Érzem, hogy baj lesz, de mielõtt reagálhatnék, megint rosszra fordul minden. Tép és harap, ahol csak ér. Nagyon fáj az egész testem… amikor pedig nem bírom, könyörögni kezdek. Nem látok más kiutat, különben megöl.  
- Épp a kérlek szó az, ami miatt a legjobban haragszom rád. Vésd jól az eszedbe, hogy egy leendõ uralkodó nem könyörög a kegyelemért. Egy uralkodó inkább tûri a büntetést, amit akkor szabnak ki rá, ha engedetlen. Szóval jól vésd az eszedbe, hogy széttéplek a következõ könyörgésednél. Érthetõ voltam?!
Ahogy tudok bólintok, de sírok. Nem tudom megállni. Rettegek tõle… Próbálom magamon összefogni a ruháimat és levegõhöz jutni a füsttõl, amit direkt fújt rám, de minden csak egyre rosszabb lesz.

Rágyújtok egy szivarra, amikor már negyedszerre, vagy ötödszörre kap mély levegõért, hogy felé fújhassam a füstjét, - Hová készülsz?! – ránt vissza durván, mikor menekülnék. 
- A fürdõbe mosakodni. – Csak suttogok, de még megnyomja a sebet, amit õ maga ejtett, és ordítanom kell a fájdalomtól.
- Értem. És ki adott erre neked engedélyt?
- Senki. De kérlek… 
- De MI?! – Nem lehetek ekkora idióta, hogy magamnak rontok a helyzeten… 
- Elnézést… Nem mondtam semmit bácsikám. 
- Rögtön jobb… Vésd az eszedbe szépen mindazt, amit mondtam, és alkalmazd is. Akkor biztosan nagyszerû uralkodóvá válsz.
- Bácsikám… - Hiába próbál gyógyítani, még most is csak kínoz…
- Mi a baj? Jobban szeretnéd, ha az az ember, vagy az a nephilim tenne veled hasonlók?
- Nem bácsikám… - hazudom. Gyûlölöm õt… - Azt se értem, hogy gondolhattál ilyen vérlázító dolgokra.
- Biztos? Angyalokról se ábrándozol? – Zaklat, bánt, és nem bírom már tovább. Nem vágyom az érintésére, a közelségétõl is hányingert kapok. 
- Hagyjál békén! – ordítom, de nem tudok menekülni, fáj a fejem… 
- Látod… Kell neked itt ugrálni… 
- Mit akarsz tenni?
- Majd meglátod…
Ami történik, az… az borzalmas. Az eszem és a szívem tiltakozik, de a testem nem, õ pedig csak teszi, ami szerinte helyes, nem érdekli a fájdalmam. Semmi sem érdekli. Nem tehetek ellene semmit. Örökre hozzáláncoltak...
- Szeretem, ha csak az enyém vagy. Még jó pár napig nem is engedlek vissza a földre édes unokaöcsém. 
- Uram… - hallok meg egy új hangot. – A többi nagyherceg megérkezett. 
- Pont idõben. Akkor megyek is tárgyalni velük a mennyek seregének gyülekezésérõl, vagy mirõl. Gilles! Te addig itt maradsz, és ellátod Sytryt.  Amint vége ígérem, sietek vissza hozzád. 

Kilép, Gilles pedig mellém áll, de mivel már szabad a kezem, fájdalom ide vagy oda, hatalmas pofont adok neki.
- Gyûlöllek - sziszegem. - Takarodj innen.
- A parancs értelmében el kell lássalak - sziszegi. Tudom, inkább megölne.
- Azt mondtam, takarodj, te alávaló, mocskos… - Úgy ordítok, hogy zeng a kastély, így nem is lep meg, hogy belép valaki, de aki belém, arra tényleg nem számítok.
- Mit csináltok? - kérdezi Sammael, a tõle megszokott nyugalommal, majd ahogy Gilles félreáll, és meglátja a testem, összerezzen, alig láthatóan, de látom, ideges.  - Menj innen - inti le Gilles-t, aki, bár szeretne, de nem mer ellent mondani neki, így kisiet. Mellém lép. Meztelen vagyok, sebes, fáj mindenem, de ha még õ is nekem esik, szerintem azt tényleg nem bírom ki. - Mindig gyûlöltem nézni, amit veled tesz - sóhajtja, majd egy mozdulatára a testem minden sebe és fájdalma a múlté. Meglepve nézek fel rá.
