- Te… tessék? – csak reménykedni tudok benne, hogy nem a szellõzõre gondol.

A zaj egyre erõsebb, ahogy a lelkembe költözõ félelem is. A tömény rémület pedig túlontúl könnyedén átcsaphat vegytiszta kétségbeesésbe. Ez pedig még az elõzõnél is könnyebben lehet a vesztem.

Homlokát ráncolja, majd ujját a plafonra szegezi.  Ezt nem gondolhatja komolyan! - rázom meg a fejem, pedig tudom, hogy nincs más út.

- Szó sem lehet róla! – közlöm vele, de még én magam sem tudom mit is várok.

Hogy itt marad velem? Mindezek után?! Amúgy sem olyan ostoba, hogy a biztos halált választaná...

- Ég veled – ugrik fel, egyenesen a rettegett helyre. Tudtam, hogy ezt fogja tenni.

- Maul!! – kiáltom kétségbe esetten, de õ csak mászik tovább. Tudtam, hogy így lesz, ahogy azt is, hogy mozdulnom kell, de nem tudok.

- Maul! – Ismétlem. A mardosó elkeseredettség ezernyi duracél szegecsként tapaszt a padlóhoz.

Próbálok erõt venni magamon, s amint ez sikerül, gondolkodás nélkül ugrok utána. Nem érdekel mi vár ott, nem akarok rágondolni. Elég annyit biztosan tudnom, hogy ha odalent maradok, biztosan meghalok. Villámgyorsan kúszok társam után.

- Maul, várj már! – kiáltom újra, mihelyt meglátom homályos alakját.

Erre õ hatalmas erõvel felhasítja az alatta fekvõ rácsot, s ugrik le. Lendületesen indulok utána.

- Nem hallasz? – hajolok ki a szellõzõbõl.

Felém se néz, csak megindul. Tudom, hogy megbántottam, ahogy azt is, hogy ennek ellenére nem érdemlem ki ezt a bánásmódot. Amit Crovanról mondott az egyenesen abszurd. Még õ sem gondolhatta komolyan...

- Khameir! – sikítok utána.

Egy szempillantás alatt perdül meg, s kapja kezébe vörösen izzó fegyverét.

- Ha nem fogod be a szád, elmetszem a fejed a testedtõl! – közli ingerülten.

Azt hittem már nem tartunk itt. Hogy szeret, hogy csak ideges... azt hittem, végre olyan valaki van mellettem, aki nem gyûlöl, vagy vet meg.

- Csendben vagyok, nem? - mondom keserûen.

Kikapcsolja a kardot, ami halk sistergéssel alszik ki. Indul, én pedig szótlanul baktatok utána.

______

Már jóformán fél órája sétálunk néma csendben. Én magam jó három méterrel lemaradva tõle. Egyre sötétebb van, ami rendesen le is lassít bennünket, biztosan ezért nem értük még el a kijáratot.

- Megkeresem a droidot – töröm meg a csendet.

Persze nem gondolom komolyan a dolgot, hisz szegényke olyan régen lemaradt, hogy kész csoda lenne, ha elõbb találnám meg, mint a szörmedvényeket. No meg nem is érzem égetõ szükségét a dolognak, biztos vagyok benne, hogy követi nyomunkat, s nemsokára egymaga is kitalál. Szerencsés, hisz rá nem vadásznak szörnyek, ám ha utána mennék, óhatatlanul is hozzá csalogatnám õket... Titokban abban reménykedem, legalább reagál rá. Elég lenne ahhoz, hogy érezzem, nem menthetetlen a helyzet.

- Nem is érdekel? – torpanok meg kis idõ múlva.

- Nem. Kellene? - pillant hátra gúnyosan.

Tétovázok, hisz erre voltaképpen nem lehet mit mondani.

- Értem – nyögök ki valamiféle hangot.

Csak bámulom és bámulom. Arra gondolok, hogy a köztünk tátongó szakadék mégis mikor tûnhetett pusztán egy ugrásnyira. Nem akartam, hogy ez legyen. Nem akartam megbántani. Nem akartam, hogy dühös legyen rám, mégis jól tettem amit tettem. A szakadék ott lenne, ha nem vennénk róla tudomást akkor is.

- Nem akartam, hogy… - kezdeném mégis, hisz valamirõl teljesen megfeledkeztem, ám váratlan halk zörej szakít félbe.

Mindketten némán hegyezzük a fülünket. Idebent minden apró nesz halálos fenyegetést jelenthet. Mintha a zaj felülrõl jönne. Maul a mennyezetre mered, a mozdulatára tompa recsegés válaszol. Érzem Maulon, hogy kezd megnyugodni, ám ahogy lassul szívverése, úgy erõsödik a nyikorgás.

Egyre biztosabbak kezdünk lenni abban, hogy ez a valami nem puszta huzat, s nem is a fém alkatrészek öregedtek el. Ez valami más, valami nagy. A mennyezet megreped, s rövidesen ránk zúdul, két jókora lénnyel egyetemben. Míg egyikük Maulra támad, a másiknak én tetszem meg. Felém harap ragacsos pofájával, de rossz emberrel kezdett. Bár még mindig nem érzem magam erõm teljében, könnyedén kerülöm ki, s gyors mozdulattal rántom elõ kardom. Nem tétovázok, amint alkalom nyílik rá, kettévágom a lény fejét. Gyors és kíméletlen halál.

Végre kijavíthatom hibám, ám rá kell jönnöm, hogy ez ismételten várat magára. Beomlik a mennyezet, maga alá temetve a lényeket, s ha nem sietünk, bennünket is. Éppen csak sikerül pár lépést hátrálnom, mikor egy jókora törmelékdarab egyenesen halántékomnak csapódik, majd rám borul a sötétség.

Magamat látom, még kisleány koromban. Épp az elsõ kardom szerelem össze, gyönyörû mélyvörös színben játszott. Persze a sithek által használatos kardok általában vörösek, de én határozottan úgy éreztem, az enyém a legvörösebb mind közül.

Crovan büszke tekintete kísér. Feláll, s elindul felém, ám ekkor hirtelen fakulni kezd teste. Anyagtalan füstté torzulva lesz a semmibe elõttem, mire talpra ugrok, s sikítva indulok a szálló füst után. Sidiust látom. Nevet rajtam, nevet a fájdalmamon és Maul is ott van. Mellette áll, õ is nevet. A Mester felé rontok, futás közben kieresztem kardom rubint pengéjét, s egyenesen felé hasítok vele. A penge szélsebesen száll, sebesebben, mint bármikor, ám váratlanul elakad. Maul az, testével védi a Mestert. Sírni kezdek.

Nem ezt akartam, nem akartam bántani, õt nem!

Gyengéden megfogja a kezem, és csak annyit suttog: - a sötétségben várlak

Hirtelen ébredek, mintha csak nyakon öntenének egy vödör hûs vízzel. Fogalmam sincs mennyi idõt töltöttem eszméletlenül, de egyenlõre nem is fontos. Feltornázom magam, s miután konstatáltam, hogy élek, felállok. Még szédelgek egy kicsit, a fejemet ért ütéstõl, de lényegében semmi bajom. A mögöttem húzódó folyosó csendes, rajtam kívül egy lelket sem érzek... Mault sem.

- Maul! - kiáltom önkéntelenül, ám hamar ráeszmélek, hogy ez nem jó ötlet.

Lefogadom, hogy az elõzõ két bestiát is éles hangom csalogatta ide. Meditációval próbálkozom, bár mióta elhagytam a sötét oldalt, ez a mûvelet kevésbé mûködik. Nehezebben tudok ellazulni, hisz már nem hagyatkozhatom akármire, csakis az erõ "világos" oldalára. Leülök, s minden erõmmel a lezúdult törmelékkel elbarikádozódott területre koncentrálok.

Csak legyél életben, kérlek!

Maul él, szerencsére. Még mindig dühös, de a gyûlölete mintha eltûnt volna. Legalábbis nem rám irányul. Harcol, érzem, hogy a közelben van és harcol valakivel.

- Maul! - kiáltom ismételten - Maul, kérlek válaszolj! - semmi.

Bizonyára nem hall, vagy nem akar hallani. Végigjáratom a szemem a törmelékhalmon, s megállapítom, hogy az árjutás innen esélytelen. Kizárásos alapon elindulok visszafelé, nem lenne jó, ha zsákutcába szorulnék. Gondolataimba temetkezve indulok útnak.

Végre van idõm végiggondolni és összegezni az elmúlt napok... ezekkel együtt az elmúlt évek eseményeit. Ideje már, s ez a legjobb módszer, hogy ne szüntelenül Maul küzdelmén pörgessem az agyam. Úgysem tehetek semmit.

Mit is akarsz, Seran? Mi a célod?

Hatalom, diadal... ugyan, születésem óta  fikarcnyi becsvágy sem termett meg lelkemben. Nem voltam irigy az erõsebbekre, sem féltékeny a sikeresebbekre. Ebbõl kifolyólag nem  hajtott sem a gyûlölet, sem a pusztítás utáni vágy.

Viszont volt valami, ami miatt mégis átjárt a sötétség. Erõs voltam, és hatalmas... de szerte foszlott, amint elhagytam a sötétséget.

Békét akartam és egyenlõséget, akár a jedik... de a sithektõl rég megtanultam, hogy mindkettõ hazugság. Még a köztársaság szívében sincs egyenlõség, hát még a peremvidéken, ahol születtem... az erõs eltapossa a gyengét. Fogalmam sincs, mi történt a családommal, miután Sidius megvett az Arjuson.

Csak arra emlékszem, ahogy anyám az ölébe húz és sírva ölel magához, mialatt a Mester hosszú, vékony ujjai közelednek felém. A karjából tépett ki,Anyám gyönge volt. És nem volt ott a köztársaság, hogy megvédje a gyengéket.

Igen, a csodás Corelliáról származom, s elárvultam. Hihetõ mese, ami megkímél a szánakozó tekintetektõl. Nem volt szükségem rájuk, bár erõs volta, nagyon erõs. Megszöktem, s visszatértem szüleimért. Egy kereskedõhajón rejtõztem el. Holttestükön kívül azonban semmit sem találtam. Ekkor "talált" rám Crovan. A Mester õt küldte értem, az elsõ tanítványt, aki készségesen segített megtorolni a szörnyû tettet. Felkutatta a gyilkosokat, s hagyta volna, hogy saját kezûleg álljak bosszút. Én azonban elengedtem õket. Nem akartam nekik megadni a halált, azt akartam, hogy egész hátralévõ életükben rettegjenek a fekete köpenyektõl. Ráadásul úgy éreztem, nem is biztos, hogy az igazi tettesek állnak elõttem. Máig sem tudom, hogy Sidiusnak volt-e köze szüleim halálához, de úgy sejtem igen.

Ezek után egybõl a Korribani akadémiára kerültem.

Gyûlöltem Sidiust. Ebbõl a gyûlöletbõl merítettem erõt a küzdelemhez. Tanulékony voltam, ügyes, és mélyen átjárt az erõ. De az akmadémia világa nem volt nekem való. Hiányzott az otthonom, a családom, s akármennyire is próbáltam véka alá rejteni, fájt a többi tanítvány irigysége. Gyûlöltek, csak mert a Mester "kedvence" voltam, pedig soha nem akartam az lenni. Maul volt az egyetlen, aki szóba állt velem, és õ is csupán csak azért, mert Sidius olyan nehézségû akadályokat húzott elénk, amiket képtelenek lettünk volna egymás nélkül legyõzni.

Rövidesen Maul lett az egyetlen, akit kedveltem, de nõttünk, mint a gomba. Fejlõdésünk irama egyre több idõt igényelt a mestertõl, ráadásul, mivel fizikailag nem voltunk egyazon súlycsoport, különösen nehéz volt összehangolni a vívóórákat. Maulnak és nekem teljesen más stílusokat, azon belül pedig különbözõ sorozatokat kellett tanítani. A mester hát tíz éves koromban nagy nehezen  lemondott rólam, s Crovanra bízta további tanulmányaim. Persze figyelemmel kísérte a fejlõdésemet, s minden apró lehetõséget megragadva arra törekedett, hogy a versenyszellem megmaradjon az akadémia két legjobb diákja között.

A versenyszellem, ami részemrõl sohasem létezett. Hogy mit akartam igazán? Maullal lenni. Õ volt testvérem, a családom. És Crovan átlátta ezt. Rengeteget dolgozott azon, hogy sith harcos váljék belõlem, mind hiába. Szívembõl végleg kiürült még az a pici gyûlölet is, amit Sidius iránt éreztem.  Használtam ugyan az erõ sötét oldalát, de egyre kevésbé járt át.

