 Karakter: Eran al Ghul
Megjegyzés: (Bajtársnak)
A kezdeti tervem, miszerint megpróbálok egy békés tárgyalást indítani, mialatt meggyőzhetem, hogy nem okoztam neki csalódást, végképp összedőlni látszik. Két lépéssel átszeli a helyiséget, így a falhoz szorítva engem, majd a fejem mellett dühösen a falra csapja mindkét kezét.
- Hittél az apádnak! – vágja a szemembe dühtől izzó tekintettel. – Hagytad, hogy száműzzön!
Bane... ennél nagyobbat nem is tévedhettél volna.
- Sosem bocsátottam meg neki – rázom a fejem ellenkezve.
- Ezért kezdtél új életet egy szennyes, gothami polgárként?
- Új életet akartam... messze apámtól, messze a ligától... de tőled nem – nézek a szemébe. A szemem sarkából látom, hogy mindkét karja megremeg a dühtől, de folytatom. – A név a pénzhez kellett. Az pedig ahhoz, hogy Bruce Wayne a bizalmába fogadjon. Belülről akartam szétrombolni, amit felépített.
Érzelmek valóságos vihara vonul át a tekintetén. Bizonytalanság, egy cseppnyi remény, aztán harag, keserűség... és féltékenység?
- Ahogy hallottam, az ágyából egyszerűbb lett volna! – önti végül az érzelmeit egyetlen mondatba.
Tágra nyílt szemekkel, döbbenten bámulok széles vállaira, ahogy elfordul és az ablakhoz lépve megtámaszkodik a keret két felén. Az ágyából...? Te jó ég, hát ez bántja ennyire? Azt hitte, képes lennék bebújni Bruce Wayne ágyába? A bosszú megér minden fáradtságot, de ezt... ezt nem.
- Bane... – szólítom meg gyengéden.
Honnan is tudhatná, hogy soha, egyetlen férfira sem voltam képes ránézni anélkül, hogy ne ő jutott volna eszembe? Bár sosem lehettem biztos abban, hogy valaha is újra láthatom őt, még az emlékét sem lettem volna képes megcsalni. Soha. Főleg nem ilyen indokból.
De valamiért nagyon fáj, hogy képes lenne elhinni rólam ilyesmit.
- Miért higgyek neked? – sziszegi, hangjából fojtott elkeseredettség hallatszik.
A háta mögé lépek, de most már nem tudom megállni, hogy ne érintsem meg. Lassan felemelem a kezem és ujjaimat végigvezetem a hátán, a gerince vonalát követve, de gondosan elkerülve a sebhelyet, amit miattam szerzett. Még a ruhák rétege alatt és ennyi év után is pontosan tudom, hol húzódik.
- Mert az életed adtad volna értem, és egy emberöltő is kevés lenne ahhoz, hogy megháláljam – felelek végül.
Összeszorított szemekkel hajtom a fejem a lapockái közé, hátulról simulva hozzá, mire érzem, hogy megmerevedik a teste.
- Emlékszel, milyen volt régen? – szólalok meg halkan, lelki szemeim előtt megjelennek a régmúlt szép emlékei. – Ugyanígy ücsörögtünk az ágyad végében. Már akkor is sötét gondolatok nyomasztottak. Sosem tudtalak elfelejteni, hiszen minden lélegzetvételemet neked köszönhetem.
Mindkét karomat felemelem és előre csúsztatom, hogy átölelhessem a mellkasánál. Aligha érhetném körbe a széles mellkast, viszont eszemben sincs emiatt panaszkodni, főleg, amikor érzem, hogy finoman az egyik kezébe fogja az enyémet. Soha nem értettem ezt a különös tulajdonságát. Akármekkora agresszió, akármilyen sötétség tombolt is benne éppen, még ha fel is dühítette valami vagy valaki, engem mindig olyan gyengéden tudott megérinteni, hogy szinte fájt.
- Ha kell, meghalok, de csak a te kezed által – súgom a fülébe.
