Este boldogan ténferegtem a lakásban, a tanulni valómra sem tudtam koncentrálni, pedig lett volna mit. Nagy nehezen végül megtanultam amit akartam, mivel késõ is volt és egyre sûrûbben ásítgattam, nem érdekelt semmi, inkább lefeküdtem aludni.

Másnap igyekeztem elrejteni a jó kedvemet, mert mindenki furán nézett rám. Kilenc környékén kaptam egy üzenetet Andertõl. 

- Szia, hogy tetszett a tegnap? Ha gondolod, ma mehetnénk a város egy másik részébe is. – Hova?
- Szia. Jól éreztem magam, és benne vagyok. De attól még ugyanott találkoznánk, ugye?-  Könnyen eltévedek, nincs kedvem bóklászni egyedül.
- Mi lenne, ha a könyvesbolthoz mennénk? – Ez nincs is messze.

- Jó ötlet. Egyébként szereted a könyveket?
- Ami nem tankönyv… Egyébként igen, bár nem olvasok olyan sokat. Te? – Elmosolyodom.
- Szeretek olvasni, igazából mindenfélét, ezelõtt romantikusat olvastam. – Amiktõl sokszor hatalmasat dobban a szívem.
- Ha gondolod, egyszer oda is benézhetnénk. Mármint a könyvesboltba – Örülök, hogy találkoztam vele, mert kezdek beleszeretni.
- Benne vagyok! Viszont ne haragudj, csöngettek és hamarosan megérkezik a tanár, úgyogy megyek. – Írom le neki gyorsan.
- Persze, nehogy telefonozáson kapjon. Szia!

A tanár rá egy percre be is lépett és közölte, hogy dolgozat, amire csak sóhajtani tudtam, szokásomhoz hívem megkaptam a kérdéseket kinyomtatva. Ilyenkor elolvasom a kérdést, felírom a kérdés számát és vadul írni kezdek, a dolgozat egész órás, ezért a legvégére azt sem tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány.

Szünetekben Anderen ját az eszem, hogy ma is találkozom vele és vajon kapni fogok e ismét puszit tõle. Mondjuk félek is ettõl, hiszen még soha senki sem csókolt meg. Õ meg már tuti túl van mindenen, biztos nálam csinosabb barátnõi voltak, vagy lehet, hogy van is neki, csak jól titkolja. Ilyenkor megtudnék bolondulni, hogy nem hallok háttérzajt, ami elvonhatná a figyelmemet. Megrázom a fejemet és próbálok másra gondolni, ami nagyon nem megy, remélem csuklik  ilyenkor.

Az idõ csiga lassússággal vánszorgott, amikor elérte a két órát, izgatottan és sietõs léptekkel sétáltam a könyvesbolthoz. Intettem volna neki, amikor megpillantottam egy másik lánnyal beszélgetni. Úgy éreztem magam mint akin átment egy úthenger és kitépték a szívemet. Amikor megpillantott a lányt sietve elhessegette a és a legvégén megölelték egymást. Amin ki voltam akadva, lekonyult a szám is és lehajtottam a fejemet, igyekeztem tartani magamat, ami nehezen ment. Nyeltem egyet, majd kifújtam a levegõmet és odasétáltam hozzá, õ pedig megölelt, ami jól is esett, de így, hogy most láttam mással ölelkezni, nem volt kedvem hozzá. A füzetet is felmutatta, amibe elõre beleírta az üzenetét.

- Szia. – Köszöntem neki.
- Akkor mehetünk? – kérdezi, mire bólintok.

Igyekeztem megtudakolni, hogy hová visz, mert erre még sosem jártam.
- A város egy kevésbé forgalmas részébe – felelte. – Valahogy jobban szeretem, ha nyugalmasabb egy hely. Te hogy vagy vele? –  Felvonta a szemöldökét is, amitõl kihagyott a szívem egy ütemet.

- Azt én is szeretem, olyan meghitt. – Jó érzés a közelében lenni, mégis áthúzom, majd újragondolva  – És igazából nagy tömegben muszáj kommunikálni az emberekkel. – Ezt is áthúztam, semmi különleges nem jutott az eszembe.
- Akkor azt hiszem egyetértünk – Írta le nekem.

Pár perces séta után megérkeztünk, határozott léptekkel indul el, én meg nem sietek, vadul ír, majd odaadja a füzetet.

- Csak nézz körbe. Nem szép? –  Lelkes, nem rontom el a kedvét.
- De, az – Kényszeredett mosoly elég volt, hogy meggyõzzem.

Mindketten a hónunk alatt fogtuk a füzetet, míg a parkot figyeltem, hirtelen megéreztem az ujjaim az enyémre ráfonódni, összekulcsolt ujjakkal sétáltunk tovább, mint a szerelmes párok.

Nem volt kedvem írni semmit, leginkább csak kérdések fogalmazódtak meg bennem, nem mertem õket feltenni, hiszen nem vagyunk együtt.

Nagyon szép ez a környék, mégsem tudok ennek felhõtlenül örülni, szerintem Ander is megérzett valamit rajtam, csak nem tudja, hogy kérdezzen rá. Már teljesen eltévedtem, annyit kanyarogtunk, egyszer csak levette a pulóverét és leterítette, hogy oda üljek le, ekkor vettem észre, hogy milyen vékony, hiába írtam, hogy vegye vissza, csak megmakacsolta magát, már egy ideje nem fogtuk egymás kezét, amitõl hiányérzetem volt. Nagy nehezen leültem a pulóverére, természetesen a kérdések és a szomorúság egybõl rámtört.

- Nehogy felfázz nekem – Leült mellém. - Mondd csak, történt ma valami? – a füzeten a szöveget elolvastam és tartottam, és a szavakat figyeltem.

Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy arra lettem figyelmes, hogy valaki a fülemhez nyúl és a hajamat hátrasimítja. Oldalra fordítottam a fejemet és Ander aggódó tekintetével találtam szembe magamat. A szívem így is majd megszakadt, nem akartam kimutatni. Inkább bátortalanul a fejemet a vállára hajtottam és akaratom ellenére legördült egy könnycseppem, egyenesen a kezére. Maga felé fordította az arcomat és letörölte a nedvességet arcomról és a a szememet fürkészte, láttam, hogy mozog az ajka,  nyeltem egy nagyot, végül elhúztam a fejemet. Elkezdett vadul írni, addig én megtöröltem a szememet.

-                     Mi baj kincsem? Mondd el. – Sóhajtottam egyet, és írni kezdtem.

-                     A parkban  láttalak, egy lánnyal, akit megöleltél – behunytam a szemem, végül nagy nehezen folytattam az írást. – Úgy éreztem akkor, hogy becsaptál, hogy mást szeretsz és engem csak lódítasz. Meg nekem soha senkim sem volt, így néha azt sem tudom, hogy viselkedjek a közeledben, olyan sok minden jólesni, olyan érzések törnek fel belõlem, amikkel nem tudok mit kezdeni. Te tapasztaltabb vagy, meg biztosan voltak barátnõid, akik ezerszer szebbek voltak nálam. Biztos, hogy az a lány és közted volt valami, máskülönben nem ölelkeztetek volna. – Odaadom neki a füzetet, õ pedig homlokráncolva olvas és a kezével az állát dörzsöli, végül írni kezd.

-   Valóban ismertem azt a lányt, nem jelent semmit számomra, hidd el, most csak te létezel nekem. Mondjuk, ha a közelemben vagy, teljesen elvesztem az eszemet, az már egyszer biztos. Voltak barátnõim, ez nagyon régen történt, nem foglalkozom a múlttal csaj a mostani helyzettel. Bennem is kavarognak az érzelmek, tudom mire vágysz most. – átadja a füzetet, sietve elolvasom, majd kérdõ tekintettel nézek rá.

Megfogja a kezemet és felállít, így a táskámat nekidöntöm a szökõkútnak, odahúz magához és megölel. Nyomban a nyaka köré fonom a karomat és a fejemet beletemetem a vállába és szorosan ölelem, mire õ is szorosan tart. Magam sem tudom meddig állhatunk így, mikor megérzem a hátamon a kezét és simogatni kezd. A szívem így is vadul kalapál, szinte már fájdalmasan. Amikor érzem, hogy végre lecsillapodott kicsit az érzelmi hullámvölgyem, kiemeltem a fejemet és gyönyörû szemébe néztem. Megsimogatta az arcomat és belesimítottam a tenyerébe, amire elmosolyodott. Engem figyel és a hátamat simogatja, amikor én a saját hangomon suttogni kezdek.

-          Jó érzés. – mondom halkan, mert ha hangosan beszélek értelmetlenül hangzik.

-          Nekem is. – Nagyjából sikerül leolvasnom a szájáról a szavakat.

Egyszerûen nem tudok elszakadni gyönyörû szemétõl, ekkor az orrát is megnézem a száját és az állát, látom, hogy nyel egy párat, végül felemeli a fejemet az államnál fogva és lassan közeledik ajkával az enyémhez. Ösztönösen behunytam a szememet, amikor  puha ajka az enyémen volt. Kezem még mindig a nyakán pihent, amikor kaptam még egy puszit ajkamra elhúzódott, hogy a szemembe nézzen, elmosolyodott, majd ismét kaptam egy puszit ajkamra, ám ekkor kinyitotta a száját és a nyelvével érintette meg az enyémet, kicsit bátortalanul, de viszonoztam a gesztust. Ez volt az elsõ csókom, ami tökéletes, nem kapkodós, nem túl nyálas. Ahogy táncba hívta a nyelvemet éreztem, hogy elmélyül a csókunk és egyszer szenvedélyesebbé ment át. Sajnos levegõt szinte alig kapok, sajnos kénytelen voltam abbahagyni. Gyorsan vettem a levegõt és kipirult az arcom is. Le szerettem volna ülni, hogy a szívverésem visszaálljon a normál helyzetbe, de nem engedett el, inkább szorosan magához ölelt. Nagyon jó érzés volt, hogy a karjában tartott, tarkóját simogattam, míg õ a hátamat és a derekamat. Ekkor jutott eszembe, hogy õ tuti le is feküdt lányokkal és ha engem egyszer meglát úgy, nem fogok neki tetszeni. Ijedten engedtem el, õ pedig nem értette, hogy mi történt. Szememet figyelte, majd írni kezdett.

-  ?? – ennyi állt a füzetben, nem engedett el, odahúzott magához, a vállamat puszilgatta, míg a választ írtam.

- Te voltál már együtt lányokkal, igaz? – odafordítom a füzetet, mire felvonja szemöldökét.

-  És? – írja le. – Nem foglak semmire kényszeríteni, amit nem szeretnél, úgy érzem ezzel még bõven ráérünk, hiszen még csak most ismerlek meg, nem  vagyok az a típus, aki egybõl ágybavisz. – Nagyot sóhajtottam és nagy kõ esett le a szívemrõl.

-  Nem vagyok szép, szerintem csalódni fogsz bennem. – mielõtt leírtam a szavakat, mérgesen nézett rám.

- Gyönyörû vagy és az is maradsz a szememben, ne aggódj emiatt. – kapok egy puszit az ajkamra, amikor a távolba néz és összeráncolja a homlokát és valami káromkodás félét mondd.