Tudta, ha akkor éjjel megállít, s maradásra kényszerít, rövidesen felnyársalt volna egy becsvágyó testvérem.

Ám most úgy érzem, a világos oldalt még annyira sem találom, mint a sötétet. A jedik úgy tartják, a barátság, szerelem, szülõi kötelék szenvedélyt és indulatokat szül, ezért tiltják a rendbelieknek. Crovan szerint vadállati hajlamoknak tekintik õket.

Én pedig magam elõtt látom újdonsült mesterem tekintetét, ahogy kéjsóvár szemét végigjáratja rajtam. Most már tisztán látom. Gyûlöl, mert sith voltam és gyûlöl, mert vágyat ébresztek benne. Pedig én gyûlölhetném, amiért így néz rám. Micsoda képmutatás.

Pedig: "A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik." - mondja a sith kódex. Ha nem is igaz ez minden lényre, rám biztosan, ahogy Akrenre is.

" A szenvedélybõl erõt merítek.

Az erõ révén hatalmat szerzek.

A hatalom révén gyõzelmet aratok.

A gyõzelem végén a láncaim lehullnak."

Az a baj, hogy úgy érzem, elõször saját magamat kell legyõznöm, hogy lehulljanak azok az átkozott láncok.

Igaza van Maulnak, egy áruló vagyok. Önmagam árulója.

Egy korcs, aki gyenge sithnek, és erõs jedinek, tele szenvedéllyel. Elfojtott szenvedéllyel. És hogy mit akarok?! Újra élni a régi idõket... amikor még volt családom. Amikor még volt kiért harcolni.

Mi értelme a szenvedélynek, ha jégbörtönbe számûzték? Mi értelme a hatalomnak, ha nem oszthatom meg senkivel? Mi értelme a gyõzelemnek, ha utána egyedül állok a kopár hegytetõn? Mi értelme a szabadságnak, ha akkor vagyok boldog, ha valaki birtokol?

Erre egy sith, vagy jedi se tudja a választ. A boldogság meg... azok az idõk meg már rég elmúltak. Nem forgathatom vissza az idõ kerekét.

Mit teszel Seran? Megmented azt, aki gyûlöl? Akrent? Mault?

Nem tudom, mit kellene tennem, csak azt, hogy amit tenni akarok, az semmiképp nem helyes. Szeretem Mault, akárhogyis titkolom, és azt kell tennem, ami neki jó. Elszakítom Sidiustól.

Legalább tíz percig menetelek, mire az elsõ elágazóhoz érek. A folyosórész kezdeténél látok valamit... mintha egy ajtó lenne. Ebbõl a szögbõl is alig látszik, nem csoda, ha idefelé elkerülte a figyelmünket.

Nem is ajtó, liftakna. Újra felcsillan bennem a remény, a remény, hogy újra megtalálom Mault.

Zajt hallok, mintha egy bantha csorda közeledne felém. Villámgyorsan feszítem szét az ajtót, úgy látszik jót tett az elmélkedés, felért egy kisebb pihenõmeditációval. Ekkor látom, hogy a liftet nem látom... jellemzõ. Serannak sohasem lehet szerencséje, minden balul kell, hogy elsüljön. A lift olyan mélyen van, hogy még csak nem is látom. A huzalok viszont szerencsére a helyükön vannak. Ez épp elég, amúgy sem reménykedtem mûködõ liftben.

Gyors tempóban kezdek felfelé mászni, mögöttem az ajtó hatalmasat csapódik, jócskán megnehezítve a szörnyecskék dolgát. Csak mászok és mászok, és remélem, hogy nem kések el. Amint két emelettel feljebb érek, az erõ segítségével szétfeszítem az ajtót. Jót tesz az idegesség. Biztos vagyok benne, hogy ez a magasság elég ahhoz, hogy átvergõdjem magam a törmelékkupac tetején, s kis idõ múlva már Maul oldalán leszek.

Nagy lendületet véve rugaszkodom el, akár egy macska, s könnyedén kibukfencezek az aknából. Ez után gyors, de óvatos léptekkel indulok az omlás felé.

______

Újabb percek telnek el, már nem érzem Maul közelségét. Remélem nem esett baja. A törmelékek tetejéhez érve is csak õ jár a fejemben. S hiába keresek utat az alsóbb emeletekkel, az épület darabjai majdhogynem ezt a szintet is a plafonig töltötték. Pedig ez a szint különösen magas mennyezettel van ellátva, legalább öt méter magasba nyúlik. Mászni kezdek hát, óvatos, apró mozdulatokkal, nehogy magamra omlasszam a laza kupacot. Már majdnem a tetején vagyok, lassú mozdulatokkal kapaszkodom egyre feljebb, mikor motoszkálást hallok.

Úgy vélem ez vagy Maul lesz, vagy az ellenfele. Remélem Maul!

A halom tetején átbillenve kezdek ereszkedni, de alig bukok le, valami egybõl felém kap. Ösztönösen lendülök hátra, majd  az átszakadt plafonon keresztül fel, de elkapja a lábam, s a mélybe ránt.

Idõben kapcsolok, s kardommal levágom a zavaró testrészt, majd újra nekirugaszkodom. Ezúttal sikerül felugranom, most a plafon reped meg alattam. Én ütõdött a szélére érkeztem minden lendületemmel, nem csoda, hogy nem bír el... már készülök a fájdalmas esésre, amikor valaki elkapja a csuklóm.

- Ki vagy te? - nézek a sötétbe burkolózott alak felé - Maul, te vagy az?

A hangom nem a sajátom, mikor elõször meg bírok szólalni. Mintha egy gép beszélne, amit a bõröm alá rejtettek, de nem én irányítom. Csak a tudatom lüktet a belsõmben, de a szavaim nem a valódi érzelmeim tükrözik. Fáj, rég fájt már ennyire. Felrémlik, mikor még gyerekek voltunk. Mindig féltékeny voltam, mert olyan szép volt. Szeretett nevetni, a szemei pedig úgy ragyogtak, mint a legfényesebb csillag az égbolton. A Mester jobban szerette… én nem akarhattam õt, ezért meggyûlöltem. Bármi fakadhatott volna a szívembõl, nem kellett volna.

Az irányító felé megyünk, de a lábaim mintha nem hozzám tartoznának. Valami követ bennünket. Rossz érzésem van, valami történni fog.

–Hova mész? – kérdem háttal, mikor meghallom a halk motoszkálását.

–Aggaszt az az ajtó… - kapom meg a választ.

Lassan felé fordulok, és gondosan szemügyre veszem.

–A vérfoltok miatt? Nézd a padlót, szerintem a hullákat vonszolták be oda.

–Azért jobb biztosra tudni…

A fejem rázom, inkább az irányítóhoz szükséges generátort igyekszem beindítani. Alig pár vezetéket kell csak átkötnöm, a záródó áramkör hatására a szerkezet felbõdül. Végre… legalább ez sikerül.

–Ez megvan – vetem oda.

Fény önti el a kopár folyosót és a szobákat is. Kevésbé ijesztõ, mint elsõ ránézésre.

–Ez… ez nem lehet! – sikolt fel.

Meglepetten kapom felé a fejem. Nem szokott sikítozni. Vagy ennyire elpuhult volna a jedik oldalán? Nem csodálkoznék rajta. Bármennyire is fáj a csalódás, a derekára fogok, és magamhoz húzom, hogy ne kelljen bámulnia a kölykök holttestét. Emlékszem, mennyire utálta régen is. Benne még van könyörület.

–Nyugodj meg – súgom neki – Mondtam, hogy ne nyisd ki…

–Mióta a szellõzõben… mióta láttam azt a valamit… - hadarja – Tudod gyerek volt. Mégis ki tesz ilyet gyerekekkel?

Nem tudok mit felelni. Én tettem, és a Mestert ismerve tenni is fogok. Valami ismeretlen érzés fog el. Sajnálat? Már nem emlékszem, milyen az. Lassan magamhoz húznám, hogy megölelhessem. Ez kell a nõknek, nem? Erõs férfi karok. Még ha… csak az enyéim is.

–Eressz el, jól vagyok – taszít el magától.

Már megint eldob. Miért?

–Egy köszönöm is megtette volna.

–Attól még, hogy vannak érzelmeim, nem vagyok gyenge!  - vonja össze a szemöldökeit.

Több méterre ül le tõlem. Ennyire undorodsz tõlem? Zavar, hogy zabrak vagyok? Undorít a látványom? Vagy te is olyan szánalmasnak tartasz, mint az ostoba jedi barátaid? Errõl van szó??

–Talán mással szívélyesebb lennél… - pillantok rá.

Felizzik bennem a gyûlölet. Vele szívesebben hetyegnél, igaz?

–Neked ahhoz semmi közöd! Õ egy jó ember, nem érdemli meg, hogy így beszélj róla.

Felé kapom a tekintetem. Nem, ezt nem mondhatod!

- Olyan jó volt vele, hogy velem már bûn lenne? – ordítok rá.

Gyûlöllek, annyira gyûlöllek, Seran!

- Maul én nem... – suttogja.

Elég, hallgass, ne beszélj! Ne mérgezz tovább!

- Szereted, ugye? – nevetek fel.

Persze, hiszen rám nem bírsz nézni, még hozzámérni sem!

- Szeretem, mert a mesterem, de sohasem... – kiabál rám.

HALLGASS!

- Akkor csak csak szimplán undorodsz tõlem? – sziszegem.

- Maul, kérlek...

Könnyek szöknek a szemeibe. Hát persze, elgyengültél. A mestered okozta ûrt nem sikerült betölteni. Szánalmas vagy.

- Vagy már csak jedikkel csinálod? – kérdem halkan.

Nem akarom ezt. El akarok innen tûnni. Messzire…

A fejéhez vágnám a szidalmait, de újra hangom azt a pokoli hangot. Morogva idézem fel a hely alaprajzát, majd a lány felé pillantok. Gyûlölöm az életem…

- Befelé – mordulok rá.

- Te… tessék? – bámul rám értetlenül.

A homlokom ráncolva csücsörítek, majd a hüvelykujjammal a mennyezetre bökök. Felpillant, majd felháborodva rázza a fejét.

- Szó sem lehet róla! – rázza a fejét.

Elszámolok háromig. Egy… kettõ… három. Mély levegõt veszek, majd a kardommal kivágom a mennyezetbõl a szellõzõ rácsát.

- Ég veled – búcsúzok el, majd felugrok, és a résen át a szellõzõbe bújok.

- Maul!! – kiált utánam.

Nem, meguntam a könyörgést, Seran. Úgyis tudom, hogy utánam jössz. Túl gyáva vagy.

Szótlan kúszok a szûk szellõzõben. A vállaim a két oldalát súrolják. Ha szûkülni fog, nekem végem. Morogva tuszkolom át magam egy kietlen folyosóra. Ha jól számoltam, itt kell lennie. Innen alig 100 méter, és kinn vagyok. Távol ezektõl a bûzlõ, rothadó szörnyektõl. Akár a járkáló hullák, sosem láttam még ilyen kegyetlen kísérleti eredményeket. Már semmi kétségem afelõl, hogy amilyen szép az ember, legalább annyira gyarló is.

- Maul! – hangzik fel Seran hangja mögöttem.

A szemeim forgatom, nem érdekelsz. Maradj meg magadnak, ezt akartad, nem? Csináld végig egyedül, többé nem segítek neked.

- Maul, várj már! – hallom meg újból.

Fikarcnyi esélyt sem adok neki, hogy beérjen, a könyökömmel jókorát vágok az alattam feszülõ szellõzõrácsra, ami nyekeregve meg is adja magát. A két oldalán megtámaszkodva ereszkedek le, majd ugrok a nedves gumipadlóra. Miféle hely ez? Minden olyan nyálkás.

Hunyorogva bámulok körbe, a falakon vastag, megszáradt nedv csillog. Nem akarom megtudni, mitõl, vagy mi kívánta ilyen lakályossá tenni a helyet. Mindenesetre megnyugtató, hogy se morgást, sem élesebb bûzt nem érzek. Ki fogok jutni, biztos vagyok benne.

- Nem hallasz? – hajol ki Seran a résen át.

Rá sem hederítek, csak elindulok a bal szárny felé. A térképen egy kijáratot jelöltek arrafelé. Már az sem érdekel, ha úgy kell kivágnom magam innen, de nem vagyok hajlandó még öt percnél tovább maradni. Fõleg… vele nem!

- Khameir! – sikolt fel szinte.

