Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Shayola2014. 12. 05. 14:55:21#32039
Karakter: Sauron
Megjegyzés: Melethron nín


Mocorog. Hála magamnak. Ahhoz képest, hogy nem vagyok gyógyító és nagyon segédkészséges illető, megmentettem. Mondjuk tegyük hozzá nem kellett sok mindent tennem vele. Kinyitja szemét és vissza is csukja. Ez egy gyors döntés volt felőled. Azt hiszed meghaltál? Oh te szegény lélek, majd annak is eljő az ideje de nem, most még nem.
- Örömmel látom, hogy magadhoz tértél! – zökkentem ki a halál gondolatából. Ő óvatosan felkönyököl hogy lásson.
- Annathar? - suttogja.
- Ahogy mondod mellon.(barátom) – mosolygok rá. Miért kit vártál? Talán a holtak szolgáját?
- Mi történt? – kérdezi miközben felül.
- Sejtettem, hogy nem fogsz emlékezni. Rendesen beverted a fejed. Egy szörnyű pillanatig azt hittem elvesztelek. – és akkor nem is tudhatnám meg válaszaidat amiért lejöttem e földre. Nem akartam volna elveszíteni mert akkor eddigi utam felesnek bizonyult volna. Arról nem is beszélve egy magányos tündét nehéz találni úgy hogy ne lássa meg bennem a gonoszt. Ő talán az egyedüli aki hisz bennem ily röpke idő alatt. – A viharban eszméleted vesztetted. Furcsa véletlen, hogy ekkor kezdett csendesülni az idő. Mire az ég kitisztult már a part is látszott. Kerek három napot és éjjelt aludtál át. Most a Rhur tenger déli részén vagyunk, egy kisebb erdősávban. Nem tudom érdekel-e de a legendák szerint a nemrég Középföldére érkezett mágusok közül...
Igaz nem árultam el hogy én állítottam meg a vihart. Nem kell neki tudnia mi történt annyi idő alatt ameddig ő pihent. Persze majd rá fog jönni amikor már ismeri valódi mivoltomat. Oh milyen édes lesz ez a győzelem, Manwe ellen. Látsz engem igaz? Hallod tetteim , és mégis nagy gőggel ülsz ott fen trónodon. Milyen érzés mikor veszítesz? Sose érezted de most megkapod... megadom nekem ezt a szép ajándékot.
- Tudom. Ketten keletre jöttek. A szóbeszéd hozzánk is elért, elvileg valahová ide jöttek miután elszakadtak a többiektől. Csak az egyikük nevére emlékszem. Még apám mesélt róluk, akit külön felkerestek, amikor a homály leereszkedett. Alatar, a kék mágusok egyike.
- Tájékozott vagy világon történő dolgokról barátom. – sokat tud ahhoz képest, hogy egy egyszerű tünde ki az erdőben él. De nem számít. Bízik bennem vagyis én remélem. Mosolyogva teszem fel újabb kérdésemet. – Nem vagy éhes?
- Szívesen harapnék egy kis Lembast. Az úti erszényemben van még, jut számodra is.
Csendesen fogyasztottuk el eledelünket. A messzi hegyekre emelem tekintetem. Érzem népem hívását... a halk suttogást a sötétségből. Hamarosan otthon leszek. De bizalmatlan is vagyok. Mi történik akkor ha rájön csínyemre? Ha rájön én vagyok maga a megtestesült gonosz? Megölne? Nem... azt nem tudna. Holmi kis tündekard, s nyíl nem öl meg engemet. Miközben én elrévedek gondolataim sűrűjébe, Legolas szavalni kezd.

 
I ehte ná anda, mápie massen
Carmalma alta tea mí menel
Tunga i cúna, pilindi vilir
Nalmelórave, ve hwesta, yurir!
(Hosszú a lándzsa, hátra lendítve
Büszke sisakunk az égre meredve
Feszül az íjhúr, repül, a vessző
Nyílzápor szisszen, halkan, mint szellő!)
- Folytasd! – kérleltem. Sosem halottam ilyen szépet, mióta a sötétségbe tértem. Csak egyszerű, nyers és balga éneket, mit a részeg otromba orkcsőcselék ad elő nekem. Tény és való a tündék jobbak e téren. Hisz nekik kultúrájuk van míg csak az orkoknak nos hát csak korsójuk na meg kardjuk.
- Nem tudom tovább. Apám csak ennyit tanított meg. - Milyen kár.
Pedig hallgattam volna tovább. E mai nap tékozlóan ment el. Nem tettünk semmit. Gondolkodtunk? Nem tudom. De én egyre feszültebb vagyok. Érzem hogy küldetésem sikeres lesz de hogy fogok elkerülni tőle? Még így is persze beszélhetek harcosaimmal, de azt ő is meghallaná. A halk sötét suttogást... minden élő reszket tőle. Pedig oly közel van... mégis távol. Ki kell találnom, már nem halogathatom. Most kell elrabolnom. Most kell, később már nem lehet. Közel van a határ... Pár nap és...
- Minden rendben? – kérdezi meg.
Észre sem vettem hogy a nap vörös korongja befesti az égalját.
- Persze, semmi bajom, biztos fáradt vagyok.
Kezét a vállamra emeli és megszorítja, egy gesztus...egy olyan érzésnek ami számomra teljesen idegenné vált az idők alatt. Nálunk nincsenek barátok csak feláldozható társak. Érzelemmentes, sőt inkább félelemből vagy gyűlöletből felemelt vezetők. Ezek vagyunk mi. Az örök árulás, a kétely, a szenvedés na meg persze a kín. Szeretet s szerelem a megrohadt földeken? Sose lesz olyan. Kezére helyezem enyémet s megszorítom. Az érzés mi bennem kavarodik idegen. Régi emlékeimből maradt még pár foszlány gyengéd érzelemről.
Hűség... szeretet... olyan érzések amik miatt gyengébb lesz az ember. Ránézek... és... nem nem bírom ki! Ez az érzés, oly furcsa nem szabadna sőt egyáltalán nem is kéne nekem ilyet éreznem. Nem rám vall , nem vagyok ez, lehetetlen.
- Bocsáss meg nekem.
Nem akarom hallani a kifogását rá. Nem akarom hallani nevetését, nem akarom látni mosolyát.. Nem én mást kívánok. A vércseppek zengő dalát, a könnyek és a kín keserves illatát. A csorgó verítéket arcán.. Nem! Ezt se kívánom, igazából már nem tudom. Gyomrom kavarog saját gyengeségem hallatán.
Eltűnök a fák közt , látom ahogyan a nap fénye egyre lejjebb kúszik, a fák lombkoronája már a sötétségben úszik. Fa kérgén lassan csúszik lefele a nap és körbeöleli csodálatos éjbéli árnya.
Miközben beljebb tévedek az erdőbe, hallottam hogy követ valaki. Valaki akit meg kéne hogy öljek.
-Gazdám..- hallom undorító hangját.
-Te hasztalan undorító mocsok!- gurulok mérgembe, felszedek egy követ s megdobom.
-Kéjem a nagy Úrt, ne bántson!-fakad sírva, és mélyen súrolja a földet. Így is alacsony és a földhöz közelt állt, de így hogy még odakuporog. Egyszerűen undorító.
- Szánalmas vagy. Miért ne tegyem ha jónak látom? De nem ezért jöttem a büntetésed ráér még... ha csak... -gondolkozok el.- Jóvá teheted árulásodat .Menj és szólj orkjaim legjobbjainak, aki idejön és elkapja útitársam élve, busásan megjutalmazom.
-Igenis Sötét nagyúr!- kuszik el mélyen hajolva. Úgy néz ki akár egy meztelen csiga. Nyálkás kis undorító féreg.
Szélnek eresztettem, és ő boldogan eltűnt a sötétben. Bolond, szerinted ennyitől elnézem árulásod? Messze vagyok a helytől ahonnan érkeztem. Vissza kell térnem.
***
Mikor visszatértem nem találtam sehol. Hol leledzik ő? Itt hagyott? Elment? Az egyik ág megreccsent amikor arrább tessékeltem.
- Annathar! – hallom a fák közül hangját. Oh szóval ott vagy fenn!– Örülök a visszatértednek.
- Gondolkodnom kellett, remélem nem aggódtál.
- Egy kissé, de tudtam, hogy visszatérsz. – mosolyog rám, miközben megpaskolja vállam. – Hannon le (Köszönöm)! – suttogja. Hamarosan nem leszel ennyire hálás.
-Ú-moe gohenad! (Nincs miért!) Te is megtetted volna. - ha ilyen önző céllal jössz ide.
-Ahogy mondod! – válaszolja.
-Amondó vagyok, feküdjünk le. Majd őrködöm elsőnek. – szólok neki , és ő el is megy aludni. Az igazak álmát alussza már. Csendesen szuszog, szélben haja meg lebben.
A hold ezüstös fénye beragyogja az étert. Minden olyan akár egy festői vásznon elkészített vázlatdarab. A fák halkan susognak a szélben. Párszor belehallgatok az éjszakába, nem e kószál erre fele egy két troll vagy ork, de ezek szerint ezt a vidéket nem szeretik annyira, vagy nem ismerik. Túl gyorsan telik az idő. Már lassan hajnalodik, s én nem tudtam egy szemhunyást se aludni. Kellene mivel halandó test lévén neki is kell a pihenés. Vagy csak a régi álmokat szeretném látni benne? Milyen volt az örök fény? Nem tudom, de hiányzik. Ekkor újra ránézek Legolasra. Aranykorongként csillog a kis fényben haja. Igazán elbűvölő. Tényleg igaz amit legendák mesélnek, hogy a mi szépségünket s tudásunkat javarészt ők kapták. Kinyitja szemeit. Azok a fényesen tündöklő szemek! El fogok veszni a kis részletekben.
- Őrködsz? Napkeltéig van még egy kis idő, addig én is pihenek, aztán tovább indulunk dél felé.
- Egyet értek! – mosolyog rám, s én is elalszok egy kis időre.
Mikor a nap sugaraival cirógatja a földet, mi már útra kéltünk. Furcsa volt itt menni vele, ezen a földön jóformán csak Melkor járt erre még, vagy még őse? Én nem félek holmi kis tájtól, nekem inkább az a félelmem, hogy megszökik. Akkor mindennek vége szakad.
- Pár napi járóföldre Mordor határához jutunk. – mondja indulás előtt. Milyen kedves vagy hogy tudatod ezt velem. – Ha még Ered Lithui előtt elfordulunk nyugatnak aztán északnak egyenesen a Zölderdőbe lyukadunk ki. Hosszú út és egyetlen ismert falu vagy város sem esik útba. Ha a másik utat választjuk, akkor Ithilián keresztül hatalmas kerülővel, ugyan de eljuthatunk esetleg Völgyzugolyba vagy Lorienbe. Így tovább tarthat közös utunk és nem fogyunk ki a készletekből.
- Érjük el Ered Lithui-t aztán meglátjuk hogyan tovább. – persze én tudom a választ merre megyünk, Mordorba.
Ekkor biccent egyet és elindulunk hírhedt nagy utunkra.
A fák egyre ritkultak, majd felváltotta a kavics és a fekete szikkadt élettelen föld. Mordor közeledik, és ez nagyon is látszik. A pár felgyújtott , göröngyös s rücskös fekete fa áll szétszórva a fekete szürke sziklás élettelen homokba. Társamon látszik hogy nyomasztja ez a hirtelen változás. Többnapi járáson vagyunk már túl, semmi élő nincs ezen a kietlen tájon. A hegyek alja messziből látszik.
-Istentelen táj ez.- mondja szomorúan.- Semmi élet nincs ezen a kopár kietlen tájon.
Nem tudtam mondani semmit. Igaz nem olyan mint az ő otthona tele élettel és vidámsággal de nekem ez a paradicsom. Nem szépsége miatt, hanem inkább kitartása és erőssége az ami kedvezőbb. Félnek az emberek arra járni , mivel ez a kipusztultság oly benyomást kelt bennüm ,hogy inkább messziről kerülik e földrészt.
-Nem az, néz körbe. Látod azt a kiégett fát?- mutattam előre.
-Igen látom, de miért kérded?
-Néha nem azt kell nézni, hogy mit nyelt el a sötétség és a csúfság.
Ekkor közelebb lépek a fához. Ő követ, de látom szemébe nem érti mit akarok. Végigsimítok a fán. Gyönyörű romlottság.
- Nézd meg milyen strapabíró! Milyen kínokat állt ki azért hogy most itt állhasson. Őrzi azt az emléket amikor itt valaha erdő volt, őrzi azt a kis életet magába s ha újra eljő a kor, hogy az élet uralkodjon mindenfele, virágba fog borulni e kietlen terep.
Csodálkozva rám néz. A megtelepedettség sugárzott belőle. Egy új életet szeretnék létrehozni. Egy másikat, amit pk nem értenének, pedig ugyan olyan dicső és gyönyörű lesz... akárcsak ez a fa.
- Ilyen szépet sose halottam még.- lép közelebb.- Bárcsak ne lenne a sötétség.-sóhajt egyet.
- Ha nem lenne a gonosz, honnan tudnánk mi a fény s a jó?- kérdezem meg tőle, s tekintetemet rá emelem.
Elgondolkodott. Igaz miért is van? Miért kell megkülönböztetni minket tőlük? Az egyensúlyt tartjuk meg a világban. Ha tényleg csak az örök jó lenne, honnan tudnák a balga népek melyik a rossz?
- Honnan tudod hogy a gonosz tényleg az e? Nem azért lett az, ami hanem rákényszerítették?
-Valóban nem tudom, De amit tesz azzal megrontja az egész világot.- érthetetlenség sugárzik belőle sejtelmesen néz engem kutatja bennem az okot. Valóban eljárt a szám, de nem baj.- De mindenesetre igazad van. Ha nincs rossz nincs jó.- simít végig a fán.
A hegyekre tekintek. Itt az idő, gyermekeim, fel kell emelkedtünk...
- Ufum mog mor eiturir. (Félelem hangja feketére mérgezzen.)
Mondom még a szellőnél is halkabban.
-Mit mondtál?- kérdezi tőlem.- Nem halottam még ezt a nyelvet.
Ekkor megráztam fejem mintha csak elrévedtem volna.
-Én? Nem mondtam semmit!-nézek rá csodálkozva.
-Láttam hogy mozognak ajkaid! Nem értettem mit is beszéltél. Fontos volt?- kérdezi aggódva.
-Nem dehogy.- mosolygok rá, és látom varázslatom megint hasznos volt.
Fekete felhők borítják be a távoli eget. Mint egy veszedelem jő felénk, eltakarva a napéltető fényét. Ekkor hátrafordult, és melléje lépek. Arcán minden ízület összerándul, és látom rajta a félelmet. Ha így folytatja tényleg sajnálni fogom. Visszanéz rám, és szemében ott csillog, a gyávaság.
-Mi ez a rontás amit hoz a szél?-fordítja vissza fejét.
-Fogalmam sincs...- nézem vele együtt az éjfekete felhőket. Persze hogy tudom mi az, de nem vallom be hogy én készítettem.
A szél feltámadott, és egy pillanat alatt a nap édesen ölelő fényét átváltotta a sötétség, a hideg eső. Fényt egyedül a villámok nyújtanak már.
-Te is hallod?- kérdezte útitársam.
A harci dobok, édes mámora. Az orkok dübörgése és csata kiáltása. Hallom én s biztatom őket, Gyertek sötét gyermekeim, gyertek és segítsetek nekem!
-Mintha...- néz a hegy fele.- mintha talpdobogások lennének.
Majd a feltételezhető kiscsapat fele emeli tekintetét. Percekig néz , s mered arra fele.
-Wargok!-kiálltja el magát.- Nem is egy! Lehetnek vagy húszan.
-S hova menekülünk? Mindenfele csak kopár síkság terül el.
-Vissza az erdőbe!- mondja.
-Nem lehet!-fogom meg a csuklójánál.- Akkor megkaparinthatják a hajót is.
-Nem ha mi érünk oda előbb!
-Menjünk inkább nyugatra.
-Miért?- logikátlanul hangzik , de én el akarom fogni! És így eltudom! El fogom!
-Gyere már!- futok előre és ő követ, igaz vonakodva teszi meg.
Idáig hallatszotok a kiáltásuk félelmet keltő. Persze nekem ez igazán csilingelő hang. Mikor nem lát Legolas, arcomon a boldogság mosolya terül el.
-Így meghalunk! Menjünk az erdőbe!-ragad meg hirtelen és elkezdett arra fele húzni.
-Ott elbújhatunk?- kérdezem meg de úgy érzem tudom a választ. A wargok gyorsabbak mint egy tünde vagy törp gyalogszerrel.
Ha nincs hátas ló akkor elveszett. Ha felmásznánk egy fára azt körbevennék, és kidöntenék. Menekülhetünk, de felesleges.
Én direkt, vagy véletlenül, de elestem. A kemény sziklás kőre puffanok. Ekkor ő visszafordul hozzám és próbál segíteni.
-Menj, menj már!- kiáltok rá.
Fogalmam sincs miért mondtam ezeket a szavakat neki. De ő nem mozdult. Miért is nem? Színleltem sérülésem, hogy kificamodott.
-Nem megyek el nélküled.- szorítja meg vállam.- Vagy veled vagy sehogy.
-Legolas...- suttogom neki.
-Megvédelek tőlük.- gyengéden fogja meg fejem, majd közelebb hajol.
Homlokunk összeér. Én csak nézem a csukott szemét, és mély lélegzetvételét. Pár másodpercig tart, majd feláll és mögém megy.
-Legolas, nem kell...- mondom neki.
-Ne aggódj, mellon( barátom), minden rendben lesz.
Nem érti, nem érti meg hogy én nem menekülni akarok? Nem akarok harcolni? Elfogni akarom? A féktelen düh járt át engemet. Hősködni akar... vagy csak megvédeni? De minek s miért? Nem kell engemet védelmezni.
-Nem érted?- fordulok hozzá.- Nincs esélyed!
-Ha így állunk hozzá nincs is.
Ők húszan vannak, még ha nagyon jó íjász is maximum megöl 10-12 darabot belőlük, ha normális orkok lennének. De ezek vezérek. Nem egyszerű kis éjben járó teremtmények. Felhúzza íját, és az elkezd vibrálni. Kilőtte íját és talált, de nem állt meg rohama ugyanolyan maradt. Mikor közelebb értek hozzánk leszálltak a wargokról hogy még gyorsabban odaérjenek hozzánk.
Azonnal körbevettek minket, és ő felhúzta újra íját és lőtt. Egyiket megölte, villámsebesen elővette tőrét amivel hárította a másik támadását. De jobb oldaláról nem figyelt, és az egyik belemart vállába.
A fájdalomtól felkiáltott. Nem!
-Elég legyen!- dördül hangom , akárcsak egy villám.
A kutyák vonyítva fülüket, farkukat behúzva eltávolodnak.
-Funda golug. (Tündék gyermeke.) -szóltam feléje.
Ő vállát fogta és felém nézett. Szemei kikerekedtek.
-E beszédet ismerem, hogy mered nyelvedre venni ezeket a mocskos szavakat! Egy tünde sosem veszi ajkára a sötét nyelvet.
-Valóban egy tünde nem is veszi ajkaira.- mosolygok rá sejtelmesen.
-Hogy mi? Hogy érted?- kell ki magából.- Miről beszélsz, hogy egy tünde? Miért nem az vagy? - a barátságos hangnem hideggé és követelőzővé vált.
- Ne aggódj Legolas, jó kezekbe kerülsz.- mosolygok.
Melléje lép két ork és lefogja. Szisszen amikor durvábban megfogják a vállát.
-Lugbúrz.- szólal meg az egyik és mélyen meghajol.
- Nar damta!(Ne bántsátok!)
Egyik se mert rám nézni. Mindenki fél tőlem. Még ő is. Milyen kár.
Saját vére piszkítja be e szép teremtményt. Ekkor az egyik ork, végigszánt nyelvével azon a tökéletes.
-Ambal. (Édes.)- mondja biztatva a többit is hogy kóstolgassa.
Még mit nem! Ő az enyém! Elővarázsolom mérhetetlenül nagy buzogányom és egy íves mozdulattal fejét vettem a korcsnak.
-Aki még egyszer hozzá mer így érni így végzi.
Mutatok a vértől csöpögő és vergődő holttest felé. A többiek félelemmel nézték ahogy kimúlt belőle az élet.
-Érthető voltam?!- kérdezem tőlük parancsolóan.
-Igen nagyuram.- majdnem hogy korúsban nyögik be.
-Nwalca! Unquale nurtale quentba. (Kegyetlen! Halál rejtőzik szavadban.)-szólal meg ékes nyelvén Legolas.
-Melethron nín.(Kedvesem.)- emelem fel fejét, hogy rám nézzen.
-Miért tetted ezt? - tört ki, és egy könnycsepp lefojt arcán.
Akaratlanul is szívembe mart a bűntudat. Nem kelett volna ezt tennem, de a szükség hozta.
-Nem vagyok kegyetlen, nekem ez a természetem. Nézz körbe… Ez mind az enyém. Csak az enyém. Mikor Melkort száműzték az ürességbe, én lettem a vezető. Minden nekem engedelmeskedik. Maiaként ez a lét elképzelhetetlen, még hogyha én voltam a legerősebb is. Gondolj bele milyen nagyhatalom ez.. Mintha én lennék Manwe! Nem…- kuncogok.- Én jobb vagyok.
-Pith lín sui lhoew.(Szavaid akár a méreg!)- a felismerés keserű íze és bánata látszott rajta. Az hogy én nem vagyok más mint a leggyűlöltebb ellensége.A sötétség és az árnyék.
Álcámat eltüntetem magamról. Hajam lávaként folyik hátamra, arany bőröm hamuvá vált, szemeimben a sárkányok tüze ég.
-Mond ki, hogy ki vagyok!-mondom parancsolóan.
-Nem.. nem fogom!-újból tagadás. Miért tagadsz meg?
-Mond ki nevem, s a tiéd leszek.- suttogom neki, miközben arcát gyengéden magam felé fordítom.
-Soha!
-Ahogy akarod, de te választottad a hosszabb utat- fordulok el és elmegyek mellőle.
-Kössétek be sebeit, kötözzétek meg kezét, majd adjátok oda nekem.
Füttyentek egyet, s a semmiből a legnagyobb warg előkerült. Bundája akárcsak a hó fényesen csillogott. Fejet hajt előttem, és leereszkedik.
Durván ellátták a sebét, a gyógynövényekből készített sárral tapasztották be majd gyolccsal bekötötték. Utána láncot raktak kezére fegyvereit elrakták és odadobták nekem.
Ekkor én felsegítettem a wargra hiszen ketten is elfértünk rajta. Majd mögéje szállok.
-Moica. (Szelíd.)- közlöm vele.
Ő mérgesen néz rám. Nem méltat szavával. A többi ork mellettük megy, ők gyalogszerrel mennek tovább.
-Orme? (Haragszol?)- töröm meg a menetelés csendjét.
-Le fuion. (Undorodom tőled.)
- Felesleges, hamar el fogod felejteni Legolas.
-Nem.. nem fogom.
-Ne légy makacs, látod még be is kötöttem sebeidet. Nagy tett tőlem és tőlük.
-Ezt tervezted az elejétől?
-Igen. Határozottan.- nézek rá, győzedelmes mosollyal. Végre győzhetek. Annyi év után...
-Rhack am Morthu! (Átok Szauronra!)
Ekkor felnevettem.
-Oh Legolas, drága Legolas. Ennyi szitkot egyszerre tündétől nem hallani.- mondom még mindig nevetve.- De köszönöm a bókokat. Igazán csábító.
-Ego! (Takarodj innét!)
Újra felnevettem. Annyira gyámoltalan, és szavakba önti mérgét.
- Ez az én földem.
-Sosem lesz tiéd.
-Kételkedsz, már Mordor és környéke az enyém. Akárcsak a tébolyult lelkek. Hamarosan minden az enyém lesz. Csak várd ki a végét.
-Hazudsz.
-Nem hazudok, hamarosan minden az enyém lesz, és ha elfogadsz a tiéd is egybe.- hajolok közel a füléhez.- Le melin (Szeretlek!)
-No marthannen!(Légy kárhozott!)- mondta meglepetten. Sose halottad ezt a szót senki szájából igaz?
-I thir lín luitha nin. (Tekinteted megigéz).
Látom arca vérvörösbe vált. Zavarodott, azt se tudja mit mondjon így hát csöndben maradt. Az csőcselék csak nézett ránk bambán miről beszélünk, egy vészjosló pillantás rájuk, és el is néztek más irányba. Pár nap és Mordor szívében leszünk.