Ijedten nézek körbe és egy lány fut felénk, aki integet, én meg nemtudom hova tenni, ekkor beugrik ez, az a lány akivel ölelkezett Ander. Amikor odajön hozzánk, végignéz rajtam, Anderhez fordul és leül mellé. Látom az ajkát ahogy mozog, de nem értem, hogy mirõl beszélgetnek. Ander is vadul mondd neki valamit, közben nem engedi, hogy elmenjek a közelébõl. A lány felém fordítja arcát és nekem tesz fel valami kérdést, Ander pedig gyorsan írni kezd, mire a lány nevetni kezd.

-                     Evának, hívják, azt kérdezi, hogy a barátnõm vagy e. – mire óvatosan bólintok, látom, hogy ismét kérdez tõle valamit.

Ilyenkor érzem magam fölöslegesnek, hiszen nem hallok semmit, amikor érzem, hogy Ander keze picit meglazul, kislisszanok a karjai közül, a táskámat felkapom a hátamra és elindulok futva az egyik irányba. Hiába kiállt utánam, ha azt teszi nem hallom. Magam sem tudom merre szaladok, amikor ismét könnyek szöknek a szemembe, ekkor valaki megragad a kezemnél foga és megállít, és elém sétál, majd szorosan megölel. Ismerõs illat, utánam jött, a pulóvere csupa könny lett miattam, amikor oldalra fordítom a fejemet, azt a lányt látom elmenni mellettünk nevetve. Érzem, ahogy Ander izmai megfeszülnek és mondd valamit. Füzetet gyorsan elõveszi és írni kezd.

- Miért szaladtál el? – kérdezi, mire írni kezdek.

-  Olyan jól beszélgettetek, hogy fölöslegesnek éreztem magam. – Megcsóválja a fejét és az állát a fejem búbjára teszi.

-  Sajnálom nem, tudtam, hogy itt lesz a közelben, ha sejtettem volna, nem hoztalak volna ide. – Nyeltem egyet, és a füléhez hajoltam, lehet nem értette, de saját szavakkal akartam elmondani.

-  Belédszerettem. – Szemembe néz és azt formálja, hogy én is, ekkor megcsókol, ugyanolyan gyengéden mint nemrég.

Amikor elválunk egymástól, kéz a kézben  ballagunk tovább, elkezd sötétedni, mire gyorsan írni kezdek.

-  Lassan haza kell mennem. – Mutatom fel neki, mire bólint.

-  Akkor hazakísérlek. – megfogja a kezemet és arra húz, amerre a buszom van.

Amikor megállunk a megállóban, magához húz és megcsókol és a hátamat simogatja. Ilyenkor mindig pipacs vörös leszek, annyira jólesik hozzábújni, valamiért semmi kedvem hazamenni, kénytelen vagyok. Buszon helyet foglalunk és írni kezd.

-  Holnap? – bólintok. – Hol? – kérdezi mire kikapom a kezébõl a tollat és írni kezdek.

-  Állatkert? – kérdezem mosolyogva.

-   Oké, akkor holnap érted megyek és együtt megyünk. Mit szólsz? – kérdezi, mire ismét bólintok.

Ismét elkísér a kapuig, magához von és eléggé szenvedélyesen, hevesen megcsókol, amit viszonozni kezdek. Ahogy érzem túlságosan is reagálok erre a szenvedélyre, amire elmosolyodik, azt írta, nem fog olyat tenni, amit nem akarok.

Leraktam a padra a holmimat, felálltam és elé léptem. Jóval magasabb voltam nála, így kicsit lefele néztem, egyenesen a szemébe, és biztos voltam, hogy olyan szépen csillogó barna szempárt még soha nem láttam azelõtt.

- Szia. Örülök, hogy eljöttél – köszöntem neki, de nem láttam, hogy õ is örülne, szomorúan pislogott és elõvett egy füzetet és egy tollat. Egy szót ír rá és odanyújtja nekem, hogy olvassam el, én pedig úgy döntök, ekkor lenne a legjobb odaadnom neki a virágot, de nem veszi el. Most…? Nem tudom, mit tegyek, de elveszem tõle a füzetet és  a következõt írom neki válaszul:

- Szia, öm – úgy döntöttem, mivel a valóságban sem lennék képes egyben végigmondani, jobb, ha ehhez hûen írok mindent -, a virágot neked hoztam, minek kellett a füzet?
Itt a füzettel együtt a virágot is elveszi, úgy tûnik tetszik neki, aminek kifejezetten örülök.

- Siket vagyok, nincs hallókészülékem és a jelbeszédet nem ismerem – olvasom válaszul, de nem érnek el az agyamig a szavak. Egy mozdulattal jelzem neki, hogy foglaljon helyet, de nem tudom tovább folytatni a beszélgetést. Elõször kell kis idõ, mire leesik, egyáltalán mit is akart nekem elmondani, pedig egyértelmûen ott áll a papíron. Szóval ezért nem akart találkozni? Átkoztam magam, végülis gondolhattam volna erre, voltak jelek… De mégsem.
Csöndben voltam, meg se mozdultam, de egyáltalán nem azért, mert rosszul érintett volna a dolog, egyszerûen csak béna voltam és nem tudtam hirtelenjében, mit mondjak. Pár perccel késõbb már azért nem tettem semmit, mert úgy éreztem, meg kell magyaráznom a késlekedésemet, és ez a két reakció váltogatta egymást. Gondolnom nem volt mit: ez egy tény, el kell fogadni is kész, nem is értettem, miért nem vagyok képes semmit se tenni. Ezt az egészet én szerencsétlen addig húztam, amíg Eliade-nek is sok lett, láttam, ahogy a szemébõl legördülnek az elsõ könnycseppjei. Gyorsan kapcsolok, és írni kezdek:

- Ne haragudj. – bár valahogy éreztem, hogy ez édeskevés lesz vigasztalásképp. Úgy tûnt, ez nem hat, hátára vette a táskáját és indulni készült. Még mit nem! Utánaléptem és elkaptam a karját, megpróbáltam óvatos lenni és amennyire tudtam, finoman magam felé fordítani. A szemébe néztem, és régrõl ismerõs érzés terjedt szét a mellkasomban, egy másik, sokkal szebbel keveredve. Egy mozdulattal letöröltem a könnyeit, és óvatosan visszahúztam a padra magam mellé. Gyorsan újra körmölni kezdtem:

- Nem azért írtam az elõbb, hogy megbántsalak, nem akartalak megríkatni, nem az volt a szándékom, csupán meglepõdtem. – Valóban szerettem volna kiengesztelni, de legalább megpróbálni megmagyarázni.
-  Nem csoda, ha meglepõdtél, ha ezek után nem akarsz látni, megértelek, hiszen soha senki nem akart egy nyomorékkal lenni. – Hû, ennyire alacsony lenne az önbizalma? Reméltem nem bántják a társai, nem azért alakult ki benne ilyesmi gondolat, bár igazából már az önmagában hatalmas baj, hogy ilyet feltételez. Mit gondol, egy ilyen másodlagos dolog miatt nem keresném többet?
-  Nem vagy nyomorék, csupán sajnos nem adatott meg az neked, hogy hallj. – írtam, mindenképp biztosítani akartam arról, hogy nem igaz az, amit ebben az esetben gondol magáról, sõt, igenis értékes lány. Úgy tûnt, ez hatott.
- Köszönöm, sajnálom, nem akartam buta kislányként viselkedni. – Ugyan.
- Nem te voltál az, aki bután viselkedett, hanem én. – Ez egyszerû tény, nem volt rajta mit ragozni, mindenesetre így utólag elég pocsék érzés volt.
-  Elõfordul. – Ha csak egy szó is volt, valamennyire elûzte a bûntudatom az, hogy látszólag nem haragszik. Tovább akartam lépni, legalábbis egyelõre és leírtam azt, ami már korábban megfogalmazódott bennem:

- Egyébként gyönyörû vagy, de tényleg. Még így is nagyon szimpatikus vagy nekem, hogy nem hallasz. 
Halványan elmosolyodtam és óvatosan letöröltem a könnyeit, közben arra gondoltam, valóban soha nem láttam még ilyen szép teremtést a földön.
- Azt megkérdezhetem, hogy hogy nem ismered a jelbeszédet? – Nem tehettem róla, hajtott a kíváncsiság. A válaszában taglalja, hogy mivel nem vették fel az adott iskolába, így nem volt lehetõsége megtanulni, a hallókészülék pedig túlságosan drága. Bár – ezt nem tettem hozzá – nem volt alapom hozzá, felajánlottam, hogy ebben segítek, de nem fogadta el. Végül meggyõzött, de nem tüntette el azt az új szándékot, hogy segíteni akartam, csak egyelõre nem tudtam, hogy hogy. A témáról az tereli el a gondolataimat – pedig erõsen törtem a fejem – hogy észreveszem, ahogy kuncog.
- Mi olyan mulatságos? – kérdezem, de egyáltalán nem rosszallóan.
- Nem merem elmondani, hiszen még csak most találkoztunk – Ne csináld, én is tudni akarom, mosolyodtam el.
- Kíváncsi vagyok, hallani szeretném, ne aggódj, nem lesznek elõítéleteim – nyugtattam meg, de tényleg érdekelt volna, mi a vicc tárgya.
- Csak olyan helyes vagy, meg nem vagy közömbös számomra. – Amikor ezt átnyújtja, még mindig vörös, olyan aranyos ilyenkor. Valamiféle kellemes érzés futott át rajtam a sorait olvasva, és pontosan tudtam, minek az elõjele.
- Te is nagyon helyes vagy, gyönyörû. – írtam le a gondolataimat teljesen õszintén és megmutattam neki. Aztán hirtelen ötlettõl vezérelve felvetettem: -  Gyere üljünk be valahova.
Bólintott, mire megragadtam a kezét és egészen az egyik általam jól ismert kávézóba vezettem.

Úgy tûnt, pont jól idõzítettünk, mivel abban a percben ahogy beértünk, leszakadt az ég. Hatalmas szerencsénk van ma, jegyeztem meg magamban a vállam fölött hátranézve, ahol odakint egyre hevesebben esett.
Helyet foglaltunk, majd kértünk magunknak egy-egy italt, õ gyümölcslevet, én kávét. Kicsit furcsálltam, hogy az õ családjukban senki nem iszik, nálunk én is és apám is azon élünk, anya pedig csak most egy kis idõre hanyagolja. Az italaink hamar elfogytak, az idõ nemkülönben, és csak akkor eszméltem fel, amikor szólt, hogy hamarosan mennie kéne. Bólintottam, persze megértem, hogy másnapra tanulnia kell, és tiszteltem érte, amiért képes is rávenni erre magát. Már nyúlt volna a pénztárcájáért, amikor valami olvashatatlan macskakaparással sikeresen megelõztem.

