 Karakter: Camillus
Megjegyzés: ~ Kínzottkámnak
Lucienrl mindig is tudtam, hogy nehéz fából faragták. Bár kicsiként rettentően aranyos volt, és – csak meg ne tudja, hogy ezt gondolom róla – cuki, ám apja szigorú és kegyetlen nevelése meghozta eredményét. Mára a régen kedves és ártatlan fiúból, aki azt hitte, hogy jól lakom az emberi ételekkel én is, egy kegyetlen és sokszor sajnos szívtelen démon lett. Én még mindig szeretem, sosem hagynám el és sosem árulnám el, ám megértem a lázadókat is. Nem elég, hogy Ulyssess hagyja, hogy Gabriel kényére, kedvére gyilkolássza halomra az embereket, de még a másik választási lehetőség, Lucien sem segít nekik, hanem néha ő is pontosan ugyanolyan barbár, mint amilyen a testvére és annak „hűséges” talpnyalója. Hiába próbálom őt visszaterelgetni a helyes útra, sokszor még rám sem hallgat.
Régebben még reménykedtem, hátha létezik valaki, aki megtudja őt változtatni, ám az évszázadok során ez a lángocska a kihunyt. Pár évtizeddel ezelőtt az anyja még sikeresen tudta volna korlátozni, ám az asszony Lucien bátyját választotta. Viszont most… a prófécia talán be fog teljesülni egy ifjú idegen által. Aminek örülnék, de.. de annak még inkább, ha ez a különleges és édes fiú Lucien szívét tudná sikeresen megolvasztani és meghódítani. Sajnos… ahhoz az kellene, hogy érezzen minimum egy szemernyi vágyat vagy vonzódást eziránt a ritka idióta féldémon iránt, de… de Lucien persze egyből tett róla, hogy elejét vegye minden bimbódzó kis pozitív érzelemnek, amit a fiú esetleg érezhetne irányába.
Mert ugye mi is volna tökéletesebb vendégmarasztaló momentum, mint megbillogozni az ember fiát, akárcsak egy tehénnel tenné ezt meg a gazdája. Remek ötlet, egyszerűen csodás! Pompásabb nem is pattanhatott volna ki ennek a nagyon sötétnek az agyából. Pedig én aztán látom rajta, hogy vonzódik a fiúhoz, hiába tesz úgy, mintha csak a hatalom miatt tartaná magánál! Nem véletlenül vagyunk évszázadok óta barátok jóban és rosszban is… és pontosan ezért látom azt is, hogy még magának sem akarja bevallani, hogy ennek az apró kis tinédzsernek a hatalmas babakék szemei egyből elvarázsolták. Persze, Lucien nem szerelmes - MÉG. De ő is jól tudja, hogy ez még változhat, és ha ez így megy tovább, változni is fog.
Még számomra is bűbájos egy teremtés, pedig nem vagyok híve a túlságosan egyértelmű pedofíliának. A külsőleg nem látható az nem érdekes, hiszen az én korom messze meghaladja a környéken élőkét, egyedül talán Gabriel az, aki idősebb nálam. Mikor Adrian először meglátott, a gondolatai szinte kiabáltak felém, hogy hú, de jól nézek ki; nagyon édes volt. Főleg, miután elpirult, egyrészt, mert azt hitte, hangosan is kimondta, másrészt meg mert úgy tűnik, nem sokan szoktak neki bókolni. Főleg nem férfiak… Lucien meg persze ezután egyből le akarta harapni a fejemet, de ugyan… ezt ő sem tenné meg, főleg nem velem. Tudja, hogy hű vagyok hozzá, és azt is, hogy a tulajdonához nem nyúlnék, vele pedig nem ellenkeznék, kivéve, ha valami nagyon nem tetszik nekem, és tudom, hogy azon a dolgon még lehet változtatni. Sajnos, a nép érdekében már kevés az én szavam.
Luciennek sok rossz, és enyhén szólva meglepő húzása volt már az évek során, ám a legtökkelütöttebb ötlet talán az volt, mikor képes volt, és rábeszélt, hogy támadjam meg szegény Adriant, hogy ha tényleg harcos, akkor vágja csak le nyugodtan a fejemet. Nem mondom, tőlem is rossz ötlet volt, hogy beleegyeztem, de Luciennek nehéz nemet mondani. De mikor belepek a szobájába… elátkozom a pillanatot, mikor beleegyeztem. Ahogy belépek, egyből támadom is meg, szegény srác azt sem tudja, mi történik körülötte, csak védekezik, majd ő is támad, végül sikeresen majdnem elválasztja a fejemet a testem többi részétől. Köszönöm, ez még kell nekem, szerencsére erre ő is rájön, és döbbenten ereszti le a kardot a kezéből.
Lucien meg persze csak örvendezik, hogy neki volt igaza, hogy a fiú egy harcos. Az meg ugyan, miért érdekelné, hogy Adrian teljesen sokkos állapotban van, egyrészt, hogy én vámpír vagyok, és majdnem levágta a fejemet, másrészt meg mert eddig azt sem tudta, hogy hogyan kell kardozni, most meg egyből harcos. Maradnék még, hogy megnyugtassam, hiszen kedves fiú, és igazán nem érdemli meg azt a bánásmódot, amit Lucientől kap, ám barátom nem igazán hagy választási lehetőséget, míg ő elmegy Teiresziászhoz, engem hazaküld.
