|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Mora | 2015. 05. 28. 00:10:12 | #32902 |
 Karakter: Niklas Adler (kitalált)
Megjegyzés: (Uracskámnak)
Némán, makacsul meredek gyámomra, aki hasonló módon, de az enyémnél jóval nagyobb nyugalommal állja a pillantásom. Hosszú percekig farkasszemezünk, de mint mindig, most is nálam szakad el a cérna, és dühös szisszenéssel vetem hátra magam a székben.
- Miért, Charles? – csattanok fel türelmetlenül. – Miért nem árulod el, amit tudsz? Már majdnem 18 éves vagyok, nem gyerek többé!
- Édes fiam, még ha el is tekintek a ténytől, hogy alig töltötted be a 17-et, igen messze vagy még attól, hogy felnőttnek mondhasd magad. – Mikor sértetten nyitnám a szám, hogy visszavágjak, töretlen nyugalommal feltartja a kezét, hogy belém fojtsa a szavakat. – Ne érts félre Niklas, nem becsüllek alá, és távol álljon tőlem, hogy ne egyenlő félként kezeljelek. De meg kell értened, hogy vannak dolgok, amikhez még túl fiatal vagy, és mint nevelőd, szeretnélek addig óvni tőlük, ameddig jónak látom.
- Úgy csinálsz, mintha államtitkokról lenne szó! – forgatom meg a szemeim. – Csak azt szeretném tudni, hogy kik a szüleim!
- És miből gondolod, hogy a kettő nem egy, és ugyan az? – kérdezi, de mielőtt komolyan vehetném, szemében meglátom a játékos, élcelődő fényt. Innentől kezdve kár is komoly beszélgetéssel próbálkoznom…
Lemondó sóhajjal, puffogva fordítom oldalra a fejem, és a dolgozószobájának fala mentén húzódó polcok ismerős tartalmát kezdem szemlélni. Charles F. Xavier professzor, alias X-Professzor nagy tiszteletnek örvend a mutánsok, legfőképpen a volt és jelenlegi diákjai körében, de azt szinte mindenki tudja, hogy képtelenség belőle kihúzni valamit, ha nem akarja elmondani. Úgy nőttem fel mellette, hogy sokszor az az érzésem támadt, egy szfinxszel kielégítőbb beszélgetéseket folytathatnék, mint vele.
- Sose szűnök meg hálát érezni irántad, amiért felneveltél, de az esetek többségében falra mászok a stílusodtól – morgom sértetten, visszafordulva felé. – Jobb, ha tudod, ezzel nem vagyok egyedül.
- Tisztában vagyok vele – mosolyog töretlenül. Nyitom a szám, hogy ismét nekikezdjek a faggatózásnak, de aztán inkább frusztráltan becsukom, és álló helyzetbe lököm magam.
Kifejezetten bosszantó, hogy hiába a gyámom, apám helyett apám, amióta az eszemet tudom, az esetek többségében ugyan úgy kezel, mint bármelyik másik diákját. Csak akkor engedhetek meg én is többet magamnak vele szembe, ha kettesben vagyunk. De a teljes őszinteséget, ilyenkor is hiába várom…
- Ha csak egy kicsit erősebb lenne a telepatikus képességem, kiszedném belőled az igazat! – jelentem ki, rábökve az ujjammal. Felvonja a szemöldökét, és bár tudom, ha komolyan félnie kéne ettől az eshetőségtől, fejmosással illetne az erőnk használatának felelősségéről, de így csak szelíden megingatja a fejét.
- Ha efféle terveid vannak, gyakorolj még, kedves fiam.
Morogva pördülök meg, és pillantásának súlya alatt, dühösen kicsörtetek a szobából. Hát persze! Mert gyakorlással ki lehet küszöbölni a tényt, hogy a két féle erőm igen elegánsan akadályozza egymást.
Nem hiszem el, hogy még mindig újra és újra megpróbálkozok azzal, hogy kihúzzak valamit Charlesból, mikor 17 év alatt, egyszer se jártam sikerrel. Viszont nem tudom, kihez fordulhatnék rajta kívül. Úgy tűnik, senki más nem tudja, honnan kerültem ide, vagy ha tudatában is vannak, nem fogják elmondani Charles engedélye nélkül.
Magamban morogva célzom meg a szobámat, de még a közelébe se jutok, mikor kék füst kíséretében, egyik barátom jelenik meg mellettem. Célzottan folytatom az utam, igyekezvén nem tudomást venni róla, de valljuk be, Kurt nem az a fajta, akit hosszú távon ignorálni lehet.
- Morcos némaságod arra enged következtetnem, hogy ezúttal is összevitáztatok a Professzorral – vigyorogja, mint aki már nem először szórakozik a sikertelen kísérleteimen, az igazság kiderítését illetően. Nos, tényleg nem ez az első eset.
- Az ilyen egyoldalú morgolódást, aligha lehet vitának nevezni – nevet fel a másik oldalamon Kitty, miután kisétált mellém a falon keresztül, ki tudja melyik szobából.
- Srácok, nincs jobb dolgotok, mint utánam kémkedni? – torpanok meg, hogy mindkettőjüket láthassam, mikor pár lépéssel tovább mennek, és visszafordulnak.
- Kémkedni? – horkan fel Kitty, nem éppen lányosan. – Utánad? Szeretnéd, barátom!
- Nem éppen – mormolom, de inkább Kurt felé fordulok magyarázatért, aki készségesen meg is adja.
- Először is, a Professzor után kémkedni, nem kicsit lenne lehetetlen, de még téged is nehéz meglepni, ha éppen úgy dönt a telepatikus erőd, hogy működik. – Szúrós pillantásomra bocsánatkérően tartja fel a kezeit, és a tárgyra tér. – De amúgy azt hittük, hogy az új diák miatt akart látni, és gondoltuk a lehető legközelebb várunk rád és a hírekre.
- Új diák? – kérdezem kicsit bizonytalanul, majd hírtelen észbe kapok. – Az új diák! Uhh, nem… vagyis lehet először róla akart beszélni, de elég gyorsan lerohantam a szokásos kérdéseimmel – vallom be zavartan. – Bár nem tudom, miért velem tárgyalna róla.
- Hogy hogy miért? – sóhajt fel Kitty drámaian. – Tippelj ki a következő a listán, aki jelenleg nem osztja meg a szobáját senkivel?
- Én? – nyekkenem döbbenten, mire mögöttem vidám nevetés csendül, és jobb később, mint soha alapon, elmémben is megérzem a frissen érkezők jelenlétét. Remek, ha ellenséges területen lennénk, csak az életem veszthettem volna el az erőm bizonytalansága miatt.
- Egy zseni vagy, Niklas! – paskolja meg a vállam Vadóc, ahogy csatlakozik hozzánk, Bobbyval és Johnnal együtt. Komolyan kezdek attól félni, hogy lassan mindenki megjelenik ezen a szerencsétlen folyosón.
- De a Professzor nem mondott semmit az új diákról – jegyzem meg bizonytalanul. Ha valóban miatta hívott, azután is beszélhetett volna róla, hogy kitomboltam magam. – Fiú egyáltalán?
- Esetedben nem pont attól kéne félnie a Profnak, hogy az? – horkan fel John kissé gunyorosan. Vadóc rosszallóan tarkón vágja, de Pyro csak megvonja a vállát, és tovább játszik az öngyújtójával. Túl vagyok már azon, hogy rosszul essenek az efféle megjegyzések, így komolyabban ügyet se vetek rá. Nem nagy titok, hogy inkább a saját nememhez vonzódom, Charles is tisztában van vele, de ha arról van szó, fiút fog mellém rakni szobatársnak, hogy ne érezzem úgy, máshogy bánik velem. És ez így van rendjén. Amúgy se csorgatom a nyálam minden szembejövő pasira. Warren után talán egy kicsit… de most komolyan, hatalmas fehér szárnyai vannak!
- Oké, akkor most még mindig ott tartunk, hogy fogalmunk sincs róla, kiféle-miféle ez az új diák – jegyzi meg Kitty türelmetlenül.
- Kedveseim, attól tartok még kissé próbára lesz téve a türelmetek, ugyanis az illető csak holnap reggel érkezik – csendül mögöttünk Charles hangja, mire mindannyian riadtan, egy emberként fordulunk felé. Szelíden ránk mosolyog, és kissé közelebb gurul a székével. – És bár a holnapi nap már hétvége, ha jól tudom, ma még vannak óráitok. Tévednék?
- Nem, Professzor! – mormoljuk szinte egyszerre, majd fordulunk is meg, hogy gyorsan elslisszoljunk a termeinkbe, de nevelőm hangja a fejemben, megállít.
„Te még maradj egy pillanatot, Niklas, kérlek!”
A többiek már meg se lepődnek, mikor szó nélkül megtorpanok, és visszafordulok a Professzor felé. Megvárom, míg mind hallótávolságon kívülre érnek, és mivel Charles nagyon jól tudja, hogy valamit mondani akarok, türelmesen megvárja, hogy én szólaljak meg először.
- Sajnálom! – mormolom alig hallhatóan, de mivel úgyis benne van a fejembe, tudja mit mondok. – Sajnálom, hogy úgy beszéltem, ahogy. Nem gondolom, hogy igazságos titkolnod előlem amit tudsz, de nem kellett volna neked esnem miatta.
- Nem kell bocsánatot kérned, tényleg nem igazságos, hogy nem árulom el, amit tudok. De így látom jónak, és ez sajnos nem fog változni – feleli nyugodtan, majd teljesen más témával folytatja. – Ami az új diákot illeti, este szerettem volna beszélni róla, de ha már annyira nem hagy titeket nyugodni a kíváncsiság, annyit elárulok, hogy valóban a te szobádba szeretném beosztani. Nincs ellene kifogásod?
- Ümm… nincs, gondolom – vonom meg a vállam. Egy ideje már nincs szobatársam, az előző visszaköltözött a szüleihez, miután megtanulta kontrollálni az erejét.
- Örömmel hallom. Most pedig nyomás az órádra, bár ha jól tudom, nem igen sikerült elkészíteni a házifeladatot, amit Ciklon kért – ingatja meg a fejét mosolyogva.
- Charles! – háborgok elpirulva, ösztönösen húzva fel egy szedett-vedett falat az elmém köré. Csak tovább mosolyog, majd búcsút int, én pedig sietve megfordulok, hogy lehetőleg még legyen időm lemásolni a házit valakiről az óra kezdete előtt.
~oOo~
Mivel a szombat a mutáns suliban is hétvége, nem terveztem be a korán kelést, valami különös érzés mégis arra ösztönöz, hogy a szokásos 9-10 órás ébredésnél jóval korábban kipattanjanak a szemeim. Mivel még az egy jóval is kissé homályosan látok, nagyokat pislogva, az arcom dörgölve ülök fel, de mikor kitisztul a látásom, nagyot nyekkenve nyitom ki mindkét szemem nagyra. És azt hiszem a szám is tátva maradt…
- Jó reggelt! – szólal meg meglepettségem okozója jól szórakozva, és ellökve magát az ajtókerettől, aminek eddig támaszkodott, beljebb lép a szobába.
Gyorsan magamhoz térve csukom be a szám, és kissé gyanakodva húzom magam alá a lábaimat, és ugrásra készen függesztem rá a szemeim. Felvont szemöldökkel figyeli a mozdulatot, és az eddig kezében tartott sporttáskát ledobja a szoba másik oldalán lévő, üres ágyra. Ekkor esik le, kivel is van dolgom, és zavartan elengedem magam kissé.
- Uhh… az új diák, ugye? – kérdezem kissé zavartan, és kipattanva az ágyból, megigazítom magamon az alvó pólóm, amennyire lehet, mielőtt kezet nyújtok neki. – Bocsi, nem számítottam rád ilyen korán. Niklas Adler, a szobatársad. Örülök!
Lepillant a kezemre, majd fel a szemembe, és egy pillanatra különös érzésem támad, az elmém működésbe lép, jelezni kíván, de amint rákoncentrálnék a fura érzésekre és gondolatokra, amik megrohannak, észbe kapok, és leállítom magam. Nem lenne jó indítás magamra vonnom a haragját az új gyereknek azzal, hogy a fejében turkálok, még ha most éppen képes is lennék rá.
- Eli Darkholme, hello! – ragadja meg a kezem elvigyorodva, és barátságosan megrázza. Komolyan emlékeztetnem kell magamat arra, hogy nekem jelenleg Warren tetszik, hogy ne mondjak ellent tegnapi énemnek, és kezdjek mégis nyáladzani az első pasira, aki ma szembejött velem. De tényleg jól néz ki… Magasabb és izmosabb nálam, a szorítása erős, a mosolya pedig… Jó, elég! Van önuralmam, mindig is volt, ideje újra gyakorolnom.
- Ümm… szóval üdv nálunk, a mutáns gimiben! Nem tudom ki fogadott, vagy körbevezettek-e már, de ha gondolod, összekapom magam, és tartok egy grand tourt. – Büszke vagyok magamra, összeszedetten és normálisan hangzott a mondandóm.
- Charles Xavier fogadott – feleli. – De egy rövid beszélgetés után valakinek szüksége volt rá, így azt mondta, majd a fia körbevezet.
- Na igen, az én lennék – mormolom zavartan, mire kissé meglepetten mér végig. – Tudom, nincs hasonlóság, biztos a haj teszi – nevetek fel, majd komolyabban folytatom, megelőzve a már jól ismert kérdést, ami valószínűleg nála is előkerült volna. – Ő a gyámom, ezért nem azonos a nevünk.
- Értem – feleli, én pedig biccentek, majd összeszedve néhány ruhát, beveszem a fürdőt. Gyors mosdás, öltözködés, és már készen állok.
- Mehetünk – lépek vissza a szobába, mire felállaz ágyáról, ahol eddig ücsörgött, a telefonját nyomkodva.
Arra azonban nem számítok, hogy alig lépek ki a szobám…most már szobánkból, bele is ütközöm valakibe. Aki egész egyszerűen átsétál rajtam.
- Kitty, fúj! – nyögöm rosszallóan, hátrapillantva a hiperaktív lányra. Ő azonban nem sokat törődik velem, Eli előtt cövekelt le.
- Hello, biztos te vagy az új diák! Kitty Pryde, szolgálatodra! – rázza meg a srác kezét, akinek alig van ideje szintén bemutatkozni, Kitty már felém is fordult, egyik ujjával rám bökve. – Remélem éppen azért indultál, hogy szólj nekünk, megjött az új fiú!
- Majdnem… - forgatom meg a szemeim. – Kitty, könyörgöm, fél kilenc van, azt se tudtam, ébren vagytok-e már.
Erre nem tud mit mondani, de pár pillanat múlva két szobával arrébb van, és cseppet se finoman dörömböl az ajtón.
- Bobby, John, megjött az új srác! – Bentről bősz káromkodás hallatszik, de Kitty csak a szemét forgatja, és még egy ajtóval tovább megy. – Kurt, Evan, ma csak azoknak jár palacsinta, akik kilencig lent vannak!
- Kitty… - sóhajtok, mikor bentről egy pukkanás jelzi, hogy Kurt elhitte a dolgot, és pár pillanat múlva Tüske is kidugja a fejét, de amint rám téved a tekintete, leesik neki az átverés. Bocsánatkérően megvonom a vállam, majd amíg Kitty eltűnik az egyik falban, valószínűleg a lányok részlege felé, gyorsan Eli-hoz fordulok.
- Bocs, Kitty megint túlzásba vitte a koffeint, de pár óra, és elviselhető lesz – mondom bocsánatkérően, de csak jól szórakozva megingatja a fejét. Már nyitnám a szám, hogy bemutassam Evant, aki időközben kíváncsian mellénk sétált, majd felvessem a körbevezetés folytatását, mikor halk pukkanással megjelenik mellettünk Kurt.
- Nincs is lent palacsinta! – jelenti ki panaszosan, tekintetével Kittyt keresve, de végül Eli-on állapodva meg, kissé meglepetten. – Oh, hello!
|
| Andro | 2014. 06. 28. 11:40:45 | #30433 |
Karakter: Kurt Wagner/Árnyék
Megjegyzés: (Hannámnak) VÉGE!
Bocsi, de nem megy. :(
|
| Nanami Hyuugachi | 2014. 05. 11. 22:41:05 | #29924 |
Karakter: Hanna Elizabeth Jo Bonneville/Másoló (kitalált karakter)
Megjegyzés: Árnyékomnak
- Értettük, Professzor! Megyek, előkészítem a Blackbirdöt. – elindul kifelé a nappaliból.
- Én is megyek – mellé lépek. Szorosan mellé állok. – És nem lehetne nekem is valami nevem, ha már mindenkinek van? Ilyen… álnevem.
- Mit szeretnél, hogyan hívjunk? – kedves hang csendül fel a hátam mögül.
- Hívjatok Másolónak – kuncogok fel. Ügyes vagy Hanna, olyan találékony vagy. – Ha már képes vagyok lemásolni mások képességeit.
- Ez igen találó – Kitty is velem kuncog. – De nekem tetszik.
Mindenki elfogadja, így megvan a nevem nekem is. Ez nagy örömmel tölt el, és le se lehet mosni a vigyort az arcomról, amíg le nem érünk a hajóhoz. Ahogy felszállunk, elkap egy kicsit az izgalom. Árnyék rögtön a kormányhoz megy, így fel is szállunk.
- Húsz perc múlva megérkezünk. Egyelőre semmi jele veszélynek. – nyilatkozza mindenkinek. Mellesleg én sem érzek semmit se kívül, se belül.
- Azért legyetek óvatosak, Árnyék. Te is tudod, hogy Magneto milyen elszánt. – hallatszik a Professzor hangja.
- Igen, már volt vele dolgom. Amint leszálltunk, jelentkezem. Vége!
Valamit pötyög, így ebből gondolom, hogy kikapcsolja a kommunikátort. Csak magam elé bambulok és próbálok nem teljes mértékben halálra izgulni magam. Árnymacskára pillantok, majd Árnyékra, és csodálkozom, hogy ők mért ilyen nyugodtak. Ez is bosszant egy kicsit, de próbálom nem mutatni.
- Ne félj, Másoló! – hangja megnyugtatóan cseng. Ez teljesen jól esik. – Nem lesz semmi baj, vigyázunk rád.