- Köszönöm - suttogom rekedtesen.
- Miért vagy még mindig vele? - ül le az ágy szélére. Elegánsan keresztbe teszi a lábait.
- Mert nincs más választáson - suttogom alig hallhatóan. Ahogy felnevet, ránézek.
- Ugyan, te is tudod, hogy lenne - mosolyog rám kedvesen.
- De nem lehet - intek nemet a fejemmel. - Senki sem kockáztatna egy összetûzést vele, miattam - sóhajtom szomorúan.
- Mert nem kérsz rá senkit. - Közelebb hajol. Alig pár centire van tõlem. - Csak mond ki most, és azonnal elviszlek innen.
Egy pillanatig csak nézem õt. Nem helyes.  A gondolatért is meg fog büntetni, hogy ezen elgondolkodom, és ismerem annyira mindkettõt hogy tudjam, Gilles érte szaladt, és õ már fejvesztve és dühösen közeledik.
- Nek… nekem erre gondolni sem szabad…. nagyon meg fog büntetni érte a bácsikám - hajtom le a fejem.
- Tegyél ellene. - Egyik ujja olyan lágyan ér az államhoz és olyan finoman emeli fel a fejem, ahogyan õ meg sem tudna szerintem érinteni.
- Nem akarok bajt okozni - nézek mélyen a szemébe. Elmosolyodik.
- Egyikõtök sem tud rólam semmit. Úgy véled, gondom lenne belõle? Ugyan, kicsi Sytry… csak kérned kell és elviszlek innen.
Nézem õt. Csábító. Mindig is gyönyörûnek tartottam, de ilyen közelrõl még szebb. Hirtelen kivágódik az ajtó, és bácsikám éktelenül üvölteni kezd vele, hogy takarodjon, ne érjen a tulajdonához, majd rám is, mert engedem, hogy megérintsen. Egy pillanat alatt elém lép. Sammael csak nézi, ahogy hatalmas pofont kapok, a fejem a falon koppan, elszédülök.
Nem bírom… tekintetemet Sammaelre vezetem, és szinte akaratlanul, talán csak a pánik miatt csúszik ki a számon.
- Vigyél el innen - súgom. Õ elvigyorodik, majd elkap és magához ránt.
- Mi... Nem! - Nem hallok többet, a következõ pillanatban már kint vagyunk. Remegve bújok hozzá.
- Ne félj, kicsi angyal, már nem lehet baj…
Sírva bólintok. Szeretnék hinni neki.


* * *


Pár óra csak. Ennyi telik el, de ez is több, mint amit tõle valaha kaptam. Meleg fürdõ, étel, kényelmes, rendes ruhák, kedves szolgálók, és õ végig mellettem van, mégsem néz rám, amikor meztelen vagyok. Mintha nem csak azért hozott volna el. Elhiszem neki… szeretném elhinni.
Épp eszünk, amikor az egyik szolga beront.
- Sammael-sama! Baalberith-sama van itt. Nem tudjuk feltartó… - Hirtelen kirobban az ajtó, és ott áll õ. Remegve bújnék el, de Sammael, aki mellettem ült, elkapja a kezem és nem hagy.
- Minek köszönhetem ezt a kicsit sem kedves látogatást? - kérdezi tõle halálos nyugalommal. Bácsikám tombol dühében.
- Ha nem adod vissza, helyben kivégezlek mindkettõtöket - sziszegi. Sammael csak kuncog egyet, majd feláll.
- Próbáld meg, barátom - mondja még mindig nyugodtan. Elkapom a kezét.
- Sammael-sama… ne… elmegyek inkább, de neked ne legyen bajod belõle… - nézek fel rá szomorúan. Ennyi volt a szép élet és a megbecsülés.
- Vele akarsz menni? - néz most rám.
- Nem. - Lehajtom a fejem. - Megölne… Nem akarok meghalni. - A bácsikámra nézek. - Sajnálom, de itt maradok. Gyûlöllek… képtelen vagyok tovább elviseli téged… - mondom ki, kicsit sem határozottan, de hangosan a szavakat, és Sammael kezébe kapaszkodom. 

