 Karakter: Aaron Gallagher
Megjegyzés: Kapitánynak
A Nap magasan járt az égen, a felhőtlen kékségből vakítóan ragyogott a vége nincs óceánra, mely fodros tükörként verte vissza fényét. Sós illatú szellő fújdogált és azon a meleg, őszi napon egészen frissítőnek éreztük. Ők ketten egymást kergették, míg én igyekeztem minél több kagyló csillogását észrevenni a fűben. Bár sokkal magasabban voltunk az óceántól és a meredély alatt hatalmas, sziklás zátony húzódott, fent is rengeteg kagylóhéj szóródott szét. A sirályok itt törték fel őket egy-egy földből kimeredő kövön, vagy sziklán. Oliver önfeledten kacagott, s én arra gondoltam, miénk a világ. Csak hárman voltunk, egy lélek se járt a tájon, amíg csak szemünk ellátott. Gyönyörű nap volt.
Egy pillanatra se gondoltam, hogy veszélyben lehetnénk, elvégre a bátyám és az a másik fiú már nagyok voltak és nem csak rám, de egymásra is vigyáztak mindig. Hiába volt tilos felmennünk a szirtre, amit a kikötőben csak „Leánysiratónak” hívtak, amíg távol maradtunk a szélétől, nem eshetett bajunk.
S, hogy honnan kapta a nevét a szirt? Mint minden kikötőben, itt is sok volt a nagyotmondó, messziről jött, ámde jóvágású tengerész, és bizony sok törött szívet hagytak maguk után. Úgy beszélték, rengeteg fiatal lány vetette már le magát reménytelenségében. Oliver szerint éjjel még a szellemük is ott kísértett. Ezt is inkább csak a felnőttektől hallotta. Sötétedés után nem mehettünk ki a házból, mert az utcák veszélyessé váltak, sok rossz ember és sok részeg tengerész keveredett mindenféle verekedésekbe és olyankor nem nézték, kit taposnak el.
Apró, fonott kosaram egyre csak telt. Csigaházakkal, kagylóhéjakkal és különleges, csillámló kavicsokkal. Testvérem és barátja harsány nevetése messzire visszhangzott és megtöltötte a levegőt élettel. Itt-ott káposztalepkék reppentek fel a sűrű fűből. Távolról tehénbőgés hallatszott. És a tenger zúgása, ahogy oda-odacsapódott a zátonynak. Olyan idilli volt, olyan nyugodt és felhőtlen, mint a vihar előtti csend. Gyerekek voltunk és nem éreztük a szörnyűségnek apró előjelét sem. De a bajt nem kerülhettük el, az ott ült a nyakunkon és édes szavakat suttogott a fülünkbe, hogy elaltassa éberségünket.
- Segíts!
Oliver éles, rémült kiáltása metszette ketté a meleg délutánt, jeges félelmet hozva maga után. Felkaptam a fejem, de csak a másik fiút láttam a szirt szélén guggolni, két kezével tartott valamit, vagy inkább valakit a szírt peremén túl. A bátyámat. Fogalmam sincs, hogyan kerültem a szirt szélére, de egy pillanat alatt ott guggoltam a fiú mellett, akinek az arca nem mesélt érzelmeiről. Oliver arcán patakokban folytak a sós könnycseppek, és kétségbeesetten kapaszkodott a fiú karjába. Én pedig csak térdeltem a szirt szélén, dermedten a rettegéstől. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Tagjaim ólomnehezek voltak.
Hosszú óráknak tűnő pillanat után a fiú végül elengedte bátyám kezeit, s Oliver teste egyre zsugorodott. Üvöltését elhordta a szél és a vad hullámok zátonynak csapódó moraja. Tisztán láttam, ahogy összetöri magát egy sziklán, aztán a víz lágyan a tenyerére vette és ringatva vérző testét, lehúzta a mélybe. Ekkor ugrottam fel, hogy megmentsem, még akkor is, ha tudtam, már nem segíthetek rajta. De a fiú visszafogott. Elrántott a peremtől és zihálva ráncigált vissza a faluba, miközben én artikulálatlanul kiáltozva zokogtam.
Az utolsó emlékem a szirtről az összetört kosár és a körülötte heverő, millió szilánkra taposott, csillámló kagylóhéjak.
***
Tíz év. Ennyi telt el azóta, hogy elvesztettem a testvéremet, és a hitemet az emberekbe. Napra pontosan. A bánatosan, éhesen és mohón rikoltó sirályok úgy ülnek egymás mellett a fák ágain, mint fakó hollók, dögmadarak. Könnyed gúnnyal bámészkodnak a sírkövek között sétálókra. A temetőt mindenki messzire elkerüli, mikor nincs olyan évforduló, melyen zaklatott hallgatással adózhatnak az elmúlásnak. Ez a legelhagyatottabb és legmagányosabb hely az egész városban, holott itt fekszik már a legtöbb ember. Mindenki a nagy eseményre készül. A hajó érkezésére, melynek halovány sziluettjét már hajnalban a vízre vetítette a felkelő nap derengő fénye. Üdvözlik a hajót, a legénységet, az árut, és főként a bevételt és a pénzt, amit a hajó érkezése jelent. Álszent népség, mocskos utcák és házak. Patkányok mindenütt, még az ágyadban is. Gyűlöltem ott élni. Lent a szirt alatt, ahol a hullámok moraja hangos és kísérteties, ahol a sirályok egymást tépik egy-egy jó falatért. Ahol hangosak a kocsmák és részegek a tengerészek. Több vagyok, mint hálást Artur Kindrick-nek az úrnak, aki magához vett, miután a szüleim elhaláloztak. Taníttatott, nevelt, ételt adott a kezembe és tetőt a fejem fölé. S cserében csak annyit kért: vegyem ki a részem a birtokon a munkából. Messze van a birtok, mélyen a földek és erdők között, ahonnan már nem látszik a tenger, s morajának hangja múló emlék csupán.
