettem volna olyannyira legyengülve, talán elbírtam volna velük. De így ellenkezésem csupán kétségbe esett rángatózás volt, halk, elkeseredett nyüszítéssel. Mikor szétfeszítették combjaimat, mégjobban megijedtem, s amennyire tudtam, kapálóztam. Olyan lehettem akár egy fogjuk ejtett, sebzett szárnyű madár, mint akinek nyílt, véres sebébe sót szórtak a megátalkodott suhancok. Rémületem akkor hágott a tetőpontjára, mikor az öregasszony feltűrte rabruhám alját – legalább is azt a foszló gyolcsot, melyet annak tituláltak. Fejem suttogó kis démonja semmi jóval sem kecsegtettek, így a bennem rejlő túlélési ösztön kapott még egy utolsó lendületet. Valahogyan kiszabadítottam jobb lábam s egy jól irányzott rúgással majdnem arcon rúgtam a boszorkányt. Rikácsolva ugrott hátrébb fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal, majd teljesen kiengedve hangját, kiabálni kezdett. Még én is megszeppentem egy pillanatra, s ezt a másodpercet használta ki az asszony, kitől az előbb szabadultam. Ismét elkapott, s akkor már nem volt menekvés. Az öregasszony morgolódva közelebb lépett, s gyakorlott mozdulattan nyúlt oda, ahol még nem érintett senki sem. Kellemetlen volt, amit csinált, kissé még fájt is.
- Ne! Hagyjon! – sikítoztam már nem törődve azzal, ha gyengének látszom. Könnyek szöktek szemembe, majd nagy, kövér cseppekben gördültek le arcomon. Az egyik asszony csitítva próbált nekem suttogni, de nem volt haszna. Ráadásul még az öregasszony is ráförmedt. Néhány durvább mozdulat után feljajdulva zokogtam fel, bár inkább a kétségbeesés szólt belőlem. A boszorkány pár pillanatra lehajolt derekát támasztva, s szemügyre vette mit művelt addig velem. Ezalatt kaptam némi szusszanásnyi időt, de mikor ismét hozzám ért, újra felnyöszörögtem. Az öregasszony zsörtölődött valamit orra alatt, majd fejét csóválva abbahagyta gyötrésem. A két asszony lazított lábaim szorításán, így már össze tudtam zárni combjaim. A férfi, aki addig vállaimat s kezeimet fogta le, felültetett, s gúzsba fogva egy lavórhoz vitt. Lábaim reszkettek, s már el sem tudtam képzelni, mit akarnak velem tenni. De aztán az asszonyokra hagytak, kik kíméletesebben bántak velem. Ismét lemosdattak, alaposabban, mint a hajón, s új rongyokat adtak rám. Az egyik még kedveskedve meg is simogatta hajam, mosolygott. De szemeiben olyas valami fénylett, melyet nem értette. Egyszerre villogott lelke tükrében együttérzés, sajnálat, s szánalom. De vajon akkor miért mosolygott? Talán csak engem akart csitítani. De akkor olyan gyenge voltam… olyan esetlen… Semmi sem segített.
Addig csak hüppögtem, míg öltöztettek, de mikor csuklómról levágták a szétfeslett, elszálasodott inat, mely íjamon volt, ismét felsírtam. Szemeim már égtek, azt sem értettem, hogy könnyeim még miért nem fogytak el. Az öregasszony akkor már nem szólt semmit, csak leült a tűz mellé egy székre s a fejét csóválta. Csupán akkor tápászkodott fel, mikor velem végeztek. Karomnál ragadott meg s az ajtóig rángatott. S mikor kinyitotta, nem hittem szemeimnek…
A vezér szörnyeteg állt még mindig ott, kíváncsian kutatva a boszorkány arcát. De nem kellett sokáig várnia, az rögtön rázendített. Nem győzött hadonászni madárcsonttú, sovány kezeivel. Megértettem, pár szót, köztük volt a „tiszta” és a „vadóc” is. De a vezér csak elégedett mosollyal pengeajkain vigyorgott. Az öregasszony ezt látva méginkább rikácsolni kezdett, de aztán elhalkult. Fejét csóválva taszított rajtam egyet – nem is értettem honnan van oly ereje – s máris a férfi karjai között találtam magam. Szorosan tartott, erős markokkal. S máris tudtam: nincs menekvés. Nem volt kiút számomra.