Ahelyett, hogy biztosítana arról, hogy hülyeséget beszélek, mert jobban kedveli, és csinosabbnak tartja azon gönceit, amikkel én ajándékoztam meg, inkább futásnak ered, ezért olyat rúgok a hátába, ami hat egymás után álló halandó gerincét is eltörné. Neki ettõl szerencsére kutya baja se lesz. Tudom, mert ismerem. Ordítása nagyobb, mint a fájdalma. Errõl biztosítanám is, mialatt megtiprom földön fekvõ testét, de pillanatok alatt áll talpra, hogy ajtót nyisson, zárja is a túloldalról.
Sõt… Még egy akadályt is helyez rá…
- Meg fogod bánni, amit teszel, Sytry! – abba se vagyok biztos, hogy hallotta a szavaim, mielõtt elmenekült volna vissza a halandók közé, teljesen elvesztve hidegvérem ordítok pár szolgámért.
Még akkor is habzik a szám, amikor elindulnak a keresésére. Unokaöcsém ezzel a húzásával most nagyon messzire ment, amint a kezeim közé kerül kicsinálom… Ha nem ma, vagy holnap, akkor késõbb, de elkapom, és vége lesz, mint a botnak. Velem senki sem kezdhet ki.

***

Nagyon ügyesen húzza popsiját Sytry az utána küldöttek elõl, és menekül, bujkál, de végül azért szerencsére a harmadik napon minden igyekezete ellenére személyem elé vezetik.
Ideje volt már.
Bár… Jelenleg szánalmas látvány. Legyengült, és emiatt egyik támadójával se tudott végezni. Az még kiábrándítóbb, hogy külsejére se ügyelt, izzok a haragtól.
Tervem szerint mindenki látja majd, ahogy széttépem, szétszaggatom a megalázása mellett, tettemmel rendesen az emlékezetébe vésve a leckét, amit kap szökése miatt. Könyörgése csak tovább szítja ellene a mérgem:
- Ne… könyörgöm… bácsikám… - könyörög?! Nekem?! Azok után, hogy megszökött?! Nem kéne súlyosbítania a helyzetét. Bár ha õ így szeretné…
Amint szabaddá teszik kezeit, apró pöccintéssel küldöm felé szivarom égõ, varázslattal felerõsített darabját, viszont mivel ájultan zuhan a földre az a mögötte álló senkiházinak éget csinos lyukat a mellkasába, õ látni se láthatta.
- Ugye nem bántottátok?! – állok fel, mire mind rémülten eltûnik a helyiségbõl, elegáns mozdulattal lépek unokaöcsémhez, és veszem pille súlyú testét a karjaimba. A pórul járt rohadékot már õt tartva ölöm meg, csak utána vonulok vissza édes terhemmel a lakosztályomba.
Ahogy gyanítottam, valamelyik barom fejbe verte, finom vérének aromája teljesen betölti szobám. Estig magához sem tér.  
Viszont jobbik eszét a történtek ellenére sem szedi elõ, mert megint szökni akar tõlem a történtek ellenére addig, amíg bele nem hasít fejébe az ütés miatti fájdalom.
Élvezettel figyelem vonaglását, ha tudom, mennyire egy helyben tarthatja egy ilyen kis kólintás nem ölöm meg azt a démont, aki miatt most összegömbölyödve szorítja kobakját.
- Maradj nyugton, - duruzsolom neki baljóslatúan - csak rosszabb lesz – elvégre ezt a sérülését mégiscsak egy huszadrangú emberemtõl kapta. Az, amit én tartogatok a számára még hátra van.
Végre felfogta, szemeiben sós cseppek gyûlnek, majd patakként folynak le arcán. Erõs vágyat ébresztve arra, hogy vérével keverve szürcsöljem õket, hatalmasat nyelek a lehetõségre gondolva.
- Könyörgöm… ne bánts… kérlek… - még mindig látványuktól megbabonázva ülök is le mellé. Innen nincs hova menekülnie. A fal elõtte, én itt, mellette. Az ajtó elõtt pedig Gilles õrködik.
Szánalmas próbálkozása, amivel leugrik mellõlem vigyorgásra késztet, ordításával is csak a vágyaim növeli, mellé sétálok, és nyúlok érte.
