-          Ezzazzz! – ütöttem a levegõbe. Na ki a király, én vagyok a király! És most mindenki, ki a király?!

***

Másnap ropogtató hideg volt, rettentõ… de nem baj, felszerelkezünk reggeli után… persze én elõtte benyomtam egy hatalmas adag rántottát sok ropogósra sült szalonnával és vajas-mézes kenyérrel… sosem árt megalapozni a napot egy kiadós reggelivel. Beletúrtam a hajamba és a két fityegõnél fogva a fejemre húztam a mintás kötöttsapkát. Mmmm, melegíti a füleim… elégedetten ingattam meg a pomponokat a végén, magamra csavarva a sálam indultam lefelé Lee-vel és George-dzsal.

-          Na, akkor mi lesz ma? – kérdezte a testvérem, kíváncsian pislogva rám. A zsebembe rejtettem a kezem, megmarkolva a benne levõ vészhelyzet-cukorkákat.

-          Igyekszek megtartani minden lecsatolható részem – vigyorgok rá, lassan araszolunk a sorban elõre.

-          Sajnálom, Mr. Svenson, de sajnos nem mehet le a Roxmortsba. A szülei nem engedélyezték és kifejezetten kérték, hogy ne engedjük még a Mézesfalás közelébe se. Sajnálom – mondta McGalagony, hiába nézett rá kérlelõen a kissé puffancs srác… hát nem megesik érte a szívem? Plusz a viteldíj.

-          Psz, Svenson, mi kell? – hajolok ki odasúgva, de George átveszi a listázó szerepét, mert én meglátom a kis társaságom… diszkréten körbevigyorgom a fejem és elegánsan mellélépek.

-          Helló Naveen!

Utána ballagok kényelmesen, levéve a kesztyûm, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga megfogom a kezét, megrázva. Kicsit meg is döbbenek. Ennek elmehettek otthonról, hát jéghidegek az ujjai… szinte parázslottak a tenyeremben.

-          Azt hittem, a korgó gyomrod végzett veled! – nézek rá megigazítva a sapkám, ami a szemembe akart csúszni. Anya kicsit elméretezte…

-          Tessék?

-          Nem láttalak reggelinél, azt hittem, nem is jössz – mondom megfogva a csuklóját. Az enyémhez képest puha a bõre. – A hûtõben felejtetted a kezed?

-          Nehogy megpróbáld megfogni! – mordul rám fenyegetõen; basszus, mint Piton nõben. Eszem az ízlésem, hogy mindig a harcias lányok tetszettek…

-          Nem állítom, hogy nem gondoltam rá – vetem be naaagy barna kiskutyaszemeim és ellenállhatatlan sármom, lassan ballagva a sorban. Lepillantok rá… muszáj mosolyognom.

Nem cukkolom, majd megszólal, egyelõre élvezem a sikerem és sütkérezek a dicsõségemben hogy eeeezzaaaz… Fred Weasley pontosan tudja mit akar.

-          Neked mindened kötött? – fakad ki belõle hirtelen, de rám se néz, csak felsandít… komolyan mit hisz, hogy leharapom a fejét?

-          Ja, igen, anya gyárat üzemeltet otthon – nézek rá vigyorogva, határozottan elõrébb noszogatva az elõttem állót. Felemelem a kesztyûim is, meglebegtetve elõtte, bizonyítékként. – Ez még semmi! – fokozok – Látnád a karácsonyi ajándékainkat! George-dzsal alig várjuk, hogy anya kötött dobozokat küldjön a kötött holmiknak!

Közben merõen, de persze teljesen leplezve, vizslatva nézem az arcát, fõleg hogy kissé eltorzult az arca, hogy ne nevesse el magát!
Már ezt egy mérföldköves sikernek könyveltem el, már csak a király-vagyok-táncom esett volna jól ellejteni.
Persze visszafogott a vén McGalagony sziporkásan szúrós szeme…

-          Mr Weasley, próbálja magát türtõztetni – figyelmeztet, de rávetem az ellenállhatatlan sármos pillantásom…

-          Igen, tanárnõ, azon leszek – vigyorgok.

-          Menjenek, már tegnap átnéztem az engedélyüket – hajt el minket – Menjenek!

-          Hova megyünk? – kérdezte nagy sokára Naveen, miután ügyesen kellõképpen kiolvadt… ez is azért van, mert neki nincs kötött alsógatyája!

-          A Három seprûbe! – mosolygok rá – Az mindig olyan, mintha beeresztettek volna egy rakás durrfarkú szurcsókot, azt asztalra szinte vadászi kell és erõvel megtartani! – mesélem neki leírva az állandó tömöttség adrenalinfüggõ pillanatait mély átéléssel…

-          Micsoda kihívás – sóhajt fel szenvedve, de nem engedem hogy elhatalmasodhasson rajta… sandán figyelem a szemeit, az arcát, magam se érzem meg elõször, hogy kissé ellazult az arcom, ahogy figyelem…
Elkapja a tekintetem. Hahh, még jó hogy volt annyi lélekjelenlétem, hogy férfiként álltam. Kérdõn rebbenti fel a szemöldökét a sáltenger alá, elvigyorodok:

-          Kipirultál. Ez egy új árnyalat az arcodon.

-          Csak siessünk – mordul rám és összébb rántja magát, de én elégedetten szökkenek egyet mellette.

Megállva kinyitom neki az ajtót, kicsit meg is hajolok ahogy ebeballag… elgondolkodok, felrémlik a maradék tanítás amit anya etikettként a fejünkbe próbált verni, hogy ilyen helyekre illik a férfinak elõször mennie, hogy õ kapja a félrecsúszó átkokat… de hát Madam Rosmerta nem tûri a félrecsúszó átkokat.

A zanza-fejeket hóba nyomtam és bent észreveszek egy még billogtalan asztalt… hm, a hugrabugos nem jelent akadályt, összeszedve a jómodorom szilánkos maradékát kihúzom a széket és betolom Naveen alatt.

-          Ittál már igazi Madam Rosmera féle mézsört? – vigyorgok rá, ahogy lerántom a fejemrõl a sapkám, amitõl a hajam mindenfelé felmered és szétáll.

-          Még nem – néz rám bizonytalanul, mire csettintek a nyelvemmel.

-          Akkor ezt azonnal orvosoljuk, mindjárt jövök – nézek rá és kiszedem a zsebembõl is a kötött kesztyûket az asztalra téve, elszlalomozok az emberek között… a pultnál rendelem le és várom meg a két hatalmas korsó mézsört, elégedetten mozgatom meg az ujjaim… milyen kellemesen átmelegít.

Hihetetlen csípõmozgás meg reflexek kellenek a Három Seprûben való túléleshez, de szerencsére csak az én korsómbõl löttyent ki egy kicsit… a jót neki nyujtom, és lenyalogatom az ujjaim.

-          Egészségedre – villantottam rá egy gyõztesektõl elvárható mosolyt, és koccintottunk. Kíváncsian figyeltem az arcát a korsó szájától, merõn, hogy na, ízlik neki?

Biztos ízlik, ez mindenkinek ízlik, akinek nem, az egy társadalom szélén álló nem ember, vagy legalábbis egy pszichopata.
És a kicsi szívem mélyén is boldogan dobogott, hogy ezzaaaz… Ahogy belekortyolt, egy picit ellágyult az arca, lehunyva a szemeit egy hosszú pillanatig, ahogy minden ízlelõbimbója hangos hallelúját zengett és sírva könyörögtek további kortyokért…

De ahogy elkapja a pillantásom és a fültõl-fülig érõ én-megmondtam-vigyorom, leteszi a korsót és megköszörüli a torkát.

-          Khmm… nem rossz – mondja oldalra fordítva rólam sugárzó pillantását. Még szélesebb lett a vigyorom, félve hogy görcsöt kap a szám.

-          Persze. Iható – mondom próbálva mérsékelve az arcmozgást.

-          Ühüm… - dünnyögte ujjait a korsóra fonva. De én, szakértõ szemmel kiszûrtem a mozdulat üzenetét: Hozzányúlsz, megdöglesz!

-          Nos, Naveen – nézek rá hátradõlve, de egy kézzel én is fogom a korsóm. Ki tudja milyen kukamauglik osonnak az asztal alatt, hogy lenyúlják az ember szörpikéjét. Volt már rá példa. – Ha már ily bizalommal összemelegedtünk, mondd csak: hogy tetszik neked nálunk? – kérdezem kíváncsian oldalra döntve a fejem és nézek rá. Figyelem a szemét, ami valahol a szemeim fölött van, de mikor megfordulok és nem látok semmit, inkább lesimítom a hajam. Ennyire nem szokott borzalmas lenni, na.

De ennek az Merlin orrszõrének fenyegetõ haragja se parancsolhatna, feláll így is úgyis… kicsit zavartabban mosolygok rá.

-          Hát – néz rám komolyan, ismét kortyolt bele… tündéri, ahogy ekkora önerõvel fogja vissza magát, én három pillantás alatt lenyomtam az elsõ korsóm. – Világosabb és… kissé barátságosabb.

-          Mint? – kérdezem ránézve kíváncsian. Erre, mint egy teknõs, csak beljebb húzta a nyakát és a szemembe néz… na baszki csak nem titok, de felemelem a kezem, hogy akkor hagyjuk a választ.

-          Amúgy nem semmi, hogy pont a Trimágus Tusánál jöttél – vigyorgok rá – Indulni is fogsz rajta?

-          Nem – mondja határozottan.

-          Mi benevezünk – dõlök hátra lezser elegancia hatásával. – Disznóság hogy csupán pár hónap miatt lemaradjunk egy ekkora lehetõségrõl, ez elõítélet és diszkrimináció, szóval nem érdekel.

-          És a kormeghatározó-vonal? Ááá… - néz a szemembe. Elõrehajolok kicsit. Okos kislány rájött… - Nem jó ötlet.

-          De hatásos – dagad az önbizalmam…

Nem sokat beszélgetünk… mégse érzem azt a kínos mély kusst az asztal fölött, ha úgy kérdezek és óvatosan, megtudom, amit akarok. Mesélek a családomról, a bátyjaimról, apáról és anya rémtetteirõl, egy is infómorzsát õ is elhint… csak az szülõországa nagyjábólagos koordinálása alapján leesik, hogy akkor ezelõtt a Durmstrangba járt?

Az nem fiúiskola?

Akaratlanul is elismeréssel néztem rá. Azannya, nem semmi…

Mesélek, hogy mit csináltunk George-dzsal. Hogy mit csinálunk általában…

-          …és minden karácsonykor megkapjuk a kötelezõ kötött pulcsikat, meg az édességeket, nehogy éhen haljunk, vagy fagyhalál miatt hunyjunk el, és ráadásul mindenki meg tud minket különböztetni, hogy mi vagyunk Gred és Forge… - vigyorgok rá, mire a korsójába prüszköl… elégedetten vigyorodok el. Ezaz, végre valami nevetéskezdemény!! Elégedetten nevetek fel én is, hátradõlve… már a második hatalmas korsót ittuk, és egy mikronagyságnyit többet is beszélt… személyes sikernek könyveltem el. Amikor ez is elfogyott, felsegítem a kabátját is és utat törtünk magunknak kifelé… szinte arcon vágott a hideg, csípõs levegõ minket, még én is kicsit összehúzom magam a kabátom védelmében, kicsit közelebb lépkedtem mellette. Párüveget elrejtettem a zsebemben, szuvenírként, ballagunk felfelé a kastélyban, és kivételesen õ is mesél a bátyjáról… néha a szüleirõl is egy keveset. Hát igen, ellenállhatatlan személyiségem és két hatalmas korsó mézsör kicsit feloldja az ember dermedt nyelvét… kellõen kopogósra fagyva topogtuk le a havat az elõtérben, rávigyorgok.