Elengedi a karomat és megfordul, én viszont csak fél lépést hátrálok, azt is csak azért, hogy fel tudjak nézni az arcára. Szomjazom a közelségét, annyi évet kellene bepótolnunk... így még az sem érdekel, ha egyértelműen látja, milyen hevesen ver a szívem és milyen kapkodón veszem a levegőt.
- Akarom a múltat – szólal meg végül.
- Akkor tegyünk érte! Legyünk megint... – Legyünk inkább szeretők, hágjunk át minden szabályt, csak hadd szeresselek! – Barátok. – Bólintok egyet, mintha csak magamat akarnám megerősíteni.
Lassan felemelem a kezem, hogy végre megérinthessem. A maszk hűvös fémjének érintése fájdalmasan ismerős, remegő ujjakkal barangolom be a sima felületet, majd a csöveket is... amik mögött éppen az ajkai húzódnak meg. Legszívesebben ott csókolnám meg, de végül mégis az állát választom, azt a helyet, amit régen is mindig csókkal illettem. Mindig is csak ezt értem fel, így ez volt az egyetlen lehetőségem.
Bár nem látom a száját, a szeme csillogásából és az apró nevetőráncok elmélyüléséből látom, hogy mosolyog, amikor ujjaim a maszk után a bőrén is végigsimítanak. Mintha csak a gondolataimban olvasna, lassan felém hajol, én pedig kihasználva a lehetőséget gyengéd csókot lehelek halántéka csupasz bőrére. Aztán egyszerűen csak átölelem, szorosan, amennyit csak átérek belőle. Az orromba kúszik az illata, a szívem még hevesebben kalapál a közelségétől.
A reakciója lassú, de annál határozottabb. Karjai felemelkednek, aztán olyan szorosan ölel magához, hogy levegőt is alig kapok, de nem bánom. Újra itt van velem és csak ez számít, az ő karjaiban még megfulladni is boldogság lenne.
- Szörnyen hiányoztál – suttogom a fülébe, és bár nem felel, pontosan tudom a választ. Az ölelése mindent elárul. – Mikor a tévében láttalak, megkönnyebbültem. Valahol mindig reménykedtem benne, hogy viszont láthatlak. – Mikor továbbra is hallgat, eszembe jut a... másik eshetőség. – Ugye nem küldesz el? – kapom fel a fejem ijedten.
A szemeiben újra mosoly csillan, és megrázza a fejét.
- Nem. Van még hely ott, ahol épp lakok.
- Olyan lesz, mint a ligában – szorítom meg a vállát.
- Nem, nem lesz olyan – vágja rá, mire egy pillanatra megijedek. – Apád ezúttal nem fog a levesembe köpni – rázza meg a fejét.
Nagy kő esik le a szívemről, azt hittem, teljesen másra célzott. Bólintok, majd újra az arcára simítom a tenyerem, de ő megfogja a kezem és eltol magától.
- Maradj itt! – utasít. – Amíg nem tudják, ki vagy, nem biztonságos.
Körbenézek a szobában, amiben még csak egy szék sem leledzik, ő pedig felsóhajt, és az ajtó felé lép.
- Gyere utánam! – fordítja el a kulcsot a zárban. Szorosan a nyomában maradok, ahogy kilépünk a folyosóra, és hamarosan egy szoba előtt állunk meg. – Ide – mutat be.
Egy egyszerű szobát pillantok meg az ajtó mögött, ággyal, éjjeliszekrénnyel, íróasztallal és egy tévével. Biztos, hogy az ő szobája, már a ligában is az egyszerűség és a katonás rend jellemezte az ő lakrészét.
- Maradj itt, később visszajövök – néz be a szobába.
Bólintok és belépek, ismét körülnézve.
- Hová mész? – kérdezem, de már csak az ajtó csukódását hallom.
