|
|
Szerepjáték
(Harry Potter)
| Methen | 2014. 11. 10. 14:40:06 | #31843 |
Karakter: Hollóháti Hedvig (Rowena Ravenclaw)
Megjegyzés: ~ Arasának
Nem szólunk egymáshoz újfent, de nem érzem veszélyesnek ezt a féle csendet. Vannak ugyanis ilyenek, és ezekben a helyzetekben a pálcám is valahogy mindig beletéved a kezembe. Aztán változik a környezet, és ahogy Salazarra pillantok, látom, hogy valamiféle varázslatot hajt végre. Lassan előtűnnek a csillagok a sötétben, és gyorsan át is látom a helyzetet, hogy mit tesz pontosan. Elmosolyodok, nincs benne semmi különös, de azért hangulatosan néz ki.
- Te ismered a csillagokat? – kérdezem, miközben elmélyedten nézem a csillagokat. Valahogy nem akarom levenni róluk a pillantásomat.
- A csillagok pentagrammok. Mindegyik csillagnak egyetlen célja van, hogy az őselemeket hirdessék. A vizet, a tüzet, a földet, a levegőt és az úgynevezett ideát vagy más néven „szent dolgot”. A csillagok ezt az öt elemet jelölik. Mindegyik. Fényességüket pedig a nő és a férfi kapcsolatának boldogsága és tökéletessége adja. Amíg ez az összhang megtalálható a földön a csillagok ragyogni fognak.
Érdekes elképzelés, az egyszer biztos. Lehet, seprűre kellene ülni és felrepülni a legtávolabbiakhoz, hogy ne érezzék olyan egyedül magukat. Megszólítani őket, és megkérdezni tőlük, miért ragyognak olyan fényesen, ha olyan egyedül vannak.
- Nem gondoltam volna, hogy létezik egy ilyen oldalad is – jegyzem meg halkan. Tudom, hogy igazság csendül a hangomban, annyira hihetetlen ez az egész.
- Milyen oldalam? – kérdezi, de annyira lekötnek a saját gondolataim, hogy nem felelek rá. – Milyen oldalam?
Felém fordul, de ezt már csak haloványan érzékelem. Kezdek elszakadni a valóságtól, olyan képek peregnek le a szemem előtt, amelyek aligha lehetnek igaziak, de annyira megnyugtató a környezet, hogy nem is akarok visszatérni a hideg éjszakába.
- Jó éjt Rowena.
- Jó éjt... Salazar – felelem nyugodt hangon, bár minden erőmet össze kellett szednem hozzá, hogy a valóságban is kinyissam a szám, nem csak az álmok birodalmában.
A reggeli fényekkel együtt ébredek. Azonnal tudom, hogy nem otthon töltöttem az éjszakát, és hogy ennek nem így kellene lennie. Megfordul a fejemben, talán küldeni kéne egy levelet otthonra, hogy senkit ne érjen meglepetésként, ha még egy ideig nem térnék vissza.
Azonban ez nem a reggeli problémákhoz kötődik, úgyhogy későbbre halasztom ezt a kérdést.
Felülök, és azonnal Salazarra, egyetlen emberi társamra nézek. A fal felé fordulva alszik, a világosság egyáltalán nem zavarja. A pihenés jót tesz neki, én sem teszek másként, inkább eltűntetem saját nyomaimat, majd pálcával a kezemben felfedező útra indulok, hogy találjak valami ételt.
Nem kell túl messzire mennem ahhoz, hogy találjak egy madárfészket. Mintha csak nekünk hagyta volna itt a természet. Bűntudatot érzek, ahogy kiemelem a tojásokat a helyükről, de kettőt benne hagyok. Inkább keresek még egy fészket, minthogy a madarak utódok nélkül maradjanak.
A szövevényes-bokros tisztáson találok még két fészket. Azokból is megfelelő arányban emelek ki tojásokat, és visszatérek a férfihez, én pedig beletörődök, hogy hosszú idő után először nekem kell főznöm egy hímneműre.
Már lassan elkészül a reggeli, mire Salazar kinyitja a szemét.
- Hol vagyunk? - teszi fel azt a kérdést, amelyre hirtelen nem is tudok normális választ adni.
- Ugyan ott, ahol tegnap? Lehet, erősebben verted be a fejed, mint gondoltam, és memória zavarod van - felelem, és nézem, mutat valamilyen reakciót kicsit csípősebb megjegyzésemre. Azonban nem érkezik ilyen, én pedig már az előre elkészített fatányérokba pakolom a reggelit és az egyiket a kedves beteg kezébe is nyomom.
- Honnan vannak? - kérdi, miközben letelepedek a sajátommal.
- Mik? - kérdezem vissza, miután az első, igen jól eső falatot lenyelem.
- A tojások, hol szerezted?
- Egy madárfészekből a kastély mellől – vonom meg a vállam, és folytatom az étkezést.
Nemsokára egy rigó pár jelenik meg, hogy csatlakozzanak a fészkükben lévő pár tojáshoz, azonban nem jutnak túl sokáig, ugyanis Salazar lecsap rájuk, legalábbis valamilyen formában. Átalakítja őket poharakká, amelyet elfogadok, mikor felém nyújtja az egyiket, és mindkettőt meg is tölti vízzel. Megköszönöm neki a gesztust, majd miután kiürítem, a madárnak is visszaadom az eredeti formáját.
Befejezzük az érkezést, és amíg én kiélvezem a gyomromban helyet foglaló meleg és telített érzést, Salazar próbálkozását nézem, ahogy megpróbál sántikálni. Egy idő múlva jobban megy neki, amit örömmel konstatálok. Amint biztosra veszem, hogy nem fog elborulni, eltűntetem a nyomainkat, ami nem a varázslatok miatt nehéz feladat, hanem mert az apró fűszálak mindegyikét érdemes ilyenkor megvizsgálni, és visszaadni számukra az eredeti, teljesen égnek meredő formájukat.
Ahogy intézem a dolgaimat, úgy tér vissza egy ezüstös felhő, amely alakját nem nagyon tudom beazonosítani a reggeli napfényben. Salazar felé nézek, és kiül arcomra a tipikus: Rowena most gondolkodik – üzenet.
- Már reggel is észrevettem. Új patrónusod van?
- Miből gondolod? – kérdez vissza talán túlságosan is elhamarkodottan.
- Azt hittem, a tied kígyó – felelem magabiztosan, és közelebb óvakodom, hogy jobban megfigyelhessem a lebegő alakot. Azonban Salazar int a pálcájával, és a patrónos eltűnik. Annyira hasonlított rá, de lehet, egy nagyobb varjú volt vagy egy sólyom... Ostobaságok kavarognak a fejemben, és küzd a racionális oldalam az emocionálissal.
- Akkor induljunk! – töri meg a pillanatnyi csendet, mire vontatottan megmozdulok, bár a képzeletem még egyszer utoljára megpróbálja felidézni az eltűnt alakot, hogy biztosabb legyek a dolgomban. Mikor feleszmélek, Salazar egy lefelé vezető lépcsőnél álldogál.
- Hová akarsz menni? – kérdezem élesen.
- Ivan után, ugyan hova? – kérdez vissza hirtelen haraggal.
- Mi lesz a többiekkel? Helgával meg Godrickal? Ott hagytam őket a Roxfortban.
- Ellesznek. De vissza is mehetsz, boldogulok. – Olyan sértődöttség bujkál a hangjában, hogy szerintem még ő sem tud róla.
- Majdnem meghaltál, és most újra vásárra vinnéd a bőröd? – kérdezem őszintén, cseppnyi aggodalommal megfűszerezve. Négyen kezdtünk bele az iskola építésébe, és annyian is kell, hogy befejezzük. Hárman széthullanánk szilánkjainkra, főleg, ha az egyik társunk nem csak lelép, hanem meg is hal.
- Mióta érdekel téged az én életem? – kérdi fagyosan, mintha nem én raktam volna össze az őrült harca után.
Meg se várja a válaszom, elindul lefelé. Hosszan nézek utána, de nem pillant vissza.
- Madu!
A hangjára elindulok utána, és mikor újra meglátom, éppen a kígyóját helyezi egy hevenyészett sírba. Amint arrébb lép, már lendítem is a pálcám, hogy segítségére legyek.
- Wingardium leviosa!
A földhalom fel is emelkedik a levegőbe, egységes formába ágyazódva, majd óvatosan a gödör fölé irányítom és leengedem. Egy néma varázslattal össze is tömörítem körülötte a porszemeket, majd a nemrégiben kiforgatott fűcsomóknak is visszaadom az életüket. Salazar egy kisebb követ lebegtet rá, majd nehézkesen betűket formál az anyagba. Mikor végez, egy egyszerű koszorút bájolok a kő mellé, amely szépen, lassan alakot is ölt.
- Tudom, mennyit jelentett neked – szólalok meg halkan, mintegy megadva a tiszteletet a halottnak. Salazar csak bólint, arcát nagyban eltakarja a haja, így nem sokat tudok leolvasni róla, hogy mi is történhet éppen a fejében. Pár percig még némán álldogálunk, csak a szél erősödik fel néha, és fehér felhőket sodor felénk.
- Velem tartasz? – kérdi a sírtól, bár érzem, hogy a szavait nekem célozta.
- Ha szeretnéd... – felelem, hiszen ragaszkodok hozzá is annyira, mint Godrichoz és Helgához. Vagy talán jobban...?
Amíg saját gondolataimmal vagyok elfoglalva, fel se tűnik, hogy Salazar varázsolni kezd. Arra térek magamhoz, hogy megszólal:
- Ivan... megtalálunk!
Ahogy a tekintetem megtalálja a párosukat, szinte meghűl az ereimben a vér. Én ehhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva!
- Holló. A patrónusod egy holló! – igyekszem nem túlintonálni, így a hangom valahová a megrökönyödés, a megállapítás, és a hisztéria közé tehető.
Szinte szugerálom Salazart, hogy válaszoljon valamit, vagy mentegetőzzön, vagy mit tudom én... Erre csak elvörösödik a feje, szinte már lilul, eldönthetetlen, hogy dühös, zavart, ideges, vagy mégis, micsoda.
- Előfordulhat, hogy egy kicsit hálás vagyok azért, hogy kihúztál szorult helyzetemből – préseli ki magából, és elindul arra, amerre a patrónusa elszállt. A nyomába szegődök néhány lépéssel lemaradva, majd mikor úgy gondolom, hogy végre lehiggadt, megszaporázom a lépteimet, és utolérem.
- Nincs ebben semmi szégyellni való – mosolygok rá halványan, de nem is tart ki sokáig ez a gesztusom. – Visszakapod a patrónusod, amint visszafizeted a tartozásod.