-          Remélem, azért nem bántad meg mégse.

-          Kiharcoltad magadnak – biccent rám nézve halvány, ó, talán mosolykával a szája sarkában?

-          A Weasley-hagyomány – biccentek komolyan, mint egy áttétes heresérv. – Ó, ez a tied – veszem elõ az üvegeket a kezébe nyomva. – Csak hogy végre szemtanúk nélkül rávethethesd magad!

-          Nehezen hiszem – néz rám meghökkenve, de azért elfogadja az üvegeket… én csak állok és tudom amit tudok.

Fogalmam sincs merre van a Szárnyas Vadkan, így egy cetlirõl olvasom le a címet. Észreveszem, mennyire lepukkant és igénytelen a környék, ahová csöppentem, a kocsma pedig minden szempontból megsérti a higiéniai elõírásokat. Belépve megcsap a Lángnyelv whisky és még valami más szeszesital erõs illata, ahogy a részegek leheletébõl párolog, talán évek óta a falak között.

Erõt veszek magamon és a pulthoz lépek, ahol hamarosan megjelenik a leírásnak megfelelõ személy. Természetesen nem adhatom oda bárkinek a táskát, könnyen meglehet hogy Százfûlé fõzet vagy ilyesmi, de az is megtörténhet, hogy valójában csak egy elõkarácsonyi ajándékot viszek, talán egy rúd szalámit. Az is meglehet, hogy valami különleges mágikus tárgyat, ami nem szabad hogy csak úgy elkallódjon. Nem kötötték az orromra, hogy konkrétan mi is ez, nekem pedig eszem ágában sem volt belenézni a csomagba. Még kapok az arcomba egy rontást és mehetek a Roxfortból, ráadásul egy iskolázatlan varázslónál nincs nagyobb szégyen.

Végre kiszabadulok a bûzfelhõbõl és egy nagy levegõt véve nekiállok alkalmazkodni a roxfortosok forgatagához, s rögtön bele is vetem magam a sûrûjébe. Aki a legjobban el akar bújni az ne soha oldalt tegye, hanem mindig középen. Igyekszem kikerülni egy nagyobb csapat csacsogó hugrabugost, akik a Mézesfalás elõtt álldogálva tesztelik az új vajkaramellát és beszélik ki a jóképû Evan Dafoet, aki az utca másik oldalán ácsorogva egyszerûen több mint lélegzetelállító. A kirakatban viszont megakad a szemem egy hihetetlenül zöld gömbön, ami egy nyalóka teteje és a citromsárga pálcáján egész gusztusosan pöffeszkedik. Meglátok egy táblát is hozzá, nekitámasztva:

„Olyan savanyú, hogy összehúzza az arcod! Garantált hatás!”

Így is úgy mászkálok állítólag, mint aki citromba harapott. Szívesen megkóstolnám, bár ezt inkább Malfoynak kellene beadagolni. Ha tényleg összerántja az arcbõrt, akkor legalább nem tudna beszélni, ami nagy pirospont lenne a Mézesfalásnak.

Zonkó Csodabazárjához közeledve viszont úgy döntök, hogy helyesebb a túloldalon közlekedni. Még a végén kapok a nyakamba egy kis tintát, viszketõport… A mardekáros talár sosem volt életbiztosítás és a boldog élet záloga a Roxfortban. Ahogy megpróbálkozom a kilavírozással megpillantom a két Weasleyt még pár másik srác társaságában, természetesen kivétel nélkül mind griffendéles. Az egyik iker felém néz, én pedig –felejtve kirõl van szó- a szemébe nézek.

Ami rossz döntés volt.

Mélységesen mély tisztelettel és udvariassággal felajánlotta, hogy igyunk meg egy vajsört a Három Seprûben, tekintettel erre a szörnyen csípõs idõre. Ahogy befejezte és lentebb vitte a hangsúlyt, rögtön kinyilvánítottam nemtetszésemet és villámgyorsan odébb álltam. Nagyon gyorsan vissza kell érnem a Roxfortba, mielõtt még az elsõ csoportok visszaindulnak. Nem szeretnék társaságot kapni egy Weasley vagy egy Malfoy részérõl.

***

A vacsorát jobbnak látom kihagyni, így a konyhába megyek le, hogy kérjek egy kisebb táska ételt. Majd valahol leülök és megeszem, mert a klubhelyiség a mai napot elnézve korántsem olyan biztonságos, mint volt. A házimanók hajlongva köszöntenek és hoznak egy kis salátát, pirítóst és dzsemet, egy ízléses táskába becsomagolva. Még egy kockás terítõt is tettek bele.

Milyen kedvesek. Hova terítsem le? A Tiltott Rengeteg elé a hóba?

Megköszönöm az ételt és kimászva a lyukon elindulok vissza a nagyterem felé, hátha már annyira kiürült, hogy csak páran maradtak még ott emészteni és beszélgetni. A fáklyák meglobbannak a folyosón, ráérõsen lépkedek, néha kipillantok az ablakon, de csak vakító fehérséget látok, semmi többet.

- Naveen! Várj! – ki festette az ördögöt a falra?

Eszem ágában sincs lassítani, de a végén már abba is belefáradok, hogy hallom, amint fut, így megállok és kérdõn fordulok hátra. A szõke sznob már a térdein támaszkodva vesz pár mély levegõt, majd felegyenesedve megigazítja a talárját és bevet egy nagyon… sármos… mosolyt.

- Menjünk együtt a klubhelyiségbe – ajánlja fel gavallérosan, szemei sandák. Valamit tervez. Ha mi ketten megjelenünk a jelenleg bizonyára agyontömött klubhelyiségben, akkor örökre Mrs. Malfoyként vagyok elkönyvelve az idõk végezetéig.

- Nem kifejezetten arrafelé készültem – jegyzem meg, mikor a kezemre pillantva megilletõdötten néz vissza rám.

- Te tudod hol a konyha? – mikor nem kap választ csak egy halvány szemöldökfelemelést, odalép hozzám és szinte az arcomba hajol. – És hová készültél? Elkísérlek, ehetünk együtt!

Most… döntenem kéne, hogy milyen víz folyik a roxfort csõrendszerében. Valami illatanyaggal vagyok bepermetezve? Ami ennyire bejön az idióta egyedeknek? Mi lesz, legközelebb egy hollóhátas fogja rám sózni magát?

- Tudom, hogy meglepõnek találod ezt az egészet – hallom meg a hangját a gondolataim között. Kezdek… tényleg meglepõdni. Mi a csoda történik? – De nem fogok egy mugliimádó ellen veszíteni.

- Tessék?

- Láttam, hogy az a nyavalyás Weasley is próbálkozik nálad – feleli lenézõen az orrát felhúzva. – Hát nem vagyok én a jobb? Több a pénzem, a befolyásom, a családom keze mindenhová elér.

- Engem ez nem érdekel – fordulok el tõle és indulnék meg, mikor elém vág és hátrálva tartja a tempót, amit én elõrefelé diktálok.

- Már pedig engem választasz, különben Piton professzor megtudja, hogy éjszakánként kint ólálkodsz – mintha bevetette volna a másodlagos aduászt, úgy néz rám. Kezd idegesíteni. Miért nem tud felszívódni?

- Ott van Parkinson, boldogítsd õt – fordítok újfent hátat de ismételten elém vág. Lentebb engedem az ételes táskát és már úgy meredek rá, mint aki sosem látott ilyet.

- Pansy nem olyan, mint te.

Naná hogy nem. Ha olyan lenne mint én, nem vonzódna hozzád és a pénzedhez, mert lusta ahhoz, hogy szembenézzen a Roxforton kívüli élettel, mint állástalan boszorkány.

- Ezt tanítani kéne, amit elõadsz.

- Nincs más választásod! – vágja közbe.

- Egyáltalán hallod magad? – kérdezem hûvösen, mire ha lehet, még jobban felkapja a vizet.

- Nevetséges, hogy kéreted magad! Akármit is csinálsz, majd az apám tesz róla…

- Nevetséges vagy – zárom le a témát egyszerûen és elindulok ismét a nagyterem felé. Persze, majd az apja idejön, és elmagyarázza nekem, hogy ne sétáljak ki esténként a Roxfort külterületére. Mintha én akarnám, mert annyira élvezem.

- Rowan? Ezt még megbánod.

Most legszívesebben feltenném a lutrit, hogy elõkapja a pálcáját. Viszont mielõtt még felemelhetném az enyémet, már csak egy piros villanás szalad át a folyosón és megfordulva látom Malfoyt, ahogy kinyúlva fekszik a földön, a diadalittas Weasley-vel a feje fölött.

- Elintéztem volna.

- Tudom, de nem tetted. Szóval megcsináltam, mielõtt megátkoz és szerintem jobb lenne, ha figyelnél a kajádra is – von vállat és vigyorogva közelebb lép. Nem kerüli el a figyelmem az se, hogy rálép a szõke kezére, amiben megroppannak a csontok. Figyeljek a kajámra? Elgondolkozva meredek a kezemben levõ táskára. Az lesz az elsõ, hogy egy kimutató bûbájt alkalmazok rajta, valahogy õszintének tûnt a figyelmeztetése.

- Szóval akkor most tartozol nekem, nem? – kérdezi teljesen egyszerûen, mire elsötétül az arcom. Erre csak felnevet, de ezzel nem tudja oldani a hangulatot. Lassan életveszélyben érzem magam közöttük. – Szóval, van valami ötleted?

Hagyj békén?

- Igyunk meg majd egy vajsört. De most Malfoy nélkül – a vigyora letörölhetetlen, szeplõs arca és vörös haja inkább õt teszik hasonlatossá egy rókához, nem engem.

Ennyire gyorsan senki nem reagált volna, ha csak simán erre járt. Vagy egy ideje itt lebzselt és követett, vagy Malfoyt követte. Weasleyék nem igazán kedvelik a Malfoy családot és mily véletlen, én is pont itt voltam. Hallgatózott talán? Kezdek paranoiás lenni, ami nem jellemzõ.

- Téged nem lehet lekoptatni – emelem rá a tekintetem mire még szélesebb lesz a vigyora, lassan az összes fogát látom, de ez nem rosszindulatú vicsorgásnak minõsül. Jól szórakozik.

