Ha le megy a nap, az idõ megfagy  és elnyúlik ezen a holdon. Ilyenkor a sûrû nappali pára leereszkedik, s nyirkos köddé válva elburjánzik mindenfelé.

Nem tudom kik, vagy mik voltak, csak jöttek hörögve, halotti bûzt árasztva...
Szétváltunk. Szét kellett válni, nem volt más lehetõség. Túl sokan voltak.
Rohantam, minél messzebb, minél távolabb ezektõl.
Gyorsak voltak, majdnem bekerítettek, de a sûrû bozótosban végül le tudtam rázni õket. Futás közben lopva lestem a csillagokat. Ha végre megpillantottam õket a sûrû lombok között megpihentem egy kicsit.

Mikor már az erõm fogytán volt behúzódtam egy kisebb roncsba, s jó alaposan elbarikádoztam magam... aludni azonban nem tudtam. A félelem baltaként hasogatta elmém.
Ám nem az éjszakai lények okozták... hanem egy korábbi találkozás egy ismeretlennel, akinek kezdtek kirajzolódni a körvonalai.

Most nappal van, az éjszaka rémségei látszólag eltakarodtak. Ez megnyugtat. Meg az is, hogy összetalálkoztam Jakuval, annak dacára, hogy a többiekkel a támadás óta nincs rádiókapcsolat.
Jaku Mindar egy nálam valamivel fiatalabb Padavan, Ido Karrim mester tanítványa.  Sokat hallottam már Idoról, legendás erejénél állítólag csak nyugalma hatalmasabb.
Most az õ tanítványával járom az erdõt, társak után kutatunk. Erre kell lenniük valahol. Érzem, hogy erre... de ki is?

Itt van... õ az. Jakunak nem szólok. Magam sem tudom miért. Talán nem akar semmit, talán nem is baj, ha nem vesszük észre...  Én megyek elöl, érzem a körvonalait. Elõttem van, el kell kerülnünk!
Ekkor azonban lökést érzek az elmémben. Túl késõ, az nem létezik, hogy Jaku nem érzi... ez, ez a hatalmas, gyûlöletes erõ eltitkolhatatlan.

- Khamier ?- szólalok meg bátortalanul. Bárcsak nem õ lenne, bárcsak nem az õ gyûlölete mardosna... de tudom, hogy õ az. Felemelkedik. Megváltozott.

- Tudtam, hogy téged érezlek. - nézem a tetovált testet, az izmos mellkast, az erõs kart... a gyûlölettõl izzó sárga szemeket, s valahogy nem találom benne Khamiert.
Az erõre, nem tudok mit tenni...  gondolataimat elhomályosítják feltörõ emlékeim.  Akármi is történhet velünk, õ  nekem az a pici zabrak fiú marad, aki annak idején a testvérem volt.

"A sithek egymás testvérei mind,..."- mondta Sidius nagyúr, mégis, õ volt a sok között az az egy, aki igazán figyelt rám. Aki nem becsült alá, aki versengett velem, s aki elõrébb vitt, mit egy igazi testvér.
S bár olykor éreztem, szívbõl gyûlöl, mégis jó csapat voltunk... hisz minden sikerült, mindig minden sikerült.

- Olyan régen találkoztunk – szavaim szinte öntudatlanul hagyják el ajkaim. Ostoba vagyok, látom a gyûlöletet mégis elvakítanak fantazmagóriáim. Õ sith én pedig jedi, és ez a valóság.

- Idejöttél meghalni? – a hangja sokkal mélyebb, és ridegebb. Igen, egy igazi sith. Félek. Magam sem tudom, hogy tõle-e, vagy attól ami történni fog, de aggódom.

- Még mindig gyûlölsz? - kérdem lesütött szemekkel, tudom a választ. Reménykedek, nem akarok megküzdeni vele.

- Hol van? – kérdi még keményebben, a kérdése meglep. Nem értem. Ha tõlem kérdezi, akkor...

