- Semmi közöd hozzá!- megrémít saját, bizonytalan hangom.

Mégis mit nem láttam, férfit… de igenis láttam. Láttalak már téged is félmeztelenül. Nem is egyszer. Igaz, kölykök voltunk még. De láttam már mást is, mint mondtam. Igazi férfit, erõset és izmosat. Mégsem éreztem ezt, mint most…

Szemem sarkából látom, ahogy palástja lágyan végigsiklik testén. Elérte a célját, hiszen szemem önkéntelenül is mezítelen testére téved. Erõs, gyönyörûen kidolgozott tagjaira.
Rengeteget változott, vagy talán csak én változtam meg.
A testvéri szeretet eltûnik, ahogy feketén ragyogó nyakára, onnan tökéletes mellkasára vándorol tekintetem. Tetoválásai lágyan kontúrozzák izmainak domborulatait.
Érzem, ahogy belülrõl emészteni kezd valami, legszívesebben megérinteném, végigsimítanám…
Beleszédülök, ahogy szemeim tiltott területekre tévednek.
Látom combján hatalmas izmait, s hatalmas…

-       Mit mûvelsz, eszednél vagy?! – takarom ki kezemmel azt a bizonyos részt.

Nem merek visszanézni rá, nem nézhetek, nem tehetem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy eluralkodjon rajtam a vágy.

-       Így legalább egálban vagyunk – morogja.

Lassanként újra felé pillantok. Már háttal guggol, derekán köpenyével.

Észreveszem a sebhelyeket…

-       Mik ezek a hátadon? – kérdezem óvatosan.

-       Bõr… meg izmok… - kapom a választ.

-       Tudod, hogy mire gondolok… Sidius volt, igaz? – Lassan megfordul, s hátát a szemközti falnak veti - Miért hagyod, hogy bántson? Miért szenvedsz egy olyanért, aki…

-       Jobb lenne, ha a szádat evésre használnád, nem arra, hogy szent beszédet tarts nekem… jedi. – valami bujkál a tekintetében. Komoran, s vádlón néz rám… ugye nem...

Rá kellene kérdeznem, de túl fáradt vagyok, és nem akarok még több feszültséget ékelni közénk.
Egy dobozért nyúlok, kihasználom, hogy vége igazán kívánom az ételt. Komótosan falatozom, s közben õt nézem. Lehunyt szemmel pihen. Mennyire szeretném szeretni…
Evés után pakolgatni kezdem dolgaim. Szépen elrendezem õket, majd kérdõen Maulra pillantok.

-       Valami baj van? – pillant rám fáradtan.

-       Ki alszik az ágyon? – kérdem reménykedve. Feléled bennem a kép, ahogy kies küldetéseink befejeztével összebújva szenderedtünk el, hogy így védekezzünk a hideg ellen…

-       Te. – szakítja félbe képzelgésemet.

Akkor még aprók voltunk, de mostanra már felnõttünk. A ma történtek után, pedig nem hiszem, hogy jó ötlet lenne… veszélyes dolgokat szül a közelség.

-       Akkor te õrködsz? – kérdem fáradtan-

-       Bravó – sóhajtja. Most miért ilyen hideg?

Felmászom az ágyra, érzem magamon a tekintetét. Ismét az az érzés. Mint mikor az övében tapogatóztam, és a fürdõszobában, mikor rám nézett. Éget a tekintete.
Lassanként azonban elalszik a tûz, s a helyét keserûség veszi át. Titkolni sem próbálja. Érzem a bõrömön.
Lefekszem, de nem jön álom a szememre. Pedig Egyre kínzóbban gyötörnek elhagyott múltam rémképei. Nem bírom tovább, tudnom kell…

Lassan felülök, s lágy, hosszú mozdulattal hátam mögé söpröm nedves hajam. Engem néz, tudja, hogy akarok valamit. Szemei kíváncsian csillognak.

-       õ itt van? – kérdezem elcsukló hangon. Szemeiben mély csalódottságot látok.

-       Sidius? – érzem, hogy csak dacból mondta.

-       Crovan. – mondom kissé bátrabba. Szemei elkerekednek, elárvult arccal mered rám. Miért is erõltettem…

-       Nincs, a mester máshová küldte… - süti le szemeit. Sohasem szerette Crovant. Bizonyosan azért, mert õ volt az 1. tanítván.

-       Tudod, valahogy az fáj a legjobban, hogy õt itt hagytam. – Fanyarul nevet maga elé, de akarom, hogy tudja.

-       Nehogy azt hidd, hogy te nem hiányoztál, Khameir… - suttogom. Most nem tudtam volna Mault mondani.

-       Nem ez a nevem… - néz fel keservesen – õt tudod Crovannak hívni… engem is szólíts a nevemen! – préseli össze fogait. Szinte hiányolom a szitokszavakat…

-       Hiányoztam neked? – csusszan ki a számon váratlanul, mindkettõnk meglepetésére. Maga elé mered. Nem akarom hallani a választ. Erre nincs jó válasz…

Nem is válaszol. Összecsukja szemeit, s mellkasa megrázkódik, ahogy visszafojt belé valamit. Kisvártatva nyílik a szem, s tekintete nyakláncomra kalandozik.

-       Miért mentél el? – kérdezi – Azt hitted túl jó vagy sithnek… - nevet. Fáj a nevetése.

-       mert azt hittem, hogy jobb lesz… - lehelem szomorúan. – Azt hittem mindkettõnknek jobb lesz…

-        Hogy-hogy mindkettõtöknek te kis kurva, nem mondod, hogy Crovan és te… - ordítja, a szemei lángolnak.

-       Neked és nekem – vágok közbe harsányan, elakad a szava – Nem akartam mindig az utadban lenni, nem akartam, hogy miatta engem gyûlölj… mert én akár hogy is akartam, nem tudtalak gyûlölni. Most sem tudlak…

-       Ne játszd az agyad Jedi! – dörren rám, de közbevágok.

-       Miattam bántott, ugye? – ismét elcsendesedik – Mert ostoba vagyok, és azt hittem, ha elmenekülök, az mindent megold… de csak még mélyebb lett a gyûlöleted.

Szavaimat hallva elfordítja a fejét. Szótlanul ülünk egymással szemben. Legszívesebben a karjaiba roskadnék, de attól tartok nem lenne rá vevõ. A szám elé kapom a kezem, hogy magamba zárjam újabb és újabb szeretetéhes szavaim.

-       Annyira nem lehetsz ostoba, hogy nem tudod, hogy az új mestered miatt vagyok itt, igaz?

-       Nem… - válaszolok. – Elég egyértelmûen a tudtomra adtad…

-       És mik a terveid, végignézed, ahogy elpusztítom? – kérdi komoly tekintettel.

-       Nem fogom végignézni. – vetem oda komoran.

Visszadõlök az ágyra, s lassanként elnyom az álom. Még hallom a lépéseit, mászkál, de már nem fogom fel mit is csinálhat.

___

Elindulunk. Tovább kell mennünk, ha ki akarunk jutni ebbõl az átkozott „temetõbõl”. Most én megyek hátul. Egészen friss vagyok. Jól aludtam, kipihentem magam.

Reggel óta nem szól hozzám, én sem hozzá. Némák vagyunk. Nem is tudom, mit mondhatnék neki. Nem akarom még jobban felzaklatni és nem akarom, hogy megint dühös legyen rám.

-       Valakik jönnek… - motyogom váratlanul.

-          - Sithek. – teszi hozzá. Háttal áll nekem, feszít a tudat, hogy nem láthatom az arcát.

Nem mozdul. Mégis miért nem mozdul? Õket várja. Elfelejtette, hogy én… hogy ha meglátnak, tudni fogják.

-          - Ne félj. – a hangja szokatlanul lágy és megnyugtató. Mire készül?

Nagy levegõt veszek, alig bírok parancsolni lábamnak. Legszívesebben már elfutottam volna. Legalább hárman jönnek, nem bírok el egyszerre hárommal.

Valamiért mégis bízok benne. Átkozott együtt töltött évek… akkor verhet át amikor akar.

Már õk is éreznek bennünket. Engem biztosan. Érzik a kételyem és a félelmem. Kardomra csúsztatom a kezem.

-          - Uralkodj már magadon, velem vagy ne feledd! – jelenti ki. Még mindig nem néz rám, de nincs is rá szükség.

Ezek a szavak… valóban kissé megnyugtattak. Közelebb lépek hozzá, de a kezem még mindig kardomon pihen.

-       Azt add ide- fordul felém. Értetlenül nézek rá. – A túszom leszel…

-       Mégis miket képz…

-       Ha most elmenekülsz, nem tudom majd megállítani õket, utánad fognak menni. – vág közbe – nem biztos, hogy elbírok hármukkal. Nem ismerem az erejük.

Szótlanul kezébe csúsztatom a kardom. Crovan most õrjöngene, ahogy Akren is. Én ostoba a kezébe adtam az életem. Bízom benne, de nem tudom mire föl. Talán azért mert szeretem. Seran te idióta…
Legszívesebben visszapörgetném az idõt, de már késõ.

Egy… kettõ… három… Négy.

Négy szürke alak rajzolódik ki a sötétlõ folyosó árnyékai között.
Hát végül mégis õ gyõzött, szinte azt tesz velem, amit akar… de ha azt hiszi, hogy bármit megtehet, téved.

Téved, mert ha kell, halálomig küzdök. Mert erõs vagyok én is…

Elmélyülten nyitom fel a markolat fedelét, mikor látom, hogy az ajtó lassan nyílni kezd. Istenverte nyílászáró, nem is értem, miért ezt a régi vackot használták itt. Cseppet sincs rusztikus hatása a fémgumó közepén.

Feltápászkodok, majd odalépek, hogy behajthassam. Legnagyobb tragédiám pedig, hogy bepillantok a résen keresztül. Az ösztöneim ordítanak, mikor meglátom a meztelen nõt. A karcsú derekát, a gömbölyû fenekét. Utoljára a tekintetével találkozok. A francba, teljesen elrévedtem rajta! Hirtelen magamat látom, ahogy a vízpermet alá lépek, és a derekára markolva a falnak döntöm. Az ölemet a fenekéhez nyomom, az egyik kezemmel a keblét markolom, a másikkal a combját, a lábai közt rejtezõ titkot próbálom megérinteni.

Eltávolodok az ajtótól, majd behajtom, ahogy eredetileg is akartam. Csak azért álltam fel, hogy ne gondolja, aljas módon meglesem, most mégis a saját csapdámba estem, mert egy kukkolónak tarthat.

Morogva ülök vissza a kardomhoz, és javítom ki az apró hibát, amit már felfedeztem a fémborítás alatt. Hallom, ahogy nyílik az ajtó, majd kisétál.

- Legalább tetszett, amit láttál? – kérdi hirtelen.

Meglep a kérdés, de próbálok úgy tenni, mint akit cseppet sem izgat a dolog, pedig… a látvány igencsak megkaparta a békésen nyugvó felszínt.