- Ha ki mered fizetni, azzal egy életre megbántasz – jelentettem ki, mire kicsit meglepõdve elteszi a pénztárcáját, én pedig pár perc alatt elrendezem a számlát.
- Hazakísérlek, ha szabad – írom neki, nem akartam ott és akkor elválni tõle.
Beleegyezett, így együtt léptünk ki a kávézó ajtaján, szerencsénkre az idõ már nem volt annyira pocsék, mint elõtte. Az úton is megpróbálta fenntartani a beszélgetést, a húgomról Lillyrõl kérdezett, ezzel kényes témát tapintva. Nem akartam nagyon belemenni ebbe, így hát inkább semleges válaszokat adtam, túl korainak tartottam még errõl beszélni. Megkérdeztem, melyik az õ busza, majd azzal utaztunk ha jól számoltam tíz megállót, utána pedig csak pár perc séta volt hátra.

- Megjöttünk, itt lakom – adja ide egyszer csak a füzetet, amikor egy külsõre elég otthonosnak tûnõ családi házhoz érünk.

-   Öm, van kedved holnap is találkozni? Hiszen holnap péntek. – kérdezem, akkor talán több idõt is együtt tölthetnénk, õ pedig bólint.

-  Persze van, ha nem ijesztettelek még el és nem fáj a kezed ettõl a sok körmöléstõl. – Halkan felnevetek.

-  Felejtsd el, hogy elijesztesz, nagyon tetszel nekem, és szeretnélek látni. – Teljesen komolyan és nyugodtan írom a szavakat, de látom, a hatásukat így is elérik, Eliade egészen elvörösödött. Olyan apró gyöngybetûkkel írta a választ, hogy szinte hunyorognom kellett, hogy elolvashassam.
-   Te is tetszel nekem. – Olyan visszafogott… határozottan tetszett, hogy ennyire finom és ártatlan a stílusa.

-   Holnap suli után a parkban? – tértem vissza a korábbi kérdésemre, bár volt egy megérzésem a válasszal kapcsolatban.

-  Ott leszek, ismét kettõkor fogok végezni. – És nem tévedtem. Valamennyire jobb kedvre derültem, mivel úgy tûnt, a találkozás végül még a vártnál is jobban sikerült. Szívesen maradtam volna még, de sajna nem csak Eliade-nek volt még dolga aznapra.

-   Lassan mennem kell dolgozni és el fogok késni, akkor holnap találkozunk. – írtam neki búcsúképp.

-  Szia. – köszönt el õ is egy újabb bólintás kíséretében. Intettem neki, majd sarkon fordultam és elindultam a bár felé.

Munka közben ma sem igazán tudtam figyelni, nem egyszer az utolsó pillanatban esett le, hogy mit is kéne öntenem a kezemben tartott elõzõ lötty helyett a vendégek poharába. Egyikük ezt a pillanatot meg se várva hívta fel rá a figyelmem, hogy a vodka-narancshoz ne fehér whisky-t használjak, mire szúrós pillantásokkal jutalmaztam mindent tudó vásárlónkat és kezembe vettem a vodkát. Nem hiába, a délután eseményei újra és újra lejátszódtak a fejemben. Ha belegondoltam, hogy egy nappal korábban fogalmam sem volt arról, mi a helyzet Eliade-del, így utólag visszatekintve mégis mennyire egyértelmû, újra elõtört bennem az a kellemetlen érzés. Nem miatta éreztem így, ez a saját szégyenérzetem volt, amit azzal próbáltam meg csökkenteni, hogy a találkozásunk második felére koncentráltam, a beszélgetéseinkre, a kávézóra és a hazakísérésére. Reméltem, hogy fõleg ezekre emlékszik majd.
Aznap elég fáradt voltam, és így nélküle nyomottnak éreztem magam, így kivételesen én is ittam – ami ugyan ellenkezik a szabályokkal – de jelét se hagyta rajtam az alkohol. Mit is vártam? Se jobb kedv, se semmi, még csak fáradtabb se lettem, ellenben úgy tûnt, a sarokban ketten is bõven nem szomjasak és szíveskedtek bespiccesedni helyettem is. Sóhajtottam egyet, és mivel egy kollgámat se láttam a közelben, nekiláttam én magam kitessékelni õket, mielõtt még odabent egymásnak – vagy ami még rosszabb, valaki másnak - estek volna.

Mire hazaértem, már késõ este volt, de anyáék még kivételesen ébren voltak.
- Szia – köszöntek.
- Hali.
Milyen napod volt? – kérdezte anya, és akármennyire is élményekkel telinek tudtam a mai napot, nem éreztem, hogy hosszan válaszolni tudnék.
- Egész jó – feleltem, miközben a konyha felé vettem az irányt és a hûtõbõl kivettem egy elõre becsomagolt szendvicset. – Találkoztam egy lánnyal.
- Igen? – látszott, hogy meglepõdött rajta. Való igaz, már egy ideje nem volt barátnõm… szinte el is felejtettem. – És milyen a kislány?
- Aranyos. – És kedves, gyönyörû… de csak nem áradozhatok róla anyámnak. – Holnap is találkozni fogok vele.
- Örülök neki – mosolygott rám, úgy tûnt, tényleg örül nekem. Bûntudatosan elfordultam, akárhányszor miattam láttam boldognak, mindig mellbevágott az az érzés, de nem értettem, miért.
- Halkan egyél, a húgod már alszik – tette hozzá jó szándékkal, és én mindjárt meg is értettem magam.
- Persze.
Megragadtam a vacsorámat és felosontam a szobámba, de ahogy elhaladtam Lilly szobájának ajtaja elõtt, belestem rajta. Talán értelme nincs is ennek, de az. hogy Eliade teljesen ártatlanul és õszintén érdeklõdött utána, elgondolkodtatott. Megráztam a fejemet, nem tartott túl sokáig.

Másnap kilencre mentem egyetemre, úgyhogy aludhattam, így viszont csak akkor írtam Eliade-nek, amikor neki már órája volt.
- Szia, hogy tetszett a tegnap? Ha gondolod, ma mehetnénk a város egy másik részébe is. – Nem írtam le, de ezalatt egy a központ szélén elhelyezkedõ kör alakú térre gondoltam, közepén egy szökõkúttal. Viszonylag kicsi volt és nem is volt túlzottan a középpontban, de kifejezetten szép hely volt, és a parkon keresztül is meg lehetett közelíteni.
- Szia. Jól éreztem magam, és benne vagyok. De attól még ugyanott találkoznánk, ugye?- Ezt a választ az elsõ órám elõtti percekben kaptam.
Elsõre kapásból igent írtam volna, de rájöttem, hogy talán nem lenne jó ugyanonnan indulni, ahonnan tegnap, mivel az elejét enyhén szólva is elrontottam a találkozásunknak és semmiképp sem akartam, hogy a helyhez kötött negatív emlékek miatt esetleg rosszkedvvel induljunk útnak.
- Mi lenne, ha a könyvesbolthoz mennénk? – kérdeztem, ugyanis a könyvesbolt a gimnáziumtól két utcányira volt csupán és nem jelentett volna nagy nehézséget nekem sem elérni.
- Jó ötlet.
Egy pillanat szünet, láttam, hogy ír. Kis szünet, újra ír.
- Egyébként szereted a könyveket?
- Ami nem tankönyv… Egyébként igen, bár nem olvasok olyan sokat. Te?
- Szeretek olvasni, igazából mindenfélét, ezelõtt romantikusat olvastam.
- Ha gondolod, egyszer oda is benézhetnénk. Mármint a könyvesboltba – tettem hozzá.
- Benne vagyok! Viszont ne haragudj, csöngettek és hamarosan megérkezik a tanár, úgyogy megyek.
- Persze, nehogy telefonozáson kapjon. Szia!

Az elsõ órám pszichológia volt, kivételesen még viszonylag érdekes kérdésekkel is foglalkoztunk. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy itt az iskolában rejlik még valami, valami amit eddig nem találtam meg de a hasznomra lehet… Azt is sejtettem, hogy ennek a benyomásnak köze van a tegnaphoz, de nem jöttem rá, mi az, pedig ott volt az orrom elõtt.
Óra után elindultam az épület másik végébe, ahol grammatikát tanítottak nekünk, amikor is a folyosón egy ismerõs arc jött velem szemben. Eva?
- Jé, szia Ander! – köszönt rám széles mosollyal a világosbarna hajú lány.
- Szia – köszöntem meghökkenve. – Hogyhogy itt?
- Ide járok – felelte nemes egyszerûséggel. – Gyógypedagógia szakra, csak tavaly Norvégiában voltam cserediákként. Nem is tudtam, hogy te is ide jöttél, kellemes meglepetés!
Már amennyire kellemes meglepetés egy exszel egy iskolába járni… még ha normális is, akivel el tudtuk rendezni a dolgokat.
- Mondhatni.
-  Jó szótlan vagy, bár a fogadócsaládomat nem körözöd le – sóhajtott. – Komolyan, magammal többet beszéltem, mint velük. De az emberek általában jófejek voltak, mondjuk elég csúnyán kiröhögtek, amikor megkóstoltam azt a sós cukrukat, valami lakrids…
Nem bírtam megállni, felnevettem. Igen, történetesen ismertem azt az édességet, anno velem is kóstoltattak, valamelyik tanárom hozta órára érdekességként.
- Egyébként milyen szakon vagy?
- Tanárszakon, és az épület túloldalán lesz órám…
- Oké, elkísérlek.
Megforgattam a szemem. Bár az elején idegesítõ társnak tûnt, a végére Eva egész jó beszélgetõpartnernek bizonyult, csak csöngõkor köszöntünk el.

A nap folyamán csak pár szót tudtam váltani Eliade-del, az iskoláról kérdeztem fõleg. Órák után volt fél órám kettõig, így gyorsan megkajáltam a büfében mielõtt a könyvesbolt felé vettem volna az irányt. Kettõ elõtt pár perccel érkeztem, így tudtam, hogy még egy kicsit várnom kell, de készen voltam. Ezúttal én készítettem elõ egy füzetet, hogy ne csak Eliade papírját és tollát fogyasszuk, bár talán az sem lenne rossz ötlet, ha mindketten a sajátunkba írnánk… Majd felvetem neki.
Sajnos-nem sajnos nem tudtam magányosan várakozni, ugyanis Eva jött felém az úton.
- Hé, Lewis! – hiába normális… azóta sem bírta megjegyezni, hogy hívnak.
- Mi járatban erre? – kérdeztem unottan, zsebre dugott kézzel.
- Csak hazafelé, és te?
- Várok valakire.
- Úú, csak nem randid lesz? – csipkelõdött. – Na de persze már nem zavar a dolog, bár szívesen elbeszélgetnék a szerencséssel.
- Gondolom hogy megoszd vele a tapasztalataidat… - forgattam a szemem. Még egy kicsit húzta az agyam, de idõvel én is belementem, Eva nem rossz társaság, ha nem veszi komolyan az ember. Ennek ellenére szívesebben küldtem volna haza, finoman próbálkoztam is, de csak akkor küldtem el határozottan, amikor megpillantottam Eliade-t is.
- Most már tényleg mehetnél – jegyeztem meg.
- De jó volt beszélgetni, nem?
- De-de, persze – bólogattam.
- Oké, akkor hagylak is. Szia! – azzal vidáman odébbállt.
- Szia! – intettem utána.