- Ki? – reszketek a válaszától. Reszketek tõle magától. A legjobban mégis attól, hogy meg kell majd ölnöm. Köteles leszek harcolni vele, s ha alkalmam nyílik rá eltörölni. Jedi vagyok, és a Jedi elpusztítja a sitheket, fõleg ha a mesterére támadnak. Még a gondolattól is irtózom. Mintha sikerülhetne... ha a kezemben lenne sem...

- Félsz? – mosolyog. Mosolyog, s olybá tûnik nem tudja, mit tesz. Nekem nincs más választásom. Így döntöttem. Ha nem szököm el, ez sohasem történhetett volna meg...
de döntöttem, jedi vagyok. Itt a helyem.

Mire feleszmélek kardom szisszenve elõtör, s meglátom végre az arcán azt a régi gyûlöletet. A féltékeny gyûlöletet. Ez volt az elsõ gesztus amely ott, a sötét árnyak halott vidékén azt éreztette, hogy létezem. Hogy számítok. Hogy rám is figyelni kell. Imádom.

- El kell menned! – mondom határozottan. Vagy talán végzetünk lenne, hogy egyikünk a másik keze által pusztuljon...

- Te… aljas szuka , már ezt is elvetted tõlem?! - látom a szemében, hogy mindjárt nekem ront. Boldog vagyok, boldog mert tudom, hogy maradt valami Khamierbõl, és rettegek, mert tudom, hogy mi. Reményem szertefoszlik.

- Seran! – jaj ne, kérlek ne...  ne most.

Az idõ felgyorsul. Mire feleszmélek a földön fekszik, mellkasában a sith kard egyik vége.
Jaku meghalt, nincs többé. A világ kegyetlen forgásba kezd körülöttem.
halál... szép, hõsi ... milyen paradoxon. Sohasem szép. Nyomasztó, váratlan és szürke. Akár egy vihar.
Megtörtént, hibáztam ismét, s ezúttal egy társam életébe került. Könnybe lábad a szemem.
Csak most ismertem meg a fiút, mégis megkedveltem. Vigyáznom kellett volna rá. Leblokkoltam, akár egy rozsdás droid. Nem szokásom, mégis megtörtént. Nem tudom hogyan, de megtörtént.
Õ pedig élt a lehetõséggel. A pusztítás lehetõségével. Sidius milyen büszke lenne... dehogy lenne, amit elvár arra nem büszke. Crovan, megérdemeltél volna egy ilyen tanítványt...
mintha még mindig nem tudnám, hogy hová tartozom. Pedig tudnom kell, s el kell ásnom magamban kételyeim, mielõtt teljesen megõrülök. Sithnek is megbuktam, jedinek sem vagyok jó...
Ostobaság, jedi vagyok, ha nem is a legjobb, de...

- Arra! – Tilana hangja szakítja félbe cikázó gondolataim. Nem, többé nem kételkedem. A legjobb az lesz, ha végre megpróbálok jedi módjára viselkedni.

- Ne hidd, hogy rád nem ez a sors vár! – mondja, s félelmem egyre jobban leterhel.

Rohanni kezd. Nem is hiszem, hogy más sorsot szánsz nekem, de egy biztos, Khamier, nem könnyítem meg a dolgod! Mielõtt társaim ideérnének  magamhoz veszek Jaku kardját és utánaeredek.

___

Ma ide mertem jönni. Nem lehet véletlen... a sors akarta így... de miért vagyok ilyen zavart... mi lehet a sorsom...

Egy óriási barlang szerteágazó bejáratánál állok... esteledik, s tudom õ itt húzta meg magát. Érzi, hogy itt vagyok... érzi, s mégsem reagál. Mire készülsz Khamier?

Fáradt vagyok, kimerített a rohanás. Behúzódom a védelmet nyújtó sziklaóriásba. Elég messze van tõlem ahhoz, hogy lepihenjek. Kortyolok egy keveset a vizembõl, rohamosan fogy. Elõveszek egy kis ételt, enni próbálok ám néhány falat után feladom. Meg kell nyugodnom. Meditálni kezdek...