Arasa2014. 11. 18. 23:38:26#31902
Karakter: Legolas Thranduilion
Megjegyzés: kedvenc kínzómnak


*** Ezer bocsányt a késésért!!!! ***

- Milyen színű a szomorúság? – néztem rá csillogóan kíváncsi szemekkel. Nem válaszolt azonnal, csak ült abban az agancsos trónban és nézett rám. Szemeiből szomorúság áradt. – Ada (apa) hallod? – próbálkoztam újból.

-          Mint a tenger mikor magához öleli a napot… haragosan kék. – szavai közben felemelt és a térdére ültetett. Homlokráncolva merengtem szavain majd újból kérdeztem.

-          Milyen színű az öröm? – megint hosszasan fürkészett tekintetével mielőtt válaszolt volna.

-          Fényes, fényes akár egy kihunyó csillag utolsó sugara. – mondta miközben végig simított hajamon.

Akkor még nem tudtam miért lett szomorú apám, ha a tenger és a szomorúság szóba került. Ma már értem, előre látta végzetemet a hullámzó tenger habjaiban.

Merengve álldogálok a korlát mellett, élvezem a sós szél simogatását, a tengerben úszkáló halak táncát. Mióta útra keltünk utunk zökkenőmentes volt. Semmi nem zavarta meg kis kalandunkat. Felváltva figyeltünk a kormányzásra, míg egyikünk pihent a másik aludt.

-          Üdvözöllek a Rhun tengeren. – szólal, meg útitársam amint elhagyjuk a kanyargós folyót. Boldogságom határtalan. Végre a tenger, amire annyira vágytam.

Népem közül talán elsőként kelhetek útra megfigyelni milyen az élet a hullámok között, szilárd talaj nélkül. Gondolkodás nélkül fordulok felé, hogy öleléssel köszönjem meg neki az eddigi segítségét. Érzem mozdulatain, hogy meglepi gesztusom, de nem érdekel. Sokkal tartozom neki.

-          Olyan szép az idő nem?

-          Túlságosan szép nem tetszik.

-          Miért?

-          A tenger sose szokott ilyen csendes lenni, csak a viharok előtt.

-          Szóval te már többször jártál itt?

-          Igen, vagyis nem itt, de másik tengereken.

Szótlanul hallgatom, közben elmegy ledőlni kabinjába. Mintha nem szeretné annyira a tengeri utakat. Én közben tovább kémlelek, s újabb emlékek rohannak meg.

Egy fiatal nő képe, egy csapat ork és a hegyi tó. Anyám testével védelmezett engem, amíg apám tőlünk pár méterre a húgomat óvta. Lalaith... Aranyló hajzat, csillogó szemek, kacagó arcocska. Mindössze húsz év, ennyi adatott meg húgomnak ezen a gyönyörű világon. Anyám halála után fájdalmában döntött a felejtő halál csókja mellett. Elutazott. Apám úgy tudta szüleihez ment látogatóba, de anyám akkor éjjel Szürke-révhez ment a Lún- öböl azon szakaszához ahol már a nyílt tenger kezdődik. Soha többé nem tért vissza.

 

Legördülő könnycseppemet eltörölve eszmélek az időjárás változásra. A nyugodt víztükör most hirtelen haragosan tajtékzik a kis hajó körül. Hullámai akár az emberi ujjak simogatják a hajótörzset. Rémültem veszem sorról-sorra a hajó minden centijét, hogy semmi baj ne történhessen. Ekkor Annatar értetlen tekintetébe ütközöm. De magyarázatra nincs idő…

-          Árbocot le! A szél szétszedi! – kiáltom, neki mire csupán bólint és intézkedik is.

Miután elkészül kínkeservesen a széllel és a feltörő hullámcsapásokkal dacolva támolyog mellém.

-          Ilyen rossz idő is ritkán van. – szólal meg jó hangosan, hogy a szelet túlharsogja. Szavaival mintha mentegetőzne. Pedig erről aztán biztos nem tehet. Az elemekkel dacolni nem lehet.

