 Karakter: Kibou Keiichi
Megjegyzés: ~yoshinak~ tancibának
Kibou:
Mióta utolsó tanárom is elment, az élet itt kissé csendessé vált. Minden reggel eljönnek a cselédek, kitakarítanak, megfőznek, és távoznak is. Mintha már halott lennék. Vagy ez a ház lenne kísértetjárta. De ma nem jönnek, mert hogy ma költözik be hozzám az új tanár. Igen nagy fenntartásaim vannak minden idegennel szemben, aki új errefelé, és még beis költözik hozzám. Még csak elképzelni sem tudom, milyen lehet. Mi lehet a szakterülete, vagy hogy hívják... De minden izgalom hiába, ha egyedül kell megbirkóznom vele, nem?
Csöngetnek. Kissé kóvályogva állok fel, ma még nem vettem be a gyógyszereimet, és még nem is bírtam felkelni. Kissé akadozva kapom fel a ruháim, majd sietek ajtót nyitni. Persze, a kulcsot ki tudja, hová bányásztam el. Évek óta nem nyitottam ki senkinek sem. A tanár itt lakott, a cselédek meg saját kulccsal jönnek...
- Kis türelmet kérek… Mindjárt nyitom.
Szólok a türelmetlen, de kitartó csengetőnek. Megpillantva a kulcsot végre sikerül kinyitnom, és résnyire nyitva az ajtót kipillantok. Aztán enyhe gyökeret verek a küszöbre. Mit keres itt ez a görög festményre illő alak? Kuncog, de valahogy hiába a sárm, valahol bizalmatlan vagyok vele. Vagy ez csak a szokásos paranoia?
- Szép jó reggelt Keiichi-kun. Benjamin Nugent vagyok, mától a tanárod. –nyújtja a kezét felém. – Örülök, hogy megismerhetlek.
- Jó reggelt. – csak biccentek, nem szeretek másokhoz hozzáérni. Az érintés már valami mélyebb kapcsolat jele... Nem is kell, heves köhögőrohamom megment az illetlenség látszatától. Nugent-senseii beljebb lép, és ajtót zár.
- Merre van a konyha? Úgy nézem, a mai óráid előtt csinálnom kell neked egy bögre meleg teát.
Mintha ki kellene engem szolgálni! Egyébként is, az előző tanár már rég elment, régóta nem tanultam. Unatkoztam, hogy őszinte legyek. És most, hogy végre itt van, nem gyűrhet le egy kis karhácsolás! De úgy tűnik, szép külső mögött szigor rejlik, mert karjaiba kap, és a konyhába eltalála leültet, és vizet ad nekem. Kifulladva a köhögéstől, pilledten ülök a konyhában, míg egy második bögrét nem kapok. Finom illata van... Az íze furcsán fűszeres, de azt hiszem nem is olyan rossz.
- Köszönöm… - válaszolom neki az üres poharat visszaadva.
- Egészségedre. Azt megkérdezhetem, mégis hova akartál menni még az előbb?!
- A szobámba. – válaszolom, mintha egyértelmű lenne.
- Mi van ott? Talán a gyógyszereid?
- Nem.
- Akkor nem értem. Mégis miért mentél volna oda? Öltözni?
- Üüm… - megcsóválom a fejem, majd abbahagyom, mert megszédülök. – Csak… Tudja… A szobámban általában magától elmúlik a köhögésem. Ott mindig jó idő van. – sütöm le tekintetem. Miért van itt ilyen meleg?
- Értem. Ez esetben gyors léptekkel irány az ágy, a mai tanóráid ott, a szobádban tartjuk.
Épp csak bólintok, és kimenekülök. Miért van ilyen meleg? Remegnek a kezeim, és az arcom tisztára forró. Furcsa bizsergés rázza testem is... Valami nincs rendjén. Lehet hogy a teafüvek közt valami reagál a gyógyszereimmel. Tudtommal nem vagyok allergiás semmire... ahogy a szobába lép, zavartan bújok a szekrénybe, próbálok lecsillapodni, míg a könyveim előkeresem, de nem megy. Alig bírok figyelni. Mi is kellett nekem innen?
