 Karakter: Elysia "Elis" Eirann
Megjegyzés: (Daryl drágának)
Régóta nem számolom már a napokat, valamilyen különös módon élvezem, ahogy összefolynak. Akár a vér, ahogy vízben hígul.
Elvágta az üveg a karom, ahogy kimásztam a fürdőszoba ablakon át a tetőre. Pedig volt még annyi lelki erőm, hogy törölközőbe csavart kézzel törjem ki, de mit sem ért. A filmekben persze mindig teljes a siker, de itt, a valóság ócska kis maradványában még olykor az egyszerű, rutinszerű dolgok sem sikerülnek.
Ez a törött ablak az utolsó emlék az otthonomról. Sohasem éreztem igazán annak, pedig valóban ez volt az. Erre az elvesztése pillanatában eszméltem rá, és azóta is kísért, akár egy kidobott kutyát. Elvesztettem már mindent és mindenkit. Ahogy halott szeretteim gyilkos maradványai közeledtek felém, úgy éreztem még saját józan eszemet is.
Kit érdekel már, hogy ki voltam?! Hogy nekik kijük voltam?! Csak másztak utánam a tetőre. Nem volt már családom. s elszédültem a helyzet abszurditásának súlya alatt. Egyensúlyomat vesztve kezdtem el lefelé gurulni, szerencsére volt annyi lelkierőm, hogy megkapaszkodjak az ereszcsatornában, így tompítva a zuhanást.
A nap vakítóan sütött, mintha utoljára érhetné bőrömet. Féltem, hogy így lesz. Minél gyorsabban el kellett tűnnöm. Tudtam, hogy a városban nem maradhatok. Futottam… azok jöttek utánam. Csapatostul. Körülvettek, mint egy falka éhes ragadozó.
Bemásztam az első nyitva hagyott kocsi hátsó utasterébe, hátha feladják, de kitartóak voltak. Szépen lassan nyomták befelé az ablakokat, amik kezdték megadni magukat. Pedig hogy örültem a fejemnek, mikor sikerült magamra zárni... Fájt a kezem, nem volt mély a vágás, de nagyon vérzett. Épp ezért, eleinte azt hittem, vénásan vérzik. Szerencsére a vér pirosságából és a szivárgó vérzésből kikövetkeztettem a megnyugtató tényt, hogy csupán felületi sérülés, valószínűleg nem ért sem főartériát, sem vénát.
Nem mintha időm engedte volna, hogy nyomókötéssel próbálkozzak. Az ablakok recsegtek, a karosszéria vészjóslóan csikorgott. Előremásztam és nevetve konstatáltam, hogy szerencsémre sietősen hagyták magára a járgányt. A slusszkulcs a helyén volt, én pedig már indítottam is. Az adrenalin természetesen úgy túltengett bennem, hogy legalább négyszer ugrottam le a kuplungról, lefullasztva a kocsit, mire sikerült úrrá lennem a pánikon.
Elindultam, de épp csak a Chastain Memorial parkig jutottam, körülbelül fél kilométerre házunktól. Ezt is persze csak a táblákból tudtam megállapítani, mintha hirtelen minden érzékszervem cserben hagyna. Kezdtem azt hinni, csak álmodok. Őszintén, még most sem lepne nagyon meg az ébredés.
Az autó megállt. Fogalmam sem volt, mi baja lehet, s nem igazán akartam kiszállni a biztonságot adó roncsból, így egyre csak indítóztam. A motor bőgött, egyenesen hozzám csalogatva őket. Annyi időm maradt, hogy a kesztyűtartóból kirántsak pár autós térképet, s rohanjak, ahogy a lábam bírja.
Egyre zavarosabbá vált minden, egyre szaggatottabb, egyre sötétebb és hidegebb.
Vízbe estem. Vérem vízzel vegyülve rajzol glóriát testem köré. Rengeteg vég. Lassanként bíborba borul az egész tó.
Újra és újra felidézem azt a napot, de nem jövök rá a nyitjára. Nem tudom, hogy estem a tóba, s hogy hogyan éltem túl. A vége mindig ugyanaz, megállapítom, hogy akármi is történt azon a napon, szerencsés vagyok, mert élek. Szerencsés a szerencsétlenségben, vagy szerencsétlen a szerencsében, hisz ki akar így élni?