- Hát nehezebb, mint Malfoyt. Szóval, holnap találkozunk – kedélyesen rám kacsint és fütyörészve elballag a másik irányba. Véletlen vagy direkt, pont a nagyterem felé vezetõ úton. Felsóhajtok, amint hallótávolságon kívül ér, és csak figyelem milyen könnyedén és vidáman teszi elõre egyik lábát a másik után.

A gyõztesek örömittas lépdelése.

Fáradtan nézek a szõke, kiterített mardekárosra. Megfordult a fejemben, hogy egy lebegtetõ bûbájjal elviszem valahová máshová, felakasztani egy kicsit sem feltûnõ helyre hogy ott maradjon… De inkább nem.

Otthagyva a folyosón elindulok vissza a klubhelyiségbe és közben azon töröm a fejem, hogy mégis hogyan tudnék magamnak készíteni láthatatlanná tévõ süveget?

***

Másnap nem mentem le reggelizni, inkább a szobában varázsoltam össze a holmijaimat, kitakarítottam az üstömet, ugyanis a legutóbbi bájitaltan órán mindenféle lötty belezúdult egy Weasley-féle robbantás során. A könyveimet és a jegyzeteimet alig tudtam megmenteni, valószínûleg a könyvtárba kell bemennem, ha újra meg akarom szerezni õket. Kinézek az ablakon és látom, hogy odakint már gyülekeznek a népek, hogy a befagyott szökõkút elõtt McGalagony professzor ellenõrizze a nebulókat.

Végülis, itt is maradhatnék, tölthetném egy forró tea mellett az idõt, elmehetnék a bagolyházba és szétnézhetnék a könyvtárban. Kellemetlennek és a hátam közepére valónak kívánom ezt a kényszer-kiruccanást, de sajnos tényleg segített. Az ilyesmit még a Durmstrangban is komolyan vették.

Felveszek egy kötött pulcsit, alá vagy két trikót és rá egy vastagabb, sötétzöld télikabátot, felfegyverkezve a rémesen hosszú mardekáros sállal, amit voltam annyira elvetemült, hogy egy bûbájjal még hosszabbra nyújtottam. Nem szeretem a sapkákat, így a sálat tekerem a fejem köré. Ha valaki nem tudja, hol az eleje és hol a vége, lehámozhatatlan.

A klubhelyiségben csak páran üldögélnek, akik már tegnap javarészt bevásároltak és a mai napot pihenéssel és lustálkodással akarják eltölteni. A kandallóban pattog a tûz, valamelyik nagyon intelligens zöldre festette a lángokat. Persze, így minden megy a bútorok és a ház színéhez. Egészen hangulatos lenne, ha nem a mardekár klubhelyiségérõl lenne szó. Ez csak sznobság.

A folyosók üresek, csak néhány diák sétálgat fel s alá, a hidegre való tekintettel mindenki úgy beöltözve, mintha a Himaláján élnénk. Tegnap még sokkal enyhébb volt az idõ. A nagylépcsõn sietve jövök le, legalább addig is melegen tart a mozgás. Kiérve a szabad ég alá azt hittem lefagy a szemhéjam és soha tobbé nem tudok pislogni, annyira csípõs volt az idõ. Szerencsére viszont nem fújt a szél és még a hó is nagy, lusta pelyhekben hullott ráérõsen, piszok lassan.

- Sajnálom Mr. Svenson, de sajnos nem mehet le a Roxmortsba. A szülei nem engedélyezték és kifejezetten kérték, hogy ne engedjük még a Mézesfalás közelébe se. Sajnálom – hallom McGalagony professzor szigorú hangját, ahogy elhesseget egy harmadévest a sorból. Kényszeredetten beállok én is a sorba, egyik lábamról a másikra állva, hogy melegen tartsam az ízületeimet.

- Pszt! Svenson! Mi kell? – kérdezi rögtön valaki nagyon elmés, nem is kell sokat gondolkoznom azon, hogy vajon ki. A hangjukról nem tudom õket megkülönböztetni, ahogy a kinézetükrõl pláne, az illatuk meg tiszta káosz, mert általában mindig ugyanazt csinálják, és ugyanaz ragad rájuk a kísérleteik során. Ha egy kicsit tovább vagyok róka alakban és utána visszaváltozom, akkor talán, de az sem biztos. Onnan lehetséges megkülönböztetni õket, hogy…

- Helló Naveen!

Pontosan innen.

Meg sem lep, hogy hátrajön a sor végére az elejérõl, ahol õ állt. Beáll mellém és örömködve rázza meg a kezemet, amit meglepve hagyok. Folyton okoz valami meglepetést vagy valami váratlant, amire egyszerûen nem tudok reagálni. Vagy nem tudom hogy lereagálni.

- Azt hittem hogy a korgó gyomor végzett veled!

- Tessék?

- Nem láttalak reggelinél, azt hittem nem jössz – folytatja tovább rendületlenül, majd felemeli a kezem és nézegetni kezdi. – A hûtõben felejtetted a kezed?

- Nehogy megpróbáld fogni – szólok rá, mire egy vigyor kíséretében felemeli két kezét a magasba. A körülöttünk levõ kicsik nekiállnak kuncogni, én pedig karbafont kézzel lépek elõre, ahogy halad a sor.

- Nem állítom, hogy nem gondoltam rá – rebegteti a szempilláit és mellém áll. Rossz érzés, ahogy észreveszem, hogy majdnem egy fejjel magasabb mint én. Egy kötött sapkát nyomott a fejére és a hozzá illõ pulcsival, na meg a nagy szürkés télikabáttal összevetve fel sem ismerném. A griffendéles sálat otthagyta, azt is egy kötött darab helyettesítette. Nem nehéz elképzelnem, hogy talán a zoknija is kötött.

- Neked mindened kötött? – kérdezem nagy sokára, amíg õ az elõttünk levõ harmadéveseket próbálja meg ösztökélni a haladásban.

- Ja, igen, anya egy gyárat üzemeltet otthon – vigyorodik el, majd a zsebébe nyúlva megmutat egy pár kesztyût, ami szintén… kötött. Vagy horgolt? Teljesen mindegy, nem értek hozzá, viszont azt eléri, hogy elhúzzam a számat. Majdnem elmosolyodtam rajta. – Ez még semmi! Látnád a karácsonyi ajándékainkat! George-dzsal alig várjuk, hogy anya kötött dobozokat küldjön a kötött holmiknak!

Összeszorítom a számat és kihasználom a lehetõséget, hogy elõrébb mehetünk, mielõtt még nevetek. McGalagony végigpillant rajtunk, meglehetõsen rosszul esik a döbbent, rosszalló kifejezése. És nekem még az volt a problémám, hogy Mrs. Malfoynak fognak elkönyvelni. Tévedés, ezentúl Mrs. Weasley leszek, aki természetellenes mód mardekáros.

- Mr. Weasley, próbálja magát türtõztetni – lövell egy lapos pillantást a mellettem ácsorgó srácra.

- Igen, tanárnõ, azon leszek – ez az ígéret csak engem nem nyert meg?

- Menjenek, már tegnap átnéztem az engedélyüket. Menjenek! – siettet, de nem felejt el csúnyán és kérdõn nézni rám. Megengedek egy sóhajt magamnak, de elindulok kifelé, majd le, a domboldalon.

- Hová megyünk? – kérdezem közömbösen, mire még jobban vigyorogni kezd.

- Hát a Három Seprûbe! Mindig olyan, mintha beeresztettek volna egy rakás durrfarkúszurcsókot, az asztalra szinte vadászni kell és erõvel megtartani!

- Micsoda kihívás… - dünnyögöm, fentebb húzom az arcomon a sálat és a pálcámért nyúlok. Meleg, kellemesen forró levegõ párolog a végébõl, és ahogy összefûzöm magam elõtt a karjaimat, a pálca hegye pont az arcomra mutat.

Merlinre, de jó… Hamarabb is eszembe juthatott volna.

A mellettem sétáló srácra pillantok, aki a vigyort már mosolyra lohasztotta és az arcomat figyeli. Felhúzom a szemöldököm, mire csak ennyit mond:

- Kipirultál. Ez egy új árnyalat az arcodon – miért érzem kényelmetlenül magam, hogy ilyet mond?

- Csak siessünk – válaszolom kimérten, de ha a szemem sarkából látom, szinte ugrál lefelé a domboldalon. Égnek emelem a tekintetem de határozott tempóval igyekszem lefelé, a Három Seprû cégérét megcélozva.

Természetesen, gavallérosan kinyitja nekem az ajtót, ahol a zanzásított fejek rögtön rosszélû és gunyoros megjegyzéseket tesznek ránk, fõleg a mardekáros-griffendéles párkapcsolatokról himbálóznak valamit. Fred megcéloz egy asztalt és elegánsan kihúzza a széket az egyik éppen leülni készülõ alól, aki kicsi hugrabugos lévén elhúzza a csíkot. Megadva magam ülök le a székre és nézek körül. Még soha nem voltam itt, de ez annyira tömött, mint egy mugli közlekedési eszköz a korai órákban.

Merthogy ennek ellenére elég esélytelen a dolog még így is, hogy önként és dalolva szívecskékkel körülvéve lelebeg velem Roxmortsba.

Ráadásul volt még valami, amit az én éles sólyomszemem is észrevett. Az a kis görény Malfoy.
Gonoszul elmosolyodok. Szép álmokat. Ide van mit aprítani.

***

Lassan telnek a napok, egyszerûen muszáj egy kicsit oda is figyelni, hogy ne menjek neki senkinek, ráadásul a kviddicsedzések… az a hülye Wood kikészít minket. Az estézés még oké, de a hajnali kelések… a nyálam csurog az órákon.
Csak amikor az üstbe csorgott… az még két hét békapete-válogatást jelentett. Fuj. Már a körmöm alól is azt szedem.

De túléltem… Nyugodtan támasztottuk a korlátot George-dzsal, azon elmélkedve, hogy mivel lehetne eltüntetni a Rókázó Rágcsa okozta kellemetlen furunkulusos mellékhatást… Amikor lent megláttam a komor arcú, dementor-kisugárzású hölgyet, intettem a testvéremnek.

Csak biccent egyet én meg fogom magam és egy kellemesen elegánsan mellélépek, leülve mellé a padra.

Reflex, felé fordulok, ahogy õ is. Ejnye. Micsoda vendéglátás ez…

-          Silencio vagy Pofix?

-          Õõõõ, George vagyok – vigyorgok rá és figyelem… ahogy a jégkirálynõ-tekintetét beveti, eljátszom hogy meg is fagyasztja szegény szívem.

-          Ma van a roxmortsi hétv…- ége elõnapja, akartam kezdeni, de a torkomra forrasztja a szót, szó szerint. Nézek utána meglepve, de mikor utána nyúltam volna, vagy a pálcám után, már el is sétál. Szusszantva nézek rá és George lesétál vigyorogva.

-          Hát ez nem jött be te tört szívû szerelmes lovagom – gúnyolódik és leveszi rólam az átkot. Megdörgölöm az állam.

-          Ide komolyabb dolgok fognak kelleni – dõlök hátra, keresztbe dobom a lábaim és megtámaszkodok a korláton. Sunyi mosollyal nézek a testvéremre, aki kilógó ingje alatt a nadrágzsebébe rejti a kezeit.