- Akkor igyekezz minél hamarabb halál közeli élménybe kerülni – jegyzi meg sötéten. Csóválja a fejét, amiből arra következtetek, hogy ezt azért nem pont így gondolta, én meg nem leszek olyan idióta, hogy megsértődjek ezen.
- Talán az is elég lenne, ha visszamennénk a többiekhez. Végül is, azzal, hogy életben maradsz, máris meghálálod a bizalmam, amely szerint érdemes vagy az életre.
- Rowena... – fog bele, de a szavába vágok.
- Nem érdekel, Salazar! Ez egy ostoba bosszúhadjárat, amelyet tökéletesen meg is tudok érteni, azonban te is figyelembe vehetnéd, hogy nem fogsz örökké élni, és mielőtt elindulnál meghalni, valamit le is tennél arra a bizonyos asztalra!
- Már elindultam – jegyzi meg konokul.
Szinte füstölög a fejem, annyira dühös vagyok rá. Nem is tudom, hogy voltam képes ennyire felhúzni magam. Viszont azt is tudom, ha továbbra is nyaggatom azzal, hogy hagyjon fel az agymenésével, vissza fog küldeni a többiekhez, és ügyelni fog arra, hogy ne találjam meg még egyszer. Utána pedig szinte biztos a halála.
- Figyelj – szólalok meg, és megfogom a talárja ujját. Visszafordul, szemei szikrákat szórnak. – Ivan tudja, hogy hol tanyázunk, lehet, hogy most akarja megölni Godricot és Helgát. Mi viszont nem tudjuk, ő hol van. A többiek veszélyben vannak, mi meg csak tapogatózunk a sötétben.
- Ne haragudj, de nekem igenis jó tippjeim vannak arra, hogy hol tartózkodik. Ha ennyire félted őket, tényleg menj vissza. Bár ezt egyszer már megtárgyaltuk – néz rám savanyú arckifejezéssel. – Nem hittem volna, hogy ennyire bizonytalan vagy a döntéseidben.
Ha más eddig még annyira nem is, de ez szinte annyira rosszul esik, hogy majdnem meg is szédülök. Biztos a szívem az, ami rakoncátlankodik...
- Nem csak a semmibe küldtem el azt a patrónust – folytatja az érveit, én pedig szinte meg se hallom. Az, hogy igazat mond vagy sem, nem is érdekel, inkább igyekszem megőrizni a talajt a lábam alatt.
- Rowena? – Olyan távolinak tűnik a hangja... – Rowena?!
- Mi van? – hördülök fel, mikor hirtelen kiélesednek a vonásai. Megrökönyödve néz rám a hangom miatt, de hamar összeszedi magát.
- Hirtelen lesápadtál... Biztos, hogy minden rendben?
- Persze – szólalok meg újra ugyanolyan hangszínnel. Kezdek kétségbeesni, hogy ennyire nem uralkodom magamon.
- Ha tényleg ennyire rosszul vagy, menj haza vagy a többiekhez. Helga biztosan rendbe tud rakni.
- Elküldted a patrónusod. – Megköszörülöm a torkom, és érzem, hogy ez valamennyire le is nyugtatott, így végre a megszokott hangomon folytatom. – Ha elhopponálunk, a varázslatod nem szűnik meg, és célba fog érni. Miért olyan nagy baj, ha elmegyünk innen, és mondjuk holnap visszajönnénk? Felszerelnénk magunkat élelemmel, és talán a többiek is segíthetnének nekünk.
- Ez igazából csak rám tartozik.
Mintha egy fúriafűzzel beszélgetnék, az se hall meg semmit, viszont tökéletesen tudja bántalmazni azokat, akik a közelébe kerülnek.
Erősen gondolkodom azon, hogy megragadom a karját, és társas hopponálást hajtok végre. Könnyedén menne, utána már csak meg kéne átkoznom, hogy ne tudjon elmenni a közelemből. Látom is magam előtt a mozdulatokat, bár a varázsszavakat nem ismerem, meg kellene alkotni őket, de ahhoz idő kell...
- Salazar, mi lenne, ha... – kezdem félénken, és igyekszem hízelgőre venni a figurát. Sajnos elég távol áll tőlem. – Mi lenne, ha... – kezdek bele újra, fokozatosan elhalkítva a hangom. Nem is kell hízelegni.
- Igen? – kérdi, azonban ez nem az a hangsúly és érzelemvilág, amire szükségem lenne most. Fölösleges volt egyáltalán belemenni.
- Nem, semmi. Csak elgondolkodtam, de rájöttem, hogy lényegtelen.
Egyáltalán nem érti, hogy mi is játszódhat le a fejemben, nekem azonban úgy néz ki, megjött a jobbik eszem. Lehet, hogy utálni fog érte, de szerintem igazam van abban, hogy nem kellene ezt folytatni egy darabig. Közel somfordálok hozzá, igyekszem szépen és kedvesen nézni, majd amint lehetőségem van rá, megragadom a karját, és társas hopponálást hajtok végre vele.
Roxmorts és Roxfort között lyukadunk ki valahol félúton. A távolban látni a kastély kibontakozó vonalait, valamint a sötét, terebélyes erdőt. Salazar elzöldült arccal áll mellettem, talán hányingere van a tegnapi harc miatt, vagy csak így jelentkezik nála elsődlegesen a düh új és sokkal mélyebb formája. Megremeg a keze, mintha meg akarna ütni, de végül csak a pálcáját veszi elő.
- Ne gyere még egyszer utánam! – sziszegi, majd sarkon fordul, és...
... nem tűnik el. Mikor kinyitja a szemét és meglátja, hogy még mindig itt van, elfojtott ordítás tör ki belőle.
- Lehet, hogy egy patrónust el tudsz küldeni, de ha arra nem vagy képes, hogy hopponáljál, inkább maradj egyhelyben és szedd össze magad!
- Semmi baja nincs a varázserőmnek! – csattan fel.
- Igen, az lehet – felelem gúnyosan. – De arra nem vagy képes, hogy egyszerre három dologra koncentrálj! Amint harcra kerül a sor, vagy nem tudsz majd támadni, vagy nem tudsz védekezni.
- Nem–
- Elég! – fakadok ki piruló arccal. – Legalább menjünk fel a kastélyba, és magyarázd el Godricnak, hogy miért akarod egyedül megöletni magad! Biztosan kíváncsi az érveidre.
Szerkesztve Methen által @ 2014. 11. 10. 14:40:33
|
| Arasa | 2014. 07. 29. 23:37:36 | #30820 |
 Karakter: Salazar Slytherin (Mardekár Malazár)
Előttem a végtelen hegyek, völgyek, zúgók és megannyi természeti csoda melyet beláthatok a sziklaperemről. Ahogy lepillantok, elfog a szédülés. Pár lépést hátrálok, míg az alattam zubogó jéghideg folyó képe eltűnik a sziklaperem mögött. Gyönyörű a táj, ahogy a hó csendesen hullik minden kőre, fára és élőlényre. Ekkor halk, fenyegető morgást hallok. A levegőt kifújom, hogy megnyugodjak. Rám talált. Követte a lábnyomom a hóban és könnyedén utolért. Csapdába estem.
- - Itt a megfelelő alkalom… ölj meg! – mondom hátra sem pillantva. Válasz továbbra sem jön csak fenyegető morgás. Újra mély levegőt veszek, majd egyenletesen kifújom, leheletem mintha ficánkoló füstgomolyag lenne, tekergőzik elő számból, orromból, hogy virgonc táncát ellejtve semmivé foszoljon egy szemvillanás múlva.
- - Mire vársz? – sürgetem meg támadóm majd újabb adag csend után szembefordulok üldözőmmel.
Hatalmas két méter marmagasságú barnamedve vizslat éhes pillantásokkal. Megteremtem a halálos szemkontaktust mire a medve hátsó lábaira állva lehengerlő üvöltést hallat. Ekkor elhagyva testem mintha csak egy kósza árnyék lennék, a két viaskodó fölé emelkedem. Egyik oldalon a medve a másikon… egy baziliszkusz. Hatalmas pofájából előbújik villás nyelve és láthatóvá válnak, irdatlan szemfogai melyekből méreg hullik sisteregve a sziklára. Egyetlen bökkenő van. A kígyó pillantása halálos, mégsem zuhant még áldozata némán a kövekre. Hacsak… közelebb kúszva kettőjükhöz veszem észre, hogy a baziliszkusz szemeit vastag hályog takarja. Nem vakult meg, inkább csak ártalmatlanná vált. Ebben a pillanatban a medve hatalmas erejű ütést indít meg a kígyó felé, aki idejében elhajol előle ám mégsem ennyire szerencsés. Mérges sziszegés, vonaglás és láthatóvá válik a medve karma által keletkezett mély vágás a hátán. A baziliszkusz ekkor hirtelen kígyói mozdulattal ráront a medvére, megharapni nem sikerül, de köré tekeredve erős szorítással igyekszik meggyilkolni áldozatát. A medve a légszomj és a fájdalom miatt egyre közelebb botorkál a sziklaperem széléhez.
- -Neee! – kiáltom majd olyan érzés lesz rajtam urrá mintha fejbe csaptak volna, szemem lehunyom, de forog velem a világ. Mire újra sikerül kinyitnom ismét visszanyerem az alakom és szembe velem a hatalmas medve.
Még egy utolsó lépés és mindketten zuhanunk a sodró ár felé. Kiáltani nem tudok, vagy nem is akarok, kapaszkodom a halott medve tetemébe és várom az elkerülhetetlent. A becsapódás minden levegőt kiprésel a tüdőmből.
Kinyitom a szemem és meggyőződésem, hogy a pokolban vagyok. Fejem felett tűzgömbök lebegnek, és olyan melegem van, hogy érzem a verejtékcsepp útját a halántékomtól egészen a fülem aljáig. Pislogok párat majd kőboltívet és sötétséget látok. Biztos a kárhozat lett a végzetem. Ekkor kezd élesedni egy kép. Szemem sarkából veszem észre az egyetlen alakot és rémülten fordítom felé a fejem. Rowena. Tehát csak álmodtam. Láz álmodtam. De vajon…
- - Mióta…? – hangom keserű. Vajon mennyi ideje már, hogy Iván megszökött és vajon mennyi idő lesz, mire újra megtalálom.
Szégyent érzek, ahogy fekszem tehetetlenül, mert legyőzött egy mágus, akit már egyszer megöltem. Meg kellett volna halnia. Képtelenség, hogy helyre jöjjön azokból a sebekből.
- - Legalább három órája. – feleli a messzeségbe bámulva, ahogy meghatározza az időt.
Három óra nem olyan rengeteg idő. Azt hittem napok teltek el így. Még van esélyem megtalálni a nyomait. Pillantásom pálcám felé vándorol. Ha hamar helyre jöhetnék, még ezen a héten újra táncolhatna, és tánca halálos lenne. Áldozata pedig észak medvéje Ivan Szergejevics lenne. A kérdés már csak, hogyan élte túl?