Kis idõ múlva, bár fáradtan de mégis erõm teljében elindulok egyenesen felé. Még magam sem tudom mit fogok tenni, annyi biztos nem hagyom hogy még valakit megöljön. Ha a testvérem volt is fizetnie kell, ahogy nekem is van még mit törlesztenem a sötét oldalnak.
Jaku támadt rá... hasít belém a gondolta, nem tudom mire vélni... idióta vagyok, csak engem védett. Egyáltalán miért jutott eszembe? Ugyan, itt a végzet kapujában is kibúvót keresek... nem.

Meg fogom tenni, amit meg kell!

S legbelül tudom, hogy képtelen leszek rá...

Beveszem magam a rengetegbe. Leszállt az éj, a túlélõk tüzet fognak gyújtani, elvezetnek hozzá. A mester büszke lesz rám, megdicsér majd. Belátja, hogy én vagyok a legjobb tanítvány. Ugye így lesz? Annyi kétség marja a szívemet, hogy minden dobbanása pokoli kínokat okoz. Nem megszokott tõlem ez. Túl sok a kérdés, és egyre sincs válasz. Nem tudom, mit higgyek, mi helyes, mi helytelen. Egy biztos, ha elbaltázom a dolgot, a mester megbüntet.

***

Az éjszaka folyamán nem találtam meg a célpontot. Biztosan az erdõ másik felén lehet. Bárhogy is alakuljon, életben kell lennie. Nekem pedig keresnem kell õt. Mint kiderült, ha leszáll az est, a dzsungel feléled, és szabadjára ereszti fékevesztett vadjait. Tudom. Hallottam. Sikolyokat, halálhörgést. Jobb lesz, ha nem kószálok akkor. Különben is, a kardom fénye elárulna. Nappal kell végeznem vele. Még nagyobb a kihívás, de sikerülni fog.

Sóhajtva támaszkodok egy sziklának, elértem egy nagyobb emelkedõt, ám ezt a méretes dombot is sûrû fahálózat szövi át. Rettentõ meleg van, úgy érzem, mintha leolvadna a máz a testemrõl. Elõször a bõröm, aztán a hús. Lihegve ülök a kõ tövébe, majd hunyom le a szemeim. Pokoli éhség mardos, de még nem ehetek. Nem jött el az ideje.

Egy kis idõre megfeledkezek mindenrõl, ám egy erõs, ismerõs érzés szinte a ruhámnál fogva cibál ki a bódulatból. Itt van, tisztán érzem, hogy itt van! Kipattannak a szemeim. Õ is érez engem. Talán meg kéne keresnem. Talán meg kéne ölnöm. Azt mondanám, szükséges rossz volt, a mesterét védte. Milyen hihetõ, milyen álszent. Aljas volnék, mint te, mester. Ha nem is ölöm meg, legalább megtudhatom, hol van Akren, és hamarabb választhatom el a fejét a testétõl. Elmehetek. Igen, eloldozást kapnék, már nem büntetne többet!

Újult erõvel pattanok fel, megszorítom a kard markolatát. Hunyorogva nézek körbe, majd vetem le a palástom, és kezdek el teljes erõmbõl futni. Minden idegszálammal rá gondolok. Arra az áruló szukára. Jövök, Seran, jövök!

A domb lábáig rohanok, majd lekushadok az egyik fa tövébe. Egyre erõsödõ beszédet hallok. Közelednek. Ketten vannak. Az egyikük Õ. Az a mihaszna! Miért szerette annyira a mester? Elém helyezte, engem pedig el akart dobni, mint egy elhasznált vackot! Nem voltam jó neki, miért?! Mim van, ami neki nincs, miért nem szerettél, mester?!

Összerezzenek, ahogy a düh szétárad belõlem. Éreznek, észrevettek. Ha a másik nem is, Õ biztosan. Mélyet sóhajtok, a tüdõm megtelik a ragacsos, szirupos forrósággal, ami immáron nem csak kívülrõl, belülrõl is kínoz. Úgy érzem, lángolok. Feltámadt a háborgó katlan a bensõmben.

- Khameir? – hallom meg azt az utált hangot.