Ekkor az árboc újra eszeveszetten csapkodni kezd a szélben. Odarohanok, hogy megigazítsam. Az idő nem csendesül. Mintha kifejezetten ellenünk munkálkodna. Összeszorított fogakkal figyelem a hajó minden rezdülését. Ez a tünde nem ma és nem itt fog meghalni… Dacos pillantással kémlelem a fel-felcsapó hullámokat, mikor érzem, minden erő elhagy. A közeledő ár olyan erővel robog felénk, hogy menekülésre semmi esélyünk nincsen. Hatalmas tarajos hullám emelkedik a hajó oldalára felkapaszkodva, hogy aztán teljes erőből lefelé hulljon. Kezem kinyújtva ragadom meg a korlátot, de a víz kegyetlen. Elvesztem uralmam saját testem felett és a következő pillanatban fájdalmas ütést észlelek a homlokomnál, majd hirtelen teljes a sötétség.

**

Iszonyatos fejfájás. Ez az első, amit érzek, mikor magamhoz térek. Kinyitom a szemem, de gyorsan be is csukom, mert bántja a hirtelen jött napfény. Ez biztos Valinor. A tündehon. Nincs más magyarázat arra, hogy lélegzem, mint, hogy meghaltam. A testem elhajózott Hallhatatlan földre.

-          Örömmel látom, hogy magadhoz tértél! – óvatosan könyöklök fel, hogy lássam a lábamnál állót.

-          Annathar?  - suttogom zsibongó fejjel.

-          Ahogy mondod mellon. – arcán kósza mosoly suhan keresztül.

-          Mi történt? – kérdem immáron ülő helyzetbe tornázva magam.

-          Sejtettem, hogy nem fogsz emlékezni. Rendesen beverted a fejed. Egy szörnyű pillanatig azt hittem elvesztelek. – hangjára mintha fátyol ereszkedett volna. Különös pillanat volt, de szinte azonnal tovatűnt. – A viharban eszméleted vesztetted. Furcsa véletlen, hogy ekkor kezdett csendesülni az idő. Mire az ég kitisztult már a part is látszott. Kerek három napot és éjjelt aludtál át. Most a Rhur tenger déli részén vagyunk, egy kisebb erdősávban. Nem tudom érdekel-e de a legendák szerint a nemrég Középföldére érkezett mágusok közül...

-          Tudom. Ketten keletre jöttek. A szóbeszéd hozzánk is elért, elvileg valahová ide jöttek miután elszakadtak a többiektől. Csak az egyikük nevére emlékszem. Még apám mesélt róluk, akit külön felkerestek, amikor a homály leereszkedett. Alatar, a kék mágusok egyike.

-          Tájékozott vagy világon történő dolgokról barátom. – enyhe döbbenet suhan át arcán, de szinte azonnal ismét mosolyogva fordul felém. – Nem vagy éhes?

-          Szívesen harapnék egy kis Lembast. Az úti erszényemben van még, jut számodra is.

Csendes ebédünk közben eszembe jutnak népem harcok előtt zengett sorai. Annathar maga elé meredve fürkészi a messzeséget. Hosszú utat tettünk meg ketten. Előttünk az ismeretlen, mindkettőnkre ráfér a buzdítás. Lenyelem, a falatot majd szavalni kezdek.

I ehte ná anda, mápie massen
Carmalma alta tea mí menel
Tunga i cúna, pilindi vilir
Nalmelórave, ve hwesta, yurir!

(Hosszú a lándzsa, hátra lendítve
Büszke sisakunk az égre meredve
Feszül az íjhúr, repül, a vessző
Nyílzápor szisszen, halkan, mint szellő!)

-          Folytasd! – szólal meg hirtelen társam.

-          Nem tudom tovább. Apám csak ennyit tanított meg.

A délután gyorsan elrepül, s mire észbe kapok már lemenőben a nap aranykorongja. Annathar arcán pedig feszültség tükröződik.

-          Minden rendben? – fordulok hozzá aggódó arccal.

-          Persze, semmi bajom, biztos fáradt vagyok.

Hangjából hallom, hogy nem mond igazat, de nem akarom firtatni. Kezem vállára téve megszorítom azt mintegy jelezve barátságom. Ekkor kezét az enyémre helyezi, s megszorítja azt. Eltökélt arccal pillant, rám majd megszólal.

-          Bocsáss meg nekem.

Választ sem várva fordul el tőlem, hogy a fák között eltűnve magamra hagyjon megannyi kérdésemmel. Valami bántja. Hosszú töprengés után határozom el, hogy nem követem. Egyedül szeretne lenni, amit tiszteletben tartok. Íjammal felkúszok egy rücskös fa törzsére és szemem az éjszakába meresztem. A lassan ereszkedő éjszaka megannyi hangot csal elő a némaságból. Fülem hegyezve hallgatom a fák suttogását, az állatok mászkálását és a közeli tenger hullámainak csobogását. Úgy érzem, semmi baj nem érhet!

**

Ágreccsenés riaszt fel szendergésemből. Szempillantás alatt felajzom íjam és a zaj forrására célzok. Hunyorítva keresem a hang gazdáját. Visszafojtott lélegzettel várok…

-          Annathar! – lepődök meg. Íjam azonnal leeresztem. – Örülök a visszatértednek.

-          Gondolkodnom kellett, remélem nem aggódtál.

-          Egy kissé, de tudtam, hogy visszatérsz. – mosolyodok, el miközben kezemmel vállon veregetem. – Hannon le (Köszönöm)! – suttogom.

-          Ú-moe gohenad! (Nincs miért!) Te is megtetted volna.

-          Ahogy mondod! – válaszolom.

-          Amondó vagyok, feküdjünk le. Majd őrködöm elsőnek. – javaslatát támogatom és azonnal békés álom ragad magával.

Mikor kinyitom a szemem még homály fogad. Annathar magasodik fölém.

-          Őrködsz? Napkeltéig van még egy kis idő, addig én is pihenek, aztán tovább indulunk dél felé.

-          Egyet értek! – mosolygom, s mikor lehunyja, szemeit visszatérek a megszokott fatörzsemhez, hogy újra elmerüljek az éjszaka neszeiben.

A nap első sugarai már ébren találnak minket. A feszültség szinte tapintható. Ezen a vidéken még nem igen járt senki, aki mesélt volna róla. Nem tudjuk, mi várhat ránk. Az ismeretlentől való félelmünk érthető.

-          Pár napi járóföldre Mordor határához jutunk. – mondom indulás előtt. – Ha még Ered Lithui előtt elfordulunk nyugatnak aztán északnak egyenesen a Zölderdőbe lyukadunk ki. Hosszú út és egyetlen ismert falu vagy város sem esik útba. Ha a másik utat választjuk, akkor Ithilián keresztül hatalmas kerülővel, ugyan de eljuthatunk esetleg Völgyzugolyba vagy Lorienbe. Így tovább tarthat közös utunk és nem fogyunk ki a készletekből.

-          Érjük el Ered Lithui-t aztán meglátjuk hogyan tovább. – szólal meg pár perc töprengés után.

Egyet értőn biccentek majd elindulunk a fák között bele az ismeretlenbe.

 