- -Mi közöd van Ivanhoz? – kérdem még mindig magam elé bámulva. Kezem a paplan alatt ökölbe szorul, testem megfeszül.
- - Elém járult, hogy mentsem meg az életét. Borzalmasan nézett ki – fog bele a mondandójába –, én pedig láttam a kihívást a feladatban. Jó ideig tartott, amíg visszanyerte az emberi formáját.
Beszámolója tömör, az ő részéről emögött sokkal több van, de úgy döntött ebbe nem avat be. Nem hibáztatom, hiszen nem régóta ismer. Saját döntése volt és akkor így látta jónak. Mellesleg talán akkor még nem is ismert. Jóval a Roxfort építésének kezdete előtt történt az az összecsapás.
- - Szóval visszaadtad neki az életét. – reagálok szintén tömören, majd mintha hallotta volna iménti eszmefuttatásom megszólal.
- -Akkor még nem ismertelek, nem ítélhetsz el emiatt.
Az igazat megvallva ez nem mentség. Sokszor ültünk a Poros Seprűben elbeszélgetve a múlt történéseiről. Kifejezetten nem említettem Ivant, de a Szibériai kitérőm szóba jött egy esti eszmecsere alkalmával. Mielőtt azonban elmondhattam volna mi is történt Godric hirtelen felkiáltással elkezdte ecsetelni milyen vámpírral találkozott a havas fennsíkon egyik kalandozása alkalmával. De ez sem ma volt már szóval kár lenne rágódni rajta.
- -Mikor megismertél, szólhattál volna erről az igen egyszerű tényről. – adok hangot hosszú gondolatmentemnek mintegy zárásként. Arcát fürkészem, és láthatólag nem tetszik neki, hogy ezen a témán lovaglok. Végülis majdnem az életembe került szóval részemről engedtessék meg, hogy elidőzzek a dolognál.
Ekkor jut eszembe az álmom. A medve halott de a kígyó? Halálos sebbel a hátán zuhan a jeges folyó felé, szemeit rontás fedi, a halálán van. Vajon rajta is… őt is megmentené? Ezt a nyomorult vén kígyót? Szeretheti a holló a baziliszkuszt? Vagy inkább kívánná a halálát.
- - Nekem is visszaadnád az életemet? – szegezem neki hirtelen látomásom kérdését. Nem felel, inkább értetlenkedő arccal bámul rám. Türelmem nagyon hamar elfogy, kimerített ez a téma. Megsürgetem.
- - Kérdeztem valamit – szólalok meg ismét erélyesebb hangon.
- - Nem akarlak megölni, ha erre vagy kíváncsi – adja meg sietős válaszát. Úgy hangzik mintha csak azért mondta volna, hogy kielégítse válaszszomjam.
Hallgatásba burkolózunk. Ő csendes megfigyelőként gubbaszt takarói alatt én pedig óvatosan tapogatom végig tarkóm és a hátam. A hátam jobb oldala kegyetlenül fáj. Valószínűleg megrepedt pár bordám. A kezem, ahogy elnézem, rendben van, kicsit húzódik, de amúgy kutya bajom. Örömmel veszem figyelembe, hogy semmilyen nyíltszini sérülés nincs a hátamon. Lehet a kígyó és a medve harca egyszerű álom volt.
- - Mi van a többiekkel? – kérdem miután végeztem a nyilvántartással.
- -Elküldtem őket az iskolába, hogy foglalkozzanak vele. Helgának sikerült lenyugtatnia Godricot, és gyorsan eltávolította a faluból a kérésemre.
Ennél a mondatnál minden addigi baljós gondolat kiszakad elmémből és csak ez az egy marad. Godricot? Helga?
- -Képes volt lenyugtatni Godricot? – nem hiszek a fülemnek.
- -Tudod, nem olyan ütődött, mint amilyennek látszódik. Engem is bosszant ezzel a lehetetlen viselkedésével, de nem véletlenül van velünk.
Adja meg a kézenfekvő választ. Na de akkor is pont Helga nyugtatta le az oroszlánszívű Godricot? Mai napig nem értem miért jött Helga is. Tisztában vagyok vele, hogy az igéző bűbájai mesterkéltek, de akkor is.
- -Én pedig azt hittem, nem akarsz egyedüli nő lenni a csapatban. – kijelentésemre szemei elkerekednek.
Újabb csönd ereszkedik ránk és az árnyékokból ítélve már jócskán délutánra jár az idő. Pálcám kezembe véve bonyolult köröket rajzolok a levegőbe, a hatás azonnali. A boltíves mennyezet szép lassan eltűnik, helyét a csillagokkal megszórt égbolt váltja fel. Vékony sávban van már csupán hatalma a világosságnak, de lassan az is eltűnik. Rowena feltekint az égre és halvány mosoly kúszik arcára. Én is elmosolyodok. Befejezem, a bűbájt majd mindketten csendben pásztázzuk a csillagokat.
- -Te ismered a csillagokat? – kérdezi hirtelen Rowena.
Elgondolkodom, egy pillanatra majd mesélni kezdek. Magam sem tudom miért, de hangom suttogássá halkul az éjszakában. A fénypontokra tekintve magyarázok és Rowena némán hallgat.
- - A csillagok pentagrammok. Mindegyik csillagnak egyetlen célja van, hogy az őselemeket hirdessék. A vizet a tűzet, a földet, a levegőt és az úgynevezett ideát vagy más néven „szent dolgot”. A csillagok ezt az öt elemet jelölik. Mindegyik. Fényességüket pedig a nő és a férfi kapcsolatának boldogsága és tökéletessége adja. Amíg ez az összhang megtalálható a földön a csillagok ragyogni fognak.
Még kovácsinas koromban hallottam ezt a mesét egy vándor mágustól kinek ősz szakálla és úti botja volt. A fogadóban szállt, meg ami a kovácsműhely mellett működött. Esténként történetekkel fizetett a betevő falatjáért.
- -Nem gondoltam volna, hogy létezik egy ilyen oldalad is. – szólalt meg ekkor csendesen.
- -Milyen oldalam? – mindössze egy kis kedvességnek szántam a segítsége miatt. Nem tudom, mire gondol. Ismer annyira, hogy megértse, ritkán rebegnek hálát ezek az ajkak. – Milyen oldalam? – fordulok felé, mivel választ megint nem kaptam.
Rowena lehunyt szemekkel az oldalára fordulva fekszik. Elaludt. Hosszú napja volt nekem is neki is. Reggel még egy ártatlan megbeszélésre igyekeztünk most pedig. A szibériai síkságon egy elhagyatott kastélyban vagyunk kénytelenek meghúzni magunkat és bármikor lecsaphat Ivan.
- -Jó éjt Rowena. – mormogom mintegy magamnak.
- -Jó éjt… Salazar. – sóhajt egyet mire ismét az álmok nyugtató mélyére süllyed.
Ekkor eszembe jut, hogy valakinek őrködni is kellene, sosem lehet tudni Iván itt van-e még. Rowena gondolom rendesen teleszórt minket bűbájokkal, de fő az óvatosság. Még nem épültem fel egy újabb harchoz. A baziliszkusz most medve nélkül zuhanna a mélység felé.
- -Expecto Patronum! – suttogom, nehogy felkeltsem Rowenát. Pálcám hegyéből kék füst gomolyog mely hamarosan testet ölt. Gyönyörű madár lesz belőle. Szárnyait megsuhintva száll a védőbűbájok hatókörén belül köröket írva le az éjszakában.
***
Másnap ínycsiklandozó illatokra ébredek. Ha nem csalnak az érzékeim sült tojás lesz a reggeli. Kinyitom a szemem és az első amit megpillantok egy lassan vánszorgó bárányfelhő a tiszta kék égbolton.
- -Hol vagyunk? – tápászkodom fel, félre rúgva a pokrócokat.
- -Ugyan ott ahol tegnap? Lehet erősebben verted be a fejed, mint gondoltam és memória zavarod van. – mustrál Rowena felpillantva a sütésből.
Körülnézek, és valóban igaza van, ugyan ott vagyunk ahol elaludtunk. Megzavart az éjjel bűvölt mennyezet. Ezért ne akarj sose kedvesebb lenni, mint amilyen vagy. Ekkor egy fatányéron három tojás landol előttem. Mire felé fordulnék Rowena már leült kicsit arrébb a saját adagjával.
- - Honnan vannak?
- -Mik? – kérdi lenyelve a falatot.
- -A tojások, hol szerezted?
- -Egy madárfészekből a kastély mellől.
Gyors eszmecserénk után folytatjuk az evést. Kevéske, de még mindig jobb, mint a semmi. Két napja nem ettem. Ekkor két földi rigó landol közvetlen a romos boltív előtti vízvezető kövön. Felkapom pálcám és megsuhintom. A két rigó azonnal talpas pohárrá változik. Nyögés kíséretében feltápászkodom és behozom a két poharat. Az egyiket Rowenának nyújtom, a másikkal visszaülök a pokrócokra.
- -Aquamenti - szegezem pálcám előbb az ő majd a saját poharamra, mire mindkettő csillámló vízzel telik meg. Egy hajtásra kiürítem poharam, de már töltöm is újra.
- -Köszönöm. – Rowena is kiüríti, poharát majd pálcája apró mozdulatával vissza adja a rigó szabadságát.
A reggeli befejezte után kipróbálom, megy – e a járás. Óvatos léptekkel haladok a fal mentén, kissé nehézkes, de szerintem fog menni. Rowena eközben eltünteti a takarókat és a romokat melyek a reggeliből maradtak. Egy fél óra séta és rendrakás után minden olyan mintha soha nem járt volna itt senki. Ekkor jut eszembe a patrónusom mely azóta is éberen őrködik. Pálcám intésére visszatér.
- - Már reggel is észrevettem. Új patrónusod van? – kérdezi homlokráncolva.
- - Miből gondolod? – villantom rá tekintetem.
- -Azt hittem a tied kígyó. – mondja majd közelebb lép, hogy megszemlélje a madarat.
Intek a pálcámmal mire a jelenés eltűnik. Rowena megtorpan a mozdulata közepén, de pár pillanatig dermedten bámul arra a pontra ahol a madár az imént ült. Észre vette. Biztosan feltűnt neki. De ha észre is vette ez még nem jelent semmit. Nem gyanakodhat semmire.
- -Akkor induljunk! – töröm meg a csendet és elindulok a lejárat felé. Dermedt gondolataiból párat pislog majd megrökönyödve rám pillant.
- -Hová akarsz menni? – kérdi enyhe éllel hangjába.
- -Ivan után ugyan hova? – fortyanok fel. Azt hittem világos, hogy követjük a búvóhelyére. Ezek szerint neki másmilyen tervei voltak.