- Kérlek… - mászik azonban erre ismét távolabb tõlem - nem bírom ki ha most megbüntetsz… könyörgöm… - büntetés… Cöhh… Lassan ott tartok, hogy akármennyire is szép, a haláláig fogom kínozni.
- Édes unokaöcsém… A szökéseddel túl messzire mentél. Nem hunyhatok fölötte olyan egyszerûen szemet, mint ahogy azt szeretnéd… - ragadom meg a torkát egy fejcsóválás után, aztán dobom hátra az ágyra, és passzírozom bele teljes súlyommal testét a matracba. Észveszejtõ látvány, és csak még szebbé teszi, hogy kétségbeesetten próbál szabadulni, rendesen beleharapva ajkába csókolom meg vadul, kiéhezetten.
Muszáj ugyanúgy, mint másik kezem körmeit végighúznom a mellkasán, hogy ruházata kibontásával egy idõben mély sebet ejtsek hibátlan puha bõrében... Kínzása számomra roppant felemelõ, de minden fantasztikusabb, ami közben hallom sikítozni, és érezhetem vérének illatát…
Ohh igen, ez az… Elkeseredett hangja édes zeneszó fülemnek, kezei mozdulata, amivel igyekszik lekaparni ujjaim a torkáról is inkább jólesõ cirógatások, mint ütések… Szép napokat fogunk mi együtt tölteni itt, a szobámban… Addig is csak velem van, és csak az enyém lesz.
Kezd lassan lilulni az arca, mialatt könnyes tekintettel küzd ellenem, valami olyasmit nyökögve, hogy sajnálja, amit tett, de kér, engedjem el, gyilkos vigyorral fonom rá szorosabban nyakára a kezem, mint eddig.
Könyörgés… Hányingerkeltõ a kérlekkel együtt, mérgesen bújok bele az arcába, hogy közvetlen közelrõl nézhessek csillogó kék szemeibe:
- Épp a kérlek szó az, ami miatt a legjobban haragszom rád. Vésd jól az eszedbe, hogy egy leendõ uralkodó nem könyörög a kegyelemért. Egy uralkodó inkább tûri a büntetést, amit akkor szabnak ki rá, ha engedetlen. Szóval jól vésd az eszedbe, hogy széttéplek a következõ könyörgésednél. Érthetõ voltam?!
Folyik a könnye, és szipog, de amennyire szorításom engedi bólint, ezért elégedett vigyorral simítom lejjebb kezem a nyakáról. Idõben sikerül neki. Szerintem ha tovább tartom rajt az ujjaim megint elájul, és várnom kell arra, hogy tovább kínozhassam.

Rágyújtok egy szivarra, amikor már negyedszerre, vagy ötödszörre kap mély levegõért, hogy felé fújhassam a füstjét, és elvehessem friss levegõ miatti örömét.
Tettemtõl köhögni kezd, elégedett vigyorral figyelem. Azt is, ahogy köhögése elmúltával próbálja magán összeszorítani szétszakított felsõjét egyik kezével. Másik kezével közben a nyakát masszírozza, amin még jó pár napig látszani fog ujjaim lenyomata a három napja kapott harapásom mellett. Ezekkel a kis hegekkel azonban nem érzem úgy, hogy elcsúfítottam volna. Inkább csak ragyogóbbá, az enyémebbé varázsoltam… Az ilyenek miatt senki se mer vele kikezdeni, mert tudni fogják, hogy hozzám tartozik. A mellkasán ejtett sebet meg mindjárt begyógyítom.
- Hová készülsz?! – mordulok rá dühösen, és rántom vissza magam alá, ahogy elmélkedve fordultam következõ büntetésének kitalálása végett az ablak irányába, õ már megint megpróbált lemászni az ágyamról. Haszontalan kis senkiházivá vált az emberek közt…
- A fürdõbe mosakodni. – hangja elhaló, és megtört, vigyorogva nyomom el az éjjeliszekrény hamutartóján szivarom maradványát, és simítom végig kicsit se gyengéden azt a sebet, amit okoztam neki, hogy ordítania kelljen a fájdalomtól.
- Értem. – somolygok rá elégedetten, amint abbahagyja a kiabálást - És ki adott erre neked engedélyt?