Dühösen markolok a fénykardomra, majd engedem ki a pengéit.

- Ha nem fogod be a szád, elmetszem a fejed a testedtõl! – mordulok rá.

Döbbenten bámul rám, majd szótlanul leugrik a szellõzõbõl. Továbbra is felé szegezem a kardom, mire felrántja a szemöldökét.

- Csendben vagyok, nem?

Rámordulok, majd nyugalomba helyezem a pengéket, és visszacsatolom az övemre a kardot. Egyelõre nem lesz szükségem rá. Igaz, az Erõ azt súgja, hamarosan használni fogom.

***

Mintha elnéztem volna valamit, mert legalább fél órája baktatok, és sehol sem találtam kijárat feliratot. De még ahhoz hasonlót sem. Sötét van, egyre melegebb, és dohszag lengi körül a helyiségeket, amik sötéten ásítanak. Hülyeség lenne felkapcsolni bármilyen lámpát is, csak idevonzana valami rémet. Kezdek fáradni, a harchoz semmi kedvem.

- Megkeresem a droidot – hangzik fel újból Seran hangja.

El is felejtettem, hogy mögöttem sétál. Nem érdekel, menjen, ha ennyire fontos neki az a szaros konzervdoboz.

- Nem is érdekel? – hallom meg kicsit távolabbról a hangját.

Megállt, így én is ezt teszem. A vállam felett nézek hátra rá, és a legnagyobb metszõ gúnnyal a hangomban közlöm vele a szomorú igazságot.

- Nem. Kellene?

Elõször nem felel, csak látom, ahogy összébb húzza a szemeit.

- Értem – feleli halkan.

Várom, hogy újra kisétáljon az életembõl, de nem teszi. Csak áll ott, és bámul engem. Vajon mire gondolsz? Hogy elszalasztottál? Keseregj rajta, remélem, az életed is rámegy!

- Nem akartam, hogy… - kezdene neki, de halk motoszkálást hallunk.

Hunyorogva billentem oldalra a fejem. Ez a fejünk fölül jön. A mennyezetre pillantok, fémes nyikorgás. A szellõzõ? Lehet, a szél fúj át rajta… akkor közel lehet a kijárat.

A hang egyre erõsödik, bennem pedig a bizonyosság, ez valami más lesz. Valami nagy. A mennyezet hirtelen repedezni kezd, majd hatalmas robajjal zúdul alá. Alig tudok elugrani a nagy törmelékdarabok elõl, a legelsõ dolgom mégis megbizonyosodni arról, hogy Serant nem temette alá a mennyezet. Látom, ahogy zihálva hátrál, így van idõm még a szörnyre pillantani, amely fölém tornyosul. Fogalmam sincs, mi lehet, biztos vagyok benne, hogy egy elszabadult kísérleti mutáns. Hosszú, mellsõ lábain támaszkodva nyújtja felém a nyakát. Rövid idõ alatt rájön, ehetõ vagyok, ezért a fogait kocogtatva indul meg felém.  Zöldes nyál fröcsög a pofájából, valószínûleg ez borította a falakat is. Már csak arra kellene rájönnöm, hogy fért be ez a nyomorult dög abba a szûk járatba odafent.

Hátraugrok, mikor a karmait kimeresztve felém kap. Mit képzel ez, csak úgy hagyom magam? Na, persze. Morogva taszítom a falnak az Erõvel, majd kapom a kezembe a fénykardom. Fél pillanat alatt ropogósra sütöm a pengével az agyvelejét. Szusszanva rúgok a dögbe, majd Seran felé pillantok. Ekkor veszem csak észre, hogy egy ugyanolyan bestia igyekszik megvacsorázni belõle, akárcsak az, amelyik rám támadt. Seran is fejre megy, kettévágja a dög koponyáját. Halkan cuppogva topog a teteme körül, majd rám pillant. Látom, hogy szóra nyílik az ajka, ám ezeknél a szörnyeknél is hangosabb csapás éri a párosunk. Az amúgy is hiányos mennyezet most végérvényesen beomlik, éles fémdarabok röpködnek körülöttem. Az Erõvel próbálom kivédeni a súlyos darabok csapását, ám félresikerül az ugrásom, amivel menteni akartam magam, és egy nagy fémdarab a hátamnak csapódik. Lihegve kapkodok levegõ után, pár másodpercig úgy érzem, megfulladok. Köhögve támaszkodok a szutykos padlón, nem tudom, mennyi idõ alatt sikerül összeraknom magam körül a világot. Szörnyen hasogat a hátam, de felkelek. A lezúduló törmelék több méteres falat vágott mögém.

Seran. Hol van Seran??

- Maul! – suttogom erõtlenül.

Az oldalához kapok, de nem vagyok rá képes, hogy eltoljam. Talán nem is akarom.

Ez így nem helyes. A félelem éles pengeként hasít át elmémen, ahogy lassan felém fordul. Ne, ne gondolkodj!

Érzem, ahogy görcsösen próbálja fékezni vágytól ittasult testét. Érzi a félelmem. Karjának tétova remegésében ott viaskodik a nyers ösztön a józanésszel, akár csak szívemben. Óvni próbál, de ez már több annál. Bámul, szinte felfal a szemeivel. Az a bizonyos rész, melyet szemérmesen takartam ki szemem elõl, most hevesen domborodik. Tudom, itt neki már nincs megállás.

- Maul – suttogom megint.

Hiábavaló. Nem fogok gondolkodni, elfogyott az erõm. Megadom magam. Nem hittem volna, hogy ez a fiú valaha így összezavar majd. Hogy ennyire fontos lesz. Csak õ és senki más.

Én sem akarok megállni már. Õt akarom, itt és most. Az övé akarok lenni, egyedül az övé…

Eldönti a fejét, s még közelebb hajol. A pillanatok egyszeriben örökkévalóságként nyúlnak kettõnk közé. Csak arra eszmélek fel, mikor ajka hirtelen ajkamat érinti, s már én is mozdulok felé.
Olyan gyorsan történik… ajkaink forrva tapadnak össze, s vadállat módjára kezdik marcangolni egymást.

Egyetlen pillanat. Hát megtörtént.

Elrántom a fejem. Nyögve tolom el magamtól izmos testét.
Érzem körülötte a zavart. Dühös rám.
Nagyon fáj, de meg kell értenie. Hiba volt elkezdeni. Csak még nehezebb lesz minden.
Akarom õt. Szeretem õ, de nem tehetem ezt. Pont ezért nem.

Meg kellett volna ölnie, és már legalább háromszor mentett meg, ha az „apróbbakat” nem számolom. Megvédett, pedig semmi oka nem olt rá. Elárultam. Gyûlölnie kellene, dühös, de már nem gyûlöl. Mit tettem…

Csak nem akartam elé állni, nem akartam bántani, de a gyengeségem õt is elgyengítette. Nem hiszem, hogy ezek után rám támadna.

Kik lettünk Khameir? Fegyver nélkül elbánsz velem… és úgy látszik én is veled.

Dacos tekintetére pillantok. Már gyerekkorunkban tudtam, hogy ha valaha valakit így fogok szeretni, az te leszel, de próbáltam elkerülni… és eddig te is jól csináltad.

Most viszont rám nézel, s már összerezzenek. A te tekinteted az elsõ, mi ennyire zavarba hoz. Te vagy az egyetlen…

– Elment. – morogja.

– Induljunk tovább. – nézek rá, de kerüli a tekintetem – Remélem B47-nek semmi baja. Jól kint hagytuk. – motyogom, majd az ajtó felé indulok.

Hallom, ahogy szótlanul követ. Kilépek a folyosóra.

– Akkor merre, melyik utat választjuk? – kérdezem csendesen.

– Te melyikre szavazol? – áll meg egy pillanatra.

Felé fordulok, zavartan kapja el a tekintetét rólam.

– Ketten vagyunk… dönts te. – sütöm le a szemem.

– Egyenlõség esetén majd B47 lesz a döntõbíró – mosolyog.

Újra rám néz és mosolyog. Nem érti, mi a baj?! Nem tudja, hogy milyen bajt fog ez hozni ránk… kerít hatalmába a keserûség. Mindent megtennék azért, hogy gyûlöljön.

– Tartózkodom. – fordulok elõre.

– Akkor a rövidebben megyünk. – jelenti ki, a hangja ismét keserûen cseng.

Elindulunk.

___

Már legalább négy órája bandukolunk. A félhomályban egyre fárasztóbb kivenni elmosódott alakját. Nagyon hiányzik a napfény, de legalább a szédülés elmúlt már.

–Milyen messze vagyunk még? – kérdem.

–Az út egyharmada már biztosan megvan. – fordul felém.

Érzem, hogy szomorú. Miattam lehet? Azért ami történt… vagy ami nem.

Akárhogy is, tudnia kell, hogy ez nem vezet sehová.

– Pihenjünk? – kérdezi lágyan.

Mégis mit vár? Fáradt vagyok, de nem tudom jó ötlet-e ismét lepihenni… gyalogolok inkább naphosszat, de õt megállítani még egyszer nem lesz erõm.

–Nem kell. – motyogom – Még bírom, csak jussunk ki minél hamarabb! – bátorodik hangom.

–Rendben. – fordul vissza jegesen.

A folyosó itt szûk, kihalt és csendes. Ajtót szinte nem is látunk, viszont egyre szerteágazóbb az út. Akár egy kazamatában…

Hirtelen megremeg a folyosó, s valami pokolbéli bõgést hallat mögülünk.

–Ez mi volt? – suttogom.

–Nem biztos, hogy meg akarom tudni… - böki rá Maul –Jobbra a második elvileg az irányító központba vezet, az talán biztonságos. – hadarja.

Újabb robajlás, ezúttal jóval közelebbrõl.

–Nyomás! – ragad karon.

– És B47? Nem hagyhatjuk itt! – nyöszörgöm.

– Abban biztos lehetsz, hogy nem eszi meg semmi…

___

Eltorlaszolta az ajtót, bár szerintem õ is tudja, hogy ha az a valami be akar jönni, akkor ez nem fogja megállítani… ráadásul szegény droidot is kizártuk.

–És ha B47 be akar jönni? – motyogom.

–Elmegy az a valami, és megkeressük, jó? – szabadkozik.

A sarokba guggolok. Õ pedig az irányítópulton kezd matatni. Minden tiszta por… látszik, hogy rég elhagyatott a hely. Még csak áram sincsen. Kósza vérfoltok teszik még szomorúbbá a képet.

A gépszoba velem szembeni oldalán egy ajtót pillantok meg. Összefutnak a vérfoltok elõtte.

Elindulok. Aggaszt, hogy mit rejthet, bár nem érzek semmi zavart.

–Hova mész? – kérdi háttal Maul.

–Aggaszt az az ajtó… - lassan felém fordul, végignéz rajtam, majd ismét babrálni kezd.

–A vérfoltok miatt? Nézd a padlót, szerintem a hullákat vonszolták be oda.

–Azért jobb biztosra tudni… - szinte magamnak sutyorgom.

Csak résnyire nyitom az ajtót. Vak sötét van, nem látok semmit…

–Ez megvan. – jelenti ki diadalmasan Maul, s szinte egy idõben kezd felpislákolni a fény.

–Ez… - lépek hátra- ez nem lehet!!! – szinte sikítok.

Valóban hullák, a személyzet hullái… és gyerekeké.

Egyik kezével derekamra fog, a másikkal az ajtót löki be.

–Nyugodj meg. –suttogja – Mondtam, hogy ne nyisd ki…û

–Mióta a szellõzõben… mióta láttam azt a valamit… - hadarok – Tudod gyerek volt. Mégis ki tesz ilyet gyerekekkel? – Nézek rá könnyes szemmel.

Látom rajta, hogy nem tud mit kezdeni a tekintetemmel. Derekamra karolva magához akar húzni… mi lenne ez? Nem gondolhatja komolyan…

–Eressz el, jól vagyok. – szabadítom ki magam.

–Egy köszönöm is megtette volna. – suttogja szomorúan.

–Attól még, hogy vannak érzelmeim, nem vagyok gyenge! – húzom össze szemöldököm.

Ha fáj is, tudtára kell adnom, hogy nem szorulok rá. Nem adhatom a kezébe magam. Meg kell védenem a mesterem, neki pedig meg kell ölnie. Akár hogy is akarjuk, ezt nem tudjuk elkerülni.
A szoba másik végébe sétálok, úgy érzem a gyomrom ökölnyire szûkült. Nem akartam megbántani, de jobb lesz így. Jobbnak kell lennie...

