Karakter: Ahanu Chogan
Megjegyzés: Hóhérkámnak
Itália, vagyis Olaszország, de én az előbbit mindig is jobban bírtam. Miniatűr egy ország, de amilyen kicsi pont annyira magával ragadó is. Imádom, imádom és imádom. A napsütést, ahogyan simogatja a bőröm, tájakat, a napon érlelt alapanyagokból készült ételek ízét, az épületeket, ezt a tagadhatatlanul európai stílust. Aztán ott vannak az emberek. Ebben az országban annyira mások, mint otthon, vagy bárhol másutt, amerre eddig voltunk. Olyan… nem tudom. Talán… karakteresek? Karakteresek, különlegesek, hiszen valamiért felfigyelek néhányukra, megjegyzem őket, az arcukat, a mozgásukat, a hangjukat. S ez a néhány ember jóval több, mint amennyit egész életemben megjegyeztem. Nem azért, mert rossz a memóriám, vagy azért, mert lusta vagyok az emlékezetembe vésni őket. Nem, hiszen, akkor a játékokban a különböző kódokat és kombinációkat sem bírnám megjegyezni. Egyszerűen csak nem akarok emlékezni a körülöttem lévőkre. Hatalmas idő- és energiapocsékolás. Hiszen teljesen felesleges és logikátlan olyanokat belevésnem az eszembe, akikkel soha többé nem találkozom. Éppen ezért az is abszurd, hogy egyáltalán érdeklődjek a hobbijuk vagy a családjuk iránt, vagy egyáltalán bármiért. De az olaszok mások. Magam sem tudom miért, egyszerűen azok, és ezt nagyon szeretem bennük.
Egyszerűen, ahogyan hozzám szólnak azon a dallamos nyelvükön. Hiába nem értek semmit azokon a szavakon és kifejezéseken kívül, amiket megtanultam, mégis, mintha mindent értenék, és már ezer éve ismernénk egymást. Olyan furcsa, hogy ennyi érzelem árad belőlük, és még csak felfogni sem vagyok képes, hogy hogyan csinálják. Ám hiába kértem Rómát szülinapomra, a szüleim mindent elrontanak. Apámnak telefonált a főnöke, hogy változtasson most azonnal valamit azon a játékon, amit eddig már ötször kellett tesztelnem, aztán ott van anya: ,,megszállta az ihlet”. Ilyenkor nem képes semmi másra csak festésre és addig nem hagyja abba, ameddig úgy érzi, hogy festenie kell. Szóval a mediterrán napból a redőnyök és a klíma miatt semmit sem érezve üldögélek az elsötétített szobában, hogy újra és újra teszteljem azt a játékot, amit már minimum ötször végig vittem az elmúlt napokban, és már majdnem egy előadás hosszúságú kritikát kellett mondanom apám újításairól, még akkor is, ha csak az egyik hátteret változtatta meg. Aztán anya csaknem akarta abbahagyni a festést. Ráadásul nem is értem… piramisokat és iglukat fest, amikor Rómában vagyunk… nem értem én a festészetet meg az ihletet sem.
Nem akarom elhinni! Végre Rómában vagyunk! Olaszországban! Egy olyan olasz városban, ahol azelőtt még nem voltunk, és mit csinálunk? Semmit! Mint amikor Velencébe mentünk megnézni a karnevált aztán megint csak a négy falat bámultuk, mert anyát újfent megszállta az ihlet és nélküle nem mehetünk sehova, mert nyaralunk és együtt kell lennie a családnak. Apát meg rohadtul nem érdekli más csak a telefonja meg a gépe, amiken keresztül kapja az értesítéseket a nyaralás közben elvégzendő feladatairól. Én hogy érzem magam? Mit szeretnék csinálni? Szeretném megnézni a várost? Ó, ugyan már! Az nem számít! Hiszen megkaptam, amit akartam, eljöttünk Rómába, megvan az ajándékom, innentől kezdve senkinek semmi dolga. Mégis mit tegyek, hogy legalább egy kicsit is észrevegyenek, velem foglalkozzanak? Mit csináljak egy római úttal egy hotel szoba közepén?