- Senki. – válaszol készségesen – De kérlek…
- De MI?! – kérdek vissza félbe hagyott mondatára már vérben forgó szemekkel, nagy szerencséje, hogy most tudja, mivel enyhíthet a haragomon:
- Elnézést… Nem mondtam semmit bácsikám. – nyögi fásultan, gonosz nevetéssel nyugtázom, hogy megértette akaratom, jelenleg kicsinálnám egy újabb kérlek-ért.
- Rögtön jobb… - kuncogom még mindig – Vésd az eszedbe szépen mindazt, amit mondtam, és alkalmazd is. – cirógatom újra, és újra vérzõ sebét ezzel késztetve fájdalmának világgá kürtölésére.  – Akkor biztosan nagyszerû uralkodóvá válsz – uralkodó bábbá…
Hogy lássa, tényleg büszke vagyok rá, végignyalok karmolásomon, hogy eltûntessem bõrérõl a sebet, mielõtt még megszívnám az egyik mellbimbóját. Beteg vágyam egyszer a szivart is elnyomni valamelyiken, vagy mindkettõn, de egyenlõre beérem a harapásukkal is. Egyenlõre.
- Bácsikám… - nyögi elfúló hangon, aztán sikít, amikor beleharapok hasába, vigyorral nyalom le könnyeit:
- Mi a baj? Jobban szeretnéd, ha az az ember, vagy az a nephilim tenne veled hasonlók? – döbbenten viszonozza a pillantásom, és megrázza a fejét:
- Nem bácsikám… Azt se értem, hogy gondolhattál ilyen vérlázító dolgokra. – tetszett a sértettsége, viszont az a fél pillanat, amiben gondolkodott cseppet sem. Dühít is, hogy amíg nem figyelem, mások hozzáérhetnek. Legszívesebben a nála haszontalanabb alattvalóimmal öletném meg Salamon semmirekellõ reinkarnációját, és hozatnám el a lelkét. Kár, hogy az ilyesmik kudarcra vannak ítélve. Túl nagy a védelme annak a Williamnek.
- Biztos? Angyalokról se ábrándozol? – tépem le alsóját, és mászok combjai közé, tervem feldugni neki egy sétapálcát, és kikötözni, hogy addig is büntethessem, amíg én tárgyalok a többi nagyherceggel. Nem tudom, mit akarnak, de sajnos már nem engedik maguk lerázni.
- Hagyjál békén! – emeli fel a hangját, fel is ülne, de fejsebe visszarántja az ágyra.
- Látod… - hajolok édes ajkaira, harapom meg õket elégedetten - Kell neked itt ugrálni…
- Mit akarsz tenni? – kérdi érezhetõ rémülettel a hangjában, ahogy kezeit varázslattal rögzítem az ágyvashoz, elégedett vigyorral veszek a kezembe egy tollat a párnájáról, és simítok vele végig elõször az egyik, majd a másik combján:
- Majd meglátod… - attól még, mert az ajkába harap, látható jele van annak, hogy tetszik neki a pihe érintése combjai belsõ oldalán, valamint egyre keményebb hímtagján, kiejtve kezembõl simítok végig ezért már kõvé vált merevedésén most egy ujjaimmal.
Belelkesülve simogatom, le, aztán visszahúzva rajta bõrét egyre nagyobb tempóval. Legnagyobb rémületére forróságának bejáratát is végigcirógatom, körmömet el is süllyesztve testében.
Amikor pedig már épp megnyugodna kihúzom, hogy nadrágom levethessem, és durván, testére kiéhezetten lökhessem belé a farkam.
Fel is sóhajtok szûk forróságától, amíg õ sikítva feszíti meg testét, és érzem, meleg vére végigfolyik tagomon, de így csak még nagyobb örömmel lököm belé újra, majd újra magam. Egyre gyorsabban, egyre õrültebben.   
Bábom elõször véresre karmolja tenyereit, és már megint könyörög nekem a szabadon engedéséért, a végére azonban hozzám hasonlóan belelendül a dolgokba, amikor élvezetem testébe bocsájtom, szinte rögtön utánam sül el egy hatalmas sikítással, kuncogva csókolom szájon, mielõtt még letörölném nedveit a hasamról, és megdicsérném:
- Szeretem, ha csak az enyém vagy. Még jó pár napig nem is engedlek vissza a földre édes unokaöcsém.
- Uram… - lép be tétován Gilles – A többi nagyherceg megérkezett.