A gondolatok végleg akkor válnak meg tőlem, amikor két kar fonódik rám, szorosan egy meleg testhez vonva. Furcsa módon egyáltalán nem taszító ez. De amikor egy kéz téved a ruhám alá, ami egyáltalán nem az enyém! Épp csak a mellbimbóimra csippent, és mintha árammal sokkoltak volna végig.
- Sensei… Maga meg mit… - hangom akadozik, rekedt, mintha lázas lennék...
- Miért nem fekszel még az ágyadban?
Hangja búg a fülembe, forró csókot lehel rám, finoman húz az ágy felé, én pedig a kába ködön túl is érzem, hogy itt valami nem stimmel... De akkor miért ilyen jó érzés, ahogy hozzámér? A testem úgy pezsdül fel, mint még soha. Mit is kérdezett? Oh, igen...
- Megyek, csak… Előtte elő akarom szedni magának az eddigi könyveim, hogy tudja, hol járok az egyes tárgyaknál. – hasztalan menekülnék az asztal felé, mozdulataim koordinálatlanok. És tulajdonképpen annyira jó, ahogy ölelnek... talán csak mert rég nem ért hozzám senki így... – Sensei… Kérem… Engedje már el…
Látóterem beszűkül, jelenleg két jégkék szempárra. Szám kiszáradt, így csak egy halk kiáltásra futja, ahogy illetlenül markol a... a... a fenekemre. Úgy tűnik, látja, hogy szomjas vagyok. Ajkamra hajol, és egy olyan fullasztó csókot kapok, hogy egy pillanatra még azt is elfelejtem, hogy ezt miért is nem akarom. Forró, vad, és egyáltalán nem járkál lábujjhegyen. Testem élőbbnek érzem, mint évek óta bármikor. Mindenem ég, bizsereg, agyam tompa, és csak arra emlékszem, hogy ezt nem kellene, de hogy miért nem, arra már csak foszlányokban.
Az ölébe húz, forró teste az enyém is perzseli. Hallom a hangomat, de már nem értem, mit mondok. Miért? Mi történik itt?
Ne hagyja abba!
Mindenütt ott van. Az ajkai, a kezei, és mintha csak szalmát szórna a bozóttűzre. Megremegve kiáltok, jajgatok, és hiába próbálok gondolkodni, nem megy. És pillanatok múlva a keze már... már... Ott, ott lent jár! Hezitálás nélkül fogja meg, és bár öröm, gyönyör és kéj zúg át rajtam, mégiscsak ott érint, ahol még én sem... ahol...
Felkiáltva kapálózok ki a karjai közül, majdnem csalódottan felsírva a hervasztó hidegtől... Pedig a szobámban igenis meleg van! Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy egy paradicsomot megszégyenítően vörös vagyok...
- Maga… Maga… – lepottyanva a földre próbálok felállni, de elég kényelmetlen, és... – Maga… Menjen el innen kérem, és hagyjon engem békén. – erre még képes kinevetni is! Felháborító!
- Tényleg? – arra ocsúdok, hogy megragad, és újra maga alá penderít. Mindenütt ő. Az illata, a keze, a szája... – Komolyan itt hagynád a vendéged, aki ráadásul a tanárod? - hallom a hangját, de képtelen vagyok válaszolni, hiszen épp a ruhátlanított, és... és rámnehezedett... - Kérdeztem valamit, várom a válaszod…
Ó te jó ég, miért ilyen jó érzés ez, és közben ugyanennyire rémítő is?! Visszatér az édes kínzáshoz, én pedig már képtelen vagyok betűket formálni ajkaimmal. Látom, érzem, mégsem tudok tenni ellene. Elhúzódnék, de testem vonaglik alatta. Érzem ujjait barangolni ott... ott lent... És a testem engedély nélkül hullámzik a mozdulatba! Bár bele tudnék halni a szégyenbe!