- -Mi lesz a többiekkel? Helgával meg Godriccal? Ott hagytam őket a Roxfortban.
- -El lesznek. De vissza is mehetsz, boldogulok. – hangomból csöpög a dac, de tudom jól, nem húznám sokáig nélküle.
- -Majdnem meghaltál és most újra vásárra vinnéd a bőröd?
Aggodalom? Tényleg azt hallottam vagy csak képzelgek? Már önmagamban sem bízok, tréfát űznek velem az érzelmeim. Eddig ennyi fajta érzelem nem lakozott bennem. Most meg itt ez a hála, öröm… szeretet. Nem, teljességgel képtelenség. Biztos az ütés hatása. Arcom komor kifejezést ölt mikor megszólalok.
- -Mióta érdekel téged az én életem? – kérdem fagyos hangnemre váltva.
Választ sem várva indulok a lépcső felé. Egyesével lépkedve összeszorított fogakkal, míg le nem érek az aljára. Mély levegőt veszek, hogy kitisztuljon az agyam. Tehát Ivanra kell koncentrálni. Ha innen elment csak egy helyre mehetett. Ekkor akad meg a pillantásom az előttem fekvő tetemen.
- -Madu! – sóhajtom.
Pálcám intésére a lépcső mellett egy halom föld emelkedik a levegőbe majd kicsivel arrébb földet ér. Tátongó lyukat hagyva a fagyos földbe. Lehajolok és kezembe veszem a hatalmas kígyó tetemét. Teste érintetlen még nem lett az enyészeté. A halálos seb a hátán megfagyott. A hátán. Tehát a kígyó nem éli túl a zuhanást? Ezt jelentené a halála? Előmenetele az enyémnek? Közben gépies mozdulatokkal a sírba helyezem a kígyót. Feltápászkodom, hogy a földet rátehessem, de megelőztek.
- -Wingardium Leviosa! – kiáltja Rowena a legalsó lépcsőfokról, pálcáját a földkupacra szegezve. Amint a sír elkészült egy kisebb követ lebegtetek rá majd pálcámmal belekarcolom a kígyó nevét.
Megállok a sír felett, hogy elköszönjek megmentőmtől ám újabb váratlan meglepetés ér. A kő előtt száraz virágból koszorú formálódik egy ügyes bűbáj hatására. Oldalra pillantok, Rowena közelebb jött. A varázslat befejeztével rám tekint.
- -Tudom mennyit jelentett neked.
Csöndben bólintok. Pár percig még állok ott és engedem, hogy ne gondoljak semmire. Engedek, magamnak pár perc nyugalmat mielőtt meghalnék.
- -Velem tartasz? – kérdem még mindig a sír felé fordulva.
- -Ha szeretnéd… - mondja.
Pálcám megsuhintom, és újra előtör belőle először füst majd madár formájában patrónusom. Lebegve megáll előttem és értelmes tekintetét rám emeli.
- -Ivan… megtalálunk! – mondom a madárnak, aki most szárnyra kel, hogy üzenetem elvigye Észak medvéjének, aki most már tudja, hogy a kígyó elindult.
Nincs kegyelem, nincs halasztás, amikor legközelebb állunk szemtől szemben valamelyikünk meghal. De az nem én leszek. Elszánt töprengésemből Rowena hangja rángat vissza. Még mindig arra a pontra bámul ahol nemrég a patrónusom állt. Arcán látom a felismerést és biztos vagyok benne, hogy gondolatok ezrei cikáznak benne. Mégsem mondd semmi mást csak…
- - Holló. A patrónusod egy holló!
Szerkesztve Arasa által @ 2014. 07. 30. 09:56:29
|
| Methen | 2014. 07. 28. 17:15:37 | #30801 |
Karakter: Hollóháti Hedvig (Rowena Ravenclaw)
Megjegyzés: ~ Arasának
Sikerül is neki az akció, azonban abban a pillanatban, ahogy Salazar utána nyúl, súlyosabb anyagi kár éri, mivel a palástja egy pillanat alatt megválik attól a részétől, amelyet a másik férfi a tenyerébe zárt.
- Mi a fene bajod van? – kiált fent immáron kintről Godric, de nem lép vissza az épületbe. Viszont Salazar megrökönyödése nem fog sokáig tartani a vörös anyagtól, ami a kezében maradt, és el fog indulni, ezt pedig nem hagyhatom.
- Ő az enyém! – ismétli meg, majd újra elindul, hogy maga mögött hagyja a mai megbeszélésünket, ami el sem kezdődött. Váratlanul megtorpan, és felém fordul. Ott állok szinte teljesen mögötte, egy lépés, és még a kezemet is a vállára tudnám helyezni.
- Salazar... – kezdek bele, és igyekszem úgy hajlítani a hangom, hogy megragadja a belsejét. – Ismerem Ivánt, hidd el, arra vár, hogy utána mész egyedül és akkor könnyű célpontja leszel. Meg fog ölni, ha teheti.
Igazából egy fával is beszélgethetnék, úgy pattannak le róla a szavaim és mondanivalóm jelentősége. Hamarosan az épületen kívül van, és mielőtt bárki is elkábíthatná, már el is tűnik. Godric remeg az elfojtott idegességtől, Helga egy székre rogy, én pedig újra kisétálok a fehér pelyhek közé. Milyen megnyugtató is lenne csak nézni a havazást, és nem törődni semmivel. Se közös álom, se gondok és terhek régi tetteknek, és idióták, akik vérszomjasan a halálukba rohannak.
Leguggolok az utolsó lábnyomai mellé a hóba, közben igyekszem nem teljesen összehavazni magamat. A pálcámmal körözgetek a fehér réteg felett, és az összes helyismereti tudásomat próbálom bevetni a mágia egyre vékonyuló szálával. Ha nem lenne meg a kiindulási pont ilyen tisztán, esélyem se lenne, hogy megtaláljam. Persze egy olyan hasadékot nyitni, amellyel ott termek, ahol ő, lehetetlen. De nagyjából meg tudom saccolni, hová is kell menni.
- Godric, higgadj már le! – fakadok ki, mikor a vastalpas csizmájával belerúg a kocsma falának.
- Hogy nyugodhatnék le? – kérdez vissza, és egy pillanatra megrettenek, hogy a torkomnak ugrik. Aztán valami megszállja, pontosabban egy bűbáj, mert a szemei elhomályosulnak, majd mintha teljesen magába zuhant volna, a havat igyekszik a lábával minél távolabb rugdosni az épülettől. Helga bukkan fel az ajtóban, és bocsánatkérően mosolyog rám, mintha valami főben járó bűnt követett volna el azzal, hogy leállította az oroszlánunkat. Igazából hamarabb is megtehette volna...
- Tudok valamiben még segíteni? – kérdezi elég értelmes hangszínen, mintha összeszedte volna magát, végre valahára.
- Vidd fel a kastélyba, és próbáld munkára ösztönözni. Vagy hógolyózzál vele, nem tudom. Másban most nem tudsz segíteni – mosolygok rá kedveskedve, és nem mondok semmi mást. Elindulnak a félkész kastély felé, én pedig gyorsan levédem azt a kis kört bűbájokkal, amelyben a lábnyomok vannak, annyi időre, amíg kész nem vagyok az átjárómmal, amelyben utána vethetem magamat.
Amint elmormolom az utolsó igémet is, egy oldó bűbájt is elhelyezek, amely a hopponálásom pillanatában újra elérhetővé teszi azt az egy négyzetmétert a faluban, amelyben most én tevékenykedem. Megperdülök a hóban, és elnyel a sötétség, hogy aztán egy ugyancsak fénytelen helyre lyukadjak ki.
A helyszín annyira ismerős, amennyire az álmokban látott helyek lehetnek ismerősek az emberek számára. Az elmosódott vonalakból azonban hirtelen élesek lesznek, amely vakká tesz a közvetlen környezetemre.
- Avada Kedavra! – süvíti felém a szél két férfi hangját, és ahogy körülnézek, meg is látom a fénynyalábokat. Két alak áll egymáshoz olyannyira közel, hogy akár össze is ölelkezhetnének, de ez nem fog megtörténni. Rohanok feléjük, miközben a varázsvisszajátszást igyekszem teljesen figyelmen kívül hagyni. Majd megszakad a kapcsolat, az alakok arrébb repülnek valamennyivel, de Salazar sajnos a mögötte lévő sziklának csapódik a teljes testével, és öntudatlanul a földre csuklik.
- Ne! – kiáltok fel, magamra vonva Ivan figyelmét. Közben már lendül is a pálcám egy csinos átokkal, amely kék fényt hagy maga után, és ahogy belecsapódik a közeli lépcsőbe, robbanás zaja rendíti meg a táj némaságát. A kő már majdnem eltalálja a férfit, de abban a pillanatban köddé válik.
Én is így teszek, Salazar mellé hoppanálok, és azonnal védőbűbájok sorával ruházom fel a területet, amelyre érkeztem. Egy fél perc nem telik el, mikor a kastély tetején egy pukkanás kíséretében megjelenik Ivan, és lenéz arra a helyre, ahol vagyunk. Tudom, hogy nem lát minket, és ha nem is kezdi el vizsgálni a mágiát a levegőben, nem fog észrevenni bennünket. Ocsmány pillantással néz felém, majd egyenes vonalban leereszkedik a földre.
- Eh, ostoba kígyó – szólal meg, majd belerúg valamibe a földön. Nem látom, mi az, de a hang alapján biztosra veszem, hogy nem lehet túl szilárd anyag.
Néma bűbájok sorát hadarom el magamban, fel-felvillan a pálcám, ahogyan még több védő varázslatba burkolom magunkat. Ha megpróbálja áttörni, azt keservesen megbánja.
Azonban nem történik ilyen, egyáltalán nem gondol arra, hogy ott maradtunk. Pár percig még nem hagy minket magunkra, de végül eltűnik. Szememmel a környéket fürkészem, nem maradt-e véletlenül itt, de szerencsére tényleg lelépett innen. Ideje Salazart kezelésbe venni.
A falakat egy intéssel bontom le magunk körül, és a romos kastély falai közé lebegtetem Salazar eszméletlen testét. Az egyszerű "Stimula!"-ra ugyanis nem reagált, valószínűleg bájital kellene a siettetett felébresztéséhez, ahhoz pedig egyfelől ő ért, másfelől pedig nem gondoltam volna reggel, hogy a készleteimet magammal hozzam. Egy romos boltív alatt helyezem le, amely valamennyire véd minket az időjárás viszontagságaitól, majd elkezdem körbejárni a helyet. Régi mágiát érzékelek a levegőben, de mára már nem sok erejük maradt. Újra belefogok mantráimba, ahogy körbejárom a helyiséget, majd ahogy a legutolsót is elhelyezem, eszembe villan, hogy valószínűleg Salazarnak nem volt ideje elraknia a pálcáját, és valahol a fűben lehet.