–Talán mással szívélyesebb lennél… - szegezi rám fájdalmas, gúnyos tekintetét.

Már megint itt tartunk. Utálom, ha ezt csinálja.

–Neked ahhoz semmi közöd! – csattanok fel – Õ egy jó ember, nem érdemli meg, hogy így beszélj róla.

Hirtelen elindul felém, nem szól, de szemei szikrákat szórnak. Ijedtemben háttal a falnak tapadok.

- Olyan jó volt vele, hogy velem már bûn lenne? - ordítja magából kikelve.

- Maul én nem... - suttogom, mit sem ér.

- Szereted, ugye? - nevet kínjában.

- Szeretem, mert a mesterem, de sohasem... - kiáltom. Közbevág.

- Akkor csak csak szimplán undorodsz tõlem? - szemében fellángol a jól ismert gyûlölet.

- Maul, kérlek... - törnek elõ könnyeim.

Ha tudná, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire szeretném szeretni...

- Vagy már csak jedikkel csinálod? - suttogja könnyeimtõl megtorpanva.

Ha tehetném, te lennél az egyetlen, akinek valaha odaadom magam. Legszívesebben átölelnélek, megcsókolnálak és...

Ismét felbõg a szörnyûséges hang. Az egész folyosó felrobajlik. Mozdulni sem merünk. 
Csak állunk egymás elõtt, lehajtott fejjel. Mozdulatlanul.

Lihegve rohanok a szûk folyosón, ami felvezet ebbõl a pokollyukból. Teljesen kifáradtam, ha valami most szembe jönne velem, biztos, hogy kettémetszem. Már ha fel bírom emelni a karom. De fel fogom… ugye?

Hosszasan bóklászok, mire ráakadok. Követem az ösztönöm, hallgatom, amit az Erõ súg. Lihegve fékezek le, mikor látom a fénykardját villanni. Valami megtámadta, de már vége. Megijedni viszont akkor ijedek, mikor látom, hogy a földre rogy. Megsebesült?

- Seran! – kiáltok rá.

- Ne ijedj meg, jobban vagyok! Már látok!

Felsóhajtok. Kellemesebb összeborulásra vágytam. Olyan… ölelkezõs, csókolózósra. De persze én biztos nem kezdeményezek! …

- Ideje továbbmennünk... - morgom - mennyire látsz?

- Foltokat, sötétben szinte semmit.

Hát ez remek!

- Nem vagyunk sokkal elõrébb, de ez is valami.

Hirtelen valami zajt hallok. Egy droid?

- Ez meg mi?! – a kardom után nyúlok, kiengedem az egyik pengéjét.

- Ne bántsd! – kiált rám - a neve R2-B47 , segített nekem.

Oh.

- Rendben. Talán hasznát vesszük még.

Nagyon remélem… ki akarok jutni innen.

***

Találtunk egy kórterem-félét. Ezúttal gondosan bereteszelem az ajtót. Ide még maga a mester sem tudna bejönni. Nem bízok semmit a véletlenre.

Sóhajtva tapsolom össze a kezeim, miután végeztem, majd Seran felé fordulok. A mellkasa tiszta vér…

- Mi történt? – lépek mellé.

- Megint csak egy karcolás, kisebb, mint az elõzõ – mosolyog rám.

Vagy úgy… Érdekes, hogy mindig megkarcolod magad.

Szemügyre veszem a sebet, ám a tekintetem kicsit lejjebb vándorol. Elszakadt a trikója… Közelebb lépek, le sem bírom venni a szemeit a melleirõl. Már… már tényleg kezd az agyamra menni a bezártság. Ha elszabadulunk innen, biztos, hogy meglátogatom azt a lányt. Mi is a neve? Dominia? Azt hiszem… igen, Dominia az egyik. Az alacsony, szõke.

- Jobb lesz ha lefekszel. Amíg pihensz átvizsgálom a droidot.

- Én is látni szeretném... illetve, na! érted?! – tárja szét a karjait.

Hát persze…

- Pihenj, annál gyorsabban visszajön a látásod...

Rezignáltan sóhajt, majd letelepszik a fal mellé. Én a droid elé térdelek, és a hátsó mûszerfalát bámulom. Már alig látok, nem lesz ez így jó. Alig fél óra múlva jojóznak a szemeim. Égnek, muszáj dörzsölnöm õket, ha látni akarok valamit. Inkább alszok, és azután állok neki. Úgyis… látni szeretné.

Fáradtan ülök a fal mellé. A lábaim bizseregnek, ordítanak a fájdalomtól. Soha… a büdös életben nem jövök ide többet. A mester szerint kibírok bármit… nem úgy tûnik. Kezdek olyan lenni, mint egy kényes nõ. A fejem a hideg felületnek döntöm, a szemeim különösebb akarás nélkül lecsukódnak. Végre, most aludni fogok. Talán reggelre nem kaparja ki semmi az agyam a helyérõl.

***

Kellemes meleg árad az arcom felé. Nagyot szusszanva nyitom ki a szemeim. Hohó, mi a… ?! Felkapom a fejem, de villámgyorsan fel is ülök. A földön fekszem, ráadásul szorosan Seranhoz simulva. Az arcomat a nyakába fúrtam, õ a kezem ölelte. Nem értem, hát… hát hogy? Emlékszem, hogy ültem. Mellette, ez igaz, de ültem! Most meg… a jó életbe, Maul!

Feltápászkodok, és halkan a fürdõszoba felé osonok. Nem akarom, hogy felébredjen. Meg aztán… így legalább csendben van.

Megmosom az arcom, majd kisétálok a helyiségbõl. Lepillantok rá, de a tekintetem ott ragad egy bizonyos részen. Azaz kettõn. Kimondhatatlanul elbûvölnek az emberi mellek. Pláne az övé, hm. Talán öntudatlanul is akartam közelebb férkõzni hozzájuk. Bevallom… bevallom nagyon szemrevaló lány. Ezt kár tagadni. Megvan mindene, ami egy nõnek kell. Bájos arc, telt ajkak, csillogó szemek… formás csípõ, duzzadó keblek. Meg a combjai… igen, a combjai. Azt hiszem, ismét elragad a képzelet. Elképzelem, ahogy egy szûk ágyra fektetem… mondjuk a hajómon, és letépem róla a ruháját. Õ a derekam köré fonja a lábait… jó szorosan. A körmeivel a hátamba mar, én a nyakába vájom a fogaim. A nevem nyögi – Maul! Igen, még egyszer!

- Maul!

Elvigyorodok, majd lassan oldalra pillantok. Seran értetlenül bámul rám. Mi a… ?! Úgy festek, mint egy flepnis, ahogy vigyorgok magamban. Gyorsan rendezem a vonásaim, talán még nem lát annyira, hogy feltûnjön neki.

- Mit akarsz? – köszörülöm meg a torkom.

Akarj engem, velem beteljesedhetsz! Miket gondolok, az Erõre, elég!

- Gondoltam, jó reggelt kívánok neked… - morogja.

Megrázom a fejem, ám mikor ránézek, a tekintetem a méretes kebleire tapad. Óóúú…

- Jó reggelt – motyogom.

- Neked is – mosolyodik el – Jól aludtál?

- Igen.

- Én is. Már egész jól látok. Csak a messzebb lévõ dolgok homályosak. De amúgy minden rendben.

Gyorsan felkapom a tekintetem az arcára. Ezek szerint… aah. Kezdek beletörõdni a balsorsomba. Mindegy, már végérvényesen leírtam magam nála. Ha kijutunk innen, szétválunk, és úgyis hamar elfelejt.

- Jó hír – motyogom, majd a droidhoz térdelek.

- Sikerült kiszedni valamit a droidból? – kérdi.

A robot felé fordulok, majd odalépek hozzá. Kikapcsoltam az éjszaka, nehogy zajt csapjon, vagy valami érzékelõ bemérhesse. Megvonom a vállam, majd odatérdelek elé. Nemigen értek az R2-ekhez, de visszakapcsolom, és matatni kezdek a hátuljában. Emlékszem, régen nekem is volt egy ilyen droidom, de a mester kettévágta, mikor nem volt megelégedve a teljesítményemmel. Vajon Seranra is ez a sors várna? Minden bizonnyal.

- Sikerül? – hajol felém.

- Igen – bólintok, majd jókorát húzok az egyik alkatrészén.

Sípol valamit, majd elénk tárja az épület alaprajzát. Seran mellé ülök, és gondosan szemügyre veszem az épületet. Nagyobb, mint gondoltam.

- Nem csodálom, hogy ide hozták a galaxis mocskát – nézek végig a termeken.

- Ez hatalmas! Ezért nem került elõ soha senki – fogja a száját Seran.

Egyetértõen bólintok, majd végigvezetem a tekintetem a folyosókon. Igen, két út is van. Kérdés, melyik a járhatóbb… vagy járhatóak-e egyáltalán…

- Menjünk – emelkedek fel.

Seran is feláll, megigazítja a ruháját. Közben felöltözött… kár. Megrázom a fejem, majd magamra kapom a palástom, és kikukkantok a folyosóra. Sötét van, de nem hallok semmi zajt. Kilépdelek, majd Seran felé pillantok. Épp az övére erõsíti a kardját. Utánam sétál, majd szorosan hozzám simul. Szívesen átkarolnám, de fékezem a kezem. Csak megborítja az elmém a nõi test melege. Koncentrálnom kell, nekem feladatom van!

A droid utánunk gurul, végig hangosan sípol. Dühösen fordulok hátra, ekkor hagyja csak abba a magyarázást. Legalább a felét érteném, mit mond, biztosan kitaposnám a belét!

A fejem rázva fordulok elõre, majd torpanok meg, ahogy érzem, valami közelít felénk. Reflexbõl a lány csuklójára marok, majd berántom a legközelebbi szobába. Magunkra zárom az ajtót, és nekidöntöm a falnak. A testemmel takarom, mintha ez bármin is segítene.

- Maul! – suttogja, az oldalamba markol.

Lassan felé fordítom a fejem, az arca vészesen közel kerül az enyémhez. Csak bámulok rá, elkap az inger, hogy könnyítsek a szorongáson. Látom a zavart a szemében, érzem az Erõn, hogy megretten tõlem. Nem érdekel, csak nézem. Csak a lélegzetünk hangja csap visszhangot a falak közt.

- Maul – súgja újból.

A hangja erõtlen, remeg. Tökéletes, annyira tökéletes! Lassan eldöntöm a fejem, és az ajkaihoz hajolok. A szám épphogy érinti az övét, bizsergés fogja el a tagjaim. Többet akarok, sokkal többet! 

Sokáig hallgatott, de tudom, közben a menekülésen járt az agya. Ezek szerint jutott valamire. Fel nem adná, elõbb halnánk szomjan...
Lassan felemelem a fejem.

- Igen? – nézek a hang irányába.

- Kitaláltam valamit. De egyáltalán nem biztos, hogy sikerülni fog.

Akár biztos, akár nem, jelenleg jobban "átlátja" a helyzetet mint én.

- Micsodát? - kérdem.

- Nem olyan öngyilkos akció, mint a tiéd - morogja, ebben biztos voltam... - Szeretném, ha nem kapálóznál.

- Kapálóznék? – azt gondoltam, hogy az enyémnél kevésbé kockázatosabb... eddig.

Tévedtem volna?!
Mégis mire készül. Nem kapálózhatok?! Régen rossz, ha ilyet kér.

- Maradj nyugton! – ripakodik rám.

Könnyû mondani. Nem árulja el mire készül, de "maradjak nyugton"...

Nem baj, nincs más választásom. Bízom benne, eddig is bíztam. Amikor volt választásom akkor is. Õ pedig nem hagyott cserben.
Lassan elenged. Nem zuhanok, érzem, ahogy a súlytalanság lesz úrrá testemen. Mit csinálsz Maul?
Életben hagytál, mert szükséged volt rám. Tudom, hogy meg tudtál volna ölni.
Ám mikor a sithek jöttek, értelmetlenné vált az egész. Te inkább elárultad õket, mintsem feláldozz engem. Pedig négyen voltak. Velük kijuthattál volna...
Ezután vakon, hasznavehetetlenül is támogattál. Nem fordítottál hátat, pedig akkor nem lennél ekkora veszedelemben... túl szép, hogy igaz legyen.
Mielõtt ide kerültünk meg akartál ölni. Én pedig meg akartalak állítani. Ha kijutunk is így lesz?