Hátrapillantok a csukott ajtóra, és felsóhajtok. Azt hiszem, sokat kell még küzdenem azért a feltétlen bizalomért, amivel régen viseltetett irántam. Elgondolkozva körbejárom a szobát, és egy kicsit körül is nézek, de semmi személyes dolgot nem találok. Ahogy sejtettem. Végül inkább bekapcsolom a tévét, de meg sem várom, hogy bekapcsoljon, az ágyhoz lépek. Arccal előre vetem magam a takaróra, a fejemet a párnába fúrom, és mélyen magamba szívom Bane illatát. Ugyanaz, mint régen... csak egy kicsit még férfiasabb.
Ahogy elképzelem, hogy talán nem is olyan régen ő is itt feküdt, melegség járja át a mellkasom. Eszembe jut a megannyi éjszaka, amit hozzá bújva tölthettem el... A szívem egy kicsit bele is sajdul a hiányába. Istenem, milyen üres és hideg volt az ágy minden egyes éjszaka, miután apám elűzte őt!
- Ezek a csalók azt hitték, büntetlenül elvehetik azt, ami a tiétek! – ránt ki az emlékeimből Bane hangja. Kíváncsian a hátamra fordulok, és a tévére nézek. – Hogy újból a nyomor mocsarába süllyeszthetnek titeket, de mi... MI megszabadítunk titeket tőlük! Az engedetlenségnek ára van. – Megvetően néz a lábához lökött férfiakra. – Nos? Mit akartok tenni velük? Sétáljanak el büntetlenül? Legyen szabadság a jussuk azoknak, akik el akarták pusztítani a hőn szeretett városotokat?
A tömeg zúgolódni kezd a kordonok mögött, Bane egy terepjárón állva magasodik föléjük.
- Halál! Halál! – harsogja a nép.
- Így döntötök? Halállal toroljátok meg a vétkeiket? – tárja szét a karjait, mire hangos helyeslés, már-már éljenzés tör ki. A kamera közelről veszi Bane arcát, így látom a szemeiben az elégedett csillanást. – A város döntött. Eltiporjátok az ellenségeitek!
Nem nehéz elképzelni, mi folyik a kordonok mögött, de a kamera azt veszi, ahogy Bane leugrik a terepjáróról, és távozik. Már a puszta járása is fenyegető, engem mégis egyedül büszkeséggel és egy másik, furcsa érzéssel tölt el a látvány.
Nem tudom, mennyire volt élő ez a felvétel, ezért felkelek az ágyról és kíváncsian az ajtóhoz lépek, hátha időközben mégis visszatért már. Amikor viszont kinyitnám az ajtót, az zárva van. Homlokráncolva bámulom a kilincset, nem emlékszem, hogy Bane bezárta volna...
Kimondatlan kérdéseimre viszont hamar megkapom a választ, mikor kívülről elfordul a zár, az ajtóban pedig megjelenik az egyik morcos képű katona.
- Mit akarsz? – mordul rám.
- Csak meg akartam nézni, hogy Bane vissza...
- Ha visszaér és kíváncsi lesz rád, észre fogod venni – vág közbe, aztán gondosan az orromra is csapja az ajtót.
Néhány másodpercig felvont szemöldökkel meredek az áruló tárgyra, és megfontolom, hogy felháborodjak-e ezen a képmutatóan durva bánásmódon, de aztán lassan elmosolyodom, és visszasétálok az ágyhoz.
Bane tényleg tökéletes munkát végzett.
Mikor kinyílik az ajtó, már kikapcsoltam a tévét és éppen az ágyon ülök. Ezúttal az lép be, akit vártam is.
- Az embereid nem túl kedvesek – állok fel lassan.
- Nem azért tartom őket – von vállat Bane.
- Még jó, különben rugdalhatnád ki mind – lépek elé, majd engedelmeskedve a vágyaimnak, felsimítok a mellkasán, hogy átölelhessem. Lehunyt szemekkel élvezem ki a pillanatot, még mindig alig tudom elhinni, hogy mindez a valóság. – Tényleg kapok még egy esélyt? – nézek fel rá lassan.