Hamar meg is találom, magamhoz veszem és elindulok visszafelé a védencemhez. Furcsa erre gondolni, és nagyon remélem, hogy nemsokára kikerül ebből a titulusból.
- Rowena... – szólal meg felém fordulva, majd visszahanyatlik a földre. Egyszer tér magához, és akkor se vagyok mellette, igazán felemelő ápoló vagyok. Mintha ez lenne a feladatom, na azt már nem!
Kezébe nyomom a pálcáját, amit még öntudatlanul is szorongatni kezd, én pedig várakozok, amíg újra magához nem tér.
Ahogy kezd lemenni a nap, úgy tér magához Salazar is. Apró, lebegő tűzgömbök világítják meg az arcvonásait, amiket bő tíz perccel ezelőtt varázsoltam a takarók mellé, amelyekkel bebugyoláltam magunkat. Nem a legfenségesebb dolgok ezek, de az, hogy egy ágyat varázsoljak egy ilyen helyre, valahogy túl groteszknek tűnik a számomra. Bár lehet, nem a külsőt, hanem a funkciót kellene a szemem előtt tartani egy ilyen helyzetben.
Szemeiben látom, hogy még nincs tisztában azzal, hogy biztonságban van, és lázasan tekintget körbe a helyiségben. Aztán megállapodik a tekintete rajtam.
- Mióta...? – kérdezi keserűen, lemondóan.
- Legalább három órája – felelem visszagondolva.
Maga elé néz, miközben szemével a pálcáját vizslatja. Két perc telik el nagyjából, mikor újra megszólal.
- Mi közöd van Ivanhoz?
Nem néz rám, csak várakozik, feszültséggel telve. Az összes izma meg van feszülve, ez még úgy is feltűnik nekem, hogy testének elég nagy százalékát takarja egy paplan.
- Elém járult, hogy mentsem meg az életét. Borzalmasan nézett ki – fogok bele a mondandómba –, én pedig láttam a kihívást a feladatban. Jó ideig tartott, amíg visszanyerte az emberi formáját – zárom le az egészet nagyon röviden. Nem akarok részletekbe menni azzal kapcsolatban, hogy az ilyen kutatási lehetőségek milyen ritkák az ember életében, és megmenteni egy embert a halál torkából mennyire nehéz...
- Szóval visszaadtad neki az életét.
Nem éppen ez történt, de inkább nem kötök bele a hibás megfogalmazásába.
- Akkor még nem ismertelek, nem ítélhetsz el emiatt.
Csendben marad, bár arcizmain látom, hogy gondolkodik, és van véleménye is erről az egészről, de végül csak ennyit ad tudomásomra.
- Mikor megismertél, szólhattál volna erről az igen egyszerű tényről.
Rajtam van a hallgatás sora, nem értem, mit van úgy oda. Főleg ilyen állapotban; nem ezen kellene gyötrődnie, hanem azon, hogy lesz újra egészséges.
- Nekem is visszaadnád az életemet? – kérdezi, és az arcomra szögezi a pillantását. Nem értem ezt a kirohanását, teljesen életben van, csak nincs jó passzban. Egy kicsit sápadtabb is...
- Kérdeztem valamit – szólal meg újra, mielőtt felelhetnék, de mit mondjak erre?
- Nem akarlak megölni, ha erre vagy kíváncsi – felelem nyugodtan, bár tudom, hogy nem pontosan a kérdésére válaszoltam. Igazából nem is értem, mit akar, de biztosan neki van igaza.
Reakcióra nem várok, ennél azért jobban ismerem. Csendben üldögélünk, ő próbálgatja a kezét, tapogatja a tarkóját, és amennyire tudja, próbálja felmérni a sérüléseit, amelyeket a harc alatt szerzett. Külsőleg én nem sokat vettem észre, de pár zúzódás biztosan lesz a hátán és egy a tarkóján. Mikor vizsgáltam, még nem színeződtek el, de várható, hogy ez fog történni. Amekkora erővel annak a sziklának csapódott...
- Mi van a többiekkel?
- Elküldtem őket az iskolába, hogy foglalkozzanak vele – adom meg a választ nyugodtan. – Helgának sikerült lenyugtatnia Godricot, és gyorsan eltávolította a faluból a kérésemre.
- Képes volt lenyugtatni Godricot? – ismétli meg elkerekedett szemekkel.
- Tudod, nem olyan ütődött, mint amilyennek látszódik. Engem is bosszant ezzel a lehetetlen viselkedésével, de nem véletlenül van velünk.
- Én pedig azt hittem, nem akarsz egyedüli nő lenni a csapatban.
Meglepődök egy pillanatra, ez olyan volt, mintha viccelni akart volna. Vagy gúnyolódott? Megeszem a diadémom, ha erre tudok válaszolni.
|
| Arasa | 2014. 07. 27. 19:51:53 | #30790 |
Karakter: Salazar Slytherin (Mardekár Malazár)
Hirtelen minden megfagy körülöttem. Semmi más nem jár az eszemben csak Iván gúnyos arckifejezése és a pillanat, amikor azt hittem meghalt. Gondolatok cikáznak bennem, kérdések melyekre azonnal választ várok. Szemem sarkából észre veszem, hogy Godric pattanásig feszült és leghőbb vágya lenne rávetni magát Ivánra. Az északi mágus kitörésem hatására halk nevetgélésbe kezd. Egy jól irányzott ütéssel ártalmatlanná tehetném…
- Én is azt hittem. De mi lenne, ha ezt inkább egy kupa sör mellett beszélnénk meg?
A bolondját járatja velem. Provokál, hogy én támadjak előbb és akkor önvédelem címén olyan mesteri mészárlást rendezhet amilyeneket otthon szokott. Dühömben nyitnám a szám, hogy valamit gyorsan a fejéhez vágjak, mikor egy nyugodt hang hiúsítja meg tervemet.
- Ha akartok valamit, akkor azt inkább a közeli mezőn intézzétek el.
Rowena mint mindig most is higgadtan igyekszik kezelni az adódó helyzetet. Az egyetlen közülünk, aki képes erre. Godric és én túl forrófejűek vagyunk, ezért is értjük meg egymást ennyire. Helga… nos, ő Helga… hamarabb iszkol el fülét farkát behúzva, mint kiállna harcolni különösen, ha az erőfölények nem neki, kedveznek.
- Én csak le szeretnék ülni – Iván hangja zökkent ki gondolataimból. Pálcám még mindig átokszórásra készen izzik kezemben. Eközben Ivan felemeli, a kezét- pálcám apró szikrákat vet- és rámutat egy székre. Apró csalódottság suhan át arcomon. Felkészültem, hogy mégis ő támad először és akkor végre tényleg kiolthatom az életét.
- Bevallom őszintén, elszoktam a kocsmák tisztaságát illetően. De azért leülnék, igen. – negédes hangjának egy kívülálló talán bedőlne és lankadna a figyelme. De nem az enyém.
Arcom haragos, szemöldököm összehúzom, fagyos hangon fordulok hozzá, hogy kérdőre vonjam.
- Hogy merészeltél ide jönni?
- Csak beszélgetni akartam egy régi ismerősömmel, de azzal, hogy téged is itt talállak, kimondhatatlanul boldoggá váltam. Veled is szívesen elteázgatnék, nem csak kedves hölgyemmel, de ahogy rád nézek, úgy gondolom, még nem vagy elég komoly hozzá, hogy türtőztesd magad, és ne öntsd az egészet az arcomba.
A beálló csöndben saját felgyorsult szívdobogásomra figyelek. „Kedves hölgyemmel” „kedves hölgyemmel” „kedves hölgyemmel”… a szavak ott zakatolnak az elmém minden zugában, kitöltik a legapróbb réseket, tekeregnek, folynak, pattognak, gurulnak. Ismeri és soha egyetlen szóval sem említette… miért kellett volna említenie, hiszen nem tudta, hogy én ismerem. Talán szövetségesek voltak. Rowena elárult volna minket? Az teljesen képtelenség. Soha nem tenné ezt a többiekkel… velem. Annyira jól megértettük egymást, még ha nem is beszéltünk sokszor. És most ez. „Kedves hölgyemmel” talán más is volt közöttük azért akart vele találkozni. Titkokat akart megtudni a Roxfortról. Vagy a késleltetett bosszúra szomjazik? Erről jut eszembe, Madu… nincs vele tehát nem árult el. Akkor merre lehet? „Kedves hölgyemmel”
- Most menjek el? – teszi fel váratlanul a kérdést. Körbepillantok, Godric még mindig átokra készen áll, levegőt is alig vesz. Helga csendben kuporog egy asztalnál a csapos pedig morcosan vár a megfelelő pillanatra, hogy védelmezze kocsmáját. Rowena nem néz rám. A kocsmárost fürkészi, talán neki is az jár a fejében, mint nekem. „Kedves hölgyemmel”. - – Jó, legyen... De a dolgom nem tudtam elvégezni, és nem szeretek szomorú lenni, úgyhogy, ha nem bánjátok, nemsokára visszatérek.
Tekintetét ekkor mélyen az enyémbe fúrja. Felhívás keringőre. Pillantásából lesajnálást olvasok ki. Tudja, hogy a többiek megállítanak, ha utána akarok menni. Tudja, hogy kettőjükre biztos hallgatok…”kedves hölgyemmel” talán csak egyikükre de Godric képes lenne vissza tartani. Majd én megmutatom, ki a leghatalmasabb mágus a földön.
Amint az ajtó csilingeléssel becsukódik, érzem, a lábam magától cselekszik és átugrok az előttem fekvő asztal fölött. Azonban tovább menni nem tudok. Erős karok ragadják meg a vállam hátrálásra kényszerítve. Azt már nem! Nem engedem elmenni. Godric ugrik mellém elengedve vállam fut az ajtó felé. Kétségbeesett kiáltás szakad fel torkomból.
- Ő az enyém! – ordítom és Godric után rohanok. Ekkor ismét a higgadtság mintaképe szólal meg erélyesen, ami megállásra késztet.
- Visszajön, akár üldözitek, akár nem! Csak nevetség tárgyává teszitek magatokat, ha utána rohantok, mint gyerekek, akitől elvették a fakardjukat! Álljatok meg!
Az utolsó mondatot már csak pihegve mintha sóhajtana úgy mondja, mert az első kettő alatt Godric feltépte a bejárati ajtót én pedig őrült módjára követem kezemmel palástja után kapva. Sikerül elkapnom és hangos reccsenéssel el szakítom a szövetet mire Godric megtorpan és visszafordul.