~*~*°¤°*~*~
Ismét egy házhoz rángatott a férfi, ami messze volt mindentől, egy lélek sem bandukolt arrafelé. Az ajtó előtt megfeszítette hátát, s ha lehet, még büszkébb s elégedettebb kinézetet öltött magára, mint annak előtte. Úgy viselte, mint más a ruházatát – gondoltam először. Majd rájöttem, hogy nem magán viselte; a része volt.
Először bedörömbölt az ajtón, s kissé beállt elém, mintha rejteni akarna. Aztán mikor nem nyitott senki ajtót, gondolkodás nélkül belökte a kifaragott falemezt, s belépett. Fejét bedugva lesett szét, majd mikor akkor sem pillantott meg senkit, lábát is betette. Engem természetesen rángatott magával. Belökött a szoba egyik sarkába, majd leült velem szemben egy székre. Onnan figyelt mérges tekintettel, várakozva. Egy ideig álltam pillantását, majdnem méginkább a sarokba húzódtam. Fejemet a falnak támasztottam, úgy tartottam szemmel a férfit. Olykor felállt, s kinézett az ajtón, vagy kiment s megtöltötte tüdejét hűvös levegővel. Én végig hátát figyeltem még olyankor is. Le sem mertem venni róla tekintetem. De pilláim elnehezültek. Napok óta szinte semmit sem aludtam, így nem volt mit ezen csodálni. Bármennyire is erőlködtem, nem tudtam ébren maradni, elnyomott az álom. Csupán akkor riadtam fel, mikor az ajtó hangosan kivágódott. Fáradtan, nehézkesen pislogtam fel, s mikor megláttam egy ismeretlen, addig nem is látott, sebhelyes arcú férfit velem szemben, döbbenetem eluralkodott testem felett. Az ismeretlen fiatalabb volt, mint a vezér, szinte csak fiú, arca vékonyabb, s teste is. Nem sokkal lehetett idősebb tőlem, sovány vonásai arról árulkodtak. Arca enyémhez hasonlóan döbbent volt.
A vezér hangosan felkacagott, s alapos, tompa ütésekkel csapkodta arcon a fiatalabbikat. Váltottak néhány szót, s mikor a robosztusabb férfi lelkesedése alább hagyott, teljes testemben megremegtem. „Vajon ez mit jelenthet számomra?” A fiú küldött felé egy szúrós pillantást, majd felém fordította arcát.
Rettegve kezdtem el hátrálni,még úgy is, hogy már szinte teljes testemet a falba préseltem. A fiatalabb megindult felém, de közben végig a másikhoz beszélt. Mikor a vezér becsukta az ajtót, megindult a fiatal után, felém. Úgy éreztem, sarokba szorítottak, át sem láttam a helyzetet, csupán azt éreztem, mindketten felém tornyosultak. Az idősebb megfogta a fiú vállát, míg magyarázott valamit, a fiatal pedig egészen meglepődött rajta. Visszakérdezett, majd ismét engem nézett. Átható volt a pillantása. Végigmért. Számomra olyan volt, mintha fenyegetett volna.
Az idősebb fellelkesedett, s nagy hévvel beszélni kezdett. Hol éppen csak suttogott, hol pedig kiabált. A fiatal csak ritkán szólt közbe. A vezér körbe-körbe járt, hol lopakodott, hol hátrébb lépett, hol pedig támadt. Fogalmam sem volt mi üthetett belé, teljesen olyan volt, mint egy eszét vesztett sültbolond. Aztán váratlanul megállt, s erősen mellére ütött egyik ökölbe szorított kezével. Hangja ünnepélyesen csengett, diadalmasan. Ajkain halovány mosoly játszott, én pedig összehúztam lábaim magam előtt, s igyekeztem láthatatlanná válni.
A fiatal válaszolt. Tömören, s röviden. Valamit tagadott, amitől a vezér önelégült arcáról rögvest lehervadt a mosoly. Fojtottan, s gyorsan kérdezett vissza, s a válasz is ilyen volt. A fiatalabb odasétált egy asztalhoz, levette szőrméit, majd egy ingjétől is megszabadult. Ezalatt az idő alatt a másik erősen töprengett. Mikor ismét rálelt hangjára, komolyan csengtek szavai. Határozottan magyarázott, míg a fiatalabb figyelt hátat fordítva neki. Aztán mikor befejezte, állát felszegve az ajtó felé fordult, s távozott.
