 Karakter: Ezreal
Megjegyzés: (hemomantának)
Egyre csak megyek elõre, mélyebbre az ismeretlenben. Ebben a felállásban nincs semmi szokatlan. Abban sokkal inkább, hogy most nem célom alapvetõen a felfedezés. Egészen pontosan nem célom itt. Még nem jártam ilyen mélyen a Vastövis hegység Noxus határain belül esõ vadonjainak mélyén, de egy biztos, a térkép szerint már rég vissza kellett volna érnem az ösvényre, amit eddig is követtem. Mondhatná bárki, hogy csak eltévedtem, de egy dologban még az életemnél is biztosabb vagyok, az pedig a térképolvasási és tájékozódási képességem.
– Hogy fulladna meg egy kanál vízben az a vénember, aki rászedett ezzel a darab vacakkal! – vágom a földhöz a térképet. Ennyi erõvel mehettem volna a fejem után is, jó eséllyel fele ennyire nem tévedtem volna el, mint így, hogy azt hittem, tudom pontosan, merre tartok.
Kellene valami magaslati pont, de olyan vacak, vékony fák állnak csak itt csoportosan, hiába magasak, nem bírna el egyik se olyan magasságban, ahol már átláthatnám a tájat.
Sóhajtva hajolok le ismét a papírfecniért, amit térképnek mertek nevezni. Nem tudom, mennyire megbízható, de jóval nyugatabbra, mint kellene lennie, jelölnek egy erdõséget. Talán ez lehet az. Ha igen, talán tudok következtetni. Igaz, az irányokban annyira nem bízhatok, de ha csak a szomszédos területekig tervezek, talán sikerül újra visszatalálnom az ösvényhez, igaz, a fél nap elõny helyett legalább egyet veszteni fogok, ha nem többet.
Mélyet szusszanok: – Rendben, akkor erre megyek tovább! – irányítom lépteim fél fokkal keletebbre. Ha hihetek a térképnek, arrafelé majd hegyekbe kell ütköznöm, ott pedig mindenképp lennie kell valamiféle ösvénynek, amit követve átkelhetek, s akkor már maximum még egy nap, és ismerõsebb vidékre kellene érkeznem. Utaim során sokszor láttam már ezeket a hegyeket abból az irányból, ahova esniük kellene.
Már jócskán benne vagyok a délutánban, mire valóban elérek egy hegy lábáig. Ha kicsit jobban figyeltem volna, merre tájolom magam az elején, akkor egész pontosan meg tudnám saccolni, melyik hegyet sikerült elérni a Vastövisen belül, így viszont csak tippelni tudok, és reménykedni benne, hogy az öt lehetséges hegy közül azt sikerült elérnem, ahol az ösvény fut. Hiába sétálok el azonban jobbra és balra is, ösvény után kutatva, nem találok semmit egy már régi, alig látható, nyomokban még kikövezett egykori ösvényen kívül, amit már láthatóan senki nem használ. Felsóhajtok. Nyilván miért is lenne szerencsém. Soha többé nem veszek térképet megbízhatatlan helyről!
Viszont még mindig sietős lenne az utam, így újra végigmérem a talált ösvényt. Valamikor régen használták. Azaz még ha van is valahol egy nehéz szakasz, ez az út valamikor keresztülvitt a hegyeken.
Döntöttem. Nekivágok. Persze lehet pechem, és valahol komolyabb akadály lehet, de bízok magamban, biztos vagyok benne, hogy találékonyan megoldom majd, hogy juthatnék keresztül a nehézségen, legyen bármi is az.
* * *
Már sötétedik, de még mindig igen meredeken visz felfelé az ösvény, sehol egy kiszögellés vagy barlang, mélyedés, bármi, amit éjjeli menedékként használhatnék. Szívás. Valahogy nincs nagy kedvem a szűk ösvényen letáborozni.
Egyelőre tovább megyek, de a Nap már igencsak lebukóban van, ideje lenne megállnom, csak nincs hol. A sötétben pedig már nem lesz életbiztosítás továbbmenni. Már pásztázza a tekintetem a lehetőségeket, mikor váratlanul, a semmiből egy kanyar után kitágul az ösvény, és egy tekintélyes méretű fennsíkon találom magam. Igaz, a félhomályban már nem látom be jól, mégis nehéz lenne eltéveszteni a romot, amely a fennsíkon terpeszkedik, mondhatni beteríti azt.