- Mi a fene bajod van? – megértem felháborodását, de Iván akkor is az én gondom. Nem hagyhatom neki, hogy utána eredve megölje, mintha csak megtehetné…
- -Ő az enyém! – ismétlem önmagam és mogorva arckifejezéssel az ajtó felé indulok. Kezem a kilincsen, elszánt tűzzel a szemembe indulnék, de megint megállít a hang. „Kedves hölgyemmel”. Hátrafordulok, és egész közel találom Rowenát. A hangtalan közeledése megrémiszt és hátrálok egy lépést.
- -Salazar… - hangja most mintha kedvesebb lenne, mint nemrég, majdnem óvó hangsúllyal beszél. – Ismerem Ivánt, hidd el arra vár, hogy utána mész egyedül és akkor könnyű célpontja leszel. Meg fog ölni, ha teheti.
Úgy beszél, mintha én nem tudnám ugyan ezt. Iván csapdát állított és egyenesen belesétálok ha hopponálok. Az úti célt tudom, a következményeket vállalom. Ez az én harcom, nekem kell befejeznem. Dacos elszántsággal szívemben pillantok a többiekre. Godric némán rázza meg a fejét, már tudja, mire készülök. Rowena arcáról nem tudok leolvasni semmit. Talán aggodalom… ezt csak ő tudhatja. Megfordulok és Godric kiáltásával fülemben lépek ki a Poros Seprű ajtaján. Odakint hull a hó, didergő járókelők sietnek otthonaikba. Iván sehol sincs. A finom hóréteg nem őrizte meg nyomait. Mélyet sóhajtok majd felelevenítem az elhagyatott kastélyt ott fenn északon. Lehunyom a szemem és máris elkap a kellemetlen fojtogató érzés. Mikor elmúlik jeges szél csap arcomba. Magam előtt megpillantom a sötét épület romjait, hát újra visszatérek…
Köpenyem összehúzva haladok a bejárathoz vezető lépcsősor felé, amikor a legelső lépcsőfok aljában valami mozgásra leszek figyelmes. Kezem pálcámra helyezem talárom belső zsebében és óvatosan közelítek.
- - Madu! – kiáltok fel a felismerést követően. Lehajolok az állathoz, de akkor már tudom, hogy késő.
Mély vágás éktelenkedik oldalán, amiből még mindig szivárog a vér. Szemei résnyire vannak nyitva, fejét felém fordítja.
- -Ssssahhja kassszeemra. (Köszönöm) – sziszegi, majd kiadja lelkét.
Ekkor éles fájdalom hasít belém. Mellkasom lángol, végtagjaim megfeszülnek, görcs rángat. Üvöltenék, de nem bírok. Némán vonaglik testem. Vajon ez a vég? A lelkem egy darabja lett semmivé az előbb. Meghalni nem fogok, de akkor mégis mi történik?
Kérdésemre azonnal választ kapok. Időközben a fájdalom miatt becsukott szemem elöl, valami eltakarja a napot. Kínkeserves nehézségek árán kinyitom és egy szőrmébe burkolózó alakot pillantok meg felém magasodni. Nevetését messze viszi a szél. Pálcáját egyenesen nekem szegezi… Iván.
- -Hát nem megmondtam, hogy vissza megyek? – nevet még mindig. Közben a fájdalom mintha enyhülne. – Olyan türelmetlen vagy Salazar… mindig is az voltál. – határozottan kezdek jobban lenni. A görcsök megszűntek a fájdalom eltűnt.
- -Te… te ölted meg…
- -Hogy én öltem-e meg azt a koszos kígyót? Hát persze, hogy én voltam. Drága barátom ugyan ki öldösne kígyókat erre felé. A védtelen pára a kastély körül szaglászott mikor rábukkantam. Gondoltam egy gonddal kevesebb.
Kezem ökölbe szorul. Aljas gazember, közönséges gyilkos. Miért nem halt, meg amikor megtehette volna, hogyan élte túl?
- -Ezért még meglakolsz! – sziszegem összeszorított fogakkal miközben feltápászkodom. Kezemmel pálcám után kutatok és hátrálok tőle pár lépést. Pont ideális távolság. – Búcsúzz el az életedtől Iván! – ordítom, és zöld csóva repül pálcám hegyéből ám ugyanebben a pillanatban ő is elindít egy átkot.
A két rontás félúton találkozik és arany szikrákat szórva robbannak szét a levegőben. De már repül a következő átok, hallom a kiáltást, de az átok szövegét nem. Gyorsan reagálok egy újabb halálos csapást engedek útjára, ugyanebben az időben kitérve egy átok elől beugrok egy szikla mögé mely valamikor a kastély lépcsőjéhez tartozott.
- -Gyáva nyúl vagy Salazar! Ne menekülj, azt akarom, hogy rám nézz, mikor megöllek.
Már megint provokál és már megint bele fogok sétálni a csapdájába, mert nem tűröm, hogy gyávának nevezzenek… engem! Óvatosan állok fel, lábam még mindig takarja a törmelék darab. Lassú léptekkel kerülöm meg a követ és elé állok. Így menekülni se tudok a támadás elől. Dacos tekintetemmel az övét keresem. Pillantásunk összefonódik. Egyszerre lendül a két pálca, egyszerre hangzik a két kiáltás: „Avada Kedavra!” Két zöld fénynyaláb repül egymás felé a levegőben. Egy szempillantás az egész mégis mintha lassítva látnám. Ahogy összeérnek a szerte szét repülő nyalábokból ezüstös búra képződik kettőnk körül. Priori Incantatem. Úgy tudtam csak a testvér pálcák képesek összekapcsolódni és legjobb tudomásom szerint az enyémnek nincs testvére. Riadtan eszmélek, amikor a nyalábon felfelé kúszó fénygömb már majdnem elérte a pálcám csúcsát, ami vad remegéssel és recsegő hangokkal próbál tiltakozni ellene. Minden erőmmel húzni kezdem a pálcát, de Iván gyorsabb nálam. Megszakítja a kapcsolatot és az elszakadás ereje hátralök egyenesen neki a kőtömbnek, ami mögött nemrég elbújtam. Szemem előtt megjelenik Iván felemelt pálcával, de tehetetlen vagyok, érzem, hogy elmosódik körülöttem a világ s a csöndes homályba merülök.
***
Mikor kinyitom a szemem egy kőből faragott boltívet pillantok meg. Ekkor jut eszembe Iván, ahogy felettem áll. Hirtelen ülök, fel kezemmel a pálcámat keresem, de megszédülök és visszahanyatlok a földre. Érzem, hogy megint magába szippant az eszméletlenség. De még mielőtt teljesen elveszíteném, öntudatom egy nő sétál látószögembe. Homályosan látok, színes körök táncolnak szemem előtt, de bármikor felismerem az ismerős arcot.
- - Rowena… - suttogom mielőtt újra elnyel a sötétség.
|
| Methen | 2014. 07. 09. 18:19:13 | #30577 |
Karakter: Hollóháti Hedvig (Rowena Ravenclaw)
Megjegyzés: ~ Arasának
Az előző éjszaka olyan hosszú volt, és mégis túl rövid. Az órák túl hamar teltek el, én pedig végig a kastély terveit néztem át. A rajzok szinte teljesen pontosak voltak, legalábbis ami a valóságnak való megfelelést illeti. Azonban egy rész még a meg nem épített helyeket mutatja, amelyek, nem is tudom, annyira nem illenek a meglévő részekhez. A végeredményen, ha megépítjük, lehet később változtatni, de ha lehet, jobb lenne elkerülni a plusz munkát.
Azonban ez tegnap volt, és nem ma. A mostani teendők más jellegűek, meg kell beszélni pár dolgot a többiekkel. A kúriában alig látok pár embert. A szüleim elutaztak, a gyermekem éppen igyekszik felépíteni a házasságát, és a fő szolgálók sincsenek sehol. Ez nem is annyira gond, nincs kedvem beszámolnom arról, hogy állnak a munkálatok az iskolában. A vízvezetékrendszerről, különben is, mit tudnék mondani nekik? Engem jobban érdekel, miért is kellett ennyire elnagyolni, ennél kisebb mérettel is biztosítani lehet a tökéletes működését.
Egy sötétbarna, pettyezett tollazatú bagoly kopogtat az étkező ablakán. Meglepetten fordulok felé, majd egy pálcaintéssel szabaddá teszem az útját. Érdeklődve vágom el a madzagot, amellyel a lábához kötötték az üzenetet, amit furcsállok is, hiszen mifelénk a bagoly képes a csőrével vagy a karmaival idehozni az üzeneteket. Miután meglátom a pecsétet, elmúlnak a kételyeim a feladó épelméjűségét illetően. Ahonnan ez a levél jön, nincs éppen közel, és ez a legbiztosabb módja, hogy az állat nem hagyja el.
Feltöröm a viaszt, és olvasni kezdem a sorokat. A nappal kapcsolatos, eddigi pozitív kilátásaim eltűnnek. Arcom elsötétül, és a pálcám dühösen szikrázni kezd. Nekem is kezd megremegni a kezem, és nem repesek az örömtől. Ha Ivan tényleg idejön, annak nem lesz jó vége. Salazar igaz, nem sokat mesélt önmagáról az eddigiekben, de azt említette, hogy már volt véres a keze, önhibáján kívül. Említette ezt a nevet, én pedig soha nem meséltem neki, hogy tudom, kiről beszél. Az említett eset következtében keresett meg, és kérte a segítségem, én pedig megtettem, amit kért. Olyan állapotban volt, mint aki két világ között lebeg, a teste szinte egy hulláénak felelt meg, se szívverés, se más nyoma az életnek, és mégis mozgott és gondolkodott...
Azóta sok minden megváltozott, egy levelet se kaptam tőle, de még távoli ismerőseim sem értesítettek semmiről sem vele kapcsolatban. Újra olvasom a levelet, ahol a megkeresésemről árulkodik a mai nap folyamán. Zsúfolt lesz a nap, de nem tudok mit tenni ellene, csak annyit, hogy alkalomhoz illően rendbe szedem magam, és úgy jelenek meg mindkét találkozón.
A Poros Seprű fogadó közelében álldogálok, pálcámmal a kezemben. Régi és hatékony trükk a muglik kiábrándítása, de egy egyszerű illúzióval még ez sem szükséges. A társam helyén egy szál rózsát látnak, rózsaszín levelekkel, és ha meglendítem a pálcám, senkinek sem tűnik fel, hogy egyáltalán nem hajlékony a virág.
Hamarosan megjelenik Salazar is, nem törődve azzal, hogy talán nem kellene nyílt térre hoppanálnia. Soha nem értettem ezt a szeszélyességét, és azt, hogy miért kell neki ennyire nyíltan felvállalnia, hogy ő igenis más, nem csak egy egyszerű ember. Talán a családja miatt lehet? Soha nem említette őket, és azt se, hol nőtt fel, milyen körülmények között. A legrégebbi történetei innen, Roxmortsból indulnak ki, és... ennyi. Itt tanult meg szinte mindent, és bontotta ki szárnyait a repüléshez.