-          Hát essünk neki.

***

Fogalmam sincs, miért teperek ennyit egy mardekárosért, tök abszurd, mégis így láttam jónak, hát miért ne tenném?
Talán az az örökké savanyú, kedvtelen, unott ábrázata… jobban állna neki ha mosolyogna. Legalább egy kicsit csak… Egy icipicit a kedvemért.

A Roxmortsban épp Zonko csodabazárjából jövünk ki, zsebünk tele minden jóval, ami persze némi Weasley-féle átalakítás után még jobb lesz! amikor megláttam a csalamádé-mardekárost. Milyen kis mogorva az arca…
A fejemre húzom a csuklyát és intve Georgenak, hogy foglalja le Leet és a többieket, utána osonok. Jó lenne megtudni, miért mászkál ki esténként… Mert ugye ez nem szokványos esti program.
Vagy észrevett, vagy nem mutatja, hogy észrevett, mindenesetre a Sebzett Vadkanig könnyedén mentem utána. Mit akar itt? A leglepukkantabb helyen az egész faluban?

És nem is olyan régen láttam Malfoyt is errefelé osonni, talán épp vele beszélgetett?
Belezizzent valami a gyomromban és a kis menyétképûnek a legrosszabb halálnemeket találom ki.
És az utolsó szavak az este megvárlak akkor az õ volt… Nos… megvárhatsz szivi, látványos randi lesz, gondoskodok róla.
Nem megyek be a Vadkanba, rohadt feltûnõ lenne, csak az ablakon át kukkantom ki, hogy valami táskát cserélnek ki a csapossal… aztán átmegyek az út oldalára. Most nem éri meg vele beszélgetést kezdeni, eléggé paprikás kedve volt aztán a végén még hagyva itt megfagyni az út közepén.

Hát visszasurranok a többiekhez és mintha mi sem történt volna, leveszem a csuklyát a fejemrõl és Leevel épp megtervezzük a következõ kísérleteket… de ahogy elmegy mellettem, láttam egy pillanatra hogy rám néz, a szemembe. Egy dolgot azért mégiscsak meg lehet próbálni, férfi vagy Fred Weasley!

Szóval hõsiesen és gavallérosan felajánlom, hogy igyunk meg egy forró vajsört ebben a nagy hidegben és válasznak kaptam egy akkurátus, csípõbeli NEM!-et.

Nos. Akkor most mindenképp visszavonulunk, de egyedül taktikából… szó nélkül, de gavallérom meghajlással.
A mardekárosokkal mindig annnnnyi probléma van, de fõleg ezzel. Tényleg Naveen, mit keresel te itt a Roxfortban?
Nos, majd kiderül.

Este, mikor mindenki hazaér, épp a nagyteremben szórakozunk az itt-ott elrejtett alakváltó kajákkal, amikor valaki tollat kezd böfögni, felharsan itt-ott a nevetés… De a legjobb az egészbe, hogy ahogy körbefordulok, senki se nevet rosszindulatúan… csak szórakoznak, és ez is lenne a lényeg.

Mondjuk ha a mardekárosok asztalára kerül egy kanári-kuglóf vagy valamelyik vicces süti, az már nem olyan ártatlan nevetés. Megérdemlik, he-he…

-          Meguntam, felmegyek – állok fel szusszantva, felvéve egy szelet normális sütit elrágcsálva indulok fel a toronyba. Még odalesek a zöldek asztalához és a kis rókám nem láttam sehol. Hm, Merlinre, talán szerencsém lesz.

Nyugodtan dúdolgatva ballagok a folyosón, amikor meghallom a zajt, beszélgetést. Nocsak, ez a kis rõtfarkú!

És még? Nocsaaak, a kis szõke Malfoy… vajon mirõl diskurálnak ezek ketten…?
Besunnyogok egy kiszögellésbe és… ez nem hallgatózás. Ez csak… információgyûjtés. Nem hallom… van nálam telefül? Valamelyik zsebemben csak akad egy… Ó, hát nem csalódtam magamban, van nálam…

A hússzínû zsineg sunyin odatekeredik, és tisztán hallok mindent.

-          Nincs más választásod! – hallom Malfoy hangját. Nocsak zsarol? Pont Naveent? Kis hülye, kunc-kunc.

-          Egyáltalán hallod magad? – kérdezi jegesen.

-          Nevetséges, hogy kéreted magad! De akármit is csinálsz, majd az apám tesz róla…

-          Nevetséges vagy – hallom, hogy Naveen elindul a másik irányba, én gyorsan felcsavartam a telefület. Jobb azért nem lebukni, hogy hallgatózunk a nekünk tetszõ csaj után, csak kicsit lenne gáz.

-          Rowan? – szól utána Malfoy – Ezt még megbánod.

Ismerve a mi mardekárosainkat, reflexbõl kilépek és elkábítom a kis görényképût. Kiesik a pálca a kezébõl, amit oldalra is rúgok.
Vigyorogva nézek fel Naveenra.

-          Elintéztem volna – mondja hidegen rám pillantva. Megvonom a vállam szórakozottan.

-          Tudom, de nem tetted. Szóval, megcsináltam én mielõtt megátkoz és szerintem jobb lenne ha figyelnél a kajádra is – lépek közelebb hozzá, hogy rátaposok a Malfoy-gyerek kezére, az egy dolog… kit érdekel.

-          Hm. – néz rám mogorván.

-          Szóval akkor most tartozol nekem, nem? – mondom csak mintha az idõjárásról társalognánk.
Nem mondd semmit, csak elkomorul az arca. Nem, nem vagyok Malfoy, felnevetek rajta szórakozottan. – Szóval, van valami ötleted?

Széttárom a kezem. Igazán nem vagyok telhetetlen.

-          Igyunk meg majd egy vajsört. De most Malfoy nélkül – mosolygok rá töretlenül.

-          Téged nem lehet lekoptatni – néz rám.

-          Hát, nehezebb, mint Malfoyt. Szóval, holnap találkozunk – kacsintok vigyorogva és elballagok. Azért még ott volt a kísértés hogy belerúgok Malfoyba, de most nem jött volna ki királyul a távozás.

Rámosolyogtam az azért meglepett lányra és elballagtam jókedvû fütyörészéssel. 

Miután sikerült végre leráznom a Weasley ikret, a klubhelyiségbe nagyon-nagyon csöndben igyekeztem beosonni az oldalt égõ kandallótûz halkan pislákol, nem olyan soká érkezik majd pár házimanó, akik felélesztik reggelre. Alighogy teszek a lépcsõn lefelé pár lépést, látom, hogy valaki a kanapén alszik. Felvonom a szemöldököm, és közelebb lépve felismerem, hogy a Malfoy fiú az.

Ez meg mit keres itt, a csatlósai nélkül, éjnek évadján?

Nem hiszem el, hogy tanult volna.

Egyrészt ilyesmit a legnagyobb jóindulattal sem tudok feltételezni róla, mivel a mai bájitaltani teljesítménye több mint, mint T értékelésû, másrészt egy darab pennát vagy pergament sem látok a közelében, ami erre az esetleges ferdeségre adna bizonyítékot.

Nagy ívben kikerülöm a kanapét, ujjaim fáradtan a hajamba szaladnak, és érzem, hogy van benne egy nagyobb ragadós növény tapadt tincseim közé, s kicsit idegesen veszem észre, hogy ezen már csak egy jól irányzott Diffindo segítene…

- Hé! Mih… Hol…? – hallom a kanapéról a tétova felkiáltást félálomból, így ebben a váratlan szituációban rögtönözve suhintok felé a pálcámmal, mielõtt még felemeli a fejét, és meglát:

„Obscuro!”

A fekete kendõ lebben, és beköti Malfoy szemét, így hihetetlenül gyorsan lépdelek le a lányok szobái felé vezetõ lépcsõn, míg hallom, ahogy a fiú az ideiglenesen hordott „szemfedõjével” szöszöl és kiabál folyamatosan.

- Mi ez?! Szedje le valaki rólam! Crak! Monstro!

***

A reggelinél igyekszem kerülni a feltûnést, s mivel a Mardekár asztala a bal szélen helyezkedik el, így azonnal a belsõ sarokba ülök, az asztal legszélére, hogy könnyen felállhassak és elmehessek minden feltûnés nélkül. Csak kibírom már ezt a pár hónapot ebben az iskolában.

De alig üldögélek sokáig a helyemen, és a reggeli még csak éppen most lebegett fel a konyhából, mikor hirtelen valaki megragadja a kezem, és hevesen rázni kezdi:

- Modortalanság volt még be se mutatkozni, szép hölgy, a nevem Fred Weasley, csak így egyszerûen, mély hálával tartozok a kedvességéért, a finom tapintatért, amellyel az irányomban viseltetett s nagyratörõ reményekkel valék, hogy meghívjam a következõ roxmortsi hétévégére. Hogy nagyon örül, lekötelez, két hét múlva találkozunk!

 Tátott szájjal figyelem a vörös rettenet elsuhanását vissza, két asztallal arrább a griffendélesekhez, és hasonló döbbent, lenézõ pillantásokat kap másoktól is, akik körülöttem ülnek.

- Fúj, ez most komolyan hozzád ért? – méltatlankodik egy rókaképû lány oldalt, és fogat szívva veszem észre, hogy a Malfoy gyerek érdeklõdõ pillantásokat vet felém a boszorkány mellõl.

- Szerintem moss kezet – jegyzi meg csak úgy, a kezemre mutatva, nagyon halvány vigyorral. Tényleg, még kezet is csókolt… Mindenre ami szent.

- Weasleyék aranyvérûek, de mugliimádók és undorítóak. Nem de, Draco? – simít végig az említett karján, a beszélgetést befejezetté nyilvánító lány, mire égnek emelem a tekintetem.

- Szerintem egyértelmûen randira hívta – fûzi tovább Draco.

Nem tudom minek kell fenntartani a beszélgetést, kezdem több mint soknak érezni ezt a sok… nem is tudom már milyen jelzõvel illethetném az egész teremben levõket egyetlen egy szóban összesûrítve minden véleményemet.

- Ugye nem mész el? Ezek sóherek, még tintát öntenek a nyakadba!

Fred Weasley.

Ezt még megkeserülöd.

Mielõtt még bármit gondolnék vagy elterveznék valamit, meglátom, hogy Piton minket figyel az asztalától, így inkább megpróbálom kiüríteni az elmém, és a tányéromat is. Jobb is így, nem fogok belemenni ebbe a gyerekes marhaságba.

Hamarosan megérkezik a posta, fáradt sóhajjal konstatálom sólymom villámgyors landolását a karomon, amit már elõre kitartottam neki, hogy le tudjon szállni. Vijjog egy éleset, és elfogadja a felajánlott hússzeletet, amit szinte felszippant.

Levél otthonról.

- Hû, nézd! Egy sólyom…

Csodálatos… Kerülnöm kellene az étkezéseket, fel kellene derítenem, merre van a konyha. Minden eshetõségre fel kell készülnöm, így kevesebb olyan gondolat ér, amely nem az enyém.