Rám néz, aztán az ágyára pillant... ahol még nem igazítottam meg a takarót.
- Megmutatták már a szobád? – kérdezi aztán.
- Nem, még nem.
- Gyere! – lép ki a szobából. Ezúttal nem megyünk sokáig, szinte a szemközti szobát nyitja ki. – Jó lesz? – fonja össze a karjait a mellkasa előtt.
- Persze – vágom rá, ő pedig megfordul, hogy kimenjen. – Bane! – szólok utána.
Megtorpan, majd hátranéz a válla felett.
- Köszönöm – nézek a szemébe.
Szemeiben mosoly csillan, aztán kisétál a szobából, és átmegy a sajátjába. Ezúttal senki nem zárja kulcsra az ajtómat. Beljebb lépek, és alaposabban körülnézek. A szoba szinte teljesen ugyanolyan, mint az övé, de ez nekem bőven elég. Jonathan Wileyként volt elég időm arra, hogy rájöjjek: a gazdagság és a luxus nem nekem való. Legszívesebben elköltöztem volna egy olcsó, semmilyen kis lakásba, de azzal rögtön gyanússá váltam volna.
Felfedezem a fürdőszobát is és le is zuhanyozok, aztán csak a törölközést követően tudatosul bennem, hogy tulajdonképpen egyetlen ruhám sincs azon kívül, ami egész nap rajtam volt. Azt hiszem, holnap szólnom kell Bane-nek, hogy legalább néhány ruháért vissza kell majd mennem.
Nagy sóhajjal nyúlok el az ágyamon, ami hideg és szinte steril szagú Bane-éhez képest. Magamra húzom a takarót, de még így sem elég jó. Az oldalamra fordulok és sóvárogva pillantok az ajtó felé, furcsa és szokatlan a gondolat, hogy Bane itt van tőlem alig néhány méternyire, és én mégsem mászhatok be mellé, hogy hozzábújva alhassak.
Mint régen...
***
Másnap reggel az első utam Bane-hez vezet. Gyorsan megmosakodok és felöltözök, a zakóm zsebéből a nyakamba akasztom az ott megbúvó láncot, aztán az ajtóhoz lépek, egy kicsit kíváncsian. Lenyomom a kilincset, az ajtó viszont legnagyobb csodálkozásomra kinyílik. Furcsa, azt hittem, még mindig tart a házi őrizet. Alig teszem viszont ki a lábam az ajtón, rögtön meg is torpanok, és egy pillanatra a halálfélelem is megkerül, pedig az nálam igen ritka.
De hát nem minden nap néz szembe az ember két gépfegyver csövével egyszerre, miközben az egyik a szeme közé, a másik meg egyenesen a szívére céloz. Már az árulkodó kattanásra felfigyeltem, de Bane emberei olyan gyorsak, amilyennek lenniük kell, így időm sem volt visszakozni, máris rám fogták a fegyvereket. Az egyetlen szerencsém, hogy nem az „előbb lövünk, és csak azután kérdezünk” elvet követik.
Feltartom a kezeimet és már éppen szólásra nyitnám a számat, mikor kinyílik a szemben lévő ajtó. Bane lép ki rajta, és egy pillanatra még ő is megütközik az elé táruló jeleneten, de aztán a szemei dühösen megvillannak.
- Le a fegyverrel! – mordul fel. – Most!
A katonái rögtön engedelmeskednek a parancsnak, én pedig kiengedem a levegőt, amit eddig észre sem vettem, hogy bent tartottam. Leengedem a kezeimet is, Bane pedig int, hogy menjek be a szobájába. Engedelmesen előre lépek, majd elmegyek mellette, ahogy félreáll az ajtóban. A szemem sarkából még látom, hogy vet egy szigorú pillantást az embereire, de aztán ő is bejön, és becsukja az ajtót maga mögött.
Kavargó gondolataimból egy pillanatra kizökkent a fürdőszobából kiszökő, de már az egész szobát uraló jellegzetes illat. Bane illata. Lehunyt szemekkel veszek egy mély levegőt, aztán rendezem a gondolataimat és felé fordulok.