Mr. Kindrick engedte, hogy magam válasszak mesterséget. Így kötöttem ki a lovak mellett. Sokan buta hátasoknak és igahúzóknak tartják őket, pedig, ha tudnák, hogy pusztán az arcunkra nézve kitalálják, mit érzünk, máshogy állnának hozzájuk. Mindnek megvan a saját személyisége és viselkedése, mint bármelyik embernek, akit ismerek. A lovak is lehetnek elkeseredettek és boldogok egyaránt és ilyenkor máshogy is viselkednek. Még az arcjátékuk és a testtartásuk is más és más. Képesek ugyanakkor gyászolni is, s ez volt az egyetlen, amit nem akartam róluk tudni, mégis egy balszerencsés eset során megtörtént. Fergeteg anyja, Ajándék ikrekkel volt vemhes, ám az ellésbe csaknem belepusztult, mert Fergeteg testvére elpusztult a méhében. Ajándék az ellés után nem fogadta el egy szem csikóját, így kénytelen voltam én magam gondját viselni a csöppségnek. Az a drága jószág pedig azóta a legjobb barátommá vált.
Léptek zavarna meg a néma elmélkedésben. Felnézek. Egy férfi közelít. Sem alakja sem ruhája nem ismerős. Talán a hajóról jöhetett. Szüleim sírjától nem messze, tanácstalanul torpan meg, mint aki keres valamit. Hosszú hajába belekap a szél, vonásai gyászosak. Kezében virágcsokor.
- Keres valamit? - szólítom meg csendesen és ő rám emeli jég-kék szemeit.
- Így is mondhatjuk. - felel szokatlan hangzású mély tónusú hangján. Elindul a márványtömbök között.
- Hozzátartozó?
- Nem. - ingatja meg a fejét, miközben elérkezik az apró, fából készült kereszthez. - Egy régi barát. Egy mázsás súly a lelkemen. - elolvassa a feliratot, majd ismét rám pillant. Szemeiben a kemény fény meglágyul és most tüzetesebben is végigmér.
Hideg szemeinek perzselése kényelmetlenül érint. Mintha a lelkembe látna. Aztán visszafordul a kereszthez és ismét megnézi magának.
- Hozzátartozó? - kérdezi ezúttal ő.
- A bátyám volt. - bólintok komoran, s nem kerüli el figyelmemet, hogy szavaim után vállai aprót rándulnak. - Talán segíthetek megtalálni a barátját. - váltok témát. Az idegennek nincs köze hozzám, vagy a családomhoz, így nincs joga kérdezősködni sem felőlük.
- Nem. - mosolyodik el komoran. - Megtaláltam. - guggol le a sírhant mellé és teszi rá óvatosan a virágcsokrot.
- Nem értem. - rázom meg a fejem. - Honnan ismerte?
- Nem lep meg, ha nem emlékszel. - megszólítása túlontúl közvetlen, s ez balsejtelemmel tölt el. - Régen volt.
- Nem voltak barátai, csak én és... - elharapom a mondat végét és megrendülten emelem a férfira a tekintetem. - Maga? - kérdezem döbbenten és ő lassan, örömtelenül bólint.
- Igen.
Érzem, ahogy orcáimat elönti a tehetetlen düh pírja. Számat és öklömet összeszorítom, ahogy szemeibe nézek.
- Megölte! - sziszegem.
- Lezuhant. - javít ki.
- Elengedte a kezét! - csattanok fel. - Hagyta, hogy lezuhanjon!
- Dehogy hagytam! - morran fel ő is.
- Fel is húzhatta volna. - temetem tenyereimbe arcomat pár pillanatra, hogy visszafojtsam a gyász feltörni készülő könnyeit.
- Oliver túl nehéz volt.
- Ne merészelje kimondani a nevét!
- Csak egy gyenge kölyök voltam. - magyaráz tovább, engem figyelmen kívül hagyva. - Megpróbáltam felhúzni. Fel akartam húzni, de kicsúszott a keze a kezeimből.
- Bárcsak maga halt volna meg helyette. - mondom komoran.
Kimondtam. Kimondtam azt, ami évek óta égette a torkomat. Kimondtam azt, amit soha senkinek el nem mondhattam. Arca elkomorul s én összerezzenek, mikor egy sirály felrikolt a közelben. Riadtan kapom rá a tekintetem, majd őt kikerülve rohanok lovamhoz és otthagyom. Mindig is találkozni akartam fivérem gyilkosával és számot vetni arról, hogy mit követett el. Számon akartam kérni mindenért és elmondani, hogy mennyire kínzóan fáj Oliver hiánya. De balga voltam, ha azt hittem, hogy képes leszek bátran a szemeibe nézni. S most azt kívánom, bár ne találkoztam volna vele soha többé.
|