Már ha lehet fennsíknak nevezni valami ilyesmit, ami ennyire szakadékokkal szabdalt valami, amit talán csak az épülethez épített lépcsők és utak kötnek össze fennsíkká első ránézésre.
Vegyes érzelmeim támadnak. Bár az épület nem túl bizalomgerjesztő, elkap az izgalom. Hiszen bár romos, egész egyben van, bizonyos, hogy sok mindent rejt magában, rengeteg olyasmit, ami mesél régi korokról, régi emberekről, egy furcsa kultúráról, amiről tippem sincs, mi lehet pontosan. Ugyanakkor sietnem kellene, hogy átadjak egy roppant fontos üzenetet, most nincs idő felfedezni. Szállásnak viszont tökéletes lenne…
… ha nem visítana a hatodik érzékem, hogy Be ne menj! Minden idegszálam megfeszül a megérzésre, s egész testem belepi a libabőr. Olyan érzésem támad, mintha éhes tekintet falna fel képletesen, mintha gyanútlan áldozatként sétáltam volna be a csapdába, amit azért állított valaki, hogy táplálékhoz jusson. Szinte érzem is forró leheletét a nyakamon. Pedig ösztönösen hátra pillantva senkit sem látok.
Talán a rom zord kinézete tehet az egészről. Baljóslatú, mintha az idő meg szerette volna mutatni a készítők valódi arcát, a hely valódi természetét, és el akart volna riasztani mindenkit még attól is, hogy e romok sötét múltját megismerje.
Minden megérzés ellenére nem bírok a kíváncsiságommal. Meg kell néznem. Csak a bejárat környékét. Azzal nyugtatom magam, hogy csak azért térek be, mert valahol ideje letáboroznom. Nem hinném, hogy komolyabb veszélybe kerülnék pusztán azért, mert belépek „valaki előszobájába”. Sok hasonló romot kutattam már át eddigi életem során is, hiába vagyok fiatal. Tudom, hogy a veszély beljebb kezdődik, és a szemfüles ember mind észre is veszi, mielőtt komolyabb bajba keveredne. Nem nagy ügy.
Tény, hogy a megérzésem nem tudom hova tenni, mert sosem éreztem még hasonló viszolygást egy helyen se, de magabiztosságom feledteti velem a rossz érzéseim. A táskámból előkapok egy fénycsövet, és megtörve aktiválom. A sárgás, napsugarakhoz hasonlatos szín némi melegséget kölcsönöz a romoknak, ugyanakkor az árnyékok még inkább kihangsúlyozzák a rideg vonalakat, és az ajtó feletti koponya is mintha nevetne, ahogy a fény a haladásom miatt játszik a felületén. Ez viszont már nem köti le a figyelmem, sokkal inkább a kialakításra, a díszítésekre figyelek, apró jelekre, részletekre, amelyek árulkodhatnak a rom eredetéről, arról kik és mikor építhették.
A minták ismeretlenek, a koponya… nem kimondottan jellegzetes, teljesen átlagos. A embereket és állatokat ábrázoló szobrok már jobban behatárolják legalább a kort, a rom akár 2-3 ezer éves is lehet. Egyes minták viszont akkor még nem voltak kimondottan használatosak, így biztos vagyok benne, hogy maga a rom lakott és karbantartott volt még ezer évvel ezelőtt is minimum. ég így is tekintélyes kort tudhat magának az épület. Sőt, ahhoz képest még egész egyben is van, kétségtelen.
Vajon miért néptelenedett el, s veszett a feledés homályába ez a grandiózus hely?
Ahogy belépek a kicsinek tetsző, de valójában már önmagában is hatalmas ajtón, egy igen tekintélyes méretű előcsarnokban találom magam. Megint rám tör a viszketegség, hogy nekiálljak felfedezni, dokumentálni minden részletet, de erőt veszek magamon, és az ajtó közelében kezdek szétnézni valami olyan kiszögellés vagy zug után, ami fedezéket nyújthat, ha valaki – kicsi rá az esély – az ajtón belépve kívánna rám törni. S azért lenne szerencsés az ajtóhoz minél közelebb találni ilyen stratégiai pontot, mert ha valaki belülről próbálna meg felfalni – fene se tudja, milyen mitikus lények, vagy sima „dzsungelszörnyek” lakták be az elhagyatott helyet -, akkor is legyen esélyem menekülni. Nem szívesen fecsérelném az időm és az energiám harcra, ha nem muszáj.