Gépezek, persze, hogy gépezek! Mi mást is csinálnék? Ott van a barátnőm, és legalább ő kommunikál velem, bár fél órája már ő sem írt nekem. Megkérdezte milyen a nyaralás, válaszoltam, hogy jó. Kérdezte, hogy mit láttunk eddig, azt feleltem, hogy semmit. Tartalmas beszélgetés, szerintem is. De nincs más mondanivalóm, és ő is azt írta, hogy pill… szóval várok rá és közben idióta videókat nézek a youtube-on. Milyen dolog az, hogy egy randi közepén bevágja, hogy pill? Aztán ott van egy srác, aki küldött egy csokor virágot azon a chates társkereső oldalon. Annyira nem tetszik, a neve sem, de aranyos gesztusnak tartom az online virágot. Talán ha megismerném megváltozna róla a véleményem, és már tetszene a kék, lila raszta hajával és a macskás mosolyával. A csajjal amúgy is már másfél hete járok, és a ma reggeli jó reggelt e-mailem is elmaradt. Én sem kaptam, ezért ő sem. Meg velem jár és folyton valami srácról beszél, aki idegesíti az osztályában. A barátnői szerint tetszik neki. Meg a múltkor leoltott azért, amiért a repülőn nem chateltem vele. Mégis hogy a francban chateltem volna vele a repülőgépen? Biztos szőke…
Határtalan unalmamban néha kibámulok az ablakon. De persze csendes helyen van a hotel, ezért nem történik soha semmi izgalmas. Legfeljebb csak annyi, hogy egy tipikus, piros, olasz robogó áll a szemben levő épület előtt. Nagyon tetszik. De véget ért a bámulással tölthető idő, ugyanis a szüleim hívnak, hogy döntsem el, hogy ma mi lesz a vacsora, ugyanis ők már minden nekik szimpatikus helyről rendeltek az elmúlt... - mióta is vagyunk itt? - Három napban.
Ennyi jó legalább van ebben az egészben. Lehet, hogy nem látok semmit Rómából, amit ki tudja, mióta tervezek már megnézni, de legalább olasz ételt ehetünk. Mondjuk… nem tudom, hogy a tegnapi kínai mennyire volt olasz… ahogyan az azelőtti thai meg mexikói kaját sem hiszem, hogy látott olasz embert életében. Na de most rajtam a sor! Ha már Olaszország, és ha már csak a spagettit és a pizzát ismerem, mint olasz ételt, akkor legyen igazi olasz pizza. De milyen legyen… mondjuk nekem egy margaritás tökéletesen megfelel. Anya hawaiit szeretne, apa meg valami zöldségeset, húsosat… S mivel megegyezni nem tudunk, ezért három különböző pizzát rendelünk, amit nem fogunk tudni megenni, ezért természetesen holnap reggelire, talán ebédre is marad. Miután ezt eldöntöttük apa leszól a szobaszerviznek, hogy a legjobb pizzériából rendeljék meg nekünk a felsoroltakat. Miért is? Miért is mennénk el egybe és néznénk meg legalább a berendezést, amikor ez a szülinapi ajándékom? Ugyan már… mégis hol élek? De van még… mennyi is? Két és fél hetünk. Még jó, hogy ismerem a szüleim és egy három hetes utat kértem. Amit persze megadtak, bár húzták a szájukat, hogy ilyen hosszú időre, amikor éppen a legújabb költözésünket tervezték egy másik államba… De az előző szülinapomra Kanadát kértem, ami jóval közelebb volt hozzánk és jóval olcsóbb volt, meg karácsonyra sítúrát szerettem volna Alaszkában, ahol eddig még nem éltünk, és az sem volt túl drága, szóval belementek a három hetes útba. Mondjuk a síelés egész jó volt. Egy tipikus kis faházikóban voltunk, amiben volt kandalló meg minden, forralt borral és forró csokival vártak minket, és végig síeltem. Igaz, hogy az xboxon, mert a lécek meg a hó nem annyira az én világom, de így is izomlázam lett. Ó, meg az is nagyon jó volt, amikor elvittem a volt barátomat ööö… már nem emlékszem mi volt a felhasználóneve. Szóval, amikor elmentünk bulizni. Akkor just dance-eltünk egész éjjel. Ő valahol Virginiában én meg Floridában, csak ugye webkamerával ugyanarra a számra just dance-eltünk. Ment volna kamera nélkül is, de nem akartuk, hogy bármelyikünk is esélyt kapjon a csalásra. De nagyon jó volt. Kéne még olyan este. Bár… nem hiszem, hogy Cat124 rávehető az ilyenekre. Lehet tényleg szakítanom kéne a csajjal.