Mintha már nem is a valóságban lennék... igen, kényelmes lenne ezt hinni. Szép és reményteli feltételezés volna. Irigylem, aki képes rá. Pedig olykor úgy érzem, ez valóban nem az a világ, ahová születtem. Persze a fröcsögő vér és az oszló tetemek orrfacsaró szaga mindig visszaránt a jelenbe. Tudom milyen évszak van, ez a lényeg... és, hogy milyen évet írunk, hisz egykoron majd ez lesz az a bizonyos év.
Az emberiség belefulladt a saját hányadékába. Ez volt, ez van, s ki tudja mikor lesz vége. Talán pár nap, pár hónap, pár évtized... vagy sohasem. Nem tudom miért nem adtam fel. Pedig nincs semmim. Nincs értelme túlélni, mégis, az átkozott remény, hogy a "hatalmas emberiség" erre is talál írt. Ezt is megoldja majd valamikor, valahogyan...
A halovány esély arra, hogy majd valamikor jobb lesz, hogy lehet még értelme élni, elég ahhoz, hogy életben tartson egy ember. Szép gondolat. Utólag biztos logikusnak és bizakodónak tűnik majd. Azt mondják majd: "Hajtott minket a túlélési ösztön." Egy fenét. Az a zombikat hajtja, engem biztos nem. Legszívesebben kiszállnék, de ki csinálja majd? Ki tesz rendet? Ennyivel tartozom a halottaknak... és azoknak, akik még a halálnál is szörnyűbb sorsra kárhoztattak. Különben is, ha meghalnék én is azzá válnék. Az ő bagázsukat gyarapítanám, már csak ezért sem tehetem.
Kedvetlenül tápászkodok fel. Hátiszákomért nyúlok, előkotorászok egy zacskó gyógyszert. Seduxen kell és Rivotril. Az talán segít elaludni… már több mint napi kettőt szedek mindkettőből. Még anno anya szedett seduxent, apa halála után elég nyugtalanul aludt. Én sem tudok aludni. Ez az átka az egyedüllétnek. Meg a zombiknak.
Első dolgaim közé tartozott kirámolni egy gyógyszertárat. Van minden, kalciumampullától vitaminokon át a cataflam-ig, lázcsillapítótól a fertőtlenítő szereken át az ampicillin-ig és a doxycycline-ig. Minden, amit nem nyúltak le még érkezésem előtt. A szomszédos rendelőben még egy kis propofolt is találtam. Jól jön majd csapdahelyzetben, amikor majd feladom.
Mohón nyelem le a pirulákat, némi félédes vörösborral. Nemrég szereztem egy, átmeneti szállásomként szolgáló lakásból. Az ajtón a Marcy Bowman név állt. Takaros kis lakás volt, tele porcelánbabákkal és egyéb fura dolgokkal. Egyszerre volt bájos és bizarr, épp ezért csak a bort mertem elhozni. Félek a bájosan bizarr dolgoktól, jobb szeretem, ha valami csak ez, vagy csak az. Ránéztem a babákra, s elképzeltem ahogy a sok pici apró száj véres tajtékkal közeledik felém.
A bor viszont kellemes volt, esténként mostanában mindig azzal vettem be a gyógyszereket. Gyorsabban hatottak, s kezdem úgy érezni ezen az estén sem szakítják meg a hagyományt.
***
Hirtelen ébredek, a testem egy merő hideg veríték. Kilesek az általam számtalanodik átmeneti búvóhelynek használt lakókocsi ablakán. Unottan szemlélem a még holdfényben is jól kivehető "zombi hadsereget", ahogy tétova léptekkel haladnak a közeli kisvárosba vezető út felé. Úgy érzem, még jó darabig gubbaszthatok itt, mire felszívódnak, pedig már nagyon mennék. Kifogytam az ételből, kopog a szemem. Pedig mindig előrelátó voltam, tartalékoltam, de a legutóbbi két házban nem találtam semmi ehetőt, aztán jött ez a rakat élőholt, s már több mint huszonnégy órája lapulok idebent. Éhen fogok halni, szánalmas.