- Fogjuk rá – rántom meg a vállam.

Durcásan ül le tõlem távolabb, a ruháját babrálja. Megforgatom a szemeim, majd felállok.

- Te is lezuhanyozol? – néz fel rám.

- Igen – felelem.

- Ne félj, nem fogok leselkedni – motyog az orra alatt.

Nem felelek, csak besétálok. Behajtom az ajtót, úgyis tudom, hogy megint ki fog nyílni. Ócska vacak.

Levetem a ruháim, a földre szórom a koszos darabokat. Ásítva nyitom meg a csapot, majd hunyom le a szemeim. Langyos vízpermet zúdul a bõrömre, hangtalan sóhajtok, ahogy kövér vízcseppek gördülnek le a testemen. Már hiányzott.

Nem idõzök ott soká, pedig szeretem, mikor a forró víz körbeölel. Talán erre szakítok a legtöbb idõt. Sem az evést, sem az ivást nem részesítem ekkora elõnyben. Azt úgyis muszáj, sosem élvezem.

Magamra kapom a palástom, majd kisétálok. Seran még mindig ott gubbaszt. Hunyorogva bámulom, ahogy lassan felemeli a fejét. Gondosan kikerül a pillantásával.

- Mi az, nem láttál még ilyet? – kérdem.

Látom, ahogy nagyobb levegõt vesz, majd szóra nyitja az addig összepréselt ajkait.

- Semmi közöd hozzá!

Felszalad a szemöldököm. Hm, ahogy sejtettem. Leoldom a palástot magamról, majd hagyom, hogy a fekete anyag lecsússzon rólam. A ruha surrogva hanyatlik a földre, Seran tekintete pedig önkéntelenül is rám vándorol. Szinte érzem, ahogy végigvezeti a tetoválásaimon, élvezem. Hirtelen azonban oldalra kapja a fejét, a kezével úgy csinál, mintha kitakarna a képbõl.

- Mit mûvelsz, eszednél vagy?!

Hm, ez némileg meglep. Abban reménykedtem, hogy azért szebb látványt nyújtok, mint egy sarlacc. Úgy látszik, tévedtem.

- Így legalább egálban vagyunk – forgatom a szemeim.

Lehajolok, majd a derekam köré kötöm a fekete anyagot. A ruháimból nagyjából kimostam a vért, talán megszárad. Hátat fordítok a lánynak, mintha ott sem lenne, majd leguggolok, hogy elrendezzem a fekhelyem. Biztos, hogy nem fogok vele egy ágyban aludni. Szívem szerint kitúrnám, de akkor én lennék távolabb az ajtótól, és holt biztos, hogy nem kapcsolna idõben, ha ránk támadna valami.

- Mik ezek a hátadon? – hallom meg hirtelen a hangját.

Mi az, már nem vagyok olyan szörnyû??

- Bõr... meg izmok – fintorgok magam elé.

- Tudod, hogy mire gondolok.

Nem felelek. Nem akarok, és nem is fogok. Miattad vannak azok ott. A te befolyásod miatt döntött úgy a mester, hogy a halálomig kínoz. Rajtam vezette le a haragját, a te tetted miatt borult el az elméje.

- Sidious volt, igaz? – kérdi.

Lassan leülök a földre, a hátam a falnak döntöm. Itt nincs annyira hûvös, a meleg víz párája felforrósította a levegõt. De lehet, hogy valami egészen más.

- Miért hagyod, hogy bántson? Miért szenvedsz egy olyanért, aki…

- Jobb lenne, ha a szádat evésre használnád, nem arra, hogy szent beszédet tarts nekem… jedi – sziszegem.

Meghökken, még az ajkai is elnyílnak. Lassan lehajtja a fejét, majd szó nélkül az egyik csomagért nyúl. Végre…

Lehunyom a szemeim, megpróbálok kikapcsolni egy kicsit. Túl fárasztó az ittlét, az egész küldetés… és még fel sem merült bennem a gondolat, mi lesz, ha sithekkel találkozunk. Biztosan bántani akarják Serant. Hiszen én is meg akartam ölni. Igaz, õk nem tudnak az árulásról, de lerí róla, hogy jedi. Meg fogják ölni, ha nem védem meg…

Miután evett, maga köré gyûjti a holmijait, aztán rám néz. Lassan oldalra billentem a fejem.

- Valami baj van?

- Ki alszik az ágyon? – kérdi.

Meglep a kérdés, mintha nem tudná.

- Te – felelem nemes egyszerûséggel.

- Akkor te õrködsz? – kérdi a ruháját gyürködve.

- Bravó – sóhajtok fel.

Látom, ahogy összevonja a szemöldökeit, majd felmászik az ágyra. Önkéntelenül is megbámulom, reménykedve, hogy elõbukkan pár csábos rész, amin legeltethetem a szemem. A kis fürdõszobai afférunk felébresztette az alvó oroszlánt. Nem gondoltam már hónapok óta nõre. Azt sem tudom, mikor szeretkeztem utoljára, de most valahogy benyomakodott a tudatomba, és úgy esz belülrõl, mint egy féreg. Régen is… ostobaság lenne tagadni… gondoltam rá, hogy õ meg én. De sosem vetemedtem arra, hogy meglessem. Hogy valami valóságos égjen a tudatomba. Mindig csak képzelegtem… azt is akkor, mikor egyedül voltam. És csak azért, mert õ volt az egyetlen nõ az életemben. De most… most egészen más a helyzet.

Lassan elfekszik, magára húzza a régi takarókat, amik az ágyon voltak. Sóhajtva simítok végig a fejemen, a szarvaim végigkaristolják a tenyerem. Komolyan undorodik tõlem?

- Segítsek? – csusszan ki a jókedvem.

- Nem! – mordul fel. Leugrik, a rácsot méregeti, majd elõkapja kardját. Csak bámulom és bámulom...

Jellemzõ. Nem adja fel. Sohasem láttam még, hogy feladna bármit is, s nagyon tisztelem ezért.

- Mássz be! – parancsolja...

- Mi?! - kérdezem meglepetten. Nem úgy volt, hogy nem válunk ketté...

- Mássz be ...

- De miért?? – Hirtelen megszédülök... nagyon sötét. Nem szeretem a sötét helyeket.

- Látod azt? – mutat az elõttünk feszülõ ajtóra.

- Igen, egy raktár, de miért nem az ajtón át megyünk? - próbálom lebeszélni...

- Mert el van torlaszolva . - kapom a választ.

Mert aztán a torlaszt sokkal macerásabb lenne megbontani...

- Miért nem te mész? – méregetem...

- Mert nem férek be .

- És te?

- Én majd itt várlak – rántja meg vállát.

Bezzeg ilyenkor fel lehet rúgni a szabályokat. Ha a te ötleted megvalósítása a cél, akkor nincsenek korlátok... makacs vagy még mindig Khameir. Épp olyan makacs, amilyennek megismertelek. Megint nekem kell engednem...

Elrugaszkodom, s lendületesen húzom fel magam a szellõzõbe, ám egyszeriben a fenekemre markol, s feltol.

- Eressz, megy egyedül is - morgom. Mintha nem tudná, hogy ebben jó vagyok. Nem értem, a fejem mellõl elkapja a fejét, de a fenekem habozás nélkül megfogja...

Végigmászok a szûk feketeségen. Levegõt venni is alig merek. Itt még hidegebb van, mint bárhol máshol. Próbálok nem nagy zajt csapni, de a vetemedett vasdarabok úgy zörögnek alattam, akár egy bantha alatt. Kisvártatva meglátom a kijáratot. Igen, ennek a rácsnak a raktár felett kell lennie.

- Bent vagyok! – semmi reakció, de lépteket hallok az ajtó túloldaláról... - Itt vagy?! – kiáltok ismételten.

- Nem – morogja. Mégis honnan tudnám, ha még válaszra sem méltat.

- Lehetnél kicsit kedvesebb is, nem gondolod?

- Igyekezz! – hallom, ahogy az ajtónak dõl.

Vajon mik a tervei ezek után. Vajon mi lesz, ha kijutunk? Fojtatjuk onnan ahol abbahagytuk? Meg kellene szöknöm, csak úgy élhetem túl. Õ egy sith, Sidius eddigi legjobb mûve... és õ volt az egyetlen barátom. Vele kell maradnom.  Akár mi is történt, akár mennyire is gyûlöl, én szeretem.

- Találtam pár katonai csomagot! Szerintem nincs semmi bajuk! - már megint semmi válasz... - Maul?

- Hozd õket! - ez a dirigálás az agyamra megy...

Egy pillanat alatt visszakapaszkodom a szellõzõbe. Mondtam, hogy megy egyedül is...

Elindulok, recsegve haladok a kivezetõ utat keresve. Jobban megnézve elég sok járatot észlelek magam körül. Kezdek nyugtalan lenni.

Valamit meglátok... valami világosat a szellõzõ Maul által rögtönzött kijáratának túlsó végénél. Megállok, s megpróbálom jobban szemügyre venni.

- Seran? – hallom, ahogy Maul közeledik. Hirtelen az a valami is megmozdul.

- MAUL! – sikítok fel. Alig férek el, görcsösen nyúlok kardom után.  Ám lassú vagyok, mivel alig férek el a szûk járatban. Az a valami viszont veszettül gyors. Hallom ahogy éles karmai õrjítõ hangot hallatva csiszolódnak végig a járat fémfalain...

- Hagyj békén!! – kiáltom.

Még mielõtt elérne szikrázó vörös fény tör elõ úgy fél méterrel elõttem, a szellõzõ aljából. Maul...

a lény pont belerohan, s iszonytató sikolyt hallatva válik ketté. A vöröses fénynél szemügyre véve látom, hogy valaha még egy gyermek lehetett.

Rosszullét kap el, ki kell jutnom... õrülten tapogatózok, s kaparom a fémet, majd zuhanni kezdek.

Mire feleszmélek Maul karjaiban vagyok, s tépve markolom mellkasán a ruhát.

- Maul! – szólalok meg, de még magam sem tudom mit mondhatnék.

- Még élsz – mordul fel közömbös hangon, ám hitelét veszti ahogy ijedt szemeit ajkaimon felejti.

- Tegyél le - suttogom komoran, ám kezem még mindig felsõjét markolja. Teste kellemes meleggel áraszt el a hideg szellõzõcsatorna után. Legszívesebben örökké így maradnék...

Elengedem. Óvatosan, elõrehajolva talpamra állít, majd összeszedi a dobozokat.

- Egy gyermek volt. - jelentem ki olyan halkan, mintha nem is neki mondanám. Hirtelen megáll mozdulatában, s felém fordítja keserû tekintetét.  Csak néz szótlanul, ismerem ezt a nézést, tudom, hogy jobb ha nem kérdezek rá...

- Bent, az üvegajtó mögött is gyerekek voltak, ugye?

Bólint egyet, majd elfordul.

Nem engedett be, mert tudta. Tudta, hogy ez a gyengém. Tudta, hogy képtelen vagyok elviselni. Jól ismer...