Miért csinálod ezt? Terveid vannak velem?! ...vagy egyszerûen csak megkönyörültél rajtam?
Nem szokásod... Visszakaptalak volna? Visszakaptam a társam, a barátom... és az a reggeli dolog? Nem értelek. Összezavarsz teljesen.
Mit is akarok, hisz még én sem értem magamat. Szeretlek, ebben biztos vagyok, de már nem tudom hogyan, s hogy mit tennék meg érted...

Földre zuhanok. Alig estem valamennyit, lent nem lehetek! Akkor hol vagyok? Hová vittél?

A kardomért nyúlok, kezembe veszem. Egy pillanatig levegõt sem veszek, így próbálva kiszûrni az idegen zajokat. Semmi... csend van.

Nem látok, mi lesz így! Nyugodj meg!

Óvatosan tapogatózom, a falat keresem. Megtalálva nekidõlök, s megpróbálom elcsendesíteni elmém. Egy folyosón lehetek. Nem a legbiztonságosabb, de pihennem kell, ha túl akarom élni az egyedüllétet.

Maul ottmaradt, egymaga próbál majd eljutni a toronyig. Ha sikerül neki, keresni fog, ebben biztos vagyok. Ide jön majd értem...

Telnek a percek, majd az órák. Nem mozdulok. Jönni fog értem!

Sípolást hallok, valami halkan gurul felém. Nem érzek félelmet. Elnézek az irányába...Végre! Újra látok.

Látom a csillagokat... egyre többen lesznek, s egyre fényesebben ragyognak. Végül egyetlen, vakítóan fényes csillagban egyesülnek.

Egy droid, így, hogy közelebb ért, már megismerem halk sípolását. Egy R2-es lehet. Még nem látok tisztán.

- Szia, a nevem Seran. - motyogom. Sípolgat valamit - sajnos nem értem, és nem is nagyon látlak. Tudod megsérült a szemem.

Közelebb gurul, kezemmel végigsimítom elejét.

- Áááá, szóval R2-B47, örülök a szerencsének. Szólíthatlak B47-nek?

Egy sípszó a válasz.

- Ez azt jelenti igen?- újabb sípszó, határozottan ugyanolyan.

- Hmm, ha megengeded tesztelném, így könnyebb lesz megértenünk egymást. Te robot vagy? - válaszul újra kapom az egy darab sípszót.

- Na nézzük tovább, most a nemre vagyok kíváncsi... éhes vagy? - ismét egy sípszó, úgy látszik mégsem értette.

- Ugye csak viccelsz? - kérdem, elvégre, egy robot nem lehet éhes...

 két sípszót hallok. Talán ez  a "nem". Nem viccelt volna? Kezdek belezavarodni.

- Ezek szerint nem viccelsz igaz? - ismét egy sípszó.

- Hogy lehet egy robot éhes?! - válaszul újabb síparzenált kapok - rendben, elhiszem.

Legalább az igen és a nem megvan.

Szóval már látok foltokat... de így visszatért az átkozott kettõs látás, és a szédülés. Hát nem lettem használhatóbb, de legalább így biztos: nem vakultam meg. Feltápászkodok.

Váratlanul lépések zaja üti meg fülem, ezzel egy idõben ismét síparzenál, valamivel hangosabban és kétségbeesettebben, mint eddig.

- Ki van ott? - kérdem halkan. Nem érzek semmit, de egy férfi elmosódott körvonala kezd kirajzolódni elõttem.

- Maul, te vagy az? - lépek felé. Milyen meggondolatlan vagyok, ha õ lenne érezném! Ez azonban csak azután jut egyembe, hogy mellkasom felé kap karmos végtagjával...

Csak a felsõmet érte, hála az erõnek még idõben hátrahõköltem. Kardot rántok, s egy laza mozdulattal kettévágom. Jót tett a pihenés. Igaz, hogy lendületemben elszédülve földre roskadok, de legalább reflexem a régi. Feltápászkodva hátrafordulok, s lehámozom magamról felsõ részem foszlányait. Még a trikóm teteje is elszakadt, na de azt azért magamon hagyom.

- Nyugi, semmi baj. - tekerem magamra köpenyem. Egy bíztató sípszót kapok.

- Indulju... - ismerõs érzés telíti szívemet. Õ az! Végre megtalált...

- Maul... - nyöszörgöm erõtlenül.

A szédelgéstõl meglódulva nekiesek a szûk folyosó szemközti falának. Egy pillanatra megállok, majd térdre rogyok.

- Seran! - kiáltja ijedten.

- Ne ijedj meg, jobban vagyok! Már látok! - szabadkozom.

Mellém lép, s karomnál fogva felsegít. Örülök, hogy él, s hálás vagyok amiért megmentett. Lehetne mögötte akármilyen rémséges szándék, akkor is. Meg akarom fogni a vállát... egyensúlyomat vesztve karjaiba rogyok.

- Ideje továbbmennünk... - morogja zavartan - mennyire látsz?

- foltokat, sötétben szinte semmit. - válaszolom.

- Nem vagyunk sokkal elõrébb, de ez is valami. - hirtelen sípolást hallunk - Ez meg mi?! - hirtelen vörös fény árasztja el látóterem.

- Ne bántsd! - kiáltom - a neve R2-B47 , segített nekem.

- Rendben. - látom, ahogy eltûnik a vörös fény. - Talán hasznát vesszük még.

___

Újabb menedék, ezúttal valamiféle kórterem. Egyre jobban tisztul a látásom.

Maul az ajtó reteszelésével bajlódik, B47 pedig a sarokban pihen. A következõ fázis a droid memóriájának átvizsgálása lesz. Bizonyára benne van az épület alaprajza. A sok labirintusszerû folyosó, az irányító központok, na meg persze a kijárat. Végre ki fogunk jutni.

Egy mosdóhoz lépek. Még mindig nem látok jól. Széthúzom köpenyem, kitapogatom a csapot, s elkezdem lemosni mellkasomról a vért. Trikóm egyre vizesebb lesz, de testemen úgyis gyorsan megszárad majd.

- Mi történt? - kérdi meglepetten Maul. Oldalirányban pont rám láthat.

- Megint csak egy karcolás, kisebb, mint az elõzõ - mosolygok.

Jó, hogy végre újra itt van. Hallom ahogy felém lép, elmosódott alakja egyre körvonalazódik. Felé fordulva magamra kapom köpenyem, s indulnék is. Megint szédülök. Alig várom, hogy elmúljon. A fal felé kapok. S háttal dõlök neki.

- Jobb lesz ha lefekszel. - motyogja halkan - amíg pihensz átvizsgálom a droidot.

- Én is látni szeretném... illetve, na! érted?! - magam elõtt látom, ahogy értetlenül csücsörít. Biztos ezt teszi.

- Pihenj, annál gyorsabban visszajön a látásod...

- Mik ezek? – kérdi Seran.

Ha én azt tudnám…

- Olyanok mintha nexuk lennének, csak kisebbek, fejük keskenyebb és csupaszok.

- És mennyi van?

- Tengernyi... nem bírnánk velük, ha látnál se.

- Innen nincs tovább ugye?

Fején találtad a szöget.

- Nincs.

- Akkor itt nem maradhatunk. Pedig, ha ilyen kitartóan üldöztek, biztos kivárnák, amíg erõtlenül lepotyogunk.

Sajnos ezúttal reálisan látja a problémát. Túlságosan is…

- Balra, úgy háromszáz méterre van még egy torony. Ha elérnénk onnan már fel tudnánk jutni egy felsõ szintre.

Gondosan szemügyre veszem a tornyot. Kizárt, hogy egész a tetejéig fel tudjak vele mászni.

- Elkapnának, mielõtt elérnénk.

- Dobok le ételt, hátha eltereli a figyelmüket.

Az ételes doboz után kapok, majd elhajítom.

- Na?

Észre sem vették…

- Semmi, úgy látszik ilyen kis falatra rá sem hederítnek.

- Nem lesz elég idõnk felmászni! Feltartom õket én...

Ne most kezdj el hõsködni, asszony!

- Seran, nem hagy... – ragadom karon, ám elrántja magát.

Mit mûvel?!

- Csak hátráltatlak... ezt te is tudod. Legalább egyikõnk élje túl. Ha itt maradunk, egyre csak fáradtabbak leszünk. Egyébként is ez a sorsunk, emlékszel?

Nem, ez baromság, hová mész?! Miért sírsz?!

- Miért csinálod ezt?! – üvöltök rá, és próbálok felé mászni.

- Mert szeretlek... - megtorpanok - és mert nincs más esélyed!

Hogy… mi?!

Elrugaszkodik a csõtõl, amire rögtönözve felmásztunk, én pedig riadtan nézem, ahogy zuhan. Nem elég, hogy rossz helyen vagyunk, még magánakciózik is! Minden olyan gyorsan történik. Kinyújtom a kezem, majd minden idegszálammal rá összpontosítok. Ostoba kurva! Morogva görbítem be az ujjaim, akár sarlót, és emelem fel a kezem.  Megáll a levegõben, a teste lebeg, akár a tollpihe. Nyögve szorítom össze a fogaim, hatalmas erõ kell ahhoz, hogy fel tudjam emelni. Fél perc is kell, mire vissza tudom emelni magamhoz. Legszívesebben megütném. Meglepett, csillogó szemekkel néz rám.

- Elment a maradék eszed is? – üvöltöm torkom szakadtából.

- De… - hebegi.

- Lázas vagy? Az agyadra ment valami? – ordítom.

Nem értem. Szeretlek, ezt mondta, nem vagyok hülye! De… mégsem értem, miért? Rám sem bírt nézni, majdhogynem undorodott tõlem, erre… mi ez a kitörõ szeretetbomba? Egy egész bolygó magját szét lehetne vele repeszteni…

- Maul…

- Hallgass! – mordulok rá.

Behúzza a nyakát, a szemeit lesütve ölel át, hogy megkapaszkodhasson. Ostoba tyúk, mit képzel… nem elég, hogy nyakig ülünk a szószban, még a fejemet is alá akarja nyomni.

Lassan leoldom az övem, majd lenézek rá.

- Tekerd a derekam köré!

Értetlenül néz rám, mintha látna, de szó nélkül cselekszik. Azt hiszem, felfogta már, mekkora ostobaságot mûvelt. Morogva hurkolom át az anyagot a méretes építményen, így elég csak feszesen tartanom, nem fogunk leesni. Beledõlök az anyagba, a kezem fájón lüktetnek, ahogy elengedem a betont. Sóhajtva húzom Serant az ölembe, majd ölelem át, nehogy leessen a fenevadak közé. Ha a mester most látna, fellógatna, és lassan lenyúzná a bõröm. Ebben biztos vagyok. Pedig… fogalma sincs róla, min jár az eszem napok óta.

A lábam irdatlanul feszül, ahogy kettõnk súlyát tartom, de volt már rosszabb is. Emlékszem, mikor a mester tanított. Fejjel lefelé kellett lógnom egy vékony kötélen, és a levegõben tartani súlyosabbnál súlyosabb tárgyakat a puszta elmémmel. Ha elejtettem valamit, bántott. Pokolian fájt.

***

Már órák óta csüngünk a tornyon, mint az érett gyümölcsök, a lábaim pedig kezdik feladni a szolgálatot. Az acsarkodó vadak nemigen adják fel, a szájukat nyalva toporzékolnak odalent. Reményvesztetten sóhajtok. Egy ideje szemezek egy hasadékkal, de valahogy mindig elvetettem az ötletet. Túl kockázatos, és több buktatója is van. Az ellenérvek azonban egyre hangosabban dörömbölnek a koponyámon. Ha itt maradunk, le fogunk zuhanni, és mindketten meghalunk. Ha Seran mártír akcióját kéne kivitelezni, sanszos, hogy szintén meghalunk. Nem is lát, így mindenképp passziválnia kell magát. A fenébe is, hogy mindig játszanom kell a lovagot!

- Seran… - pillantok le rá.

Lassan felemeli a fejét, eddig a vállamon nyugodott.

- Igen? – néz a hangom irányába.

Még mindig nem lát… a francba.

- Kitaláltam valamit. De egyáltalán nem biztos, hogy sikerülni fog.

- Micsodát?

- Nem olyan öngyilkos akció, mint a tiéd – fintorgok.

Látom, ahogy elszégyelli magát, de nem szól. Igazam van.

- Szeretném, ha nem kapálóznál.

- Kapálóznék? – kapja fel a fejét.

- Maradj nyugton! – ripakodok rá.