Amikor Eliade odaért hozzám, egy gyors és gyenge öleléssel köszöntöttem, majd felmutattam a füzetemet, amibe elõre beírtam, hogy „szia”.
- Szia. – köszönt õ is.
- Akkor mehetünk?
Bólintott. Egy ideig csendben mentünk egymás mellett, amikor megkérdezte, hova megyünk.
- A város egy kevésbé forgalmas részébe – feleltem. – Valahogy jobban szeretem, ha nyugalmasabb egy hely. Te hogy vagy vele? – kérdeztem vissza és fel vont szemöldökkel néztem rá.
- Azt én is szeretem, olyan meghitt. – Amint ezt leírta, utólag láttam egy kisebb fintort keresztülfutni az arcán, amit nem lehetett nem megmosolyogni. Talán azt hitte, elszólta magát? Valami hasonló lehet. – És igazából nagy tömegben muszáj kommunikálni az emberekkel. – Ezt a mondatot a válla fölül olvastam ki, mivel nagyon folytatni akarta, de folyton áthúzta a kezdeményeket. Csak tippjeim lehetnek, mik lettek volna azok.
- Akkor azt hiszem egyetértünk – feleltem, a második mondatára direkt nem reagálva, mert ha válaszolok, olyan lett volna, mintha lovagolnék a témán, ami biztos neki se tetszett volna. Legalábbis akkor még ez volt a gondolatmenetem.

Nem sokkal késõbb beértünk a parkba, de én határozott léptekkel hagytam magam mögött a bejáratot.
- Csak nézz körbe. Nem szép? – kérdeztem. Õsz lévén a fák lombkoronája már csupa barna és sárga színt vett föl, sokról részben vagy egészben le is hullott már.
- De, az – írta vissza és elmosolyodott.
Amíg nem írtunk õ is és én is  a hónunk alatt tartottuk a füzetet így másik kezünk szabad volt. Lassan közelítettem felé, míg végül elkaptam az ujjait és összekulcsoltuk a kezünket. Azt hiszem, mondhatom, hogy egészen meghitt pillanat volt. Eliade hideg, puha kézfejét hidegnek éreztem ugyan, de annál inkább a tenyeremben akartam érezni az övét, hogy mégha csak kicsit is, de hadd melegítsem, érintésétõl pedig nem akartam szabadulni, amíg nem volt muszáj.
Így esett meg, hogy sokáig csöndben voltunk az úton és csak nézelõdtünk, de ebbõl is meg tudtok egymással értetni például mit látunk éppen.

Tényleg csak azt tudom mondani, hogy remekül éreztem magam, ugyanakkor egész végig volt valami furcsa a lány viselkedésében. Mintha gondolkodott volna valamin, de az a valami cseppet sem deríthette jó kedvre… Csak nem látott engem Evával? Simán félreérthetné… Vagy csak rossz napja volt az iskolában?
Elhatroztam, hogy megkérdezem, viszont közeledtünk a park végéhez. Jobbra fordultam az ösvényen, hogy ne visszafele kanyarodjunk, hanem egy itteni kijárat felé, mely végül a kis térre vezetett. A szökõkúthoz sétáltunk, majd miután megnéztük, helyet foglaltunk. A ruháim közül levettem a pulóverem és a kút széles peremére terítettem – nem fáztam nélküle – és addig nem hagytam békén Eliade-et, amíg ott nem foglalt helyet.
- Nehogy felfázz nekem – nyújtottam át neki a füzetet, majd nevetve lenyomtam magam mellé a peremre.
- Mondd csak, történt ma valami? – írtam kis szünet elteltével, tudni akartam, mi az oka annak – vagy van-e egyáltalán alapja – amit vele kapcsolatban érzek.

- Ne hülyéskedj, ugyan miért fordulnék el? – Valahogy nincs kedvem magyarázkodni, inkább még várok, és elmosolyodom, hiszen még mindig ír.
- Figyelj, ha nem akarod, nem kell. De ha csak az az indokolatlan félelmed állít meg, hogy majd elfordulok tõled vagy valami, akkor ne mondj nemet, rendben? – Jogos amit ír, de akkor is.- Bocs, néha kicsit nehezemre esik normálisan fogalmazni, az elõbbit ne vedd erõszakoskodásnak.
- Nem vettem annak – Tényleg mosolygós fejjel elküldtem neki ezt, valamiért komolyabb lette,. – De tényleg, ez nem olyan… nem alaptalanul írom.
- Kezdesz kíváncsivá tenni. – választ kezdek pötyögni, megelõzött.
- Ha a Butterfly-ba jársz, gondolom ebben a városban is laksz. Találkozzunk holnap a parkban az óráid után. A bejárat utáni második padon fogok ülni, jobb oldalt; ha gondolod köss egy szalagot a csuklódra, hogy megismerjelek, nálam is fogsz látni egyet. Ha meggondolnád magad, maradj otthon, nincs harag – de én ott leszek. Mit szólsz hozzá?
Valamiért szeretnék vele találkozni, igyekszem tényleg megbízni benne, mégis bennem van egy pici félelem, ha nem teszek egy próbát, akkor sose fogom megtudni, hogy mit gondolhat.
- 14:00-kor végzek. – Belemegyek a találkozóba. - Biztos vagy benne? – Csak ne verjen át.
- Ott leszek. – Akkor valahonnan szalagot kell kerítenem., valamiért elfogott az izgatottság.

Egész délelõtt azon gondolkodtam, hogy mi fog történni, mondjuk beszélgetni nem nagyon fogunk tudni, csak írni, mivel nem fogok semmit sem hallani. Nagyon változó volt a kedvem, egyszer fent, egyszer lent. Szünetben a szekrényemhez léptem, felléptem a fórumra és láttam, hogy kaptam tõle egy üzenetet.
- Na, hogy sikerült a dolgozat? – Hála neki jól.
- Egész jól, a tanár azonnal kijavította és képzeld, négyes lett! – büszkélkedtem.
- Ügyes vagy. Úgy érzed, tudod is? – Bólogatok, végül rájöttem válaszolnom kell, mert nem látja, a bólintásomat.
- Igen, és köszönöm a segítséget.
- Igazán nincs mit. Van ma valami tanulnivalód?
- Tanulnivaló az mindig van… de most azt hiszem mindent értek.
- Ezt jó hallani.
- Viszont lehet egy kérdésem? –Most jön a legkínosabb része.

- Persze, mondjad.
- Holnap, ha a parkba mész… vinnél magaddal egy tollat és egy füzetet, kérlek?
- Persze. – Most kicsit elfogott a félelem.
- Igen. De kérlek, ne legyél durva, ha esetleg nagyon nem tetszene…
- Olyannak ismersz? – Erre egy fintort vágtam, hiszen nem is ismerem. – De megígérem, nem leszek veled goromba. Kivéve, ha valójában vámpír vagy és a véremre pályázol, ez esetben futok. – Most ismét mosolyt csalt az arcomra.
- Nyugi, nem vagyok vámpír – mosolygós fejet is írtam neki mögé – De köszönöm.
- Akkor megnyugodhatok, hogy nem kell egésznap fokhagymaláncot hordanom. És nincs mit. Viszont nekem megint mennem kell, ma korábban kezdek. Este beszélünk, szia!
- Rendben, szia!

A beszélgetéseink után belemélyedek órákban elhallatszottakra, mert ismét új anyagot veszünk, komolyan néha nem tudok lépést tartani ezzel a gyorsasággal, tény, hogy most a tételeket megkaptuk és lassan neki kell állnom kidolgozni õket, ami nem kis munka lesz és be kell magolnom õket, hogy le tudjam írni.

Hazaérve anyummal kezdtem el beszélgetni, elmeséltem neki Ander-t és meglepõdtem a reakcióján, miszerint arra buzdít, hogy találkozzam vele, mi veszíteni valóm lenne. Ha nem lesz belém szerelmes, egy jó barátom azért még akadhat. Anyukámmal való beszélgetés segített nekem, elhatároztam, hogy találkozom vele. Fórumra belépve, gyorsan írok neki.

- Egyébként mit dolgozol?
- Pultos vagyok – válaszolja – Nem egy állom meló és sok a részeg, de legalább megtudom, mi az, amit semmiképp sem akarok életem végéig csinálni. De nem erõszakosak vagy ilyesmi, ugye? – Nem biztos, hogy jól nézne ki a szeme alatt egy monoklival.
- Néha. De egyáltalán nem vészesek, amúgy sem az én dolgom összetûzésbe keveredni velük. Ami fontosabb, hogy van munkám a suli mellett. Ha már itt tartunk, neked van már ötleted, mit csinálnál érettségi után? – Jó kérdés.
- Ami azt illeti, nincs. Jó lenne egyetemre menni, de nem tudom, mi érdekelne igazán. – Vallom be.
- Gondolom ezzel nem mondok újat, hogy csak te tudhatod. De elõbb-utóbb úgyis rájössz – Reméljük hamar, mert lassan jelentkezni kell.
- Ne haragudj, megint én megyek, valami baja van a húgomnak – Van testvére, ezen meglepõdöm. Gyorsan körmöltem neki egy üzenetet, utána kiléptem, mert tanulnom kellett, vagyis a tételeknek nekiállni.

- Semmi gond. Nem is tudtam, hogy van húgod. Vannak még testvéreid?
- Nincsenek. Csak õ, de õ is kicsi. Neked?

Kicsit késõn feküdtem le, kora reggel bekapcsoltam a gépet és válaszoltam a kérdésére.

- Nincsenek, egyke vagyok. De a húgod biztos nagyon aranyos lehet! – Kár, hogy nincs testvérem.
- Lehet. Akkor ne felejtsd el –  ezzel ma már nem is írtunk többet egymásnak.

Egész nap rajtam volt az idegeskedés, féltem találkozni Anderrel, néha úgy voltam vele, hogy lemondom, mert félek a találkozástól, féltem, hogy nem fogja jól fogadni, hogy nem hallok. Teljes pánikban voltam, még akkor is, amikor a csuklómra kötöttem anyumtól kapott sárga szalagot. Szegény szívem rendesen kikészült, úgy kalimpált, mint egy kalitkába zárt madárka.

Egy negyed órába beletelt, mire odaértem a park bejáratához, reszkettem egész testembe, végül vettem egy nagy levegõt, majd tettem egy lépést a parkba, nyomban meg is torpantam, hiszen a második padon valóban ott ült egy srác, kezében egy virággal és szalaggal díszítve. Teljesen elfogott a pánik, hogy most mi lesz. Õt figyelem a távolból, a zsebembe nyúlok és megszorítom a füzetet a tollal együtt, majd lassan odamegyek hozzá és megállok a padtól egy lépésnyire, lehajtott fejjel. Lehet, hogy nem lehetett észrevenni a remegésemet, de ha valaki hozzám ér, azt hiheti, hogy fázom. Nem merek ránézni, mégis annyit érzékelek, hogy feláll és elém áll az illetõ, kénytelen vagyok a szemébe nézni, amitõl a szívem kihagyott egy ütemet. Látom, ahogy a szája formálja a szavakat, mégjobban elszontyolodom. Elõveszem a füzetet és írni kezdek neki.