- Mi volt ez? – teszi karba a kezeit, szemöldökét halványan összevonva.
- Hozzád indultam. Csak kiléptem az ajtón, és rám fogták a fegyvereiket – vonok vállat, mire kicsit erősebben ráncolja a szemöldökét. – Esküszöm – sóhajtok fel.
Lassan bólint egyet, de ahogy végignéz rajtam, még mindig ott ül a szemeiben az a halovány gyanakvás és bizalmatlanság, amit fogalmam sincs, el fogok-e tudni tüntetni onnan. Fáj azt látni, hogy még mindig így viszonyul hozzám, de tudom, hogy részben magamnak köszönhetem, és hogy bizonyítnom kell majd ahhoz, hogy mindez megváltozzon. Ahhoz viszont engednie kellene, hogy bizonyítsak. Újra felsóhajtok és lassan leülök az ágya szélére.
- Nézd, én... Tudom, hogy nem bízol bennem, és azt is tudom, hogy rászolgáltam – nézek le az ölemben fekvő kezeimre. – Egyelőre csak a szavam áll az áruló-elmélettel szemben, de szeretném, ha legalább a szavamban hinnél – nézek fel rá. – Ha esélyt sem adsz rá, akkor soha nem fogom tudni bebizonyítani, hogy ugyanúgy bízhatsz bennem, mint régen.
Kutató tekintettel, figyelmesen néz rám mindvégig, az arca komoly marad, de nem komor, ami nagy különbség, és ismét feléleszti bennem a halovány reménysugarat. Lassan felém lép, és ahogy megáll előttem, felnézek rá, hogy láthassam az arcát. A tekintete rabul ejti az enyémet, még mindig komolyságot sugall, de aztán érzem, hogy az egyik kezét felemeli, és az ujjaival finoman végigsimít az arcomon. A szívem hevesebben kezd dobogni, a bőröm bizsereg az érintése nyomán, ő pedig mintha csak érezné, elmosolyodik, látom a szemein.
- Hiszek benned, Eran – szólal meg végül. – A szavadban, és abban is, hogy bizonyítani fogsz.
Erre már nekem is muszáj mosolyognom, hihetetlenül boldoggá tesz, hogy tulajdonképpen előre bizalmat szavazott nekem. A kezébe simítom az arcom, aztán a kezeimbe fogom a kézfejét, és a tenyerébe csókolok.
- Köszönöm – nézek fel rá újra, aztán az ágyról is felállok, hogy átölelhessem.
Újfent melegség és nyugalom érzése járja át a mellkasom, ahogy viszonozza az ölelésemet. Most tényleg úgy érzem, hogy minden rendben lesz. Ha ő hisz nekem, akkor már nem lehet baj. Én bizonyítani fogok neki minden adandó alkalommal, egészen addig, míg maradéktalanul meg nem bízik bennem újra.
Mikor elengedjük egymást és újra rám néz, a tekintetében már nyoma sincs az előbbi gyanakvásnak, ami megnyugtató.
- Szükséged van valamire? – kérdezi, visszautalva arra, hogy őt akartam megkeresni.
- Ami azt illeti, nem ártana néhány tartalék ruhadarab – húzom fel a vállaimat.
- Még mindig öltönyben akarsz járkálni? – vonja össze a szemöldökét.
- Természetesen nem. Ne hidd, hogy megszabadultam a ligából rám maradt ruháimtól – mosolyodom el lassan. – Több hétköznapi ruhadarabom van, mint hivalkodó, csak a megfelelő helyen kell keresni.
- Azt akarod, hogy engedjelek el? – kérdezi, mire felsóhajtok, megint az az átkozott bizalmatlanság.
- Nem – rázom meg a fejem. – Nekem az is elég, ha az embereidet küldöd el értük.
Néhány pillanatig szótlanul néz rám, aztán bólint.
- Rendben.