Némán elindulunk a sötét folyosón.

___

Végre lepihenünk. Mohón nyúl az egyik doboz után. Felbontja, s fintorogva mered rá, de kisvártatva enni kezd.

Egy kisebb szobában húztuk meg magunkat. Mérvadó volt, hogy ide nem vezet szellõzõakna, s csak egy bejárata van. Hálószoba lehetett. Jobb falának egy lehajtható ágy feszül, bal oldalról pedig mosdóhelység nyílik, csappal és zuhanyzóval.

Igazán otthonos, leszámítva a mocskot.

- Enned kéne. - Jelenti ki szinte parancsolóan. Szemében azonban aggodalom villan. Nem tudom eldönteni, vajon félt-e, vagy csupán fél, hogy még jobban terhére leszek. Nincs erõm ilyenekkel foglalkozni, borzasztóan elfáradtam.

- Amíg eszel lemosakszom... - mondom elgyötörten.

- Nem hallod, enned kéne! Mióta itt vagyunk nem ettél- ripakodik rám.

Jól esik azt hinni, hogy értem aggódik. Rámosolygok, ez összezavarja. Szeretem ezt csinálni.

- Nem vagyok éhes. Pihenek, és utána megeszem, de most nagyon fáradt vagyok... - magyarázkodom, morog valamit.

Rá sem nézek. Beveszem magam a fürdõhelységbe.
Levetem a köpenyem, s felakasztom. A kilincshez nyúlok, törött. Behajtom az ajtót nem tudok jobbat. Szégyellõs vagyok, mindig is az voltam. Talán mert mindig is férfiak közt éltem.

Lassan levetkõzöm, szépen, komótosan. Ruháim összehatva a csap tetejére pakolom. Egy része tiszta vér és latyak, ki kellene mosnom. Láttam kint, az ágyon rongyokat... éjszakára jók lesznek.
Teljesen meztelen vagyok, belépek a nyirkos zuhanytálcába. Remélem van meleg víz.

Lopva pillantok a résnyire nyitott ajtóra.Nem is tudom mi lenne jobb, ha ott állna, vagy ha nem... Zavarba jönni, az jó lenne? Vagy tudni, hogy nem érdeklem... istenem, mégis hogy akarom érdekelni.

Megeresztem a vizet. Jéghideg. Érzem ahogy egész testem megfeszül tõle. Lassan melegszik. Felnézek a rozsdás zuhanyrózsára. Hagyom, hogy eláztasson, hajam bársonyként tapad testemre. Testemrõl lassanként leázik a testemre ragadt vér.
Kezem az immár feldagadt sem fájdalmasan lüktetni kezd.Elnézek a vállam felett, egyenesen az ajtó irányába. Úgy képzelem ott áll, áll és néz. Kinyitom a szemem, s szám elé kapva próbálom magamba fojtani ijedtségem.

Ott áll, észrevette, hogy észrevettem, de nem tud mit kezdeni így sem. Talán túl büszke hozzá... Mint mindenhez. Szemét szûken, kábultan vezeti végig tagjaimon.  Ajkai szétnyílnak, s tétova remegésbe kezdenek.
Elönt a szorongás, nem akartam ezt, nem így akartam... félek, nagyon félek. Most mi lesz, bármi is, az biztos, hogy nem jó. Nem, ez már nem testvéri szeretet, és ez a legszörnyûbb átok, ami érhet minket. Még a halál is könnyebb lenne.
Majd hirtelen eltûnik...

Kimászom a zuhanytálcából, s megtörlöm magam. Már trikóban és alsónemûben állok, köpenyem a derekamra csavarom. Véres nadrágom, s felsõm a csapba tartom, s mosni kezdem.

Dolgom végeztével a fogasra akasztom õket, s az ajtó felé nyúlok.  Nem merem kilökni. Nem merek a szemébe nézni.  Tudja, hogy észrevettem... reagálnom kell rá, de nem akarok.

Kilépek, a földön gubbaszt, s fénykardjával babrál. Nem bírom ki, kitör belõlem a kíváncsiság. Kíváncsiság, hogy mit mond majd...

- Legalább tetszett, amit láttál?- Kérdezem, de nem nézek rá.

Ahogy kimondom, megbánom.

- Seran! – kiáltok fel, mikor hirtelen valami mást is észlelek rajta kívül.

Elsõ látásra azt mondanám, ember, de jobban megnézve, valami egészen más támad rá. A szürke folt kettéválik, mindkét lény a lány húsára éhezik. Azt hiszem, sejtem, mi lehet. Gyorsan elõkapom a kardom, majd kettéválasztom a testüket.

- Próbálj már meg egy kicsit jobban koncentrálni! – mordulok rá.

- Rendben, bocsánat... de a droid nem jelzett semmi élõt... – védekezik.

- Talán mert nem is élt... – gondolkodok el.

Ahogy nézem az élettelen testet, felismerem a jegyeket. Most már egészen biztos.

- Megsérültél? – kérdem tõle.

Attól tartok, ha komolyabban, meg is fertõzõdhetett.

- Ez tényleg csak egy karcolás. – feleli.

Nem figyelek rá, a figyelmem sokkalta inkább leköti a sötétség. Vajon hány ilye lapulhat még? Min élhetnek? Azokon a fura lényeken, amik megtámadtak minket? Nem tudom.

- Elfáradtam.

Én is, jobb volna ledõlni valahová. Talán alhatnánk is egy keveset, mielõtt élelem után nézünk. Ezeket nem kalkuláltam bele.

- Az jó lesz? – bökök egy ajtóra.

Kisebb fajta terem, jól megleszünk odabent. Remélem…

Nekifeszülök a fémnek, majd nyögve feltépem. A fajtám gyorsan gyógyul, ellenálló, már nem fáj annyira a mozdulat, mint tegnap. Elharapom a nyögést. Legalább lázam nincs.

Hunyorogva pillantok a terembe, ám a lélegzetem is elakad. Ezek a lények… ezek… Négy apró, 8 év körüli gyermek, csövek lógnak a testükbõl. A legszélsõ zabrak, még a szarvai is alig kezdtek nõni.

- Mi az, mi van ott? – lép mellém.

Hirtelen a dereka felé nyúlok, majd magamhoz húzom, így jobb híján az arcomat bámulja a holttestek helyett. Tudom, mennyire érzékeny rájuk. De… mit érdekel ez engem? Nem értem. Nem vagyok szamaritánus, honnan ez a fene nagy jóindulat…

- El kell tûnnünk innen, de gyorsan – jelentem ki.

Elengedem, pedig jól esett a meleg, ami a testébõl árad. Ezen a hideg, kietlen helyen könnyen ragaszkodik hozzá bárki. Nem érzem miatta mindenhonnan a halál fenyegetését.

Megpillantok egy liftet, így a derekánál lököm meg oda. Nincs jobb ötletem, kizárt, hogy lényekkel volna tele.

- Másznunk kell – nézek le rá, miután feltártam a sötétséget.

- Abban jó vagyok... – húzza ki magát.

Lehet, emlékszem, de nem így. Látom rajta, hogy fáradt, hogy legszívesebben lerogyna valahová, és aludna. Már ismerem a gesztusaid, Seran, ezt ne felejtsd el.

- Meddig bírnád? – döntöm el a fejem.

- Tessék? – hökken meg.

Megforgatom a szemeim, majd a felvonó drótjáért nyúlok. Megrántom, de nem történik semmi. El fog bírni… remélem.

- Gyere ide – sóhajtok fel, majd intem magamhoz.

Muszáj lesz, ha túl akarom… túl akarjuk élni.

- Mire készülsz? – ráncolja a homlokát.

Nem felelek, csak elkapom a karjait, majd a hátamra rántom. Felsikkant, ahogy a mellei nekem nyomódnak, ám a lábaival átkulcsolja a derekam. Mosolyogva hajol az arcom mellé, majd érinti hozzám az övét. Fintorogva rántom el a fejem, majd pillantok fel a drótra. A sötétség elnyeli.

- Nem gondoltam volna, hogy tudsz ilyen kedves is lenni – incselkedik.

Nem felelek, elkapom két kézzel a kötelet, majd felhúzom magam. Felszusszanok, ahogy megérzem a tompa fájdalmat a felkaromban. A lábaimat a járat falának támasztom, majd felfelé kezdem húzni magunkat. Seran a mellkasom ölelve simul hozzám, nem mozog, hogy ezzel is segítsen.

- Mekkorát eshettünk? – kérdi, az ajka szinte súrolja a fülem.

- Fogalmam sincs – préselem ki magamból.

Körülbelül két emeletet mászok még, a karjaim kezdik felmondani a szolgálatot. Ennyire még nem vagyok jól.

- Itt jó lesz? – kérdi, majd leoldja a derekáról a fénykardját.

- Igen – krákogom.

Bólint, majd megvillan elõttem a kard kék vége. Belemártja a fémbe, ami úgy olvad meg a pengétõl, akár a Napon felejtett vaj. Egy jól irányzott rúgással betöröm a választékot, majd megfordulok, hogy Seran lemászhasson rólam. Elenged, majd lassan eltávolodik tõlem. Hallom, ahogy a csizmája talpa a hideg kövön koppan. Elrúgom magam a szemközti faltól, majd én is odakint érkezem a földre. Megrázom a karjaim, majd rá pillantok. Mosolyogva teszi el a kardját.

- Köszönöm – fogja meg a vállam.

Felvonom a szemöldököm, majd elhúzódok tõle.

- Gyere, ha nem akarod, hogy felzabáljanak.

- Futás – kuncog fel.

Futólag felsimít a hátamon, amitõl kiráz a hideg. Furán viselkedik, mitõl ilyen lelkes?? Összezavar… hiszen csak egy áruló.

***

- Maul, mi a fenét csinálsz? – kérdi tõlem.

Morogva csimpaszkodok a szellõzõ rácsán, ám leginkább egy függeszkedõ ewokhoz hasonlítok. Morogva rugózok, de nem akar elszakadni a fém az ágyától.

- Segítsek? – kuncog fel.

- Nem! – mordulok rá, majd leugrok.

Túl alacsony vagyok én ehhez. Morogva vésem ki a kardommal a rácsot a helyérõl. Seran a szája elé tett kézzel leplezi, milyen jól mulat. Tudomást sem veszek róla.

- Mássz be! – mutatok fel a résre.

- Mi?!

- Mássz be – szegem le az állam.

- De miért?? – fakad ki.

- Látod azt? – mutatok a szemközti ajtón lévõ jelre.

- Igen, egy raktár, de miért nem az ajtón át megyünk?

- Mert el van torlaszolva – fintorgok.

Elkomorul az arca, ahogy méreget.

- Miért nem te mész? – kérdi.

- Mert nem férek be – csücsörítek ráncolt homlokkal.

A száját harapdálva nézi a sötét lyukat, majd végigtörli a képét.

- És te? – sóhajt fel.

- Én majd itt várlak – vonom meg a vállam.