Igaz, nem ártana felmérni legalább a csarnokból nyíló következő csarnokot legalább, de mivel az ajtó elég rozoga, félig be is van szakadva, nagyon nagy lények nem jutnak át rajta csak úgy, ezt most mellőzöm. Jobb híján végül a bejárattól nem messze kezdődő szoborsor között tanyázok le. A méretes emberábrázolások valamennyire takarnak, némi fedezéket is nyújthatnak, bár természetesen messze vannak a tökéletestől.
Nem kellene sokat világítanom, ha nem akarom magamra felhívni a figyelmet, de nem bírok ellenállni a kísértésnek, és a szobrok közötti falba vésett ábrázolásokat kezdem nézegetni. Néhol még megmaradt rajtuk a festés, még ha csak nagyon gyér nyomokban is. Nem sokat értek abból a pár képből, ami itt sorakozik, de úgy tűnik, valami kultuszhely lehetett valamikor ez a hatalmas épületegyüttes. Talán valami vallás kultikus helye, templom és a papok lakhelye egyben. Nehéz lenne ennyiből megmondani, annyi viszont bizonyos, hogy a vallás kötődött a vízhez. Különös, mert a hegyen sehol nem botlottam forrásba sem eddig, nem hogy másba. Lehet, ez okozta volna az elnéptelenedést? Valami okból kifolyólag eltűnt a víz, s a vallás is lehanyatlott, vagy elköltöztek a kultusz őrzői.
Az viszont sehogy sem fér a fejembe, miért tűnik úgy a gyér fényben, mintha egyes helyeken, ahol maradt még némi festék a faragványokon, miért festették sötét színre a vizet. Valami gyógyvíz lett volna itt? Egy meleg vizű forrás? De az sem kimondottan feketés, vagy nem is tudom… Megpróbálom közelebb emelni a festett részhez a fénycsövem, de elég magasan van ahhoz képest, hogy mekkorára nőttem. Sokkal jobban nem látom, viszont mintha bordósan-pirosasan csillant volna egy helyen a fényben a festék színe.
Nem mintha az százszor jobban illene a koncepciómba. Milyen víz már a vörös. Akkor már sokkal hihetőbb, hogy fekete, és valami iszapos gyógyvíz lehetett itt valami tóban, esetleg benti szertartásokhoz is használt medencében.
Nem mondom, hogy nem kezd még jobban érdekelni az egész hely, hogy egy kis részletét megtudtam a titkának – jobban mondva láttam annyit belőle, hogy kérdések egész sora merüljön fel bennem, s válaszokra szomjazzak -, de önuralmat gyakorolva ülök le, hogy a táskám a hátamon hagyva a falnak dőljek, és némiképp összekuporodva megpróbáljak aludni egy keveset, végleg széttörve a fénycsövet, kioltva fényét.
* * *
Neszezésre ébredek éber álmomból, mégsem időben. Mert a szemem felnyitva két lábat pillantok meg. Azonnal görcsbe rándul a gyomrom, miközben felkapom a tekintetem. A világító szempár, ami lepillant rám, majdnem hogy kaján, ugyanakkor a szart is belém fagyasztja. S mielőtt magam elé emelhetném a kesztyűm, hogy védekezhessek bármi ellen, hatalmas karmok feszülnek a nyakamnak, miközben az ismeretlen férfi – nevezhetem annak ekkora körmökkel és ilyen természetellenes szempárral? – végignyal az ajkain.
Nem szokásom kétségbe esni, de most mégis apró nyögésszerű hang tör fel a torkomból. A még szerintem is szánalmas vinnyogás végig visszhangzik az előcsarnokon. Elpirulok zavaromban és egyúttal mérgemben. Soha semmi nem váltotta még ki belőlem azt, hogy ennyire megalázzam magam egyetlen hangfoszlánnyal.
A férfi felkuncog. A hangja olyan középmély, nem is igazán mély, de nem is nagyon magas, kifejezetten kellemes lenne, ha nem csendülne benne egy csipetnyi hátborzongató, aljas mellékzönge, amitől kiver a hideg verejték.