Hirtelen kopogtatást hallok, mire anya átlibeg a másik szobába apához, ahol apa majdnem belemászik a zsír új laptopja monitorjába.
-Drágám, megjött a pizza, hozd be szépen! – és már lebeg is vissza a vásznához. Apa viszont nem mozdul még pár másodpercig, de egyfolytában kattintgat az egérrel, majd egyszer hirtelen ledermed. Nyílván eljutott a tudatáig, hogy anya azt mondta, hogy csináljon valamit.
- Kedvesem, most nem érek rá, nem látod? Hozd be te! Különben is kinek az ötlete volt az, hogy pizzát együnk? Egyáltalán nem való vacsorának… - dörmögte még maga elé, aztán újra belemélyedt a gépbe. Kinek az ötlete volt… Ennyire nem figyelnek rám… már igazán hozzá szokhattam volna, de attól függetlenül még mindig fáj.
Anya apa válaszára nem válaszol. Őt nyílván a saját fantáziája és a képe nyelte be. Vajon észre fogja egyáltalán egyikük venni, hogy senki sem indult meg? Meg már kezd zavarni a folytonos kopogás…
- Hahó, itt a pizza! – kiált valaki, mire mindkét szülőm kidugja fejét a szobájukból hozzám.
-Ahanu! Hozd már be a pizzát! Nem látod, hogy dolgunk van? – „kérnek” egyszerre, mire fapofával megkeresem a kulcsot és elindulok ajtót nyitni.
Kicsit ügyködök a zárral, mire sikerül kinyitnom, lassan kitárom. Egy átlagos srác áll kint. Csak egy pillanatra akarom megnézni az arcát, de az egyből kicsit több lesz. Zöld szemei vannak… milyen szépek. Láttam egyáltalán már bárkit is zöld szemekkel? Most így hirtelen nem tudom. Valamiért elmosolyodik, aztán átnyújtja a kaját.
- Itt a pizzád, cicus – Fura egy megszólítás, de nekem aztán mindegy. Lehajtom a fejem, hogy szemügyre vegyem a dobozt, amin olasz zászló és felirat ékeskedik, na meg azért, mert onnét jön a mennyei illat. Ah… észre sem vettem, hogy mennyire megéheztem, alig várom, hogy befalhassam a pizzám felét. A dobozokat a kezemben tartva megfordulok, majd eszembe jut egy apróság.
- Mennyi lesz? – kérdem, míg egy pillanatra újra az arcára vándorol a tekintetem, aztán tovasiklik az öltözékére, aztán a falra.
- Húsz euró… - bólintok és folytatom az utam tovább a szüleim szobájába. Apa még mindig a gépet molesztálja, anya még mindig a másik szobába zárkózott be.
- Húsz euró a pizza – szólok, mire újból pár másodperces késés után reagál csak ősöm, pont úgy ahogyan anyának tette. De nem szakad el a képernyőtől úgy keresi meg a tárcáját és húz belőle elő egy bankjegyet és vágja a tenyerembe. Szóval ezt is nekem kell intézni. Oké… ha már behoztam a kaját.
Újból kimasírozok a zöld szemű pizza futárhoz, aki egy tapodtat sem mozdult az ajtóból és mintha kissé furcsán nézne rám. De kit érdekel? Holnap már úgysem pizzázni fogunk, meg nem hinném, hogy kétszer egymás után egy ekkora városban ugyanaz a személy szállítaná házhoz a megrendelt elemózsiát. Egy szó nélkül nyújtom át neki a pénzt, aztán elkezd matatni a zsebében, de az már nem érdekel. Lassan csuknám be az ajtót, mire megfogja és nem engedi, hogy becsukjam. Meglepetten nézek rá, hogy ebbe meg most mi ütött?