Szerkesztve Arasa által @ 2014. 11. 18. 23:45:44


Shayola2014. 08. 16. 11:45:14#31034
Karakter: Sauron
Megjegyzés: tündémnek


 -Jaj.
Töri meg a békés csendet és felkelt eme rettenetes hang. Pedig végre elszenderültem ebbe a kényelmetlen dohos szobában.
-Mi történik? – kérdezem álmosan, és amikor meglátom mit tart a kezébe, gyertyát gyújtok.
Egy kobold! Miért jött ide? Mondtam, hogy ne kövessen egyik bestia sem! Ha majd óhajtok valamit közlöm velük.
-Nem bántani Blank, nem! – már csak ez hiányzott, hogy beszélj is nekünk! Ha elkotyogod, véged van!
- Még egy szó és elvágom a nyakadat. – suttogja, és közben szorosan fogja.
Ekkor kinézek, nem e járkál erre több féleszű nótás, de szerencsére csak ő az egyetlen ki közelembe merészkedett.
- Tiszta! – mondom neki.
E mocskos s tisztátalan lélek ki sötétségben született, eszeveszett nyivákolásba kezd. Oh hogy de nem sajnállak! Miért vagy ennyire bolond hogy idemerted tolni a képed! Gondolkodni meg luxus. De ha egyszer kimered ejteni nevem halott, leszel.
-Ki küldött? – ha válaszolni mersz az lesz utolsó szép emléked.
-Aztat Blank nem tudja… csak, hogy Blank itt van.
Helyes, azért benned is van az értelem. Igaz lehet, hogy inkább fél tőlem és nem mer beszélni, amit meg is értek. Hisz én vagyok minden sötétség istene. Ekkor felnéz rám Legolas. Én nem méltatok szavakat e porontyhoz. Nekem ez túl gyalázatos. kBboldokkal nem társalgok, hacsak nem vezérük.
-Utoljára kérdem, ki küldött? – emeli fel hangát a kis torzszülöttre, s hideg pengéje torkának feszül.
-Blank nem tudja esküszik Blank nem tudja, ne kéldezzen olyat, amit nem tud. – majd újra nyöszörgős s nyálcsorgatós rimánkodásba kezd. Kezdem unni és érzem, hogy valamit ki fog kotyogni.
- Legjobb lenne megölni, nem gondolod? – töröm meg a rimánkodás hangjait. Utálom, ha a dolgaimba keresztbe tesznek, ha főképpen az egy senki földönfutó féreg.
-Neeee, könyölög Blank neee, nem ölni meg Blank mindent elmond! – sipítozik– Blankot a sötétség küldte még sok-sok holdtöltével ezelőtt. Azt a palancsot kapta, hogy menjen el és kelesse meg a sötétség küldöttét, akit mindenki halottnak hisz és el ne távolodjon mellőle. És akkol majd a sötétség eljövetelekol Blank nagyobb lesz minden élőlénynél melt az ő segítsége nélkül a küldött elbukott volna.
Mégis eljárt neki a szája, és ez számomra tűrhetetlen. Hogy bízzak ezekben a csökevényes förmedvényekben. Egy kis késtől rögtön rimánkodnak és kipöknek mindent, amit csak halottak. Nem hiszem el hogy ennyire hűtlenek.  Nem hagyhatom, hogy többet beszéljen. Már épp csapok le az ítélet kardjával mi talán megváltást hozhatna fejére, és nem kell elviselnie börtönöm kíméletlen kínjait. De ekkor kit behálóznék, csuklómat megfogja így megakadályozva a vesztét.
-Mit művelsz? – Szerinted? Mit tennék egy kardal a kezembe? Talán megölném vele azt ki elárulhatna?
-Megmentem az életünket egy betolakodótól. Eleget hallgattuk a meséjét. – vicsorítok dühömből. Eleget halottam hogy itt kilocsog mindent és már jól állna neki a csöndes és néma hallgatás.
-Nem öljük meg. Szükségünk lehet még rá.
-Álmunkban megfojt minket! – háborodok fel. Még hogy kell neki egy a kobold? Ugyan már ne nevettess. Arról nem is beszélve semmi információt nem tudsz meg tőle.– Megígértem, hogy szerzek hajót és eljuthatsz a tengerre, de nélkülem kell menned, ha ez a mocsok is jön. – valóban nem akarom hogy elszúrjon mindent ez a kis dög.
-Nem jön velünk, elengedjük…
-Hogy aztán vissza jöjjön? – emelem felhangom. Akármennyire is nem tetszik, vagy tetszik, eléggé béna hírhozó.– Neked teljesen elment az eszed? Öljük meg most rögtön! – emelem fel újra kardom, hogy lecsaphassam a fejét. Ekkor egy furcsa dolgot érzek, nyakamon majd csak a sötétség vesz körbe. Milyen ironikus.
Reggel a nap sugarainak cirógatására ébredtem.
- Hol vagyok? – nyögöm ki amint azonnal amint felébredtem.
-A Sebes Folyó fogadóban. A Harmad kor 2061 éve, Oraearon ( A tenger napja, vasárnap) van.
-Mennyi idő…
- Csupán pár órát aludtál és…
-Hol a kobold? -  kérdezem ingerülten, és azonnal felugrok az ágyamról.
Ekkor hirtelen minden eszembe jutott. Leütött, le mert ütni! Engem, kit a sötétség vezérének hívnak. Engem kielőtt népek hajoldoznak! Erre ez a mihaszna tünde kitől csak választ akarnék kicsikarni, hozzám mer érni de úgy hogy azzal, elveszejtsem emlékemet az este további részéről. Arról nem is beszélve a büdös kis szolga s mihaszna kobold felvette kilétét, és válaszolt kérdéseire mit én nem halhattam. Oh most helyben széttépném és tudatnám vele a kín összes létező formáját, a húsába égetném a fájdalmat, s emlékébe a torz s mihaszna őrületet, mit a sötétség teremthet.
- Elengedtem. – Miért tetted ezt, mond meg nekem.
Legszívesebben megölném… de nem bánthatom… még nem. De majd eljő annak a kora is. Lesújtóan nézek tettei miatt, valahogy éreztem kegyelmezni fog annak a korcsnak. Már csak egy kérdésem volt. Lehiggadtam, és próbálok valami szebb hangnemben szólni.
-Miért?
-Nem akartam ártatlant ölni. Jobban meg volt rémülve, mint mi. Elmondta, amire kíváncsi voltam. Ennyi elég. – ártatlanokat… Ugyan már. Ha elmondanám megölt álmában megannyi családot pár aranyért és ezüstért nem hiszem ártatlannak találnád.
-Mit mondott? – kérdezem tőle kétségbeesve.
Nem rejtettem el érzelmeimet, és nem kontroláltam őket. Ekkor, mint összetörő kis tükör hullt le rólam a lepel. Szemei kitágulnak, és látszott rajta a meghökkentség és a meglepettség… oh hogy utállak téged te mihaszna kobold. Elmondta a titkomat, hogy nézek ki.  Igaz csak pár másodpercig láthatta valódi énem, de ez is elég volt neki. Szerencsémre nem fogta fel mit láthatott valójában ami számomra igazán előnyös.
-Semmi érdekeset. –  válaszol és témát vált.– Ideje indulnunk. – azzal elkezdte összepakolni a holmikat.
-Valóban… -  mondom egy kis tétovázás után.
A csend uralkodott. Nem szóltunk egymáshoz. talán felesleges is lett volna. Ő nem kezdeményezett s én nem akartam. Nem esik jól a tudat, hogy ismeri valódi alakom. Vigyáznom kell … egy rossz lépés és kicsúszik karmaimból.
Miután elhagytuk a fogadót a kikötő felé vettük az irányt. A hajónk, ami igazán elegáns volt, habár nagyobbra számítottam, de jobb, mint egy rozoga és szúette valami. Fehér vitorláit már cirógatta a reggeli szellő. A fa szépen meg volt munkálva, igazi tünde remekmű. Én határozottan „magamévá” teszem a hajót, azonnal a fedélzeten termek. De ő csak áll ott. Na már nem is annyira szeretnél velem tartani?
-Nem jössz? –kérdezem tőle hidegen.
-Azonnal. – egy kecses mozdulattal mellém röppent.
Körbenézett a hajón. A szemei a faragáson megakadtam.
-A kapitány szerint tündék faragták. –  válaszolok ki nem fejtett kérdésére.
-Remek munka. – suttogja.
Most valószínűleg szíve repesd az örömtől. Ami számomra nagyon is előnyös.
-Mennyi idő, míg a tengerhez érünk? – töröm meg a legbékésebb csendet.
-Két nap a Carnen avagy Vörös-folyót követve. Egyenesen a Rhun tengerbe folyik. Az pedig már ott ismeretlen föld. Nem tudok róla, hogy jártak volna arra mások korábban.
Akaratlanul is egy csalfa mosoly jelen meg arcomon. Ti nem ismeritek azt a földet, de nekem az maga az áldás. Onnan lefele Mordorba vezet az út…
A Sebes folyón át vezet a Vörös-folyóba és tündérem szíve útjára. Mint egy ártatlan kis gyermeki öröm leledzik szívében. Nap mint nap egyre virgoncabb s nem tudja palástolni jókedvét.
Két nap múlva elértük a két folyó torkolatát, ahol a Celduin a Sebes folyó és a Carnen a Vörös-folyó találkozik.
Felváltva kormányoztunk hol ő vagy hol én. Furcsa módon az út igen kellemes volt. A Nap fénye csodásan sütött, a madarak csiripeltek, a fák közt a szellő gyengéden lengedezett.  Mily rég érezhettem eme szépségeket. Mily rég érezhettem azt hogy újra élek, s nem csak egy bábu vagyok a sok közül kit teremtettek. Egy de mégis megvetve. Kitagadva a nyájból, mert én másra vágytam… a hatalom édes mámorára.
Reggel volt, jött a váltás ideje. Bemegyek a kabinba, hogy felkeltsem őt.  Mikor észrevettem milyen édesen alszik, nem vett rá a lélek hogy felkeltsem. Különös volt… késztetést éreztem arra, hogy aranybúza tincseivel játszogassak. Különös vágy és érzet, ilyet még nem ízlelhettem. Lassan közelítek kezemmel, és végigsimítok egyik tincsén. Olyan puha és káprázatosan szép. Azon felül makulátlan, akár a lelke, és az arca… akaratlanul is végigsimítottam rajta, Sima akár a selyem.
Halkan nyöszörög, majd lassan kinyitja szemeit és rám tekint gesztenyebarna íriszeivel.
-Valami történt?-kérdezi álmosan.
-Nem semmi különös, bocsáss meg hogy zavartalak.- mondom, zavarodottan majd visszamegyek a dokkra irányítani a hajót.
Lehet, hogy egyenesnek egy ártatlan golyónak tűnik de korántsem az. Tele van kis zátonyokkal és éles kövekkel, amik bármikor lyukat üthetnek a hajóba és utána eléggé rossz innen kievickélni.
-Valami baj van?
Én némán ránéztem majd vissza a folyóra.
-Avno úben! (Ne légy szótlan!)- emelte meg hangját.
-Goheno enni! (Bocsáss meg!) Nem akartalak zavarni.- sütöm le szemeim.
Nem is tudom mi történt velem? Én kérek bocsánatot? Biztos, csak azért mert már vele töltöttem el sok időt.
-Semmi baj. Látom fáradt vagy. nyugodtan menj pihenni.
Bólintottam, majd átadom neki a kormányt. Én a kis kabinba veszem, utam majd álomra hajtom fejem. Másnapra már a tenger közelébe jártunk.
-Vae ned aur! (Jó reggelt!)- jövök ki a kabinból nyújtózkodva.
Legolas mintha kicserélték volna. tele volt energiával és egyáltalán nem látszott fáradtnak.
-Hamarosan valóra válik nagy álmod…-mosolygok rá és udvariasan elkérem tőle a kormányt.
Ő előrement az orr részre hogy teljes panorámába láthassa a torkolatot majd magát a tengert. Milyen boldog.. pedig még nem is látta. De ami késik, nem múlik, én is boldog voltam hisz közeleg az idő hogy megkaparinthassam, birtokolhassam. Hamarosan mindent tudni fogok.
A víz lassan fodrozódott, a szélcsendesen fújdogált és lassan elhagyjuk a folyó medrét, és hamarosan a tenger vízét szeljük kis hajónkkal.
Legolasról sütött a jókedv, aki ránézne most, még ha maga lenne a bú akkor is jókedvre derülne. Még én mosolygok és boldogsággal tölt el. Amint kis hajónk elhagyta a folyót, én azonnal megszólaltam.
-Üdvözöllek a Rhun tengeren.
Ő boldogan hátrafordult, majd hozzám jött és megölelt. Én pilláimat remegtettem. Nem számítottam erre a gesztusra. Igazából eddig senki sem ölelt meg. Némán szelltük át a tengert.
-Olyan szép az idő nem?
-Túlságosan szép nem tetszik.
-Miért?
-A tenger sose szokott ilyen csendes lenni, csak a viharok előtt.
-Szóval te már többször jártál itt?
-Igen, vagyis nem itt de másik tengereken.
Felhúzza szemöldökén, de nem szól rá semmit.
Felváltott engemet, és én egy kicsit ledőltem, mert valljuk be, nem bírom annyira a tengert, és a vizet.
Egy hatalmas lökés és én a földön teremtem. Próbáltam felállni, de a hajó össze vissza hánykolódott. Mikor sikeresen kievickéltem a fedélzetre, akkor láttam meg mi is történik valójában.
Ulmo megtalált minket. Haragja félelmetes. Kis hajónk recsegett s ropogott a víz ereje alatt. Sőt el is törült a hatalmas hullámok közt.
-Legolas! –kiálltok feléje, a kabinajtóból. A szél marcangolta az árbocokat, az eső mérhetetlenül zuhogott.
Nem hallott meg. Meg is értem a víz robaja elnyomott mindent. Ekkor oda téblábolok az árbochoz, majd a kapitányi korlátba kapaszkodok.
-Árbocot le! A szél szétszedi!- kiáltja nekem.
Én bólintottam, és már a csillékkel szórakoztam, és a kötelekkel szórakoztam. Egy-egy hullám jól megfürdetett közbe, de nem érdekelt. Itt nem veszhetünk el…
Miután sikeresen megcsináltam, visszamentem Legolas mellé.
-Ilyen rossz idő is ritkán van!- mondom útitársamnak.
Miközben társam a föld felé vezette kis hajónkat, az egyik kötél elszakadt, és az árboc negyede újra lenn volt.
Ekkor ő futott oda és próbálta megcsinálni. Én addig a kormányt próbáltam meg egyenesbe tartani.
Rettenetes ez az idő, bőrig ázva mindegyikünk. Ráadásul a tenger mintha nem is csillapodna, hanem nagyobb haragra gerjedne.. ez még csak a kezdet. Nem akar ő lenyugodni. Sőt inkább elveszejteni akar minket. Képes lenne egy tündérrel együtt megölni? hiszen az a kedvenc népe, nem hiszem hogy megtenné…
Miközben gondolkodtam, egy óriási hullám csapódott fel, és felénk tartott.  Hatalmas volt… több méter magas, még az árbocnál is magasabb.
Halálra sápadtam, most először gondolkodtam el azon hogy végleg itt hagyjuk a fogunkat. Vagyis legalább is Legolas…
Amikor lecsapott, azonnal éreztem, ahogyan a víz majdnem beszív a tengerbe. A levegő hiányt és azt a nagy erőt ami mindenképp le akar sodorni a hajóról. Szerencsére a kormány nem tört le,és én sem estem bele. Amikor a nagy áradat eltűnt, fuldokolva néztem körbe a hajón, de nem láttam meg hirtelen.
-Legolas!-kiálltok teljes tüdőmből, és elkezdem keresni.
Ő ott volt a korlát mellett, és nem mozdult, csak ott feküdt. Ekkor odafutottam hozzá. Felemeltem kicsit és megvizsgáltam. A feje vérzett, eszméletét vesztette. A seb nem annyira súlyos, de nem fog felkelni, amíg vége nem szakad a viharnak.
Ekkor egy újabb nagy hullám szemelte ki hajónkat. Ekkor én felkeltem Legolas mellől, és a szembe néztem a hullámmal, ami egyre közeledett. Mikor elért volna minket, elkiáltottam magam.
-Mokum mor ghash, agur armaukizg! (Gyűlölet fekete tüze, pusztítsd ellenségem!)
Mikor számat az utolsó szó is elérte, egy tűz jelent meg, és a vizet eltüntette.
-Krimp ta okra dru varg ta migul. (Kösd meg erejét, láncold félelem fátylába.)
A vihar lecsendesült, és hatalmas köd szállt le a tengerre. Éjszaka volt. Legolast bevittem a kabinba. Az árbocokat, kiengedtem, és a szárazföld felé kormányoztam, békésen. Nemsokára meg is lett.  A vasmacskát le is dobtam, ne menjen arrébb a kis hajónk.
Ekkor bementem megnézni, hogy ő hogy van. Még mindig békésen pihent. Addig én elláttam sebét, és bekötöttem neki, majd én is álomra hajtottam a fejem.


Arasa2014. 08. 03. 01:12:46#30875
Karakter: Legolas Thranduilion



Az első madárfüttyre ébredek. Szememből az álom azonnal elillan. Nem aludtam sokat. Talán fél órát. Elég is volt ennyi ahhoz, hogy újult erővel indulhassak életem meghatározó szakasza elé. A tenger. Egész éjjel ez járt a fejembe. Nem hagyott nyugton nekem a tenger hullámzása, moraja, csillogó kéksége. A szívem mindig is oda fog húzni bármit teszek ellene.

A faágat finoman félrevonom, hogy ráláthassak útitársamra. Még az igazak álmát alussza és valamiért nincs kedvem felkelteni. Annyira szeretném jobban megismerni, hisz olyan segítőkész volt. Az igazat megvallva gyanús picit ez az egész. Alig ismer, és máris segít nekem. Kusza gondolataimat azonnal elkergetem. A mai jókedvem nem rontja el semmi. Rég volt már, hogy barátra akadtam a zölderdő fái között. A mai napra az a legkevesebb, ha félre teszem a gyanakvó mogorva idegenvezetőt. Létezik ám egy másik Legolas is, csak szinte senki nem ismeri. Talán anyám…

Leugrok a fa lombjai közül, könnyed léptekkel érkezem majd pajkosan társam fölé hajolok. Így elnézve igazán kedves arca van. Elmosolyodok, majd megszólalok.

- Maer ned aur! (Jó reggelt!)

Szavamra szinte azonnal kinyitja szemeit. Mintha nem is aludt volna igazán.

Már megint ezek a gyanakvó gondolatok… Csak legalább a mai nap…

- Maer aur… (Jó reggel.) – válaszol kissé álomittas hangon.

Ahogy felkel, nem bírom ki, hogy el ne nevessem magam. A tündéknél szokatlan a hajzat kuszasága. Meglátva alvástól összekuszált haját elfog a nevetés. Végre valami, ami mosolyt csal az arcomra sok hónap után.

-Mi az?- kérdi kissé sértődött hangon. Lehet, vissza kellene fognom magam.

-A hajad… úgy méz ki, mint egy szénaboglya. – majd ha már lúd legyen, kövér alapon teret adok jókedvemnek és nemes egyszerűséggel a puha avarba dőlök a nevetéstől ahol kedvemre folytathatom.

- Ha ha nagyon vicces… - mondja még mindig sértődötten, de pillantásom észre vette a halvány mosolyt mely átfutott arcán. Felkelek, és újra komolyságot erőltetek magamra. Ha még ma elindulunk szükségem lesz rá.

-Bocsáss meg nem illetlenségből mondtam, de szerintem tedd, rendbe magad mielőtt elindulnánk!

Kérek tőle bocsánatot, arcomról letörlöm nevetésem által előcsalt könnycseppeket és egy fésűt nyújtok felé, hogy rendbe hozhassa magát.

-Ma! (Jól van!)

 

Hangja még mindig durcás, de a fésűt elfogadja. Magára hagyom, hogy pontos helyzetünket megállapíthassam. Felkúszok a mellettem magasodó fa tetejére, hogy fejem kidugva a fa koronájából tisztán láthassam Erebort a törpök birodalmát ahol a nagy Thror az úr. Előtte pedig a gazdag Esgaroth fekszik. Oda kell hát eljutnunk. Nincs messze ÉK irányban 4 esetleg 4 és fél napi járás. És aztán…

Gyorsan lecsusszantam vissza Annatorhoz, hogy a hírt megosszam vele. Mikor leértem nem volt az eredeti helyén, a holmim előtt térdelt.

-          -Te mit csinálsz?

Kérdésemre mintha megrémült volna, de remekül leplezte, ha így volt.

-          -Csak látni akartam mennyire nézek ki viccesen.

Váll vonva fordulok meg, hogy összepakoljam a holmimat az út előtt. Számba veszem a készleteket és a fegyvereket. Ellenségre nem számítok bár fő az óvatosság. Megfordultamban észre veszem, hogy még mindig elaludt üstökét igazgatja…

-          -Ott kihagytál egy kis részt! – mutatok egyenesen a fejtetejére.

-          -Hol? – majd őrült forgolódásba kezd, mintha ugyan észre vehetné a nagy semmit.

Magam sem értem miért csinálom, ezt hisz nem vall rám. Most mégis élvezem, hogy nyeregben vagyok. Csak állok és nézem.

-          -Csak ugrattalak! – adom meg a kegyelemdöfést.