Morogva ráz fejet, majd kapaszkodik fel a szellõzõbe. A fenekénél fogva tolom be, hallom, ahogy morog az orra alatt. Halványan elmosolyodok. Hallom, ahogy zörögve megindul elõre, a szememmel végigkövetem az útján a lezárt raktárig. Pár perc múlva az ajtón túl a földre huppan.

- Bent vagyok! – morogja.

A raktár elé sétálok, majd a vállam felett hátra pillantok. Nem árt oda is figyelni.

- Itt vagy?! – kiált ki ismét.

- Nem – morgok oda.

- Lehetnél kicsit kedvesebb is, nem gondolod? – hangzik a hangja kicsit távolabbról.

- Igyekezz! – vetem a hátam az ajtónak.

Halk motoszkálást hallok, gondolom, épp étel után kutat. Sóhajtva hunyom le a szemeim, és próbálok pihenni egy kicsit. Ha közeledik valami, úgyis csak egy irányból tud felém törni. Akkor pedig meghal.

- Találtam pár katonai csomagot! Szerintem nincs semmi bajuk!

Sejtettem, azok évtizedekig elállnak. Talán jó lesz valamire, nem halunk éhen.

- Maul?

- Hozd õket! – szólok neki.

Újból motoszkálást hallok, hamarosan pedig a szellõzõ dübörög a karjaitól. Hallom, ahogy közeledik a rés felé, majd megáll. Felvonom a szemöldököm, és felpillantok az üreges fémre.

- Seran? – lököm el magam a faltól.

- MAUL! – sikít fel.

Hirtelen távolabbról is hallok valamiféle mozgást. Gyors, nagyon gyors, egyre közelebb ér hozzánk. Seran sikolya visszhangzik a szellõzõben, minden izmom megmerevedik. Mit csináljak?!

- Hagyj békén!! – kiáltja.

A járat túl szûk, hogy felmásszak, ám ahhoz is, hogy megvédje magát. Ki van szolgáltatva, bármi is legyen odafent. Morogva oldom le a kardom az oldalamról, majd rohanok pontosan a lány alá. Hörgõ hang hatol át a réseken, nyál csepeg a csavarok szegélyénél. Itt van. Lendületbõl ugrok fel, majd vágom a kardom a szellõzõ aljába. Hangos visítást hallok, érzem, ahogy minden szétmállik odafent. Bármi is volt ott, vége van. Kihúzom a kardom, majd visszacsatolom az övemre. A nyílás szájához lépek, mert több fémdoboz is a földön landol. Seran õrülten kapar, hogy kijusson a szellõzõbõl, így kipottyan a résbõl. Még mielõtt a földre zuhanna, elkapom. Zihálva markol a ruhámra a mellkasomon.

- Maul! – kapja fel a fejét.

A szíve õrült iramot diktál, érzem, ahogy az én mellkasomon dörömböl. A szemei rémülten csillognak, az ajkai is elnyílnak, ahogy levegõ után kap.

- Még élsz – forgatom meg a szemeim.

A kezét fogom, hagyja, és ez nagyon jól esik. Borzasztóan, és legalább annyira összezavar.Mindig is erõs, biztos keze volt. Most kesztyûn keresztül is érzem, hogy ég a láztól...egy ember már rég belehalt volna egy ilyen sérülésbe.

- Gyere! - fogja meg a karom óvatosan, s felhúz.

Érzem ahogy teste összerezzen, s megfeszül. Bizonyára a fájdalomtól. Szegény... ha nem esek rá...

- Kha… Maul – adok hangot aggodalmamnak. Nehéz lesz hozzászokni az új névhez.

- Befelé – mondja, s úgy is teszek. Megvárom amíg leül a szekrény mellé, szinte összeesik. A vágást szorítja.

- Megnézhetem? - kérdem óvatosan.

- Hm? - szuszog, már nagyon kimerült lehet. Jobb lesz, ha sietek...

- A sebed. Úgy láttam, megint vérzik. Csak megnézem, jó? - mellékúszok, s odahajolok. Érzem ahogy végigjáratja rajtam a szemeit. Most nem csillog bennük a gyûlölet vörös lángja, sem a féltékenység keserû szikrája... fáradt és elgyötört, akárcsak õ maga.

- Ha utána békén hagysz - adja ki az ultimátumot.

Lehámozom róla palástját, és a ruhafoszlányt. Borsódzik a bõröm, ahogy újra, immár hideg verítékben gyöngyözõ mezítelen felsõ testére pillantok... ajkamba harapok.

- Egy kicsit szétnyílt.

- Ne mondd...

Bekötözöm, viszont valamit a lázzal is kezdenem kéne...  víz!

- A fenébe, elfogyott a vizem!

- Ott az enyém. - mondja, közben mintha mosolyogna...

Mint amikor a sivatagban edzettünk, olykor hetekig ott hagyott bennünket a mester. Elõször nekem fogyott el a vizem, s õ mindig adott...

- Hol van? - kérdem tõle.

- Az övtáskámban...

Óvatosan keresni kezdem. Lassan végigtapogatom az övét, sehol sem találom a kulacsát. Felnézek rá, s a tekintete zavarba hoz.. Nem tudom mit is rejt valójában, de zavarba hoz. Elhúzom a kezem.

- Nem találod?

- nem...

Benyúl a táskájába, ...majd hirtelen a combom alá.

- Mit csinálsz? - felugrok. Zavarom immár leplezhetetlen...

Egy fémpalackot húz elõ ruhája alól... úgy látszik kiesett.
Felém nyújtja, de megvonom a vállam.

- Innod kell a lázad miatt...

Beleiszik az üvegbe, majd újból nyújtja. Biztos azt hiszi azért nem fogadtam el... de buta vagyok. Elveszem, s látom, ahogy lehunyja szemét. Nem iszom bele, még szükségünk lehet rá. Ki tudja hol találunk legközelebb vizet... és ki tudja mikor hagy alább a láza.

___

- Ébredj! - lököd meg valaki...

- Maul? – nézek fel, õ az. Elõttem áll, úgy tûnik jobban van már: - El kell mennünk innen. És enni sem ártana.

Szédelegve állok talpra... nagyon hideg volt az éjjel, nem sokat aludtam. Fáradt vagyok, és fázom. Majd talán a séta felmelegít...

Ekkor jut eszembe, hogy maradt még egy kevés elemózsiám. Elõveszem, s óvatosan felé nyújtom.

- Hallom éhes vagy. - mosolygok.

 Bátortalanul elveszi, s nekilát... Nézem ahogy eszik, boldogság és megkönnyebbülés lesz úrrá lelkemen. Hamar végez is vele, ezt az adagot nem felnõtt férfira szabták.

- Emlékszel? Amikor kicsik voltunk volt, hogy nem bírtad megenni az adagod, ilyenkor mindig nekem adtad... - hiába... elragadtak az emlékek. Azok az átkos, de a maguk módján szép emlékek.

- Megbírtam volna, de neked nagyobb szükséged volt rá... - morogja, s elfordul.

Nem számítottam rá, hogy belemegy az érzelgõs kis játékomba. Erre meg aztán végképp nem. Nem szólok többet.

Elindulunk a folyosón, a droid után. Azt mondta menjek elöl, így is teszek. Feltételezem így nyugodtabb, mintha én lennék a háta mögött...

Alig látok ki a fejembõl, gyenge vagyok, mióta leszálltunk alig aludtam, azt is nyugtalanul. A folyosó egyre szûkül, s egyre sötétebb... megõrjít ez a sötétség!

- Seran! - kiált Maul.

Erõs lökést érzek, Maul az. A folyosó oldalának csapódom. Valamik a másik oldalról felém ugranak. Éles, hosszú karmokkal nyúlnak felém, bal alkarom arcom elé emelem, míg a jobbal megpróbálom elõhalászni kardomat.  Felesleges ideiglenes társam egy szempillantás alatt végez velük. Felsõm ujja tépetten lóg a bal karomon, nem sok híja volt.

- Próbál már meg egy kicsit jobban koncentrálni! - ripakodik rám Maul, tekintetében mégis megjelenik a leplezhetetlen aggodalom.

- Renedben, bocsánat... de a droid nem jelzett semmi élõt...

- Talán mert nem is élt... - Suttogja elgondolkodva. Kiráz a hideg.

Az egyik lekaszabolt lényre meredünk mindketten. Mintha pilóta egyenruhát viselne, ám többi külsõsége nem hajaz rá, hogy valaha értelmes lény volt... Végtagjai megnyúltak, nyálkás bõre elfehéredett. Erei kilátszanak alóla, akár egy csupasz droid vezetékei. Szeme tömény feketeség.

Felkapom a fejem, épp akkor, mikor õ. Tekintetünk találkozik az egyre sûrûbb félhomályban.

- Megsérültél? - kérdezi halkan.

- Ez tényleg csak egy karcolás. - hangsúlyozom ki mosolyogva. Szinte rám sem hederít, elkapja a fejét, s indulna tovább.

- Elfáradtam. - jelentem ki szomorú, megadó hangon. Sóhajtva áll meg, s körülnéz.

- Az jó lesz? - mutat rá egy kisebb üveges fémajtóra. Az üvegen egy nagy, csillag alakú repedés éktelenkedik, alig lehet belátni. Bólintok. Igazából teljesen mindegy.

Izmai megfeszülnek, ahogy nyögve belöki az ajtót. Már visszabújt a felsõjébe, de azon keresztül is jól látszik. Egy pillanat az egész, mégis egy örökkévalóságnak tûnik.

Hirtelen azonban hátrahõköl.

- Mi az, mi van ott? - lépek mellé, s már nyitnék is be, ám karjával elkapja derekamat. Odafordít magához, olyan könnyedén, ahogy a szél fújja el a homokot a Tatooineon. Ijedt tekintete görcsösen keresi az enyémet.

- El kell tûnnünk innen, de gyorsan. - Jelenti ki, de látom rajta, hogy nem tudja merre. Ez nagyon megrémít. Óvatosan elindul, tovább a folyosó vége felé. Ugyan kíváncsi vagyok, hogy mi lehetett odabenn, de habozás nélkül indulok utána. Túlságosan is kezdek megbízni benne. Lehet, hogy ez lesz a végzetem... de jólesik. Újra jólesik.

Egy lifthez érünk, nem mûködik. Egy csuklómozdulattal kifeszíti az ajtót. Úgy látom tényleg rohamosan javul az állapota. A liftakna rettenetesen mély...

- Másznunk kell. - kérdõen, kétkedõen néz rám.

- Abban jó vagyok... - vigyorgok, s közben azon rimánkodom, nehogy helyben összeessek...

- Lázas vagy – jelenti ki a nyilvánvalót.

- Jobban vagyok... – ülök fel - de nem ez a nevem...

- A mester megajándékozott egy újjal?!- hördül fel.

Ne merj így beszélni!

- Neked ahhoz semmi közöd Jedi! – bújtatom vissza a kezeim a kesztyûmbe..

Már nem éget az oldalam, az egész testem lángol.

- Khameir...