Na jó, még senki sem halt éhen pár nap alatt. Nemsokára úgyis felszívódnak ezek a bájos teremtmények, és akkor szabad az út. Elindulok a város felé vezető úton, csak épp a másik irányba, biztosan találok arra egy benzinkutat. Ott feltankolok, és indul tovább a lábbusz egyenesen a következő városig, vagy zombi hordáig...
Merengésem furcsa zaj szakítja félbe. Morogva húzom résnyire fel az ablakot takaró rongyot, s pillantok ki ismételten a holdfényben úszó erdőszél felé. Zombik még mindig és még valami... mintha egy élő lenne. Gyorsan és ügyesen mozog, akár csak egy árny, úgy suhan az élőholtak között. Azok pedig egyenként dőlnek el.
Közeledik a különös alak, a testalkata alapján egy férfi. A kezében mintha valamiféle lőfegyver lenne. Hirtelen azonban eltűnik a szemem elől. Picit hátrébb húzom az anyagot, hogy jobban kilássak. Bízom benne, hogy a maradék hulla nem szúrja ki. Még mindig nem látom, hol van. Arcomat egyre közelebb nyomom a hideg ablaküveghez, de ijedtemben hátrahőkölök, magammal rántva az ablakot takaró rongydarabot.
A semmiből egy élőholt tűnik fel a túloldalon, s vadul kaparni kezdi az ablakot. Mögötte éhes csapattársai kezdenek sorakozni - ezt jól megcsináltam! Időm sincs kétségbeesni, mikor váratlanul erős kaparászást hallok a másik oldalról. Túl ütemes és gyors ahhoz, hogy egy halott legyen. A motoszkálás a tetőig ível. Épp csak annyi időm marad, hogy előkapjam a riasztópisztolyom és a padlóra kuporodjak, már nyílik is a tetőablak. Egy pillanat alatt előttem terem, kezében egy nyílpuskának látszó szerkezet.
Nem szegezi rám, mégis elég bosszantónak tartom magát a tényt, hogy egy éles lőfegyver birtokosa. Egy férfi egy fegyverrel, nincs is jobb párosítás. Eddigi tapasztalataim alapján úgy érzem, jobban jártam volna, ha egy csapat hulla pottyan le. Fegyverem még egyenlőre hátam mögé rejtve, morcosan emelem fel tekintetem. Ő tört be az én váramba, s hála neki, rövidesen tuti mindketten zombieledellé leszünk.
- Foglalt! - nyöszörgöm erőtlenül, csak ennyire futja. Ahogy a csekély éjszakai fényben fölém tornyosul, úgy érzem nem láttam még ilyen ijesztő alakot. Szemem valamennyire már megszokta a sötétséget, így szinte megvakulok, ahogy lámpájával rám világít.
- Ezt beszéld meg velük. - dönti oldalra fejét, majd gyors mozdulattal lába mellé ejti hátizsákját, s hozzálát a tetőablak visszazárásának.
- Mondom foglalt ez a kecó! - kiáltom előrántva fegyverem, s egyenesen rá szegezem.
- Tedd azt le! - nem látom tisztán, de úgy vélem rám sem néz. A hangja meglepően egykedvű, pedig félne kellene. Onnan, ahol áll kizárt,hogy kiszúrja hogy ez egy riasztópisztoly. Mélységes nyugalommal babrálja tovább a tetőablak zárát, majd a táskájáért nyúl.
- Miért is? - kérdezem őszinte értetlenséggel - legalább gyors halálod lesz. Szépen ránk hoztad az összeset, most már kizárt, hogy valaha kijutok innen és... - sápítozom, mire félbeszakít
- A riasztópisztolytól nem lenne gyors halálom, - világít ismételten a szemembe - és az ablakhoz sem én csaltam őket. - jelenti ki gúnyosan.
Mintha csak végszóra történne, az ablak hatalmas reccsenéssel adja meg magát, s a résen azonnal zombi karok kapkodnak felém. Szerencsére nem férnek be a pici résen, de határozottan úgy érzem, hogy előbb fogok éhen halni náluk.
- Van valami ötleted? - kérdezem kétségbeesett hangon.
- Van. - közli egyszerű tömörséggel, majd felkapja a táskáját - Alul megyünk.
- Jó vicc, de nincs több bejárat... - kezdek bele, mire felemeli a kárpitot, és tessék! Ott a harmadik ajtó.