- Én nem félek. Csak…
- Csak? – most Kitty szólal meg. Úgy látszik, ő is észrevette. – Mi a baj?
- Remélem, minden simán fog menni…
- Itt sosem megy semmi simán, Liebchen. Mindig számítanod kell meglepetésekre, és váratlan helyzetekre. Szinte soha nem megy semmi terv szerint.
- Ez megnyugtató! – csak morogni tudok, de ezek ketten felnevetnek. – Ne nevessetek!
- Nem rajtad nevetünk. Nyugi, Árnyék tudja, mit csinál. Nem őt küldte volna a professzor, ha nem bízna benne. – mondja Kitty.
Hiszek neki, de akkor is félek egy kicsit. Megpróbálom elrejteni az arcomról az érzelmeket, és csak a küldetésre, a feladatra összpontosítani. Árnyék nagyon óvatosan, és körültekintően köröz pár kört az épület körül, majd egy biztonságos helyet keres, ahol leteheti a gépet.
- Árnyék, kérdezhetek valamit? – szólalok meg kissé bizonytalanul.
- Kérdezz! – nyugodtan válaszol.
- Szerinted miért akarna bárki kifejleszteni egy olyan módszert, amitől a mutánsok nem lesznek azok, amik? – kérdem.
- Mert az emberek többsége fél tőlünk, hibának tart minket, és tudod, milyenek az emberek. Igyekeznek minden ”hibát” kijavítani, akármilyen is – landolás közben válaszol. – Úgy gondolják, ha kiküszöbölik az X-gént, akkor minden rendben lesz. Ki akarnak minket irtani. Egyértelmű, hogy Magnetót miért érdekli. Hiszen ha nem lesznek mutánsok, ő sem tudja az irányítása alá vonni az embereket.
- De úgy hallottam, vannak mutánsok, akik kifejezetten örülnének ennek az eljárásnak – kotyog közbe Kitty. – Akik meg akarnak szabadulni az erejüktől.
- Nem értem, miért akarná ezt bárki is – tétovázok. – Úgy értem, nem minden mutáns használja rosszra az erejét, és nem mindenkit utálnak.
- Mert úgy gondolják, hogy így normális életet élhetnek. Például, akinek nagyon veszélyes képessége van, és nem tudja uralni. Vagy aki nem tud megérinteni másokat, mint mondjuk Vadóc.
- Veled mi a helyzet? – Kitty hangja csendül fel. Ez a kérdés engem is meglep, mivel nem hiszem, hogy Árnyék meg akarna változni. – A szérummal emberi külsőd lehetne.
- Vagyok, aki vagyok, engem az Úr ilyennek teremtett, Árnymacska – hangja kimérten cseng, miközben leteszi a gépet. – Árnyék vagyok. Megérkeztünk, akció indul. – mondja a kommunikátorba.
- Vettem – hallatszik Jean hangja. – Legyetek óvatosak!
- Azok leszünk. Vége! – befejezi, majd felénk fordul. – Induljunk!
A laborig könnyedén vesszük az akadályokat, észrevétlenül eljutunk az épületig, már csak be kell jutni. Csomó kamera van, amik „árgus szemekkel védik” az épületet. Izgalmas lesz bejutni. Felszökik bennem az adrenalin, és izgatott leszek, de nem tudom mért. Nem érzek egy mutánst sem a közelben, a két társamon kívül.
- Nagyon őrzik. Nem lesz könnyű bejutni. – jegyzem meg halkan.
- A bejutással nem lesz gond. A gond a kifelé vezető úttal szokott lenni. Előbb jussunk be, utána meglátjuk. – ezzel most igazán megnyugtatott Árnyék.
Bólintunk, majd elmondja a bejutáshoz a tervet. Kivitelezhető terv, de nehéz lesz, hogy ne vegyenek észre semmit se. De végül sikerül megoldani, hogy észrevétlenek maradjunk, még a kutyák számára is. Ez kicsit megnyugtat, de ismét érzem az adrenalin löketet, ami nem tudom, hogy mitől van.
- Szét kéne válnunk – mondja Kitty. – De nem lenne tanácsos, mivel csak hárman vagyunk. Egyenként könnyebb célpontok lennénk, és nem hiszem, hogy ezeknek nincs olyan fegyverük, ami leterít egy mutánst. Ha már azon dolgoznak, hogy elvegyék az erőnket.
- Igazad van. Maradjunk együtt, de akkor elég sokáig fog tartani, mire mindent átvizsgálunk.
- Keressük meg a központi termet. Onnan mindent beláthatunk, ha sikerül az ottaniakat kiiktatni. – válaszolok Árnyék mondatára. Mivel ő a főnök, neki kell eldöntenie, hogy mi lesz.
- Tegyük azt. – beleegyezik.
Elindulunk az egyik irányba, azonban egy kis idő múlva megfogom mindkettejük vállát. Valamit érzek, de nem vagyok benne biztos, hogy mit. Mintha mindenfelé csak mutánsokat éreznék, de körbe pillantva egyet sem lehet látni sőt, senkit sem lehet látni. Valami összezavar teljes mértékben. Nem tudom eldönteni, hogy ez egy mutáns műve, vagy többé. Össze-vissza kapkodom a fejem, pillantásom rémült és zavaros. Árnyék csak aggódva tekint rám, de nem tudok válaszolni fel nem tett kérdésére. Túl gyorsan történnek a dolgok, nem tudom követni az eseményeket. A fejem fájni kezd, és azt érzem, hogy kutakodnak benne. Próbálom kizárni, de túl makacs és ezernyi apró tűvel kapaszkodik bele az agyamba. Egyre inkább melegem van, és érzem, hogy égek belülről. El akarok égni, de mégsem történik ez meg. Felsikítanék, de nem tudok, mert nem jön ki hang a torkomon. Kétségbeesetten nézek Árnyékra, és megragadom a kezét, de a következő pillanatban már édes bódultág lesz úrrá rajtam. A hideg padlóra dőlök, ami most kifejezetten jól esik tüzes bőrömnek.
„
- Hanna, gondolkozz! Szedd össze magad! – mondja egy hang, mely ugyan úgy cseng, mint az enyém. – Ez is csak egy akadály, amit le kell győznöd. Ha megbirkózol vele, erősebb leszel.
- De nem tudok! Túl nagy az akadály! – kapkodva tekintek körbe, de nem látok semmit.
- Minden akadályt le tudsz küzdeni, csak akarnod kell – érzem hangjából, hogy mosolyog.
- Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megbirkózzam vele egyedül! Én csak egy gyenge, semmire kellő mutáns vagyok! – kiáltom el magam.
- Apád egy nagy erejű, mutáns démon volt! Ne hozz szégyent rá! – hangja elkomorul, és baljósan cseng.
- Akkor kérlek, segíts! Egyedül túl gyenge vagyok ehhez!
- Csak magadra kell, hogy találj. Elizabeth, te erősebb vagy, mint gondolnád.
A következő pillanatban már ott áll előttem. Ugyanúgy néz ki, mint én, de szemei valahogy egészen mások. Furcsák. Hirtelen történik minden. Finom ajkakat érzek a számon, melyre lehunyom a szemem. Olyan puha és forró. De a következő pillanatban már zuhanok a sötétségbe, mire szemeim kipattannak.
”
Árnyék hajol fölém, és keze az egyik arcomat simítja, és halkan szólongat. Azonnal felülök és körbe pillantok. Kicsit megnyugszom, hogy még mindig az épületben vagyunk, hogy nem adta fel rögtön a küldetést. Már nem fáj a fejem, és nem is lángolok belülről.
- Jól vagy Hanna? – kérdezi aggódva.
Nem tudok válaszolni, mert abban a pillanatban valami mozdul a folyosó másik végén. Mindannyian odakapjuk a fejünket, és 4 őrrel találjuk szembe magunkat. Fegyveres őrök, és fegyvereiket nem restek használni. Igazából csak én látszom, mivel a többiek fedésben vannak.
Guggoló helyzetbe ugrom, majd a következő pillanatban már az őrök felé futok. Amikor lőnek, teleportálok, és mögöttük előtűnve, mindegyik alszik egy kicsit. Elég a nyakukon megnyomni egy-egy pontot, és ki is vannak ütve. Visszasietek a többiekhez.
- Mint láthatod, jól vagyok. Nem sok időnk maradt, amíg körbe nem vesznek minket az őrök. Vagy megcsináljuk, vagy visszavonulunk – nézek Árnyékra. Látszik, hogy erősen töpreng.
- Nem tartom jó ötletnek… nem érzem úgy, hogy biztonságos lenne, ha tovább mennénk, ha a terv szerint haladnánk.
- Gyorsan kell dönteni! Szerintem próbáljuk meg. Ha nem megy, visszavonulunk – mondom én, Árnyék helyett.
Árnyék csak bólint. Most már nem bujkálunk tovább, hanem nyíltan közeledünk a központi terem felé. Érzékeim segítségével figyelem a körülöttünk történő eseményeket. Próbálom elkerülni az ember tömeget, hogy ne kerüljünk felesleges csatába, és többnyire sikerül is. Csak a központi terem előtt keveredünk harcba. Bevesszük magunkat a terembe, én pedig bezárom az ajtót, és be is fagyasztom.
Árnyék már a gépet próbálja meg feltörni, de az ajtót elkezdik betörni. Próbál sietni, én pedig próbálom tartani az ajtót, de nem sokáig fog menni.
- Árnyék, 5 perc múlva bejutnak! – kiáltom oda neki, mivel nagy ez a terem.
- Sietek, de nehéz feltörni a biztonsági kódot – jön a válasz.
- Töltsd le az egészet egy pendrive-ra! – kiáltom vissza.
Csak bólint, és úgy cselekszik, ahogy mondtam. Ezt 3 perc alatt véghezvisszük, és idejében el teleportálunk, mielőtt betörnék az ajtót. A repülőhöz teleportálunk, majd sietünk fel a fedélzetre.
- Francba! A kamera felvett minket! Engem simán be tudnak azonosítani! – kapok a fejemhez.
- Most már mindegy. El kell tűnnünk innen! – morogja Árnyék.
- Nem magam miatt aggódom, hanem a többiek miatt! Ha engem azonosítanak, könnyen megtalálják az intézetet! – dacolok tovább Árnyékkal. Állom pillantását, mely szinte felperzseli a bőröm. Ilyennek még nem láttam a tekintetét.
- Ez akkor sem jó ötlet Hanna! – vonakodik.
- Nem érdekel! Vigyázok magamra, de muszáj megtennem! – odaszaladok hozzá, és egy puszit nyomok az arcára, majd el teleportálok.
Óvatosan haladok ismét a központi terem felé, mivel direkt nem rögtön oda teleportáltam. Pár őrt közben elintézek, majd beérek a terembe. Elkezdem letörölni a videó felvételeket, de a következő pillanatban egy fegyver csöve szegeződik a fejemre.
- Te rohadt mutáns! – hallom, ahogy kibiztosítja a fegyverét.
- Mi bajod velem? Hisz nem is ismersz! – fordulok vele szembe. Érzem rajta, hogy kicsit megtántorodik, ahogy meglát. – Megijedtél? – felvonom az egyik szemöldökömet, és lépek felé egyet.
- Ne közelíts, vagy megöllek! – kiáltozik.
- Hallom félsz, hogy így kiabálsz – mosolyodom el féloldalasan.
Villámgyorsan cselekszem, és a következő pillanatban már a földön fekszik. A fegyverét szétszedem, és eldobom a darabjait. Visszafordulok a géphez, és törlöm a videókat. Minden egyes videót, ami ma készült, kitörlök. Még véletlenül sem akarom a legkisebb nyomát sem hagyni, hogy ott jártunk.
Miután ezzel megvagyok, távozom innét, és a hajónk fedélzetére teleportálok. Kicsit megtántorodom, mert megszédülök, majd odalépek Árnyék mellé és vállára teszem a kezem, ezzel jelezve, hogy visszaértem. Ugyanis amíg az ő teleportálását hallani, az enyémet nem. Hangtalanul tudok egyik helyről a másikra teleportálni.
- Itt vagyok, látod! Nem esett semmi bajom. Kitöröltem a videókat, már nem fognak megtalálni minket – mosolyodom el. – Indulhatunk.
Több szó nem esik, az út további részét némán tesszük meg. Visszaérve az intézetbe, Árnyék némán száll ki és a professzor irodája felé indul el. Nesztelenül követem, majd egy hosszú, és érzelmekkel dús beszélgetést ejtünk meg a professzorral. Én dühösen jövök ki az irodából, Árnyék pedig utánam.
- Nem hiszem el, hogy nem tudsz bennem megbízni! Azt hiszed, hogy nem vagyok képes megbirkózni azzal a feladattal, letöröljek pár rohadt videót! – akadok ki teljesen.
- Hanna, én csak féltettelek! – próbál megnyugtatni.
- Lehet, hogy ezt mondod, de nem ezt gondolod! – lépek be a szobámba, majd becsapom az ajtót előtte.
Átöltözöm, majd kimegyek az udvarra. Egy rövidnadrág van rajtam, meg egy atléta. Tornacipőt kaptam magamra, így gyorsan tudok mozogni. A kertben, a lehető leghosszabb útvonalon kezdek el futni. Indulatosan, és dühösen csapom le a lábaimat egymás után.
Jó pár órán keresztül futkosom, miután már lihegve, és izzadtan állok meg kifújni magam. Szép lassan visszasétálok a robosztus épületbe, majd a szobámba megyek és lefürdök. Egy térdemig érő póló van rajtam, meg egy francia bugyi.
Felülök az ágyra és olvasni kezdek egy könyvet. Bár egymás után olvasom el a lapokat és annak tartalmát, de nem fogom fel a szavakat. Ezt a műveletet egy halk kopogás zavarja meg.
- Gyere – szólok ki, majd lerakom a könyvet.
- Csak én vagyok az, Ororo – jön be halkan. – Ne haragudj, ha megzavartalak.
- Nem zavartál meg. Bár olvastam, nem fogtam fel a szavak tartalmát. De tudom mért jöttél. Kurt küldött, igaz? – paskolom meg az ágyat magam mellett. Ororo leül mellém törökülésben.
- Igen. Nézd, ő nagyon sajnálja, hogy úgy kiakadt, de féltett téged!
- Figyelj, nem érdekel az ő magyarázata. Olvastam a fejében, tudom mire gondolt, vagy mi járt a fejében – felhúzom térdeimet és átölelem.
- Akkor nyílván tudod, hogy ő nem egy olyan figura, mint például Scott, vagy Logan. Ő békés, és könnyebben sebezhető, bármelyikünknél. Nálad is sebezhetőbb.
- Tudom – lehunyom a szemem.
- Fontos vagy neki Hanna. Fontosabb, mint bárki itt az intézetben!
- Ahogy ő is nekem! Tisztában vagyok vele, hogy el fogod mondani neki ezt a beszélgetést, de nem érdekel! – csak elmosolyodik. – Nekem… nem… szóval... – a szám sarkába harapok. Nem tudom, hogy mondjam ki. – Ez elég nehéz most nekem. Tudod eddig én el sem tudtam képzelni, hogy milyen lesz a nagy ő. Volt elképzelésem, de soha nem hittem benne, hogy megtalálom – felemeli a kezét. Csak kérdőn nézek rá.
- Hosszú lesz? – kérdezi nevetve.
- Nem tudom. Nem terveztem el, hogy erről fogok beszélni! – csattanok fel, de ő lecsitít.
Elfekszik az ágyba, de nem takarózik be. Azonban felemeli a takarót és megpaskolja az üres ágyat. Kelletlenül bár, de elfekszem az ágyba. Ő gondosan betakar, majd lekapcsolja a nagyvillanyt és a kis lámpát kapcsolja fel. Elhelyezkedik kényelmesen és mosolyogva figyel. Mosolya megnyugtat, és kellemes látványt nyújt.
- Szóval mindig egy olyan férfiról álmodtam, aki magasabb, mint én, erős, izmos és kidolgozott teste van. Arca karakán, de mégis kellemes látványt nyújt. A mosolya szemkápráztató. Hogy belül egy megértő társra lelek, akinek bármit elmondhatok, ő majd ott lesz és támogat, hogyha kell. Okos, intelligens pasit képzeltem magam mellé, akivel bármennyit, bármiről lehet beszélni – mélyet sóhajtok. – De ez csak gyerekes álom. Ilyen férfi nem létezik.
- De lehet, hogy igen. Csak várnod kell rá. Hisz még fiatal vagy. Nem vagy 18 éves. Fiatal vagy és eléggé naiv is hozzá.
- Tudom, hogy fiatal vagyok, de ez igaz. Ilyen pasi nincs. Már feladtam, hogy megtaláljam azt, akit leírtam neked. De aztán jött Kurt. Ahogy megpillantottam, rögtön tudtam, hogy ő más lesz. Hogy ő bár nem olyan, akit elképzeltem, de nála sokkal jobb. Egy olyan személy, akiben megbízhatok. Akinek bármit elmondhatok, ott lesz mellettem. Aki a legapróbb rezdülésemre reagál, és tudja egy mozdulatból, hogy mit szeretnék – lehunyom a szemem.
- Fiatal létedre, elég jól forgatod a szavakat – mosolyodik el, és megsimítja az arcom úgy, mint egy anya a gyermeke arcát. – Folytasd.
- Bár neki azt mondtam, hogy fontos nekem, de ez a szó közel sem írja le, hogy mit érzek iránta. Fel tudod ezt fogni Ororo? Ha nincs a közelemben, rosszul érzem magam és fáj a távolsága. Űrt érzek, és nem tudok magammal mit kezdeni. Ha a közelemben van, akkor felforr a vérem, nem bírok semmire koncentrálni, vagy csak nagyon nehezen.
- Egyszerű Hanna. Te szerelmes vagy! – elpirulva elfordulok tőle, de ő csak elneveti magát.
- Most aludj. Jó éjszakát.
- Neked is! És köszönöm, hogy meghallgattál, még ha el is mondod Árnyéknak.