- Viszont ha odamennek... akkor szeretném, ha te is velük mennél. – Felvonja a szemöldökét, én pedig a nyakamhoz nyúlok, és leakasztom róla a láncot, amin egy egyszerű, kis kulcs lóg. Megfogom a kezét, és a tenyerembe helyezem. – Az éjjeliszekrény fiókjában van valami, ami biztosan a hasznodra válik majd.
Lassan bólint egyet, látom rajta, hogy még mindig nem érti, de nem adok neki további magyarázatot. Ha megtalálja, úgyis meg fogja érteni.
- Menj vissza a szobádba, amíg vissza nem érünk – indul el az ajtó felé.
Engedelmesen követem ki a szobájából, aztán átmegyek a sajátomba. Végig érzem magamon a figyelő tekintetét, egészen addig, amíg be nem csukom az ajtót, aztán már csak a tompa hangfoszlányok jutnak el hozzám, ahogy parancsokat osztogat az embereinek.
***
Már jócskán délután felé jár az idő, mikor kinyílik a szobám ajtaja, és az egyik katona közli, hogy Bane látni akar. Tudom, hogy már régen visszaértek, mert a ruháimat órákkal ezelőtt behozták a szobámba, őt viszont azt hiszem lekötötte az ajándékom.
A sejtésem be is igazolódik, amikor a szobájába belépve az ágyán ülve találom, a kezében pedig ott van a kis naplószerű könyv, amit én magam jegyzeteltem majdhogynem tele. Attól a pillanattól kezdve figyeltem Bruce Wayne-t, hogy betettem a lábam ebbe az átkozott városba, és ez a megfigyelés végig folytatódott. Amikor én is bekerültem a vállalat vezetői közé, még nagyobb rálátásom nyílt a dolgokra, így a jegyzeteim onnantól kezdve sokkal részletesebbek, kitérnek Wayne és a vállalat kapcsolataira, pénzügyeire, irányítására és minden mocskos kis titkára.
Amikor Bane felnéz rám, a tekintetében valamiféle elismerés és büszkeség keverékét látom, ami nem csak rettenetesen jól esik, hanem fokozza bennem a reményt. Azt hiszem, ezzel sikerült megtettem az első nagy lépést a bizalma felé, hiszen a kezében tarthatja a célom bizonyítékát.
- Érdekes olvasmány – szólal meg, ahogy elindulok felé. Egyenesen az ágyához sétálok és mellé telepszem az ágyon, ami bár széles, ő így is majdhogynem a háromnegyedét elfoglalja. Nem zavartatom magam a közelség miatt, sőt... De ahogy látom, ő sem, zavartalanul folytatja. – Csak egyvalamit nem értek.
- És mi volna az? – húzódok közelebb hozzá, hogy ráláthassak a könyvre.
A karom így teljesen az övéhez simul, és ahogy előrébb hajtom a fejem, a lélegzete szinte a hajam csiklandozza a halántékomon. Egy pillanatra teljesen ki is zökkenek, az is elfelejtem, mit akartam csinálni. Még mindig megrendítő hatással van a szívemre és az eszemre ez a régi-új érzés, az, hogy újfent ilyen, már-már intim közelségbe kerülhetek vele.
Amikor sikerül rendeznem a kusza és oda nem illő gondolataimat és végre képes vagyok a könyv lapjaira fókuszálni Bane közelsége helyett, meg is pillantom a bekeretezett, nagy és vastag betűkkel írt nevet: Selina Kyle.
- Az a nő hozta el nekem Wayne-t, hogy mentse a saját bőrét – magyarázza.
Összevont szemöldökkel húzódok egy egészen kicsit hátrébb, hogy ránézhessek, de a közelségéből ne veszítsek túl sokat.
- Nem értem – rázom meg a fejem. – Wayne és a nő teljesen egymásba habarodtak, ebben biztos vagyok. Tudom, mert figyeltem őket minden adandó alkalommal.
- Márpedig elárulta – csukja be a könyvet elgondolkozva.