- Szia.  odanyújtom neki a füzetet, amire értetlenül néz, végül elveszi, majd odanyújtja nekem a virágot, amit nem merek elfogadni, látom rajta, hogy zavarban van, mert a szemöldöke ráncba szalad.

- Szia, öm, a virágot neked hoztam, miért kellett a füzet?. – adja oda a füzetet, végül bólintva elveszem a virágot, amibe beleszippantok, jó illata van, de Ander illata is mindent visz.

- Siket vagyok, nincs hallókészülékem és a jelbeszédet nem ismerem. – írom le remegõ kézzel, amikor oda szeretném adni neki, kiesik a kezembõl a füzet, mire õ felveszi.

Mutatja, hogy foglaljak helyet, leveszem a táskámat, az ölembe teszem, és várok….

Ander nem ír semmit, ami rossz jel, ezek szerint, csalódott bennem, pedig nagyon helyes fiú, pont az aki megdobogtatja a szívemet. Valamiért ilyenkor érzem, hogy ez a csönd amit érzékelek, nagyon magába szippant, és szomorúságot sugall. Magam sem tudom, meddig ülünk egymás mellett némán, na ez eléggé viccesen hangzik. Szerintem fél óra eltelt, Ander meg se mozdult, mégis magamon érzem tekintetét, igyekszem eltakarni az arcomat a hajammal, mert a könnyeim is elõbuggyantak. Basszus, soha nem voltam még ilyen kínos helyzetben. Lassan Ander keze megmozdul és írni kezd a füzetbe, amit a táskámra tesz.

- Ne haragudj. – Sejtettem. mégjobban folynak a könnyeim, felállok, a hátamra teszem a táskámat, éppen mennék, amikor megfogja a kezemet.

Hirtelen megtorpanok, így, hogy megállít, és maga felé próbál fordítani, sajnos arra kényszerülök, hogy gyönyörû szemeibe nézzek, amikor megpillant meglepõdik.

Kezét felemeli, mire én ösztönszerûen összeszorítom a szememet, annyit érzékelek, hogy letörli a könnyeimet. A kezemet továbbra is foja, majd visszahúz a padra, kicsit szipogok egyet. Kiveszi a füzetet a kezembõl és vadul írni kezd.

- Nem azért írtam az elõbb, hogy megbántsalak, nem akartalak megríkatni, nem az volt a szándékom, csupán meglepõdtem. – Odanyújtja nekem, néha én is letörlöm a könnyeimet.

-  Nem csoda, ha meglepõdtél, ha ezek után nem akarsz látni, megértelek, hiszen soha senki nem akart egy nyomorékkal lenni. – Odaadom neki, gyorsan lehajtom a fejemet és a kabátomnak a madzagjával szórakozom.

-  Nem vagy nyomorék, csupán sajnos nem adatott meg az neked, hogy hallj. – Ezt tényleg szépen megfogalmazta.

-  Köszönöm, sajnálom, nem akartam buta kislányként viselkedni. – Az illata Andernek olyan finom.

- Nem te voltál az, aki bután viselkedett, hanem én. – Legalább bevallja.

-  Elõfordul. – Nem tudtam ennél többet írni neki, végül õ kezdett el írni ismét többet.

- Egyébként gyönyörû vagy, de tényleg. Még így is nagyon szimpatikus vagy nekem, hogy nem hallasz. – Amikor elolvastam ezeket a sorokat, felé fordultam.

Ahogy a szemeit figyeltem, láttam, hogy elmosolyodik és letörli a kezével a könnycseppeket, szinte bele akartam simulni a tenyerébe, nem akartam máris kimutatni, hogy tetszik nekem.

-    Azt megkérdezhetem, hogy hogy nem ismered a jelbeszédet? – kérdezi, mire sóhajtok egy nagyot, és írni kezdek.

-  Nem vettek fel a suliba, túl sok volt a jelentkezõ és horribilis összeget kértek. – Odanyújtom neki.

-    Ez szemétség, az orvosok mit mondanak, fogsz még valaha hallani, vagy a készülék segítene? – fogtam a tollat és vártam.

-  Készülékkel már réges régen hallanék, csak egy kisebb vagyon. – Reakcióját figyelem, látom beszélne inkább mint írna.

- Mennyibe kerül, kifizetem szívesen. – Kedves, de nagyon drága.

-  1 pár hallókészülék, szinte megfizethetetlen, mivel nem vagyunk gazdagok, azért köszönöm. Anyumék is azért dolgoznak keményen, hogy hamar meglegyen az összeg, a fele már megvan. – Nem tudtam, hogy ezt elmondhatom e neki, ha már itt vagyok, legyenek nyílt kártyák.

- Értem, hitelt nem tudtok rá felvenni? – elfintorodtam.

- Így van lakáshitelünk, ami elviszi majdnem az egész fizetésüket. – Látom, gondolkodik és a tollat az állának ütögeti, amin elmosolyodom picit, ezt észre is veszi.

-   Mi olyan mulatságos? – kérdezi és érdeklõdve várja válaszom, mire csak pirulni tudok.

- Nem merem elmondani, hiszen még csak most találkoztunk. – Adom oda még mindig pipacs vörösen.

-  Kíváncsi vagyok, hallani szeretném, ne aggódj, nem lesznek elõítéleteim. – Elmosolyodik, nem akartam így nyíltan leírni neki.

-Csak olyan helyes vagy, meg nem vagy közömbös számomra. – odaadom neki, amin ismét elmosolyodik.

- Te is nagyon helyes vagy, gyönyörû. – Ekkor elkezdett csöpögni az esõ.

-   Gyere üljünk be valahova. – Bólintok, megfogja a kezemet és együtt elindulunk egy kávézó felé.

Mikor beérünk, szinte leszakad az ég, még szerencsénk is van, hogy nem mentünk messzire, de nem tudok sokáig maradni, mert holnapra még tanulnom kell. leülünk egy csendes kis helyre, majd kérdet tõlem.

-Kérsz valamit? – kérdezi, mire odafirkantok egy narancslevet szót.

Elmegy kér üdítõt nekem, magának meg egy kávét, aminek eléggé fura illata van. Leteszi elém, majd bele is kortyolok, ami jólesik. Látom, hogy a cukros zacskó tartalmát beleönti és kevergetni kezdi, érdeklõdve figyelem, amin elmosolyodik.

-  Kávé. – mire bólintok.

-  Érzem, csak nálunk senki nem kávézik. – magyarázom.

A narancslé gyorsan elfogyott, a kávéja is, amikor kipillantok az utcára,már nem esik, és kezd sötétedni.

-   Lassan haza kell mennem, mert tanulnom kell holnapra. – írom le és a tárcámért nyúlok, hogy kifizessem a narancslevet, de megállít és a fejét rázza.

- Ki ne merd fizetni, mert akkor azzal egy életre megbántasz. – Meglepõdöm és gyorsan visszateszem a tárcámat.

- Hazakísérlek, ha szabad. – Bólintok és elhagyjuk az épületet, és csendben sétálunk a buszmegállóig.

Hugáról kérdezem, aki semleges válaszokat ad, majd megkérdezi melyik busszal szoktam menni, ekkor rámutatok arra amelyik épp érkezik. Eljön velem úgy tíz megállót, majd lassan a házunkig sétálunk, amikor a házra pillantok, megállok a kapu elõtt.

- Megjöttünk, itt lakom. – Odaadom neki.

-   Öm, van kedved holnap is találkozni? Hiszen holnap péntek. – kérdezi, amire bólintok.

-  Persze van, ha nem ijesztettelek még el és nem fáj a kezed ettõl a sok körmöléstõl. – Látom, hogy elneveti magát.

-  Felejtsd el, hogy elijesztesz, nagyon tetszel nekem, és szeretnélek látni. – Fülig elvörösödöm.

-   Te is tetszel nekem. – Pici betûkkel írtam le.

-   Holnap suli után a parkban? – kérdezi?

-  Ott leszek, ismét kettõkor fogok végezni. – Rápillantok, mire bólint.

-   Lassan mennem kell dolgozni és el fogok késni, akkor holnap találkozunk. – írja és amint elolvasom, kezemet nyújtom neki, mire elmosolyodik, megfogja a kezemet, de egy épes puszit kapok a szám szélére, amitõl a szívem kihagy egy ütemet.

-  Szia. – köszön el, és a kapuban figyelem távolodó alakját, majd végül bemegyek és a szobámba érve leroskadok a székre és próbálok észhez térni.

„Úgy látom, sikerült késõn abbahagynod a tanulást, örülök, hogy tudtam segíteni, drukkolok a dolgozathoz, szerintem menni fog” – Azok után, hogy ennyit készült, kizártnak tartottam, hogy elrontsa azt a tesztet. Lehet, hogy nekem sem ártana néha csak fele ilyen elszántan tanulni…

Lusta voltam betenni a kontaktlencsémet, még rendesen felöltözni is alig volt erõm, így hát csak magamra kaptam egy farmert és egy fekete pólót, gyorsan feltettem a szemüvegemet és már mentem is az egyetemre. A házból kifele menet elhaladtam anyáék hálószobája elõtt, az ajtó nyitva volt és pont beláthattam a kiságyra, ahol a húgom feküdt. Vetettem rá egy pillantást, elhúztam a szám és kiléptem az ajtón. Miután beértem az egyetemre még egyszer megnéztem a telefonomat és láttam, hogy válaszolt.

- Igyekezni fogok. puszi – egy pillanatig csak meredtem a képernyõre, majd miután el is jutott az agyamig, halványan elmosolyodtam. Ez aranyos, gondoltam és válaszul küldtem neki egy mosolygós fejet és egy rövid üzenet mellett a telefonszámomat, majd visszacsúsztattam a zsebembe a készüléket. Mi a…? Visszanéztem, és tényleg azt írtam válaszul, pedig tudom magamról, hogy én aztán tényleg emojik nélkül szoktam írni, illetve… most komolyan megadtam a telefonszámom? Mégha csak segítségküldés céljából is… Néha tényleg meg tudtam lepni magam. Na jó, fogjuk a fáradtságra, sóhajtottam és elindultam a felé a terem felé, ahol az elsõ órámat tartották.
Eliade pár percig nem válaszolt. Igazából szívesen vettem volna, ha felhív, kíváncsi lettem volna a hangjára, illetve mégiscsak közelebb érezném magamhoz, ha nem csak az interneten keresztül tudnánk kapcsolatot tartani. Persze még mindig fennáll a lehetõsége annak, hogy én akarok túl gyorsan haladni, ki tudja. Már éppen kezdtem volna azon agyalni, vajon milyen tempót igényelhet õ, amikor a következõ üzenetet kaptam:
- Remélem nem haragszol meg, ha most még nem adom a számomat, tudod, van egy ok, amiért nem szeretek telefonon beszélgetni. Idõvel elmondom, csak ahhoz az illetõben 100%-ig meg kell bíznom és közel áll a szívemhez.
Vajon mi lehet ez az ok? Áh, te hülye! – legszívesebben fejbekólintottam volna magam, normál esetben vártam volna még. Reméltem, hogy ezzel nem rontottam el, de rájöttem, ha nem idegeskedek, akkor sokkal könnyebben átugorhatok a saját ballépéseim felett. Lett is egy igen egyszerû, de annál jobb ötletem, mit tehetnék, és ennek megfelelõen válaszoltam neki:

Természetesen megértem, emiatt ne aggódj, akkor igyekszem a bizalmadba férkõzni, ne aggódj, nem vagy az az áruló típus, szívesen beszéltem volna veled telefonon, biztosan szép hangod lehet. Szívedhez vezetõ utat igyekszem kitaposni. -  Na jó, én nem vagyok normális. Szerencsére nem úgy tûnt, mint akit nagyon rosszul érintett volna az, amit írtam:
- Kérdezhetek valamit? Milyen suliba jársz, melyikbe? – ja, igen, õ még nem is tudja, hogy már nem vagyok középiskolás. Kíváncsi vagyok, mennyire parázott be, hogy esetleg ismer-e személyesen. Bár lehet, nem lett volna rossz, ha ténylegesen így van, de ez nem zárja ki, hogy ne láttam volna már korábban. Közben csöngettek, hamarosan megérkezik az elõadó is, de nem zavart különösebben,
- Fõiskolára járok tanár szakra, halál unalmas – írom õszintén. – Te melyikbe? – kérdezek vissza.