Felkel mellőlem és homlokomat megsimítva egy puszit ad rá, majd lekapcsolja a villanyt és távozik a szobámból. Lehunyom a szemem és megpróbálok aludni. Hihetetlen, hogy ennyire képes vagyok megnyílni Ciklonnak. Feltártam neki a szívem legbelső titkait. Annyira kedves személy, annyira gondoskodó. Nagyon megkedveltem ilyen rövid idő alatt, de anya is hiányzik. Nagyon is. Szerintem meglátogatom őt valamikor. Persze, ha a többiek tudnak nélkülözni.
|
| Andro | 2014. 01. 19. 10:05:51 | #28979 |
Karakter: Kurt Wagner/Árnyék
Megjegyzés: (Hannámnak)
Hanna felegyenesedik, és rám néz, egyenesen bele a szemeimbe. Nem fordul el, nem távolodik el, én pedig nem tudom, milyen választ is várjak tőle. Aztán hirtelen átöleli a derekam, arcon puszil, és hozzám bújik. Teljesen ledöbbenek. Ezt most igennek vegyem?
- Köszönöm, hogy ezt kimondtad. Nem szerettem volna kutakodni a fejedbe – mondja, és a hangján hallom, hogy mosolyog.
- Szóval nem tartasz undorítónak? – kérdem reménykedve. – Nem tartod helytelennek ezeket az érzéseket? – Kissé eltolom magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Nem. Egyáltalán nem – mosolyog rám. – Te is ember vagy, így megérdemled ezeket az érzéseket. – Végigsimít a nyakamon. Nem is tudja, hogy milyen jó érzés, és milyen jól esnek a szavai. Ritkán mondott nekem eddig bárki is ilyesmit Margelin és a mostohatestvéreimen kívül. – És őszintén én is hasonlóképp érzek irántad. – Látom, ahogy elpirul. – Én most inkább megyek – áll fel, majd újra megpuszil, és elteleportált.
Én még üldögélek egy kicsit, és Hanna szavain töprengek. Boldog vagyok. Nagyon, nagyon, nagyon boldog, hogy végre találtam valakit, aki megért engem.
~*~
Másnap van Hanna vizsgája, amellyel bebizonyíthatja, hogy közénk tartozik. Én ugyan nem tartozom a vizsgáztatók közé, így csak kívülről nézhetem a lány gyakorlati vizsgáját, amelyet Scott ad neki. Feszült vagyok, és izgulok is érte, hiszen ettől függ, vajon ő is X-man lesz-e, vagy sem. A többiek – Árnymacska, Vadóc, Bobby, Farkas, Jean, Kolosszus és a professzor is mind izgatottan figyelik velem együtt Hannát.
– Szerintem át fog menni – mondja Vadóc.
– Szerintem is – helyesel Árnymacska. – Hanna nagyon határozott és ügyes lány. Biztosan minden rendben lesz.
– Nos, hamarosan meglátjuk – jegyzi meg a professzor.
A vizsga elkezdődik, én pedig kissé aggódva figyelem Hannát, amint az edzőterem holografikus termében próbál túljutni az akadályokon. De mindent sikerül megcsinálnia, amit kell, én pedig nagyon boldog vagyok, amikor vége a gyakorlati résznek. Az elméleti rész alatt azonban nem lehetek a közelében sem én, sem senki más. De gondolom tudja, hogy szurkolok neki, és alig várom, hogy megtudjam az eredményt.
Délutánig kell erre várnunk, mígnem a professzor a csapat minden tagját a nappaliba hívatja. Ezek szerint, Hanna vagy átment, vagy nem. Bár ha nem ment volna át, akkor már tudnánk róla. Vagy nem, mert a professzornál sosem lehet tudni. Végül a professzor is begurul, és mindannyian feszülten figyelni kezdünk.
– Nos, a vizsgának vége, és Hanna kitűnően teljesített. Így semmi akadálya, hogy ő is közénk tartozzon – kezdi a férfi, mire egyből megnyugszom. – Bízzatok benne, és segítsétek őt, amiben kell. Köszöntsétek az új X-men tagot – fejezi be a professzor, mire belép Hanna.
A szemeim elkerekednek a láttára. Egy bőr nadrág van rajta, egy bőr felső, amin apró szegecsek vannak, meg egy vagány bőrdzseki, és egy pár bakancs. És persze fekete kesztyűk. Vadítóan néz ki, alig tudom levenni róla a szemem, megszólalni meg végképp nem tudok, se megmozdulni, hogy odamenjek hozzá. Pedig legszívesebben a karjaimba kapnám, és megölelném, de nem merem.
– Sziasztok! – mosolyog Hanna, és integet.
Mindenki csak áll, és nézi a lányt, ami kezd lassan kínossá válni, de valljuk be őszintén, mindenkit meglepett a megjelenése. Főleg a ruhája.
– Gratulálok kislány! - nyújt kezet elsőként Farkas. - Szóval emiatt edzettél velem olyan keményen a délelőtt folyamán – borzol bele Hanna hajába.
Látom, hogy Hannának jól esik Logan dicsérete, majd sorban mindenki gratulál neki, végül odalép hozzám. Én még mindig köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől. Nem egy kislány áll előttem, hanem egy felnőtt nő.
– Nos. Most be is dobunk a mély vízbe Hanna – szólal meg a professzor. - Magnetot látták feltűnni az egyik mutáns kutató laborban, ahol egy különös mutánst tartottak. A mutánsok ellen próbálnak ellenszert találni. Egy három fős csapat előre megy, felderít, és visszajön. Nem támadnak, mert túlerőben lesznek az ellenséges mutánsok – magyarázza türelmesen a férfi. - Árnyék, Hanna és Árnymacska, ti mentek felderíteni, majd egyből jöttök is vissza!
– Értettük, Professzor! – biccentek. – Megyek, előkészítem a Blackbirdöt.
– Én is megyek – lép mellém Hanna. – És nem lehetne nekem is valami nevem, ha már mindenkinek van? Ilyen… álnevem.
– Mit szeretnél, hogyan hívjunk? – kérdi Jean.
– Hívjatok Másolónak – kuncog fel a lány. – Ha már képes vagyok lemásolni mások képességeit.
– Ez igen találó – kuncog Kitty. – De nekem tetszik.
A többiek is bólintanak, és nekem is megfelel. Bár fura lesz, de a küldetéseken úgyis az álneveinken hívjuk egymást.
~*~
Tíz perccel később már úton vagyunk a labor felé. Én vezetem a gépet, mivel sem Árnymacska, sem Másoló nem elég idős még ehhez a feladathoz. A koordináták rendben vannak, bár kissé aggódom, amiért a professzor Hannát egyből beledobta a mélyvízbe. Szerintem még várnia kellett volna, de nem én vagyok a főnök, kivéve ezen a küldetésen.
– Húsz perc múlva megérkezünk – közlöm mind a lányokkal, mind a professzorral, akivel összeköttetésben vagyunk. – Egyelőre semmi jele veszélynek.
– Azért legyetek óvatosak, Árnyék – hallatszik a professzor hangja. – Te is tudod, hogy Magneto milyen elszánt.
– Igen, már volt vele dolgom – válaszolom. – Amint leszálltunk, jelentkezem. Vége!
Kikapcsolom a kommunikátort, és egy pillanatra hátranézek a lányokra. Árnymacska némileg nyugodt, de Másolón látom az idegességet. Hát igen, először van komoly bevetésen annak ellenére, hogy már ő is találkozott Magnetóval.
– Ne félj, Másoló! – mondom megnyugtató hangon. – Nem lesz semmi baj, vigyázunk rád.
– Én nem félek – mondja Hanna, de a hangja egészen mást sugall. – Csak…
– Csak? – kérdi Kitty. – Mi a baj?
– Remélem, minden simán fog menni – vallja be.
– Itt sosem megy semmi simán, Liebchen – jegyzem meg komolyan. – Mindig számítanod kell meglepetésekre, és váratlan helyzetekre. Szinte soha nem megy semmi terv szerint.
– Ez megnyugtató – morog Hanna, mire Kittyvel halkan elnevetjük magunkat. – Ne nevessetek!
– Nem rajtad nevetünk – kacag Kitty. – Nyugi, Árnyék tudja, mit csinál. Nem őt küldte volna a professzor, ha nem bízna benne.
Egyetértek Árnymacskával, és jó húsz perccel később meg is pillantjuk a labort. Sehol semmi mozgás, legalábbis, amit a radarok érzékelnének. Még szerencse hogy ez a gép nem fémből van, mert abban az esetben, ha Magneto feltűnne, lenne egy kis gondunk. De ez a gép egy speciális ötvözetből készült, ami ugyan fémnek néz ki, mégsem az.
Körberepülöm a labort, miközben minden mozgásra figyelek. A radarok és a kamerák nem tudnak venni minket, mert álcázva vagyunk, de így is rettentő óvatosan kell eljárnunk. Nem akarok kockáztatni, és az első gyanús jelre inkább visszavonulok, ha nincs más mód. Az elsődleges szempont a csapat védelme és biztonsága.
– Árnyék, kérdezhetek valamit? – szólal meg Hanna, miközben végre találok egy biztonságos helyet nem messze a labortól, ahová leszállhatunk.
– Kérdezz! – mondom nyugodtan.
– Szerinted miért akarna bárki kifejleszteni egy olyan módszert, amitől a mutánsok nem lesznek azok, amik? – kérdi ártatlanul, én pedig felsóhajtok.
– Mert az emberek többsége fél tőlünk, hibának tart minket, és tudod, milyenek az emberek. Igyekeznek minden ”hibát” kijavítani, akármilyen is – válaszolom türelmesen, miközben megkezdem a landolást. – Úgy gondolják, ha kiküszöbölik az X-gént, akkor minden rendben lesz. Ki akarnak minket irtani. Egyértelmű, hogy Magnetót miért érdekli. Hiszen ha nem lesznek mutánsok, ő sem tudja az irányítása alá vonni az embereket.
– De úgy hallottam, vannak mutánsok, akik kifejezetten örülnének ennek az eljárásnak – kotyog közbe Kitty. – Akik meg akarnak szabadulni az erejüktől.
– Nem értem, miért akarná ezt bárki is – hallom Hanna tétova hangját. – Úgy értem, nem minden mutáns használja rosszra az erejét, és nem mindenkit utálnak.
– Mert úgy gondolják, hogy így normális életet élhetnek – mondom. – Például, akinek nagyon veszélyes képessége van, és nem tudja uralni. Vagy aki nem tud megérinteni másokat, mint mondjuk Vadóc.
– Veled mi a helyzet? – Kitty hangja teljesen ártalmatlan, de tudom, mire céloz. Úgy tudtam, hogy egyszer sor kerül erre a kérdésre. – A szérummal emberi külsőd lehetne.
– Vagyok, aki vagyok, engem az Úr ilyennek teremtett, Árnymacska – mondom kimérten, majd leteszem a gépet. Kapcsolatot teremtek az intézettel. – Árnyék vagyok – szólok bele a kommunikátorba. – Megérkeztünk, akció indul.
– Vettem – hallatszik Jean hangja. – Legyetek óvatosak!
– Azok leszünk. Vége! – mondom, majd a lányok felé fordulok. – Induljunk!
Bólintanak, majd mindhárman kiszállunk, és elindulunk a labor felé. Nagyon rossz érzésem van, úgy érzem, nem fog simán menni a dolog.
~*~
A laborig könnyedén eljutunk, azzal nincs is gond, de a kamerák élnek, és bármit teszünk, venni fognak minket, ha közel megyünk. Körbenézek, és olyan szöget próbálok találni, ahol holt térben lehetünk. Végül találok egyet az egyik ablak alatt. A labor hatalmas, fegyveres őrök, kutyás őrök, hő-és képkamerák védik, az udvaron pedig rengeteg katonai autó áll.
– Nagyon őrzik – jegyzi meg Másoló. – Nem lesz könnyű bejutni.
– A bejutással nem lesz gond – mormogom. – A gond a kifelé vezető úttal szokott lenni. Előbb jussunk be, utána meglátjuk.
Hanna és Kitty bólintanak, majd elmondom a tervem. Sikeresen be kell teleportálnunk, illetve Kitty esetében átmenni a falon. Én Kittyvel együtt a holt térbe teleportálok, Hanna pedig követ. Eddig semmi gond, az őrök és a kamerák nem vettek észre. A kutyák orra ugyan jó, de túl messze vagyunk ahhoz, hogy érezzenek bármit is.
Az épületbe is sikerül bejutnunk, de onnan aztán én sem tudom, hogy merre. Sajnos a labor alaprajzát nem kaptuk meg, így fogalmunk sincs, hol tarthatják a mutánst. Túl sok a folyosó, az ajtó, és bár egyelőre minden néptelen, mégsem időzhetünk sokáig.
– Szét kéne válnunk – mondja Kitty. – De nem lenne tanácsos, mivel csak hárman vagyunk. Egyenként könnyebb célpontok lennénk, és nem hiszem, hogy ezeknek nincs olyan fegyverük, ami leterít egy mutánst. Ha már azon dolgoznak, hogy elvegyék az erőnket.
– Igazad van – bólintok. – Maradjunk együtt, de akkor elég sokáig fog tartani, mire mindent átvizsgálunk.
– Keressük meg a központi termet – javasolja Hanna. – Onnan mindent beláthatunk, ha sikerül az ottaniakat kiiktatni.
– Tegyük azt – egyezek bele, és találomra elindulunk az egyik irányba.
|
| Nanami Hyuugachi | 2014. 01. 12. 00:17:07 | #28886 |
Karakter: Hanna Elizabeth Jo Bonneville/Másoló (kitalált karakter)
Megjegyzés: Árnyéknak
Ahogy előre hajolok, az arcomba hullik dús, enyhén hullámos hajam, így elfedi azt. Állam alá nyúl, így kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek. Hajam visszatér eredeti helyére. Pillantása komoly, kicsit dorgáló, de mégis furcsa szeretet csillan benne.
- Hogy tudnék rád haragudni, Hanna? – halkan beszél, mintha nem akarná kikiabálni a világnak, ami kettőnk közt elhangzik. – Az nem te voltál, és engem sosem bántottál, még olyan állapotban sem. Szóval ne aggódj amiatt, ami történt. Én jól vagyok.
- Igen, hallottam Marytől – én is komolyan nézek rá, majd morogni kezdek. – Hogy nem alszol, nem eszel, nem edzel és kerülöd a társaságot. Tényleg “jól” vagy. Fogytál. A többiek is biztos aggódnak érted. – mondom aggódva.
- Nem az ő dolguk – félrefordul. – Hazudtak neked arról, ami valóban történt, nem? A professzor pontosan tudja, mi történik veled, de nem mond semmit, sötétségben tartva mindenkit. Talán jó oka van rá, de jogod lenne megtudnod, ahogy nekünk is, hogy segíthessünk.
Mondatai lényegét felfogva, tudatosul bennem, hogy a professzor semmit nem mondott nekik arról, ami történt a gyengélkedőn. Azt mondta nekem, hogy majd mindenkinek elmondja a történteket. Ezek szerint becsapott. Majd elbeszélgetek vele egy kicsit. De talán Kurt-nak tudnia kéne róla. Nem is tudom.
Gondolatmenetemet megszakítom, és inkább Árnyékhoz bújok. Derekát ölelem át és fejemet nyakába fúrom. Lehunyom a szemem és egyszerűen élvezem közelségét. Habozva kezdi simogatni a hajam, ami nagyon jól esik. Ha tudnák dorombolni, akkor már rég dorombolnék neki, mint egy macska. Kezdek többet érezni iránta, mint puszta barátságot. Nem tudom, hogy ez jót jelnet-e, vagy sem. Pontosan nem tudom, hogy mit érzek iránta, mert még én sem tisztáztam az érzéseimet, de az tuti, hogy több mint barátság.
- Haragszol a professzorra? – kérdem tőle. Érzem, hogy meglepődik, pedig csak logikus vagyok.
- Nem. Csak csalódott vagyok, amiért ilyen fontos információkat hallgat el előlünk. Inkább magamra vagyok dühös, hogy nem éreztem meg azonnal, hogy valami nem stimmel veled. Hogy valami… vagy valaki van benned.
- Szóval aggódtál értem. – mosolygásra késztetnek a mondatai. – Ez olyan… aranyos tőled, vagy nem is tudom. Jólesik, azt hiszem. – mondom, miközben egymásra nézünk.
- Meg foglak védeni, Hanna – mélyen a szemembe néz. – Mindig és minden körülmények között, és sosem fogom hagyni, hogy bajod essen, jó? Nem hagyom, hogy Magneto, vagy bárki ártson neked. Mindig melletted maradok.
- Ez olyan, mint valami szerelmi vallomás – kicsit elpirulok a mondandójára.
- Természetesen nem – túl gyorsan vágja rá. – Én csak… szóval… most mennem kell.
Eltűnik mellőlem, vagy elteleportál. Ha egyszer elkapom, levágom a farkát, amiért állandóan eltűnik! Fújok egyet, majd felszaladok a szobájába, és benyitok. Nincs ott. Az egész házat végig nézem, és mindenkit megkérdezek, kivéve Ororo-t, mert őt nem találom. Utoljára Farkast kérdezem meg, aki csak morog egyet.
Hunyorítok és elkapva a csuklóját, elhajítom messzire. Leporolom magam, majd megyek tovább a házba. Végül megtalálom Ciklont, aki elmondja, hogy a közeli templomba szokott a leggyakrabban járni. Azonban mielőtt elmegyek a templomba, a professzor irodájába megyek. Kopogok, majd benyitok.
- Itt vagyok, hivatott professzor? – csukom be az ajtót magam mögött.
- Igen. Holnap teljesítened kell a vizsgákat. Mivel tehetséges vagy, ezért esélyt kapsz arra, hogy az X-menekhez csatlakozz.
- Ezt komolyan gondolja? Nem vagyok olyan szinten, mint ők! Alig 1 hónapja tudom, hogy mutáns vagyok. Bár verekedni tudok, de a képességem még mindig nem tudom teljesen használni. Ráadásul az, ami bennem van… az megijeszt és félek tőle… azt sem tudom, hogy micsoda, vagy kicsoda… - a szívemhez nyúlok és ökölbe szorítom a kezem a mellkasomon, összegyűrve a ruhát.
- Találj rá önmagadra. Találd meg a közös hangot a Phoenix képességeddel és akkor önmagad maradhatsz. – odagurul hozzám és megfogja a kezem.
- Nem vagyok elég erős hozzá. – lehajtom a fejem.