-Cicus, a visszajárót itt ne hagyd! Egy ötvenes kicsit sok három pizzáért. – Aha… szóval visszajáró. Hát… engem az már nem igazán érdekel. Csak vállat vonok és folytatnám az ajtó becsukását, de hiába húzom, egyszerűen nem ereszti. – Hová olyan sietősen szépségem? Harminc eurót nem tehetek csak úgy zsebre borravalóként. Mit szólnál hozzá, hogyha cserébe megmutatnám a várost? Hm… mondjuk holnap reggel? Na? Úgyis a szomszédban lakom, ha nagyon unatkozol, akkor oda is átjöhetsz egyszer. – búgja finoman mosolyogva, amitől egy pillanatra megborzongok. Megmutatni a várost. Milyen jó is lenne! De… erre mégis mit mondjak? Én szeretném, de…
- Ahanu! Kihűl a pizzád! – kiált ki anyám, mire újból felpillantok a srác arcára, de csak egy pillanatra és fordulnék is meg, mire elkapja a karom.
- Kérlek, legalább válaszolj – fordít vissza maga felé. – Holnap reggel kilenckor a hotel előtt? Van robogóm, a tömegközlekedést is megússzuk. – néz rám talán reménykedve? Fogalmam sincs, nem tudok olvasni az emberek mimikáiból vagy szemeiből.
- Hm… - harapok alsó ajkamba miközben járatom az agyam. Meg akarom nézni Rómát! De a szüleim a családi nyaralásból kiindulva mindenhova együtt akarnak menni, tehát az nem opció, hogy én egyedül, illetve ezzel a sráccal, a nyakamba vegyem a várost. Alapjáraton nem engednének el egyedül vagy egy ismeretlennel, mert elrabolnak, meggyilkolnak, megerőszakolnak stb. De apa vagy két új feladatot kapott reggel, anyát csak a kaja illata képes kivonzani a „festő szobából”, és már három napja itt rohadok, az idő pedig vészesen fogy! Mit ér a három hetem, ha nem csinálhatok és nem láthatok semmit?!
- Holnap kilenckor – határozom el magam, hogy teszek a szüleimre is, és gyorsan becsukom az ajtót, amit a nagy gondolkodásomban elengedett a srác.
Az eseménytelen vacsora után, ami abból állt ki, hogy apa az újításokról magyarázott nekem, miközben anya minden egyes lélegzetvételnyi szünetben mondott valamit a „csodálatos” képeiről, miközben persze én kussban maradtam. De most végre, itt a szobámban csend lehet, nyugalom, ahol nem kell magamban legyűrnöm a késztetést, hogy hozzá vágjam a szüleimhez a tányérokat, hogy legyenek szívesek már velem is törődni, megkérdezni, hogy holnap mit szeretnék csinálni. Egy művész általában egész életében szabadságon van! Anyám miért nem tud? Önálló kiállításokat rendez, vannak állandó kiállításai is, amik szépen hoznak bevételt, ráadásul igen termékeny festőnő, szóval igazán hanyagolhatná a vásznat pár napra. Pár napra! Túl sokat kérek! Nekem még a pár óra vagy perc is tökéletesen megfelelne, de még így is túl sokat kérek. Aztán ott van apa. Soha az életben nem kért még szabadságot, ezért minden „nyaralásunk” úgy nézett ki, hogy ő dolgozott. Csak egyszer kérne egy szabad napot, hogy velem eregessen sárkányt, vagy sétáljon, vagy játsszon valami páros játékot a gépen! De nem!
Na, de most koncentráljunk a füzetemre. Holnap írnom kell bele, szóval ma szépen feldátumozom és felírom, hogy Róma, tizenhatodik születésnapom alkalmából. Melyik külföldi város is volt Róma előtt? Á, Bécs, két éve, azelőtt pár nappal meg Genf. Valamiért annyira nem tetszettek, de kétségkívül szépek voltak. De hogyan kivitelezzem a holnapot? Van egy ötletem, de az csak akkor fog működni, ha a szüleim ugyanolyanok lesznek holnap, mint ma. Szóval a b tervvel még ráérek foglalkozni.