Lehet hogy az lett volna az észszerű, de nem tudtam megnyugodni. Szívem egyre inkább a torkomban kezdett dobogni. Ereimben ismét cikázni kezdett a vér, szinte csak úgy lüktettek. Tekintetem gyorsan szaladt végig a szobán, s megakadt a tűz mellett heverő fahasábokon. Négykézlábra ereszkedve kúsztam el odáig, akár egy vadállat, s kezemet előre nyújtva ragadtam meg egy méretesebb darabot. Nehéz volt, megemelni sem tudtam egy kézzel, így a másikkal is érte kellett nyúlnom. Alig tudtam magamhoz vonni, majd kezeimbe ragadni. De az elszántság erőt adott. Támadni akartam. Támadásra készen álltam. Pár, szinte néma lépéssel termettem mögötte, s már ütöttem is volna kíméletlenül, de megfordult. Megfordult, s egyenesen a szemeimbe nézett. Sötét szemei enyéimbe fúrták magukat. S nem eresztett. De én sem hagytam magam. Élni akartam, s ha ez volt a feltétele, hát legyen…
De ahogy szemei foglyul ejtettek, kezdtem elbizonytalanodni. Lelestem tenyerére, majd ismét a szemébe. Aztán ismét le. Vajon elbírtam volna vele? Hajtott az életre való ösztön, de gyenge voltam… Valószínűleg leterített volna.
Így hát nagy nehezen tenyerébe tettem azt a hasábot, melyet én csak két kézzel bírtam el. Valamit suttogott halkan, talán figyelmeztetett, aztán az egyre jobban ropogó s lángoló tűz mellé ült, s kezét kezdte melengetni. Viszont én egyre csak asztalon lévő övét, s az azon függő késeket figyeltem. Azzal nagyobb esélyem lett volna. Mikor ezt a fiú is észrevette, sóhajtva felkelt, s elém sétált. Egy pillanatra megrezzentem, de megfeszítettem izmaim. Féltem tőle is. De… lelkem mellette valahogy mégis nyugodtabbnak érezte magát, mint a másikkal.
Megszólalt, hívott, majd a fejével a tűz felé intett. Érdeklődve pillantottam rá, nem értettem viselkedését. S amit nekem mondott, abból is csak néhány szót. Mikor többszöri nógatására sem moccantam, kezem után nyúlt, de én elrántottam előle. Vádlón mértem végig, mire ő kissé rám meresztette szemeit, majd összeszűkítette. Valami furcsa csillogás hussant át rajtuk.
- A nevem Wilfric. – mondta még egy kérdést megelőzően, majd mikor nem feleltem csak dörmögött orra alatt. – Wilfric – veregette meg mellkasát magyarázva. Nem hitte hogy egyáltalán bármit is érthetek szavaiból. – Nem bántalak – mondta halkabban, de egyszerűen nem voltam képed hinni neki. Túlságosan lágy volt ahhoz viselkedése, hogy higgyek szavainak. Annyi szörnyűségen voltam túl pár nap alatt, szinte nem is hittem abban, hogy valójában ott van, hogy tényleg létezik. Elutasítóan s zavartan fordítottam neki hátat. Abban reménykedtem, mire visszafordulok, már nem lesz ott. Szemeimet is összeszorítottam egy pillanatra. De aztán megéreztem egy erős, határozott, de mégsem erőszakos kéz szorítását vállamon. Váratlanul fordultam meg tengelyem körül, s találtam magam ismét szemben vele. Igyekeztem dacos maradni, bár lelkem reszketett.
– A tűzhöz – ismételte meg türelmetlenül. Egy ügyes mozdulattal szabadítottam ki kezeim szorításából s kezdtem el hátrálni. De ő sem tétovázott. Megfordított, s egy pillantás alatt már fel is kapott. Ekkor teljesen megriadtam. Addigi dacom kezdett elillanni. Sikítottam, rúgkapáltam, ököllel próbáltam ütni, ahol értem. Ő megpróbált túlkiabálni, talán még értettem is volna szavait, de füleim saját sikolyomtól zengtek s a gondolatoktól, melyek fejemben cikáztak. Mozdulataiból sugárzott a méreg, megkerülte a tüzet. S mikor megláttam, hogy ágyához közeledik, elhűlt ereimben a vér. Vajon miféle szörnyűséget tervezett? Mivel akart méginkább kínozni?