Összébb húzza magát, én pedig lehunyom a szemeim. Koncentrálnom kell. Körülöttem minden elcsendesedik, csak a lány testére koncentrálok. Érzem, ahogy lassacskán megemelkedik. Hirtelen mintha mázsányi súly szakadna rám, alig kapok levegõt. A fejem hasogat, egyre nehezebb a koncentráció. Lassan kinyitom a szemeim, látom õt a levegõben. A dögök acsarkodnak, ugrálnak, mintha elérnének. Nem eshet le, nem engedhetem el! Fáradt vagyok, egyre tompább, csak jusson el a hasadékig, a többi nem érdekel.

Nyögve marok a betonba, majd egy jól irányzott lökéssel a járatba küldöm õt. Hallom, ahogy a teste csattan a földön. Biztos fáj, mégis mérhetetlen boldogsággal tölt el, hogy nem ejtettem el. Gyöngyözõ homlokkal ölelem az oszlopot, és próbálom felrázni magam a bódulatból. Hogyan tovább? Át kell jutnom a másik oszlopra, különben szét fognak tépni ezek a kurva dögök.

Hirtelen azonban valami egészen más telíti feszültséggel a szívemet. Lépések.

- Maul? Alszol? – kérdem csendesen.

- Már nem – szuszogja. Ezek szerint elaludt. Biztosan nagyon elfáradt. Strapás lehetett engem pátyolgatni... alig várom, hogy használható legyek. Szinte hihetetlen, hogy egykoron vetélytársak voltunk.

- Hallottam valamit – ütögetem mellkason. Imádok hozzáérni ehhez a részéhez. Már a látványába is beleborzongok.

- Mit hallottál? – fogja meg a kezem.

- Nem tudom, mintha valaki járna odakint – emelem felé a fejem.

- Képzelõdtél – motyogja.

- Szeretném én is ezt hinni – húzom össze szemöldököm.

Megrázza, majd megemeli magát, ám hirtelen morogva kap a lábához. Bár még mindig lenyûgöz a morgása, ijedten rezzenek össze. Remélem nincs nagy baj. Csak az hiányzik, hogy õ is lesérüljön...

- Mi a baj?? – kérdem.

- Elzsibbadt – morogja.

Hogy elzsibbadt?? Ezért morgott... Nem bírom visszatartani. Elnevetem magam.

- Már azt hittem, baj van. - vigyorgom.

- Ez ilyen vicces? – mordul rám.

- Nem. Ilyenkor olyan vagy, mint egy tigris – kuncogok. Nem hiszem el, hogy kimondtam, bár õszintén egy tigrisre emlékeztetett.
Fel is kapja rá a fejét. Remélem nem tettem semmi jóvátehetetlent.

- Tigrisem – morgok játékosan.

Na most már mindegy is, ez után már minden mindegy. Tigrisemnek neveztem egy sithet.

Nem szól, csak lehajtja a fejét.

- Maul? – lepõdök meg. Minden reakcióra számítottam, csak erre nem.

- Mit akarsz…

- Csak vicceltem! – nem akartam megbántani.

Nem sokkal késõbb már a szememet vizsgálja. Hirtelen kardja elõtörõ pengéjének hangja csapja meg a fülem.

- Mit csinálsz? – ijedek meg. Remélem nem a korábbi sebfertõtlenítésemért óhajt bosszút állni.

- Látod a fényét? – kérdi. Nem, semmit. Megrázom a fejem.

Pakol valamit, áttörli a szemem és... megint hezitál. Min járhat a feje?? Mire készül??

- Köszönöm. – fogom meg a kezét hálásan, ám ami ez után történik, arra végképp nem számítok.

Érzem, ahogy újra felém hajol. Mit akarhat...

 Megfeszülnek izmaink, s ajkai hirtelen homlokomat érintik. Mozdulni sem merek. Lassan végigcsúsznak rajta, a gyomromban mintha ezer Bogwing kelne szárnyra.
Legszívesebben elkapnám a nyakát, s magamhoz húznám. Csak húznám, míg ajkaink heves csókban nem simulnának egymáshoz. Az egész testem forró mámorban ég. Akarom, de nem tudom mi ez. Újra érezném, de félek, hogy elragadna. Nem szabad.
Vajon õ is érzi?... ezt érzi? ...Mit érez?
Elszédülök. Valóban nagyon szeretem, de máshogy... igen, beismerem. Ezért van görcsben a gyomrom, mikor hozzám ér, vagy rám pillant.

El kell ásnom ezt az egészet, mielõtt bárki kihasználja.

- Ezt miért csináltad? - kérdem suttogva. Nem szabadott volna... de tudnom kell. Nem, ásd el jó mélyre magadban.

Hallgat. Mindig csak ez az átkozott hallgatása. Jobb is, hogy hallgat. Talán még õ maga sem... vagy õ is elássa.

- Kérlek mond el, ha majd tudod rá a választ, de majd csak akkor, amikor már látom az arcod.

Hallom ahogy feláll, és matatni kezd. Miért olyan fontos, hogy tudjam mi lehetett volna... az erõre, ki kell vernem a fejembõl. Õ is ezt fogja tenni.

- Kérsz enni? - kérdezi elcsukló hangon. E-szerint nem csak engem zaklatott fel.

- Nem - rázom meg a fejem.

- Keveset eszel. - morogja, szinte magában. Úgy teszek, mintha nem hallottam volna - Enned kell, vagy még annyi erõd sem lesz, mint most...

Hirtelen újra felmorajlik a lépések zaja. Most már õ is hallja. Egyre közeledik, s mintha nem is ember lenne. Sokkal inkább egy állat lépései. Sok állat... rengeteg. Veszettül morognak.
Felállok, s rémülten keresem Mault. Mellém lép, s karomnál fogva magához húz.

- Rengetegen lehetnek - suttogja fülembe, ajkai hajamat érik - ha kiszagolnak, nem hiszem, hogy az ajtó távolt tudja tartani õket.

- Nincs már lehetõségünk - indulok az ajtó irányába... remélem - meg kell tartanunk, ha mi halljuk õket õk is minket. A többi rajtuk áll.

Az ajtóhoz vezet, nekidönt, majd suhogást halok, ahogy kiereszti kardját. Hallom ahogy a fém pattogva olvad. Ez a legjobb amit tehetünk.

-Próbáld erõsen tartani. - mondja elmélyülten.

Õrjöngõ kaparászás, pokolbéli morgás... szerencsére idõben végeztünk az ajtóval.

Reccsenés. Nem, hiábavaló volt az egész.  Megtámasztjuk, de egyre csak döntik, döntik...

- Lökd ki az ajtót! Ki tudod, ugye? Arról legalább tudod, hogy hol van... Én meg hátra taszítok annyit, amennyit csak tudok. Lesz egy kis egérutunk... - mondja.

Úgy teszek. Nem megy, nem tudom... mi van vele. Elképesztõen gyenge vagyok. Árnyéka önmagamna.

- Várj, ha nem megy kirobbantom - morogja - még talán jobb is lesz. Megijednek, és a füst is megzavarja õket... csak elég kicsi a hely. - derékon fog, s betaszít egy sarokba. Testével hozzám simul, ajkam mellkasát éri.

- Fogd be a füled. - suttogja, s nyakához hajtja fejem.

___

Már vagy tíz perce üldöznek, piszok gyorsak. Maul a hátára kap és felmásztunk egy jókora toronyszerûségre. Nem tudom, hogy pontosan mi. Nem látom, de egy biztos, ide már nem tudnak követni. Úgy hét métert mászhattunk.

- Mik ezek? - kérdem lihegve.

- Olyanok mintha nexuk lennének, csak kisebbek, fejük keskenyebb és csupaszok. - kapom a választ.

- És mennyi van?

- Tengernyi... nem bírnánk velük, ha látnál se. - duzzogja. Igazságtalan is lenne, ha így halnánk meg.

- Innen nincs tovább ugye? - csilingel reménykedve hangom.

- Nincs. - morogja szomorúan.

- Akkor itt nem maradhatunk. Pedig, ha ilyen kitartóan üldöztek, biztos kivárnák, amíg erõtlenül lepotyogunk. - járatom az agyam. Egyetértõen morrant.

- Balra, úgy háromszáz méterre van még egy torony. Ha elérnénk onnan már fel tudnánk jutni egy felsõ szintre.

- Elkapnának, mielõtt elérnénk. - motyogom szomorúan.

- Dobok le ételt, hátha eltereli a figyelmüket. - hallom, ahogy kibontja a dobozt.

- Na? - kérdem ismételten titkolhatatlanul reményteli hangon.

- Semmi, úgy látszik ilyen kis falatra rá sem hederítnek. - Hangja egyre kétségbeesettebb. Ez így nem lesz jó...

- Nem lesz elég idõnk felmászni! Feltartom õket én... -  Nem hagyom, hogy miattam haljon meg. Én vakon, egyedül úgysem tudnék kijutni, neki viszont van esélye, hogy elérje a tornyot. Nélkülem túlélheti.

- Seran, nem hagy... - ragadja meg a karom. Bárcsak láthatnám még... Kirántom a szorításából.

- Csak hátráltatlak... ezt te is tudod. Legalább egyikõnk élje túl. - kigördülnek a könnyeim, s elkezdek lefelé mászni - ha itt maradunk, egyre csak fáradtabbak leszünk. Egyébként is ez a sorsunk, emlékszel?

- Miért csinálod ezt?! - üvölti, s hallom, ahogy ereszkedni kezd felém. Sietnem kell.

- Mer szeretlek... - megtorpan - és mert nincs más esélyed!

Így lesz a legjobb! Mindenkinek jobb lesz... elcsendesítem az elmém. Minden porcikám erõvel telítõdik. Végre...
Elég alacsonyan vagyok már, éppen csak nem érnek el. Innen messze elugorhatok. Ne feledd, jobbra!
Akár hogyan is legyen vége, szép befejezést akarok. Lendületet veszek.

Most már tudom, hogy miért kellett idejönnöm. Ez volt a sorsom.

- Megnézem a szemed – jelentem ki, miután biztonságban vagyunk.

Elég hideg van, megint össze kell bújnunk.

- Ugye tudod, hogy akármilyen leleményes is vagy, még mindig pocsék színész.

Megpróbálom szétfeszíteni a szemét, érzem, hogy fáj neki. Könnyezni kezd, ez nem jó. Szerencséje van, hogy egyáltalán nem vakult meg azonnal. Bár így is remélem, hogy pár nap alatt rendbe fog jönni.

- Nyugodj meg, hamarosan rendbe jön

- Nyugodt vagyok - feleli - A mester is megmondta, hogy akár milyen nagy a baj, mi körülvesz, a nyugalmam sohase hagyjam el.

A mester…

- Sidius ilyet mondott volna? – csipkelõdök.

- Õ nem az én mesterem.

Ez igaz, de lehetett volna.

- Pedig õ nagyon akart téged – lihegem, el akarom fojtani a feltörõ érzelmeket.

Még a hideg is kiráz tõle.

- Azért, mert engem nem bántott? Crovan sem bántott és Te sem... tehát ti is akartatok?  Akartok engem, ugye? Talán ez az én erõm – nevet fel.

El sem tudod képzelni, mennyire akarlak. Csak nem úgy, ahogyan te gondolod.

- Tovább kell mennünk – jelentem ki - Melegebb helyet kell keresnünk.

Meg fog fagyni, ha itt maradunk. A levetett ruháit a melleihez szorongatja, pedig pont akkor igyekeztem szemrevételezni õket. Szép darabok.

- Rendben – nyöszörgi.

Biztos elfáradt… nem baj, én is. A csuklójára fognék, hogy ne essen hasra, ám valami puhába mélyednek az ujjaim. Jaj!

- Nem vagyok teljesen magatehetetlen! – húzódik el.

Kajánul elvigyorodok. Hát persze.

Elindulok kifelé, csendesen várom, mikor hallom a karjait csattanni a földön. Minden fülkébe benézek, a hálótermek itt is elég szûkösek. De legalább vannak. Viszont jó lenne találnom egy utat, ami felvezet. Kezdek becsavarodni idelent.

Egy szûkös helyiségbe gyömöszölöm magunkat. Itt is hideg van, de nem bírok már tovább menni. Igaz, a sebem már csaknem teljesen meggyógyult, de nem akarom túlerõltetni magam. Õt meg pláne. Egy érzékszervvel kevesebb van neki, ez épp elég kínlódás a számára. Jól ismerem.