-          -Te most fel akarsz engem vidítani? – kérdi gyanakodva, pillantva rám.

Őszintén nem igazán ez volt az elsődleges célom, bár belegondolva milyen duzzogást leművelt a kora reggeli esetért valóban ráférne.

-          -Igen – adom meg magam majd egy számára összepakolt útitáskát emelek fel a földről. – Tessék! – azzal felé nyújtom a batyut.

-          -Ugye ezt nem nekem kell vinnem? – kérdi bosszúsan.

Meglepetten bámulok rá.

-          -Miért szerinted ki fogja?

-          -Én biztos nem! – húzza fel az orrát.

Harag gyűlik bennem. Azt hittem kezdtem megismerni. Amúgy meg mégis mit gondol magáról, hogy mint valami kiskirály kivételezteti magát. Kedvem lenne jó erősen…

-          -Pedig muszáj lesz. Én nem birok el ennyi mindent egyedül. Kérlek! – a kedves megszólítást nem értem a magam részéről, de hát ilyen vagyok. Ahelyett, hogy jó erősen… még szívességet kérek.

-          -Rendben… - vonakodva, bár de elveszi tőlem a terhet. Tehát ezért nem jó erősen… mert ez a módszer sokkal kifizetődőbb… de akkor is…

-          -Tessék! Ez is jól jön, ha netalántán bajba keverednénk. – nyújtok felé egy kardot.

Ezen elég sokat töprengtem. Még most se vagyok biztos a döntésem helyességében, de inkább tudja magát megvédeni, mint hagyom, hogy végezzen vele valami hirtelen jött veszedelem. Rám nézve nem ártalmas, kilométerekről meghallom ennek a pengének tegezből előbújó hangját.

-         - Rendben… habár a buzogányt jobban kedvelem.

-          -Mondtál valamit? – fordulok felé. A buzogány tündéhez méltatlan. Még a törpök sem használják szívesen. A sötétség teremtményei már annál inkább… különös, hogy épp buzogányt akar…

-          -Áh, semmi!- tér ki a válasz alól. - Nagyon szép tünde munka ez! – tereli, a szót én pedig hagyom. Amíg semmi váratlan nem történik, elnyomom magamban az egyre erősebben frusztráló veszélyfigyelmeztetést.  

-          -Hasznos is! Régi őseink csinálták, ha ork van a közelünkbe, a penge fényesen világít. – a leírás az Elsőkorban kovácsolt kardokra illik. Nem sok, mondhatni rémisztően kevés penge van ellátva gonoszjelző tulajdonsággal. Ez a penge pedig nem csak az orkokra jelez világító fénnyel, hanem a gonosz teremtményekre.

Valahol mélyen reménykedtem, hogy a penge felizzik Annator kezében. Ez a jelenség azonban nem következett be. Mégsem múlt el teljesen a kételyem.

 

Időnként felkúsztam a fákon is túl a lombkoronák fölé, hogy ellenőrizzem helyes úton járunk-e. Élveztem a szél simogatását és az elém táruló látvány varázslatát. Gyanakvásomat nagyrészt elaltattam így előfordult, hogy megengedtem Annatarnak, hogy éjjelenként őrködjön. Éberségem nem lankadt csupán belefáradtam az utazásba. Negyedik napja vagyunk úton. Épp visszatértem egy újabb útvonal ellenőrzésből és társam felé fordulva megnyugtattam.

-          -Hamarosan kiérünk az erdőből…

-          -Tudod, nem sokszor volt ilyen jó társaságom az idők során…

Ezen kissé megütközöm. Pontosabban nem is értem. Igaz gyakrabban elegyedtünk beszélgetésbe a tűz mellett ülve, mégis semmivel sem vagyok másabb, mint bárki más.

-          -Ezt, hogy érted? – próbálom bővebb információ megadására ösztönözni.

-          -Kevés barátom van…- szinte suttogja a szavakat. Ekkor mintha az elkezdett gondolatot egy csatabárddal ketté vágták volna, oldalra pillant és felkiált. – De nézd! – maga elé mutat az erdő irányába - Ott mintha látnám az erdő szélét.

Oda fordulok és valóban. Véget ért az erdő elérkeztünk Esgaroth szívéhez a Hosszú tóhoz. Fél napi járóföldre vagyunk a várostól mely gazdagságát a törpöknek köszönheti. Ahogy kiértünk a tópartra enyhén sziklás föveny tárult szemünk elé. Ideális hely a gyalogláshoz.

-          -Innen mennyi idő a Tóváros? – kérdezte, hangja aggodalomtól csengett. Felé fordultam válaszadásra, amikor észrevettem, hogy erősen takarja magát a naptól. Különös.

-          -Olyan fél nap ne aggódj barátom. Ha követjük a folyót, ott leszünk, holdfelkeltekor.

Igaz is, jobb lenne indulnunk, ha valóban oda, akarunk érni.

Állításom beigazolódott. Ahogy a holdfény felkúszott a fák koronája mögül Esgaroth falaihoz érkeztünk. A gyomromban mintha ezernyi pillangó perdült volna örömtáncra. Kedvem lett volna velük ropni. Útitársam itt kezébe vette az irányítást. Megtehettem volna, de nem ellenkeztem.

-          -Megkeresem a barátomat, te, addig kérlek, menj a fogadóba és kérj egy szobát. – mondja majd pénzt nyom a kezembe szobára.

Kíváncsi lennék, honnan van a pénz, de mire akár a számat is kinyithatnám már el is nyelte az éjjel is mozgalmas forgatag. A fogadó a Sebes Folyó nevet viseli. Nem valami kreatív, de az emberek képzelőereje szörnyen korlátolt. Amint belépek pár pillanat néma csönd fogad, ami kissé hosszabbra nyúlik, mert a helyieknek feltűnt a két legérdekesebb pletykatéma egy bő hétre: tünde vagyok és idegen. Gyorsan a söntéshez lépek.

-          -Egy szobát két főre, ma éjjelre. – mondom és az asztalra dobom az erszényt a pénzérmékkel.

A kocsmáros pöttöm ember, hatalmas sörhassal és szederjes ábrázattal. Mintha mindig ittas lenne. Közelebb döcög nagy hasával és többször is kellő képen végig mér.

-          -Tündéket nem szolgálok ki. – dörren, rám majd arrébb megy poharat törölni. Érzem, hogy a düh úrrá lesz rajtam. Előhúzom derekam mögül a tőröm és teljes erőből a pultba vágom.

A fogadóban síri csend lesz. Pár marcona szakállas feláll, hogy fenyegető kézropogtatással felém induljon. Rám férne, egy kis erőpróba ezért megszólalok.

-          -Ezt a tündét márpedig kiszolgálod!

Mintha cérna pattant volna egyszerre indultak meg felém. Elhajoltam az első jobbról érkező ököl elől, hogy közben egy alulról jövő lábat elkapva gazdáját a földre taszítsam. Könnyen a pultra szökkentem így felülről néztem támadóimra. A fogadóban kialakult egy tág tér a verekedők részére, amit a szurkoló tömeg határozott meg. A kör közepébe ugorva két újabb érkezett. A felém rohanó emberek elől elhajolva a földről rúgtam pont a közepébe a dolgoknak. Hátra bukfenc és már ismét talpon vagyok. Táncom nem sokáig tartott. Pár perc múlva az össze vállalkozó kedvű ember feladta és visszaült a helyére. Ismét a söntéshez lépek.

-          -Egy szobát szeretnék két főre, ma éjjelre. – ismétlem meg kérésem és a kövér csapos már döcög is felém a kulccsal.

-          -Parancsára uram bármiben segíthetek, csak szóljon! – mondja és apró hajbókot is megereszt, felém mielőtt visszatérne munkájához.

A holmikat felvitetem a szobába, de nincs kedvem itt maradni. Úgy döntök, megnézem, hogy áll a hajó ügy. A kikötő felé kanyarodom és távolról megpillantom útitársam.

-          -Alae! Ai adevenitham lû! (Nahát! Lám találkoztunk újra!) – zaklatottnak tűnik, mikor megfordul.

-          -Beszéltem a barátommal, holnapra meg lesz a hajó, és holnap indulhatunk.

Mondata minden mást feledett velem. Mégis sikerül. Láthatom a tengert! Mint egy ifjú tünde gyermek, aki az első játékát kapja meg.

-          -Le hannon o gûr nín.(Szívből köszönöm!) – kezem vállára teszem s érzem, örömöm egy könnycseppben testesül meg.

-          -Ú-moe le hannad! (Nincs mit!)- mosolyog rám. - Pihenjünk le a fogadóba, már elég késő van. Megmutatod az utat?

Nem említem neki azt az apróságot mely már hamarabb is szemet szúrt nekem. Belépve szobánk ajtaján ő is rájön, hogy csupán egyetlen ágy található a kicsi mégis otthonos szobácskában. A falon térképek lógnak díszes keretekben, a komódon réz tál alatta horgolt terítő. Az éjjeli szekrényeken egy-egy gyertyatartó bennük gyertya. Az ablak előtt függöny az ágy előtt szőnyeg. Nekem megfelelő.

-          -Most együtt fogunk aludni… - szólal meg még mindig az ágyat fixírozva. Számomra nem jelent akkora gondot, mint ahogy az arcára nézve neki jelent.

-          -Igen… - mondom ezzel lezártnak tekintve ezt az ügyet.

Leülünk az ágy két oldalára szigorúan háttal egymásnak és átvesszük hálóruhánk. Talán nem pontos ez a megfogalmazás, de jobb szó nincs rá. Szó nélkül fekszünk le.

-          -Losto vae! (Aludj jól!) – töröm meg a csendet, hogy könnyebb legyen.

-          -Ely velui! (Szép álmokat!) – jön, a válasz majd mindketten álomba merülünk.

Éjjel furcsa neszre ébredek. Halkan kelek fel az ágyból, nem voltam elég éber. A hang az ablak alól jött. Nem hagyhattam volna, hogy akárki idáig merészkedhessen. Eltompultam a pihenés miatt. Lágy léptekkel suhanok, az ablak mellé kezemben már villan a rövid pengém. Óvatosan kilesek az ablakon. Apró sárga szempár pillant fel rám a párkány alól. Villámgyors mozdulattal rántom be a lényt a szobába, aki hangos puffanással és elhaló „jaj” szóval elterül. A hangra Annatar is azonnal felébred.

-          -Mi történik? – kérdi álmosan, de amint meglátja, a teremtményt a kezeim között nyöszörögni rögtön gyertyát gyújt. A pislákoló fény mellett is tökéletesen kivehető a rusnya kis kobold ijedt ábrázata.

-          -Nem bántani Blank, nem! – köhögi a goblin mire a pengét közelebb nyomom a torkához.

-         - Még egy szó és elvágom a nyakadat. – suttogom, szabad kezemmel továbbra is szorosan tartva.

Annatar eközben ellenőrzi az ablakot, kitekint, hátha ólálkodik még több társa a környéken. Nem hiszem, hogy egyedül elmerészkedett idáig, főleg ha követett minket.

-         - Tiszta! – jelzi útitársam a helyzetet.

Az undok kis teremtmény ekkor gusztustalan öklendezésbe kezd. Sír. Talán a szánalom, talán az undor, de elengedem kezemmel és hátrálok tőle egy lépést, tőröm azonban nem veszem le róla.

-          -Ki küldött? – szegezem neki a kérdést. Bugyborékoló hangon válaszol.

-          -Aztat Blank nem tudja… csak, hogy Blank itt van.

Felsandítok Annatar felé. Mereven bámulja a kis undormányt, de nem szól semmit. Vizslató tekintetem elkapja, majd megrázza a fejét. Talán ez a Blank… hazudna?

-          -Utoljára kérdem, ki küldött? – emelem fel a hangom, pengém torkának feszül.

-         -Blank nem tudja esküszik Blank nem tudja, ne kéldezzen olyat, amit nem tud. – majd újabb síró görcs tör rá.

-         - Legjobb lenne megölni, nem gondolod? – hallom Annatar hangját.

-          -Neeee, könyölög Blank neee, nem ölni meg Blank mindent elmond! – sipítja, és valóban belekezd. – Blankot a sötétség küldte még sok-sok holdtöltével ezelőtt. Azt a palancsot kapta, hogy menjen el és kelesse meg a sötétség küldöttét, akit mindenki halottnak hisz és el ne távolodjon mellőle. És akkol majd a sötétség eljövetelekol Blank nagyobb lesz minden élőlénynél melt az ő segítsége nélkül a küldött elbukott volna.

Némán hallgatom szavait, érzem Annatar feszülten figyel. A sötétség küldöttét védelmezi ez a kis szerencsétlen ork ivadék? Mégis milyen hatalom bízná bárki életét egy ilyen lényre. Amint töprengek penge csusszanást hallok. Épp idejében kapom el csuklóját, hogy ne vágja miszlikbe Blankot.

-          -Mit művelsz? – nézek rá kérdőn miközben a szerencsétlen kobold vad sírásba kezd az ijedségtől.

-          -Megmentem az életünket egy betolakodótól. Eleget hallgattuk a meséjét. – mondja vicsorogva.

-          -Nem öljük meg. Szükségünk lehet még rá.

-          -Álmunkban megfojt minket! – háborodik fel igazából jogosan. – Megígértem, hogy szerzek hajót és eljuthatsz a tengerre, de nélkülem kell menned, ha ez a mocsok is jön. – vált higgadtabb hangnemre. Már-már fenyegetőek szavai.

-          -Nem jön velünk, elengedjük…

-          -Hogy aztán vissza jöjjön? – emeli fel ismét hangját. – Neked teljesen elment az eszed? Öljük meg most rögtön! – és már emeli is kardját.

Nem vagyok büszke magamra, de könyököm felemelve erőteljesen tarkón verem mire bábúként csuklik össze a padlón. Ekkor vissza fordulok áldozatom felé, aki még mindig a könnyeivel küzdve kuporog.

-         - Mi a neve annak, aki küldött? – váltok barátságosabb hangnemre.

-          -Blank nem tudja!

-          -Semmit, hogy néz ki? Hol lakik? Semmi?

-          -Bőle hamúszín, szemei lángolnak, haja akár a kolmos füst. Szavai akár a méleg… - suttogja, a kobold majd rám emeli tekintetét. – Most meg fogsz ölni? – kérdi.

-         - Nem. Elengedlek, ha szavadat adod, hogy nem követsz minket.