Dacom ekkor illant el teljesen. Már körmömmel is felsértettem bőrét, könnyeim lassan szúrni kezdték szemeim, de a félelem még azokat is visszakényszerítette. „Talán azt akarja velem tenni, boszorkány? Nem akarom, hogy ott hozzám érjen…! Nem akarom, hogy megérintsen…!”
Durván vetett rá az ágy. Addig is sajgó tagjaim méginkább fájni kezdtek. Felnyüszítve próbáltam elbújni az ágy egyik sarkában, úgy kucorogtam, mint egy kisgyermek.
Rémületemet látva dörmögött valamit a „magáévá tevésről”. A szót magát értettem. De hogy mit jelenthetett…?
Megszeppenve figyeltem, ahogy hátat fordított s a felakasztott húsok hoz lépett. Éhes szemekkel figyeltem az ételt, nem is tudtam mikor láttam utoljára olyat. Vagy akármi mást… Levett egy nagyobb darabot, majd a tűz mellé ült vele. Gyomrom hangosan felkordult, kezem azonnal odaszorítottam. Nem akartam, hogy meghallja. Azt se akartam, hogy én halljam. Még kínzóbbá tette az éhséget.
A Wilfric névre hallgató fiú kettészedte a hóst, s az egyiket enni kezdte. Már majdnem befejezte elfogyasztását, mikor nem bírtam tovább. Testem győzedelmeskedett elmém felett. Kikucorodtam az ágy szélére, s onnan figyeltem. Vágyakozva, lakmározva már a látványból is. Mikor észre vett, egy ideig mozdulatlan maradt. Én is így tettem. S végül… szinte el sem tudtam hinni, de felém nyújtotta a hóst. Nem tudtam elképzelni milyen kegyetlen tervet eszelt ki ellenem, így sokáig a húsdarab és közte ingázott tekintetem. Végül gyomrom fájdalmas összeszűkülése megtette hatását; letettem egyik lábam a földre, majd a másikat, s gyorsan leguggoltam a fekhely elé szorosan. Mielőtt elindulhattam volna, egy pillanatra ismét visszanyertem önuralmam. Mereven néztem egy darabig, mire ő beleharapott az ételbe. Hatalmasat nyeltem, s tudtam, ha nem mozdulok meg is eszi. Óvatosan, bizalmatlanul nyúltam előre egy kézzel, majd a másikkal, s négykézláb kezdtem araszol. Végig őt figyeltem közben. Mikor már csak egy karnyújtásnyira lehettem tőle, leültem vele szemben s úgy vizslattam türelmetlenül. Enni akartam!
- Szeretnél, ugye? – mutatta fel a megrágcsált húst. Csillogó tekintettel figyeltem, s nagyot nyelve kissé előre dőltem. – Neked adom – s megadta a kegyelemdöfést, ó, de még mennyire. Felé kaptam tekintetem, s őt kezdtem vizslatni. Résnyire nyílt ajkakkal vártam azt, hogy felém nyújtsa a húst.
Valamit mondott halkan, de azt már nem figyeltem. Egyenesen csak a kezében lévő ételre koncentráltam, melyet addigra már kicsit felém nyújtott. Lassan közelebb kezdtem araszolni, kissé felülkerekedtem még félelmemen is.
- A tiéd, ha elmondod a nevedet – hajolt közelebb hozzám, ravasz mosollyal ajkain. – úgy ért, mint a hajón a nyakamba zúdított jeges víz. Kegyetlen volt. Homlokomat ráncoltam, ajkaimat fájdalmasan szorítottam össze, olyannyira, hogy kifutott belőlük a vér. Kétségbeesésem kezdett eluralkodni rajtam, nem tudtam mi lehetne a helyes cselekedet. Kínomban már inkább más felé néztem, tekintetem a ház berendezésén kalandozott. Végül az segített döntésemben, hogy hangosan rám förmedt. Féltem, ha nem teljesítem feltételét, éhen maradok. Így hát nagyot nyelve szólásra nyitottam addig rágcsált ajkaim.
- Ross… - Kezdtem bele, majd mély lélegzettel a szemeibe néztem. – Rosslyn. – Nevemmel együtt rögvest nyújtottam is kezem jussomért.
- Rosslyn… - ismételte el nevem. Nem tudtam miért tétovázik így felmorranva jeleztem, kérem az ételt. Rám sem nézett, úgy nyomta a kezembe. Nekem pedig más sem kellett: sietve ültem át a tűz másik felére s mohón kezdtem el magamba tömni az istenien sós ételt.