Aztán hirtelen tölt meg a feszítő, lüktető forróság. Testem ösztönösen kilökné, távolodnék a fájdalomtól, de nem hagy mozdulni se. Fáj. Olyan, mintha karóba húztak volna. El sem hiszem, hogy belémfért. Hogy azt a nagy... Hogy Azt csak úgy, olyan könnyen belém nyomta. A levegő kiszorul a tüdőmből, szemeim már a semmit látják. Apró dolgok ragadnak meg bennem. A sűrű szempillái, a párnám huzatán egy szakadás, a plafonon egy fura folt, aminek virág alakja van...
És a fájdalom mellett, szégyenemre a legnagyobb a kéj és a gyönyör. Apró kis csomóba rántja a testem, és úgy mozdítja azt, ahogy neki tetszik. Hallom magam kiáltani, de nem tudom a hangom elnyelni. És ebben a szürreális helyzetben egy puha puszit kapok. Vajon milyen régen ért hozzám valaki ilyen lágyan? Remegek.
- Fölöslegesen próbálkozol édesem… - hallom hangját közvetlen közelről. – Nem fogsz elmenekülni tőlem, és én se megyek a közeledből sehova. Szokj inkább hozzá, hogy az enyém vagy.
Nem akarom! Miért nincs itt senki? Miért nem segítenek?
Forró könnyek áztatják arcomat, de hiába, a kín csak igen lassan látszik csillapodni. Forró ajkak csapnak le rám, és ezzel egy időben újra megrohamoznak. És a fájdalom közé gyönyör lopódzik. Nem értem, miért? Kezeim a hátán anélkül, hogy emlékeznék rá, mikor kerültek oda... Erőtlenül markolászom, hogy eltoljam, vagy hogy közelebb húzzam, már én sem tudom... Valami bizsereg bennem. Nő. Kitörni készül hamarosan.
Most.
És a világom kibillen a helyéről pár fokkal, míg belőlem kirobban valami, amit nem tudok kontrollálni. Rémisztő, és mégis megkönnyebbülést hoz. Atomjaira hull a világ, és mégis kerek... forróság önt el belül, puha csókot kapok, vad zihálásunk keveredik, szívem alig bír megállni. Ha ettől nem halok meg, akkor semmitől!
-Ügyes vagy, Keiichi-kun. - susogja a fülembe nyalva. - Látod, semmi szörnyű nem történt. Mondtam, hogy élvezni fogod.
Megborzongva fordulok el tőle, ahogy fájdalom hasít újra alfelembe. Eltűnik a feszítő érzés, de a melegség megmarad. Lüktetek belül. Hogy lehet, hogy még mindig potyognak a fájdalomtól könnyeim, testem mégis elárul, és repetát követel? Remegő tagokkal, szinte csonttalanul próbálok eltávolodni ettől a démontól, de nem hagy. Lefog, és számat kizsákmányolva nyelvével, kezei mezítelen bőrömön szaladnak végig... vajon mikor lettem ruhátlan? Reszketve gubózok magzatpózba. Könnyeim ugyan elapadtak, de ha meglátja, hogy én még mindig... hogy ott lent én még mindig...
-Gyere, fürödjünk meg, Keiichi-kun...
Kuncog sötéten a fülembe, mintha mindent tudna. Tiltakozásommal most sem foglalkozva karjába kap, és a fürdőbe cipel. Letesz a kádba, lezuhanyoztat, majd vizet enged a kádba, és vetkőzni kezd. Tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy fesztelenül levetkőzik, és minden szemérmesség nélkül mászik be mellém. Sajnos a kád túl kicsi, és nincs hova menekülnöm...
-Ne félj már, nem eszlek meg. – nyúl értem, és magához ölel. A habtól még nem látja az én... hogy én... - Ugye hogy nem is volt olyan borzalmas?