Most mélyebb tónusú, hisz megnõtt. Akárcsak én. Sokkal halálosabb fenyegetés vagyok számára, mint eddig valaha.

A palástomba burkolózok, még a csuklyát is a szemembe húzom. Felegyenesedek, ám mikor kinyitom a szemeim, megpillantom Õt. Fikarcnyit sem változott. Igaz, nõiesebb lett, de ugyanazt a furcsán bizsergetõ kisugárzást õrzi, amit kiskorában. Gyûlölöm.

- Tudtam, hogy téged éreztelek – mér végig.

Nem, nem szólalok, pedig legszívesebben a szívedbe mártanám a kardom, amiért a nevemen szólítottál. Engem már nem így hívnak!

- Olyan régen találkoztunk – lép felém tétován, mire felemelem a fejem.

- Idejöttél meghalni? – préselem ki a fogaim közt.

Meglepetten hõköl hátra, majd lesüti a szemeit.

- Még mindig gyûlölsz?

- Hol van? – mordulok fel.

Felkapja a fejét, a haja leomlik a vállairól.

- Ki? – rogyasztja be lassan a térdeit.

- Félsz? – mosolyodok el.

Azt hiszi, megtámadom. Azt hiszi, meg fogom ölni. Jól hiszed, áruló, de nem most. Még dolgom van. Dolgom a mestereddel. Õt is meg fogom ölni, mint Crovant. Emlékszem az arcára, a neved suttogta. Azt mondtam neki, megöllek téged is. Utána fogsz menni. De elõbb elnyújtom a kínjaid, válj számkivetetté, egy alantas korccsá. Azzá, ami vagy!

Elõre lépek, mire leoldja az oldaláról a kardját, és… nem, ez nem lehet!!

- El kell menned! – forgatja meg elõttem a fénykardot.

Az állkapcsom vadul remegni kezd, ahogy felváltva nézem a kardja mindkét végét. Kék, és rózsaszín. Nem, ez nem lehet. Ez… ez az enyém, az én ötletem volt, én csináltam!

- Te… aljas szuka – sziszegem –, már ezt is elvetted tõlem?!

Féktelen harag szabadul fel bennem, a puszta kezemmel akarom kioltani az életét!

- Seran! – csattan fel egy ifjú hang.

Egy fiatal, rövid hajú jedi ugrik felém a bozótosból. Látszatra olyan, akár az ifjú tehetség, Obi-Wan, de ez a féreg meggondolatlan, esetlen. Felém suhintja a kardját, ám egy puszta legyintéssel a földhöz vágom õt. Még az Erõt sem tudja használni. A kard messzire gurul, nyögve fetreng a földön, mint egy opee, amit a partra sodortak a hullámok. A tajtékzó dühöm téged csak a halálba fog.

Felkapom a fénykardom, majd egy jól irányzott mozdulattal a mellkasába állítom a pirosan izzó, tömény halált. Felsikolt, ahogy a húsa gõzölögve sül ropogóssá. Az élet kiszáll a testébõl, ahogy kihúzom belõle a kardom. Már nem árthat többé.

- Arra! – hallom meg a hátam mögött.

Összehúzom a szemeim, ahogy hátranézek a vállam felett, majd a rémült Seranra pillantok.

- Ne hidd, hogy rád nem ez a sors vár! – sziszegem.

- Egy sith! – csendül egy nõ hangja már vészesen közel.

Még utoljára végignézek az árulón, majd rohanni kezdek, ahogy a lábam bírja. Még nem jött el az idõ, nem így akarom, hogy vége legyen. 

Mint mindig - mondhatnám, de ez most egészen más. Ez már nem a sith-jedi összeférhetetlenségbõl eredendõ hontalanság, a belsõ üresség érzése , vagy a terhelõ pillantások súlyának gyötrelmes valósága. Ez kínzóbb annál.

Érzem, ahogy a hideg sötétség újjáéledve egyre mélyebbre marja magát reszketõ lelkemben. Félek.