Ekkor látom, hogy kilép. Úgy látszik, náluk hamarabb érkezik a tanár, mindenesetre én is elrakom a telefonomat és az elõadás végéig hozzá se nyúlok. Akármennyire is izgalmas(nak kéne lennie) a pszichológi(ának), semennyire sem tudtam figyelni, Eliade körül forogtak a gondolataim. Nem értettem magam, mivel korábban nemigen fordult elõ velem ehhez hasonló, de ez most más volt. Nem csak kezdeti kíváncsiság volt, hogy szívesen megismerném, mindenesetre tényleg különös, hogy eddig kitart. Ha ezt összehasonlítom azzal, hogy az állítólagos haverjaim mennyire érdekelnek az érdektelen, lerészegedõs sztorijaikkal, akkor – talán nem is annyira – meglepõ, mekkora különbséget kapok…
Óra után újra megnéztem a fórumot, és láttam, hogy Eliade írt:
- Butterfly Gimnázium, eléggé buták a tanárok, hogy egy katicabogárról nevezik el az iskolát – sûrû mosolygósszmájlikkal zárta az üzenetét. Való igaz, de legalább ezzel egyedi az iskolák között, idéztem fel azt a magyarázatot, amit pár egykor odajárt ismerõsöm mondott. A szakomról is vannak többen, akik ott végeztek és bár én máshová jártam, kiskölyökként többször megfordultam ott ilyen-olyan versenyek miatt. Na igen, amikor még érdekeltek a versenyek…
- Ismerem az iskolát – válaszolok neki. Itt tartottam egy kis szünetet, de végül nem állítottam le magam és folytattam. – Gondolom továbbra sem szeretnél személyesen találkozni.
Õszintén, félek egy kicsit, mert ha meglátsz el fogsz tõlem fordulni. – a végére egy szomorú fejet írt, ezek szerint tényleg komolyan gondolhatja. Idegesen megvakartam a tarkómat, nem tudtam mit mondani erre, legalábbis nem szépen fogalmazva.

- Ne hülyéskedj – írtam végül – ugyan miért fordulnék el? – Itt szívesen oldottam volna a feszültséget, de sosem voltam egy vidám fazon, és maximum valami gátlástalant tudtam volna írni, ami viszont nem jött volna jól ebben a helyzetben. Inkább folytattam:
- Figyelj, ha nem akarod, nem kell. De ha csak az az indokolatlan félelmed állít meg, hogy majd elfordulok tõled vagy valami, akkor ne mondj nemet, rendben? – elküldtem.
Hogy én mennyire nem vagyok normális! Gyorsan hozzáírtam még valamit:
- Bocs, néha kicsit nehezemre esik normálisan fogalmazni, az elõbbit ne vedd erõszakoskodásnak. – Ám jobban belegondolva az sem lenne jó, ha mindenért bocsánatot kérnék. Fene, hogy is van ez…
- Nem vettem annak – írta egy újabb mosolygós fejjel, utána viszont látványosan komorabban folytatta. – De tényleg, ez nem olyan… nem alaptalanul írom.
Most már tényleg érdekelt, mi lehet a baja.
- Kezdesz kíváncsivá tenni.
Nem érkezett válasz, ezúttal viszont sejtettem, hogy azért, mert nemigen lehet rá mit írni. Aztán láttam, hogy elkezd pötyögni valamit, de megelõztem:
- Ha a Butterfly-ba jársz, gondolom ebben a városban is laksz. Találkozzunk holnap a parkban az óráid után. A bejárat utáni második padon fogok ülni, jobb oldalt; ha gondolod köss egy szalagot a csuklódra, hogy megismerjelek – kacsintós arc – nálam is fogsz látni egyet. Ha meggondolnád magad, maradj otthon, nincs harag – de én ott leszek. Mit szólsz hozzá?
Miután elküldtem, vártam, hogy elolvassa. Alig egy perc után már láttam, ahogy ír, és kicsit talán még izgatott is voltam a válasza miatt.
- 14:00-kor végzek.
Következõ üzenet:
- Biztos vagy benne?
- Ott leszek. – feleltem, a második kérdését viszont szánt szándékkal figyelmen kívül hagytam. Van egy napja gondolkodni, remélem az elég lesz ahhoz, hogy bátor döntést hozzon. Újabb csöngõ, és biztos voltam benne, hogy neki velem ellentétben nincsenek lyukas órái, így vártam.

Délelõtt nemigazán volt erõm írni, gondolkodni viszont annál inkább, mondhatni szüntelenül agyaltam, hogy most vajon mit is csinálhatnék. Amennyire tudtam, megpróbáltam figyelni az órákon, aztán délután végül írtam:
- Na, hogy sikerült a dolgozat?
- Egész jól, a tanár azonnal kijavította és képzeld, négyes lett!
- Ügyes vagy – írtam a végére egy mosolygós arcot. – Úgy érzed, tudod is?
- Igen, és köszönöm a segítséget.
- Igazán nincs mit. Van ma valami tanulnivalód?
- Tanulnivaló az mindig van… de most azt hiszem mindent értek.
- Ezt jó hallani.
- Viszont lehet egy kérdésem? – fogalmam sem volt, mit szeretett volna, de nem volt ellenvetésem.
- Persze, mondjad.
- Holnap, ha a parkba mész… vinnél magaddal egy tollat és egy füzetet, kérlek?
Ez meglepett, fogalmam sem volt, miért kellhet az. De végülis, miért ne, nem tudok semmit sem felhozni, ami ellene szólna.
- Persze. – Nem kérdeztem, magam akartam rájönni. Ha nem sikerül, maximum úgyis kiderül ott helyben. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak szeret rajzolni vagy mutatni akar valamit. – De ezt vehetem úgy, hogy benne vagy?
Kis szünet, majd végül megérkezik a határozott válasz.
- Igen. De kérlek, ne legyél durva, ha esetleg nagyon nem tetszene…
- Olyannak ismersz? – Ami azt illeti, szinte semilyennek nem ismer. Pontosan ezért is akarok találkozni vele. – De megígérem, nem leszek veled goromba. Kivéve, ha valójában vámpír vagy és a véremre pályázol, ez esetben futok.
- Nyugi, nem vagyok vámpír – és egy nevetõs arcot írt a végére. – De köszönöm.
- Akkor megnyugodhatok, hogy nem kell egésznap fokhagymaláncot hordanom – szintén egy nevetõsarcot tûztem a végére. – És nincs mit. Viszont nekem megint mennem kell, ma korábban kezdek. Este beszélünk, szia!
- Rendben, szia!

Na, ezek szerint benne van. Kivételesen viszonylag jókedvûen indultam munkába, ami még az éppen ott lófráló haverjaimnak is feltûnt.
- Na mi az Ander? – kérdezte Dan, miközben elégedetten szemezett a sörével, amit az elõbb bontottam ki neki.
- Mégis mi lenne? – kérdeztem unott hangon.
- Akárhogy is rejtegeted, ma egyáltalán nem vagy olyan életunt, mint amúgy – vigyorgott rám.
- Így igaz – értette egyet Jase, aki már most kezdett enyhén részeg lenni. Erõsen gondolkoztam rajta, hogy adjak-e neki újabb kört, ha kér. – Máskor tisztára olyan vagy, mint egy zombi.
- Azért az túlzás… - kezdtek idegesíteni.
- Na ne már, ne szívd mellre! – veregetett hátba Ron, majd meghúzta a maga sörét. – Fogadok, hogy egy csinos bige áll a dolog mögött!
- Ne légy közönséges – morogtam, miközben Ron és Jase egymásnak dõlve röhögtek, egyedül Dan volt az, aki még viszonylag komolyan nézett rám.
- Akárhogy is – folytattam. – Ittas vendégeket nem szolgálunk ki, szóval hacsak nem terveztek üres fecsegést velem, akkor akár el is mehettek nyugodtan.
- Ünneprontó – morogta Jase. – Gyere Rich, keressünk valami jó bulit… Dan, jössz?
- Kösz, én még józan vagyok – intette le – menjetek csak.
Miután a két jómadár elment, a harmadik haverom még jó ideig itt maradt. Nem beszéltünk, õ csak ült én meg végeztem a dolgomat. Végül meguntam, hogy ott van és kérdeztem a napjáról, de azt mondta, semmi különös nem történt vele, majd visszakérdezett. Megfordult a fejemben, hogy neki esetleg mesélek, de volt egy olyan megérzésem, hogy a másik kettõnek is továbbadná, amihez viszont nem sok kedvem volt, ezért inkább csak megráztam a fejem.
- Ez esetben megyek – állt fel. – További szép napot, haver!
- Neked is – morogtam.

Este még írni akartam Eliade-nek, de azzal szembesültem, hogy ezúttal õ írt esõként:
- Egyébként mit dolgozol?
- Pultos vagyok – feleltem. – Nem egy állommeló és sok a részeg, de legalább megtudom, mi az, amit semmiképp sem akarok életem végéig csinálni. – Ennek ellenére mégsem motiválteléggé a munka arra, hogy rendesen tanuljak.
- De nem erõszakosak vagy ilyesmi, ugye?
- Néha – õszinte voltam. – De egyáltalán nem vészesek, amúgy sem az én dolgom összetûzésbe keveredni velük. Ami fontosabb, hogy van munkám a suli mellett. Ha már itt tartunk, neked van már ötleted, mit csinálnál érettségi után?
- Ami azt illeti, nincs. Jó lenne egyetemre menni, de nem tudom, mi érdekelne igazán.
- Gondolom ezzel nem mondok újat, hogy csak te tudhatod. De elõbb-utóbb úgyis rájössz – kicsit úgy éreztem, nem lenne jogom ilyet írni, ismerve magam, ugye. A húgom ekkor felsírt. Vártam, de csak nem akarta abbahagyni. Hol vannak ilyenkor a szüleim? Halványan rémlett volna, mintha elmentek volna… fenébe.
- Ne haragudj, megint én megyek, valami baja van a húgomnak – írtam Eliade-nek, de közben felálltam és elindultam felé, csak nem hagyhatom figyelmen kívül szegény szerencsétlent.