-          -Blank esküszik, hogy nem követi tünde ulat! – nyögdécseli gurgulázva.

Torka elől elveszem a pengét és hagyom, hogy feltápászkodjon. Agyam közben szélsebesen zakatol… a Blank által leírt arcot már láttam korábban, de nem jut eszembe hol.

-          -Menj, és ne lássalak többé! – engedem útjára a koboldot. Az botladozva indul meg az ablak irányába.

-          -Blank köszöni jóságát a tünde ulamnak! Sose nem látja többet Blankot! – motyogja, majd ügyesen kimászik a párkányra és amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is tűnik az éjszakában.

Ekkor eszembe jut Annatar. Hozzá lépek és gyengéden felfektetem az ágyra. Reggelig nem fog magához térni. Visszasétálok az ablakhoz és kiülök a párkányra. Hosszú órákon át pásztázom a sötétséget, de nem hallok semmilyen neszt. Tekintetem a folyót vizslatja majd akaratlanul is a horizontra vetül pillantásom ahol a tenger hullámai nyaldossák a part menti homokot. Nemsokára indulunk s erre a gondolatra a gyomromban lévő megannyi pillangó ismét őrült táncba kezd.

A hajnal első sugarai arcomra vetülnek s én behunyt szemmel élvezem a langyos fényt. Halk mocorgást hallok mire szemem kinyitom és a szobába ott is az ágyra fókuszálok. Annatar mocorogni kezd, bármikor felkelhet. Kellemetlen beszélgetés fogja a még kellemetlenebb ébredést követni.

-         - Hol vagyok? – nyögi szinte azonnal.

-          -A Sebes Folyó fogadóban. A Harmad kor 2061 éve, Oraearon ( A tenger napja, vasárnap) van.

-          -Mennyi idő…

-         - Csupán pár órát aludtál és…

-          -Hol a kobold? -  Mire teljesen magához tért az éjjel eseményei is eszébe jutottak s most dühösen ugrott talpra.

-         - Elengedtem. – feleltem halkan még mindig a párkányon ülve.

-Lesújtó pillantással nyugtázza a hírt, de nem akad ki rajta. Nyugalmat erőltetve magára megszólal.

-         - Miért?

-          -Nem akartam ártatlant ölni. Jobban meg volt rémülve, mint mi. Elmondta, amire kíváncsi voltam. Ennyi elég.

-          -Mit mondott? – talán a túl gyors és hirtelen reakció volt az oka, talán a palástolatlan kétségbeesés. A kellemetlen érzés mely egész találkozásunktól rajtam volt most kiteljesedett. Egy pillanatra vonásai eltorzultak bőre szürke haja éjfekete szemei pedig izzó vörössé váltak.

Mintha jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon úgy hatott rám a felismerés. Az arc amit Blank lefestett, tudom hol láttam. Annatarra néztem, akinek ismét arany haja és makulátlan bőre volt.

-          -Semmi érdekeset. – válaszoltam és témát váltottam. – Ideje indulnunk. – azzal elkezdtem összeszedni a holminkat.

-          -Valóban… - hallom hangját kis kihagyás után. Tudja, hogy tudom. Bár azt én se tudom mit is tudok.

Néma csendben zajlott a pakolás majd elhagyva a fogadót sem volt mondandónk. Megérkezve a kikötőbe egy takaros fehér vitorlás kisebb hajó horgonyzott a kikötő legvégén. Annatar határozott léptekkel haladt abba az irányba. Felugrott a fedélzetre és kérdőn rám nézett.

-          -Nem jössz?

Hangja hidegebb volt a megszokottnál, de semmi jel nem utalt arra, hogy gyanakodna rám.

-          -Azonnal. – és már ugrottam is utána. Nem volt nagy hajó, kis kabin, három lépcsőfok a kapitányi hídig a hajó orra pedig egy lombos fát ábrázolt.

-          -A kapitány szerint tündék faragták. – válaszolja meg néma kérdésem amint a faragásokat nézegetem.

-          -Remek munka. – suttogom és mintha minden emlékem kitörlődött volna. A gondolataim Esgaroth kikötőjében ragadtak és a hajó orrába állva úgy érzem, a legboldogabb vagyok a világon.

-          -Mennyi idő, míg a tengerhez érünk? – töri meg a csendet a „kapitány”.

-          -Két nap a Carnen avagy Vörös-folyót követve. Egyenesen a Rhun tengerbe folyik. Az pedig már ott ismeretlen föld. Nem tudok róla, hogy jártak volna arra mások korábban.

Nem válaszolt csak a hullámzó folyót leste, néha lágyan megmozdította a kormányt. Én eközben gyönyörködtem a vízben és az egyre sósabb levegőt élveztem.
Végre a tenger.



Shayola2014. 07. 13. 21:32:52#30631
Karakter: Sauron



 Az üresen ásító tányért gyengéden elveszi tőlem, majd egy kulacsot kínál nekem. Szívesen is fogadom, hiszen megszomjaztam. Tudom, hogy figyel… és most is engem pásztáz tekintetével. Gyanakszik, mint minden természetes lény. Lehet, hogy szavahihető voltam, de idekerülésem nagyon is homály fedi számára. Felkel a tűz melege mellől majd íj szavakkal szól hozzám.
-Biztos elfáradtál, pihenj le majd én őrködöm az éjjel. – rá emelem tekintetem. Őrködni? Minek? Amíg velem vagy a sötét szolgák messze elkerülnek téged… miattam. Egy halvány mosollyal válaszolok. majd felkelek, és úgy helyezkedek, hogy lássam, nem akarom elszúrni a lehetőségeimet. Jobban meg kell ismernem és kitapintani gyengepontjait. Eközben, hamar a fa lombkoronájában van. Milyen gyorsan felment oda… nos, az orkok nem tudnak fára mászni… de viszont a koboldok azok tudnak.
-Köszönöm a kedvességed… Legolas. – emlékszem vissza nevére. Különös egymagában itt e tünde, de nem számít… emelem fel hangom, hogy biztosan meghallja. Nem szeretem, ha nem értik tisztán mit mondok nekik.
-Nincsen mit! – majd mindketten csöndbe maradunk.
Az erdő olyan néma volt akárcsak egy régi rom. Igaz, az állatok megérezték a gonoszt, ahogyan a szolgáim is. Pár pók erre portyázik, érzem jelenlétüket. De ők nem mernek közelebb jönni. Felnézek a fa tetejére, s látom, ő mereng valamin.. Gondolom, ábrándozik. Ekkor hirtelen Legolas egy ismeretlen dalba kezd. Egy távoli álom édesen szálló dallama ez.
-Ez hát az álmod?
Kérdem tőle, ekkor a szeméből könny fakad. Igen, ez az ő nagy álma ami számomra nagyon is kedvező. ekkor lejjebb mászik hogy a szemembe mondhassa szavait.
-A tenger, és ami azon túl van. Ez az álmom.
Mindenkinek van álma Legolas… nekem is volt. Nagy és dicső lenni saját fajom közt. És most mi vagy? Egy kitaszított a sok közül egy, akinek hatalma maga a sötétség egy, aki megronthatja e földet…
De mindenesetre hogy ezt elmondta nekem, máris könnyebb dolgom akad. Nem kellett se kihúznom belőle se kérdeznem. Önszántából, milyen nemes lélek vagy te. Sajnos ez a lélek hamarosan nem lesz ennyire… tiszta és nemes se.
-Ha gondolod, segítek neked elhajózni. – szólalok meg, és ő ettől a gondolatomtól, nagyon meglepődött. Gondolhattam volna. nem sokan ajánlkoznak álmok teljesítésére.
-Nem hagyhatom itt a népem. – válaszol rá. Oh minden makacsság megtörhető Legolas.. te mennyire van erős ebben?
-Nem örökre. Csak segíteni szeretnék, hogy megláthasd!- érvelek és remélem be is válik.
-Nem lehet. Fogalmam sincs, miért akarsz nekem ebben segíteni, de nem lehetséges. – Nem mondhatom azt, mert el akarlak rabolni és megkínozni. Szóval érd be azzal, hogy én egy kedves idegen vagyok.
 -Tóvárosba van egy ismerősöm. A Sebes-folyót követve a hajóval kijutnál a tengerre. Középföldét megkerülve Szürkerévben kötnél ki. Fel sem tűnne, hogy távol voltál.-csábítom, hogy bízzon bennem. Ismerem, ezt a földet már jó ideje tudom, mi merre megy.
-Hány napi út lenne? – ráharapott, a vágyak és álmok sokszor meggondolatlan dolgokra késztetik az embert nem igaz?
-Úgy egy hónap mire útnak indulhatsz és még kettő mire a révbe érsz. Kevesebb, mint fél év múlva ismét visszatérhetsz az otthonodba.
Drága Legolas ily könnyed munkával és holmi pár szép szóval csapdába esel? Igaz ez nem csak attól függ, hogy miket mond az ember, hanem a személytől is. És én ebben profi vagyok. A hazugság számomra mindig is előnyös volt.
-Holnap reggel indulunk! Pirkadatkor. – majd visszamegy a fa tetejére. Remek én is ezt akartam hallani tőled.– Losto vae! (Aludj jól!) – hessent odébb egy ágat hogy megértsem szavát.
-Ely velui! ( Szép álmokat!) – mondom gonosz mosollyal. Már csak azt kell kitervelnem miközben  megvalósítom álmát hogyan fogom elrabolni?
Nem érdekes… holnap útnak indulunk. Lecsukom szemeim és próbálok halandó módon aludni.
***
-Maer ned aur! (Jó reggelt!)- hangzik felettem egy hang.
- Maer aur… (Jó reggel.) – mondom félkomásan, és felkelek.
Ekkor ő felnevet.
-Mi az?
-A hajad… úgy méz ki, mint egy szénaboglya. - prüszköl, és annyira nevet, hogy eldől.
- Ha ha nagyon vicces…
-Bocsáss meg nem illetlenségből mondtam, de szerintem tedd, rendbe magad mielőtt elindulnánk! –törli le örömkönnyeit az arcáról , majd kuncogva odaad egy fésűt.
-Ma! (Jól van!)- mondom durcásan és kiveszem a kezéből a fésüt.
A Nap rám sütött. Éreztem, hogy gyengül az erőm, ahogy fény ér…
Kerestem egy tárgyat, amibe láthatom magam… Gyorsan kutattam Legolas holmija közt s hamar egy kard került a kezembe. Kihúztam hüvelyéből, s szembetalálkoztam magammal. Szerencsére nem változtam vissza, de az igazat bevallva tényleg hülyén néztem ki… akár egy oroszlán.
-Te mit csinálsz?-jött mögém Legolas.
-Csak látni akartam mennyire nézek ki viccesen.
Vállat von és elkezd készülődni. Én addig szépen lassan rendbe szedtem a hajkoronám, amilyen hosszú és sok van… Megint felemelem a kardot és tükörként használom.
-Ott kihagytál egy kis részt.- mutat a fejemre.
-Hol?- fordolódok össze vissza, de nem látok semmit.
Ő csak nevet majd megszólal.
-Csak ugrattalak.
-Te most fel akarsz engem vidítani?
-Igen. –mosolyog rám.- De készen vagyunk az indulásra. Tessék!- nyújt oda egy kisebb utazótáskát.
-Ugye ezt nem nekem kell vinnem?-kérdezem nem igazán lelkesedve érte.
-Miért? Szerinted ki fogja?
-Én biztos nem!- huzom fel az orrom.
-Pedig muszáj lesz. Én nem birok el ennyi mindent egyedül. Kérlek!
-Rendben..- vonakodva elveszem tőle és hátamra rakom.
-Tessék! Ez is jól jön, ha netalántán bajba keverednénk.- nyújt felém egy kardot.
-Rendben… habár a buzogányt jobban kedvelem.- motyogom magamba.
-Mondtál valamit?- néz kérdően hátra, gondolom meghallotta, amit mondtam.
-Áh semmi!-térek ki a válasz alól.- Nagyon szép tünde munka ez!- mondom amikor kivettem a hüvelyéből.
-Hasznos is! Régi őseink csinálták, ha ork van a közelünkbe, a penge fènyesen világìt.
Oh szòval ezèrt ilyen felkèszülten várnak minket. Mert megèreznek. Hallanak s látnak. De mindent ellehet takarni a tekintet elől. De mindenesetre utunkat elkezdtük. Minden èjjelre letáboroztunk. Nèha èn is örködtem, habár igaz teljesen feleslegesen. De mindenesetre nem annyira gyanakvò mint amikor megtalált. Segìtek neki tüzet rakni vadászni ès egèsz jòkat beszèlgetünk s nevetünk a tűz körül.
- Hamarosan kièrünk az erdőből..
Mondja Legolas felém fordulva. Már négy napja úton voltunk.
-Tudod, nem sokszor volt ilyen jó társaságom az idők során…- mondom Legolasnak.
-Ezt hogy érted?
-Kevés barátom van..-nézek oldalra.-de nézd!-mutatok az előre.- Ott mintha látnám az erdő szélét.
Ekkor ő is odanézett valóban vége volt az erdőnek.
Majd kimentünk a teljes napra. A part kicsit sziklás volt a folyó mellett. A hirtelen fényesség miatt alig láttam, muszáj volt eltakarnom a szemem.
-Innen menyi idő a Tóváros?
-Olyan fél nap ne aggódj barátom. Ha követjük a folyót, ott leszünk, holdfelkeltekor.
Állításom beigazolódott, amint a hold felkelt mi elértük a város határait.
-Megkeresem a barátomat, te, addig kérlek, menj a fogadóba és kérj egy szobát.- adok a kezébe elegendő pénzt hogy ki tudja venni a szobát.
 Mielőtt megkérdezhette volna, honnan van a pénz, én már elindultam, hogy megkeressem az illetőt.
Az emberek furcsák… mindig ünnepelnek még a legrosszabb időkben is. Mindig találnak boldogságot és vidámságot rövid létükbe, ami egy szemvillanás nekem, ki már az a Föld kezdetekor jelen volt.
A kikötő felé vettem az irányom. Nem volt senki különös módon arra, csak egy magányos ember üldögélt miközben a pengéjét hegyezte.. ő lesz az nincs kétség. Érzem benne a sötétséget.
-Lat Shara! (Te ember!) – szólítom meg sötét nyelven.
Ekkor megijedve  kell fel , és felém tartja kicsi fegyverét.
-Azt hiszed meg tudsz sebezni engem a sötétség egyetlen Úrát?- szavaim akár a szél szólt hozzá, megtörtem a varázslatomat hogy lássa igazi arcom.
Szemeim akár a láng gyulladnak fel, hajam akár a legsötétebb éjszaka és bőröm akár a hamu.
-Shakhbûrzizish (Sötét nagyuram.) -rogy térdre.
-Thrakizish ash lundar burz snagaizub!(Hozz nekem egy hajót sötét szolgája!)
-Urdanlab (Parancsára!)-azzal fel kell és elfut, hogy szerezzen egy hajót. Remélem, nem a legrosszabbat hozza el nekem.
Visszaöltöm álcámat és pont időben. Ekkor hirtelen a semmiből Legolas előkerül.
-Alae! Ai adevenitham lû! (Nahát! Lám találkoztunk újra!)
-Beszéltem a barátommal, holnapra meg lesz a hajó, és holnap indulhatunk.
- Le hannon o gûr nín.(Szívből köszönöm!)-fogja meg vállam miközben egy könnycsepp hagyja el szemét.
 