 "- döntéseid következményei elõl nem bujkálhatsz örökké, fõleg ha jó döntésnek érzed... hisz akkor nincs mit megbánnod." - csengnek  a fülemben Joda  mester szavai, belefájdul a szívem... de inkább bujkálnék.  Pedig nem bántam meg.

Zavart érzek, orkánként tombolót, ami egyre közeledik felénk. Felé és felém.
Félek, hogy a Nagyúr ellenem parancsolja majd... rettegek mert nem tudnám bántani, s tudom, hogy õ sem engem.

"- Fuss, minél messzebb, és kerülj el..."- az utolsó szavai ezek voltak.

Istenem, hogy gyötrõdne, hogy szenvedne, ha megtudná, hogy immár ellentétes oldalon állunk...

Vajon gondolsz még rám, mester? Én gondolok rád. Apám helyett Apám, pártfogóm és tanítóm voltál. Szinte mindent neked köszönhetek, amit tudom... s van közte olyan is, amit inkább felejtenék. Te ezt is tudtad... s a fejembe verted oly keményen, hogy egy élet kevés felejtéséhez.

Hiányzol. ...de csak te, a többiek nem. Talán még  Khameir. Kölyökkorunk óta nem láttam.

Nem volt könnyû megkedvelni, de még mindig, ennyi gyötrelmen és szörnyûségen át is hiányzik. Bár sokszor nem is szólt hozzám, mindig megnyugtatott a jelenléte. Akár a tiéd.

Kiérek a hangárba, a gép felszállásra készen. Csak rám várnak.

- Végre! Hajlandóztattál megtisztelni bennünket a jelenléteddel...- ripakodik rám Akren. Már megszoktam. Sõt, már kissé élvezem is.

- Elnézést mester, többé nem fordul elõ! - mosolyok rá, elfordítja a fejét. Még a szemét is lehunyja. Mindig ezt mondom, talán már megszokta, de a mosollyal nem tud mit kezdeni.

Hiába, ezt sohasem fogom levetkõzni. Ez az én legnagyobb átkom és fegyverem. Nem tudom más lenni, nem is akarok. Szeretek hatással lenni másokra, bármi legyen is a hatás.

- Indulhatunk! - kiált be a cirkáló belsejébe. - A többiek már rég úton vannak...- teszi hozzá, de a szemembe nézni már nem mer. Néha úgy érzem gyûlöl... és élvezem.

___

Megérkeztünk. Esteledik.

A pára vékony függönyként omlik a levegõbe. Suhan, emelkedik, majd újra leomlik, akár egy õsi szentély szétmállott mennyezete. Érzem, ahogy rám nehezedik, s megtölti tüdõmet a halál illatával.

- ... menjünk. - leheli hezitálva Akren, majd elindul két jókora füstoszlop felé. Gondolom még nem heverte ki a váratlan támadást. Éreztem, hogy a sötétség úton van, de reméltem, hogy elkerüljük hírnökeit. Egyre jobban félek. Csak Crovan ne legyen itt.

A hajónk megsérült, de szerencsére még le tudtunk szállni. Mi még biztosan...
Akren felé fordulok, egész eddig engem nézett. Összerezzenek a pillantásától, van benne valami más, ami eddig nem volt. Míg így is, hogy a szemét félhomály takarja...

A két füstcsóva két gépet takar. Pedig hattal jöttünk. Közelebb érve megpillanjuk az ütközet nyomait rajtuk.

A közelebbi, s jóvl kevésbé sérültebb cirkálóból a noghri Muo  Yaws mester lép ki, tanítványa szorosan, fürge létekkel követi a kisembert.

- Látom végre ti is ideértetek, már megtettük az elõkészületeket... a másik osztag maradéka valahol kelet felé lehet, két hajójuk megsérült egy megsemmisült, minden kapcsolat megszakadt velük. ...azok a nyomorult sithek... Tilana mester és Wate  mester elindultak felderíteni a környéket...  hol hagytad a kommunikátorokat Orge'an! gyerünk, csipkedd már magad! Ez a fiú egyszer még a fejét is elhagyja...