- De az vagy! Csak hinned kell magadban. Hinned és bíznod! – végig simít az arcomon.
- Most megyek, megkeresem Árnyékot, aggódom érte. – bólintok mosolyogva, majd elhagyom az irodát.
A templom felé veszem az irányt. Ahogy megpillantom, az ajtóhoz sietek és benyitok. Remek, nincs semmilyen mise. Halkan besétálok, persze belenyúlok a szenteltvízbe és vetek egy keresztet, ahogy mindig is szoktam, ha templomba lépek. Szűz Mária szobra elé sétálok, majd fejet hajtok előtte.
- Kurt! Kurt, hol vagy? Kurt, tudom, hogy itt vagy, gyere elő! – szólongatom, de semmi reakció tőle. Pedig tudom, hogy itt van. – Kurt, gyere elő, vagy isten bizony a farkadnál rángatlak ki. Tudod, hogy megteszem – nem vagyok dühös, csak aggódom. – Kurt, kérlek! Beszéljük ezt meg!
- Lenne értelme? – kérdem végül nyugtalanul, de nem bújok elő.
- Mégis mitől félsz ennyire? – el-elcsuklik a hangom. – Nem foglak bántani, a fenébe is! Félsz tőlem?
Lehajtom a fejem a síri csendre, és némán el kezdenek potyogni a könnyeim. Már nem bírom tovább idegileg. Mért fordul el tőlem? Néma kérdésemre, jön a válasz, és két kéz fonódik körém hátulról. Pillanatra megdermedek, amire azt kapom, hogy maga felé fordít és átölel. Habozás nélkül nyakába fúrom az arcom és szintén nyakát ölelem át kezeimmel.
- Nem tőled félek, csak szegény farkincámat féltettem. Tényleg képes lettél volna meghúzni? Milyen embertelen dolog ez, ejnye! – hangja lágy, s szelíd, nem dühös.
- Olyan hülye vagy! – morgom nevetve és erőtlen nyaklevest kap tőlem. – Aggódtam érted, nem tudtam, hogy hol vagy. Ororo mondta, hogy sokat jársz ide, így utánad jöttem. Erre elbújsz, mintha félnél tőlem.
- Nem félek tőled, Hanna – eltol, és komolyan néz a szemembe. – De akaratlanul is menekülök, ha valaki belép ide. Nem tudtam, hogy ki lehetsz, és megijedtem. Azon kívül, össze kellett szednem a gondolataimat.
- Miféle gondolatokat?
- Ne itt, a templom szent hely, nem az ilyen beszélgetésekre való.
Bólintásomra már teleportál is. Szerencsére nem valami ismeretlen helyre, hanem az intézetbe térünk vissza. Felsétálunk a tetőre, és a cserepekre ülünk le egymás mellé. Itt nyugalom van, és senki sem zavarhat meg a beszélgetésben. Telihold van, így fénye szépen megvilágít minket, tisztán látom az arcát. Pár pillanat múlva a fejem vállának döntöm és így hallgatok. Légzésem egyenletes, alig hallható. Nyugodt vagyok a közelébe, és biztonságban érzem magam.
- Nos? Miről akartál beszélni velem? – kérdezem csendesen.
- Én… - bizonytalanul csendül fel hangja. – Nem is tudom, hol kezdjem.
- Mondjuk az elején – mosolyodom el és bíztatom őt. – Bármi is az, nekem elmondhatod, nem foglak kinevetni.
- Nem, valóban nem – kicsit megrázza a fejét. – Te nagyon fontos vagy nekem, fontosabb, mint eddig bárki ezen a világon. És azt hiszem, helytelen érzéseket érzek irántad, olyanokat, amik nem jók, amik bűnösek. Magam sem értem teljesen ezeket az érzéseket, de… – nagy levegőt vesz. – Azt tudom, hogy többet jelentesz nekem, mint egy barát.
Felegyenesedem és ránézek. Hosszasan nézek a szemébe, alig mozdulva. Agyamban ezernyi gondolat cikázik, és még egy képzett telepata sem tudna kiolvasni semmit. Szóval megpróbálok lenyugodni. Többet jelentek neki, mint puszta barátság. Több vagyok neki, mint egy barát. Elmosolyodom és arcára adok egy puszit. Átölelem derekát, és hozzá simulok teljesen.
- Köszönöm, hogy ezt kimondtad. Nem szerettem volna kutakodni a fejedbe. – mosolyodom el.
- Szóval nem tartasz undorítónak? – reményteli hangon szólal meg. – Nem tartod helytelennek ezeket az érzéseket? – kicsit eltol magától, hogy a szemembe nézzen.
- Nem. Egyáltalán nem. – mosolyodom el. – Te is ember vagy, így megérdemled ezeket az érzéseket. – végig simítok arcán. – És őszintén én is hasonlóképp érzek irántad. – számba harapok és elvörösödöm. – Én most inkább megyek. – kap még egy puszit az arcára, majd fogom magam és a szobámba teleportálok.
Mosolyogva eldőlök az ágyamon és a párnámat ölelem, miközben elnyom az álom. Mosolyogva alszom el, és az álmom is szép. Másnap reggel korábban kelek, és elmegyek, lefürdök. Tusolás után egy sima melegítő felsőt veszek magamra, na meg egy sport toppot. Kimegyek egy kicsit futni, miközben zenét hallgatok, és közben átmozgatom az egész testemet. Alaposan bemelegítek minden porcikámat, így az edzés nem viseli meg túlságosan, hogy utána fájjon valamim. 3 órás kimerítő edzés után, megkérem Farkast, hogy segítsen edzeni. Tovább edzünk, és egészen addig nyúzzuk egymást, amíg a nap az ég közepére ér, és szinte teljesen függőlegesen világít meg bennünket.
- Dhéél… vhan. – mondom kissé lihegve Farkasnak.
- Te már ennyitől kifáradsz? – kérdezi gúnyosan.
Csak kinyújtom a nyelvem, majd elindulok be a robosztus épületbe, amelynek egy kicsiny része csak az enyém. A szobámba érve megyek, lefürdök, utána pedig felöltözök. Felveszek egy fekete melegítő nadrágot, és egy sport toppot. Most kivételesen összefogom a hajam, hogy biztosan ne zavarjon a mozgásban. Veszek pár nagy levegőt, majd a professzor irodája elé teleportálok. Bekopogok és be is nyitok. Bólintok a professzornak, hogy kész vagyok a vizsgára. Telepatikusan idehívja Ciklont és Küklopszot, akik majd vizsgáztatni fognak. Miután megérkeznek, szépen elsétálunk a vizsga teremig, ami egy hologramos terem, vagyis mindent kivetít a terembe, így valóságos helyszínt képezve.
A vizsga két részből áll. Egy gyakorlati és egy elméleti részből. Az elméleti részt Ciklon vezeti, míg a gyakorlatit Küklopsz. Elsőként a gyakorlati vizsgával kezdek, amit Küklopsz vezet le. Ennek is két része van, az egyikben ki kell vinnem egy „embert” – ami egy bábu – utána pedig Ciklon lesz a társam, és azt kell csinálnia, amit mondok, mivel én leszek a kapitány a „küldetésen”.
A bábu kihozásával kezdek, amit sikeresen végrehajtok. A következő feladatom, a Ciklonnal való csapatban dolgozás. A szituáció pedig az, hogy egy elég erős mutáns támad ránk, de egy omló épületből kell kimenteni több embert is, viszont mindegyikünkre figyel, így nem tud Ciklon se elsiklani mellette. Kitalálok egy tervet, amit elkezdünk megvalósítani, de kudarcot vall, így Ciklon veszélybe kerül. Gondolkozás nélkül elé állok és a támadás engem ér. Pörögve neki csapódom egy kocsi roncsnak. Feltápászkodom, majd az ellenség felé kezdek el rohanni. Közben telepatikusan mondom Ciklonnak, hogy vigye ki a bábut.
Sikeresen kiviszi a bábut, mire hatalmas robbanás lesz az ellenség helyén. A tűzből én jövök csak ki, teljesen sértetlenül, mivel használtam Farkas gyógyító képességét. Tehát a bábut sikeresen kihoztuk, így a vizsga ezen része, le tudva. Most jöhet a elmélet,amitől már kicsit jobban félek.
Ciklon elvezet egy teremig, ahol kérdések halmazát teszi fel, majd ki kell töltenem egy tesztet, és utána ismét kérdéseket tesz fel. Vagy másfél órán keresztül kérdezget. Szinte teljesen leszívta az agyam, de nem tudok mit csinálni vele. Végül úgy délután 5 óra környékén abba hagyjuk a vizsgát. Elenged, így mehetek a saját szobámba. Bólintok, majd megyek is a szobámba. Elmegyek, lefürdök, majd köntösben dőlök el az ágyon, és szinte azonnal el is alszom. Estefelé Ciklon ébreszt egy ruhával a kezében. Rápillantok, mire bólint egyet mosolyogva. Elmosolyodom, és szemügyre veszem a ruhát. Egy bőr nadrág, egy bőr felső, amin aprócska kis szegecsek vannak, meg egy bőrdzseki, aminek a hátulján egy vörös X van.
- Köszönöm Ciklon. Pont eltaláltad az ízlésemet. – mosolyodom el.
- Igazán nincs mit. A vizsgához pedig gratulálok. Szép teljesítmény. – ő is elmosolyodik, majd lerakja a ruhát és kimegy. – 10 perc múlva a nappaliba. – mondja még az ajtóból, majd becsukja maga mögött.
Felveszem a ruhát, majd egy bakancsot hozzá, és megnézem magam a tükörben. Tökéletesen eltalálta a méretemet is. És őszintén szólva nagyon jó cuccokat szerzett nekem. Kellően vad, de mégsem annyira. Még fordulok egy utolsót, majd lemegyek a lépcsőn és megállok a nappali ajtaja előtt.
- Bízzatok és segítsétek őt, amiben kell. Köszöntsétek az X-men tagot. – hallani a professzor hangját.
- Sziasztok. – lépek elő elmosolyodva, és intek egyet.
Farkassal, Jean Grey-jel, Ciklonnal, Küklopsszal, Árnymacskával és Árnyékkal nézek szembe. Pár percig csak néma csend alakul ki a szobába, ami már kezd kínossá válni.
- Gratulálok kislány! - nyújt kezet elsőként Farkas. - Szóval emiatt edzettél velem olyan keményen a délelőtt folyamán. - borzol bele a hajamba.
Jól esik, hogy ő reagált elsőként és legalább pozitívan. Bár azt hittem, hogy Árnyék fog elsőként gratulálni, de ezek szerint tévedtem. Farka után sorba mindenki gratulál. A végén pedig én megyek oda Árnyék mellé és rámosolygok.
- Nos. Most be is dobunk a mély vízbe Hanna. - néz rám a professzor. - Magnetot látták feltűnni az egyik mutáns kutató laborban, ahol egy különös mutánst tartottak. A mutánsok ellen próbálnak ellenszert találni. Egy 3 fős csapat előre megy, felderít, és visszajön. Nem támadnak, mert túlerőben lesznek az ellenséges mutánsok. - magyarázza a professzor. - Árnyék, Hanna és Árnymacska, ti mentek felderíteni, majd egyből jöttök is vissza. - fejezi be a professzor.
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2014. 01. 12. 00:20:50
|
| Andro | 2013. 12. 11. 11:22:38 | #28537 |
Karakter: Kurt Wagner/Árnyék
Megjegyzés: (Hannámnak)
Nem tudom, mit gondoljak, de kezdek aggódni. Mi van, ha valaki olyan jött, aki rá akarja beszélni, hogy menjen el innen? Hanna már épp kezdett megszokni nálunk, és ha esetleg valamelyik családtagja el akarja vinni, az nem biztos, hogy jót tenne neki. De bízom a professzorban, hiszen ő sosem engedne be ide senkit, aki ártó szándékkal közeledik a mutánsokhoz.
A szobámba megyek, és leülök az ágyra. Nem tudom, mit tennék, ha Hanna úgy döntene, hogy elmegy innen. Nem mintha bármiféle “olyan” érzéseket táplálnék iránta, de kezdem őt nagyon megkedvelni. Ő talán az egyetlen, aki teljesen megért, még akkor is, ha még mindig fél néha rám nézni. De vele jól el tudok beszélgetni.
Aztán hirtelen kopogást hallok az ajtón.
- Szabad! – szólok ki, mire az ajtó kinyílik és Ororo lép be rajta. – Ó, csak te vagy az, Ororo? – kérdem. – Mi van Hannával?
- Semmi baja – mosolyog Ororo. – Egy barátnője jött meglátogatni, és most nagyon örülnek egymásnak.
- Értem – bólintok egyszerűen. – De ugye nem…
- Ne aggódj ennyire – kuncog a fehér hajú nő. – Nem fog elmenni, és magadra hagyni téged. Habár – itt Ororo komolyabb hangnemre vált -, ha ez a szándéka, tudod, hogy nem tehetünk semmit. A saját akaratából kell itt maradnia, mi nem kényszeríthetjük semmire.
- Tudom – sóhajtok fel. – Csak éppen… nagyon hiányozna, ha nem lenne többé itt.
Ororo együttérzően hozzám lép, és a vállamra teszi a kezét. Azóta, mióta először találkoztunk, van köztünk valamiféle kötődés, ami erősebb, mint egy barátság, de nem szerelem. Ororo mindig mellettem volt, mióta beléptem az X-ekhez, és mindig mindenben támogat. Olyan, mint egy nővér, és anya egy személyben. Nagyon tisztelem és szeretem őt, de csak mint barátot.
~*~
Este együtt ülök a többiekkel az étkezőben, amikor lejön Hanna, és behozza magával az ismeretlen lányt. A lány talán kissé visszahúzódónak tűnik, de nem csodálkozom rajta. Ki ne lenne ijedt egy sereg mutáns láttán? Vagy ha meglát engem, ugyebár. Hanna bemutatja őt nekünk, aztán minket is neki.
- Srácok, ő itt Mary! A legjobb barátnőm, akivel óvódás korunk óta egymás mellett vagyunk. Mary, ők itt Bobby, Vadóc, Kitty, John, Ciklon vagy Ororo, Küklopsz vagy Scott, Jean Grey és végül a számomra egyik leginkább legkedvesebb személy, Kurt – mutat körbe mindenkin. Nagyon jólesnek a szavai, hogy engem az egyik számára legkedvesebb személyként tart számon, de mégis van bennem némi félelem. Nem ismerem Maryt, nem tudom, hogy mit akar pontosan.
Hanna vacsora alatt olyan felszabadult, amilyennek még nem láttam. Vidáman cseveg, nevet, mintha nem is ő lenne. Talán a barátnője hatása. Nem tudom, mert nekem nemigen voltak barátaim azelőtt.
- Jo, mi lenne, ha elmennék bulizni ma este? – veti fel az ötletet Mary.
- Csajos estéhez mit szóltok? – kérdi Hanna. Én biztosan nem megyek. Ilyen külsővel mindenkit elriasztanék a közelemből.
- Nekem jó. Úgy is rég voltam kikapcsolódni – mondja Kitty.
- Én is szívesen mennék – mondja mosolyogva Vadóc.
- Ororo, Jean? Ti is jöttök ugye? – kérdi meg a tanárokat is.
- Köszönjük a meghívást, de a bulizást rátok hagyjuk. Érezzétek jól magatokat.
Ez így is van rendjén. A fiatalok csak bulizzanak, mi “öregek” pedig itthon maradunk. Mihelyst a lányok lelépnek, Scott máris beiktat egy kis vacsora utáni “könnyű” edzést. Jean finoman oldalba böki, de ez nem változtat semmit sem kedvenc vezetőnk döntésén. Tehát irány az edzőterem. Pedig ma estére mást terveztem, de nem szeretnék senkinek sem problémát okozni.
~*~
Ezúttal valóban könnyebb edzésben van részünk. Kivételesen egymás ellen kell harcolnunk, hogy gyakoroljuk a test-test elleni küzdelmet. És persze fejlesztjük a reflexeinket és a harci technikáinkat is. Éppen Scottot próbálom legyűrni, amikor telepatikusan kapjuk az értesítést, hogy baj van annál a klubnál, ahová Hannáék mentek. Gondolkodás nélkül teleportálok a szobámba, és öltözöm át harci szerelésbe az edzőruha helyett. Csak az jár a fejemben, hogy Hanna bajban van, és segítségre van szüksége. A professzor értesít, hogy ellenséges mutánsok is vannak a helyen, amiről azonnal Magneto jut eszembe.
Mikor a helyszínre érek, rombolás nyomait látom, majd megpillantom Hannát. De… az nem Hanna, bár úgy néz ki, mint ő. A földtől felemelkedve lebeg, és minden az atomjaira hullik körülötte. Magnetot is látom, aki megpróbál ellene küzdeni, nem sok sikerrel. A többiek ezalatt az embereket mentik ki, és harcolnak a gonosz mutánsokkal. Azonnal Hanna mögé teleportálok, és nem is tudom, hogy miért, de hátulról átölelem. Hanna rám néz, a tekintete tiszta, én pedig aggódva figyelem őt, ahogy lehunyja a szemét, fejét a vállamra döntve. Egyik kezével a nyakamat öleli. Mi volt ez az egész? Mi a fene történt?
- Köszönöm, Kurt – suttogja, mielőtt elalszik.
Nem értek semmit. Aggódom. Hanna testén vágások vannak, az arca lángol a láztól, mialatt a Blackbird fedélzetére teleportálok vele. Óvatosan lefektetem, majd nem sokkal később jönnek a többiek. Valamit magyaráznak, meg vannak ijedve, de senkit sem engedek Hanna közelébe. Nekem most csak ő fontos. Annyit megtudok, hogy a mutánsok kezdték az egészet, vannak emberi áldozatok, de akit lehetett, épségben kihoztak.
Tudom, hogy ez az egész Magneto műve volt, hogy ő csinálta, de nem tudom, hogy miért. Mi volt a célja? Talán Hanna? Vagy a többiek? Vagy csak ölni akart? A professzor biztosan tudja. Rettentően dühös vagyok, de nem hagyom magamon eluralkodni a dühömet.