- De rég nem éreztem már ezt a kellemes illatot – szólal meg végül, de annyira oda nem illő, ráadásul annyira kéjes elégedettséggel ejti ezt az egyetlen mondatot…
- He? – bukik ki belőlem az értetlenség. Még bele is szagolok a levegőbe, de semmi különöset nem érzek. Ha a friss levegőre gondol esetleg, akkor meg beszoptam, hogy pont akkor talált fel a katakombákból, mikor itt alszom…
Még elégedettebben vigyorog látható értetlenségemre, majd az egyik karmát végig siklatja az állam vonalán, felsértve a bőrt. Fájdalmasan szisszenek, de mivel a többi karma továbbra is a nyakam felé mered, nagyon mozdulni nem merek, nem szeretnék felnyársalódni.
- Egy fiatal, életerős ember frissen kiserkenő vére – nézi egyfajta őrült áhítattal. Ennek lassan nemhogy a fele, de a negyede se tréfa!
- Te valami vámpír vagy? – Nem hiszek ugyan a létezésükben, de attól ő még képzelheti magát annak, hogy nem az.
Jókedvűen felkuncog megint, újra felállítva még a szőrt is a hátamon.
- Vámpír? Ugyan, olyasmik nem léteznek. – Legalább ebben egyetértünk. De mielőtt megszólalhatnék, mozdítja a másik kezét, és döbbenetemre a vér cseppekben elválik az arcomtól, és kis gyönggyé formálódik a levegőben.
Olvastam már hasonlóról. Vérmágia.
Már csak azt nem tudom, hogy ez jobb vagy rosszabb, mint ha vámpír lenne… De ha tippelnem kellene, nem a jobb verzióra voksolnék...
- Hemomancia… - mormogom hangosan is, mert bár nem áll jól a szénám, alapvetően lenyűgöz, hogy olyasmit láthatok, amiről úgy gondoltál, már nem létezik.
Felvonja az egyik szemöldökét, újfajta érdeklődéssel fürkészve.
- Ritka az olyan áldozat, aki tudja, mi végez vele.
Na persze, mert azt csak úgy hagyom. Az energia, amit a kesztyűmbe koncentráltam kis csevelyünk közepette, elegendő – igazából már jó ideje elegendő -, hogy teleportáljak. Nem is időzöm tovább kedélyes vendéglátóm társaságában, helyette a templom előtti sírkőre gondolok, és már el is tűntem, felbukkanva a sírkő takarásában.
A dühödt morranás visszhangzik a csarnokban. Nem mondom, biztos én is bosszús lennék ellenkező helyzetben, de most inkább azon vagyok, hogy minél csendesebben lapuljak, és ne vigyorogjak annyira szélesen, mert még nem vagyok kinn a vízből totálisan, épp csak levegőhöz jutottam.
Sejtem, hogy a férfi kilép a templomból, de legalább az ajtajába áll, körbenézve. Ezért botor dolog lenne nekiállni menekülni, mert ki tudja, mi mindenre képes a vér manipulálásával. Sosem láttam még hasonlót, sokkal nehezebb lenne vele küzdeni, s így nehezebb elképzelni azt is, mi lehet a gyengepontja. Sokkal jobban járok, ha elhiszi, hogy elteleportáltam a hegy egy másik pontjára, és kész. Minden a türelmen és a lélekjelenléten múlik – na meg egy kis részben a mázlin, mert akár a sírkőig el is jöhet, dühében mondjuk pont azt akarva elgórni az útból.
Iszonyatosan hegyezem a fülem, hogy a legapróbb neszekből is képes legyek következtetni, mi történhet a túloldalon, amit nem látok, de roppant fontos lenne tudnom. Léptek közeledését azonban nem hallom, ami egyelőre jó jel.
Annak tűnt, míg meg nem töri a csendet: - Hmmm, ez az ínycsiklandó illat eltéveszthetetlen.
A hang szabályosan a sír másik oldaláról érkezik. Fene a halk lépteibe! Még nagyobb fene abba, hogy ilyen jó a szaglása!
Nincs más választásom, fel kell vennem a harcot, ezért a kesztyűmbe telepített kőre koncentrálva kezdek energiát gyűjteni, hogy pillanatok alatt megjelenjen az energiaíj, ha szükségem van rá. Mert halványan még reménykedek benne, hogy csak blöfföl. Nem mintha nem lenne 0% az esélye, de a remény hal meg utoljára.