-Igenis mester! - perdül is meg a padavan, s kisvártatva mestere kezébe nyomta a kívánt felszerelést.

-Ezek a tieitek. Most állítottuk be rajzuk a megfelelõ frekvenciát. - dörmögi szokatlanul feszülten.

A második gépbõl Frina Tamez lép ki, Wate mester tanítványa két r2-es droiddal az oldalán. A szemében olyan magabiztosság ragyog, amit én sohasem fogok elérni, s nem is fog elgyengíteni... szúrós, s egyben félõ tekintettel néz rám, mintha csak egy leprás lennék... rámosolygok.
Nem esik jól, ha az ember olyanra mosolyog, aki iránt teljesen közömbös.

Felcsatolom magamra a kommunikátort. Nem mûködik... összerakom újra, majd még egyszer, egészen addig, amíg teljesen bele nem bonyolódok. Akren türelmetlenül szakítja ki kezembõl a kütyüt, s összerakja. Végre mûködõképes. Fel akarja csatolni az övemre, de a keze... a mindig hideg és határozott kéz megremeg. Újra az a nézés... kikapom a kezébõl s felrakom, bekapcsolom, majd felteszem fejre való tartozékokat.
 Kisvártatva Tilana mester hangja szólít indulásra.

Lassan bevesszük magunkat a sötétlõ fák közé.  Hirtelen hideg fut végig a hátamon, magam sem tudom miért.

Körülnézek, rezzenéstelen arcokat látok. Mindenki nyugodt. Mindenki, csak én nem... azt hogy miért magam sem tudom.
Egyre nagyobb a csend. A hullabûz kezd sokkalta elviselhetetlenebb lenni, mint eddig...
Szétválunk...

___


Akren Muo mester gondjaira bíz, míg õ maga, a többi mesterrel együtt elmegy felkutatni az eltûnt hajókat. Kicsit örülök is, hogy elmegy. A szemében még mindig ott ragyog az az ijesztõ valami, minél tovább nézem, annál kevésbé értem.
Egy darabig csak bámultam, ahogy távolodó alakját torzóvá alakítja a sötétség. S még akkor is kukucskáltam utánna, mikor már jócskán eltûntek körvonalai. Nem érzem a hiányát, hiszen ha velem is van,  sohasem érzem igazán magam mellett. Majd talán elmúlik... az idõ mindenre gyógyír.

A kezdeti nyugalmam azonban szépen lassan gyötrõ nyugtalansággá válik.

Muo mester, a két padavan és az én feladatom az "átmeneti alapbázis" (ahogy Akren nevezte) õrzése, ami elejinte igencsak kedvemrevalónak tûnt.
Ahogy azonban az éj egyre mélyebbé és fagyosabbá nõ, kezdem csapdában érezni magam.
A hullabûz nem lankadt, a hideg hatására sem, sõt úgy tûnik egyre közeledik.

- Körülnézek mester! - töröm meg a csendet, s elindulok a förtelemmel ellentétesen, egyenesen egy aprócska épület felé.
- Nem jó ötlet egyedül kószá... - ripakodott volna rám kioktatóan, ám közbevágok.
- Látótávolságon belül maradok... ígérem! - nyugtatom meg. Szegény még mindig nagyon nyugtalan.
A szájára erõltet egy halvány mosolyt, a beleegyezés mosolyát, ám ezt gyorsan lekoptatja Frina lenézõ pillantása.

A házacska  igencsak közelinek látszott, ám most már tisztá látom, hogy valójában legalább 200 méternyire van.
Még az elsõ 20 métert sem teszem meg, mikor megtorpanok. Egy ismerõs érzés hasít belém. Régen kellemes volt, most azonban szörnyûbb a hullabûznél. Kegyetlenül erõs, még nem éreztem ilyen erõt... 
Csak a kíváncsiság hajt elõre, de azt is megfékezem.
Sietõs léptekkel térek vissza a mesterhez. Látja a zavaromat, de nem mer rákérdezni... én pedig nem merem elmondani...

Mellette Orge'an szendereg, irigylem a nyugalmát.