~*~
A nappaliban ülök. A professzor és Logan nincsenek itt. A professzor ráadásul nem enged be Hannához, így Ororoval, Jeannel, Kittyvel, Bobbyval, Vadóccal és Scottal együtt nem tehetünk mást, mint várakozunk. Ideges vagyok, félek, és ezt a többiek is látják rajtam. Senki sem szól, mindenki csak találgat. Mary az egyetlen, aki fenn lehet Hanna szobájában, de én is fel akarok menni.
- Őt miért engedte be a professzor?! – kérdem dühösen, Maryre célozva.
- Kurt, nyugodj meg! – int Scott. – Hanna jól van, minden rendben.
- Nincs jól, és nincs semmi sem rendben! – nézek rá villámló szemekkel. – Ti nem láttátok, amit én. Nem volt önmaga! Hanna nem Hanna volt, hanem valaki más! Miért nem értitek meg, hogy valami történt vele, amiről a professzor is tud, de nem mondja el nekünk?!
Senki sem szól semmit, mintha bolondnak néznének, vagy inkább nem akarnának tudomást venni a dologról. De én tudom, hogy mit láttam. És ki fogom deríteni, miről is van szó.
Egy hét telik el, de semmi javulás, én pedig kezdek az idegkimerültség határára esni. Nem igen eszem, alig alszom, hanyagolom az edzéseket. Minden nap elmegyek Hanna szobája elé, de nincs bátorságom bemenni hozzá. Nem is tudom, hogy miért. Talán félek. Talán attól félek, azt a személyt látom, aki Hannában van. Vagy nem is tudom. Inkább egyedül vagyok, kerülöm a társaságot, gyakrabban járok el a közeli templomba, ahol megbújva hallgatom Isteni igéit, de ezek sem hoznak megnyugvást háborgó lelkemnek. És még annál is sűrűbben imádkozom Őhozzá, hogy gyógyítsa meg Hannát, ne hagyja meghalni. Még az életemből is felajánlok neki tíz évet, ha meghallgatja imáimat. De úgy tűnik, minden reménytelen, én pedig kezdek lassan megőrülni. Egy délután aztán, amikor kivételesen együtt ülök a többiekkel a nappaliban, Mary jön be, hogy Hanna fenn van, jól van, majd bevezeti. Óriási kő esik le a szívemről, legszívesebben odarohannék hozzá, megölelném, de nem teszem. Csak ülök bénán egy helyben, mint aki megkukult. Annyi kérdésem lenne, de nem tudom, hol is kezdjem.
- Sziasztok! – integet mosolyogva Hanna, mire Vadóc és Kitty a nyakába borulnak.
- Csakhogy magadhoz tértél! – örül meg Kitty.
- Azt hittük, hogy nem is fogsz magadhoz térni. Egy hétig ki voltál ütve. – Látom, hogy Hanna ledöbben, pedig valóban ennyi ideje feküdt kómában. De nekem legalább tíz évnek tűnt.
- Most már itt vagyok. És nem szabadultok meg tőlem egyhamar – kacsint a lányokra Hanna.
- Ügyes voltál a bárban – mondja Ororo. – Szépen elintézted a tűz és a tüske képességű mutánsokat is – mosolyog.
- Köszönöm. Igyekeztem megmenteni az embereket, akik bent ragadtak.
- És meg is mentettél nagyon sokat. Büszke vagyok rád – lép oda Hannához, majd összeölelkeznek.
Végül pár perc után mindenki távozik, csak mi ketten maradunk Hannával. Nem tudom, mit mondhatnék neki, ahogy ő is kissé bizonytalanul néz rám. Vajon Mary elmondta neki, hogy kerülöm a társaságot? Hogy haragszom a professzorra, Magnetora és mindenkire? Végül Hanna odaül mellém, és rám néz. Vajon aggódik értem? Vajon mit jelentek neki? Végül megszólal.
- Remélem nem esett semmi bajod. Tudod, én nagyon sajnálom. Nem akarlak bántani, és ha megtettem, akkor ne haragudj azért. Akkor, amikor az történt velem, nem voltam teljesen magamnál – mondja halkan, és lehajtja a fejét.
Az álla alá nyúlva emelem fel a fejét, és nézek komolyan azokba a gyönyörű szemeibe. Nem értem, miért okolja önmagát, hiszen aki másokat bántott, az nem ő volt. Sosem tudnék rá haragudni.
- Hogy tudnék rád haragudni, Hanna? – suttogom halkan. – Az nem te voltál, és engem sosem bántottál, még olyan állapotban sem. Szóval ne aggódj amiatt, ami történt. Én jól vagyok.
- Igen, hallottam Marytől – morogja. – Hogy nem alszol, nem eszel, nem edzel és kerülöd a társaságot. Tényleg “jól” vagy – néz rám. – Fogytál. A többiek is biztos aggódnak érted.
- Nem az ő dolguk – fordulok félre. – Hazudtak neked arról, ami valóban történt, nem? A professzor pontosan tudja, mi történik veled, de nem mond semmit, sötétségben tartva mindenkit. Talán jó oka van rá, de jogod lenne megtudnod, ahogy nekünk is, hogy segíthessünk.
Sokáig nem szólunk ezek után. A lelkem még mindig háborog. Hanna hozzám bújik, mintha meg akarna nyugtatni, pedig én jól vagyok. Tétován simogatni kezdem Hanna haját. Azt hiszem, kezdek iránta sokkal többet érezni, mint barátság, vagy csak azért érzem így, mert majdnem meghalt. Mert veszélyben volt.
- Haragszol a professzorra? – kérdi hirtelen Hanna. A kérdés meglep, pedig logikus.
- Nem – rázom a fejem. – Csak csalódott vagyok, amiért ilyen fontos információkat hallgat el előlünk. Inkább magamra vagyok dühös, hogy nem éreztem meg azonnal, hogy valami nem stimmel veled. Hogy valami… vagy valaki van benned.
- Szóval aggódtál értem – mondja egyszerűen Hanna, és mikor ránézek, látom, hogy mintha a dolog kissé mulattatná. – Ez olyan… aranyos tőled, vagy nem is tudom. Jólesik, azt hiszem.
- Meg foglak védeni, Hanna – nézek mélyen a szemébe. – Mindig és minden körülmények között, és sosem fogom hagyni, hogy bajod essen, jó? Nem hagyom, hogy Magneto, vagy bárki ártson neked. Mindig melletted maradok.
- Ez olyan, mint valami szerelmi vallomás – mondja Hanna, mire megrázom a fejem.
- Természetesen nem – vágom rá talán kissé túl gyorsan is, de érzem, hogy a bundám alatt elpirulok. De jó, hogy ez nem látszik rajtam. – Én csak… szóval… most mennem kell.
Elteleportálok, de nem a szobámba, nem is az intézet bármely részébe, hanem a közeli templomba. Éppen jókor, mert kezdődik az esti mise. Megbújok Szűz Mária szobra mögött, és onnan hallgatom a pap dallamos hangját, aki a bűnről, a bűnhődésről és a megbocsátásról prédikál éppen. Azon gondolkodom, mialatt ott fenn gubbasztok, hogy vajon bűn-e az, amit Hanna iránt érzek. Hiszen ő hozzám képest még gyerek, kiskorú, én pedig felnőtt vagyok. Az érzéseim iránta bűnösek, vagy sem? Nem tudom eldönteni, de muszáj megtudnom. És erre csak Isten, vagy Isten szolgája tud nekem választ nyújtani.
Így a mise után, amikor már minden hívő elhagyta a templomot, lassan leereszkedem, és a gyóntatófülkébe teleportálok. Michael atya – mert így hívják a papot – minden este beül a gyóntatószékbe, hogy meghallgassa azokat, akiknek bűn nyomja a lelkét. Kapucnimat az arcomba húzom, majd amikor hallom, hogy az atya elhelyezkedik, és megszólalok.
- Gyóntass meg atyám, mert vétkeztem – mondom halkan.
- Mondd, mi nyomja a lelked, fiam? – kérdi Michael atya.
- Olyan érzések, amelyek nem biztos, hogy helyénvalóak – kezdek vele. – Szeretek valakit, de nem tudom, hogy ezek az érzések helyesek-e. Hiszen ő még majdnem gyermek, én pedig felnőtt vagyok. Félek, hogy az érzéseim bemocskolják tiszta lelkét. Ő jobbat érdemel, mint egy olyat, amilyen én vagyok.
- És ő is tudja, hogyan érzel iránta? – jön az atya következő kérdése.
- Nem, félek, ha megtudná, megundorodna tőlem, meggyűlölne, és soha többé nem lenne szerencsém a közelében lenni – suttogom szomorúan.
- Fiam, ha az érzéseid tiszták, Ő majd megmutatja neked az utat – mondja Michael atya. – Ne kételkedjél az Ő bölcsességében, mert ha utatok és sorsotok egymásnak rendeltetett, akkor azt a Mindenható saját maga választotta.
- Köszönöm, atyám – suttogom. – Isten legyen önnel! – Majd elhagyom a fülkét.
Ám nem távozom, hanem megvárom, míg a templom teljesen kiürül. Az atyának igaza van, Isten útjai kifürkészhetetlenek, de kétlem, hogy az Ég pont Hannát szánta volna nekem. Nem érezhetek “úgy” iránta, hiszen ő sosem szeretne bele egy olyan csúf torzszülöttbe, mint amilyen én vagyok. De még azt sem tudom biztosan, hogy szerelem-e az, amit valóban érzek, vagy valami más, amit annak hiszek. Hiszen alig ismerem, két hete jött ide, és tudom, hogy Hanna a legjobb esetben is barátként tekint rám. Hogyan is lenne képes egy nála jó tíz évvel idősebb férfiba beleszeretni. Bár ha az az illető Scott lenne, nem csodálkoznék. Vagy esetleg Logan, vagy Piotr. De nem én. Én a természet csúf tréfája vagyok, egy szörnyeteg, egy kék, szőrös démonszerű manó, aki nem tud mást, mint félelmet kelteni másokban. Hogyan is gondolhatok olyasmire, hogy valaki majd önmagamért szeret meg?
Letérdelek Szűz Mária szobra elé, és felnézek rá. A Szűz, aki életet adott Isten szent fiának, Jézus Krisztusnak, nem szól, ajkai némák, és csak bámul le rám. Ám néma, ki nem mondott kérdéseimre nem érkezik válasz. Sem tőle, sem a mellette álló Jézustól. Némák és hallgatagok mindketten, hiába faggatom őket lelkem legmélyének kérdéseiről.
~*~
Nem tudom, meddig térdelek ott, mikor lépteket hallok. Azonnal a szobor mögé teleportálok, és onnan lesek ki. Egy alakot pillantok meg, alacsony, talán egy nő, vagy egy gyerek. Remegve lapulok, attól félek, talán meglátott engem, vagy talán pont engem keres. De ki keresne engem pont itt, és pont most? Aztán meghallom az ismerős hangot.
- Kurt! Kurt, hol vagy? – Ez Hanna, azonnal megismerem a hangját. – Kurt, tudom, hogy itt vagy, gyere elő!
Egy szót sem szólok, abban reménykedem, akkor talán elmegy, és nem kell látnia, milyen zaklatott vagyok. De ahogy Hannát már ismerem, ennél kitartóbb.
- Kurt, gyere elő, vagy isten bizony a farkadnál rángatlak ki. Tudod, hogy megteszem – mondja, de nem hallom benne a dühöt. Inkább ijedt és aggódó a hangja. – Kurt, kérlek! Beszéljük ezt meg!
- Lenne értelme? – kérdem végül nyugtalanul, de nem bújok elő.
- Mégis mitől félsz ennyire? – A hangja lassan sírásba fordul. – Nem foglak bántani, a fenébe is! Félsz tőlem?
Ezt nem akartam, nem akarom, hogy sírjon. Sóhajtok egyet, majd a háta mögé teleportálok és megölelem. Megdermed egy pillanatra, de magam felé fordítom, és átölelem, a hátát és a haját simogatom, mialatt ő a kabátomba rejti az arcát, és a nyakamat öleli át két kezével. Nem akartam megijeszteni, de én is meg vagyok rémülve ettől az egésztől. Nem Hannától, hanem magamtól, de ezt nem tudom, hogyan mondjam el neki. Nem akarom még jobban a frászt hozni rá.
- Nem tőled félek, csak szegény farkincámat féltettem – mondom lágyan, hátha ezzel meg tudom nyugtatni. – Tényleg képes lettél volna meghúzni? Milyen embertelen dolog ez, ejnye! - dorgálom szeliden, minden indulat nélkül.
- Olyan hülye vagy! – morogja Hanna, és még egy tockost is kapok tőle. Erő nincs benne, inkább figyelmeztetésnek szánhatta. – Aggódtam érted, nem tudtam, hogy hol vagy. Ororo mondta, hogy sokat jársz ide, így utánad jöttem. Erre elbújsz, mintha félnél tőlem.
- Nem félek tőled, Hanna – tolom el kissé magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. – De akaratlanul is menekülök, ha valaki belép ide. Nem tudtam, hogy ki lehetsz, és megijedtem. Azon kívül, össze kellett szednem a gondolataimat.
- Miféle gondolatokat? – kérdi Hanna.
- Ne itt, a templom szent hely, nem az ilyen beszélgetésekre való.
Hanna bólint, és visszateleportálok vele az intézetbe. Felmegyünk a tetőre, ott nyugalom van, és senki sem zavar minket. Éppen Telihold van, ami szépen bevilágít mindent. A csillagok is ragyognak az égen, tisztán látni az udvart, a szökőkutat, mindent, ami a szemünk elé tárul. Helyet foglalunk egymás mellett, Hanna a vállamnak dönti a fejét, mire a szívem vad táncot kezd járni.
- Nos? – szólal meg hirtelen Hanna. – Miről akartál beszélni velem?
- Én… - mondom bizonytalanul – nem is tudom, hol kezdjem.
- Mondjuk az elején – bíztat Hanna. – Bármi is az, nekem elmondhatod, nem foglak kinevetni.
- Nem, valóban nem – rázom a fejem. Maximum undorodni fog tőlem, de essünk túl rajta. – Te nagyon fontos vagy nekem, fontosabb, mint eddig bárki ezen a világon. És azt hiszem, helytelen érzéseket érzek irántad, olyanokat, amik nem jók, amik bűnösek. Magam sem értem teljesen ezeket az érzéseket, de… - nagy levegőt veszek, és kimondom. Most vagy soha, Kurt Wagner. – Azt tudom, hogy többet jelentesz nekem, mint egy barát.
Kimondtam, mintha egy mázsás súly gördült volna le a szívemről. Viszont a szívem ha lehet, még hevesebben dobog, félek, ideges vagyok. Mert most Hanna válaszától függ az egész további kapcsolatunk. Ha nemet mond, ha gyűlölni fog, ha undorítónak és gusztustalannak nevez, meg fogom érteni. Fájni fog, de el fogom fogadni, bármit mondjon is.
|
| Nanami Hyuugachi | 2013. 11. 16. 18:34:27 | #28245 |
Karakter: Hanna Elizabeth Jo Bonneville/Másoló (kitalált karakter)
Megjegyzés: Árnyékomnak
A kék manót kiküldi a professzor, aminek most nagyon nem örülök, de nincs erőm ellenkezni. Mikor kimegy, mindenféle kütyüt rak rám és megvizsgál. Csak a várnyomásom magas egy kicsit, amúgy semmi bajom sincs. Érzem, hogy a professzor be akar lépni a fejembe, de nem engedem neki.
- Hanna, kérlek, engedd meg! – próbálkozik tovább.
- Nem. Nem szeretném, hogy a fejemben turkáljon. És te se próbálkozz Jean! Mindkettőtöket ki tudlak zárni. – figyelmeztetem őket.
- Mért nem engeded meg, hogy olvassak a fejedben? – kérdez rá a professzor.
- Mert nekem is van tudatom, amit nem kell másnak tudnia. – teszem karba a kezem.
- Hanna, tudnod kell, hogy te különleges vagy. Nagyon is. Tudod mi az a Főnix képesség? Vagy az Omega szintű mutáns? – kérdezi a professzor.
- Nem tudom. – kezd egy kicsit érdekes lenni ez a dolog.
- Az Omega szintű mutáns a legerősebb mutáns típus a világon. Nincs náluk erősebb. – ahogy meghallom ezt, egy tegnapi mondat hangzik fel a fejemben.
- „Nem az erőd kell, hanem te magad. Fel sem fogod, milyen erő birtokában vagy. Te lehetsz a mutáns világ legerősebb mutánsa!” – szóval erre gondolt Magneto.
- Mi jutott az eszedbe? – kérdezi Jean.
- Semmi. Csak értelmeztem a professzor utolsó megszólalását. – leszállok az asztalról, majd elindulok kifelé. – Remélem mára már végeztünk.
- Igen, végeztünk. Pár napig kíméld magad. – szól még Jean.
Ahogy kilépek a szobából, veszek egy nagy levegőt, majd megkeresve gondolattal Árnyékot, felé veszem az irányt. Amikor odaérek, szinte üres tekintettel néz maga elé, de tudom, hogy csak nagyon elgondolkozik valamin. Párszor a nevén szólítom, de nem reagál semmire. Finoman hozzáérek a karjához, mire megijedve beveri a hátát a falba. Halkan elkuncogom magam erre a jelenetre, mert egy kicsit vicces volt.
- Jól vagy? – kérdezi döbbenten, ahogy felfogja, hogy én állok előtte és azzal a lendülettel megragadja a vállam. – Minden rendben?
- Minden. De nem tudtam, hogy a kék manók ilyen ijedősek. Szólongattalak, de annyira el voltál merülve a gondolataidban, hogy nem hallottál.
- Sajnálom, én csak… – megrázza a fejét. – Miről beszéltetek a professzorral és Jeannel?
- Sok mindenről – kamuznom kell valamit. Mégsem mondhatom el, hogy tegnap Magnetoval csevegtem. – De most együnk valamit. A professzor szerint pár napig kímélnem kell magam. Azt mondja, hogy kimerültem, mert túl sok erőt használtam el, szóval pár napig nyugtom lesz. Bár annak nem örülök, hogy kiküldött téged.
Bólint, és egymás mellett kezdünk el sétálni a kajálda felé. Közben beszélgetni kezdünk. Remélem bevette az előző kamuzásomat, mert nagyon nem szeretnék magyarázkodni. Valahogy úgy érzem, hogy nem kellene magyarázkodnom, de másnak nem. Valami különös kötődést érzek Kurt iránt, amit még senki iránt sem.