- Szerintem ennek ellenére sem szabad leírni Wayne csatlósai közül – nézek rá, mire ő is felém fordítja a tekintetét. – Ha valóban elárulta, a lelkiismerete még sok bajt okozhat. Higgy nekem, tudom, mit láttam kettőjük között.
Tudom, mert éppen úgy nézett Bruce Wayne-re, mint én rád.
- Elhiszem – bólint, és a szemei is a szó igazát tükrözik, ami mosolyt csal az arcomra.
- Köszönöm – suttogom őszintén, majd engedelmeskedve a belső késztetésnek közelebb hajolok hozzá, hogy a halántékára csókolhassak.
Látom a szemein, hogy ő is mosolyog, ami még hevesebb dobogásra készteti a szívem, a következő pillanatban viszont kopognak. Ösztönösen kissé távolabb húzódok tőle, szinte csak az ágy szélére ülve, nem akarom, hogy az embereinek esetleg megrendüljön a bizalma és a tisztelete Bane felé. Még nem tudják, ki vagyok, az ő szemükben nem vagyok több egy szennyes gothami polgárnál, és ha azt látnák, hogy a vezetőjük egy hozzám hasonlóval ápol közeli kapcsolatot, annak nem lenne jó vége.
Egy katona lép be az ajtón, miután Bane engedélyt adott rá. Csak lopva pillant rám, aztán felé fordítja a tekintetét.
- Barsad és a fiúk visszaértek – szólal meg. – Nem jártak sikerrel – teszi hozzá egy kicsit félve.
Bane ingerülten mordul fel, amit a maszk még tovább torzít, látom, hogy a katona össze is rezzen egy kicsit.
- És mégis miért nem?
- Egy SWAT csoport útjukat állta. – A férfi bizonytalanul rám pillant, amiből már tudom, hogy csak elnagyolt információt fogok hallani. – Mire végeztek velük, az emberek eltűntek.
Bane pár másodpercig elgondolva, csendben néz rá, mielőtt megszólalna.
- Hívj össze mindenkit – utasítja végül.
- Igenis – bólint sietve a katona, aztán már spurizik is ki az ajtón.
Ismét Bane felé fordulok, látom, hogy erősen elgondolkozott, a homlokára is ráncokat gyűjtöttek a problémák. Fogalmam sincs, mi lehet a baj, hiszen szándékosan rébuszokban beszélnek előttem, aminek köszönhetően nem tudom kisilabizálni a probléma gyökerét.
- Mi történt? – kérdezem.
Felém fordul, a homlokán elmélyülnek a ráncok, ahogy az arcomat fürkészi. A szemeibe is visszaköltözik a gyanakvás, mire nagyot sóhajtok.
- Nem kell beavatnod a terveitek részleteibe, ha nem akarsz, de azt elmondhatod, mi ez az újonnan jött probléma, mert talán még segíteni is tudnék. Azt mondtad, hiszel bennem – nézek a szemeibe, mire lassan bólint egyet. – Akkor engedd, hogy bizonyítsak!
Hosszú, óráknak tűnő másodpercekig fürkészi a szemeimet, a hazugság jeleit keresi, de hiába, ha őszinte vagyok vele. Végül újra bólint egyet, és feláll az ágyról.
- Gyere utánam! – int a fejével a folyosó felé.
Én is felkelek az ágyról, és követem őt ki a folyosóra, aztán majdnem végig rajta. Az utolsó ajtónál áll meg, ami valamiféle tárgyaló vagy tanácskozó terem lehet, de először csak egyedül lép be rajta, és vált néhány szót az embereivel, csak utána nyitja ki újra az ajtót és int, hogy menjek be. Érzem magamon a megannyi gyanakvó és ellenséges pillantást, de nem mutatok ki semmiféle érzelmet ezzel kapcsolatban. Bane egy székre ültet, ami a falhoz van húzva, ő maga pedig előttem áll az asztalhoz, amit körbeülnek az emberei.