 

Csukott szemekkel simulok a csuklyám oldalának, és döntöm a fejem a karosszék támlájának, amin ülök. Megtámasztom az állam, a sötétben úgysem látszik, hogy csalok egy kicsit. Lassan elzsibbad mindenem, és sikerül fél órára elszenderednem. Halk kattogásra nyitom ki a szemeim, a droid veszettül nyomkodja az irányító gombokat. Felsóhajtok, majd megtörlöm a szemeim. Cseppet sem vagyok izgatott. Érzem a zavart az Erõben, sok nyugtalan szív dobban egyszerre. Biztos vagyok a dolgomban, elsöprök bárkit, aki az utamba kerül.

A mester ostoba vizsgájától a legtöbben félnek. Az effélék meg sem érik a reggelt. Magam már átestem rajta, rajtam is úrrá lett a kétségbeesés, mikor hosszú éhezés után sem történt semmi. A vadon veszélyes, még én sem tudom, mik lapulnak meg az árnyak közt. Most azonban visszatérek az emlékek földjére, a mester megparancsolta, hogy vadásznom kell. Tudomására jutott, hogy a jedi tanács missziót tervez erre a holdra, távol a köztársaság zajától. Tökéletes alkalom, hogy ezeknek az öntelt, fennhéjázó díszbolondoknak a feje a porba hulljon. Teszek róla, hogy így legyen.

A hologram kivetítõ hirtelen felbúg, megjelenik a mesterem alakja elõttem. Csuklyája alól csupán az álla villan ki, majd megpillantom azt a ravasz mosolyt, ami mindig a szája sarkában bújkált.

- Maul nagyúr! – dörren a hangja.

Felemelkedek ültõmbõl, majd térdre ereszkedek elõtte.

- Igen, mester? – pillantok fel rá egy meghajlás után.

- A jedik elindultak. A többi sith a peremvidéken várja õket, de te ne mozdulj a helyedrõl. Találd meg õt, és likvidáld! Ne térj el a feladattól!

- Igenis, mester – hajolok meg újból.

Az áttetszõ alak hullámzik egyet, majd eltûnik a vékony szûrõk felül. Hunyorogva bámulom a mester hûlt helyét, majd a vezérlõ droidra pillantok.

- Ereszkedj a fák közé – mutatok egy kisebb tisztás mellé.

- Igenis! – markol a kormányra, majd irányítja a siklót a fák fölé.

A gép hangtalanul ereszkedik a lombok tetejére, majd megfordul, hogy tökéletesen illeszkedjünk a szabad részbe. Lehunyom a szemeim, alig érzékelem a rázkódást a talpam alatt. Kellemesen vibrál az Erõ, mintha masszírozná a fejem. Kis lökésekben jár át, eltelíti minden porcikám. Közelednek!

***

Halkan lépdelek a száraz leveleken. Rekkenõ hõség uralkodik a bolygón, nagyon kell koncentrálnom, hogy féken tartsam a gondolataim. A bõröm hamarosan nyirkossá válik a párától, izzadtan dõlök az egyik vastagabb fa tövének. Pokoli bolygó ez, a lét nehéz, nagyon nehéz. Még ádázabb föld ez, mint a sajátom.

Szuszogva törlöm meg az arcom, majd kapom fel a fejem. Léptek zaját hallom. Súlyos léptekét. Éktelen ordítás rázza meg a környezõ vidéket, feszülten nyúlok a fénykardom után. Nem tehetek kárt semmiben, nem fedhetem fel magam a legutolsó pillanatig. Még nem éreznek engem, még nem tudják, hogy a vadászó árny les rájuk.

Egy reek vágódik ki a szúrós lombú fák közül. Megérezte a szagom, talán a közelben lehet az otthona. Habzó szájjal mered rám, hatalmas lábaival a földet kaparja. Meg akar ölni, szét akar tépni. Hasonlóan érzek én is.