Míg csillapítottam kínzó éhségemet, addig a Wilfric nevezetű viking felkelt s elkezdte pakolászni késeit egy gerendára. Csupán szemem sarkából láttam a dolgot, s akkor nem is igazán tudtam vele foglalkozni. Jobban lekötött a számban terjengő kellemes íz. Aztán eltűnt egy pillanatra, de mikor visszaért, ismét volt okom arra, hogy megrémüljek. Kötelet tartott a kezében.
Teli szájjal kezdtem el ellenkezni, majd már kérleltem, könyörögtem, hogy ne tegyen semmit. De minden hiába volt – elkapott. Ha ütöttem, lefogott. S végül erős csomót kötött bokáim köré, úgy, hogy a kötél szinte vágta bőrömet.
Mikor már mozdulni sem tudtam, szőrmékből és prémekből kupacot készített, takaros kis halmot. Aztán elővett egy kannát, melyben víz lötyögött. Tartalmát egy tálba öntötte. Fél szemmel rám lesett, így találkozott pillantásunk. Szívem még mindig hevesen verdesett, de kíváncsiságom is úrrá lett rajtam. Figyeltem mire készül.
Lassan kezdett el levetkezni, először ingét vette le. Egy rongyot belemártott a vízbe, majd elkezdte áttörölgeti mellkasát. Aztán nadrágjától is megszabadult. Zavartan lestem más irányba, hisz… addig még sosem láttam férfiút mezítelen, még bátyáimat sem gyermekként. De aztán mégis hátára vándorolt tekintem. Figyeltem ahogy megtisztította magát.
Mire végzett, a szőrmékből készült halomba másztam s a fal felé fordultam. Magamra húztam néhány prémet. Hallottam még ahogy mocorgott, majd végül minden zaj elcsendesült.
Éreztem, hogy szinte esélyem sincs az álomvilág kellemes, delejes világába látogatni. Aznap este sem adatott meg az a fajta kiváltság…
~*~*°¤°*~*~
Érzékeltem, ahogy felkelt a nap, s kivirradt. Talán csak pár pillanatra sikerült lehunynom szemeim egész éjszaka, de aludni nem tudtam. az ágyon felől Wilfric nem adott semmiféle hangot sem. Valószínűleg édesdeden aludhatott. Ránézni nem akartam. Nem mertem. Szuszogását sem hallottam, s úgy, hogy nem is láttam, kissé azt tudtam érezni, ott sincs. Viszont kora reggel mocorogni kezdett, kimászott az ágyból. Lassú, de mély lélegzetet vettem, s berekesztettem tüdőmbe. Arcom a puha szőrbe fúrtam, s összeszorítottam szemeim. Igyekeztem úgy tenni, mintha aludnék. De közben minden apró zajra megrázkódott testem. Hallottam, ahogy ahhoz a gerendához lép, melyre fegyvereit pakolta, s leszedett néhányat. Pengék csilingeltek lágyan. Szövet sistergett, majd néhány pillanatnyi némaság következett. Aztán ismét léptek, neszezés. S a tompa trappolás egyre közelebbinek tűnt. Majd végül megállt fekhelyem mellett. Leguggolt.
Arcomat méginkább a prémbe fúrtam, ajkaimat rágni kezdtem óvatosan, hogy ne tűnjön fel neki. Váratlanul ért, mikor csontos ujjak siklottak lágyan kurta tincseimre, s simítottak ki őket arcomból. Torkomat sikoly fojtogatta. Nem tudtam irányítani vállaim remegését, tudtam, hogy ő is észrevette. Elhúzta kezét, majd vállamat megrázta. Mikor először nem moccantam, majd mikor nem hagyta abba a rázogatást, sőt, durvábban folytatta, felültem, s távol hózódtam tőle.
Ahogy arrébb kucorodtam, vállaimat s combjaim érni kezdte a hideg levegő. Fáztam, s azonnal libabőrös is lettem. De nem engedhettem meg magamnak, hogy azzal foglalkozza. Próbáltam minél jobban megrettenthetetlenebb arcot vágni, megkeríteni elszivárgott dacomat. De mikor előrántott egy kést, cserepesre száradt ajkaim remegve nyíltak szét.