~*~
Végül egy hetet sikerül pihennem, de ez alatt tényleg kipihenem magam és úgy is érzem. Persze Ciklon óráira bejártam, mivel ő az elméletet tanítja, de a másik kettőre nem mentem be.
Éppen bent ülök Kurt termében az egyik padon, és figyelem, ahogy pakol. De nem nagyon fogom fel a történteket, mert sokkal inkább a gondolataimmal vagyok elfoglalva. Az ő hangja térít vissza a valóságba.
- Mi a baj? – csendül fel kellemes hangja.
- Zavar téged, hogy veled lógok? – kérdezek vissza, mert nem akarom elmondani, hogy min jár a fejembe. – Csak mert… tudod… mindig azt mondod, hogy barátkozzam a velem egykorúakkal.
- Nem zavarsz. Szívesen vagyok veled, de én nem éppen a te korosztályod vagyok. Mindazonáltal, a jelenléted nagyon is jólesik. Én csak nem szeretném, ha egyedül rám támaszkodnál itt.
- Tudom – édesen mosolygok rá. – De te vagy az egyetlen, aki tényleg megért engem.
- Ennek ellenére semmit sem tudok rólad – ahogy végez a pakolással, elindul az ajtó felé. Követem őt. – Nem mesélsz magadról, pedig ha a barátodnak tartasz, pár dolgot azért elárulhatnál magadról, nem gondolod?
- Mégis, mire vagy kíváncsi? – kuncogok fel. Édes, ahogy kérdezősködik, és nem vájkál olyan témákba, amikbe nem kéne.
- Bármire, amit hajlandó vagy velem megosztani – válaszol. – Cserébe te is kérdezhetsz rólam.
Bólintok, majd együtt indulunk meg a szobája felé. Jól elbeszélgetünk és egész sok mindent elmondok neki. Például, hogy a jázmin és a liliom a kedvenc virágom, hogy a zöld és az ibolya lila a kedvenc színem, hogy szeretem a romantikus filmeket, és ha rossz kedvem van, akkor mindig mézkaramellás-tejet iszom.
A lépcső felénél járhatunk, mikor Jean rohan lefelé. Látszik, hogy keres valakit, akit most megtalált.
- Hanna, hát itt vagy. A professzor kéret téged. – mondja nekem. Rossz érzésem van.
- Mi a baj? – adok hangot rossz érzésemnek.
- Valaki látni akar téged.
Árnyékra pillantok, majd aki bátorítóan bólint. Elindulok lefelé, és a professzor irodája felé veszem az irányt. Mielőtt belépek, megpróbálok a professzor fejébe lépni, de blokkolja. Így kénytelen vagyok egy nagy levegő után bemenni.
Ahogy belépek, és megpillantom a rövid, vörös hajú lányt, aki mosolyogva tekint rám. Odafutok hozzá és nevetve megölelem. Ő is visszaölel és közösen nevetünk.
- Mary! Hogy találtál meg? – kérdezem mosolyogva. – Hogy kerülsz ide?
- Nyugi Jo! – csak ő hív így, csak neki engedem meg. – Lesz elég időnk együtt. Nyár van, és a szüleim elengedtek ide egész nyárra.
- A szüleid tudják, hogy mi vagyok? – kérdezem ijedten, és hátrálok pár lépést.
- Igen, és pont emiatt engedtek el. Tudják, hogy itt biztonságban vagyok.
Bólintok, majd megragadom a kezét, és elkezdek futni a szobám felé. Bemegyek, és magam után rántom őt is, majd leülünk az ágyra. Órákon át beszélünk, és a cuccait is behozom a szobámba. Estefelé aztán lemegyünk a kajáldába. Odaülünk a többiekhez, én pedig mosolyogva mutatom be őt a többieknek.
- Srácok, ő itt Mary! A legjobb barátnőm, akivel óvódás korunk óta egymás mellett vagyunk. Mary, ők itt Bobby, Vadóc, Kitty, John, Ciklon vagy Ororo, Küklopsz vagy Scott, Jean Grey és végül a számomra egyik leginkább legkedvesebb személy, Kurt. – mutatok mindenire egyesével.
Vacsora alatt nagyon jót beszélgetünk, és most először teljesen felszabadult vagyok. Önfeledten mosolygok és nevetek, akárcsak a többiek.
- Jo, mi lenne, ha elmennék bulizni ma este? – veti fel az ötletet Mary.
- Csajos estéhez mit szóltok? – kérdezem a tömeget.
- Nekem jó. Úgy is rég voltam kikapcsolódni. – mondja Kitty.
- Én is szívesen mennék. – mondja mosolyogva Vadóc.
- Ororo, Jean? Ti is jöttök ugye? – kérdezem őket.
- Köszönjük a meghívást, de a bulizást rátok hagyjuk. Érezzétek jól magatokat.
Ezután a kis párbeszéd után mi lányok négyen, felmegyünk a szobámba, és öltözködni kezdünk. Mindenki kicsípi magát, még én is. Egy fekete, térdig érő, magas sarkú csizmát veszek fel, amihez kellően mini szoknya párosul, de természetesen hosszított derekút. A felső az egy spagetti pántos, feszes, V-é nyakú tűz piros póló. A hajamat összeborzolom, és nagyon kicsit kihúzom a szemem. Kilépek a fürdőből, és körbe fordulok a többiek előtt.
- Azta! Hanna, igazán kitettél magadért. – dicsér elsőként Vadóc.
- Utánad fog csorogni minden pasi nyála! – kontrázik rá Kitty.
- Dögös vagy Jo! – jön a válasz Mary felől is.
- Köszönöm lányok. – mosolyodom el.
- És hova megyünk? – kérdezi Vadóc. Mi csak egymásra pillantunk, és egymásra mosolygunk.
- A Sex on the beach! nevezetű helyre megyünk. – szólal meg kettőnk közül Mary előbb.
- Az jó hely? – jön Kitty felől a kérdés.
- Az nagyon jó hely. Nehéz bejutni, de ha sikerül, akkor nem akarsz majd kijönni onnan. – mondom, miközben a lányok keze után nyúlok. – Gyerünk csajok, vessük bele magunkat az éjszakába!
Visszagondolok Kurt képességére, és teleportálok a klubhoz. Megigazítom a ruhámat, majd beállunk a sorba. Türelmesen kivárjuk, amíg sorra nem jutunk, majd egy kicsit belepiszkálok az őr agyába és már bent is vagyunk. Mind a négyen rendelünk egy-egy koktélt és annak elfogyasztása után, megyünk a táncparkettre és táncolni kezdünk. Nagyon sokáig táncolunk, szinte órákig, majd mivel eléggé kiszáradtunk, ismét a pulthoz megyünk és rendelünk valami könnyű italt. Furcsa érzésem van, mintha itt lennének a közelben. Ugyanazt az erőt érzem, mint amikor Magnetoval beszéltem az erdőben.
Robbanás rázza meg a klubot, majd mindenki elkezd össze-vissza rohangálni. Én elkapom Mary kezét, aki megragadja Vadócot. A másik kezemmel pedig Kitty kezét fogom meg. Kicsit kijjebb vonszolom őket, majd Kitty felé fordulok.
- Vidd ki őket és hívd a professzort! Addig én megpróbálom kicsalogatni őket innen, hogy az embereknek ne legyen semmi baja! – mondom neki.
Gyorsan megölelem a legjobb barátnőmet, majd már futok is vissza a tömegbe. Kivédek egy tűzgolyót az egyik fiú elől, aki hálásan néz rám és elsiet onnan. Rápillantok az egyik mutánsra, aki tüskéket tud kilőni az egész testéből, így ezt a képességet lemásolva, a tűzköpködő srác kezéhez irányítom a tüskét és el is találom a kis szerkezetet, amiből a tűz jön. Harcképtelen lesz, így neki futásból leütöm. 1 kiiktatva, maradt 2 plusz Magneto. Kihasználom a teleportálás képességet, és a tüskés srác mögé teleportálva a nyakán megnyomok egy pontot, amitől eszméletét veszti. A harmadik egy csaj, aki már bonyolultabb lesz, mivel telepata és a másodlagos képessége a kristállyá válás. Viszont a másodlagos képessége meg akadályozza az elsőt és fordítva. Rátámadna egy nálam fiatalabb lányra, akinek beszorult a lába egy fémdarab alá, de kivédem a támadást. Leszedem a lábáról a fém darabot, majd megfogom a kezét, és el teleportálok, de még a csaj utánam dob egy kést, ami a hasamba fúródik. A lány elrohan, én pedig a földre rogyok.
- Sikerült mindenkit kihoznom onnan. 2 kiiktatva, már csak Magneto és egy csaj maradt. Ő nem az én súlycsoportom. Muszáj volt eljönnöm onnan. – állok fel nehezen. Mary vállába kapaszkodom és visszagondolok Farkas képességére. A sebem begyógyul. – Ti ugye jól vagytok? – kérdezem aggódva.
- Igen, mi jól vagyunk. 10 percen belül itt lesz Árnyék, Küklopsz és Ciklon a géppel, hogy kivigyenek minket. – mondja Vadóc.
- Oké, akkor addig keresünk egy menedéket. – adom ki a következő parancsot.
Körül nézek, majd megpillantok egy tökéletesnek látszó helyet, ahova el is indulok. Magam elé engedem őket, de engem pont meglát Magneto. „Ahogy ideérnek, tűnjetek el!” – szólok Vadócnak gondolatban, majd Magneto felé fordulok. Lassan elindulok felé.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezem pár méterre megállva előtte.
- Múltkor érthetően elmondtam ezt a dolgot. – mondja halvány mosollyal.
- Mi van akkor, ha már nem akarok bosszút állni? Ha a szeretteim védelme fontosabb lett?
- Az csak legyengít! Az igazi erőt a gyűlölet adja. – magyarázza és közelebb lép. Állom a pillantását.
- Hagyj békén! – mondom és agyamat elönti valami furcsa érzés.
A következő eseményeknek részese vagyok, de csak, mint külső szemlélő. Mintha egy külső megfigyelő lennék. Kívülről látom magamat, ahogy elkezd vörössé válni a levegő körülöttem, valamint a szemem is vörös lesz. Pár centire elemelkedem a földtől, és körülöttem minden elkezd atomjaira hullani. Magneto is megmozdul, majd felém kezd el közeledni. Ellenkezni próbál és küzdeni, de nem sok sikerrel. Egy kék manó terem mögöttem, és hátulról ölel át. Mintha villámcsapásként érne a dolog, mivel az előbbi események megszűnnek, és ismét magam vagyok. Még látom Kurt aggódó arcát, majd lehunyom a szemem. Fáradtnak érzem magam, és mivel biztonságot adó karok között vagyok, így bátran hajtom fejemet a vállára és egyik kezemmel átkarolom a nyakát.
- Köszönöm, Kurt.
Ezekkel a szavakkal búcsúzom tőle, mielőtt elalszom. Furcsa dolog volt ez az egész, és hihetetlen erőt éreztem magamban. Mint még soha. Persze van mit fejlődnöm, mivel a bent nyújtott teljesítmény nem volt kielégítő a számomra. Hisz sok emberi áldozattal járt a robbantás. Ezt mind megelőzhettem volna, ha jobban odafigyelek és gyorsabbak a reakcióim.
Mikor felébredek, Mary mellettem fekszik, és a homlokomról veszi le a vizes törölközőt, majd áttörölgeti vele az arcomat. Melegem van és lüktet a fejem.
- Csak hogy magadhoz tértél Jo! – szólal meg, mikor kinyitom a szemem.
- Ti jól vagytok? – ülök fel az ágyba és a hátamat a falnak támasztom.
- Nagyon megijedtünk, amikor az a furcsa dolog történt veled. De velünk minden rendben van. Hála az égnek, az a kék manó gyorsan odaért, mert különben nagy baj lett volna.
- Ugye nem lett semmi baja? – kérdezem, és előre hajolok.
- Nincs semmi baja. Csak kisebb vágások. – mosolyodik el. Újra elkezdi letörölni a homlokomat. – Viszont a lázad az elég magas volt. 43-ról vittük le, hogy Bobby lefagyasztotta az ágyad, és egy kicsit téged is.
Bólintok, majd kikászálódom az ágyból és a szekrényhez lépkedek. Egy farmer rövidnadrágot veszek le a polcról, majd egy sima ujjatlan pólót. A nadrág természetesen hosszított derekú. Egy sima tornacsukát húzok fel, majd Mary felé fordulok.
- Menjünk le a többiekhez. – szólok mosolyogva hozzá.
- Oké, de magyarázattal szolgálsz. Mindenkinek. – neveti el magát és egymásba karolunk.
Így megyünk le a lépcsőn, majd a nappalinál kicsit lemaradok, hagyom, hogy ő menjen előre. Ő bejelenti, hogy van egy kis meglepetése a többieknek, majd kijön értem, és kézen fogva bevezet a többiek elé. Majdnem mindenki ott van, csak Farkas és a professzor nincs.
- Sziasztok. – intek mosolyogva. Kitty és Vadóc rögtön a nyakamba ugrik és megölel.
- Csakhogy magadhoz tértél! – örül meg Kitty.
- Azt hittük, hogy nem is fogsz magadhoz térni. 1 hétig ki voltál ütve. – Vadóc mondatára kicsit ledöbbenek, de végül is logikus, hogy ennyi ideg nem voltam magamnál.
- Most már itt vagyok. És nem szabadultok meg tőlem egyhamar. – kacsintok rájuk.
- Ügyes voltál a bárban. – szól közbe Ororo. – Szépen elintézted a tűz és a tüske képességű mutánsokat is. – mosolyodik el.
- Köszönöm. Igyekeztem megmenteni az embereket, akik bent ragadtak.
- És meg is mentettél nagyon sokat. Büszke vagyok rád. – jön oda ő is. Nagyon kedves velem mindig. Ororo különösen megért mindenkit. Vele is ölelkezünk.
Még beszélek pár szót mindenkivel, majd ők mennek a dolgukra. Kitty Mary-t is magával viszi, mert csak Árnyékkal szeretnék maradni. A külseje még mindig furcsa egy kicsit, de egyre jobban megszokom. Már nem ijedek meg tőle, csak furcsa. Odamegyek és leülök mellé.
- Remélem nem esett semmi bajod. Tudod, én nagyon sajnálom. Nem akarlak bántani, és ha megtettem, akkor ne haragudj azért. Akkor, amikor az történt velem, nem voltam teljesen magamnál. – magyarázom neki, és lehajtom a fejem.
|
| Andro | 2013. 11. 10. 14:04:00 | #28170 |
Karakter: Kurt Wagner/Árnyék
Megjegyzés: (Hannámnak)
- Nincs baj. Vagyis csak annyi zavar, hogy a szobatársam lemondta a szobát. Nem akar a szobatársam lenni, mert korcsnak tart – mondja Hanna, és lehajtja a fejét. Én csak hallgatok egy percig, míg nem tudom eldönteni, mit is válaszoljak. Ez egy zárt világ, és néhány diák nagyon tartózkodó. Főleg azok, akik még saját magukkal sincsenek tisztában.
- Hanna! Ezt te sem gondolhatod komolyan! – emelem fel egy ujjammal a fejét az állánál fogva, hogy a szemébe nézhessek. Nem néz el, de a tekintete tele van fájdalommal.
- Akkor mért nem akar a szobatársam lenni? – kérdi tőlem. Most erre mégis mit mondjak?
- Nem tudom, talán azért, mert nem ismernek. Tudod ez egy elég zárt közösség és nehéz bekerülni ide. Mások sokkal nehezebben nyitnak. Több idő kell nekik, hagyd, hogy megszokjanak téged. Főleg a diákok részéről – válaszolom végül. Engem is nehezen fogadtak el a diákok, mert nagyon más vagyok. Ehhez idő kell.
- Szóval hagyjam rájuk. Nem tudom mit fognak szólni, mert Farkashoz, Ciklonhoz és Küklopszhoz be kell járnom az órákra – von vállat.
- Legalább megismered a többieket is – mosolygok rá. – De most menj aludni. Hosszú nap volt ez a mai. – Óvatosan nyúlok felé, hogy megsimíthassam a haját. Olyan selymes, ő pedig nem húzza el a fejét. Bár nem hiszem, hogy megszokott már engem, de szemmel láthatóan nagyon igyekszik.
- Oké. Köszönöm a mai napot! – mondja, és megölel, amin ledöbbenek. – Jó éjszakát!
Kisiet a szobából, én meg még percekig kábultan állok. Ennek a lánynak a hangulata gyorsabban változik, mint az időjárás. Vagy pedig történt valami, amit mindenképpen titkolni akar. Az ösztöneim nem súgnak túl sok jót, és tudom, hogy valakivel beszélt ma délután. Nem kellett elmondani, láttam rajta, de vagyok olyan okos, hogy ne faggassam. Csak tegnap került ide, és idő kell míg beilleszkedik.
Végül ráveszem magam, hogy aludni térjek, de sokáig tart, míg álom jön a szememre. Ráadásul másnap is kemény napom lesz. Edzés, vigyázni arra, hogy a diákok ne törjenek össze semmit és persze a megbeszélés, hogy mit tegyünk, ha Magnetonak ne adj isten kedve támadna megtámadni az embereket. Végül mégis sikerül elaludnom.
~*~
A reggelem egész jól indul, egy korai zuhannyal, reggelivel, korai csapatedzéssel, amiről igazából csak Logan hiányzik. Scott elmondása szerint Logan Hannával edz, amit nem tudom, hogy jó ötletnek tartok-e, de a véleményemet inkább megtartom magamnak. Sajnos, Jean így is belelát a fejembe.
- Túlságosan aggódsz érte, Árnyék – mondja mosolyogva, mikor végre végzünk a reggeli, három órás edzéssel. Mindannyian kifáradtunk. – Ne félj, Farkas nem fogja megölni.
- Hacsak be nem durvul, mint szokott – jegyzi meg Logan, mire bólintok egyet. – Farkas néha nem igazán veszi észre, hogy mekkora ereje van.
- Azért Hannát sem kell félteni – mondja Bobby. – Tegnap sikerült megfagyasztania.