- Bejön végre vagy ítéletnapig bámuljam a rusnya képét? – hallom meg a koponya távoli hangját. Salazar pedig, a tőle annyira nem megszokott módon reagál a hallottakra, és odacsap az ajtónak.
- Gyilkos! Gyilkos járkál az utcákon! – hangzik az ordítás, és már lendül is a pálcám, ahogy magamban egy egyszerű "Silencio."-t mondok. Kék fény hagyja el a végét, és a koponya immáron csöndben tátog, majd furcsa mozdulatokat látok rajta – mintha a fogait igyekezne csikorgatni.
- Szép némító bűbáj Rowena... de egy szögre akasztott koponyával azt hiszem egyedül is boldogulok... – jegyzi meg színtelen hangon, ahogy újra a bejárat felé fordul.
- Felverte volna az egész falut… itt még muglik is élnek Salazar, ennyire nem lehetsz felelőtlen.
Nem megfeddeni akarom, csak egyszerűen emlékeztetni a tényekre. Nem igazán törődik vele; pár másodpercig áll, szemlél engem, majd szó nélkül bemegy a fogadóba. Talán szólnom kellene neki a közelgő... végzetéről? Ha rajtam múlik, nem válik azzá, és nem találkoznak.
Egy perc se telik el, és megjelenik Ivan teljes valójában.
- Rowena! – üdvözöl szívélyesen. Van benne valami, ami óvatosságra int.
- Ivan – felelem tiszteletteljesen.
- Hogy szolgál az egészséged?
Képtelen vagyok elmosolyodni a kérdésen. Hosszú éveken át nem hallok róla, azt se tudom, él vagy hal, most pedig itt van. Feltételeznem kell, hogy akar tőlem valamit. Hiszen egyszer találkoztunk eddig az életben, és akkor is azt akarta, hogy hozzam vissza az életbe. Tudta, hogy jó emberhez jön; az érdeklődésem a mágia magasiskolája iránt mindig is híres volt. Sikerült is visszahoznom és meggyógyítanom... Azt nem tudtam meg soha, hogy ki intézte el így, csak évekkel később, mikor Salazar említette a dolgot.
- Nem sok problémám van vele. Nem akarsz sétálni velem a faluban?
- Rowena!
Hátraperdülök, és igyekszem a pillantásommal elérni azt, hogy Helga azonnal megforduljon, és tűnjön el, menjen vissza az épületbe, de a legfőbb: maradjon csöndben.
- Helga, mindjárt bemegyek – vágok elébe, mikor látom, hogy újra meg akar szólalni.
- Rendben, akkor bent megvárunk! – sipítja, mire látom a szemem sarkából, hogy Ivan is megindul érdeklődve.
- Nocsak, kikkel találkozol odabent? – suttogja, de annyira halkan, hogy érzem benne a fenyegető jelenlétet. Ő igenis itt van, őt nem lehet figyelmen kívül hagyni, és ő be fog menni, akár akarom, akár nem.
- Régi ismerősökkel.
- Hallottam ám a nagy tervetekről, Rowena... Szeretnék leülni veletek én is beszélgetni.
Látom Helgán a zavarodottságot, én azonban gyorsabban reagálok, és már hárítom is Ivan első átkát. Majd repül egy újabb, én pedig védem azt is. Taktikát vált és mozgásba lendül, az agyamon pedig átvillan, milyen régen is párbajoztam, és hogy az soha nem volt az erősségem. Ez be is bizonyosodik, egyből két átok is áthatol a védelmemen, majd egy harmadik mellkasba talál. Tüdőm levegő után ordít, de egyszerűen képtelen vagyok lélegzetet venni. Pár másodpercbe beletelik, mire sikerül lejutnia az oxigénnek a megfelelő helyre, és Ivan kegyetlen mosollyal sétál felém.
- Nos, akkor bevezetnél a többiekhez?
- Hogyne – felelem, amennyire tőlem telik színtelen hangon. Elsétálok Helga mellett, aki szinte remeg, és nem érti, mégis miért történt mindez. Elsőként lépek be a kocsmába, mögöttem a pufók asszonyság jön be, végül Ivan. Odabent megjelenésünkre Salazar és Godric is feláll a helyéről, szinte kirúgva maguk alól a kezdetleges székeket. Látom a pillantásán Salazarnak, hogy ideges, de ez nem a félelemből fakad, inkább a dühből.
- Ivan Szergejevics... azt hittem, meghaltál!
Az említett csak elmosolyodik a feltételezésen. Ujjai játszadoznak a botján, majd megenged magának egy kis nevetgélést.
- Én is azt hittem. De mi lenne, ha ezt inkább egy kupa sör mellett beszélnénk meg?
A levegő csak úgy izzik a feszültségtől. Látom Godricon, hogy már ugrana át az asztal fölött, hogy rávesse magát az északi férfire.
- Ha akartok valamit, akkor azt inkább a közeli mezőn intézzétek el. - Hallom, hogy én beszélek, bár magam sem tudom, honnan szedtem össze ennyi higgadtságot, mikor nekem is inkább lenne kedvem átkozódni, semmint a józan észre hallgatni. Valamiért úgy sejtem, hogy ez a családi vonás miatt van, a higgadtság, a megfontoltság, a kompromisszumokra való hajlamosság. De valakinek ilyennek is kell lennie ebből a csapatból. Godricra és Salazarra ez nem túl jellemző, a hirtelen felindulásból elkövetett cselekedettek száma meglehetősen magasra rúg az esetükben. Helga pont az ellenkezője, ha baj van, inkább meghátrál, mintha az olyan bölcs döntés lenne. A középutat, azt hiszem, én képviselem, teljesen egyedül.
- Én csak le szeretnék ülni – ismétli meg szándékát Ivan, és békésen emeli meg a kezét, hogy a székre mutasson. - Bevallom őszintén, elszoktam a kocsmák tisztaságát illetően. De azért leülnék, igen.
Nem igazán tudok kiigazodni rajta most sem. Gúnyolódik, ehhez kétség sem fér, de mit akar igazából elérni ezzel? Ha sikerülne eltalálnom egy átokkal, talán csöndben maradna... De félek, nem tudnék ezzel meglepetést okozni a számára.
- Hogy merészeltél ide jönni? – kérdezi Salazar, és ha én lennék Ivan helyében, valószínűleg úgy olvadnék el, mint fém a savtól.
- Csak beszélgetni akartam egy régi ismerősömmel, de azzal, hogy téged is itt talállak, kimondhatatlanul boldoggá váltam. Veled is szívesen elteázgatnék, nem csak kedves hölgyemmel, de ahogy rád nézek, úgy gondolom, még nem vagy elég komoly hozzá, hogy türtőztesd magad, és ne öntsd az egészet az arcomba.
A szavak csendesen pattannak le a falakról, a kocsmáros pedig felvont szemöldökkel nézi, hogy ki fog először megmozdulni. Esélyes, hogy a kezében tartott kupát is az illetőhöz fogja vágni, majd a "Kifelé a kocsmámból!" után a pálcáját is használná.
- Most menjek el? – kérdezi szégyenlősen Ivan, majd a rá meredő arcokat fürkészi. – Jó, legyen... De a dolgom nem tudtam elvégezni, és nem szeretek szomorú lenni, úgyhogy, ha nem bánjátok, nemsokára visszatérek.
Megfordulása közben a szemét még utoljára Salazar felé fordítja, és gunyorosan, majd szinte kihívóan elmosolyodik. "Na mi van, csak úgy hagysz elmenni?" – üzeni a tekintetével, majd elhagyja a fogadót. Salazar már repül is képletesen utána, de Godric elkapja a karját, visszarántja, és ő indul meg helyette a férfi után.
- Ő az enyém! – hörgi Salazar, miközben megkapaszkodik az asztalban, és próbálja utolérni Godricot. Ez idő alatt Helga csak piheg, nem tudja, mit mondjon vagy csináljon, és én is majdnem erre a szintre süllyedek.
- Visszajön, akár üldözitek, akár nem! Csak nevetség tárgyává teszitek magatokat, ha utána rohantok, mint gyerekek, akitől elvették a fakardjukat! Álljatok meg – sóhajtom kimerülten, mert az első két mondatom mintha lepattant volna róluk, legalábbis ezt feltételezem Godricról, aki éppen a szerencsétlen faajtót rántja fel, hogy mégis Ivan után vesse magát, aki valószínűleg már hoppanált.
Szerkesztve Methen által @ 2014. 07. 09. 18:21:02
|
| Arasa | 2014. 07. 06. 14:14:38 | #30548 |
Karakter: Salazar Slytherin (Mardekár Malazár)
Megjegyzés: Methennek
Visít, könyörög, sír. Izgatott arckifejezés jelenik meg arcomon az élvezettől, ami a kínzás örömei miatt jelentkezik. Mosollyal az ajkamon közeledek a mugli szuka felé, majd pálcámat kezembe véve végig húzom, azt a mellkasán mire velőtrázó sikoly szakad fel torkából. Pálcám vonala mentém vékony vércsík jelenik, meg majd utat találva a bőr pórusain mellei közé csorog. Mellkasa hevesen emelkedik és süllyed a szapora levegővételek miatt, megbabonázva figyelem minden rezdülését. Az évek során felgyülemlett mugli gyűlöletem most kitörni látszik elnézve ezt a vergődő bogarat a hatalmas pók hálójában. Innen nincs menekvés ezt ő is jól tudja, mint ahogy én is.
Gondolataim elkalandozni látszanak. Griffendél jut eszembe, hogy mit mondana most. Valószínűleg annyit ordítana a fejemre, hogy: Capitulatus! Én elájulnék, ő pedig hősként mentené meg a szerencsétlen nőstényt. Hugrabug valami lebeszélő szöveggel próbálkozna, aminek hatására én szórnék rá kábító átkot. Hollóháti… Hollóháti teljesen más kérdéskör, sosem tudtam igazán eligazodni azon a nőn. Komoly, megfontolt és távolságtartó, ő volt az egyetlen, akinek a szemében láttam valami egyetértést, amikor közöltem, hogy mugli ivadékok és félvérek ne jöhessenek az iskolába. Mégis ellenem szavazott, de mégsem győzött meg, hogy nem csak a konfliktus elkerülése végett szavazott, úgy ahogy tette.