Védekezve emeltem arcom elé kezeim, szűköltem, s remegtem. A fiú halkan szólalt meg, de nem értettem szavait. Azt hittem, véget vet életemnek. De nem tette. Csupán a bokáimat szorító görcsöt vágta le.
Értetlenül sandítottam rá két ujjam között, majd mikor láttam, hogy feláll előlem, örömmel simítottam végig vörösödő bőrömön. Megmozgattam lábfejeim, élveztem az újonnan adódó, szabad fogvatartottságot. De aztán ismét megjelent a viking egy másik kötéllel. Ezúttal kezeimet ragadta meg, s csuklóim kötötte össze. Már nem ellenkeztem. Nem volt erőm hozzá. Inkább csak beletörődve tűrtem abban reménykedve, hogy most sem fog bántani megkötözve, mint este sem.
De aztán… azt hiszem tévedtem.
Mikor megvolt csuklóim között a szoros csomó, felrángatott, s karomat elkapva kezdett az ajtó felé rángatni. Lábaim pont olyan nehezen vittek, mint előző nap, vagy még nehezebben is az elgémberedéstől. Meg-meg botlottam, egyszer még térdre is rogytam az ajtó előtt. De Wilfric felrángatott, bár éreztem mozdulatain a hezitálást.
Ahogy kinyitotta előttem az ajtót, a napsugarak vidáman cirógatták meg arcomat. Kellemes meleg volt. Ismerős. Mintha édesanyám megfáradt ujjait éreztem volna egy hűvös éjszakán. Ettől a gondolattól pedig elszorult szívem, erősen kellett ajkaimba marnom fogaimmal. Csupán az tartott életben, hátha újra láthatom őket. Hátha. Ha… Ha talán megszöknék. S az, hogy a viking ki vitt a szabadra, némi erőt adott. Kitartást.
Hűvös volt az idő. Mezítelen lábaimat szúrta kissé a tarlós fű s egyéb növények, de elszántan vártam a megfelelő pillanatot. Térdeim remegtek az izgalomtól – no meg a hidegtől. A mellettem trappoló fiú nem nézett le rém. Még szeme sarkából se – míg én mindvégig őt lestem. Vonásai kemények voltak, meggyőzhetetlennek tűntek. De én is elhatároztam magam.
Összegyűjtöttem minden erőm. Mindet, ami még létezhetett bennem, s mikor úgy éreztem, egy pillanatra nem figyel eléggé, egy határozott, jól irányzott mozdulattal keményen lábon rúgtam. Ő feljajdulva rogyott össze, s míg lábához kapott, engem elengedett. Nekem pedig nem kellett már egyéb: futni kezdtem. Vagy legalább is valami olyasmit próbáltam tenni, amit én futásnak gondoltam. Össze-vissza bukdácsoltam, a nagy ügyetlenkedésben, pedig még rá is léptem valamire, mely talpamat felsértette. Éreztem ahogy vérem kiszökik bőröm alól, de nem álltam meg. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, de nem tudtam ráhelyezni súlyom. Nem mertem hátam mögé lesni, csupán egy szorítást éreztem meg ép lábam bokáján. A szorítás ellenére mégis tovább akartam lép, így rögvest a földön találtam magam.
Úgy éreztem szívem kiszakadt a mellkasából, hangosan ziháltam, s nem mertem megmoccanni. Éreztem az arcomra tapadó nyirkos földet, azt, hogy vékony ruhámat átáztatja a sár. Remegve engedtem utat könnyeimnek.
A bokám körüli szorítás gyorsan vándorolt vállamig s fordított át hátamra. Eltorzult, könnycseppekkel torzított arcomat akkor pofonként érték a napsugarak. Mintha apám rótt volna meg sikertelenségem miatt.
A kétségbeesés hullámokban ért utol. A fölém tornyosodó viking pedig tehetetlenül figyelte, ahogy úgy itatom arcomon a földet, ahogyan csak a záporeső szokta. Mikor egy kisebb hullám következett, összekötözött kezeimmel próbáltam letörölni a sáros cseppeket, de mikor nem sikerült teljen, sőt, szemembe töröltem a mocskot, ismét hüppögve zokogni kezdtem. Wilfric pedig csak figyelt. Ugyanazzal a semmitmondó, kifejezéstelen tekintettel, mellyel kivezetett a házából. Egyedül szemei csillogtak másképp, egy újabb módon, melyet addig még nem láttam. Sem tőle, sem pedig mástól. Felém nyúlt, én pedig hangosabban felsírtam s félve fordultam oldalamra. Vártam a büntetés. Hisz ezért mi más járt volna?