- Az a te hibád – mosolyodom el. – Rosszkor voltál rossz helyen. Hanna képes lemásolni mások képességeit.
- De valami más is aggaszt vele kapcsolatban, igaz? – kérdi Jean, mire bólintok.
- Hanna tegnap este azt mondta, hogy a többiek kiközösítik, és a lány, akivel egy szobában let volna, lemondta a dolgot – mondom, mire mindannyian elgondolkodva néznek rám. – Talán csak Hanna reagálta túl, de azt tanácsoltam neki, hogy legyen türelmesebb, amíg a többiek megszokják.
- Hát, mi talán bevehetnénk a csapatba – vágja rá Vadóc. – Tudod, vele egykorúak vagyunk, és én, meg Bobby és Kitty nagyon jól elvagyunk együtt. Talán Hanna velünk jobban érezné magát.
Ebben én is egyetértek, de azt tanácsolom, hogy adjanak időt Hannának, míg ő maga dönt, bár a lehetőséget felajánlhatják neki. Szétoszlunk, mindenki megy a saját útján. Én úgy döntök, lezuhanyozom, majd megnézem Hannát, de ekkor megpillantom az egyik diákot, aki gőzerővel rohan felém.
- Mr. Wagner, jöjjön gyorsan! – hadarja a srác. Új fiú, alig két hete jött ide, és még nem tudtam megjegyezni a nevét.
- Mi a baj? – kérdem ijedten.
- Az új lány… valami… valami történt vele – mondja gyorsan, mire választ sem várva rohanni kezdek.
A kertbe sietek, valami azt súgja, ott történt valami, és út közben gondolatban riadóztatom Jeant, aki megígéri, azonnal jön. Hanna az udvaron van, a fűben fekszik, miközben Logan próbálja magához téríteni. Durván ellököm onnan, hallom, hogy morranva mond valamit, de elég ráemelnem a tekintetem, hogy ne szólaljon meg még egyszer. Hanna nincs magánál, így megfogom a kezét, van pulzusa, tehát él.
- Mi a fenét műveltél vele?! – kérdem dühösen.
- Csak edzettünk, aztán hirtelen elájult. Nem csináltam semmit, ne engem hibáztass, manó! – mondja Logan, de ahogy látom, ő is meg van ijedve.
Hanna végül végre kezd magához térni, és miközben lassan kinyitja a szemeit, én egyre őt figyelem. Fogom a kezét és lassan ülő helyzetbe húzom.
- Jól vagy Hanna? – kérdem aggódva.
- Azt hiszem igen – szólal meg halkan. – Nem tudom mi történt.
- Gyere, beviszlek – mondom mögé guggolva, majd a vállát átfogva a gyengélkedőre teleportálok vele. Telepatikus úton tájékoztatom Jeant, hogy hol vagyunk. – Mire emlékszel? – kérdem.
- Hogy Farkas leönt vízzel, amire én ideges leszek és neki megyek. Kint harcolunk, majd ránézek egy lányra, aki láthatatlanná tud válni, és lemásolom a képességét. Nagyjából ennyire. Ami utána történt, arra már egyáltalán nem emlékszem. Nem tudom mitől, de a fejem az nagyon fáj. Hasogat – meséli, miközben én próbálom összerakosgatni, mi is történt. Tehát tényleg nem Logan a hibás, de akkor mi történt?
- Jean Grey tíz percen belül itt lesz és megvizsgál – mondom sóhajtva. Hála égnek, innen úgy tűnik, nincs komoly baja.
Jean valóban hamar felbukkan, sőt a professzor is vele jön. Engem kiküldenek, amit megértek, bár látom, hogy Hanna szeretné, ha maradnék. De az idegességem csak még jobban felzaklatná az amúgy is megtépázott idegzetű lányt. Megígérem neki, hogy hamarosan visszajövök. Aggódom miatta, és sejtem, hogy valami nagy dologról lehet szó, különben bent maradhattam volna, és a professzor sem jött volna ide a gyengélkedőre ok nélkül.
Idegesen járkálok fel-alá, és az időközben befutó többi csapattag sem szól semmit. Mindannyian aggódnak Hannáért. De ezúttal még senkinek, még Logannek sincs hozzáfűznivalója. Mintha hibásnak érezné magát a történtekért.
- Kezdesz kötődni hozzá – mondja Ororo, mikor már vagy fél órája várakozunk.
- Was? – nézek rá értetlenül.
- Hannára gondoltam – mosolyog halványan Ororo. – Mióta idehoztátok, többet vagy vele, mint bárki mással. Látszik, hogy törődsz vele, és úgy tűnik, a kezdeti idegenkedés ellenére, Hanna is kezd megkedvelni téged.
- Talán – sóhajtom, és megállok, a hátamat a falnak vetve. – Nem mennétek el? Szeretnék egyedül maradni.
Magamra hagynak, talán megértik, hogy most szükségem van rá. Ez a dolog engem is felzaklatott, és bár a többiek nem mondanak semmit, szerintem őket is érdekli, hogy mi ez a nagy titkolózás Hanna körül. De majd a professzor elmondja, ha itt az ideje. De amit Ororo mondott, az igaz. Törődöm Hannával. Jamien óta ő az első lány, aki iránt igazi törődést érzek. De nem olyasfajta érzéseket, mint a mostoha húgom iránt. Igazából, nem is tudom, hiszen semmit sem tudok Hannáról, nem ismerem a kedvenc ételeit, a múltját, semmit. Még azt sem tudom, mi a kedvenc filmje. Mégis, van valami, ami hozzá köt, ami miatt vigyázni akarok rá, óvni és védeni akarom mindentől, ami rossz és veszélyes.
Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy csak akkor ocsúdok fel, amikor valaki finoman megérinti a karomat. Ijedtemben hátraugrom, és beverem a hátam a falba, amitől feljajdulok. Halk kuncogásra figyelek fel, és mikor lenézek, Hanna arcát látom magam előtt.
- Jól vagy? – kérdem döbbenten, és megragadom a vállát. – Minden rendben?
- Minden – bólint. – De nem tudtam, hogy a kék manók ilyen ijedősek. Szólongattalak, de annyira el voltál merülve a gondolataidban, hogy nem hallottál.
- Sajnálom, én csak… - megrázom a fejem. – Miről beszéltetek a professzorral és Jeannel?
- Sok mindenről – legyint. – De most együnk valamit. A professzor szerint pár napig kímélnem kell magam. Azt mondja, hogy kimerültem, mert túl sok erőt használtam el, szóval pár napig nyugtom lesz. Bár annak nem örülök, hogy kiküldött téged.
Bólintok, és úgy teszek, mintha el is hinném a dolgot, pedig én is tudom, hogy Hanna kamuzik. A professzor valószínűleg olyasmiről beszélt neki, amiről nem beszélhet nekem. Vagy a professzor nem mondott neki semmit, és ő hazudott Hannának. Akárhogy is, valami nem kóser, és nem kell telepatának lennem ahhoz, hogy ezt tudjam.
~*~
A pár napból végül egy hét pihenés lesz. Én is sikeresen lezárom az évet azokkal, akiknek lemaradásuk volt németből. Az év véget ér, jöhet a nyári bulizások időszaka. Sokan hazamennek, de azok, akiknek nincs hová menniük, az Intézetben maradnak. Vadócék próbálnak közelebb kerülni Hannához, de azt hiszem, ő inkább engem választ társaságnak. Nem mintha bánnám, mert van ideje bőven, de úgy érzem, valami aggasztja.
- Mi a baj? – kérdem utolsó nap, miután mindenkit elengedtem az óra után. Végre én is lazíthatok majd egy kicsit. Hanna az egyik pad tetején ül, mialatt én a könyveimet pakolom össze.
- Zavar téged, hogy veled lógok? – kérdi kíváncsian, mire megállok a pakolásban. – Csak mert… tudod… mindig azt mondod, hogy barátkozzam velem egykorúakkal.
- Nem zavarsz – rázom a fejem. – Szívesen vagyok veled, de én nem éppen a te korosztályod vagyok. Mindazonáltal, a jelenléted nagyon is jólesik. Én csak nem szeretném, ha egyedül rám támaszkodnál itt.
- Tudom – mosolyog rám édesen. – De te vagy az egyetlen, aki tényleg megért engem.
- Ennek ellenére semmit sem tudok rólad – válaszolom, miközben az utolsó holmimat is a táskámba pakolom, és elindulok az ajtó felé. – Nem mesélsz magadról, pedig ha a barátodnak tartasz, pár dolgot azért elárulhatnál magadról, nem gondolod?
- Mégis, mire vagy kíváncsi? – kuncog Hanna. Élvezettel hallgatom a nevetését, jó, hogy ilyen jókedvű, bár tudom, hogy titkol valamit.
- Bármire, amit hajlandó vagy velem megosztani – válaszolom. – Cserébe te is kérdezhetsz rólam.
Bólint, majd együtt indulunk a szobám felé. Az ilyesfajta tanár-diák viszony nem lehet éppen megszokott, de itt a tanárok sokkal közvetlenebbek a diákokkal. Már éppen a lépcső felénél járunk, ami a felsőbb szintekre vezet, amikor Jeant pillantom meg lefelé jönni.
- Hanna, hát itt vagy – mondja Jean, én pedig úgy érzem, valami baj van. – A professzor kéret téged.
- Mi a baj? – kérdi gyanakodva Hanna.
- Valaki látni akar téged – válaszolja Jean.
Hanna rám néz, mire bátorítóan bólintok, mire elindul lefelé. Csak nem tudom, miért van nekem ettől olyan rossz előérzetem. Jean hosszasan néz rám, majd a fejét rázza. Sóhajtok egyet, mert van egy olyan érzésem, hogy Hanna nagyon hamar el fog menni innen.
|
| Nanami Hyuugachi | 2013. 10. 27. 00:42:54 | #27904 |
Karakter: Hanna Elizabeth Jo Bonneville/Másoló (kitalált karakter)
Megjegyzés: Árnyékomnak
- Pedig most az arcomat sem látod, nem igaz? – kérdi, kicsit talán csalódottan, de csak távolabb ül le mellém. – Hallottam, mi történt. Logan elmondta.
- Ő egy szemét dög! – fakadok ki magamból. – Hogy mondhatta azt, hogy húzzak haza, ha nem vagyok képes elfogadni magam?! Ennek az embernek nincsenek érzései! – könnyes a szemem, ismét az emlék miatt, de most már nem sírok.
- Logan nem akart neked rosszat. De nagyon meggondolatlan és sokszor nagyon nyersen fogalmaz. Neki is kemény élete volt, nem tudja, hogyan kell bánni az emberekkel. Adj neki időt, nem rossz ember ő, csak… nehéz eset. Előbb jár a szája, minthogy gondolkodik, de ha valaki bajba kerül, azonnal a segítségére siet. – halkan beszél, ami most jól esik.
- Ilyen jól ismered? – szipogok egy kicsit.
- Annyira nem. Csak pár hónapja vagyok itt, mióta a professzor megengedte, hogy itt maradjak. Nekem sem volt hová mennem. És Hanna – magához húz, és megölelve simogatni kezdi a hátam, és folytatja. –, adj időt magadnak, hogy megszokd ezt az egészet. Ne siess el, és főleg ne haragudj a szüleidre. Az emberek többsége elég nehezen kezeli, ha a családjában mutánsok vannak. Sokszor feljelentik, vagy elűzik őket.
- De az anyám nem mondta meg, hogy az apám az volt. Miért nem?! – dühösen beszélek.
- Talán téged akart megvédeni – suttogja. – Biztos attól felt, hogy téged is bánthatnak. A fiatal mutánsok többsége elszökik otthonról, amikor felfedezik a képességeiket, mert attól tartanak, hogy az emberek a családtagjaikat is bántani fogják. Az emberek kegyetlenek, Hanna, olyasmiért bántanak másokat, amikről az illető nem tehet. Én sem azt választottam, hogy így nézzek ki, ahogy sem te, sem az apád, és egyik mutáns sem választhatta meg, hogy mutáns legyen. Minden attól függ, mihez kezdesz az erőddel, milyen célra használod. Mert ha átokként kezeled, ha csak nyűgnek fogod fel, valóban átok lesz. De lehet ajándék is, ez csak tőled függ, Hanna. Ez a te életed, a te döntésed, mihez kezdesz a képességeiddel.
Nem válaszolok, csak a szavain gondolkozom. Ő sem szól, csak a vállának dőlök, és gondolkozom. Most jót tesz nekem ez a csend. Egyre többet jelent nekem ez a különleges lény. Kezd fontos lenni nekem, túlzottan is.
- Árnyék – szólok váratlanul –, te… ismerted a szüleidet?
- Nem… Nem tudom, hogy élnek-e, vagy meghaltak. Magamra hagytak, mikor megszülettem, de nem tudom, hogy miért.
- Értem – bólintok – Éhes vagyok. Mikor adnak itt enni?
- Vacsoraidő van. Gyere velem. És hívj Kurtnak, ez a nevem. Kurt Wagner. Árnyék csak edzésen és küldetésen vagyok.
- Oké. – mosolygok rá.
Felállunk, majd beszélgetve megyünk vissza az intézetig. Már mindenki vacsorázni készül. Vannak páran, akik a nappaliban, van, aki a konyhában, egyszóval az egész házban kajálnak. Mi lemegyünk az étkezőbe, de útközben bemutat pár embernek. Aranyosak, bár az egyik srác szemén látom, hogy megvetéssel pillant rám.
- Ó, holnap reggel fél kilenckor vár az iskola. – mondja, miközben leérünk az étkezőbe. Még hogy nyáron iskolába járjak? Na, azt már nem! – Sajnálom, a professzor nem hagyná, hogy lógj. Szerintem menj be hozzá vacsora után, és beszéljétek meg a dolgot. Én ezt tanácsolom.
- Rendben van – bólintok. – Te is tanár vagy?
- Igen, németet tanítok – válasz közben leveszi a kapucnit. Pár másodpercig csak bámulom őt, amiről nem tehetek. Szokatlan a külseje. Inkább lesütöm a szemem. – Ne erőltesd, csak már kezdett melegem lenni.
- Semmi… semmi baj. Majd megszokom, csak idő kérdése. – mondom zavartan.
Megcsóválja a fejét, majd szed magának vacsorát. Követem a példáját, majd követem őt egy asztalhoz. Vacsora közben jót beszélgetünk, nagyon élvezem az ő társaságát. A mutánsok közül is, ő ért meg a legjobban, úgy érzem, hogy mellette bármit kimondhatok, nem kell magyarázkodnom, mert hasonlóan vélekedik a dolgokról.
Vacsora után én felmegyek X-professzorhoz, hogy beszéljek vele. Kopogok az ajtón, és bemegyek. Nem különösebben várom meg, míg engedélyt ad rá. A fejemet elzárom előle, hogy véletlenül se tudjon a fejembe olvasni.
- Jó estét professzor. Szeretném önnel megbeszélni az iskola témát. Én most fejeztem be a 11. osztályt a gimnáziumban. Ősszel pedig szeretném folytatni az iskolát.
- Értem. Ezért kell itt is iskolába járnod. – csak az ablakon néz ki, amikor hozzám beszél.
- Félre ért engem. Nem szándékozom itt maradni, csak addig, amíg meg tanulom használni az erőmet. Utána visszamegyek az édesanyámhoz. Folytatom a félbeszakadt életemet.
- Rendben. Akkor kötelező vagy bejárni Farkas, Ciklon és Küklopsz óráira. Ciklon az elméleti részt tanítja, Farkas a gyakorlatit, Küklopsz pedig a szimulátor segítségével tanít.
- Ha ezekre bejárok, a többire nem kell? – kérdezem furcsán. A professzor nem arról híres, hogy nekem ad igazat.
- Igen. Tessék, itt egy órarend. – mondja kellemes hangján, majd rám mosolyog.
- Köszönöm. – érzem, hogy megpróbál a fejembe belépni, de nem hagyom. – Tanultam annyit magától, hogy ne hagyjam a fejemben olvasni. – indulok el kifelé.
- Őszintén válaszolj a következő kérdésemre Hanna. Találkoztál ma Magnetoval? – kicsit meghökkent a kérdés, de a pillanat tizedrésze alatt rendezem az arcomat.
- Nem. De ha találkoztam volna, akkor sem tartozna magára. – fordulok vissza a prof felé.
- Ő csak az erődet akarja! Meg akarja szerezni azt és saját céljaira fordítani! Hidd el, én ismerem és semmi jó nem vár rád, ha vele szövetkezel. Csak téged akarlak megóvni a csalódástól. Ne szövetkezz vele! – mondja és visszafordul az ablak felé.
- Ahogy óhajtja… főnök. – mondom kissé gúnyosan, majd kimegyek.
Visszamegyek a szobába, és a pizsimet fogva a fürdőbe megyek. Lefürdök. A mai nap után jól esik ez a víz, így hosszú percekig csak állok a víz alatt. Majd kiszállok és alaposan megtörölközöm. Felveszem a pizsimet, ami egy rövidnadrág és egy trikó. Bemegyek a szobámba és előveszem a gépem. Kicsit netezek, és közben rákeresek apámra is. Többet tudok meg a kelleténél, és ez dühít. Főleg miután a szobatársam visszamondta, és nem akar velem egy szobában lenni. A hajam még kissé vizes, de nem különösebben zavar. Lecsukom a gépet, és kimegyek a szobámból. Halkan megkeresem Kurt szobáját, majd kopogok.
- Ki az? – szól ki.
- Én vagyok az. Hanna. Beszélhetnénk? – kérdezem halkan.
- Gyere be! – halkan benyitok, majd becsukom magam mögött az ajtót. – Mi a baj? – kérdi aggódva.
- Nincs baj. Vagyis csak annyi zavar, hogy a szobatársam lemondta a szobát. Nem akar a szobatársam lenni, mert korcsnak tart. – hajtom le a fejem.
- Hanna! Ezt te sem gondolhatod komolyan! – emeli fel a fejemet és a szemembe néz.
- Akkor mért nem akar a szobatársam lenni? – kérdezem őt ismét.
- Nem tudom, talán azért, mert nem ismernek. Tudod ez egy elég zárt közösség és nehéz bekerülni ide. Mások sokkal nehezebben nyitnak. Több idő kell nekik, hagyd, hogy megszokjanak téged. Főleg a diákok részéről. – mondja kedvesen.