Gondolok itt a többi hülyére.

- Keresd meg Weasleyék baglyát, és legközelebb mutasd meg nekem – suttogom, mire egyetértõen felvijjog, s ellöki magát a karomról, szétzilálva a baglyok így is eléggé összegabalyodott, keringõ alakzatát.

***

Az elkövetkezendõ két hétben sikerül kiderítenem a konyha rejtekhelyét, örömmel konstatáltam a dolgot, miszerint a házimanók tartják a szájukat, és nem beszélnek a repetázókról, vagy más kalandorokról, mint én. Kérek pár gyümölcsöt és még a vacsoránál felszolgált salátából is kérek egy keveset, mire úgy megpakolnak egy fonottas kosarat, hogy a tetején táncoló ananászon már meg sem lepõdöm.

Dumbledore egyelõre nem bízott meg más feladattal, aminek õszintén örülök is. A hajamból kiszedegetett ragadós növénymagok így is elviselhetetlenné tették két napig a fürdést, mert a bõrömre is tapadt pár. De bájitaltan óráról szereztem egy kis famu füvet, amit kifõzve tökéletesen levitt mindent a hajamról, ami nem oda illõ volt.

Teljesen elfelejtettem az idióta vörös hajú kérését, igyekeztem a tanulmányaimra összpontosítani és odafigyelni az órákon, bár õk tettek róla, hogy ez az emlékezetes legyen.

Az egyik dolgozatnál szinte mindenki pennája tollat kezdett el köpködni, volt aki hányt, elájult és beteget jelentett, Madam Pomfrey nem gyõzte ápolni a hirtelen lebetegedett tanulókat. Átváltoztatástanon szintén a griffendélesekkel volt szerencsém egy órát hallgatni, igyekeztem láthatatlannak nézni õket, és az elém dobált számtalan papírgalacsint is, amik átváltozva hol kánkánozni, hol szteppelni kezdtek.

Egy ilyen megerõltetõ két hét után csodáltam, hogy még nem veszítettem el hidegvéremet, ráadásul a Weasley terror semmi volt ahhoz képest, amit mardekárosoktól kaptam.

Egyszerûen varázslatosnak tartották, hogy sólymot tartok, tudni akarták, hogy miért, vagy csak azért tetszett nekik annyira, mert ez a dolog volt annyira sznob, mint õk maguk. Draco Malfoy is folyamatosan kitüntetett a figyelmével, többször ráztam le azt a Parkinson nevû boszorkányt is, aki a féltékenységével zaklatott.

Egy szó mint száz, örültem, hogy lehetettem a fenekem odakint, a szökõkút elõtti padon, s fáradtan tettem könyveimet az ölembe, megigazítva õket, hogy rájuk tudjak könyökölni. Végigfuttatom magamban a Salvio hexia varázslat embereken való alkalmazását, különösen rajtam.

Pompás lenne, ha szó szerint mindenki lepattanna rólam.

De természetesen nem élvezhetem a kinti hideg szellõt, ami az októberi idõjárás hírhozója, mert megérzem a pad rezdülését, és egy pillanat alatt nyomom nyakához a pálcámat:

- Silencio vagy Pofix? – teszem fel a kérdést kissé türelmetlenül. Nem szabad, hogy kihozzon a sodromból, de minderre meglepõ válasz érkezik:

- Õõõ… George vagyok – vigyorodik el szélesen, mire szúrós szemekkel kezdem el szuggerálni. Nem tudom mennyire higgyek neki, szerintem semennyire. Hidegen pillantok rá, mire vacogó hangot ad ki, és reszketni kezd, erre válaszul felhúzom az egyik szemöldököm.

- Ma van a roxmortsi hétv… - nem tud tovább beszélni, csak már tátog. Elragadtattam magam, megint. Fáradtan felsóhajtok és a hajamba túrok. Jót fog tenni egy kis hétvégi pihenés, amit százszázalékig Vörös Rettenet nélkül akarok tölteni.

És nagyon remélem, hogy az igazgató sem tervez semmi különlegeset.

***

Hogy én hogy rühellem a Roxfortot.

Fentebb húzom az arcomon a sálamat, melybe még az orrom is belebugyolálom. A mardekárosokkal egy tömbben igyekszem kijutni a Roxmortsba, ahová Dumbledore kérésére látogattam el, leheletnyi kényszerbõl. Biztos vagyok benne, hogy tud szájról olvasni.

A tömeg közepére kerültem, ahol Malfoy ismételten mellém került, és legnagyobb meglepetésemre belém karolt. Úgy felreppentek a szemöldökeim, hogy talán már régen a hollóhátasok csillagvizsgálójában landoltak.

- A nevem Draco Malfoy.

Ki hitte volna?

Nem válaszolok, teljesen nyilvánvaló, hogy Õ ki, volt olyan szíves mindenkinek úgy bemutatkozni, mint maga Merlin. Megpróbálom kihúzni a kezem, de Crack és Monstro mellénk áll, mint valami pajzs.

- Majd mi megvédünk Weasleyéktõl.

Össze kellett szorítanom a számat, nehogy felröhögjek.

Ez most… komoly?

Nyulakként fognak eliszkolni, ha a Vörös Rettenetek lendületbe kerülnek, és mily ironikus, azok mindig ilyen… lendületben vannak.

- Milyen gáláns felajánlás egy mardekárostól.

Egy sunyi mosoly a válasz, tejfölszõke haján megcsillan a felhõk között átszûrõdõ fény. Sejtem a következõ mondatát:

- Természetesen nem is ingyen kérem.

- Most ez a kijelentés meg kellett, hogy lepjen?

- Nem, és pont ezt a reakciót vártam – mosolyodik el szélesebben, hátul hallom, ahogy Parkinson valakinek épp engem szidalmaz. Természetesen nem is Draco a hibás, hanem én kértem meg rá, hogy „védelmezzen”.

- Elmondhatom mindenkinek, hogy éjjelente kijárkálsz. Mit gondolsz, mennyire érdekelné… mondjuk Piton professzort az eset? – hajol kicsit közelebb, negédes hangnemben. – Te kötötted be a szemem legutóbb is, ugye?

Na ezt viszont nem néztem volna ki belõle.

- Nem házasodtunk össze – jegyzem meg elmésen, mire pár pillanatig elgondolkozik. Hát hogy mennyire okos… az a bekötötték a fejét kifejezés, amire én utaltam, de látom, hogy megakadt egy pillanatra. Csalódottságom nõ, mikor ezt is kiküszöböli.

- Még.

Hogy… mi van?

- Két másodpercet kapsz Malfoy, hogy elengedj – emelem pálcám talárom ujjában, amit a bamba Monstro a maga kolosszus magasságában meg sem lát. Vigyor a válasz, magától értetõdõ a nem felelet.

„Salvio hexia”

Úgy kapja el a kezét rólam, mintha megégett volna, de ebben a nagy talártömegben senki nem vette észre, a két szolgálója pedig még mindig bárgyún néz ránk.

- És ha most megbocsátasz – biccentek kimérten, és kislisszolok a rengeteg mardekáros között, egy külsõbb körbe, hogy ne a belsejében kelljen Malfoyyal… eszmecserét folytatnom.

- Este megvárlak! – hallom még a hangját, de ez már a jól megszokott, Draco Malfoy mondja, nyoma sincs a zsarolásnak, és a már-már férfias felállásnak. Ezt most miért mondta úgy, mintha… járnánk?

Elképesztõ grimaszsorozatot produkálok így hirtelen, még a hideg is kiráz.

Te jó ég… csak érjek már oda Dumbledore testvéréhez, cseréljünk táskát és hadd menjek vissza a konyhába. A házimanók terrorja ezekhez a napokhoz képest semmi…

Micsoda büntetõmunka…

***

Mikor visszareptet minket szabályosan a toronyba, unottan fekszünk az ágyon. Vagyis George, én egy pennát böködök a pálcámmal, azt akarom elérni, hogy egy bizonyos szó után kezdjen el füstölögni és tintát köpjön a használója szemébe, legyen az tanár vagy diák…

-          Kéne még bubógumógyenny – néz rám szívemszottya testvérem.

-          A Maximulánsok visszaütnek? – kérdezem oda sem figyelve.

-          Ja, és viszket – vakaródzik. Felpillantok és rávigyorgok, fõleg ahogy lassan a golyóit vakarja kínlódva.

-          Oké, kimegyünk – csapom le a pennát, ami azonnal az arcomba spricceli a tollat. A francba.

***

Kifelé sétálunk, titkos alagutakon, nehogy már Frics is ránk hajtson, a trófeaterem padlójáról meg lassan már enni lehet, annyira felsikáltuk, és pontosan tudom melyik repedés merre van… Kilógunk az egyik oldalsó kijáraton a kertbe, onnan pedig a réten át suttyomban az üvegházak felé vesszük az irányt.

Mugli módszerrel törnénk fel a zárat, nem elõször és nem is utoljára, meg aztán ezt ki se mutatják az átkok… gagyi de hasznos.
Csak mielõtt az utolsó pecket is kiakaszthattam volna, egy lapáttenyér elkapja a nyakam és felemel, mintha egy macskát tenne ki az udvarra a dolgát végezni, így szépen mondva.

-          Ilyenkor nem kellene idekint bóklásznotok! – szidja a fejünket, de már annyiszor hallottam… Ha Rivallóban küldené, túlordítanánk. – Tilos és veszélyes!

Fel sem eszmélek mikor már a hóna alá csap és elfacsarodik az orrom az nyúzott állatok szagától. Merlinre! Fuj.

-          De Hagriiid! Ne már!

-          Ne tedd ezt vén cimbora, öreg haver!

-          Mi csak… - próbálok kitalálni valamit de láthatóan feleslges. Háááh, megszoktuk.

-          Ti csak mi? Hmm?? – vonja fel busa szemöldökét, ami rejti az egész arcát. George oldalt les ki és felderül az arca.

-          Jé, új háziállatod van?

-          Megsimogathatom? – nevetek fel én is.

-          Nem – mutat George-ra.  – És nem – mutat rám is, ahogy próbáljuk helyrerázni a külsõnket, hátratúrom a hajam fújtatva. – Elkísérünk benneteket a Griffendél tornyába – dörmögi, hiszen fogpasztavigyorunk kit nem vesz le a lábáról?

-          Megint trágyát akartatok cserélni Bimba professzor növényei alatt?? – kérdezi befelé terelve minket és összepillantunk. Persze.

Azon már túlvagyunk, de az, hogy a mocsári durrogó murgonya sárga bogyói kellenének… csak egy két zsebnyi…
Arról ugye nem kell tudnia.

Hátralesek a rókára pillantva, egy szó nélkül követ minket… a pillantása túlságosan emberi.

-          Hagrid, mondd csak… a Tiltott Rengetegben voltál? – érdeklõdik a testvérem már gyanúsan ártatlanul…

-          Nem. És nektek sem szabad odamenni!

Ugyan. Csak összevigyorgunk, Ám Hagrid addig ott szobrozik, amíg be nem köpöm a jelszót.
Akkor végre elindul. De a róka másfelé surran… összehúzva a szemöldököm nézek a kis dög után.