- Mondtam, hogy ne hívj így, szuka! Már nem ez a nevem... – ripakodok rá.

Érzem, ahogy haraggal telik a szíve, elkapja a karom, és maga felé ránt. Összeszorítom a fogaim, ahogy acsarkodva az oldalamba mar a fájdalom.

- Akkor mond meg, ki vagy... mi lett vele...

Hogy mi lett velem? Erre vagy kíváncsi?

- Nem én pártoltam az ellenséghez... te áruló kurva! – dühöngök.

Elhagytál, pedig azt hittem, kedvelsz! Elárultál, a mestert is, engem is, mindenkit! Az arcunkba köptél. De nem érdekelt, gyûlöltelek, és most is gyûlöllek.

A falba ütök, pont a feje mellé. Nem bántom, nem bánthatom. Nem akarom bántani. Érzem, ahogy távozik belõlem a düh, a helyét a keserûség veszi át. Bármit teszek… bárhogy cselekszem, sosem leszek olyan jó, mint õ. Sosem számítok majd eléggé… senkinek. Erre kárhoztattam, hogy mindig utolsó legyek. Mindenben.

Érzem, ahogy megfeszül, nem nézek rá, nem akarok. Nem bírok. Vészesen közel van, még az illatát is tisztábban érzem, mint eddig. Kimászik a karom alatt, majd kibújik az ajtón.

- Nem mondtam, hogy elmehetsz... - suttogom.

Valami nehéz telepszik a mellkasomra.

- Nekem Te nem parancsolsz. Se te, se senki más...

Hát persze. Te nem vagy olyan, mint én. Lehunyom a szemeim, csak a távolodó lépteit hallom. Nem akartam ezt. Rosszul vagyok, biztos a láz. Érzem, hogy felszakadt a sebem. Vérzik. Talán emiatt ránt vissza a kinti csatazaj a valóságba. Egy nõ töri rám az ajtót. Egy jedi, megérezhettem volna, hogy itt van.

A falnak vetem a háta, a sebe egyre jobban fáj. Már megint… Várom, hogy nekem rontson, hogy meg akarjon ölni. Megbánod, hogy idejöttél, jedi.

Mire észbe kapok, a két nõ egymásnak esik. Letaglózott Seran viselkedése. Engem… engem védett. Miután majdnem mazsolává aszaltam a fejét. Megvédett. Miért? Egyre inkább összezavar. Most sem támad, csak védekezik. Meg fogsz halni, Seran. Azt nem hagyhatom.

Kilépek a helyiségbõl, majd egy egyszerû mozdulattal lecsapom a háttal álló jedi fejét. A teste összecsuklik, mérhetetlen boldogság tölt el. Már kettõ. Majdnem szemtõl szembe. Ezúttal én voltam alantas.

Látom, ahogy a törékeny nõ sírni kezd. Gyûlölöm, ha látok egyet is. Mindig eszembe jut az anyám. Õ is sírt, mikor elszakítottak tõle. Már alig emlékszem az arcára.

- Akkor hogy szólíthatlak? – hallom meg a hangját.

Meghökkenek a kérdésen. Halkan sóhajtok, majd lassan, az oldalamra szorított kézzel leguggolok.

- Mondtam, hogy ne kószálj el.

Megtörli a szemeit, majd felpillant rám. Most valahogy… nem akarok rá haragudni. Szánom õt, olyan, mint én. Mennyit sírtam, mert a mester sosem akart elfogadni. Õt sem akarják befogadni, olyan számkivetett, mint én. Hogy nem köti más hozzájuk, csak a szükség. Mekkora balgaságot csináltál, Seran.

- Khameir – nyúl a kezem után.

Hagyom, hogy megfogja. Jól esik, hogy hûvösek az ujjai, még a kesztyûn át is érzem.

- Darth Maul – hunyom le a szemeim.

- Darth Maul – ízlelgeti.

Sokkal jobban szeretem, mint a régit. Nem emlékeztet arra a múltra… amiben õ is benne volt. Arra a gyászos, sanyarú múltra. Vége van, a mester már csak velem foglalkozik. Nincs más tanítvány. Hamarosan úgyis mester lehetek!

- Gyere! – húzom fel a karjánál.

Megint megérzem a sebembõl áradó fájdalmat, összeszorítom a szemeim. Bírd ki, bírd ki!

- Kha… Maul – rezzen össze.

- Befelé – bökök a helyiségre a fejemmel.

Engedelmesen besétál, így követhetem. Pazar már az ajtó sem nyújt védelmet. Kizárt, hogy felemeljem, mert ordítani tudnék minden egyes lépésnél. Leroskadok a szekrény mellé, még mindig az oldalam szorongatom.

- Megnézhetem? – kérdi halkan.

- Hm? – szusszantom.

- A sebed. Úgy láttam, megint vérzik.

Nem felelek, csak próbálom kizárni a fájdalmat a tudatomból. Megszûnik, nem létezik, nincs. Finom illat libben felém, megérzem egy másik test melegét.

- Csak megnézem, jó? – hajol fölém.

Lassan kinyitom a szemeim, majd felpillantok rá. Nem könnyíti meg a dolgom.

- Ha utána békén hagysz – emelem fel a karom.

Halványan elmosolyodik, és lassan széthúzza rajtam a palástom, amibe idõ közben bugyoláltam magam. Beharapja a száját, ahogy leemeli rólam az anyagot, majd lassan kiköti a sebet.

- Egy kicsit szétnyílt.

- Ne mondd – sóhajtok fel.

Megtörli az arcát, majd újabb anyagot hasít ki a köpenyébõl. Eldobja az elõzõt, majd az oldalamra köti a friss kötést. Megkönnyebbülten lélegzek fel, mikor végez. Nem akarom, hogy megint megégessen. Az pokoli volt.

- A fenébe, elfogyott a vizem! – csattan fel.

Lassan kinyitom a szemeim. Halványan elmosolyodok, ahogy a bosszús arcot figyelem. Megint olyan érzésem van, mint régen volt. Még minden rossz elõtt.

- Ott az enyém.

Igaz, nekem is kevés van. Most jut eszembe, hogy tegnap ettem utoljára. Ha jól számolom, nemsoká besötétedik. Hm, nem is érzem égetõ szükségét, hogy egyek valamit. Holnap viszont találnunk kell valamit.

- Hol van? – kérdi.

- Az övtáskámban – sóhajtok.

Mégis hol lenne?

Megérzem, ahogy lassan végigfuttatja az ujjait a derekamon. Utoljára akkor ért hozzám nõ, mikor Byssen voltam. Egy szõke hajú lány kényeztetett. Ember volt, mint Seran. Egyszerûen képtelen vagyok elviselni a zabrak nõk érintését. Taszítanak, nem érzem vonzónak õket. Velük ellentétben viszont az emberek… kicserepesedik a szám, ahogy felrémlik elõttem a kép, ahogy eltûnök a hófehér combok közt. Megnyalom a szám, majd Seranra pillantok. Zavartan bámul rám, majd lesüti a szemeit, és elhúzza a kezét. Nyögve húzom fel a tõle távolabb esõ lábam, majd lepillantok a kezére.

- Nem találod?

- Nem – motyogja.

Megforgatom a szemeim, majd benyúlok a táskában. Tényleg nincs itt. Akkor hol lehet? Körbenézek, majd a combja alá siklatom a kezem.

- Mit csinálsz? – pattan fel.

Nem felelek, csak a véres felsõ ruházatom alá nyúlok. Kihúzok egy fémszínû palackot, majd felé nyújtom. Biztos akkor esett ki a táskámból, mikor leroskadtam ide. Zavartan néz rám, majd vállat von.

- Innod kell a lázad miatt – bök rám.

Kettõt pislogok, majd beleiszok az üvegbe. Biztos nem bízik bennem. Ostoba. Újból felé nyújtom az üveget, bátortalanul veszi el. Lehunyom a szemeim, majd hátrahajtom a hideg szekrényhez. Szinte elolvad, ahol a hátam hozzá ér. Õrjítõ ez a forróság.

***

- Ébredj! – lököm meg a vállát.

Az éjjel váltottuk egymást az õrködésben, így én vagyok a kellemes, reggeli madárcsicsergés.

- Maul? – pislant felém álmosan.

- El kell mennünk innen. És enni sem ártana.

Ezzel egyidejûleg körülbelül a hasam is egyetértõen felmordul. 

- Hol a droid? - kérdem felszabadultan.

- Odakint. - Kapom a választ, de Khameir értetlenül ráncolja homlokát...

- Minden rendszernek van tartalék generátora, igaz? - megrántja a vállát, még mindig nem érti mit akarok. Ez furcsa módon boldoggá tesz.

- Arra gondoltam, a droid akkumulátorát rácsatlakoztathatnánk az aktiváló rendszerhez. Ha nem merült ki a generátor, lesz fény, és kijutunk innen...

Megkeresem – indulok el, ám váratlanul karon ragad.

- Nem válunk szét – látom ahogy a szemében bizonytalanság és bizalmatlanság vegyül... vagy csak képzelem. Nem is tudom...

- A szenzor nem jelzett semmit , itt a lehetõség! - mondom, s próbálom a tõlem telhetõ legkomolyabb arcot vágni. Vissza fogok jönni Khameir!

- Itt maradsz, vagy meghalsz – hörgi, némán bólintok.

Ezt nem kellett volna... hiba, hogy nem bízol bennem. Pedig megmentettelek, és ezek után sem. Szomorúan, s aggodalmasan kuporodok össze mellette. Érzem, ahogy elalszik... unottan nézek végig a szoba árnyas sarkain, majd a droid "szemével" kémlelem a folyosót...

Nem lankadhat a figyelmem!

___

- Khameir! Khameir, ébredj! - rázom meg láztól forró testét. Valami rémálom lehetett, kiabálni kezdett.

Kinyitja a szemét, s dühösen mered rám. Ezt igazán nem tudom mire vélni. Legalább ezúttal nem lök el...

- Lázas vagy. - jelentem ki aggodalmasan, s közben elkalandozok tetovált felsõ testén.  Még így, gyengén is erõtõl duzzad minden porcikája. Mindig is erõs volt, s ez mindig is nagyon tetszett...

Észrevéve magam zavartan elfordulok, s matatni kezdek övtáskámban.

- Jobban vagyok... - tápászkodik fel. - de nem ez a nevem...

- A mester megajándékozott egy újjal?!- vetem oda gúnyosan. Gyûlölöm Sidiust, s ezt még elõle sem fogom titkolni. Megérthetné, elvégre nem ismerek még egy embert, aki annyit szenvedett miatta, mint õ...

- Neked ahhoz semmi közöd Jedi! - veszi fel a kesztyût.

- Khameir... - kezdeném bizonytalanul, de közbevág.

- Mondtam, hogy ne hívj így szuka! Már nem ez a nevem... - ripakodik rám, elönt a méreg. Elkapom a karját és magam felé rántom.

- Akkor mond meg, ki vagy... mi lett vele... - Kérdezem, szemei lángba borulnak.