-Ú-moe le hannad! (Nincs mit!)- mosolygok rá.- Pihenjünk le a fogadóba, már elég késő van. Megmutatod az utat?
 
Bólintott és elvezet a kocsmába. ekkor megmutatta szobánkat. Mit ne mondjak kicsit… kopár az én ízlésemnek. De ahhoz képest szépen be van rendezve és vannak dísztárgyak is. Körbenéztem és realizálódott bennem, hogy a szobába csak egy ágy van..
 
-Most együtt fogunk aludni..
 
-Igen…- mondja Legolas. Nos, ennyivel el is intéztük.
 
Én nem kérdeztem, ahogy ő sem. Gondolom, fel van dobva az álma valóra válásától. átöltöztünk, hálóruhába, ha lehet, annak mondani majd mindketten alvásra hajtjuk fejünket.
-Losto vae! (Aludj jól!)- mondja Legolas.
-Ely velui! (Szép álmokat!)-válaszolok.
Ezután csöndbe maradtunk és pár perc után mindkettőnk mély álomba kerülünk.


Szerkesztve Shayola által @ 2014. 07. 13. 23:40:03


Arasa2014. 07. 09. 23:23:36#30582
Karakter: Legolas Thranduilion



-         - Baudon! (Megtagadom!)

Hangja ellentmondást nem tűrő. Az fáj a legjobban, hogy még mindig ifjoncként kezel, pedig ő is tudja, hogy már régen nem vagyok az. A gondolini vész óta mindenki elismeri hercegi mivoltom, tisztelnek és felnéznek rám, hiszen megmentettem őket! Keserű minden azóta leélt nap a Zölderdőben. Egyre biztosabb a közelgő gonosz jelenléte. Az öregek is valami árnyékról suttognak. Bakacsin néven illetik az otthonunkat.

-          -Adar… Cerin! (Apa… megteszem!) Nem állíthatsz meg, hogy kilovagoljak, vedd észre, hogy felnőttem!

Fény csillan szemeiben, lemondás és bánat, ezentúl nem kezelhet fiaként, katona lettem közülük is az első. Vége a térden lovagolós, éjszaka mesélős kölyök éveimnek. Már nagyon rég vége van. Az előbbi felindulása révén trónjából felállva beszélt ám mostanra visszaült és öregebbnek tűnik, mint valaha.

-          -No! Bano, athro i lang. (Legyen! Menj, kelj át a szoroson.) Ha abba az irányba mész nemsokára eléred a határainkat. A kihelyezett őrjárat majd talál neked feladatot.

Hangjában szomorúság visszhangzik, a szívem mégis repes a feladat hallatán. Egy percig sem gondoltam az őrjárattal tartani, de ezt apámnak már nem kell tudnia.

-          -Le hannon, ada! (Köszönöm apám!) – szólok, halkan miközben fejem meghajtom a király előtt.

Körben, a teremben az öregek és a tanács tagjai megosztott lelkesedéssel fogadják a király ítéletét. A vének helyeslik a döntést, miszerint ideje felnőnöm és önálló döntéseket hoznom. A tanács tagjainak arcán azonban rosszallást látok, ahogy rájuk tekintek. Egyesek fejüket csóválják, mások csak tátognak vagy mormognak.

                Sarkon fordulok és fürkésző szemek kíséretében elhagyom a királyi termet. Lesietek a lépcsőn át az előcsarnokon keresztül a hídon. Utam a fegyvertárba vezet ahol már kifényesítve várnak a tőreim és az íjam. Ezt még apámtól kaptam úgy 500 éve. Kezembe veszem a halálos fegyvert, finoman végigsimítom.

-         - Anann le ú-gennin. (Régóta nem láttalak) – suttogom a fegyvernek mire finom vibrálásba kezd a fa.

Boldog mosollyal az arcomon látok neki az öltözésnek, amikor egy fiatal tündesuhanc lopakodik be a fegyvertárba.

-          -Uram… segíthetek az öltözésben? – kérdi megszeppenve. Arca poros és izzadt, karjai izmosak, ruhája elé egy durva bőrkötény van felerősítve. Egy kovács tanonc.

-          -Gyere, segíts. – mondom, mosolyogva mire feszült arckifejezése eltűnik és boldogan rohan segíteni. Fürgén és pontosan dolgozik, pár perc múlva pedig már készen is van.

-          -Készen van Uram! – mondja majd hátrébb lép.

-          -Ügyesen dolgozol, mi a neved? – kérdem arcát fürkészve.

-          -Elwen, Uram! – egész idő alatt csizmája orrát bámulja.

-          -Nem felejtem el meghálálni fiú!

Arcára végtelen boldogság költözik. Mikor észreveszi, hogy távozni készülök, mélyen meghajol, melyet hercegi kötelességemhez híven fogadok. Megborzolom a fiú haját és már indulok is az istállók felé. A karámok előtt sétálva minden ló orra érdeklődve szimatol utánam, amiket megsimítok, viszont egyiknek se szentelek annyi időt, mint a saját lovamnak. Az utolsó karámra ügyetlen gyermek írással van felfestve lakója neve.

-          -Gil! (Csillag!) Öreg barátom…

A fekete kanca nagyot nyerít, mikor észreveszi kisgazdáját. Rohanban nevelkedett kanca ez, tüzes, ha kell, mégis oly könnyed léptű, mint az éjszaka. Nyomban hozzálátok a felnyergeléshez, mert napnyugta előtt akarok indulni. Munkám közben észre sem veszem a társaságom.

-          -Anyád büszke lenne rád.

Felkapom fejem és belenézek a szeretett szempárba. Apám méltóságteljesen áll a karám előtt, kezét összekulcsolja a háta mögött, tekintete erős és féltő. Szeretett királyom, szülőm, apám… a felesége után kénytelen elveszíteni a fiát is, ha nem is örökre, de képletesen értve már sosem leszek az a kis herceg, akit tanítgatott, szeretgetett és minden bajtól óvott. Érzem, hogy nem tudok szólni így Gil kantárát megfogva kivezetem, el apám mellett kinek szomorú pillantását egy ősi nemes tündéket megillető köszöntéssel viszonzom. Hüvelyk-mutató és középső ujjam összefogva megcsókolom, majd a homlokomhoz érintem. Némán ugrok fel lovam nyergébe, hogy ügetésre késztetve a nagykapu felé vegyem az irányt. Meghallom az erdő neszeit, a fák susogását, a szellő énekét a madarak röptét ám még mielőtt végleg elmerülhetnék, otthonom dallamában apám búcsúját sodorja felém a szél.

-          -Thilio in gîl na bâd lín! ( A csillagok ragyogják be utadat!)

Nem akarom, mégis szemembe könnyek gyűlnek, amiket idejében sikerül visszatartanom. Magam mögött hagyom hercegi mivoltom és felöltöm kapitányi álcám. Szolgálom a királyom hűséggel és szeretettel. Gilt most vágtára ösztökélem. Már csak pár lépés a kapu, amin túl a Zölderdő vár rám. Lovam patái ütemesen dobognak a kőhídon, az őrök fejet hajtanak, és a tölgyfakapu kitárul…

 

                                                                                      ***

 

Lassan három hónapja, hogy portyázva élek az erdőt járva. Egy ízben Völgyzugolyba is eljutottam, de annak már jó ideje. Táborhelyemen ülve bámulom a csillagok ragyogását. A Sebes-folyó mellék ága jól hallhatóan csörgedezik nem messzire tőlem. Lehunyom szemeim és kizárok minden egyéb tényezőt és emléket. Apám és az otthonom hiányát, magányom, a kósza hírek és az erdei emberek szóbeszédeit. Minden megszűnik, hogy hallhassam a mögöttem elterülő zölderdei hegyek zümmögését a Sebes-folyó locsogását és a régi erdei út porának dallamát.

Az éjjel hátralevő részében agyamban tervek sora kavarog. Merre menjek tovább? Hol nem jártam még? Hol veheti apám a legtöbb hasznom. Egész éjjelen át tartó töprengésem eredménye csak jóval Orgaladh (A Két Fa napja [csütörtök]) délután bukkan elő elmém mélyéből.

-          -Dol Guldur… - suttogom majd pillantásom az egyetlen élőlényre Gilre vetem. – Ott még nem jártunk, holnap indulunk hát aztán…

Lovamhoz intézett monológom félbeszakítva kapok, íjam után majd minden erőmmel koncentrálok és fülelek. Neszt hallottam Kelet felől. Hangtalan léptekkel indulok el a hegyek lába mentén az erdő sűrűjébe. Egyre több a sár és kevesebb a növényzet. Íjam izgatottan vibrál, kezemben amint haladok előre. Két terebélyes fa állja utam, de célomtól nem tántoríthatnak el. Megpillantok egy alakot nem messze előttem, célba veszem majd még közelebb lépdelek. Kiérek a fák takarásából, amikor észreveszem, hogy fegyvertelen. Leengedem, fegyverem mely csalódottan hagyja abba a vibrálást. Kérdő tekintettel állok meg az idegen előtt. Portyázásom alatt még csak ehhez hasonlóval sem találkoztam. Nem törp, nem is ember talán…

-Pedidh i lam edhellen? ( Beszéled a tündék nyelvét? )- kérdezem, de már tudom a választ, ahogy jobban szemügyre veszem.

-Pedin i lam. (Beszélem) – mondja és akaratlanul is elmosolyodom.

-Le suil annon! I eneth nín Legolas. Man i eneth lín? ( Üdvözöllek! A nevem Legolas. Hogy hívnak?)

A nevem szerencsére ebben a formában nem árul el semmit. Apám nevezett el direkt köznépi névvel, hogy első hallásra ne csengjen ki a nemesi származás. Van valami gyanús ebben az idegenben.

-Im Annatar. (Annatar vagyok.) – feleli, de látom, hogy többet nem fog mondani, csak ha kérdezem.

-Im meren le govanek! O man dôr telidh? (Örülök, hogy találkoztunk! Honnan jöttél?)

-Ú-iston. (Nem tudom.)

A döbbenet kiül az arcomra is. Egyre gyanúsabb a helyzet, de annyira jó végre társasággal lenni, hogy gyanakvásom elaltatva intek neki.

-          -Kérlek, kövess engem! – nyújtom felé kezem, hogy felsegíthessen. Egy pillanatig csendben fürkészi a pillantásom majd a kezem, de végül elfogadja így felsegítem.

-          Köszönöm – mondja

Megfordulok, hogy az ösvényen visszatérjek táborhelyem felé, ám mihelyst elfordítom, tekintetem az idegen arca mintha megváltozna. Bőre akár a hideg acél, szemei, mint a tűz lángja, száját félmosolyra húzza. Visszafordulok, mintha csak ellenőrizném, minden rendben van e, de addigra a látomás szerte foszlik. Hogy leplezzem zavarodottságom megszólalok.

-          -Veszélyes egyedül járkálni a sötét erdőkben, ezekben az időkben.

Nem válaszol csak bámul maga elé mintha elgondolkodott volna valamin. Szemem az égre emelem, ami most felhőkkel telt. Az eddig megszokott dallamok most nem szólnak. Egyre gyakrabban burkolózik némaságba az erő.

-          -Túl csöndes most az erdő… - adok hangot észrevételemnek.

-          -Néha a sötétség is elfárad…

Homlokomon ránc barázda jelenik meg. Miféle sötétség? Csak nem ő is arról a homályról beszél? A Zölderdő haldoklik, aminek a sötétség a legfőbb okozója. Az erdei emberek a múlt hónapban már Bakacsinerdőnek nevezték és rettegtek messzebb merészkedni, mint pár mérföld. Az is aggodalomra ad okot, hogy apám az emberekkel kezdett kereskedni. Aminek csak egy oka lehet, ha az erdő már nem szolgálhat sokáig otthonunként. Hirtelen fordulok hátra, amitől megtorpan egy pillanatra.

-         - Honnan veszed?

-          Mindenkinek megvan a maga végleges ereje nem? Ő neki lehet most jött el a vég. Hisz oly sokáig harcolt teljes erejébe a gonosz. Egyszer mindennek vége szakad akárcsak az életnek. Van eleje s kezdete, de ugyanúgy van befejezése s vége. – hangja szinte suttogássá halkul.

-          -Bárcsak hinni tudnék szavaidban. – sóhajom őszinte és elkeseredett.

Mennyivel jobb lenne egy boldog és békés világban élni ahol nem kell folyamatosan hátra tekinteni, mert, nem lehet tudni melyik levegővétel, lesz az utolsó ebben az életben.

-          -Mindenki azt, hisz amit szeretne, én nem erőltetek senkire semmit. – vonja meg a vállát jelezve, hogy számára befejeződött a beszélgetés.

Már a találkozásunknál feltűnt, de mivel az előző témában nem mutat hajlandóságot tovább beszélgetni most hozom fel neki.

-          -Furcsa a szójárásod… - nézek rá figyelve minden rezdülését. Egyetlen nyelés, pislantás, verejték és elárulja magát.

-          -Bocsáss meg, rég beszélhettem egy magam bélivel. Azt se tudom, mit hogyan kellene mondanom. - hihető az állítása így egyelőre nem gyanakszom feltűnően.

-          -Miért? – kérdem. Taktikám a tudatlan gyermeki észjáráson alapszik. Minden apró részletet megkérdezni nem is sejtve, hogy mennyire közel járok az igazsághoz.