***
Másnap korán szól az ébresztőm, mire lustán felkelek. Ásítozva eltántorgok a fürdőig, ahol rendbe szedem a tincseim, arcot, fogat mosok, majd visszatántorgok a szobámba és átöltözök. Kiválasztok egy fekete pólót a magammal hozott fekete pólók közül. Ez a kedvencem a csónak kivágása miatt és azért, mert nincs rajt semmilyen bugyuta minta. A mintás pólóimmal is csak annyi bajom van, hogy egy vagy két hét után már nem tetszenek, viszont kell valami, ami alapján megkülönböztetem a pólókat. A probléma csak annyi, hogy ezt a csónakkivágásút mindjárt kinövöm, hiszen az utóbbi két évben nőttem öt centit. Szóval elértem a 160 centis magasságot, ami még mindig jóval alacsonyabb, mint aminek kéne lennie, de legalább bebizonyítottam, hogy tudok nőni. Remélem, még fogok is… nem szeretnék életem végéig a gyerekosztályon keresgélni magamnak ruhát, vagy külön varratni magamnak.
Aztán felkapok egy könnyű szövetből készült, rengeteg zsebes fekete nadrágot, bepakolok egy kis pénzt a zsebembe, meg pár iratot, és már neki is állok feltérképezni a szüleim.
Apám megint a gépnél ügyködik egy kávé mellett, anyám valami vázlat felett gondolkodik teljes odaadással. Szóval az eredeti terv működni fog.
-Apa, anya, elmegyek sétálni, majd valamikor visszajövök – tájékoztatom őket, mire lassú bólintás a válasz, rám sem néznek. Szóval megelőzve azt, hogy ezt az egészet elfelejtsék fogok egy cetlit és felírom rá, hogy elmentem sétálni, majd jövök és persze mellé azt zárójelben, hogy rábólintottatok. Ennyi bőven elég.
Öt perccel kilenc előtt már a hotel előtt állok és várok. Féltem, hogyha tovább maradok a szobában, akkor a szüleimnek az agyműködése talán elvonatkoztat attól, amit éppen csinálnak és rájönnek, hogy tizenhat évesen egy idegen városban, egy idegen környéken szeretnék sétálni. Ha még sejtenék is, hogy mire készülök! Azonban lassan már kilenc óra lesz és a srác még mindig sehol. Egyáltalán hogyan is nézett ki? Ö… zöld szeme volt, ez biztos. Meg ö… ha jól emlékszem tetszett a hangja is… de már nem tudom miért. Jobban meg kellett volna néznem! Most mi lesz, ha nem ismerem fel és ő sem engem? Hogy mi lesz? Akkor elmegyek egyedül! Akkor talán a szüleim is rájönnek, hogy valamit csinálni is kéne.
-Szép jó reggelt szépségem! – terem hirtelen valaki szikrázó mosollyal mellettem. Meglepetten pislogok rá egy biccentéssel. Zöld szeme van. Akkor ő a tegnapi pizza futár, nem? – Ne haragudj, tegnap egy kicsit modortalan voltam és elfelejtettem bemutatkozni, Simone Rossao. – nyújtja felém a kezét, mire bizonytalanul az övébe ejtem az enyém.
- Ahanu Chogan – válaszolom, miközben a kezünkre nézek. Milyen nagy keze van az enyémhez képest… és ezt is csak a magasságomnak köszönhetem…
- Tudom – válaszolja mélyebb tónusban és közelebb lép eggyel, mire felkapom arcára a tekintetem, amin még mindig mosoly ül. Egy kézfogás meddig is szokott tartani? Ám mielőtt még én engedhetném el a kezét, megteszi ő helyettem és a piros robogó felé indul, amit az utóbbi három napban folyton bámultam.
- Ez a tiéd? – szólalok meg meglepődve. Hiszen mennyi az esélye annak, hogy pont egy olyan alak mutatja meg nekem Rómát, akié a kedvenc járművem? Jó, az utóbbi három napban lett a kedvencem, de az lényegtelen.
- Igen, ő itt az én kicsikém! A legcsodálatosabb motor az egész világon, és nagyon sokat dolgoztam, hogy végre az enyém lehessen. Ugye kicsikém? – simít végig a robogón, majd rám pillant – Csüccs fel, indulunk.
Simone háta mögé ülök és tudom, hogy kapaszkodni kéne, de passzolok, hogy hol és miben. Még sosem motoroztam, csak a gépen, de ott mindig én vezettem, és nem volt senki a hátam mögött.