-          Jössz? – hajol ki George de csak elõvonom a pálcám.

-          Mindjárt menj csak. Valaminek utána nézek.

-          Nem tartunk háziállatot – jelenti ki – A pixiek elegek!!

***

- Hé! – sietek utána le se véve a villanó szõrrõl a tekintetem Állj már meg… - Incarcerandus! – lövök ki egy ártást jobb híján, de a kis sunyi továbbugrik… gyorsabban fut én is gyorsabbra veszem a lépéseket.

Megfoglak te kis nyavalyás.
Basszus… megállok egy kanyarban a hajamba túrva kérdõen, és csak az ösztöneimre hallgatva elindulok az egyik folyosón. Nem használhatok még csak egy nyavalyás Lumost sem, lebuknék…

Semmi.

Márpedig, ha arról van szó amire gondolok, és gondolom jóra gondolok, mert ha Õ arra gondol, hogy arra gondol amire gondolok… akkor itt nincs semmi baj, mert tudom, mire gondol.

És a gondolataimba merülve az árnyékban suhanok, de elkapja egy jól ismert, ordenáré  büdös kéz a vállam…

-          Áhhá! Most megvagy, Weasley! – George ezért fogja kitekerni a nyakam, hogy ez  a vén hülye kvibli elkapott. – Óó… mióta vártam már azt a pillanatot… Ráadásul egyedül! Hol a másik pokolfajzat?

Merlinre, ez megveszett. Csorog a nyála, ráadásul habzik!

-          Nem tudom, mirõl beszél – sunnyognék el. Egy mozdulat és senki se bizonyítja, hogy itt vagyok, alig két méterre van egy titkos folyosó… de csak mondja és mondja, mármint a hüvelykszorító meg az ostor…

Aztán csend. Meglepve fordulok hátra, figyelem ahogy Frics arcára ráfagy a vigyor, oldalra kapom a fejem.

Tudtam!

Fájdalmasan csattan az átok a csuklómon, sziszegve rázom meg. Ugyan már, ennyire azért nem kell agresszívoskodni…

-          Weasley, bent kellett volna maradnod a toronyban – mondja csendesen.

-          Ez rád is vonatkozik, miért nem a pincében lebzselsz a burzsoá környezetedben a többi sznobbal? – nézek rá. Felvonom a szemöldököm. Egyáltalán miért segített? – Mit kerestél itt az éjszaka közepén?

Az, hogy vannak némi összekapcsolódott gondolataim közte meg a Hagridos látogatás között, maradjon csak titok.
Odaadja a pálcám, talán csak egy pillanatra meg is fogja a kezem. Hideg, puha és nyugodt.
Igazi mardekáros. Fricsre nézek, meglepetten, ez valami rohadt jó átok.

Ájulás… ebbõl még lehetne kezdeni valamit.

-          Tisztában vagy vele, hogy most majdnem egy tanárt… Merlin szakállára, mit is csináltál vele? – nézek a tagra. Egy Exmemoriam eltalálta, az biztos… suhanna el de utánakapok és visszahúzom – Hé!

-          Kvittek vagyunk – mondja csendesen, de van valami tanárian ellentmondást nem tûrõ. Bassz, mint egy Nõi Piton. Merlin szagos alsógatyájára.

-          Lassan a testtel! – fogom rá a pálcám, csak figyelmeztetõen érintem a hátához. – TE most mindent nonverbális módon csináltál?

-          Meglehet – mondja csendesen. Mintha egy csésze kávé mellett társalognánk, természetesen illõen eltartott kisujjal. – Tedd el a pálcád.

-          Mert mi lesz? – hajolok hozzá kissé…

-          Hûtsd le magad, Weasley. Aqua eructo! – vágja nekem a bûbájt, csak reflexbõl húznám fel a pajzsot, de telibe nyomja az arcom a hideg víz.

Nekem nem ment olyan hirtelen, így is majd kisodort az ablakon a rohadt erõs bûbáj és mire kinyalom a hajam a szemembõl, vizet köpködve és köhögve visszamászok, eltûnik… körbenézek.

Sóhajtok egyet.

kirázom a cipõmbõl a két liternyi vizet és nem törõdve a szárítgatással, visszacuppogok a klubhelyiségbe.

-          Lárifári – morgom a Kövér Dámának és mint egy csapzott kutya ballagok vissza.

-          Te meg mit csináltál? – szörnyedt el George és Lee.

-          Nem fogod elhinni; udvaroltam.

-          Kinek, az óriáspolipnak? – húzza fel a szemöldökét Jordan. Leülök a kandalló mellé és kiöntöm a cipõmbõl a vizet.

-          Egyedik a módszereid – csóválja meg George a fejét, vigyorogva nézek rájuk.

-          Nos, szeretjük a kihívásokat, nem igaz?

-          Természetes – vigyorog a testvérem.

Semmi esetre sem fogom csak ennyi miatt feladni, ugyan… bevetek mindent, trükköt és mágiát, mugli húzást, ha kell… A nevénél azért többre vagyok kíváncsi.

-          Menjünk aludni.

***

Másnap reggel a fülem vakargatva ballagok le, tekintélyes ásításokkal megtarkítva. Kidolgoztam még álmomban egy tökéletes haditervet, ami vagy beválik, vagy nem, de hát az ilyen esetekre van a B terv és még igen tekintélyes mennyiségû betû az ABC-ben.

Megkockáztatva, hogy a mardekárosok csoportosan esnek nekem felnyársalva a pálcáikkal, odamegyek a nyugodtan reggelizõ lányhoz, elkapom a kezét megrázva, mivel feltételezem önszántából nem adná.

-          Modortalanság volt még be se mutatkozni, szép hölgy, a nevem Fred Weasley, csak így egyszerûen, mély hálával tartozok a kedvességéért, a finom tapintatért amellyel az irányomban viseltetett s nagyratörõ reményekkel valék hogy meghívjam a következõ roxmortsi hétévégére. Hogy nagyon örül, lekötelez, két hét múlva találkozunk! – vigyorgok rá kezet csókolok és mire egyáltalán pislogni tud, otthagyom.

Anyát is így kell kezelni, gyorsan mondd, ess túl rajta aztán menekülj!

George hasa már fáj a röhögéstõl. Gyorsan el fog telni ez a két hét.

Miután a két bajkeverõ leül, én elkezdem elkészíteni az órai feladatot. Egyszerû, már túlságosan egyszerû, de mégsem gagyi, Piton tudja, hogy hogyan keltse fel azon tanulók érdeklõdését, akik akarnak valamit kezdeni az életükkel. Nem úgy, mint ezek itt a szomszédban.

- Mr. és Mr. Weasley, szemmel tartom magukat – lép oda hozzájuk a tanár, bizonyára megérezte a csínytevés jellegzetes aromáját a sok gõzölgõ üst között, vagy csak egyszerûen szemmel akarja õket tartani, ahogy mondta.

- A professzor úrnak még nem mondták, hogy túl komolyan veszi magát? – kérdez vissza az egyik iker, mire a tanár két árnyalatnyit fehéredett. Elfordulok a balhés pártól, és inkább a fõzetre koncentrálok. Ha készen vagyok, mehetek szívességet tenni Dumbledore-nak, ami nincs igazán ínyemre, de legalább szabad bejárást kapok mindenhová.

A mögöttem ülõ Malfoy jellemzõen mással csináltatja meg a fõzetét, legalábbis addig, ameddig a professzor nem figyel oda. Nem tudom, mit készít, de az illatából ítélve valamit nagyon elronthatott, ugyanis a savanykás illatnak a közelben sem kellene lengedeznie. Az elkészítendõ bájital illata édeskés, már-már kábítóan.

Éppen az utolsó csepp tatu epét tölteném bele, hirtelen felkiáltanak az ikrek:

- Egy! – az összes griffendéles leveti magát a padok alá, és a fejükre szorítják a kezeiket meg a könyveiket, én pedig a pálcám után kapok, de már késõ… Nagy durranás és undok loccsanás, mindenkit beterít az ismeretlen folyadék, de én valahogy sértetlen maradok, pedig tudom, hogy én is az arcomat tapogatnám…

A tanár gyorsan intézkedik, a mardekárosok sírnak és visítoznak, Malfoy a haját tapogatja, és fényes üstjének oldalában nézi elcsúfított arcszerkezetét. Isten nem ver bottal. A prefektusok felállnak, és elindulnak az ellenszerért, a mardekárosok pedig szinte egymást lökdösve próbálnak közelebb jutni hozzájuk.

Mivel az óra nagyjából errõl szólt, köszönhetõen a két griffendélesnek, az én házamból mindenki sápítozik és jajgat, én pedig észreveszem, hogy a fõzetemnek lõttek, ugyanis a hólyagpukkasztó lötty belekerült az üstömbe.

Ha ezért kapok egy…

Megbánják.

Ránézek a hozzám közelebb ülõ ikerre és egy szemvillanással letudom a megköszönést. Visszanéz rám, de mielõtt még szemmel verném, Piton odasuhan hozzájuk, és szépen elvezeti õket.

- Professzor úr, tudta, hogy a professzor asszonyt nem tanácsos Cicának becézni? – hallom még az ajtóból a tiszteletlen, kaján hangot, és magamra maradok a heherészõ griffendélesekkel, és a házambeliekkel, akik jobbára a hangjukat próbálgatják, hogy milyen fájdalmasan és élesen tud szólni…

Csengetnek, én pedig szinte a griffendélesekkel egyszerre indulok meg, mielõtt még a prefektusok rám sóznák a jajgató hordát, hogy kísérjem el velük Madame Pomfrey-hez.

A cipõm halkan kopog a márványlapokon, az õsi falak pulzálnak a hatalmas erõtõl, ami bennük szunnyad. Dumbledore nem aprózza el a védelmet, és ahogy érzem, nem véletlenül álldogál megannyi páncél és szobor sem. Bizonyára védelmi szerepet töltenek be, egy támadás esetén.

Már ha valaki annyira elvetemült, hogy ezt a komplett várat megtámadja.

Azonban az igazgatói iroda elõtt állva megtorpanok a szobor elõtt. A jelszó kell, hát persze… Elõveszem a zsebembõl azt a levelet, melyet Dumbledore utoljára küldött el nekem.

- Réparopp – olvasom fel kétkedve, hogy biztos jól látom e, de mikor a szobor félreugrik, és a lépcsõre fellépve kezdek gyanakodni azon, hogy ez az idõs varázsló teljesen százas e.

Bekopogtatok az ajtón, az pedig magától kinyílik:

- Jöjjön be, Ms. Rowan! Szabad! – kedélyes hangja sok mindent elárul, de mikor kinyitom az ajtót, éppen egy merengõbõl húzza ki hasonlóan ezüstös üstökét. – Elmerültem a szép emlékek forgatagában.

- Üdvözlöm, igazgató úr – biccentek tisztelettudóan, és figyelem minden mozdulatát. Elmosolyodik, és hozzám lépve a vállamra teszi a kezét, lehelete arról árulkodik, hogy csokis békát fogyaszthatott érkezésem elõtt pár perccel.