A mellkasához húz, két karjával magához börtönözve, én pedig hiába markolászom a kád szélét, nem tudok menekülni. Két keze lassan simít végig rajtam, borzongásom nem tudom elrejteni, a víz hangosan loccsan meg. Kuncog, én meg megszeppenve nézek fel rá. Ezt a pillanatot választja, hogy keze ott... ott lent megfogjon. Tuti megint teljesen kivörösödtem! Szórakozottan cirógat, csipked, játszadozik, szándékosan talán, míg testem koldulja az előbbi szenvedélyt. Fejem lehajtva rejtem arcom a mellkasába, félig felé fordulva így, de már azt sem bánom, csak ezt a kínzó ürességet tüntesse el...!
Lassan csúszik lejjebb, engem maga felé fordítva, így teljesen rálátva arcomra. Reszketegen kapok levegőért, míg ő átkarol, és a következő gyanútlan pillanatban az ő... Nos, ő megint ott van bennem. Felkiáltva vetem hátra a fejem, megfeszülve rajta, de most ő hagy nekem időt ahhoz, hogy hozzászokjak. Végigcikázik rajtam az előbbi fájdalom, de most már nagyobb a borzongató érzés idebent. Lassan mozdulok meg, beharapott ajkaim közül pedig kiszöknek a nyögések. Húzódnék el tőle, de csípőm engedély nélkül hullámzik vissza, engem felnyársalva az ő... Nos, rá. Egy pillanatra megszédülök tőle. Mi ez az érzés? Sikoltva vonaglok meg, és testem sóvárog még többért. Mi történik velem? Miért?
Két vállba kapaszkodok, hogy ne dőljek el, fejem oldalra billen, pilláim alól nézek fel a gyönyörű kék szemebe, melyekben most valami vihar dúl... Morranva ránt le csókért, én pedig nem tudván, hogy válaszoljak, bizonytalanul nyitom meg neki a számat. Apró körmeim veszélytelen kis csíkokat karmolnak a vizes bőrére, ahogy kapaszkodót keresek. Ujjai rajtam, minden érintésétől a villám csap rajtam végig. Egy pillanat alatt lök hátra, nagyot loccsanunk a vízben, épp csak a fejem felett elkapom a kád szélét, hogy ne essek a vízbe, és ne verjem be a fejem.
Aztán már csak tátott szájjal zihálok vagy nyöszörgök. Olyan irdatlan tempót diktál az én előbbi, lassú táncomhoz képest, hogy képtelen vagyok követni, csak eszem utolsó darabját is eldobva élvezni mindent, amit nyújt. Sikoltva robban a világom újra pici darabokra. Hosszú percekre, talán évekre teljesen, áldottan tudattalan leszek azzal kapcsolatban, hogy mi történik. Cirógató mozdulatokra térek magamhoz. Minden tagom ólomsúlyú, így jólesik ez a kényeztetés. Puha, bolyhos törülköző simogat szárazra, a levegőben egy idegen illat keveredik kedvenc gyümölcsös tusfürdőmével. Puha ágyra kerülök, mellém egy meleg test... Zavaróan meztelen, de olyan jó meleg... megint csak összekucorodok, és a test pedig mögém heveredik, szusszanva magához kanalaz, és ránk húzza a takarót. Nem rég keltem... De talán egy kis szundikálás nem fog ártani, igaz?
~*~
Ahogy felkeltem, mintha mi sem történt volna. Nugent-sensei felöltöztetett minket, rendbetette az ágyat, egy kis villásreggelit hozott (amiből csak az után ettem, hogy ő is beleevett), és miután egy jó sort kuncogott azon, hogy rémülten gurulok el a közeléből, az ágyba huppant, hátát a támlának támasztva, engem az ölébe húzva, és mintha gyerek lennék, kinyitotta a tankönyveket. És most itt ülök, mereven, mint egy... Karó, igen, ezt akartam mondani... És mozdulatlanul, várva az apokalipszis következő jelét. Halkan válaszolok a kérdéseire, és ha emeli a kezét, elhúzódva rezzenek meg, pedig csak a hajammal játszik, vagy arcomra cirógat kedveskedve. Nem értem. Összezavar... megőrjít. Miért?
|