De mikor karjai óvatosan fogták meg gyenge, sebzett testemet, összerenzzentem. Meglepődtem. Felkapott a vállára, s visszafordult velem. Lábaim és karjaim szinte élettelenül lógtak testének két oldalán, könnyeim továbbra is hulltak, olykor feljajdultam, mikor csontos válla kellemetlenül nyomta meg összeszűkült gyomrom.
A házban az előző nappal ellentétben, nem dobott durván az ágyra, sem pedig a földre. Óvatosan állított talpaimra, de mikor felszisszentem sérülésem miatt, ismét felkapott. Az éppen csak parázsló tűz mellé ültetett szemöldökeit ráncolva, majd végigmért. Szemei végigvándoroltak egész testemen, s elakadtak reszkető ajkaimnál. Nem csak ki voltak cserepesedve, de még vér is pompázott rajtuk. Mégjobban megfújta őket a szél, s az sem tett nekik jót, ahogyan, s amennyit rágtam őket. Az asztalhoz ment, kerített egy kupát, majd megtöltötte vízzel. Tisztes távolságban leguggolt mellettem. Keze előre nyúlt a faedénnyel, majd nógatva szólalt meg:
- Igyál. – Akkor még kövér cseppekkel hullajtottam könnyeim, de utasítása nem tűnt vészjóslónak. Valami más volt. Valami olyan ismeretlen dolog, mely szemeiben is csillogott.
Óvatosan vettem el tőle a kupát, s emeltem ajkaimhoz. Amint megéreztem a hűs víz édes ízét számban, mohón kortyolni kezdtem. Arcom két oldalán kis patakokban indult meg, de még ekkor sem lassítottam, csupán akkor, mikor már egy csepp sem volt az edény alján. Hosszasan néztem az üres fenékre, majd fellestem a vikingre. Még akkor is szigorúan méregetett.
- Nem szökhetsz meg – morogta halkan, majd felállt is pakolászni kezdett a késeket rejtő gerendán. Torkom ismét elszorult, csendesen hüppögni kezdtem, míg ő elővett egy íjat s vesszőket. Ez kicsit magával ragadta figyelmemet. Átvetette vállán az íjat, a nyílvesszőket pedig a tegezben eligazgatta. Az ajtóhoz sétált, majd mielőtt távozott volna, vetett rám egy pillantást, egy áthatót. Aztán kiment az ajtón s behúzta maga után. Kintről még hallottam valamiféle neszezést, de aztán semmit.
Vártam egy kicsit a teljes, tökéletes csendre, majd feltápászkodva az ajtóhoz bicegtem. Abban reménykedtem még sikertelen kísérletem után is, hogy esetleg akkor meg tudok menekülni. De túlságosan könnyelmű voltam, a viking ugyanis valamivel eltorlaszolta az ajtót. Nagyot sóhajtva bicegtem vissza a tűz mellé, s letelepedtem. Áthűlt kezeimet s lábaimat felé tartottam, hogy kissé felengeszteljem őket. Ám a meleg nem volt kellemes sérült talpamnak. Sziszegve kaptam vissza, s legyezgettem kezeimmel. Mikor kezdett múlni az éles, szúró fájdalom, lábfejemet ölembe rakva vettem szemügyre a talpam. Egy hosszú, mély vágás éktelenkedett ott. Arcom síráshoz torzult el, lelkem nem tudta elviselni még sérülésem látványát sem. S amúgy is egyedül voltam, így utat mertem engedni a sós kis cseppeknek. Arcom már ragadt a rengeteg elhullajtott könnycsepptől.
Nehézkesen átvergődtem a szőrmék közé, ahol aludtam, s lefeküdtem. Piszkos volt, bőröm, s rongyaim is, de nem foglalkoztam vele; magamra vontam néhány prémet, s hagytam, hogy magával rántson a kétségbeesés és a fáradtság.
~*~*°¤°*~*~
Motoszkálásra riadtam. Rögvest felpattantam fekhelyemen s kerestem a hangok forrását. Wilfric tevékenykedett az asztalnál, valamilyen kisebb állatot nyúzott. Talán nyúl lehetett még fénykorában. Óvatosam előrébb araszoltam fekhelyemen, hogy jobban rálássak tevékenykedésére. Ingujjai fel voltak gyürkőzve, szőrméit félretette, mint előző este. Ügyes mozdulatokkal nyeste el az inakat s rángatta le az állat puha szőrét a húsáról.