Miközben társaim reakcióján gondolkodom, a mugli csendesen sírni kezd mellettem. Időközben nesztelenül járkáltam fel-alá. Most keményen pofon vágom, hogy abba hagyja a sírást, de elszámítom magam és csak még hangosabban kezd rá. Érzem, türelmem elfogy, elfáradok, ideges leszek. Már kínozni sincs kedvem, gondolataim a Poros Seprű felé kalandoznak, ahol a többiekkel kellene találkoznom körül belül fél óra múlva. Kitekintek a padlás tetőablakán és döbbenten látom a lemenő nap utolsó sugarait táncolni az ablaküvegen. Hiába a késői óra még sincs kedvem sietni így megfontolt léptekkel távolodom az ablaktól és szembe fordulok a muglival.
- Mi a neved? – kérdem a félájult nősténytől. Az rám emeli zöld szemeit, de válaszolni nem tud. Szája cserepes, nyelve érdes, legalább 3 napja nem adtam neki se ételt se italt.
Meglepően kegyes kedvembe vagyok, aminek köszönhetően szándékomban áll elengedni, miután egy felejtő átokkal ártalmatlanná tettem.
- Azt kérdeztem, mi… a… neved?
Hangom most már fenyegető, erővel teli. Rémület szökik arcára és elhaló hangon megszólal.
- A nevem, Lyra… Lyra Wright…
Nem is olyan rossz név ez egy mugli szukának. Nagy levegőt veszek, majd egyetlen pálcasuhintással eloldozom a nőt tartó köteleket. A háromnapi kínzás és kikötözés eredményeként lábai teljesen elhaltak így a kötelek nélkül tehetetlenül borul a padló irányába. Magamon is meglepődve nyúlok utána, hogy elkapjam. Finom bőrén látszanak a horzsolások, sebek. Ujján viseli a nyúzásaim borzalmát, szeme alatt sötét karikák húzódnak, keretbe vonva a piros szemeket melyekkel a sírás és az alvatlanság művelték mindezt. Sajnálat nincs bennem, mindössze összegzem a módszereimet. Mégis valamiért úgy érzem, ezt a nőt nem kell megölnöm. Lehet, a jövőbeli gyilkosomat engedem szabadon, mégis megkockáztatom… talán a sors, vagy a döntésem befolyásolja, mindezt nem tudom. Karomba fogom a most már ájult nőt és lemenve a lépcsőn végre kiérek a szabad levegőre. A sáros, iszapos sikátoron keresztül megyek, hogy messzebb vigyem a háztól, amit rendszeresen használok hasonló célokra. Három sarokra megállok. Karomból a földre fektetem, a nőstényt majd pálcám elővéve rászegezem.
- Exmemorian!
Az átkom hatására az ájult nő nyög egyet, de nem ébred fel. Most már semmire nem fog emlékezni. Ha megtalálják, azt fogják hinni, hogy valaki megerőszakolta, varázslatra még csak gyanakodni sem fog senki.
Dolgom végeztével utam a következő sikátor felé veszem, ahol pár éhes patkányon kívül egy lélek sincs. Mentemben erősen koncentrálok, felidézem, a Poros Seprű bejáratát majd megpördülök a tengelyem körül. Mintha egy vákuum szippantana magába, torkom elszorul, légszomjam lesz. Pár pillanat múlva a rossz érzés eltűnik már csak a fejfájásom emlékeztet rá. Mire összeszedem magam és kinyitom a szemem a sötét sikátor helyett egy korhadt fa ajtó fogadja kutató tekintetem. Réz kopogtatója mellett egy aszott koponya lóg mely érkezésemre hevesen himbálózni kezd.
- Bejön végre vagy ítéletnapig bámuljam a rusnya képét?
A hang a koponyából jön. Kattogó hanggal sértegeti a gyanútlan betérőket. Öklömmel közvetlen a fej mellé ütök az ajtóba mire riadt visításba kezd.
- Gyilkos! Gyilkos járkál az utcákon! – ordítja, amíg el nem találja egy fényes kék fénynyaláb mely a hátam mögül érkezett.
Reflexszerűen kapok a pálcám után és már fordulok is az átok küldő irányába. Kezemben fickándozik a kőris pálca, hisz olyan rég volt, hogy komoly harcba küldtem volna. Az iskola építésével járó felelősség miatt sokkal elővigyázatosabbnak kell lennem a mágia ellenes mugli csoportokkal. Hollóháti volt az, aki szorgalmazta a teljes „láthatatlanságot” miszerint ne kerüljünk konfliktusba velük. Az iskola lassan kész, még a keleti szárnyat kell megépíteni, és a birtok mellett elterülő erdő felfedezése van hátra… na és persze a diákok toborzása. Megbeszéltük, hogy mindenki felelős lesz egy- egy csoport gyermekért, akiket házakba osztunk, ahol pontokat szerezhetnek a tanév alatt. Gondolatmenetem végére viszont leeresztem pálcám és nagyot sóhajtva fordulok, újra az ajtó felé ahol a koponya még mindig tátog csak immár hang nélkül.
- Szép némító bűbáj Rowena… de egy szögre akasztott koponyával azt hiszem egyedül is boldogulok… - mondom immár újra az ajtó felé fordulva.
- Felverte volna az egész falut… itt még muglik is élnek Salazar, ennyire nem lehetsz felelőtlen.
Hangja tiszteletet parancsoló és hideg… vérfagyasztóan hideg. Mióta megismertem mosolyogni se láttam, nem mintha én valaha is mosolyognék. Néha az az érzésem több közös van bennünk, mint ami elsőre szembetűnik.
Egyik kezemmel vissza süllyesztem, a pálcát a talárom belsejébe a másikkal pedig végre belököm a poros kis kocsma ajtaját. Rowena szemrehányását eleresztem a fülem mellett.
Odabent félhomály fogad. A pultnál a csapos valami redvás ronggyal mímeli a törülgetést, az asztalok, porosak és üresen várják az esetleges betévedőket. Kivéve a bal hátsó sarokban melyet félig eltakar egy, az asztal elé helyezett üvegbúra alatt tárolt ördöghurok kacs. A halálos növény az üveg alatt békésen nyújtózkodik indáival. Ebben a formában egzotikusnak mondanám, ha nem tudnám, hogy milyen halálos. Én is alkalmaztam párszor muglikon az erejét. Bámulatos gyorsasággal képes megfojtani áldozatát. Egyszer odáig fajult a dolog, hogy eltörte az áldozat nyakát, akinek a csigolyája nemes egyszerűséggel átszakítva a puha nyaki bőrt meredezett kifelé rajta az apró húscafatokkal. Mámoros látvány volt meg kell hagyni. Nosztalgiázásomból egy lágy férfihang zökkent ki.
- Salazar! Csakhogy végre ideértél. Azt hittük valami bajba kerültél. Még Hollóháti se jött meg. Érte is aggódunk.
A hang gazdája vörös köpenyt visel alatta bőrből készült mellvért szerűséget és vajszínű nadrágot. Haja fekete, szélfútta. Arca vékony szeme zöld. Talán az egyetlen élőlény, aki bármit is jelent ezen a kerek világon.
- Rowena odakint áll. Utánam érkezett nem sokkal. Meglep, hogy ennyire aggódsz értem Godric.
- Mintha a bátyám lennél… még szép, hogy aggódom!
Válasza követelőző, mintha várna valami hasonlóan kedves szóra, de ez nekem nem megy. Hasonlóan érzek iránta, de a világért nem mondanám, el neki mit érzek. Válasz helyett így odasétálok az asztalhoz és helyet foglalok Godric mellett.
- Azt mondtad Rowena még kint van? Mit csinálhat olyan sokáig? – sipítja a molettebb Helga majd se szó se beszéd felpattan és kiviharzik az ajtón.
Valamiért ő az egyetlen, akit sose kedveltem. Talán mert amikor először szóba jött, hogy melyikünk milyen képességű gyermekeket tanítana szívesen ő volt az egyetlen, aki annyit mondott: „– Én előttem egyenlő minden gyermek!” Ilyen felfogással nem lehet irányítani egy iskolát. Amikor pedig közölte, hogy a mugli szülőktől származó varázsképes gyerekek is jöjjenek elborult az agyam. Rowena fogott vissza, hogy a másvilágra küldjem a pufit.
- Nagyon elgondolkodtál… valami baj van? – fordul felém Godric.
Semmi baj, mindössze elegem van, hogy az én ötletemet bemocskolják holmi hájas szipirtyók, szabadon engedtem egy muglit aki később ellenem is fordulhat… és mindennek a tetejébe három napja nem láttam a kígyómat. Talán jelenleg ez idegesít a legjobban. Elküldtem kémkedni a muglik közé és azóta nem hallottam felőle. Legilimenciával se érem el.
- Nem semmi baj, mindössze, csak aggódom, mert régen láttam Madut. – válaszolom ehelyett, nem kis éllel hangomban.
- Biztos csak meg kellett magát húznia valahol. Egy anakondát nehéz elpusztítani.
Persze, hogy nehéz… főleg ha egy lélekdarabom is benne lakozik. Talán öt évvel ezelőtt történt, hogy Szibériában tett látogatásom csúnya eseménybe torkollott. Egy ottani mágus hívott ki párbajra, aminek következtében majdnem ott hagytam a fogam. Madu mentett meg. Ivan (mert így hívták a mágust) szolgálatában állt, ugyan de tiszta szívéből gyűlölte és mikor megérezte a közelségem legilimenciával felvette velem a kapcsolatot. Az ő segítségével győztem le a varázslót és nyertem egy barát félét. Akkor döntöttem úgy, hogy meghosszabbítom az életem és a gyilkosság következtében ketté hasadt lelkem darabját Madura bíztam.
Nagyot sóhajtok majd csendben üldögélek, amikor a csapos csoszog mellém. Felveszi a rendelésem és lassú léptekkel visszaballag a helyére. Telnek, a percek ám a két nő sehol sincs. A türelmem véges és nagyon gyorsan elfogy. Ekkor végszóra csapódik ki a kocsma ajtaja, száradt faleveleket és nedves szelet engedve be a helységbe. Az ajtóban egy kecses alak magasodik, Rowena. Méltóságteljesen libben be az ajtón, nyomában Helga, arcán félelem látszódik. Ekkor pillantom meg a harmadik alakot. Szőrmeköpenybe burkolózik, fején hermelin prém, kezében bot, ami talán a pálcája. Mikor beljebb ér és a hirtelen jött fényhez hozzá szokik, a szemem akkor ismerem föl. Azonnal felpattanok székemről és látva arckifejezésem Godric is követi a példámat. Ahogy Rowena közelebb ér észre veszem, hogy haja rendezetlenül áll, mindig tökéletes kontya most megviselt, szemem arcára vándorol, amikor is elkap a düh. Rowena szemöldöke és szája felszakadt, a sebekből szivárog a vér. Előkapom pálcámat és az idegen mellkasának szegezem.
- Ivan Szergejevics… azt hittem meghaltál!
|
|