Vacog, nagyon fázik. Sóhajtva telepszem mellé, majd húzom az ölembe. Szinte automatikus a mozdulat. Nekem dõl, a fejét az állam alá fúrja. Szeretem, hogy hozzám ér, rosszul esne, ha nem tenné. Úgy érzem, végre elcsitult a gyûlöletem. Felváltotta valami más, valami sokkal állatiasabb ösztön. Eldobtam az érzelmeim, mert akarom õt. Sosem tettem még ilyet. Soha senkivel. Vajon milyen lehet eldobni az ösztönt egy érzelemért. Szeretném õt? Nem tudom elképzelni, pedig nem bonyolult. Mondjuk még sosem szerettem senkit… szerelemmel legalábbis. Milyen lehet? Milyen, ha valaki vár, ha valaki mellett úgy kelek fel, hogy tudom, a szíve értem ver? Felfoghatatlan.

- Maul – suttogja.

- Hm? – pillantok le rá.

- Köszönöm – fonja szorosabbra a karjait a nyakam körül.

Hunyorogva bámulok rá. Ha a mester tudná, hogy ilyen vagy… de lehet, tudta is. Mégis hagyta, hogy azt higgyem, ártani akar nekem. Félek, csak áltatom magam, hiszen engem az öcsémen kívül nem szeretett még soha senki. Nem merek belegondolni, mi lenne, ha akarna tõlem valamit. Pedig… pedig ahogy zavarba jön. De nem értem, akkor miért távolságtartó mégis? Biztos nem tetszem neki. A zabrakok nem olyanok, mint az emberek. Biztos zavarja a bõrszínem, a tetoválások, a szemem… mások vagyunk. De akkor sem értem a zavarát. Taszító a belsõm, miért? Miért olyan, mintha…

- Jobb lesz, ha most alszol. Hálálkodni ráérsz – felelem nyugodtan.

Lepillantok rá, látom, ahogy a pici kunkor a szája sarkába ül. Nekem is mosolyognom kell tõle. Most úgysem látja. Jól érzem magam… távol mindentõl, mindenkitõl. Az idõm javarészét egyedül töltöm, nem szokott üdítõen hatni rám a társaság. Most viszont… teljesen más a felállás. Élvezem, hogy nekem dõl, hogy a karomra markol, hogy megsimogat. Törõdik velem. Nem úgy, mint a mester. Bár… bevallom, szeretem, ha kínoz. Jobban viselem, mint mikor nem foglalkozik velem. Olyankor tudom, hogy érez irántam valamit.

***

- Maul? Alszol? – kúszik a fülembe a hangja.

Halkan szusszanva emelem fel a fejem. Azt hiszem, a nagy õrködésben elaludtam.

- Már nem – törlöm végig a képem.

- Hallottam valamit – ütögeti meg finoman a mellkasom.

- Mit hallottál? – fogom meg a kezét.

- Nem tudom, mintha valaki járna odakint – néz fel rám.

Visszanézek az arcára, most, hogy tudom, nem lát, könnyebb. Az ajkait nézem, az apró rést, ami közöttük tátong.

- Képzelõdtél – préselem ki magamból.

Gondolatban már vadul marcangolom a száját.

- Szeretném én is ezt hinni – ráncolja a homlokát.

Milyen finoman gyûrõdik a bõre, mint a selyem. Megrázom a fejem, majd felállnék, de fájdalom hasít a lábamba. Állatias morgást hallatva kapok oda.

- Mi a baj?? – rezzen össze.

- Elzsibbadt – morgom.

Lassan kiengedi a levegõjét, leereszkedik a mellkasa. Kuncogva rázza meg a fejét.

- Már azt hittem, baj van.

- Ez ilyen vicces? – morgok rá.

- Nem. Ilyenkor olyan vagy, mint egy tigris – kuncog megint.

Meglepetten kapom fel a fejem. Hogy én??

- Tigrisem – morog játékosan.

Zavartan hõkölök hátra, majd harapok az alsó ajkam sarkába. Szívem szerint kényszeríteném, hogy mondja újra. De nem teszem, csendben lehajtom a fejem.

- Maul? – kérdi meglepetten.

- Mit akarsz…

- Csak vicceltem! – emeli fel a mellkasához a kezeit.

Vicceltél. Tudom.

Hosszas hallgatás után kitessékelem az ölembõl, majd gondosan megvizsgálom a szemét. Letörölgetem a sarkaiból a váladékot, majd megnézem a pupilláját. Kéne valami fény, kíváncsi vagyok, reagál-e rá. Leoldom a fénykardom, majd kiengedem az egyik pengét. Seran összerezzen, úgy hõköl hátra.

- Mit csinálsz? – kérdi ijedten.

- Látod a fényét? – kérdem én is.

Riadtan fürkész a szemeivel, majd megrázza a szemét. Felsóhajtok, és eltüntetem a vörös fényt. Nem lesz ez így jó. Csak hátráltat így. Remélem, nem találnak meg egyhamar, és az élelem is kihúzza addig, amíg harcképessé nem válik.

Elteszem a kulacsot, majd végigsimítok egy tiszta ronggyal a szemén. Ellenállhatatlan vágy fog el, hogy kihasználjam az alkalmat. Nem, nem tehetem. Miért tenném? Lehet, megölne. Ki tudja, mikre képesek a nõstények, ha féltik a szemérmük. Aztán… lehet, élvezné, nem tudom. Ki akarom deríteni, mik a céljai. Igyekszem úgy keverni a kártyákat, hogy nálam legyen a menet végén az adu.

- Köszönöm – fogja meg a rongyot tartó kezem.

Lepillantok rá, majd felé hajolok. Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai, az enyémek is. Lassan a homlokához érintem az ajkaim. Nem csókolok rá, csak pár másodperc erejéig élvezem a közelséget, amit ad. Lassan felfelé húzom az arcom. Az alsó ajkam a homlokához tapad, lassan gyûrõdik, ahogy próbálom elválasztani a forró bõrtõl. Végül elszakad tõle, az állammal simítok végig a felületen. Seran, ha ezt a mester megtudja… Nem, nem fogja megtudni. Soha.

Ez nem az én halálom. Megnyugtat, hogy érzem a bõrömön testének melegét, ahogy hátulról hozzám simul.

- Maul nagyúr? – áll elõ az elsõ, egy emberfiú.

- Egy jedi? – hökken meg a következõ, szintén egy ember.

- Õ az enyém, én viszem a mester elé - szavai egyszerre rémítenek meg, s varázsolnak el...

- Nem ejtünk foglyokat! – emeli fel a hangját az egyikük. Elég bátor... vagy egyszerûen csak ostoba - Ha te nem tudod, majd én megölöm! – szemei kegyetlen lángra kélnek.

Úgy érzem magam, mint elsõ alkalommal a jedi-templomban. Ugyanez a tekintet köröskörül, mindenütt... szinte fojtogat.

Hirtelen kardot ránt, ám ezzel egy idõben Maul is mozdul. A fiú a falnak csapódik.
Egy, de még van legalább három. Félek, mi lesz, ha nem bír velük. Szükségem van a kardomra.
Mi lesz ha vissza sem adja, s ha valóban Sidius elé visz. Nem fog! Nem teheti, nem teszi...
ha még mindig bosszúra szomjazik, akkor nem hagy fegyvertelenül. Ha pedig mégis megtenné, nálam van még Jaku kardja...

Ezen töprengek,de minek? Ha visszaadná a kardom, sem változna semmi. Nem tudnék õ ellene...
ellene mit tenni. Ha úgy akarja meghalok. Mindegy, hogy fegyverrel, vagy fegyvertelenül...

- Maul! – sipít fel egy nõi hang, s újabb két alak lép elõ a sötétségbõl.

Egy kopasz és egy togruta, mind a kettõ nõ.

- Jól sejtettem, hogy itt vagy –édesgeti Mault az elsõ.

Úgy teszek, mint aki oda se figyel, de felbolygatnak a szavai.

- Ugye nem bántott ez a szuka? – vállam felett látom, ahogy végigsimítja felsõ testét.

Szörnyû kín kezd mardosni, én akarok õ lenni. Én akarom végigsimítani. Talán ha ott maradtam volna... butaság. Azért jöttem el, mert tudtam, mi a sorsom, ahogy azt is, hogy Sidius csak egy tanítványt akart. Az erõsebbet. Egymás keze által pusztultunk volna.
Maul halkan felmordul. Imádom ha ezt csinálja, mindig is imádtam, egészen belebizsergek.

- Milyen erõs vagy, hogy gondolhattam ilyet – kacagja.

Egyre inkább ellenszenves, vagy valóban csak féltékeny lennék... igen erõs, nem is akármennyire kislány...

Hirtelen Maul ellök magától. Nem tudom mire vélni, míg meg nem hallom a csattanást. Vajon velem is ezt csinálta volna... elmosolyodom.
A sithek fegyvert rántanak. Az erõre, kicsit sem fogná ám vissza magát...
Érzem, ahogy lágyan a derekamra fog, s lassan kitol a képbõl. A falnak dõlök. Most mit teszel Maul? Egyedül nem bírsz el velük...
Gondolataimra válaszul kapom is a kezembe kardom.
Visszaadta. Mégis visszaadta... ezek szerint nem csel volt. Valóban meg akart védeni...

- Áruló! – sziszegi a csápos.

Maul elmosolyodik. Mintha egyenesen élvezné. Én élvezem is.
Válla felett óvatosan rám tekint, majd elindul a togruta felé, a kopasz nõ pedig nekem ront. Dühbõl harcolok, s így könnyedén felülkerekedek rajta. Földre rogy. Látom, ahogy Maul a sebesült csápos nõt maga mögött hagyva a két menekülõ fiú után ered.
Ellenfelem még megpróbál talpra állni... nem tudja, mikor kell feladni. Egy rúgás, s ismét a földön van.

- Seran! – hallom meg hirtelen Maul kétségbeesett hangját.

Felé nézek, s látom, ahogy alakját sûrû, orrcsavaró zöld füst takarja ki lassanként szemem elõl.

Könnyezni kezdek. Még észlelek egy vörös fénycsóvát, felém csapódik. Hátrébb ugrok, hirtelen azonban elhomályosodik minden. Szédülni kezdek.

A nõ felém jön, érzem, mögöttem van.

- Vigyázz! - üvölti Maul.

Felesleges. Még csak ki sem tudja használni, hogy elvette látásom, olyan zajt csap. Szemek nélkül is pontosan tudom, hogy hol van. Egyszerû mozdulattal csavarom ki kezébõl kardját, majd a folyosó másik vége felé lököm. Az elsõ alkalom, hogy használtam az erõt ezen a holdon. Ilyenre is csak akkor vagyok képes, ha hagyom, hogy a nyers erõ eluralkodjék rajtam... átjár, s betölti egész testem. Imádom, megrészegít.
Nem! Nem hagyhatom. Nem veszíthetem el a fejem...
Hirtelen két erõs kar billent ki egyensúlyomból. Maul az, a vállára vet, majd futva tovább indul.

Kezemmel önkéntelenül is hátához érek. Érzem, ahogy beleborzong.

- Jönnek! - lihegi.

Hátunk mögül halálsikolyok visszhangoznak. Nem látok semmit, de érzem, hogy azok a valamik egyre közelebb érnek hozzánk.

Hirtelen megállunk, Maul mordul egyet. Letesz, megforgat, s hátára kap. Lendületet vesz.  Valami baj lehet. Görcsösen kapaszkodok mellkasába, átfogja a kezem. Szinte már beérnek, mikor oldalra veti magát... de ott fal van!

Zuhanunk... nem volt fal, vízbe esünk. Jéghideg vízbe. Nagyon erõs a sodrás. Lecsúszok a hátáról, de elkapja a kezem. Magára ránt és úszni kezd. A lények ide már nem követtek.

- Nem látsz még mindig, igaz? - kérdi elgondolkodva.

- Nem, semmit - nyöszörgöm - Mond, hogy el fog múlni. - nem kívánom senkinek, hogy elveszítse a látását, akár egy pillanatra is. Legszívesebben visszapörgetném az idõt...

- El fog, de nem tudom mikorra. - érzem ahogy kiemelkedek a vízbõl, ez az õ ereje. Pár pillanat múlva már érzékelem talpam alatt a betontalajt.

___

A vízpartról egy helységbe vezetett. A földön ülünk, nagyon hideg van. Szinte reszketek, ahogy ázott ruháim a testemre tapadnak. Leveszem a kardigánom és a köpenyem, csavargatni kezdem belõlük a vizet. Legalább ezek száradjanak meg.

- Megnézem a szemed. - morogja óvatosan.

Érzem ahogy közelebb hajol, ahogy végignéz rajtam... zavarba jövök. Remélem nem látszik.

- Ugye tudod, hogy akármilyen leleményes is vagy, még mindig  pocsék színész. - biztos vagyok benne, hogy mosolyog. Bár nem látom, érzem.