Mikor észrevett, nem tett semmit, befejezte a nyúzást. Azután megmosta kissé véres kezeit s felém indult. Elém guggolva vett szemügyre. Tekintete kegyelmet nem tűrően kapta el enyémet, de én is voltam olyan makacs, hogy álljam pillantását. Viszonylag gyorsan ráunt arra, hogy farkasszemet nézzen velem, így hát felegyenesedett s a tűz mellől odarakta elém a vizes tálat. Öntött bele tiszta vizet, majd egy rongyot nyújtott felém.
- Mosdj meg – utasított határozottan, de én gondolkodás nélkül csóváltam fejem ellenkezve. Ő erre vett egy mély lélegzetet, s hangosabban, határozottabban rám szólt – Mosakodj meg! – a válaszom ugyan úgy tagadás maradt, sőt még dacosabb lettem. Morgott valamit orra alatt, aztán csuklómat megragadva kirángatott a puha szőrmék közül. A már jól ismert módon felkapott. Ellenkezve csapkodtam hátát kezeimmel, de nem igazén foglalkozott vele. Leültetett a tűz mellé, s visszament a vizes tálért, rongyért. Velem szemben ült le, s belemártotta a rongyot a tálba. Figyeltem, ahogy átnedvesedik az anyag, követtem kezének minden egyes rezdülését. Kifacsarta az anyagot, majd arcom felé nyúlt fele, de én elkaptam előle. Szavad kezével elkapta állam, s szorosan, de nem durván közelebb húzta arcom. Kezeimmel rögtön kapálózni kezdtem, körmeimmel húsába martam, de erre a elengedte arcom, s csuklóimat fogta össze. Így is elég mozdulatlanná tudott tenni ahhoz, hogy arcomról letörölgesse a rászáradt sarat. Eleinte kapkodtam még fejemet, de aztán inkább hagytam, had mossa le a rám ragadt szennyet. Arcom után karjaim s kezem következett. Ha nem is engedelmesen, de felszólítására nyújtottam őket. Nem akartam beismerni magamnak sem, de kellemes volt a hűsítő vizet érezni bőrömön még annak ellenére is, hogy olykor-olykor felszisszentem egy-egy sebnél. Wilfric ezekkel többnyire nem foglakozott, viszont ha hangosabban hallattam hangomat egy pillanatra mindig felemelte a rongyot, s miután kiszuszogtam magam, csak akkor folytatta. De mikor lábaimhoz ért, s meglátta talpamat, egy pillanatra ő is meglepődött. Próbáltam kirángatni kezei közül sérült tagom, az éppel még rugdosni is kezdtem, de könnyű szerrel elkapta s combjai közé fogva igyekezett mozdulatlanul tartani. Remegve figyeltem, ahogy sebemhez közelített a ronggyal, s mikor hozzám ért, fel is jajdultam, de erről nem a viking tehetett. Ő amennyire csak tudott óvatosan ért hozzám. Gyengéden mosta körbe, áztatva róla koszt. Mozdulatai most is hozzáértőek voltak, gyakorlottak. Tekintetem végigfutott hegein. Vajon mi történhetett vele?
Mikor végzett, megragadta inge legalját, s leszakított belőle egy hosszú csíkot s szorosan rákötözte lábfejemre. Ekkor már én is kicsit lenyugodtam, főleg mikor felkelt, eleresztette másik lábam is, s elindult a húsok felé. Számban már összegyűlt a nyál az előző napi íz emlékétől. Térdeimre tornáztam magam, s úgy figyeltem, ahogy lekanyarintott egy késsel pár darabot az egyik húsból. Azt is kibírtam volna, ha nem ad, hisz múlt este megkönyörült rajtam. De attól lelkem legmélyén reménykedtem, hogy akkor is ad valamicskét. Még mielőtt visszasétált volna a tűzhöz, odament fekhelyéhez s felvett onnan egy inget.
Karnyújtásnyi távolságra telepedett le tőlem, de még mielőtt falatozni kezdett volna felém nyújtotta az inget. Én a mozdulatot figyelve próbáltam eldönteni mit is akar, de mikor megszólalt sem értettem szavat.
Sejtettem, hogy ismét hosszú este elé néztünk…