- Szóval hagyjam rájuk. Nem tudom mit fognak szólni, mert Farkashoz, Ciklonhoz és Küklopszhoz be kell járnom az órákra. – vonok vállat.
- Legalább megismered a többieket is. – mondja mosolyogva. – De most menj aludni. Hosszú nap volt ez a mai. – óvatosan a fejemhez nyúl és végig simítja a hajamat.
- Oké. Köszönöm a mai napot. – megölelem. – Jó éjszakát.
Elköszönök tőle és visszasietek a szobámba. Elfekszem és megpróbálok aludni, bár nem nagyon sikerül. Bár nehézkesen, de sikerül. Viszonylag nyugodtan alszom, és álmom sincs. Tényleg hosszú volt a napom, mert nagyon mélyen alszom. Reggel valami furcsa motoszkálásra ébredek fel, de nem nyitom ki a szemem, csak elfordulok az ágyba. Egy kis csobogás, és hirtelen nagyon hideg és nedves lesz minden. Felpattanok az ágyból, és már tiszta éber vagyok. A pillanat tizedrésze alatt kijózanodtam. Farkas áll velem szemben.
- Jó reggelt Csipkerózsika. Lekésted az órámat egy, az egyben. Gondoltam egyet és eljöttem felébreszteni téged, ha már magadtól nem sikerült. – dobja le a vödröt a földre.
- Ezt rosszul tetted! – reagálok dühösen.
Megforgatom a nyakam és neki rohanva kidobom az ablakon. Jó messzire repül. Lecsörtetek az emeletről, ki az udvarra és ismét neki rontok. Ütni kezdem, és dobálni. Rá pillantok az egyik mutánsra, és rögtön tudom, hogy mi a képessége. Láthatatlanná tud válni, amit én ki is használok. Lemásolom a képességét és így támadom meg Farkast. Nem lát, azáltal nem tud ellenem védekezni, mivel a többi, eddig lemásolt képességet is használom ellene. Jó pár percig állok rajta bosszút, míg a végén 3 éles pengét érzek átszúródni a hasamon. Ismét láthatóvá válok, és Farkas szemébe nézek. Ledöbbenek, és lesokkolva nem tudom lemásolni a gyógyító képességét. Ledob a földre, ami még jobban fáj most, mint amúgy fájna. Több hangos levegő vételt is hallok, majd valaki odarohan hozzánk. Megragadja Farkas kezét és a homlokomra teszi a kezét. Hatalmas fájdalmat érzek, de aztán minden elmúlik. Csak a kellemes lebegés van, egy sötét helyen. A szemem nyitva van, de nem vagyok teljesen magamnál, sőt sokkal inkább vagyok egy bizonyos transzban, mintsem hogy a valóságban legyek.
- Végre láthatlak. – hallok meg egy női hangot. Nagyon ismerős, így a hang irányába fordulok, de teljesen ledöbbenek, ahogy megpillantom a hang forrását.
- Te ki vagy? És mért nézel ki úgy, mint én? – kérdezem totálisan ledöbbenve. Ez a csaj úgy néz ki, mint én.
- Majd ha eljön az ideje, mindent megtudsz. – teszi karba a kezét. – Még nem állsz készen az igazi erődre. – mondja és csettint egyet.
Visszatérek a valóságba és egyből Kurt aggódó tekintetét pillantom meg. Sárga szemeit az enyémbe fúrja, és úgy néz, mintha teljesen belém látna. Óvatosan felültet, mindvégig fogja a kezem.
- Jól vagy Hanna? – kérdezi aggódva.
- Azt hiszem igen. – szólalok meg halkan. – Nem tudom mi történt. – suttogom.
- Gyere, beviszlek. – mögém guggol, és szabad kezével megfogja a vállam, majd a gyengélkedőre teleportál velem. – Mire emlékszel? – kérdezi aggódva.
- Hogy Farkas leönt vízzel, amire én ideges leszek és neki megyek. Kint harcolunk, majd ránézek egy lányra, aki láthatatlanná tud válni, és lemásolom a képességét. Nagyjából ennyire. Ami utána történt, arra már egyáltalán nem emlékszem. Nem tudom mitől, de a fejem az nagyon fáj. Hasogat. – nem mondom el neki, hogy egy szürke térben voltam, és beszéltem valaki olyannal, aki úgy néz ki, mint én.
- Jean Grey 10 percen belül itt lesz és megvizsgál. – vesz nagy levegőt.
|
| Andro | 2013. 10. 22. 14:49:22 | #27812 |
Karakter: Kurt Wagner/Árnyék
Megjegyzés: (Hannámnak)
- Gyere csak be! – szól ki, mire kinyitom az ajtót, és belépek. Hanna nekem háttal ül. Nyilvánvaló, hogy nem akar rám nézni, mert fél tőlem. Nem is csodálom, de azért kicsit rosszul esik, még ha nem is teszem szóvá. – Ne haragudj, hogy nem fordulok feléd, de nagyon szokatlan a külsőd a számomra.
- Semmi baj. Már igazán megszoktam, hogy elítélnek a külsőm miatt – mondom vállat vonva.
- Nem ítéllek el, csak nekem ez még nagyon furcsa! Egy kis idő kell, hogy felfogjam az eseményeket.
- Megértem. És nem is akarlak siettetni semmiben! Csak érdekel, hogy jól vagy-e? – érdeklődöm kíváncsian.
- Igen, jól vagyok. Legalábbis azt hiszem. Amikor felébredtem, a professzor olvasott a fejembe, hogy válaszoljon pár kérdésemre. De csak még több kérdést vetett fel bennem. – Lehajtja a fejét. Igen, tudom, milyen amikor az ember fejében turkálnak. Jean is ezt tette velem egyszer, hogy megtudja Stryker rejtekhelyét.
- Ne légy szomorú és csalódott sem. Sok mutánsnak nincs családja. Ezért vigyázunk egymásra mi és ezért védjük egymást – sétálok oda hozzá, és teszem a vállára a kezem. Nem húzódik el, aminek örülök.
- Nem az a gond, hogy anyám kitagadott volna, mert én jöttem el otthonról. Nem mondta el, hogy mi vagyok valójában. Ő tudta, hogy az apám egy mutáns volt, és én is az vagyok, ráadásul egy második generációs, de nem szólt volna róla. Ez bánt csak igazán.
- Mein Freund, kérlek, csukd be a szemed. – Azt teszi, amit mondok.
Óvatosan magam felé fordítom, és megölelem. Alig a vállamig ér fel így állva, pedig én sem vagyok egy égimeszelő. Érzem, hogy visszaölel, és ez is mutatja, hogy nem gyűlöl. Az arcát a bundámba fúrja, ami elég fura érzés, de jólesik. Azt hiszem, utoljára Jameine csinált ilyesmit, de az régen volt. Mintha egy egész élettel ezelőtt történt volna, hogy nem kellett bújkálnom az emberek elől.
- Nagyon kedves vagy Árnyék – suttogja Hanna, és mikor elhúzódik látom, hogy kissé elpirul. Én magam is furan érzem magam, de a bundám miatt nem látni rajtam a változást. – Köszönöm. Már sokkal jobban érzem magam. De sajnos mennem kell. A professzor mondta, hogy ha jobban érzem magam, akkor keressem meg Farkast és menjek le vele edzeni. Az jót fog tenni.
- Rendben, de légy óvatos – intem. Logan néha nagyon bele tudja lovalni magát egy edzésbe, és Hanna még nem elég tapasztalt.
- Az leszek, ne aggódj – mosolyodik el, de nem nyitja ki a szemét.
Úgy döntök, nkeem is ideje mennem, így elteleportálok a szobámba. Még van egy kis időm a délutáni órám előtt, hogy lelket öntsek magamba. De vajon helyesen cselekszem, hogy ennyire törődöm vele? Csak remélhetem, hogy semmi helytelent nem teszek, és az Úr nem haragszik meg rám. Nem akarom megharagítani, vagy megfélemlíteni Hannát. De szeretném, ha barátok lennénk.
~*~
A délután egészen jól alakul. Németet tanítok, bár nem sok diák van, aki tanulni akarja ezt a nyelvet, a professzor mégis azt mondta, hogy próbálkozzam. Jelenleg is csak tíz tanítványom van a különböző korcsoportokból, de sikerült találni egy olyan időpontot, amikor mindenki szabad. Ők legalább nem félnek tőlem, bár a fiatalabbak először kissé idegenkedtek tőlem.
– Jól van, mára ennyi – mondom az óra végén. – Pénteken folytatjuk, addigra nézzétek át az eddigieket, mert dolgozatot íratok.
– Na, ne már! – sóhajt fel Bobby. – Nem lesz időm felkészülni az edzések miatt.
– Erre akkor kellett volna gondolnod, mielőtt beléptél volna az X-men csapatba – figyelmeztetem vigyorogva. – Te akartál németet tanulni, hát kapd össze magad, vagy év végén kénytelen leszek téged megbuktatni.
Látom, hogy Kitty és Vadóc összenevetnek, mialatt Bobby elsápadva néz rám. Szegény srác, néha tudom sajnálni, de Bobbynak így is túl nagy a szája. Néha azon gondolkodom, talán plussz házi feladatot kéne adnom neki, de nem akarom túlterhelni.
Óra után én magam is edzeni megyek. Rám fér már egy kis mozgás, mert kezdek ellustulni. Hála égnek, Scott hajlandó velem edzeni. Ő olyan számomra, mint egy testvér. Mint amilyen… Stefan is volt annak idején. Egy amolyan lazább küldetést hajtunk végre, ami abból áll, hogy különböző tárgyakat és lézerágyúkat kell kerülgetnünk és elpusztítanunk. Mivel ez mindössze hologram, nem teszünk kárt semmiben.
– Egyre jobb vagy, Árnyék – mondja elismerően Scott, miután sikeresen hatástalanítok egy lézerágyút. – Már értem, hogy a professzor miért engedett a csapatba.
– Én megtiszteltetésnek érzem ezt, Küklopsz – mondom egy ugrás közben. Ilyenkor mindig a fedőnevünkön szólítjuk egymást. – Hálával tartozom Xavier professzornak, amiért engedte, hogy itt maradjak, és bevett a csapatba.
– Nos, legalább nem kell többé bújkálnod, legalábbis előlünk nem – kacag a szemüveges férfi.
Ketten jó csapatot alkotunk, bár ami azt illeti, Ororo társaságát is élvezem. Vele valahogy különleges a kapcsolatom. Nem vagyok bele szerelmes, inkább csak… Ő volt az első, aki kedves volt velem, mikor találkoztam az X-ekkel.
Edzés után lezuhanyozom. Nemsokára vacsoraidő, de Hanna még sehol. Mikor megkérdem Logant, ő azt mondja, már elengedte, és a lány nagyon szépen teljesített. Bár bevallja, hogy kissé érzékeny, mert túl hamar felkapja a vizet és elrohant.
– Megint olyasmit mondtál, amit nem kellett volna? – kérdem felvont szemöldökkel. Semmi bajom Logannel, de néha nagyon nyersen fejezi ki magát, amivel akaratlanul is megbánt másokat. Nem rossz ember, de nem tud bánni másokkal, és csak Vadóccal elnézőbb. Talán mert olyan neki, mintha a lánya lenne.
– Hé, ha a kislány nem tudja elfogadni, hogy mutáns, akkor nem tartozik ide – mondja a férfi, mire felsóhajtok.
Logan nyers, én viszont valami furcsát érzek. Nem tudom, mi lehet az, de jobbnak érzem megkeresni Hannát. Nem szeretném, ha bajba kerülne amiatt, mert Farkas megbántotta.
Az érzékeim a közeli erdő felé csalogatnak, amely a birtok határain belül terül el. A diákok közül még sokan vannak kin, kiélvezve az utolsó fél órát is a játékra. Odaintenek nekem, köszönnek, én visszaköszönök, majd folytatom az utam az erdő felé. Meg is találom Hannát egy fa tövében ülve. Egyedül van, de biztos vagyok benne, hogy volt itt vele valaki. Valahogy érzem, de nem tudom, meg kellene-e kérdeznem erről Hannát.
– Hanna jól vagy? – kérdem bizonytalanul, miközben a kabátom kapucniját fejemre húzom. Nem akarom, hogy látnia kelljen, ha idefordul. – Valami furcsát éreztem, és utánad jöttem.
– Jól vagyok. Köszönöm, hogy aggódsz értem – mondja, majd ahogy felém fordul, megremeg egy kicsit. – Ne haragudj, hogy megijedtem tőled, de még mindig szokatlan a külsőd a számomra.
– Pedig most az arcomat sem látod, nem igaz? – kérdem, és leülök mellé. Nem közvetlenül mellé, hanem kicsit távolabb. – Hallottam, mi történt. Logan elmondta.
– Ő egy szemét dög! – fakad ki Hanna, mire meglepődöm. Na, ilyet se mondott még senki Farkasra. – Hogy mondhatta azt, hogy húzzak haza, ha nem vagyok képes elfogadni magam?! Ennek az embernek nincsenek érzései!
A szemei könnyesek, én pedig tanácstalanul ülök. A síró lányokkal sosem tudtam mit kezdeni. Végül óvatosan Hanna vállára teszem a kezem. Tudom, hogy Farkas nem akart rosszat, de néha tényleg nyersen fogalmaz.
- Logan nem akart neked rosszat – mondom halkan. – De nagyon meggondolatlan és sokszor nagyon nyersen fogalmaz. Neki is kemény élete volt, nem tudja, hogyan kell bánni az emberekkel. Adj neki időt, nem rossz ember ő, csak… nehéz eset. Előbb jár a szája, minthogy gondolkodik, de ha valaki bajbakerül, azonnal a segítségére siet.
– Ilyen jól ismered? – kérdi szipogva Hanna.
– Annyira nem – mondom. – Csak pár hónapja vagyok itt, mióta a professzor megengedte, hogy itt maradjak. Nekem sem volt hová mennem. És Hanna – folytatom óvatosan, miközben magamhoz húzom, és simogatni kezdem a hátát -, adj időt magadnak, hogy megszokd ezt az egészet. Ne siess el semmit, és főleg ne haragudj a szüleidre. Az emberek többsége elég nehezen kezeli, ha a családjában mutánsok vannak. Sokszor feljelentik, vagy elűzik őket.
– De az anyám nem mondta meg, hogy az apám az volt – mondja halkan Hanna. – Miért nem?! – Érzem a hangjában a dühöt.
– Talán téged akart megvédeni – suttogom elgondolkodva. – Biztos attól felt, hogy téged is bánthatnak. A fiatal mutánsok többsége elszökik otthonról, amikor felfedezik a képességeiket, mert attól tartanak, hogy az emberek a családtagjaikat is bántani fogják. Az emberek kegyetlenek, Hanna, olyasmiért bántanak másokat, amikről az illető nem tehet. Én sem azt választottam, hogy így nézzek ki, ahogy sem te, sem az apád, és egyik mutáns sem választhatta meg, hogy mutáns legyen. Minden attól függ, mihez kezdesz az erőddel, milyen célra használod. Mert ha átokként kezeled, ha csak nyűgnek fogod fel, valóban átok lesz. De lehet ajándék is, ez csak tőled függ, Hanna. Ez a te életed, a te döntésed, mihez kezdesz a képességeiddel.
Hanna nem válaszol, ahogy én is elhallgatom. Elgondolkodva nézem őt. Ő ismeri a szüleit, míg nekem ez a lehetőség nem adatott meg. Sokszor elgondolkodom, kik lehettek a szüleim, hogy nézhettek ki, és miért dobtak el maguktól. Bár az utóbbi kérdésre a külsőm elég jó válasz.
– Árnyék – szólal meg hirtelen Hanna -, te… ismerted a szüleidet?
– Nem – adom meg a választ. – Nem tudom, hogy élnek-e, vagy meghaltak. Magamra hagytak, mikor megszülettem, de nem tudom, hogy miért.
– Értem – bólint Hanna. – Éhes vagyok. Mikor adnak itt enni?
– Vacsoraidő van – kuncogok. – Gyere velem. És hívj Kurtnak, ez a nevem. Kurt Wagner. Árnyék csak edzésen és küldetésen vagyok.
– Oké – mosolyog rám Hanna.
Felállunk, és elkísérem az intézetig. Odabenn már lassan mindenki vacsorázni fog. Ki az étkezőben, ki a nappaliban, ahol helyet talál magának. Hannát bemutatom pár diáknak, köztük Bobbynak, Vadócnak és Kittynek. Ők hárman már az X-men csapatának tagjai. És persze ott van van Piotr, vagyis Kolosszus is, a mi hivatásos testőrünk.
– Ó, holnap reggel fél kilenckor vár az iskola – jegyzem meg, miközben az étkezőbe érünk. Látom, hogy Hanna elfintorodik. – Sajnálom, a professzor nem hagyná, hogy lógj. Szerintem menj be hozzá vacsora után, és beszéljétek meg a dolgot. Én ezt tanácsolom.
– Rendben van – bólint Hanna. – Te is tanár vagy?
– Igen, németet tanítok – válaszolom, és leveszem a kapucnit. Hanna nem fordul el, de pár másodperccel később lesüti a szemét. – Ne erőltesd, csak már kezdett melegem lenni – mentegetőzöm.
– Semmi… semmi baj – mondja zavartan Hanna. – Majd megszokom, csak idő kérdése.
A fejem csóválom, és szedek magamnak enni. Hiába, éhes vagyok. Edzés, tanítás, Hanna keresése, egy jó kis beszélgetés, én pedig nem is ettem még ma semmit. Persze, az nem kerüli el a figyelmem, hogy a diákok mind megbámulják Hannát. Főleg a fiúk, és néhányat fejbe is kell kólintanom, hogy ne bámulják ennyire.
~*~
Mire vége a napnak, már csak alvásra vágyom. Éppen arra készülök, hogy lefeküdjek, amikor valaki kopog az ajtómon.
– Ki az? – kérdem.
– Én vagyok az. Hanna – hallom meg Hanna hangját. – Beszélhetnénk?
– Gyere be! – mondom, és felkapok egy köntöst. Mégsem fogadhatom egy szál boxerben. Hanna kinyitja az ajtót, és belép. – Mi a baj? – kérdem aggódva.
|
|