- Elmondhatom, hogy te vagy az elsõ olyan diákom, aki nem nézett körbe, mikor ide elõször belépett.

- Voltam már itt, professzor úr – javítom ki, mire derûsen felkacag.

- Látom, hogy a szemfülességed rajtad maradt! Mi tagadás, tényleg…  - leül az íróasztala mögé, én pedig a helyemen maradva figyelem alakját. Hiába látszik törékeny öregembernek… tudom, hogy két pillanat alatt széthasítana, ha kellene. Sátormód összefûzi ujjait az asztal felett, és afölül pillant rám, majd hellyel kínál. Szerényen elutasítom, és a szõnyegrõl nézek fel rá.

- Hagridot kellene elkísérned a Tiltott Rengetegbe – mondja, mire meglepõdök.

- A félóriást? – adok hangot kétségeimnek. Egy félóriást kísérjek… ÉN? Puszta kézzel lezúzna egy sárkányt is, nem értem, miért is kellenék én oda.

De ezt már nem kérdezem meg, felesleges.

- Esetleg zavar? – csillannak meg a mértéktelen tudást rejtõ szemek.

- Nincsenek elõítéleteim, professzor úr – jegyzem meg, és kinézek az ablakon.

- Valamit el kell hoznotok nekem az erdõbõl, és mivel a Minisztériumba kell mennem… rád bíznám annak a dolognak az irodámba hozatalát. A jelszó változatlanul „Réparopp” lesz – magyarázza türelmesen, majd mikor bólintok, folytatja. – Szeretnélek arra megkérni, hogy változz át. Hagrid másodperceken belül megérkezik.

- Igen, professzor úr – intek a pálcámmal, és pár perc múlva már négy lábon állva figyelem az ajtót. Hamarosan nehézkes léptek kapaszkodnak fel a lépcsõn, és az ajtó egy koppintás után kinyílik.

A félóriás megérkezett.

Sandán meredek rá, nehogy még véletlenül összetaposson. Így, kifinomultabb szaglással megérzem rajta egy tucatnyi állat különbözõ illatát. Felhúzom az orrom.

- Itt vagyok, Dumbledore professzor.

- Á, Hagrid! Ma éjjel társad lesz ez a róka itt – mutat felém, és mivel talán az óriás nagylábujjáig sem érek fel. Lenéz rám, és látom a szakáll rezdülésébõl, hogy elmosolyodik.

***

- Aszittem, hogy sosem fogsz kijönni! – zihálja ijedten, és én pedig a levegõben lógok, ahogy a farkamnál fogva kirántott a lyukból. Morogva figyelmeztetem, hogy tegyen le, amit szabadkozva meg is tesz. A fogaim között egy ismeretlen tárgy csillog, fogalmam sincs, micsoda, még nem volt egy lélegzetvételnyi idõm sem, hogy megnézzem.

És most már értem, miért kellettem én az óriás mellé, és mellém az óriás.

- Azta’ mindenségit! – rázza le az utolsó gnómot a kezérõl, amit még rólam tépett le. Rengetegen voltak ebben a kis üregben, és lefogadom, hogy Dumbledore ezt egy fajta tesztnek szánta. Hagrid int lapátkezével, én pedig utána csörtetek a gazban.

– Menjünk.

Alig érünk ki az erdõbõl, két alakot látok meg elsuhanni az üvegházaknál. Hagrid leteszi a táskáját a földre, amit ha jól megnézek, fogak díszítenek. Arrább állok tõle, és figyelem, ahogy magas alakja eltûnik a sötétben. Egyértelmû jelzését, hogy maradjak a táska mellett, felfogom, és leülök a földre.

Hamarosan elõ is kerül, számomra két ismerõs alakot cipelve magával.

- Ilyenkor nem kellene idekint bóklásznotok! Tilos és veszélyes! – ér közelebb, és a két vörös üstökû srácot hozza a hóna alatt.

- De Haaagriiid! Ne már!

- Ne tedd ezt vén cimbora, öreg haver!

- Mi csak…

- Ti csak mi? Hm? – lép oda hozzám, és megpróbál gyerekestõl-mindenestõl lehajolni a táskáért, de nem megy neki. Azonban észrevettek, én pedig igyekszem megérinthetetlenségem tényét mutatni azzal, hogy laposan nézek rájuk.

- Jé! Új háziállatod van?

- Megsimogathatom?

- Nem és nem. Elkísérünk benneteket a Griffendél tornyába – közli, de látom, hogy mosolyog, hiába haragszik rájuk. Jólelkû, mi tagadás, és szerintem, ha nem lennék itt, el is engedné õket, hadd menjenek dolgukra, vagy úgy tett volna, mint aki semmit sem vesz észre.

- Megint trágyát akartatok cserélni Bimba professzor növényei alatt? – kérdezi, mikor már a fiúkat maga elõtt hajtja, én pedig jóval mögöttük lemaradva baktatok. Az egyik iker hátrapislog rám, de Hagrid nem engedi, hogy közelebb jöjjön.

Jobb is.

- Dehogyis…! – mondja az egyik felháborodva, jelezve, hogy betalált a feltételezés. Lassan kifogynak az ötletekbõl, pedig ezt lehetetlennek tartom.

- Hagrid, mondd csak… A Tiltott Rengetegben voltál?

- Nem. És nektek sem szabad odamenni! – hadarja az óriás, de lebukott, a két srác összevigyorog, fülig ér a szájuk. A Kövér Dáma portréja elõtt kelletlenül motyogják el a jelszót, ám mielõtt belépnének, Hagrid elindul, így én is elindulok balra, az igazgatói iroda irányába, míg õ az udvar felé.

Egy idõ után észreveszem, hogy valaki jön utánam. A léptek számából és gyorsaságából arra következtetek, hogy egy személyrõl van szó, sõt, a sötét folyosón szinte végighasít jellegzetes illata.

Hogy koptatta le a másikat?

Össze vannak nõve, nem? Vagy téves ez a feltételezésem, ami meglepõ fordulat lenne. Kicsit gyorsítok a lépteimen, de meglepetésemre futni kezd utánam, így rögtön fel is veszem a tempót.

- Hé! Incarcerandus! – hallom, ahogy suhan a pálca, így a falhoz ugrok, majd lelapulva bevárom, míg az ártás elröppen felettem, de nem adja fel, elszántan üldöz.

Mi baja van ennek? Csak egy róka vagyok, az isten szerelmére, még a bozontunk is egyforma színben pompázik… Élesen beveszek egy kanyart, ám a tökéletes sötétségben, Lumos nélkül én állok nyerésre, a sötétben kiválóan látok, így a sarkon azonnal meg is torpanok, lelapulva a földre. El is száguld mellettem, ahogy vártam, így elkullogok a másik irányba.

Felszaladok az igazgató lépcsõjén, és az irodába bejutva látom, hogy pár gyertya ég. Felbaktatok az emelvényre, és az íróasztalra teszem az eddig számban tartott tárgyat, majd mielõtt átvedlek emberi bõrbe, ruha után nézek. Látom, hogy ki van készítve nekem egy póló és egy farmer, hálásan változok át az asztal alatt, és leveszem a horkoló portrék zajától kísérve a ruhákat…

***

Immáron emberi alakban, átöltözve sietek a folyosókon, persze csak csendesen, mivel Frics illetve a portrék bármikor visítani kezdhetnek, és nem lenne ínyemre egy esti magyarázkodás a késõi bóklászásomra. Igyekszem fülelni is, hátha még az egyik Weasley itt kóborol, de egy takarító szertár mellett elhaladva meghallom Frics hangját, illetve Mrs. Norris ideges fújtatását.

- Áhhá! Most megvagy, Weasley! Ó, hogy vártam már ezt a pillanatot… Ráadásul egyedül! Hol a másik pokolfajzat? – recsegõ hangja szinte elcsuklik az örömtõl, annyira boldog, hogy elkaphatta. Szótlanul állok a sötétben, csupán az iker pálcája világít, nyilván így bukott le.

- Nem tudom, mirõl beszél… - hiába ravaszkás a hangja, csõben van és a kviblinek igaza van. Az a baj, hogy jövök neki egyel, így nincs más választásom. Az éppen az iskolai szabályzatot fennhangon istenítõ Frics hátára szegezem a pálcámat, és nonverbális úton lövök ki rá egy átkot.

„Pherecitius mangicus!”

Frics teljesen mirelit állapotba változik, a macskát is hasonló átokkal sújtom. Remélem, nem dõlnek el, kínos lenne kimagyarázni, hogy miért hever ezer darabban a gondnok, és szerelmetes macskája. A Weasley felém pillant, de mielõtt bármi másra is lenne ideje…

„Capitulatus!”

A pálca a kezembe röppen, és egy pillanatra megvilágítja az arcomat, mire az övé teljesen elképed, szemei kikerekednek, és meglepetten néz rám, úgy áll ott, mint egy anyátlan borjú.

„Nox!”

Egy pillanat, és komplett sötétség uralkodik a folyosón, amivel az a célom, hogy Frics ne lásson meg, ha esetleg elsétálok mellette. Elõször is magamat kell bebiztosítanom, a srác már lebukott.

„Exmemoriam!” nyomom a gondnok halántékához a pálcámat, mire annak tekintete kiüresedik. Muszáj volt hangtalanul véghezvinnem az egészet, más sem hiányzik, minthogy a gondnok akárcsak a hangomat is megjegyezze, fõleg, hogy most egy alkalmazottra emeltem kezet.

- Weasley, bent kellett volna maradnod a toronyban.

- Ez rád is vonatkozik, miért nem a pincében lebzselsz a burzsoá környezetben a többi sznobbal? – vág vissza szinte azonnal, s bár az arcát nem látom tökéletesen, de mivel sokáig voltam róka jelmezben, látom arcának vonalait. - Mit kerestél itt az éjszaka közepén?

Nem válaszolok, csupán a kezébe nyomom a pálcáját, érzem, hogy a keze milyen forró, szinte megizzadt. Hát igen, aki túl sokat gondolkozik, megizzad közben, fõleg, ha van is mivel gondolkoznia.

- Tisztában vagy vele, hogy most egy majdnem tanárt… Merlin szakállára, mit is csináltál vele? – fordul feje a dermedt Frics felé, én pedig elmegyek mellette, mire a csuklóm után kap. - Hé!

- Kvittek vagyunk – jegyzem meg, mire egy pálca a hátam közepébe fúródik. Rossz ötlet volt, de lássuk, mit szeretne ezzel elérni.

- Lassan a testtel! TE most mindent, nonverbális úton csináltál?

- Meglehet – válaszolok kimérten. – Tedd el a pálcád.

- Mert mi lesz? – duruzsolja gonoszan kuncogva, a pálca nyomása azonban kissé enyhül. Jófiú õ, akármennyire is tagadja, épp ezért lesz könnyû félreállítanom az útból.