-Így hamar találkozni fogsz az aszfalttal – mosolyog rám, miközben hátrapillant, mire én azt hiszem elég értetlenül nézek rá ahhoz, hogy még szebb mosolyt produkáljon. - Karolj át! – kacsint majd előrefordul. Kissé bizonytalanul ugyan, de azt teszem amit mond, megfogom két oldalt a derekát, mire megragadja a kezem és előrébb ránt, hogy a karommal ténylegesen átkaroljam. Így viszont teljesen hozzá kell simulnom, ami… kellemes ugyan, de… olyan szokatlan, és ezért zavarba ejtő is. Még a szüleim sem szoktam ölelgetni, nem ám hogy az idegeneket. A robogó beindul alattunk és útra kelünk.
Valami eszméletlen! Ahogy kanyarodunk, ahogy végig robogunk a macskaköveken, ahogy a szellő lebegteti a hajam, és ahogy néha erősebben kell szorítanom Simonet, mert attól félek, hogy leesek, s ilyenkor az orromba kúszik az illata. Ez valami fenomenális! A városra alig bírok figyelni, mert annyira magával ragad ez az érzés. Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó!
-Első megállónk, Fontana di Trevi, kérjük kedves utasaink óvatosan szálljanak le! – állunk meg és követve az utasítást leszállok a járgányról. Simone büszkén pillant rám – Na, hogy tetszett a kicsikém?
- Ez… fantasztikus! Százmilliószor jobb, mint a videójátékban! – jelentem ki lelkesen. Vissza sem tudok emlékezni arra, hogy mikor élveztem utoljára valamit ennyire, pedig ez csak egy kb. fél órás út volt. – Bocsi, egy pillanat, ezt azonnal el kell mondanom a barátnőmnek! – kapom elő a mobilom, hogy gyorsan pötyögjek egy üzenetet, hogy ezt egyszer mindenképpen ki kell próbálnia.
- A barátnődnek? – kérdi, azt hiszem kissé meglepetten, mire felpillantok a mobilomból.
- Aha, a neve Cat124 és valahol a Nagy-tavak környékén él. Bár tegnap erősen elgondolkodtam rajta, hogy szakítanunk kéne – válaszolom elgondolkodva. Hiszen ha most üzenek neki, hogy hú de csúcs, szuper volt ez, meg milyen izgalmas ez az egész, akkor nem foghatom arra a szakítást, hogy nem is beszélünk. Ő meg láthatóan nem írt rám a pill óta, szóval… nem hiszem, hogy kéne üzenetet küldenem neki.
- Cat124? – vonja fel a szemöldökét, mire értetlenül nézek rá.
- Aha, ez a felhasználó neve. Valami gond van vele? – nem értem a reakcióját.
- Semmi, semmi – rázza meg gyorsan a fejét, de látom, hogy ugyanolyan képet vág, mint a szüleim, amikor nagyon forgatják az agytekervényeiket – Mióta is jártok? – teszi fel a következő kérdést. Vajon miért érdekli? Lehet, hogy csak segíteni akar, hogy most szakítsak-e a lánnyal vagy se.
- Másfél hete. Az előző pasimmal két hét után untuk meg egymást. Neki valami idióta felhasználó neve volt, amit nem tudtam megjegyezni… Szóval, szerinted szakítsak, vagy még ne? – még mindig meglepetten néz rám, még mindig gondolkodik, majd nagy nehezen megszólal.
- Szóval pasikkal is kavarsz? – bólintok – Élőben találkoztál már bármelyikükkel is? – erre kissé meglepetten nézek rá és megrázom a fejem. Élőben? Ez most komoly? Mégis hogyan? Meg minek az? Simone erre újra elgondolkodik, majd amikor már nyitnám a szám, hogy leoltsam, hogy ne utánozza akaratlanul is a szüleim, hirtelen elvigyorodik és karon ragad és közelebb ránt magához. Már megint érzem az illatát, és ahogyan rám néz… nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen közel legyen hozzám bárki is, ahhoz meg pláne nem, hogy így kommunikáljon velem.
- Szerintem szakíts a csajjal, nem éri meg. Most pedig kezdjünk bele a városnézésbe!
|