De meghal. Mert hallom, ahogy elrugaszkodik, és nem vagyok teljesen agyalágyult, máris oldalra vetődöm, a hűlt helyem felé irányítva előpattanó fegyverem. Ám képtelen vagyok ellőni a nyilat, pedig egy fél mozdulat lenne csupán. Megrökönyödve kerekedik el a szemem, ahogy eljut az agyamig, hogy képtelen vagyok mozdulni. Egy porcikám sem hajlandó nekem engedelmeskedni, pedig semmi nem történt látszólag. Bár de, egy valami igen. A férfi egyik karmos kezét felemelte maga elé, de azon túl… Mi a franc van?
A férfi összébb csukja az ujjait. Döbbenetemre a testem meggörnyed, majd felegyenesedem anélkül, hogy bármit is akartam volna ebből. Na ne már! Ez még viccnek is rossz!
- Addig kellett volna elsurrannod, kis patkányom, míg lehetőséged volt rá – mondja, de hangja már nem olyan játékos, mint korábban volt. Sokkal inkább fenyegető a bosszúságtól.
De nem csak a hangja fenyegető. Mert még be sem fejezte a mondatot, máris újra a képembe hajol, mi több, egy keze a nyakam köré fonódik, és érzem, ahogy a karmok belefúródnak a bőrömbe, újabb apró vérforrásokat fakasztva. Pont ezért kezd gyorsabban forogni az agyam. Másokkal ellentétben minél nagyobb pácban vagyok, annál tisztábban és gyorsabban forog az agyam, hogy keveredhetnék ki belőle. Különösen sürgetővé válik a dolog, mikor szemtanúja leszek annak, ahogy a vérem sokasodó gyöngyök formájában kezd körülöttünk lebegni, miközben egyre gyengébbnek érzem magam, őt pedig egyre erősebbnek.
- Várj! – préselem ki magamból a szorítása ellenére. Szerencsére legalább beszélni tudok, ha már mást nem. – Hasznodra… lehetek…
A tekintete gúnyos hitetlenséggel villan, de megáll. Jól tippeltem, hogy szeret játszadozni az áldozataival.
- Ugyan miben lehetnél a hasznomra azon kívül, hogy a véred adod az én jólétemért?
Nagyon meggyőzőnek kell lennem, mert voltaképp semmi konkrétat nem ígérhetek, de mégis meg kell győznöm, hogy fontos számára is, hogy életben hagyjon.
- Nem tudod elhagyni ezt a helyet… segíthetek megtörni…
Úgy tűnik, elgondolkodik a dolgon, de aztán újra megindul a vér belőlem.
Francba! Nem akarok itt meghalni! Az erőm viszont elhagy, s már nem tudok igazán gondolkodni, pillanatok alatt sötétül el minden.
* * *
Tompaság. Ez az egy fogalom az, ami leírja, amit érzek. Ugyanakkor… élek még?
Az ébredés lassú, erőtlen, és fel sem kell nyitnom a szemem, hogy úgy érezzem, a világ forog körülöttem. Mégis kényszerítem magam a rosszullét ellenére, hogy feleszméljek, hiába húzna vissza a sötétség az alvás állapotába – vagy az ájultságéba. Bár számoltam vele, erős fény nincs, s az is biztos, hogy valahol fekszem. Nem ágyban, ahhoz nem puha és nem meleg, de nem is csak simán valami padlón vagy szalmán vagy hasonló, szegényes fekhelyen.
Összekaparom minden erőm, és körbenézek. Egy kisebb, elég szegényes, kőfalakkal körbevett szobában vagyok. Ami azonnal feltűnik, hogy a kesztyűm hiányzik – francba! -, s hogy nyakörv láncol meg. Próbálom megemelni a karom, de nem megy. Annyi erőt se érzek magamban, hogy arrébb csúsztassam, épp csak az ujjaim tudom mozdítani. Legalább már megint a magam ura vagyok, ami jó érzéssel tölt el. Még ha még mindig tehetetlen is vagyok egyben.
Lépések nesze üti meg a fülem, de már megint későn. Mire felfogom ennek jelentését, már belép az ajtón.
Vajon csak azért hagyott életben, mert minél tovább ki akarja élvezni a friss vért, vagy elgondolkodtatta legalább egy egészen kicsit az ajánlatom?
Nem tudok igazán ezen gondolkodni. A fejem nehéz, és üres. Még a megszülető gondolatok is azonnal kicsusszannak az agyamból. Csak nézek rá kábán, kiszolgáltatottan, teljesen a kénye-kedve játékszereként. Vajon ez lesz az utolsó kalandom? Ritka szánalmas lenne…
|