Egy pillanat alatt feszíti fel, s némán ki is csusszan. A riasztópisztolyt a zsebembe csúsztatva, táskámért és csákányomért nyúlva indulok utána. Túlságosan meggyőzően járt el ahhoz, hogy ne kövessem. Különben sem látok más megoldást. Ha itt maradok, biztosan meghalok, vagy így, vagy úgy.
Kommandós módjára mászik ki a kocsi alól, s egyből tüzet... illetve nyilat nyit az éhes zombikra. Egy kettőre leteríti az összes közelben lévőt, ám mire én kikecmergek a kocsi alól, újra gyülekezni kezdenek. Talpra ugrok, s rohanok is utána, illetve csak rohannék, ha látnám. Felszívódott a sötétben, hátrahagyva a csapat élőholtat és engem. Nem lehet, hogy itt hagyott! Még nem is ismerem, de már utálom.
Futásnak eredek, egyenesen az út felé. Semmi kedvem az erdőben kergetőzni velük. Szerencsére farkaséhesen is gyorsabb vagyok, mint ezek a vackok. Egy-kettőre lehagyom őket, még hátizsákkal is. Ahogy a betonút kanyarodik, szinte már nem is látom a hullákat. Visszaveszek a tempón, és rosszul teszem. A kanyar túloldalán egy újabb csapat emberevő szörnyeteg állomásozik. Amint meglátnak megindulnak felém.
Végül mégiscsak kénytelen vagyok az erdő felé venni az irányt. Óvatosan kezdek el a sűrű felé szaladni, s csak remélni tudom, hogy nincs egy harmadik csapat zombi arrafelé. Ahogy elérem a fákat, mérséklem a tempót. Egyre kevesebbet látok, de nem kockáztathatok, a lámpafény hozzám vonzza őket.
Már szinte csak kocogok, az éhség kezd legyűrni. A morajlások pedig nem szűnnek mögöttem, hallom, hogy jönnek. Ilyen állapotban nem lesz könnyű lerázni őket. Egy tisztáshoz érek, a hold fényét itt végre nem tompítják a sűrű lombkoronák. Egy embert látok, egy férfit a rétecske szemközti szélénél. Biztosan ő az! Dühösen, mégis reménnyel telve indulok felé. Eddig nem volt túl sok szerencsém az útitársakkal, de képtelenség lesz túlélni ezt az éjszakát segítség nélkül. S neki is hasznos, ha mellészegődik egy átmeneti zombiölő partner, ha másért nem is, az éjjeli őrködésért.
- Hé! - kiáltok felé - Igazán megvárhattál volna! - közelítem meg, ám ahogy csökken köztünk a távolság, úgy egyre biztosabb vagyok benne, nem őt kerestem. Ez az alak nem a lakókocsis alak. Ahogy felém fordul, nyaka erőtlenül biccen jobbra, s hörögni kezd. Egy halott az, remélem egyedül van. Ledobom táskám, s a csákánnyal lendületesen súlytok felé. A hideg vas cuppogva hatol át koponyáján, most már teljesen halott a lény. Már nem fog felkelni.
A táskámért fordulok, lehajolok, és a vállamra kapom. Már indulnék is tovább, mikor egyszeriben elakad a lábam. Hanyatt vágódok. Ez is jellemző, a járkáló hullát egy szempillantás alatt kinyírtam, de egy kiálló gyökér képes kifogni rajtam. Elnevetem magam, talán ezért nem hallom, ahogy másik három élőhalott közeledik. Mire kinyitom a szemem, már az egyik hajol is az arcom felé.
- Te aztán tudod, hogyan kell elkeveredni, - fúródik egy nyílvessző a fejébe - kész csoda, hogy eddig életben maradtál! - végszóra feltápászkodok, s csak ámulok.
Az a rejtélyes férfi az. Mire végigmondta a mondatot, már végzett mindhárommal. Nem semmi! Gyorsan kihúzkodja nyílvesszőit a holtakból, s újra felém fordul.
- Ha jönni akarsz, igyekezz! Nem erényem a türelem, főleg nem hajnaltájt.
Némán bólintok, s elindulok. Remélem van nála valami ehető, jelenleg mindent megtennék egy falatért. Talán még őt is elviselem.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2014. 10. 21. 21:17:49
|