Nem sokkal hazatértem után egy kedves öreg barát, Lumen látogatása zavar össze. Tudom, hogy tudja, miért van itt a fiú, és azt is tudom, hogy el akarja vinni a kastélyból. Ráadásul a fiú apja is itt van, sikerült átjönniük, de persze azon az áron, hogy Lumen eladta a lelkét. És most arra kér, hogy áruljam el azt az embert, akinek több szász éve hűséget fogadtam?! Nem tudom… nem tudom, mit tegyek. Lumen jó barát, hiába nem láttam már több mint ezer év óta, de Lucien… nem tudnám elárulni. Viszont, ha továbbra is így viselkedik szegény fiúval, kénytelen leszek. Azt nem engedhetem meg, hogy bántsa szegény fiút, viszont ha egy halvány esély is van arra, hogy Adrian lesz az, akinek sikerül hatással lennie jéghidegre csiszolt szívére, akkor én minden eszközt meg fogok ragadni, hogy hatással is legyen rá.
Pár óra haladékot kérek, meg is kapom. Lehet, el tudnám árulni, de mikor megtalálom Lucient és Adriant a nagyteremben párbajozni, és rájövök, hogy ők ketten bizony rettentően élvezik ezt, kezd megingani abbéli gondolatom, hogy elárulom Lucient. Amikor meg rám hagyja a fiút, hogy vezessem a szobájába, valami a szívem mélyén jóleső érzéssel tölt el. Lucien nem sok emberben, pláne nem vámpírban bízik meg, bennem viszont igen. Nem hagyhatom cserben. Nem fogom elárulni. Ez a hit pedig akkor válik biztossá, mikor meglátom a fiú felcsillanó tekintetét, amikor megtalálja Lucien útmutatása után a családjáról készült képet. Nem. Nem fogom elárulni Lucient, még egy öreg barát kedvéért sem.
Magára hagyom Adriant, hiába szeretnék még beszélgetni vele, a határidő lassan lejár, és nem szeretném, ha Lumen úgy hinné, azért nem megyek, mert elárultam, és nem merek a szemébe nézni. Az ösztöneimet követem, melyek elvezetnek régi barátomhoz, és mikor megérkezek, egyáltalán nem lepődök meg, hogy nem csak ő van itt, hanem a két jómadár, és egy ismeretlen férfi – valószínűleg Adrian apja.
- Mi a válaszod? – kérdi egyből Lumen, amikor odaérek hozzájuk. Mélyen a szemeibe nézek, ő már tudja, hogy a válaszom nem, de azért még reménykedik. A kastélyba belső segítség nélkül bejutni lehetetlenség, ezért is kerestek meg. Márpedig ők be akarnak jutni a kastélyba, és ami még lehetetlenebb, ki akarják szabadítani Adriant.
- Sajnálom, de nem tehetem – mondom. Az egyik jómadár, Basil, egyből vádaskodni kezd, hogy akkor Lucien már biztosan tud tervükről, ám mindezt tagadom. Nem fogom elárulni tervüket, azt sem, hogy találkoztam egyáltalán velük, és megkérdezték, elárulnám-e Lucient. Bár a barátomat nem árulom el, nem fogom négy ártatlan embernek az életét kioltani Lucien által. Megértem, hogy miért akarják kimenteni a fiút, nem állok az útjukba. De azon kívül, hogy nem mondom el Luciennek, nem segítek nekik. – Nem fogja bántani Adriant – mondom az apjának szemeibe mélyedve. Egy ide nem illő gondolat fut át a fejemen, miszerint csodálatosak a kedves apukának a szemei, ám az igaztalan vádaskodás Basilék részéről egyből ki is repíti azt.
- Nem fogod elmondani neki, hogy mi a tervünk? – kérdezi az apuka egyenesen a szemeimbe nézve. Tetszik ez az egyenesség, tetszik, hogy ő hisz nekem. Bár tudja, hogy vámpír vagyok, Lumenk már biztosan tájékoztatták őt erről az aprócska tényről, és bár azt is tudja, hogy nem fogom elárulni a barátomat, nem fél tőlem. Vagy ha fél is, nem mutatja; a fiáért mindent megtenne. Ilyen egy jó apuka! Nem ám olyan, mint amilyen Luciené volt… Az összes embernek egy ilyen tökéletes apukát kívánnék, olyat, aki gondolkodás nélkül sietne fia, illetve lánya segítségére.
- Nem tudom, mi a tervetek – válaszolom kérdésére, majd hozzáteszem: – És azt sem tudom, hogy ti kik vagytok. – Főleg azt nem tudom, hogy te ki vagy…
- Köszönöm. – Az apuka halk suttogása meglep, bár nem azért, mert suttog, hanem azért, amit suttog. Nem gondoltam volna, hogy ennyi józanság van benne, több, mint az itteni emberek, féldémonok összességében. Tetszik. Határozottan tetszik.
Mégsem maradok itt, hanem egy halvány mosoly után távozok. Még úgyis látni fogjuk még egymást, apuka.
Vagyis Clarance, ha hihetek az üvöltő gondolatoknak, amik azt ordítják felém: Ne higgy neki, Clarance!
|