- Pont idõben. – állok fel kuncogva, és húzom magamra nadrágom. – Akkor megyek is tárgyalni velük a mennyek seregének gyülekezésérõl, vagy mirõl. Gilles! Te addig itt maradsz, és ellátod Sytryt. – bólint és elsiet az elsõsegély ládáért, amíg én megpaskolom csinos bábom arcát:
- Amint vége ígérem, sietek vissza hozzád. 

- Õ az enyém, értsd már meg, te alsóbb rangú semmi! - rivallok rá sokadszorra Dantalionra. Nem, és nem akarja megérteni, hogy William az enyém és nem az övé!
- Nem értem, honnan veszed ezt a hülyeséget! - kiabál vissza. William megremeg, robbanás-közeli állapotba kerül és tényleg, kirántja magát mindkettõnk kezébõl, és õ kezd el kiabálni.
-  Nem hiszem el, hogy mindig ezen veszekedtek! Nekem dolgom lenne, tanulnom kell a jövõ heti vizsgára, hogy meglegyen az ösztöndíjam! Nincs idõm a hülyeségeitekre! - oszt le mindkettõnket. Halvány mosollyal nézek utána. Ilyenkor is olyan aranyos. Morog, fúj, de sosem karmolna.
- Megint kihúztátok a gyufát - hallom meg magam mögött Gilles hangját.
- Mit akarsz itt? - kérdezem levarázsolva mosolyomat és szigorú, lenézõ arcot felvéve. Õ sem nemes, nem kell, hogy kedves legyek vele.
- Én semmi különöset, de Baalberith-sama látni akar - pillant rám sokat mondón. Tudom, hogy vagy õ szokott beárulni, hogy mit csinálunk, vagy az egyik sokadrangú semmi, akit ha lefülelek egyszer, darabokra tépem.
Felsóhajtok. Dantalion együttérzõn pillant rám, de nem szól, így nyitok is egy átjárót és már ott is vagyok.

Alig lépek át, eltûnik az átjáró és kezdenék ruhát váltani, amikor valaki hirtelen hátulról átkarol, majd erõbõl a szemközti falig lök és mögém lép. Az erejébõl ismerem, hogy ki az, de fájdalmasan nyekkenek fel, ahogy a fal találkozik a testemmel.
- Bácsikám - suttogom.
- Szóval a tiéd, igaz? És még vitatkozol is miatta? - suttogja halkan a fülembe, majd megharapja a nyakam, és az arcom a falnak nyomja. Érzem, ez be fog kékülni…
- Nem úgy értettem! - próbálok rögtön védekezni. Tudhattam volna, hogy ez lesz, de nem is próbáltam belegondolni, hogy ha megtudja, elõ fog törni belõle ez a birtoklás.
- Szét kellene tépjelek, akkor megtanulnád, hogy kihez is tartozol - mondja halkan, még mindig tartva a fejem.
- Ne… kérlek…  - nyögöm fájdalmasan. A hajamba tép, megfordít és az államat fogva erõszakosan csókol. Nem is csókol, szaggatja ami az útjába kerül, így pillanatokkal késõbb vörös vércsík indul útjára a szám sarkából.
- Ez fáj - nyögök bele a szájába. - Bácsikám, kérlek…
Nem hajol el rögtön, nagyot harap az alsóajkamba, de amikor végre elhajol, akkor ijedten kezdem törölgetni a kiserkenõ vért. Nagyon fáj…
- Milyen izgató ez az egyenruha, csinos ki babám. Talán még szebb is vagy benne, mint a tõlem kapott ruháidban, igaz? - A tekintetébõl látom, hogy baj lesz. Menekülnöm kell, ha nem akarok még több fájdalmat!
Kicsusszanok a karjából és teljes erõmbõl futni kezdek. Az ajtónál utolér, és hatalmasat rúg a hátamba. Felordítok, de szerencsére van még annyi lélekjelenlétem, hogy ki tudom nyitni az ajtót, és ahogy zárom magam mögött egy gyors akadállyal védem le, hogy egy kicsit menekülni tudjak.
- Meg fogod bánni, amit teszel, Sytry! - hallom meg még idegesebb hangját bentrõl. Talán egy fél perc lesz neki áttörni az akadályt, így nyitom is az átjárót a földre és már ott is vagyok.