-          -Mert eddig fogságban voltam…- rám tekint, szemei végtelen szomorúságot tükröznek. Apám óvatosságra intene, ám természetemben sokban hasonlítok anyámra. Megsajnálom a nyomorultat és felteszem a kérdést, amire megint csak tudom a választ.

-          -Kik tartottak fogva?- kérdem és megállok, hogy szemtől- szemben állhassak az idegennel.

-          -Az orkok…

Hosszan fürkészem, arcát mielőtt tovább indulnék, nem szólok, megtartom magamnak észrevételeim. Az orkok tanyája messze van a Zölderdő határaitól. Ha igazat mondd borzalmasan hosszú utat kellett megtennie mire idáig eljutott. Furcsállom mindemellett, hogy a határok mentén járőrözők miért nem jelentették az idegen beléptét felém. Tény, hogy csak páran tudják pontos tartózkodásom, de akkor is gyanús. Az erdei emberek se láttak semmit, pedig nap, mint nap az erdőt járják mérföldes körzetekben. Sötét gondolataimat megtartom magamnak és tovább haladok táborom felé. Elérve a táborhelyre megállok és megfordulok, mikor az idegen nekem ütközik.

-          -Megérkeztünk. – közlöm, mire orrát fogva átnéz, a vállam fölött miközben mormog.

-          -Bocsánat!

Félreteszem borús gondolataim és rámosolygok. Szó nélkül összegyűjtök pár tűzre való fát, hogy nemsokára takaros kis tábortűz mellett melegíthessük végtagjainkat. Míg én dolgozom, ő megszeppenve álldogál a fák között ahol hagytam.

-          -Hol vagyunk? – kérdi, mikor a lángok felcsapnak.

-          -A táborhelyemen – válaszolok és a tűz mellé telepszek. – Tolo! ( Gyere ide! ) intek magam mellé és nemsokára helyet foglal jobb oldalamon. – Anirodh maded? (Enni kívánsz?) Kérdem, mire félszegen bólint egyet.

Hátranyúlok és előkapom, táskámat melybe az élelmem tárolom. Fogytán a készlet, de az erdei emberek szerencsére adtak számomra eleséget, amikor legutóbb náluk jártam. Felé nyújtom az utikenyerem.

-          -Lembas – mondom mire kérdőn néz rám.

-          -Lembas?

-          -A tündekenyér. Egy falat elég belőle, hogy egy felnőtt ember gyomrát megtöltse.

Mondom, majd leharapom egy másik sarkát. Érzem, ahogy az erő szétárad bennem. Újdonsült társam arcán azonban hitetlenkedést vélek, felfedezni ezért úgy döntök, inkább az erdei emberek étkével próbálkozom. Kiveszem, kezéből miközben magyarázok.

-          -De ha nem ízlene, tessék! – nyújtok felé egy tálat, amibe levest öntöttem, mellé pedig egy asszonyok által dagasztott cipót. – Egy kis erőleves cipóval.

-          -Köszönöm – válaszolja, majd ráveti magát az ételre.

Villámgyorsan tünteti el a vacsorát majd elégedetten sóhajt egyet. Elveszem kezéből a tálat és helyette bőrkulacsban forrásvízzel kínálom, amit szintén szívesen fogad. Csöndben figyelem minden rezdülését, minden porcikája reakciójára kíváncsi vagyok. Fürkésző tekintetem vizslatja, amíg eszik, és iszik, majd felállok a kellemes meleget adó tűz mellől és így szólok.

-          -Biztos elfáradtál, pihenj le majd én őrködöm az éjjel. – rám emeli tekintetét és mintha gyanakvás villanna bennük.

Hamar eltűnik ez a látomás is és nem marad más, mint egy halvány mosoly. Ő is feláll, hogy átmenjen a szemközti oldalra ahonnan lát engem. Közben sebesen felkúszok a közeli fára, hogy a lombkoronában letelepedve alakítsam ki a tökéletes leshelyet. Íjam a vállamon pihen tőröm a hátamra erősített tegezben pihen.

-          -Köszönöm a kedvességed… Legolas. – emeli fel hangját, hogy a fa tetején is biztosan meghalljam.

-          -Nincsen mit! – felelem majd hallgatásba burkolózom.

Az éjszaka csendes. Semmi nem zavarja meg társaságunk. A fa tetején üldögélve szerelmemre gondolok. A tenger melyhez olyan szívesen eljutnék. Hajóval bejárni ismeretlen tájakat, erdőket. Felfedezni megannyi csodát. Más tündék nem vágynak erre, de én igen. A hullámok csobogása, a tiszta kék víz fodrozódó tánca, keringőre hívva z állatvilágot, melyet magába fogadott. Halálosan ropják megállás nélkül, de mennyire élvezik. Néha gyanútlan hajókat vonnak be játékukba néha a hullámok hátát cirógató széllel hancúrozik, ha ahhoz van kedve. Halk dallamot dúdolok merengésemben.

-          -Ez hát az álmod?

Énekem felkeltette Annatart… vagy nem is aludt. Oly mindegy ez most. Szememből apró könnycseppet dörzsölök, el majd lejjebb mászok a fán, hogy a szemébe nézhessek.

-          -A tenger, és ami azon túl van. Ez az álmom.

Magam sem tudom, miért mondom el azt egy idegennek, amiről egyedül az anyám tudott mikor még suhanc voltam. Szemeiben nem látok megvetést vagy meglepettséget. Inkább valami elfogadást. Mintha várta volna, hogy ezt megosszam vele.

-          -Ha gondolod, segítek neked elhajózni. – szólal meg ekkor és meglepettségemet nem tudom palástolni.

-          -Nem hagyhatom itt a népem. – válaszolok és magam is meglepődöm, hogy gondolataimban már az utazást tervezem.

-          -Nem örökre. Csak segíteni szeretnék, hogy megláthasd!

-          -Nem lehet. Fogalmam sincs, miért akarsz nekem ebben segíteni, de nem lehetséges. – Apám és a népem nem érdemli meg, hogy elhagyjam őket valami kósza ábránd miatt.

Megfogadtam, hogy hű leszek királyomhoz és a népemhez. Nem engedhetem, hogy önös érdekeim szolgálatom útjába kerüljenek. Butaság, tünde balgaság volt egyáltalán elénekelnem azt a dalt. Még anyám énekelte nekem mikor kicsi voltam.

-          -Tóvárosba van egy ismerősöm. A Sebes-folyót követve a hajóval kijutnál a tengerre. Középföldét megkerülve Szürkerévben kötnél ki. Fel sem tűnne, hogy távol voltál. – hangja akár az édes méz. Csillapíthatatlanul folyik el előttem és képtelen vagyok ne hozzá érni.

-          -Hány napi út lenne? – kérdem, mielőtt még átgondolhatnám.

-          -Úgy egy hónap mire útnak indulhatsz és még kettő mire a révbe érsz. Kevesebb, mint fél év múlva ismét visszatérhetsz az otthonodba.

Csapdába estem. Kapálózó lepke vagyok a vágyak ragadós hálójában mely nem ereszt, könyörtelenül fecskendezi belém az álmot, hogy soha ne menekülhessek el.

-          -Holnap reggel indulunk! Pirkadatkor. – mondom és eltűnök a lombok között. – Losto vae! (Aludj jól!) – félrehajtok egy ágat, hogy társam meghallja hangom.

-          -Ely velui! ( Szép álmokat!) – viszonozza gesztusom.

Mikor pillantásom elfordítom megint egy pillanatra haja ébenfekete, bőre szürke szeme pedig izzó vörössé változik. Fejem megrázva hessegetem el a látomást. Szemem lehunyva hallgatom az éjszaka neszeit. Képek tolakodnak elmémbe a tengerről, ami elnyel s az életemről, ami rövidülni látszik.



Shayola2014. 07. 07. 21:36:53#30561
Karakter: Sauron



 Éjszaka van. A csillagok nem fénylenek. Teljes a sötétség. Az én sötétségem.  Újra leszállok e földre, mit Ardának hívnak, újra, de mégis új céllal.  Felhők takarják ki az égboltot, amikor megérkezem a sárba és a mocsokba. Néha-néha előbukkan a Hold s ezüstös lángjával beborítja a földet. Én, mint az illúziók mestere, gyermeki könnyedséggel váltok alakot és formát. Hosszú hajam akár a láva, omlik vállamra. Szemem akár a tűz élénken világít. Bőröm selymes akár a kasmír és tökéletes. Szépségem vetekszik bármelyik tünde gyönyörűségével.  Ki ne hinne ebben az ártatlan és makulátlan arcban? Persze minden varázs megtörhető. Akik sok tudással, évvel és bölcsességgel vannak megáldva átlátnak e törékeny és hamis szemkápráztatáson.  Válaszokért jöttem… olyanokért amiket csak ők mesélhetnek el. Mi olyan nagy és fenséges bennük? Miből kapják eme erőt? Mi emeli őket feljebbvalóvá, mint az embereket vagy a törpöket? Még nem tudom a válaszokat, csak a kérdéseket. De érzem, hogy hamar meg fogom kapni...

Léptek zaja töri meg a csendet körülöttem, az erdőbe. Pár másodperc múlva megtalál engemet az a személy. Egy tünde alakja rajzolódik ki előttem.   Haja akár a búzaszálak lengedeznek a szélben.  Zöldes barna ruhát visel. Kérdőem rám néz, gondolom nem sokszor lát ilyen teremtményeket elkószálva egyedül és fegyver nélkül.

-Pedidh i lam edhellen? ( Beszéled a tündék nyelvét? )- kérdezi dallamos hangon.

-Pedin i lam. (Beszélem)

Rám mosolyog.

-Le suil annon! I eneth nín Legolas. Man i eneth lín? ( Üdvözöllek! A nevem Legolas. Hogy hívnak?)

-Im Annatar. (Annatar vagyok.)

-Im meren le govanek! O man dôr telidh? (Örülök, hogy találkoztunk! Honnan jöttél?)

-Ú-iston. (Nem tudom.)- felelek kérdésére. Ő meglepődve néz szemembe, de nem kérdez többet.

-Kérlek kövess engem.- mondja Legolas és a kezét nyújtja hogy felsegítsen.

-Köszönöm.- fogadom el kedvességét, miközben félmosolyra húzom a szám.

Ha ilyen kedves marad, gyerekjáték lesz megszereznem bizalmát.

-Veszélyes egyedül járkálni a sötét erdőkben, ezekben az időkben.- szól hátra újdonsült útitársam.

Az lehet, hogy nektek veszélyes, de nem nekem. A sötét rabjai mind engem szolgál, s várják parancsaimat. Félnek tőlem, s nevemet se merik kiejteni.

-Túl csöndes most az erdő.- zökkent ki a gondolatmenetemből.

-Néha a sötétség is elfárad…

-Honnan veszed?- néz újra hátra rám nagyobb intenzitással.

-Mindenkinek megvan a maga végleges ereje nem? Ő neki lehet most jött el a vég. Hisz oly sokáig harcolt teljes erejébe a gonosz. Egyszer mindennek vége szakad akárcsak az életnek. Van eleje s kezdete, de ugyanúgy van befejezése s vége.

Persze de ti még nem láttátok teljes erőmet… oh, buta kis halandók, akiknek hosszú élet dukál. Mit ér az, ha egyszer úgyis mindent sötétség lep majd el? Sírni fogtok majd még a kegyelmemért…

-Bárcsak hinni tudnék szavaidban.- mondja egy halk sóhaj kíséretével.

-Mindenki azt, hisz amit szeretne, én nem erőltetek senkire semmit.- vonok vállat rá.

-Furcsa a szójárásod..- gyanakszik? Lehet rájött a turpisságomra? Nem.. nem hiszem. Nem annyira okos ő. Az erdei tündék sokkal kevesebb tudással rendelkeznek.

-Bocsáss meg, rég beszélhettem egy magam bélivel. Azt se tudom, mit hogyan kellene mondanom.- tegyünk egy kis üveget az igazi kép elé, ami megszépít mindent…

-Miért?

-Mert eddig fogságban voltam..- viszem le a hangsúlyt és nézem őt szomorúan. Olyan tökéletesen játszom magamat, hogy talán még én is elhiszem saját kreációmat.

-Kik tartottak fogva?- áll meg és hátrafordul hozzám. Érdekli frappáns válaszom. De szerintem ő is tudja a választ rá, de a számból szeretné hallani, s látni.

-Az orkok…- sütöm le a szemem. Hazudtam, de ez hidegen hagy. A cél szentesíti az eszközt, ahogy szokás mondani. A bizonytalanságára és a kíváncsiságára támaszkodok, s ezzel megszerzem a bizalmát. Nem válaszolt gondolom, most nagyon sajnálhatja szegény kis fejem.

De mindenesetre újra megyünk valahova. Pár perces gyaloglás után, hirtelen megállt előttem, és én véletlenül beléje ütközök.

-Megérkezdtünk.- néz mögém.

-Bocsánat..- mondom miközben az orromat fogtam. Hát igen a fájdalomérzethez is hozzá kell majd szokni. Akárcsak az éhséghez és a fáradtsághoz.

Ő csak mosolyog rám, majd összegyűjt pár fát, tüzet rak… Lassan a kis farakás lángra kap és mindent szép vörös tűzével megvilágít. 

-Hol vagyunk?-kérdezem félénk hangon.

-A táborhelyemen.- üll le a tűz mellé. Én mindig nem mozdultam ki a fák takarásából.

-Tolo! (Gyere ide!)- mutat maga mellé. El is foglalom a jobb oldalán a helyem.

-Anirodh maded? (Enni kívánsz?)

Bólintok, és ő előveszi kis utazótáskáját, amibe az ételét tárolja.  Ekkor egy kenyérhez hasonlót ad nekem

-Lembas.

-Lembas?-nézek kérdően rá.

-A tündekenyér. Egy falat elég belőle, hogy egy felnőtt ember gyomrát megtöltse.

Mit ne mondjak, ahhoz képest milyen kicsi nem hiszem, hogy jóllaknék vele…

-De ha nem ízlene…-veszi ki a kezemből a „tündekenyerét”.- Tessék! Egy kis erőleves, cipóval.

-Köszönöm.- majd, mint aki ezer éven át nem látott ennivalót, behabzsolom.

 



Szerkesztve Shayola által @ 2014. 07. 07. 21:46:12


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).