Szerencsére úgy tûnt „csak” rosszat álmodott, de így is rengeteget szerencsétlenkedtem vele, mire sikerült lenyugtatni. Azt is csak úgy – lévén, hogy arra hogy „nyugi, igen tudom, hogy anya kell, tíz perc múlva itt is van, csak addig bírd már ki” nem reagált túl jól – sikerült, hogy anyám helyett lefeküdtem vele a nagyágyra és megvártam, amíg elalszik mellettem. Nagyon furcsán éreztem magam, fõleg hogy egyáltalán nem akartam sehogyse kapcsolatba kerülni vele, és mégis muszáj volt és ehhez képest el tudott aludni mellettem… Meglepõ volt, az biztos. Hát még mennyire nehéz volt utána kikászálódni az ágyból…

Mire újra gépközelbe kerültem, Eliade már kijelentkezett, de volt még tõle egy üzenetem:
- Semmi gond. Nem is tudtam, hogy van húgod. Vannak még testvéreid? – elhúztam a szám.
- Nincsenek – nem éreztem teljesen jogosnak. Lett volna. – Csak õ, de õ is kicsi. Neked?

Másnap reggel láttam, hogy írt, de mivel nem volt aznap elsõ órám, átaludtam:
- Nincsenek, egyke vagyok. De a húgod biztos nagyon aranyos lehet!
- Lehet – nekem fogalmam sem volt róla és õszintén, nem tartottam annak. – Akkor ne felejtsd el – kacsintós szmájli, ezzel tereltem a témát.
Aznap többet nem tudtam írni, még ezt is megírtam neki, hogy ne számítson rám. Az órákon elég nehezen figyeltem, inkább csak firkálgattam.

Tanítás után – mivel egykor végeztem – gyorsan ettem valamit, majd elindultam a városba. Sok idõ lett volna hazamenni, ezért magamnál tartottam a táskámat. Egy ideig csak céltalanul köröztem, majd pár perccel kettõ elõtt betértem az egyik virágoshoz és kértem tõle egy szál szegfût. Lévén csak megismerni hívtam, nem akartam nagyon félreérthetõ lenni – a hangsúly a nagyonon van – és rózsát venni, ez pedig csak egy apróság. Egy szalagot kötöttem a szárára, így végülis foghatom a megismerhetõségre is, ha esetleg magyarázkodnom kellene a virág miatt. Ezek után elindultam a park felé és helyet foglaltam az adott padon, és amíg Eliade-re vártam – hiszen ha kettõkor végez biztosan idõ, mire ideért – leültem firkálgatni kicsit.

Hiába jártam be órákra meg töltöttem esténként órákat a bárban italt csapolva és részegeket ébresztgetve, mégis rengeteget unatkoztam. Aztán egyik nap szembeötlött velem egy netes fórum, ahol a tanulásban segítették egymást a diákok. Egész elmésnek találtam és rögtön használni is kezdtem, legtöbbször már feltett kérdésekbõl táplálkoztam, mivel több egyetemista is regisztrált tag volt, idõnként találtam hasznos dolgokat is. Aztán egyik nap találtam egy kérdést, egy diáklány tette fel, a cosinusról kérdezett. Matekból mindig is jó voltam, egyszerûen könnyen ráállt az agyam, és úgy tûnt, mások nem nagyon akarnak válaszolni neki, végül én magyaráztam meg neki azt, amit nem értett. Úgy gondoltam, egyszeri alkalom volt, de aztán amikor legközelebb is megláttam a kérdését, újra válaszoltam, aztán a következõ alkalommal és azután is. Észre se vettem, de lassan beleépült a napi rutinomba felnézni a weboldalra és megnézni, írt-e a lány. Hogy honnan tudtam, hogy lányról van szó? Egyszerûen a stílusából, a fogalmazásából, egy fiú még, ha ékesszóló, sem ír így. A kérdései összetettségébõl és a nem értett témák bonyolultságából hamar rájöttem, hogy egy végzõs diákról van szó, hamarosan pedig az órarendjét is kezdtem fejben összerakni. Nem kérdezett mindig, de fel lehetett fedezni benne egyfajta rendszert. Ügyes volt, mert ha egyszer leírtam neki valamit, utána megköszönte és alkalmazta, ha visszakérdeztem egy másik példával, akkor már meg tudta oldani az adott feladatot. Néha elejtett egy-egy apróbb információt arról, hogy másnap dolgozatot irat, vagy hogy az egyik tanár igazságtalan volt, vagy éppen jóarc. Én még ennyit se mondtam, maximum reagáltam ezekre, de azt hiszem jó volt ez így. Másoknak nem-nagyon segítettem, néha-néha válaszoltam egy-egy embernek ha úgy tartotta kedvem, de pár kivételt leszámítva egyikükkel sem volt olyan könnyû dolgom, mint a lánnyal. Ahhoz képest, hogy a tanításai napjairól néha-néha tett megjegyzésekkel messze többet árult el magáról, mint én, mégsem tudtam a nevét. Az elején én Anderként mutattam be magam, de utána rögtön rátértem a cosinusokra, így az õ bemutatkozása elmaradt.

Egyik este, egy szokatlanul kihalt órában, valahol hajnali egy tájékán merült fel bennem a gondolat, hogy talán találkozhatnék is vele. Végtére is mióta a haverjaimmal, Dannel és a többiekkel igyekszem minimálisra redukálni a kapcsolatomat és a családomat is kerülöm, igencsak elszigeteltem magam az emberektõl. Az egyetemen sem egy könnyû az ismerkedés, annyira nem is érdekelnek a többiek, és úgy érzem, ez kölcsönös, a lánnyal a fórumról viszont egészen jól kijövök. És ami azt illeti, szívesen meg is ismerném, de legalább egy próbát tehetnék rá.

Unalmamban a poharak törölgetésébe kezdtem, és elméláztam azon, hogy tényleg találkozom a lánnyal. Aztán ki tudja, lehet, hogy látásból még ismerem is a volt iskolámból…

Az ötletemet másnap szívesen be is váltottam volna, ha lett volna kérdés, amire válaszolhatok, úgy tûnt viszont, hogy a lány eltûnt.

Ez fura – gondoltam a képernyõre bámulva – ilyenkor mindig ír ki valamit. Emlékeztem, legutóbb irodalomból kért segítséget egy igen nagy témában, vers-összehasonlítással kapcsolatban. Lehet, hogy most is azt nyûvi, jutott eszembe, de nem igazán volt kedvem várni, mert lehet, legközelebb már nem is kérdez majd. Végül csak vállat vontam és írtam neki egy rövid üzenetet.

- Szia, ma nincs kérdésed? – gépeltem. Láttam, hogy ír, és hamarosan meg is kaptam a választ.

- Szia. Igyekszem saját fejbõl megoldani és nem rád hagyatkozni. – Ügyes, hümmögtem, tetszett, hogy inkább önállóan ül neki a tanulásnak, sose szerettem, ha valaki csak a másikra hagyatkozik. Ettõl függetlenül nem akartam, hogy ezentúl esetleg ha kell se akarjon kérdezni vagy valami.

- Nyugodtan kérdezz, szívesen segítek – írtam neki válaszul, ezzel meghagyva a lehetõséget, hogyha esetleg legközelebb kérdése van, nyugodtan írjon kifejezetten nekem. Láttam, hogy elkezd gépelni valamit, de tartottam tõle, hogy egyben le is zárja a beszélgetést, ezért õt megelõzve gyorsan megkérdeztem tõle azt, amiért eredetileg felkerestem:

- Nincs kedved személyesen is találkozni? – Egy enter, és el is küldtem, aztán vártam. Aztán még egy kicsit vártam…

Francba. Beharaptam az alsó ajkam és hunyorogva néztem a képernyõt, ahogy frissítettem az oldalt és a lány nicknevének ikonja alatt megjelent a kijelentkezett állapotot jelzõ X. Hát ezt jól megcsináltad. Idegesen a hajamba túrtam, valószínûleg eléggé nyomulósnak tûnhettem, pedig tényleg csak találkozni lett volna kedvem vele. Én is kijelentkeztem és jobb dolgom híján nekiültem a tankönyveimnek, hogy kivételesen én is tanuljak valamit.

Másnap reggel nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy esetleg sikerült elüldöznöm a lányt az oldalról, sõt, ha érzékeny, talán még a frászt is ráhoztam.

Hát én valami eszméletlenül béna vagyok, sóhajtottam, ahogy az egyetem felé vettem az irányt. Végül gondoltam egyet, elõvettem a telefonomat és mobilnetrõl írtam ez újabb üzenetet. Több variáció is végigfutott az agyamon, de végül a következõt írtam:

- Megbántottalak valamivel? – Tudtam, hogy neki is iskola van, de reménykedtem benne, hogy szünetben válaszol. Ez nem történt meg, ezért az elsõ óra után – amit nekem úgyis két lyukas óra követett, ami alatt sose mentem haza – újabb üzenetet küldtem.

- Ha igen, ne haragudj. – Tényleg nem akartam megbántani. Másoknál nem érdekel, ha vérig sértem õket, de õ nem tett semmi olyat, amivel kiérdemelné ezt a hozzáállásomat. Ha belegondolok, ezzel talán egyedül van… a húgomat leszámítva. Megráztam a fejem, nem akartam rá gondolni, igyekeztem maximálisan elkerülni õt.

- Azt megkérdezhetem, hogy hívnak? – így azért jelentõsen könnyebb lenne. Erre végre válaszol:

- Eliade. – És újra kijelentkezett. Legalább válaszolt, de ezt nem tudtam mire vélni. Újra csak sóhajtottam és a zsebembe süllyesztettem a telefont, majd elõvettem az egyik füzetem és a hátuljába kezdtem firkálgatni.

Úgy álltam hozzá, hogyha ma délután is próbálkozom, az már nem áll messze a zaklatástól, ez a hozzáállásom következõ nap is megmaradt. Péntekre viszont már nagyon idegesített, hogy úgy látszik egyetlenegy mondattal elszúrtam, ezért a munkahelyemre menet újra írni akartam neki. Egy órával korábban indultam és gyalog, így volt idõm, és szívesebben is voltam odakint, mint otthon.

Már írtam volna egy üzenetet neki, de elõtte még gyorsan végiggörgettem a fõoldalon a legújabb kérdéseket, és az alján találtam egyet, ami tõle van. A válaszok száma: nulla. Kíváncsian megnéztem, hátha ír hozzá valami kiegészítést. Ezúttal újra matematikából kérdezett, ismét csak algebrát, de ezúttal magasabb fokú egyenletekrõl. Hát igen, az az, ami újra és újra elõkerült, és emlékeztem, a tanárok mennyire cifra feladatokat tudtak néha velük kapcsolatban adni. Megnéztem a kérdés alá írt példát, majd válaszba elkezdtem neki kifejteni és megmagyarázni, hogyan tudja megoldani késõbb. Mivel ez már elég bonyolult feladat volt és fejbõl nem tudtam neki hirtelen kitalálni egyet, hozzátettem, hogy próbálja meg újra és ha elakad, akkor írjon és újra megpróbáljuk. Láttam, hogy be van jelentkezve, és gondoltam, hamarosan megnézi a kérdést. Megfelelõnek láttam az idõt, hogy ezalatt írjak neki újra, azalatt az idõ alatt, amíg õ matekozik.