- Hûtsd le magad, Weasley. Aqua Eructo! – támadásom nem érte teljesen felkészületlenül, így csak egy fél pajzsbûbájjal tudta megakadályozni, hogy a hatalmas vízsugár kisodorja az ablakon. A portrék felébredtek, és elkezdték hangosan szidalmazni, én pedig gyorsan eltûnök a sötétben, hallva még szitkozódását.

Hát még amit majd a testvérétõl kapni fog…

Nincs igazán ínyemre, hogy itt mindenki elõtt bemutassanak. Mintha az igazgató azt mondta volna, hogy nem akarja nagydobra felverni a besorolásom. Mármint az áthelyezésem, amirõl csak a szûk tanári kar tud.

Mardekár.

Nagyszerû, sok punnyadt sznob, gonosz és arrogáns népség. Köszönöm Teszlek Süveg, igazán érdekes lesz itt az utolsó évem. Elhaladva a két asztal között, fújjogást kapok, s odafordulva látom, hogy egy szép létszámú csapat, piros díszítéssel a talárjukon, becsmérlõ pillantásokkal néznek engem.

Griffendél.

Olyan ez, mint a kisebbség és a többség rivalizációja a legtöbb országban. Csak itt a gonoszok és a bátrak közötti súrlódást leszek kénytelen elviselni úgy, hogy kedvem szerint inkább sehová sem osztottam volna be magam. Ezek meg kiosztanak úgy, hogy fogalmuk sincs rólam.

Én pedig ennyiben hagyom.

A Mardekár ezüst-zöld asztala a terem legvégében van, s sejtelmes félhomály övezi a gyanús aurákkal lefedett asztalt. Egy tejfölszõke hajú srác vigyorogva int, hogy üljek le mellé, de nekem nem mondhatja meg, hogy hová üljek, és hová ne. Leülök az egyik igen barbárnak tûnõ srác mellé, aki annyira bugyuta fejet vág, hogy kishíján rosszul érzem magam, hogy leültem mellé.

- Monstro, kotródj arrább! – arra eszmélek, hogy a két lábon járó hegy eltûnik mellõlem, árnyéka lekerül rólam, s fojtogató közelségét átveszi valaki más. Remek, azt hittem, legalább itt nem pattognak annyira, mint két asztallal arrább. Mintha valaki Rivallót kapott volna…

- Helló. Draco Malfoy, szolgálatodra – kerül egy csontfehér kéz az arcom elé, amit meg kellene fognom, de a józanész azt sugallja, hogyha most kezet rázok vele, akkor annak következményei lesznek. Rám nézve biztosan.

Közömbösen rápillantok, élve a plusz egy év korkülönbség adta felsõbbrendûségi érzéssel, és figyelembe sem veszem az elõttem lógó kezet. Felhúzza az orrát, arisztokratikus arcára sunyi vigyor kerül, ami nem sok jót ígér.

- Ugyan már, a mardekárosok összetartanak. Csak meg akartam mutatni, hogy tudd, hol vannak a jobbak – szinte már kacsint, behízelgõ stílusa olyan maró, mint a kígyó mérge. Csak hozzá kell szólnom, hogy lekopjon, bár nincs nagyon ínyemre az, hogy egyáltalán beszélgetést kezdeményezzek vele.

- Az állításod két helyen is bukott. Egy, a mardekárosok önzõek és elsõsorban magukat mentik. Második, hogy a jobbak valószínûleg a tanári karban vannak.

Meghökken, majd lenézõen végigmér, ezután felpattanva a helyére csörtet, pengevékony és sápadt ajkai mögül sziszegést présel ki irányomba, mire inkább az elõttem levõ tökleves poharat fogom meg.

Ennyit a beilleszkedésrõl a saját házamba.

A terembõl kifelé menet valaki jól belémvállal, én pedig oldalra fordulva egy hihetetlenül kék szempárral nézek farkasszemet, majd még egy ugyanolyannal, s a két egyforma griffendéles nevetve elcsörtet mellettem. Felvonom a szemöldököm, majd egy sóhajjal folytatom utamat, lefelé a pincébe.

***

- Itt az órarended, egy rakat penna, pergamen, és még valahol itt van a kviddics edzések rendje is a táskámban – matat a mellém kijelölt ideiglenes társ a táskájában, amit a hangos koppanásokból ítélve tágító bûbájjal kezelt. Már vagy félig eltûnt benne.

Amolyan megfigyelõ fajta, mellettem lesz mindaddig, ameddig Dumbledore úgy nem gondolja, hogy elboldogulok egyedül, és egyedül nem csinálok semmi olyat, ami nem tetszene neki.

- Amúgy, a nevem Slyf. Csak így simán, mindenki így hív. És a te neved?

Hogy ez mennyit tud lehadarni két másodperc alatt… Felsóhajtva veszem ki kezébõl a dolgokat, amiket nekem adott, és a könyvekkel teli óriási táskára szegezem a pálcámat.

- Mobiliarbus – varázslatomra a méretes táska felemelkedik, és intésemre elindul a szobám felé, én pedig ránézek Slyfre. Még leírni is nehéz a nevét, nem kimondani. Nekem simán Sly lesz, ha nem akarom, hogy letörjön a nyelvem, vagy csomó legyen rajta.

- Nem vagy egy sokat beszélõ fajta… Na, de holnap második óránk a griffendélesekkel lesz, bájitaltan Piton professzorral. Idejövök érted reggelre, jó? Szia!

Pá.

A szoba remek, a lányok csöndben vannak, és csak furcsán csillogó szemekkel méregetnek, de nem szólnak hozzám. Remek, legalább nem kell némító bûbájt alkalmaznom rajtuk, ha túl sokat fecsegnek. Kezdek belefáradni abba, hogy mindenki felesleges információkkal tömi tele a közöttünk húzódó teret.

***

Természetesen reggel hamarabb kelek, mint bárki más, a felöltözés pikk-pakk megvan, és egy szíjjal összekötöm a könyveimet, majd elindulok le, a klubhelységbe, ahol reményeim szerint nincs senki. Éppen a kialudt kandalló elõtt haladok el, kikerülve a bõr kanapékat, amikor egy sejtelmesen fehér alak átsuhan a helyiségen.

Felébiccentek, mire csupán szúrósan összevonja szemöldökeit, és megáll, egyhelyben lebegve. A véres ruhát elnézve egészen horrorisztikus filmbe illõ figura, vagyis szellem. Õ lenne hát a Véres Báró?

Kikerülöm hunyorgó alakját, és az ajtó felé veszem az irányt, de észreveszem, hogy utánam lebeg. Gyanakvóan pillantok rá, mire megint szúrósan rám néz. Csak ne mondja azt, hogy megvárja, amíg kinyitom neki az ajtót, mert akkor menten lehidalok.

Bár Õ sem tûnik olyan nagyon beszélgetõs fajtának, ahogy Sly is mondta.

Kilépek a folyosóra, és oda is jön utánam. Hát ezt már nem tartom viccesnek. A bájitaltan könyvem kiesik a kezembõl, és lehajolva érte látom, hogy elmerengve nézi a borítót, majd engem.

Biccent, és elindul a folyosó vége felé.

Felkapom a könyvet, zsebre vágom az egyik kezem, hogy megszoríthassam a pálcámat, s úgy figyelem, amíg eltûnik. De nem, a sarkon lebegve megáll, és várakozón néz rám.

Ejha, ezt nevezem. Személyi navigációs asszisztens.

***

A tanterembe beülök, ahogy kell, nem fogok odakint álldogálni, míg megérkezik mindenki. Beülök legelõre, de a bal legszélére, szinte nem is látni rendesen, de nem is kell. Útálom, ha zavarnak a felesleges dolgaikkal. Figyelni szeretem az embereket, nem közrejátszani az életükben.

- Maga meg mit keres itt ilyen korán? – hallom meg a mély hangot, és a suhogó talár hangja arra ösztökél, hogy megforduljak, fõleg a nehezen csattanó felnõtt lábak hangja.

- Ó. Miss Rowan. Nem gondoltam volna, hogyha beosztják a Mardekárba, ilyen túlbuzgó lesz hirtelen. Ez nem a Hollóhát – néz rám, szinte szikrázik a nem létezõ levegõ közöttünk. Mert közöttünk nincs semmi.

Csupán felvonom a szemöldököm, és biccentek egyet felé.

- Azt hiszi, mert Dumbledore kivételez magával, és még a Véres Báró is pajtásának tekinti, felhatalmazza arra, hogy így viselkedjen? – hangja kicsit zavaró, odakint pedig zsibongás tör ki, én pedig a szurokszem tanárral merészelek megosztani pár szemrevételt:

- Tanár úr. Maga szerintem eltúlozza a dolgokat, de ha szeretne a saját házától csak úgy pontot levonni, ám legyen. És úgy gondolom, hogy velem senki sem kivételez, valamint bocsánatot kérek, hogy tíz perccel hamarabb érkeztem a maga által elvárttól.

- Mit nem merészelsz… - csapja két tenyerét a padra, de én csak közönyösen nézek vissza rá. – Tudom ki vagy, és hogy merrõl fújt ide a szél. Figyelni foglak.

Farkasszemet nézve a tanárral odakintrõl egy igencsak nem sok jót sejtetõ beszélgetés foszlányai érkeznek el hozzánk:

- Eljött hát a halál órája… - a drámai hangvételt elnyomja a beszélõ modorában rejlõ gúnyosság. Itt baj lesz.

- Számból vetted ki a szót… Fel kellene egy kicsit…

- … dobni a hangulatot. Robbantsunk?

- Gondolatolvasó vagy.

Ebbõl baj lesz.

- Deprimo! – rikkantják el magukat odakint, én pedig azonnal kikapom a pálcám, és egy hang képzése nélkül védõfalat húzok a terem vonalán, s látom, hogy a tanár egy tizedmásodperccel sem lemaradva ugyanezt teszi.

Nagy durranás és füstfelhõ, a kifeszült tejfehér falról visszapattannak a kõdarabok. Piton még egyet int, és pikk-pakk minden a helyére áll, mintha mi sem történt volna.

- Protego maxima? Nonverbális úton? No lám, mégis hasznát vesszük majd – néz rám furcsa szemvillanással, majd kicsörtet a folyosóra, hogy ott ossza tovább az észt. - Maguk pedig… 50-50 pontlevonás a Griffendéltõl, és kétheti büntetõmunka! Valamint óra után felmegyünk McGalagony tanárnõhöz, és õ majd ír a szüleiknek.

- 50 pont? Ez sértés ránk nézve! – ilyen ember nem létezik, bár számomra már semmi sem meglepõ.

- Ír a szüleinknek, hát ez nagyon félel… Várjunk. Szülõk? Abban…

- …benne van anya is?

- Ezt eltoltuk Fred.

- De még mennyire George. Tanár úr, mi lenne, ha helyette mondjuk… megpucolnánk a cipõjét?

- Esetleg vennénk Önnek sampont… Meg ilyeneket?

- Még 10-10 pont a szemtelenségükért. Befelé! – mordul rájuk Piton, de észrevettem, hogy minél dühösebb, annál halkabban beszél a drága tanár úr. Még jó, hogy elõre ültem, a végén még nem hallanék semmit, amit mond.