Bõgve indul meg felém, a fejét elõre hajtja, méretes szarvával fel akar öklelni, széttépni, eltaposni. Felé futok, majd elrugaszkodok a földtõl, és átugrok a lény felett. Nyögve érek földet, megremeg alattam a talaj, ahogy a több tonnás állat fujtatva lefékez, majd felém fordul. Felkészülök az ellentámadásra, minden izmom megfeszül, ahogy várom, hogy meginduljon felém. Felbõdül, dübörögve indul meg felém ismét. Felugrok, majd elõre nyújtom a kezem. Mintha egy láthatatlan kalapács verné fejbe, nyögve csúszik hason a nedves növényzeten. Hörögve vergõdik, felkelni azonban már nem tud. Az Erõ diadalmaskodott a matéria ellen. Halványan elmosolyodok, majd futólépésben haladok tovább.

Magam mögött hagyva az állatot, több mérföldet is megteszek. Hamarosan távoli robaj jelzi, hogy a jedik ûrcirkálói is a közelben vannak. A mesterek a tanítványaikat küldték el, hogy leszámoljanak a lovagokkal. Számukra ez lesz a próba. Egy véres, mindent eldöntõ küzdelem.

Egy elhagyatott, apró házhoz érek. Tökéletes búvóhely, amíg a jedik ide nem érnek, meghúzom magam. Roskadozó ajtaja van, a nyomógombja már nem is mûködteti a fémet, így saját kezûleg feszítem fel. Dohszag áramlik ki az ablaktalan helyiségbõl, jó ideje nem járt már itt senki. A növényzet beette magát a réseken át, barnuló gyökérdarabok tarkítják a rozsdás falat. Az övemrõl leoldok egy apró, gömb alakú fénydroidot, és hagyom, hogy mellettem lebegve bevilágítsa a szobát. Garzonféle, a köztársaság nyomornegyedeiben is látni ilyesmit. Hányakat öltem már meg a rosszul záró ajtókon belopózva. Álmukban, evés közben.

Leroskadok a legmasszívabb falhoz, a hátam a meleg fémnek döntöm. Pokoli a hõség, odakint, idebent egyaránt. Lehúzom a fejemrõl a csuklyát, élvezem, ahogy a kezem menetszele felkavarja a forró levegõt a bõröm felett. Felsóhajtok, majd lehunyom a szemeim. Sötétedésig nem szabad mozdulnom. A mester parancsa.

***

Elül a csata zaja, mire felébredek. Érzem, hogy közelednek. Lassan ideje indulnom. A résen keresztül kémlelek a sûrû bozótosba. Nem hallom õket, nem látom õket, de az Erõ azt súgja, itt vannak. Körbevettek. Õk nem érezhetnek, nem engedem nekik. Felállok, és leoldom a derekamról a fénykardom. Hunyorgok a sötétség miatt. Ahogy kilépek a helyiségbõl, szinte megsüketülök. Feléledt a rengeteg, az állatok zajától hangos az erdõ. Hideg van, a levegõ drasztikusan lehûlt a nappali forrósághoz képest. Nyálkaként omlik rám a végtelen zöld. Morogva húzom fel a csuklyám, majd indulnék el, mikor hirtelen éles fájdalom hatol a fejembe. Ez… ez Õ! Az az aljas szuka!

Vicsorogva kapom fel a fejem, majd hezitálva pillantok az irányba, amerrõl érzem. Tudom, mi a feladatom, nem szabad a fejem után menni. Mégis… mégis elönt a harag, a gyûlölet, amit iránta érzek. Egy kedves, mosolygós álarc mögé bújva igyekezett kifúrni. El akart pusztítani, azt akarta, hogy a mester csak õt szeresse! Majdnem elérte a célját… majdnem. De végül átpártolt a jedikhez. Nem érdekli már az ügyünk, nem érdekli a mester. Egy aljas áruló, nem több. Kardélre kell hányni.

- Rohadt szuka – morgom, majd futni kezdek.

Nem támadhatom meg. Még nem. Azt kell tennem, amit a mester mond. Meg kell keresnem Akrent, és átküldenem a másvilágra. Aztán… végzek veled is, te hálátlan szuka.