- Nem én pártoltam az ellenséghez... te áruló kurva! - tépi ki karját a szorításomból.

Az ökle a fejem mellett csattan. Az egész fal beleremeg. Nem tudok megszólalni... az ajkam reszket, akár csak a keze. Érzem, ahogy könnyek gyûlnek a szemembe, kézfejérõl elkezd csepegni a vér. Nem akarom, hogy lássa könnyeim.  Sohasem hagytam neki.

Villámgyorsan kipördülök karja alatt, s háttal neki megtörlöm szemeim...

 majd elindulok.

Nem, nem fog ez menni nekünk. Nekifeszülök az ajtónak, tolni kezdem...

Ütött volna meg, vert volna agyon,  de ezt végképp nem tudom hová tenni. Mi tarthatja vissza... túl akarja élni és szüksége van rám. Ezért nem ölt meg, csak ezért, ebben biztos vagyok... meg abban is, hogy õ már nem Khameir.

Számító, agresszív és kegyetlen. Jól döntöttél Sidius, õ sokall inkább alkalmas  terveid végrehajtására.

- Nem mondtam, hogy elmehetsz... - suttogja, de meg sem mozdul. Felé fordulok.

- Nekem Te nem parancsolsz. Se te, se senki más... - érzem, ahogy könnycsepp gördül le arcomon, villámgyorsan kifordulok az ajtón, s futni kezdek.

Fáradt vagyok, éhes és szomjas. Elegem van az egészbõl... mégis miért kellett ide jönnünk, mik vagyunk mi, szörnyirtók?

Hirtelen elakad valamiben a lábam... egy másik lábban. Hasra esek.

- Elõle menekültél, ugye? Én is érzem hogy itt van... - Frina az. Gúnyosan mered rám, átlép, majd a szoba fele indul. Megviseltnek tûnik, régóta bolyonghat már ebben a furcsa "katakombában". Mire feltápászkodom a mocskos, nyálkás padlóról, már a rozsdás ajtónál áll. Kiereszti kék fénykardját, s határozott mozdulattal berúgja az ajtót.

Odaszaladok...

- Ereszd le a kardod... megsérült - mondom erõtlenül. Akármi t is tett, nem lenne helyénvaló így megtámadni...

Khameir kételkedõ pillantásokat vet rám. Még mindig a falnál van, most háttal feszül neki. Látom rajta, hogy nincs jól. Mintha kivérzett volna a kötés...

Frina tudomást sem véve szavaimról elkezd közeledni felé,  Khameir megszorítja fénykardjának markolatát...

- Megsérült, nem hallod! - ordítom, s kardomból a fény villódzva tör elõ... - Tedd le a kardod. - ismétlem motyogva.

- Seran... hiába, kutyából nem lesz szalonna... - nevet gúnyosan, majd nekem ront.

Jaj ne, félreérti... nem, nem álltam át... Védekezem, egyre csak védekezem.

- Nem vagyok sith, a te oldaladon állok... ne csinálj ostobaságot! Ez nem méltó hozzánk... - gyõzködöm, meglepetésemre szavaim hatására a gúnyos arc még kegyetlenebbé torzul.

- Hozzánk, ugyan. Nem érdekel az igazságod, sem az, hogy mit mûveltél itt ezzel a sithtel! A mester nekem fog hinni, te meg jó leszel árulónak. Egy sith és egy áruló Jedi, két legyet egy csapásra. Viszlát padavan évek!

A szívemben harag és mély csalódás vegyül. Hogy lehet egy jedi ilyen számító... 

___


Most már nem tudom titkolni könnyeim. Felbugyogó forrásként öntik el arcom, akár a félelem a szívem.
Frina holtteste felett görnyedek. Az idõ szinte megállt...

Mit keresett itt? Miért támadt rám? Mit kellett volna tennem?

Ha rajtam múlik bele is halok, szinte az utolsó pillanatban csapta le a fejét... egy sith egy jedinek... és ami a legrosszabb, örülhetek, hogy élve megúsztam.

- Akkor hogy szólíthatlak? - kérdezem bátortalanul...

- Szállj le rólam, te mocskos kis szuka! – ordítom.

Legszívesebben artikulálatlanul üvöltenék. Borzasztóan fáj, az erõm pedig egyre fogy. Álmos vagyok, gyengülök, felzabál a sötétség. Elõször az oldalamból harapott ki egy darabot, de most… most egészben elnyel.

- Hagyjál, te képmutató kurva – mordulok fel, mikor felém hajol.

Nem kell a segítséged, nem kell tõled semmi! Már mindenem elvetted…

- Túl akarod élni, vagy hagyjalak itt? – kérdi.

- Takarodj innen... semmi bajom, csak egy karcolás – vetem oda.

Megpróbálok felkelni, de túl erõs a fájdalom. Nem nyöghetek fel, nem kiálthatok. Fintorogva igyekszem a felszínen tartani a fejem. Ha alábukok, végem, soha többé nem fogok lélegezni.

Látom, ahogy mozdul, eltépi a köpenyét. Még mindig nem tûnt el innen, talán meg akar fojtani. Kihasználja az alkalmat, és nem egy sithez méltón végez velem. Meg akar alázni… még utoljára. Gyerünk, rúgj belém, éreztesd, hogy te vagy a jobb. Elbuktam, megérdemlem.

Az oldalamra fordulok, majd a hasamra fekszem. Nincs erõm felállni, nincs erõm harcolni. Csak lihegek, mint egy légszomjas korcs. Látom, ahogy mellém guggol, majd elõveszi a kardját. Kék fény borít be, itt a vég. De legalább kard által halok meg. A sebem felé nyúl, pokoli fájdalom mar az oldalamba. Nyögve próbálok elhúzódni, de nem tudok. A testem nem engedelmeskedik nekem.  Hagyj békén… kérlek…

- Ez most fájni fog – jelenti ki.

Reagálni sincs idõm, érzem, ahogy a kardjának pengéje ropogósra süti a húsom. Nyögve marok a kezére, de az erõm fogytán. Fáj, nagyon fáj! Hagyd abba, elég!

***

Fáj. Sötét van, büdös van, és fáj. Hol vagyok, mi történt? Lassan minden eszembe jut. A járat, azok a lények, Seran… Igen, õ is. Megmentett. De miért? Túl akar élni? Nem, ahhoz nem kellenék. Zajt hallok oldalról, egy fénykard, megvakít a fénye. Megint azok a lények… és Seran. Gyorsan mozog, hamar végez velük. Milyen kecses, nem jedihez méltó a mozgása. Sokkal hatalmasabb erõknek kéne engedelmeskednie. Rosszul döntöttél…

Felém fordul, látom a szemében a furcsa ragyogást. Szinte rögtön megindul az irányomba. Visszahúzza a kardját, el is teszi. Nem akar megtámadni. Nem értem, miért? Megtámadtam, meg akartam ölni, õ mégis habozik.

- Jobban vagy? – kérdi.

Miért érdekel? Nem akarsz megölni? Életben hagytál, pedig kiszolgáltatott voltam. Nem értek semmit.

- Mondtam, hogy tûnj innen, Jedi – morgom.

Nem láthatja rajtam a zavarom. Nem akarom, hogy tudja, nem értem. Elfordítom a fejem.

- Ha jól vagy, akkor eltûnök – jelenti ki.

- Na, persze – morgom az orrom alatt.

Erõt veszek magamon, és kínok közepette, de felállok. Unom a kiszolgáltatott helyzetet. Felszisszenek, ahogy a ruha az összeégett sebhez ér. Még mindig pokolian forró, de nem szólok. A fogaim csikorgatva kezdek elõre lépdelni. A palástom és az alsóbb ruháim is teljesen eláztak a vértõl. Elegem van ebbõl a helybõl. Még fejvadász droidokat is szeretnék, hogy teljes legyen az öröm.

- Khameir? – lép utánam, és a vállamra fog.

Minden izmom megfeszül, az idegszálaim ordítják, hogy üssem meg, de gátat szabok az ingernek. Ennyi jár neki, ha már…

- El kell mennünk innen – préselem ki a fogaim közt.

Látom, ahogy felhúzza a szemöldökeit, majd elmosolyodik. Pokolian megalázó, de szükségem van rá, ha túl akarom élni. Egyedül nem megy. Egyedül elpusztulok. Ha segített kijutni, és az erõm is visszanyertem, majd megölöm. Igen, ezt fogom tenni.

- Láttam erre egy járatot. Szerinted kivezet? – kérdi.

Lehunyom a szemeim, majd halkan nyögve a derekamhoz nyúlok. Elõbb is eszembe juthatott volna.

- Nem tudom – krákogom rekedten.

Kiveszem a tokjából a kis droidot, és aktiválom. A fekete gömb szétnyílik, apró karok nyúlnak a levegõbe. Halk pittyegéssel emelkedik a levegõbe, majd halovány fénnyel kezdi pásztázni a járatot, amiben haladunk.

- Szonárdroid? – hökken meg.

Nem felelek, nincs erõm kiosztani sem, pedig az orra alá dörgölném a nyilvánvalót.

- Elmés, nekem nem jutott volna eszembe – mosolyodik el.

Felsóhajtok, majd elõveszem az apró szerkezetet. A képernyõje a sarkában betört, de még mûködik. Rossz a vétel, így hangyázik a kép, de tisztán látom, hogy nincs a közelben semmi. Egyelõre biztonságban vagyunk.

Megkönnyebbülten eresztem le a kijelzõt, a droid fénye mutatja elõttünk az utat. Kicsit olyan érzésem van, mint régen. Mikor magunkra voltunk utalva, ha a mester elutazott. Sokszor aludtunk együtt, vagy mentünk a városba alkatrészeket venni. Eleinte nagyon… kedveltem. Nem, inkább csak megtûrtem, nem éreztem azt a mardosó kétséget a létemmel kapcsolatban, akárhányszor ránézett a mester. Aztán jött a próba… a másik tanítvány. Azt mondta, hazudott, de tudtam, hogy nem. Tudtam, hogy Seran az a másik tanítvány, nem pedig egy egyszerû kreatúra. Talán nem az õ hibája, talán igen. Nem kockáztatok.

- Nézd, ott egy lépcsõ! – mutat elõre.

Felkapom a fejem, majd szemügyre veszem a fém fokokat. Jócskán benõtte a nyálkás alga, biztosan nagyon csúszik. Ez nem lesz jó.

- Menj elõre – bökök az állammal a lépcsõsor tetejére.

Felnéz rám, majd belekapaszkodik a korlátba, és lassan menetelni kezd felfelé. Az oldalamra marva fojtok el egy nagyobb nyögést. Még mindig pokolian éget. Valamit keresnem kell… de sürgõsen.

Magam is elindulok felfelé, a fokok mégsem csúsznak annyira, mint vártam. Hamar megmásszuk az emelkedõt, Seran odafent vár rám, mint valami…

- Jól vagy? – nyújtja felém a kezét.

Vicsorogva ütöm el. Nem kell megint megaláznod, te szuka!