- Szia, megint én vagyok – nyomkodtam a telefonom gombjait. – Figyelj, tényleg nem akartalak megbántani vagy elijeszteni, se semmi rossz szándékom nem volt. Igazából csak rendesnek tûntél és gondoltam, szívesen megismernélek. – Itt hosszú ideig villogott a kurzor, nem tudtam, hogy folytassam. Ekkor beugrott valami. – Van barátod? Nyugalom, nem azért találkoznék veled, neki sem kell féltenie. – Na jó, ez határozottan tapló volt, de sehogy se voltak képes jobban megfogalmazni. Új sort kezdtem.

- Mindenesetre… ne haragudj, tényleg. De nem ragaszkodom hozzá, hogy beszéljünk, engem is irritálnak néhányan és megértem, ha esetleg ilyen vagyok neked. Ettõl függetlenül ha segítségre van szükséged, csak szólj. – Azzal elküldtem.

Kifújtam a levegõt, vártam már, hogy hûvösebbre forduljon az idõ és fehér gõzként távozzék a leheletem. Zsebre tettem a telefonomat és továbbmentem, de pár perccel késõbb megrezdült. Elõvettem és láttam, hogy Eliade írt. Felvont szemöldökkel, kíváncsian néztem a telefonomra a szemüvegem mögül, majd megnyitottam az üzenetét. Járva kényelmetlen volt olvasni, de pár lépésnyire tõlem volt egy játszótér, így gyorsan odaszaladtam és hanyagul leültem az egyik hintára. Gyorsan átfutottam a szöveget:

- Szia. Kicsit hirtelen jött, amikor a találkozásról írtál, te ne haragudj, hogy nem írtam. Lehetne, hogy csak itt beszélgessünk? Én is szívesen beszélgetnék, csak élõben kicsit korai lenne, azt hiszem.

Halványan elmosolyodtam, aranyosnak találtam, de leginkább annak örültem, hogy végre írt.

- Persze, igazad van. Részemrõl rendben. – Elküldtem. – Hogy ment a matek?

Láttam, ahogy ír, aztán eltûnt. Utáltam magam, hogy visszatértem a tanuláshoz, de persze most, hogy beszélhetnénk valamirõl, nem jut eszembe semmi. Végül aztán mégis megjelenik az új üzenet:

- Nehezen. Figyelj, itt mit kéne csinálni? Eljutottam a harmadik lépésig, de itt elakadtam. Várj, mindjárt lefotózom!

Egy másodperccel késõbb egy füzet képe jelent meg elõttem, rajta gyönyörûen kerekített számokkal. Én sose tudtam ilyen szépen írni.

Átfutottam a feladatot és észrevettem, mi a baj.

- Mindent jól csináltál. De biztos vagy benne, hogy 4x(1-5) az -1? Kéne a zárójel.

Láttam, hogy ír.

- Ó… efelett elsiklottam. Köszönöm!

Igen, nem négyzetszámból nehéz úgy gyököt vonni, hogy egész legyen az eredmény, pláne ha a gyökjel alá negatív szám jön ki, ami esetében nincs értelmezve.

- Semmiség, legközelebb figyelj jobban. Nem vagy esetleg fáradt? Már elég késõ van matekozni. – Az aznapi mûszakom hétkor kezdõdött és még volt fél órám beérni.

- Lehet, de készülnöm kell a dolgozatokra.

Igaz is, én anno nem tanultam – ch, tanultam… - így nem tudhatom, mennyi idõt vesz igénybe.

- És mondd csak, mennyit tanulsz átlagosan egy nap?

- Úgy két-három órát, de néha csak egyet. Attól függ, mennyit kell.

- És mennyi szünetet tartasz közöttük? – volt egy sejtésem, mi lesz a válasza.

- Csak egyszer körülbelül negyed órát. Ha megszakítom, utána nehezen megy a folytatás. – Valahogy tudtam. Anno az én osztályomban sem tartottak szünetet a lányok, túlterheltek is voltak rendesen.

- Többet kéne. Azt vágod ugye, hogy csak húsz percig tudsz hatékonyan koncentrálni? – végre hasznát is vettem annak, amit az egyetemen tanultam. – Utána tarts öt perc szünetet. Persze ezt senki nem tudja betartani, úgyhogy eloszthatod másképp is az idõdet, de minél többet tanulsz, annál több szünetre lesz szükséged. Ennek  véglete az, hogy alig tudsz azután a negyed óra után visszaülni tanulni.

Nem tudtam, mennyire örül neki, hogy újabb kisregénnyel boldogítom, de nem unalmamból írtam annyit, amennyit.

- Ezt eddig nem is tudtam. Tényleg csak húsz perc? Ennél még a tanóráink is hosszabbak. Bár néha nem lenne rossz, ha csak ennyi lenne…

Elmosolyodtam és válaszoltam neki. Rövidesen tényleg beszélgetni kezdtünk, és bár elsõsorban csak a tanulásról volt szó - aminek keretein belül tippeket is adtam neki, de elhatároztam, hogy én is kipróbálom mindet, amit hallottam, hogy legközelebb már saját tapasztalatból is írhassak – mégis jól éreztem magam. Végül aztán a telefonom tetején lévõ órára tévedt a tekintetem és csak egyetlenegy szemrándulással realizáltam, hogy elkéstem. Öt perc alatt biztos nem érek oda… ügyes. Gondolatban megtapsoltam magam. Eliade következõ üzenetére még válaszoltam, de utána gyorsan hozzátettem:

- Figyelj, ne haragudj, mennem kell. Aztán most, hogy sikeresen elvontam a figyelmedet, javaslom neked is, hogy térj vissza matekozni. Majd holnap beszélünk. Szia! – azzal meg se várva a válaszát kijelentkeztem és futásnak eredtem. Reméltem nem haragszik meg, de elkésnem nagyon nem lett volna jó. Még ha untam is a munkát, jól jött az a kereset, amit adott és nemigen kellett volna elesnem tõle.

Hiába van nekünk siketenek kialakítva egy olyan iskola, ahol könnyebben elsajátíthatjuk  a tanulást és a jelbeszédet, engem nem vettek fel, mert tele van az iskola. Ez tuti kamu hír volt, kénytelenek voltunk elfogadni ezt a helyzetet. A szüleim mindenben támogatnak, annyi pénzük sajnos nincs, hogy egy hallókészüléket vegyenek nekem. Az igazgatóval beszéltek, hogy kérjék meg a tanárokat, hogy írjanak le mindent a táblára, hogy tudjak jegyzetelni az órán. Iskolában nincsenek barátaim, mert nem tudok kommunikálni senkivel, hiába mutogatok kézzel lábbal, nem érti meg senki, a végén rájöttem, hogy ha a jegyzetfüzetembe elkezdek írni és odaadom az illetõnek, nem hajlandó válaszolni csak szóban. Feladtam a kommunikációt a normális emberek felé. Neten szoktam barátkozni olyan fórumokon, amik nekünk siketeknek van kitalálva. Itt nagyon sokan bosszankodnak azon, ahogy viselkednek velem, az ilyenrõl nem tehetek. A tanulással kicsit nehezebb a dolgom, mert hallanom kellene, ahogy levezetik az egyenletet, a tankönyv nem sok segítség. Ilyenkor ismét a netet hívom segítségül és olyan tanulós honlapokon veszek részt, ahol tudnak segíteni. Valamelyik nap is, a cosinus-t vettük és lövésem sem volt róla, hogy mi fán terem. A tanulós honlapon egy Ander nevû srác mindent elmagyarázott szépen és érthetõen, hogy mit miért csinálunk. Természetesen ha bajban volt az ilyen bugyuta kifejezésekkel, egybõl feltettem a kérdésemet és pár óra múlva meg is érkezett a válasz, a dolgozataim jegyein tudtam javítani végre elértem a négyes átlagot. Sokszor elgondolkodom azon, hogy abba a suliba jár e az a srác, vagy teljesen máshova. Nincs akkora bátorságom, hogy megkérdezzem tõle, elég, ha a tanulásban tud nekem segíteni, lehet elküldene a fenébe, hogy egy siketnek segít éppen. Valamelyik nap irodalomból egy verset adtak fel házi feladatnak, hogy értelmezzük és hasonlítsuk össze egy hasonlóval, na ezt is feltettem kérdésnek, persze Ander ismét válaszolt, olyan verset írt le nekem, amit nemrég vettünk, homlokon csaptam magam és elmosolyodtam, hogy milyen bugyuta vagyok. Azt is be kellene látnom, hogy nem szabad rá hagyatkoznom és kihasználnom, hiszen magamtól kellene rájönnöm a megoldásra. Úgy döntöttem inkább megszenvedek a jó jegyért és nem írok neki, ám egyik nap egy boríték elkezdett villogni a fórumon. Megijedtem, hogy mi ez, amikor megnyitottam elmosolyodtam. Ander írt kifejezetten nekem.

-          Szia, ma nincs kérdésed? – kérdezi, rátettem az ujjaimat a billentyûzetre és pötyögtem neki.

-          Szia. Igyekszem saját fejbõl megoldani és nem rád hagyadkozni.- Türelmesen várok, a válasz egybõl meg is érkezett.

-          Nyugodtan kérdezz, szívesen segítek. – Pici mosolyt csal az arcomra.

-          Tudom, hogy szívesen segítesz, de … - nem is hagyja, hogy ezt leírjam.

-          Nincs kedved személyesen is találkozni? – Na ettõl a szótól bepánikoltam, azonnal kiléptem a fórumból és a gépet is kikapcsoltam. 

Igyekeztem mélyeket lélegezni, mondjuk nem ismer, nem tudja hogy nézem ki, úgyhogy biztonságban egy darabig. Ha vissza belépek, valamilyen magyarázatot adnom kell neki, amihez nem füllik a fogam.

A suliban igyekszem mindenkire figyelni, nehogy nekem jöjjenek, ám amikor befordulok a folyosón és a szekrényemhez sietek. Bepakolok pár könyvet, a telefonomat látom villogni. Megnézem, hogy milyen üzenetet kapok pont éppen a suliban. Fórumról jött. Fellépek és Ander írt nekem ismét.

-          Megbántottalak valamivel? – írja.

-          Ha igen ne haragudj. – ezt alig egy perce írta, látom, hogy megint ír.

-          Azt megkérdezhetem, hogy hogy hívnak? – erre talán csak válaszolhatok.

-          Eliade. – bepötyögtem, gyorsan eltettem a telefont.

Nem szabad fiúkkal foglalkoznom, pont az utolsó évben, amikor érettségizni kell.