Nem mond semmit, csak hideg ujjaival óvatosan széthúzza sajgó szemhéjam. Felszisszenek, s érzem, ahogy a mozdulatát pár könnycsepp követi. Még midig nem látok semmit. Még csak fényt sem, de nem is kell hozzá fény, hogy tudjam,közelebb hajolt. Nem tudom pontosan hol van, de nagyon közel. Érzem az illatát. Egyre nyugtalanabban érzem magam, nem tudom mire vélni tétovaságát.
Kisvártatva hallom ahogy vizet tölt, majd valami nedves rongyfélével óvatosan szememhez ér...

- Nyugodj meg, hamarosan rendbe jön. - suttogja, szinte magam elõtt látom ajkának mozdulatait.

- Nyugodt vagyok. - a nem ettõl vagyok nyugtalan találóbb lett volna - A mester is megmondta, hogy akár milyen nagy a baj, mi körülvesz, a nyugalmam sohase hagyjam el. - mosolygom.

- Sidius ilyet mondott volna? - kérdezi kételkedve, de õ is tudja...

- Õ nem az én mesterem. - suttogom. Nem akarom megint felzaklatni... de õ kérdezett rá.

- Pedig õ nagyon akart téged. - suttogja lihegve, szavaiban  bujkál valami szenvedélyes.

- Azért, mert engem nem bántott? Crovan sem bántott és Te sem... tehát ti is akartatok?  Akartok engem, ugye? Talán ez az én erõm - nevetek keserûen. Nem szól, de nem is fordul el. Tudom, hogy engem néz, és zavar, hogy nem látom hogyan.

- Tovább kell mennünk. - morogja, majd felkel - Melegebb helyet kell keresnünk.

Felszedem ruháimat, s mellemhez szorítva õket, karba tett kézzel felállok.

- Rendben. - nyöszörgöm erõtlenül.

Kézfeje óvatosan simul rá egyik, mellkasomon pihenõ csuklómra. Ujjai mellemet érik. Megijedek, s elrántom a kezem.

- Nem vagyok teljesen magatehetetlen - szabadkozom csendesen.

Nem válaszol, csak elindul. Követem a lépteit. Némán haladunk a kihalt épületben. Csak a lépteinket, s a víz csobogását hallom.
Felidézem gyermeki önmagunkat... voltunk már veszélyes helyeken, s mindig mindenhol túléltünk mindent. Pedig egy sithnek nem erénye a csapatmunka, ráadásul tudtuk, hogy vetélytársak vagyunk, mégsem fordult meg fejünkben, hogy cserbenhagyjuk a másikat...
Az övébe sem, pedig féltékenység mardosta. Mégis mindig hitt bennünk.
Most pedig mintha egy elátkozott dolog lenne, de mintha még mindig hinne benne.
Talán már én nem hiszek.
Nagyon szeretem, és tudom, hogy ez csak bajt hoz ránk...

Megdobban a szívem, nem akarom hallani.

- Nehogy azt hidd, hogy te nem hiányoztál, Khameir… - suttogja.

Megrándul az arcom. Ne, ezt ne!

- Nem ez a nevem… õt tudod Crovannak hívni… engem is szólíts a nevemen! – sziszegem.

Crovant, azt a semmirekellõ, bukott szörnyet… ennyire visszataszítónak találsz?!

- Hiányoztam neked? – kérdi hirtelen.

Igen. Hiányzott, hogy valaki talán érez irántam valamit. De egyedül hagytál. Amit elültettél  szívembe, tövestül kitépted.

- Miért mentél el? – kérdem – Azt hitted túl jó vagy sithnek… - nevetek fel.

Kínomban nem tudok már jobbat.

- …mert azt hittem, hogy jobb lesz… - suttogja. – Azt hittem mindkettõnknek jobb lesz…

Felfortyan bennem a gyûlölet. Hogy… jobb lesz?!

- Hogy-hogy mindkettõtöknek te kis kurva, nem mondod, hogy Crovan és te… - ordítom.

Nem, nem akarok belegondolni! Magamnak sem vallottam be sosem, de… én…

- Neked és nekem – kiabál vissza, meghökkenek – Nem akartam mindig az utadban lenni, nem akartam, hogy miatta engem gyûlölj… mert én akár hogy is akartam, nem tudtalak gyûlölni. Most sem tudlak…

Nem, ez… ennek nincs értelme! Miért mondja ezt? Engem nem szerethet, engem gyûlölnie kell!

- Ne játszd az agyad Jedi! – mordulok rá, hogy leplezzem a zavarom.

Nem árult el… csak… jót akart. Ez túl abszurd, nem hiszem el, miért tette volna?! Csak szenvedtem miatta.

- Miattam bántott, ugye? – gondolatolvasó… – Mert ostoba vagyok, és azt hittem, ha elmenekülök, az mindent megold… de csak még mélyebb lett a gyûlöleted.

Elfordítom a fejem. Nem akarom hallani. Épp elég érezni…

- Annyira nem lehetsz ostoba, hogy nem tudod, hogy az új mestered miatt vagyok itt, igaz? – kérdem.

- Nem… - feleli – Elég egyértelmûen a tudtomra adtad…

Legalább ezt sikerült…

Elfordul, majd lassan elszenderedik. Bennem kavarognak az érzelmek. Ha akarnék, se tudnék aludni. Nem gyûlöl… miattam ment el. Nem tudom, nem értem. Teljesen felkavart. Túl… sok ez nekem.

Felállok, majd a száradó ruhákhoz sétálok. Ahogy a zuhanyzó felé téved a tekintetem, megdermedek. Eszembe jut, ahogy Seran… A ruhájára téved a tekintetem. Megfogom a felsõjét, majd magamba szívom az illatát. Lassan rápillantok, milyen finom. Nem akarom, hogy tudja, érezze. Valami elindul bennem. Azt hiszem, gyökeret ver a kétely.

***

Reggel nem szólunk egymáshoz. Mit mondhatnék? Lebombázott, letaglózott… mit akar még? Elindulunk, nem nézek rá. Nem maradhatunk tovább, még megtalálnak azok a lények.
Hirtelen megérzem, ahogy közelednek. Sithek.

- Valakik jönnek… - motyogja.

- Sithek.

Megállok. Nem menekülhetnek el. Valahogy át kell verni õket… igen.

- Ne félj – próbálom megnyugtatni.

Látom, ahogy mozgolódik. Fél. Én is félnék a helyében. Nem bízik bennem, nem is bízhat.

- Uralkodj már magadon, velem vagy ne feledd! – jelentem ki.

Lassan lenézek a fénykardjára.

- Azt add ide- fordulok felé – A túszom leszel…

-       Mégis miket képz…

-       Ha most elmenekülsz, nem tudom majd megállítani õket, utánad fognak menni. Nem biztos, hogy elbírok hármukkal. Nem ismerem az erejük.

A kardjára markol, majd vonakodva bár, de a kezembe csúsztatja a sajátját. A derekamon feszülõ övbe csúsztatom a kardot. El kell hinniük. Közelednek, itt vannak!

Lassan a markolat gombjára téved a hüvelykujjam. Élvezem, ahogy hozzá simulok, majd a kardból jövõ, vörös fény beragyogja az arcát. Észrevétlenül a hajába szimatolok. Szeretem az illatát, megnyugtat.

Megtorpannak. Látják, hogy foglyul ejtettem magamnak, és nem is szándékozom elengedni. Még a kedvükért sem. Õk még senkik. A lábam nyomát sem csókolhatják. Mind meg fognak halni, ha a közelembe jönnek. Gyilkos ösztönök lesznek úrrá rajtam, érzem, ahogy a bennem tomboló harag felfortyan, és az Erõ megállíthatatlanul árad belõlem.

- Maul – suttogja Seran.

Lassan a nyaka vonalára vezetem a tekintetem. Nem bánthat senki. Még a mesternek sem engedném. Te már az enyém vagy, érzem, hogy akarsz engem. Beléd kapaszkodok, ha kell, letépsz magadról, de akkor a húsodtól is meg kell válnod. Nem adlak senkinek.

- Maul nagyúr? – torpan meg az elsõ tanítvány.

Nem, még annak sem nevezem. Nem állta ki a próbát. Nem élte át azt a kínt, amit én, és soha nem is fogja.

- Egy jedi? – hökken meg a következõ.

Mindkettõ ember. A legundorítóbb fajtából. Nem szeretem az embereket. Csak a nõket. De õket annál inkább. Már megint ezek a gondolatok… nem vezethet egy szerv. Felül kell kerekednem rajta.

- Õ az enyém, én viszem a mester elé – sziszegem.

Az enyém, milyen jól esik kimondani.

- Nem ejtünk foglyokat! – ripakodik rám az egyik kölyök.

Elhûlve bámulok rá. Te mersz parancsolni nekem? Azt mered mondani, ne ejtsek foglyot?

- Ha te nem tudod, majd én megölöm! – hördül rám.

Elõveszi a kardját, ám csak erre van ideje, meglendítem a karom, mire a falhoz vágódik. Összeszûkült szemekkel figyelem, ahogy lassan lecsúszik a fal mentén. Érzem, ahogy Seran megfeszül a karjaimban. Szívesen a nyakába csókolnék, vagy megharapnám. A falhoz akarom szorítani, és teljes testemmel neki simulni.

- Maul! – hasít az agyamba egy éles, nõi hang.

Újabb két sith jelenik meg a porondon. Ezúttal két nõ. Felismerem az egyiket. Nem is lehetne eltéveszteni. Húzott, macskás szemek, csillogó, kopasz fej, holtsápadt bõr. Mint ezek az élõholtak ezen az átkozott helyen. Beillene közéjük. A másik nõ egy togruta. Csendes, sasszemû. A bõre vörös, akárcsak az enyém. Nem tetszik, hogy beléjük botlottunk, muszáj cselhez folyamodnunk.

- Jól sejtettem, hogy itt vagy – lép hozzám a szürke bõrû.

Már a nevére sem emlékszem. Mindig is undorodtam tõle.

- Ugye nem bántott ez a szuka? – simít fel a karomon, majd a mellkasomra téved a keze.

Az érintésétõl megborzongok, a torkom is összeszûkül. Halkan felmorranok, ahogy csak egy zabrak tud. Seran izmai újból pattanásig feszülnek. Nem csak õt irritálja ennek a féregnek a közelsége.

- Milyen erõs vagy, hogy gondolhattam ilyet – nevet fel.

Ahogy megcsapja a lehelete az arcom, ellököm magamtól Serant, majd jókora pofonnal terítem le a földre. Mit képzel, mi vagyok én?

A három sith a markába fogja a kardját, majd felém szegezi. Milyen ostobák, milyen naivak. Még az Erõt sem birtokolják, a szívüknek sem bírnak parancsolni. Nem tudnak harcolni, csak veszett kutya módjára marnak az ellenség felé. Szánalmas söpredék.

Lassan a lány derekára simítok, és finoman oldalra vonom. Engedelmesen lép el, majd lapul a falnak. Nálam a fénykardja, így védtelen. Leoldom az övemrõl a kardot, majd felé dobom. Csak a halk surrogást hallom, ahogy a fénylõ pengék kibújnak a markolatból. Szeretem ezt a zajt, mindig felforr tõle a vérem.

- Áruló! – sziszegi a togruta.

Elmosolyodok a kijelentésen. Egy pillanatra Seranra pillantok, majd forgatni kezdem a kardom. Egyre gyorsabban, miközben ide-oda rántom a levegõben. A nõ egyre feszültebben figyel, az arcára kiül a kétségbeesés. Egy váratlan pillanatban felé szúrok, a kardom átolvad a combján. Élesen felsikít, azt hitte, még idõben félreugorhat a támadás elõl. Selejtek.

Seran sem rest, a rárontó másik nõ életét akarja elvenni. A gyáva, ellenem nem mer kiállni. A maradék két sith futni kezd. A végletekig feldühítenek. Utánuk eredek, nem lehet szemtanúja annak, hogy Õ itt van. Jó húsz méter után azonban megtorpanok. A fejem felett mozgolódást hallok. A szellõzõ… jönnek! Satufékkel állok meg, majd fordulok meg, és rohanok vissza Seranhoz. A támadója épp a földre kerül, így megragadhatom a lány karját. Mielõtt azonban a közelébe érnék, a nõ az övtáskájába nyúl, majd elõvesz egy füstbombát.

- Seran! – kiáltok a lányra.

Õ rám néz, már nem tudom figyelmeztetni, hogy takarja el a szemeit. A zöldes, kénes szagú füst elborítja a járatot. Alig tudom eltakarni a szemem.