- Csak segíteni akarok – forgatja meg a szemeit.

Nem kellesz. Nem TE kellesz.

- Oda be – morgom, majd megállok a folyosó közepénél.

Túl elõl és túl hátul kockázatos tábort verni. Amúgy sem tudjuk, mik ezek a helyiségek. Mindegyik fém ajtókkal vannak leválasztva a folyosókról. Akár az osztálytermek odahaza. Az egyik kevésbé rozsdás felé nyúlok, megmarkolom a fogantyúját, hiszen a kioldó rendszer már rég elavult. Elkezdeném húzni, ám az oldalamon húzódó seb fájdalmasan felugat. Nagyot nyögve vetem a vállam a fémnek, majd szorítom össze a szemeim.

- Khameir! – nyúl felém a nõ.

- Ne érj hozzám! – sziszegem dühösen izzó szemekkel.

Nem, ez így nem lesz jó. Képtelen vagyok mozogni, amíg kicsit be nem gyógyul. Csak pár nap… ki tudja, mi történik közben. Hogy a jedik elmennek-e, és a tervem kudarcba fullad. Talán… talán, ha elviszem a mesternek Serant. Akkor megkönyörül rajtam, igen! Büszke lesz rám, hogy elfogtam magát az árulót! Szeretni fog, amiért jó tanítványa vagyok!

- Majd én – lép hozzám, de félrelököm.

- Eredj innen! – mordulok fel.

Én vagyok a férfi, az én dolgom, nem a tiéd!

Lihegve lépek el az ajtótól, majd összpontosítok a rozsdás zárra. Elõrenyújtom a kezem, hagyom, hogy az Erõ átjárjon. Érzem, ahogy az elmém lassan elcsendesedik, az ajtó pedig hangosan zörögve megmoccan. Még egy kicsit… csak még egy kicsit! Nyikorogva feltárul az ajtó, mikor elfordítom a kézfejem. Seran a réshez nyomakodik, majd az ajtó peremének feszül. A hátával és a vállával nyomja odébb a súlyos fémdarabot. Õ befér, de nekem oldalvást kell fordulnom még így is. Nem baj, legalább nem lepnek meg.

- Hol a droid? – fordul felém hirtelen.

A homlokom ráncolva csücsörítek. Mit akar vele?

- Odakint – felelem.

- Minden rendszernek van tartalék generátora, igaz? – teszi csípõre a kezét.

Vállat vonok, nyilván. Kicsit erõsebben markolom az oldalam.

- Arra gondoltam, a droid akkumulátorát rácsatlakoztathatnánk az aktiváló rendszerhez. Ha nem merült ki a generátor, lesz fény, és kijutunk innen.

Felsóhajtok, majd bólintok. Ha van energia, akkor tényleg a hasznunkra válhat.

- Megkeresem – lép el mellettem, ám elkapom a karját.

- Nem válunk szét – sziszegem.

Nem hagysz egyedül így. És én sem hagylak téged. Elviszlek a nagyúrnak, nem fogsz meglépni.

- A szenzor nem jelzett semmit – rázza meg a fejét -, itt a lehetõség!

- Itt maradsz, vagy meghalsz – hörgöm.

Felsóhajt, majd beleegyezõn bólint. Halkan nyögve roskadok egy romos szekrény mellé. Most nézem csak, valami irodafélében lehetünk. Talán itt rögzítették a kutatás eredményeit, vagy a ronccsá tett betegek számát. Nem tudom. Sóhajtva tépem le magamról a ruhám, az oldalam a hideg fémhez nyomom. Még a lábaim is beleremegnek a megkönnyebbülésbe. A fájdalom szinte azonnal megszûnik, szabadabban mozoghatok. A fejem a szekrénynek döntöm, lehunyom a szemeim is. Jobb lesz. Így jobb lesz.

***

Sûrû a bozótos, alig tudok áttörni rajta. Lélekszakadva rohanok. Ne, nem akarok meghalni! Szuszogva lapulok meg az egyik bokor alatt, a fejvadász droid elhúz felettem. Megúsztam. Ismét megúsztam!

Elül a zaj, halkan emelkedek fel a nagy csendben. Valami fura érzés kerít hatalmába. Közeledik. Igen, ez Õ! Eljött értem, hogy megszabadítson!

- Mester! – fordulok felé.

Hatalmas erõ taszít a legközelebbi fának. Nyögve csapódok a kemény felületnek, érzem, ahogy a gerincem is beleroppan az ütközésbe.

A földre zuhanok, a növényeket markolva tápászkodok fel. Alig kapok levegõt.

- Harcolj! – sziszegi, majd felemeli a kezét.

Az ujjai végébõl villámok csapnak elõ, õrült fájdalom cikázik végig a testemen. Kiáltozok, hiszen a testem megbénul, nem tudok parancsolni vadul remegõ tagjaimnak. Fáradt vagyok, éhes vagyok, mester, miért kínzol?

- Harcolj! – üvölt rám.

Remegve állok talpra, majd rontok neki. Kard híján a puszta kezemmel kell kárt tennem benne. Ez a parancs. Kinevet, játszik velem. Ide-oda taszigál, a fáradtságtól teljesen lelassulok. Percekig kínoz, majd engedi, hogy a földre rogyjak. Hiába kapkodom a levegõt, az nem akarja megtölteni a tüdõmet. Elvesztem, meghalok!

- Szánalmas vagy. Nem vagy több mint egy féreg.

Fájnak a szavai. Miért mondod ezt?

- A másik tanítványom tovább bírta, mint te. Mert nem volt ilyen gyenge.

Felkapom a fejem, ijedten mustrálom az arcát.

- Másik? – nyögöm elkínzottan.

- Ostoba, azt hitted, te vagy az egyetlen? Hogy egy ilyen selejtre pazarlom minden erõmet? – kacag fel.

A szívem, az a lassan dobogó kõ most ezer darabra hasad. Én azt hittem… azt hittem…

- Khameir! Khameir, ébredj!

Zihálva nyitom ki a szemeim, eltûnik a mester, a rengeteg, a droidok serege. Csak Serant látom magam felett. A másik tanítványt.

Szavaim hallatára rám szegezi éles tekintetét. Azt dühös, féltékeny tekintetet mint kölyökkorunkban. Ez megnyugtat. Talán mégsem lesz olyan nehéz. Talán okkal történik mindez.

Akármelyikünket is éri el a végzet, méltó befejezés lesz.

Egyre sötétebb van, egyre hidegebb. Legalább köd nem homályosítja tovább sötétlõ alakját.

- Mégis futsz a végzeted felé? - kérdi, és igaza van. Ostobaság lenne azt gondolni, hogy nem így van. Itt ma nekem lesz végem, tudom. Talán már a templomban is tudtam...

de nem tehetem, nem hagyhatom cserben Akren mestert. Jedi vagyok és megvédem az enyéimet.

- Te futottál el elõlem – vágok vissza erõtlenül. Ismerem már annyira, hogy tudom, feladatát mindenfölé helyezi. Bele is halna ha nem ugorhatna egybõl Sidius parancsaira. Egy láncra vert kutya. Egy megvert, éheztetett kutya... de egy hûséges kutya.

Ám most a lánc kivételesen lazábbra van engedve...

- Látom, nagyon szeretnéd. - húzza apró mosolyra ajkait. Van benne valami, valami bizsergetõ... ez nyugtalanít.

- Nem! Én… nem! – fakadok ki. Nem lehet így vége... lennie kell még egy kibúvónak...

Nem. Már tudom ki fog meghalni, és nem akarom elhinni, hogy mindez hiábavaló volt. Mit tennél most Crovan? Te hogy tudtál távol maradni minden érzéstõl...

Kioldja a kardját. Vége. Innen már nincs visszaút. Szinte fáj, ahogy a két vörös penge elõtör. Tudom, hogy ezúttal az én életemért jöttek, s addig nem fognak eltûnni, míg húsomba nem vájják forró testüket. Követem a példáját. Két pengém halk susogással pattan ki. A szemébe nézek.

- Nem akarom ezt – nyomatékosítom halkan.

A vörösen izzó kard lágy kontúrt ad arcának a félhomályban. Szeme elidõzik a kezemen, majd felnéz, szemeit összeszûkíti.

- Erre akkor kellett volna gondolnod, mikor elárultál… jedi.

Szavai irtózatosan fájnak. Én õt... õt nem árultam el... nem árultam volna el soha. Crovant elárultam, ahogy Sidiust is, de õt nem.

Vajon hiányoztam neki... vagy csak a gyûlölet beszél belõle... bizonyára a gyûlölet. Elárultam a mesterét, elárultam a sötét oldalt... végre hibáztam, és végre megfizethet mindenért.

Nekem ront, testünk a kardokon keresztül egymásnak feszül. Sokkal erõsebb nálam, tolni kezd, majd ellök. Felém szúr, megégeti a hajam...

- Harcolj! – szavait szinte fel sem fogom. A testvérem volt. Mindig gyûlölt... de én szerettem. Szerettem, és amikor elmentem, azt hittem, hogy örül majd, hogy neki is jobb lesz így... hogy ... legalább egy kicsit... a sok szép emlék...

Újból lecsap. Gyûlölete egyre erõsödik. Ezek lettünk hát... ha az a sorsom, hogy halál és sötétség lebegje körül életem, inkább legyen vége most. Legalább te boldog lehetsz...

Khameir! – lököm el magamtól. Ennyi, vége. Leeresztem a kardom. Õ már nem a testvérem. Õ már nem Khamier. Egy elkorcsosult rabszolga, aki parancsra öl. Már értem, hogy miért volt féltékeny... nekem sohasem parancsolt senki.

Rá se nézek, nem akarom látni az önelégült képét, ahogy belém vágja kardját.

Valami nincs rendben... valaki még van itt..

Kinyitom a szemem és látom, ahogy Khamiert elõredönti egy rémséges kreatúra.

- Vigyázz! – kiáltom, s reflexbõl mozdul a kezem... a lény immár két darabban vergõdik.

Khamier meglepetten nézi a haláltusát.

- Állj fel, jönnek még!- rántom fel... hát igen, ha a tolásból még nem lett volna egyértelmû, már bizonyosan nem vagyunk egy súlycsoportban... elrántja a kezét, majd valami olyasmit morog, hogy fussak. Elindulok,  majd nekilódul õ is.

Hátranézve látom, ahogy tengernyi lény özönli el a járatot. Ennyivel nem bírunk el.

Szinte görcsösen keresem a kiutat, egyre kevesebbet látok... csak érjünk ki... nem szeretem a sötétséget. Fõleg ezen a holdon nem.

 A talaj egyre szárazabb a talpam alatt, alig hallom magam után Khamier csizmájának suhogását... hihetetlenül halk... szinte észrevehetetlen.

Elágazáshoz érek. Sietõsen körülnézek, s tõlem balra mintha fényt látnék...

- Erre!- kiáltom újdonsült társamnak, beér, értetlenül néz rám, recsegést hallok...

Zuhanás... Ijedten kapok a körülöttem leomló kövek után. Hiába. Sikítok...

Valami puhára estem.

- Áááá... ordít fel fájdalmasan. Felemelem a fejem, Khamier fekszik alattam. Melegség önt el...

 - Szállj le rólam te mocskos kis szuka! - ordítja. leugrok róla, a ruhám vértõl nedves. Az õ vérétõl.

A távolban felsejlik az az ijesztõ morajlás. Azok a lények... közelednek.

Sietve leakasztom köpenyem a vállamról, közben odahajolok a sithhez, hogy közelebbrõl is szemügyre vegyem a sérülését...

- Hagyjál, te képmutató kurva - morogja, s ellök magától. Lassan feltápászkodik, de a vérveszteség szinte azonnal térdre kényszeríti.

- Túl akarod élni, vagy hagyjalak itt? - teszem fel a költõi kérdést.

- Takarodj innen... semmi bajom, csak egy karcolás. - mondja erõtlenül, ám arcán félelem, düh és csalódás vegyít furcsa fintort.

Lehasítok egy jókora darabot köpenyembõl, közben aggódva felpillantok. Úgy tûnik elég magasról estünk le ahhoz, hogy azok a szörmedvények ne tudjanak utánunk ugrálni... viszont az õ házukban vagyunk. Ismerve a terepet, irtózatos elõnyben vannak velünk szemben.

Tudom, ha túl akarjuk élni, minél elõbb védhetõ helyre kell húzódnunk... elõbb azonban el kell állítanom a vérzést.

Ismét odakúszok a már hason lihegõ, félájult Khamierhez... már nincs ereje megállítani.

Óvatosan oldalára fordítom, hogy minél jobban hozzáférhessek a sérüléshez. Tõle nem messze egy a talajhoz erõsített fém alkatrész véres maradványa... Szegény bizonyára erre esett rá.

Kiengedem a kardom kék felét.

Khamier oldalán jókora vágás tátong, s a fém szilánkoktól úgy ragyog a kardfényben, akár a csillagos égbolt...

Óvatosan kikötözöm felsõjét, s finoman kibujtatom karját. Egy pillanatig elmélázva nézem izmos testét...

Elkezdem kiszedegetni a szilánkokat, fájdalmasan nyög. Nagyon mély a seb és nagyon vérzik.

 Megpróbál eltaszítani magától, ám már nincs ereje.

- Ez most fájni fog. - suttogom halkan, majd szájába gyûröm a ruhafoszlány egy részét.

Kardom sistereg miközben a vérzõ seb peremén járatom. Nyög, s verejtékezik, közben pedig erõtlenül rászorít kezemre.

Dolgom végeztével kiveszem szájából a ruhafoszlányt, a kulacsomban lévõ vízben némi fertõtlenítõ port oldok, s beleitatom a ruha egyik felét. Bekötözöm a sebet.

Nincs más hátra, mint menekülni... óvatosan, kitámasztva megpróbálom megemelni... túl nehéz.

Lépteket hallok, zajos, koordinálatlan lépteket egy szemközti, sötét járatból. Jönnek...

Ismét elõrántom kardom, nem hagyhatom itt, elbírni pedig nem bírom el. Még vonszolni sem tudom a sok törmeléken át. Nem tehetek mást, kivárok.

___

Csak négyen voltak, viszonylag gyorsan elbántam velük a szûk folyosón...

Észreveszem, hogy Khamier engem bámul szûkre húzott szigorú szemeivel.

Örülök, hogy végre magához tért.

 - Jobban vagy? - kérdezem meg félve.

- Mondtam, hogy tûnj innen Jedi... - Ám komor szavaival ellentétben tekintetében bizonytalanságot látok.

- Ha jól vagy akkor eltûnök... - mondom, s várom a hatást... hiába, tudom, hogy tudja.

Tudja, hogy minden okkal történik, az is Khamier, hogy rám lettél utalva.

Még morog valamit az orra alatt, majd megpróbál feltápászkodni, ezúttal sikerrel...

Egy hatalmas, fémszínû épület magasodik a zöldellõ fák között. Valószínûleg ez lehet a kutatóközpont, amit a mester említett. Itt kísérleteztek a galaxis mocskain. Õrültek, fegyencek, halálra ítéltek élték át borzalmasabbnál borzalmasabb kínjaikat. Ugyan már nincs itt senki, aki anno még bõszen végezte a munkáját, igyekszem feleleveníteni a régi szokást.

Beveszem magam a szirupos sötétségbe, a levegõ itt sokkal hûvösebb, és kevésbé párás, mint odakint. Nagyot sóhajtok, majd az orrom elé kapom a kezem. Orrfacsaró bûz árad odabentrõl. A sárgás, zöldes latyak, amiben lépkedek, erõsen mérgezett. Hullaszag, rothadó, vizesen erjedõ hús szaga fojtogat. A falnak támaszkodva hajolok elõre, a gyomrom kellemetlenül bukfencezik egyet.

Lihegve takarom el az arcom, majd indulok befelé. Érzem, hogy valaki közeledik. Sebesen töri az utat maga elõtt. Engem keres, vélhetõen utánam kutat. Talán a halott söpredék mestere? Nem baj, megölöm. Vagy egy bosszúszomjas szerelmes? Gyere, széttéplek.

Felkapom a fejem, ahogy hatalmas taszítást érzek, bizseregni kezdek. Ez Õ lesz. Utánam jött. Talán meg akar ölni. Hm, sosem volt hozzá bátorsága, egy gyáva féreg, ezért tûnt el. Hezitált, láttam a szemén a rémületet, nem mer hozzám érni. Akkoriban sem tudott bántani. A lágy szíve okozta a vesztét, mégis… mégis jobban szerették nálam. Pedig annyira igyekeztem, õt mégis…

- Khameir! – kiált utánam.

Megtorpanok, majd hátra nézek a vállam felett. Látom a libbenõ, gesztenyebarna hajat, a rémült szempárt. Mit akarsz még tõlem, Seran? Elvenni mindenem? Ez a célod? Megfosztani mindentõl, amit a magaménak tudhatok?

- Mégis futsz a végzeted felé? – fordulok felé.

- Te futottál el elõlem – mutat felém.

Felszalad a szemöldököm, majd halvány mosolyra húzom az ajkaim.

- Látom, nagyon szeretnéd.

- Nem! Én… nem! – rázza meg a fejét.

A kezembe repítem a kardom markolatát, majd megnyomom a piros gombot. Éles, vibráló fénnyel nyúlnak meg a markolat végei, majd teljesednek ki. Látom, ahogy a törékeny kar is lendül, a hosszú ujjak a markolat köré fonódnak. Követi a példám, aktiválja a kardját.

- Nem akarom ezt – suttogja.

Összeszûkítem a szemeim.

- Erre akkor kellett volna gondolnod, mikor elárultál… jedi.

Meglódulok, a kardom pörgetve ugrok felé. A kék és piros élek hangosan sziszegve feszülnek egymásnak. Vicsorogva kezdem el tolni minden erõmbõl, érzem, ahogy lassan hátrálni kezd, a csizmája talpa alatt hangosan szörcsög a mérgezett víz. Ellököm a kardját, majd oldalvást fordulok, hogy az arca felé szúrhassak. Nyögve veti hátra a fejét, a teste ívbe hajlik, ahogy elhajol a támadásom elõl. A haja vége sercegve ég el, ahogy a kardom pengéjéhez ér. Fintorogva lépek hátrébb, majd mérem végig. Riadtan mustrál, de nem támad. Csak védekezik. Mi történt veled, Seran? Így elkorcsosultál? Egy pacifista, köztársasági kutya vált belõled?!

- Harcolj! – sziszegem.

Újból lecsapok, ismét hárít. Ezúttal a faltól rúgja el magát, így egy mélyedést vájok a nedves sziklába. Ügyesen mozog, nagyon gyors. Megforgatom a kardom, majd elé ugrok, két kézzel csapok a teste felé. A feje fölé emeli a kardot, úgy védi ki a csapásom.

Mit mûvelsz, miért nem támadsz?! Már ennyire sem tartasz engem, hogy megpróbálj megsebezni?? Ennyit sem jelentek már neked? Ezért álltál a jedikhez? Túl jó voltál sithnek? Aljas szuka!

- Khameir! – kiáltja a nevem, majd ellöki a kardom.

Vicsorogva pörgetem meg magam körül, majd lépek hátrébb, magam mögé utasítom a fegyvert. Pihegve mered rám, õ is leereszti a kardot. Még mindig nem támadsz, még mindig nem mutatod jelét, hogy birokra kelnél velem. Te fellengzõs kurva.

Felemelem a kardom, ám lecsapni nincs már idõm. Valami hátulról belém vág, elõre esek, meglepetésemben még a szemeim is elnyílnak. Elejtem a kardom, ám utána nyúlok, ahogy felpattanok.

- Vigyázz! – hallom meg a hangját, majd élesen hasít a levegõbe a fénykard pengéje.

Valami hangos visítással a vízbe esik, még vergõdik mellettem, majd végleg elszáll belõle az élet. Felkapom a fejem, és végignézek a furcsa lényen. Humanoid, de mégis furcsa. A karjai megnyúltak, a bõre kifehéredett. Ezek volnának a sziget rabjaiból teremtett szörnyek. Üveges, telt fekete szemei fenyegetõn sötétlenek a méregzöld habokban. El kell tûnnöm innen.

- Állj fel, jönnek még! – ragad karon Seran.

Morogva rántom el a kezem, majd nyúlok a fénykardom után. Pokolian sok lény özönlik be a járat száján. Ostoba lány, biztos idecsaltad õket, a szagod követték!

- Fuss – sziszegem, majd szedni kezdem a lábam.

Ezek nem gyenge fizikumú lények, hiába tûnnek törékenynek. A hátam még mindig sajog, ahová ugrott ez a dög. Talán akad egy járat, amin át egérutat nyerhetünk, és befejezhetjük, amit elkezdtünk.

Egyre sötétebb van, már alig látok. A kardom sem világít, csak akadályozna a mozgásban. Követem a lányt, ahogy a félhomályban látom a feszes lábainak lágy rugózását. Tényleg megváltozott. De csak egy kicsit, beismerem.

- Erre! – mutat oldalra.

Mi? Merre? Nem látok semmit!

Hirtelen hangos reccsenést hallok, a talaj megmozdul a lábunk alatt. Érzem, ahogy süllyedni kezdünk, a lábunk alatt nyugvó kövek néma zuhanással buknak a sötétségbe. Érzem, ahogy a hátam a kemény földnek csapódik, az oldalamat pedig elönti a fájdalom. Meleg csordogál végig a felsõtestemen. Ne, megsérültem!

Seran hangos sikítással csapódik nekem, én pedig felkiáltok kínomban. Hirtelen nem tudok levegõt venni, ahogy a lány a mellkasomnak feszül. Az oldalamon húzódó seb is ordít a fájdalomtól. Nem lehetek harcképtelen, nem halhatok meg egy ilyen helyen. A mester nem csalódhat bennem!