- Szóval? – mordul a maszkba, ökleit olyan erővel téve az asztalra, hogy annak egy kicsit meg is ugrik a másik fele.
- Egy egész csapat kommandós védte a vállalat legfelső szintjét – szólal meg a közvetlenül a jobbján ülő férfi, talán ő lehet a Barsad névre hallgató. Egy bizonytalan pillantást vet rám, mielőtt folytatná. – Az odafent tartózkodók mind egy szálig felszívódtak, mire kiiktattuk őket.
Felvonom a szemöldököm, ezzel tulajdonképpen ugyanazt az érdemi információval nem szolgáló mondatot ismételte el más szavakkal, mint az imént a katona.
- Magyarázd el neki, miért mentetek oda! – utasítja Bane, a fejével hátraintve felém.
- Hogy... tessék? – kerekednek ki a férfi szemei. – De hát...
- Gyerünk! – vág közbe Bane türelmetlenül.
- Mi... – A férfi nyel egyet, bizonytalanul rám néz, aztán Bane-re, majd megint vissza rám. – Valakik megszöktették Lucius Foxot a bíróság épülete mögül, és az összes többi igazgatóval együtt a Wayne vállalat épületébe menekítették.
- A felső szint olyan, mint egy atombunker, ami ötvöztek egy labirintussal – bólintok. – Miért és kik vitték oda őket? – nézek rá, majd Bane-re.
- James Gordont is megszöktették a kórházból – feleli Bane. – Valamit terveznek, de nem tudjuk, hogy mit. Legalább három igazgatót el kéne hoznunk, hogy az egyikük valljon, de most már azt sem tudjuk, hol vannak.
- Ott vannak a felső szinten – jelentem ki, mire minden tekintet rám szegeződik. – Mint mondtam, a vállalat legfelső szintje olyan, mint egy bunker és egy labirintus keveréke.
- Ismered a helyet? – néz rám Bane homlokráncolva.
Bólintok, aztán felállok a székről, hogy a falon lévő fehér táblához lépjek, de megtorpanok és kérdőn Bane-re pillantok. Bólint egyet, és összefonja a mellkasán a kezeit, úgy figyeli, ahogy a táblához lépek. Az egyik alkoholos filccel felrajzolom a felső szint vázlatát felülnézetből, egyelőre csak azokkal a részekkel, amik mindenki számára láthatók. Pontosan emlékszem rá, mikor Wayne maga mutatta be a rejtekfolyosókat és a bejáratokat, úgyhogy most mindent felidézek és felrajzolok, közben részletesen elmagyarázva, hogy az egyes csapóajtók mik mögött bújnak meg.
Mikor végzek és visszafordulok, mindenki engem bámul. Az összes katona értetlenül és zavarodottan néz, látszik rajtuk, hogy fogalmuk sincs, mi folyik itt, Bane viszont ismét ugyanazzal a tekintettel néz rám, mint mikor a könyvet fogta a kezében.
- Viszont ha csak úgy betörtök a folyosókra, egyikük sem fog vallani – teszem hozzá, mire Bane felvonja a szemöldökét. – Ha kiderül, hogy tudtok a rejtekhelyekről, mindenki biztos lesz benne, hogy valaki árulóvá vált közülük. Csak magukban fognak bízni, ezért nem fogja őket meggyőzni az, ha egy másik igazgató életével fenyegetőztök.
- Akkor mégis mit kéne tennünk? – szólal meg a Bane balján ülő férfi.
- Használhattok engem – felelem, mire Bane összevonja a szemöldökét. – Bennem bíznak.
- Pontosan! – pattan fel egy hátrébb ülő dühösen. – És mi éppen ezért nem bízunk benned.
- Elég! – mordul fel Bane, mire a férfi visszakushad a helyére. – Folytasd – fordul vissza hozzám.
- Én ki tudnám deríteni, mi a tervük – nézek a szemébe. – Ha odamegyek, engem is be fognak avatni.
- És miért engednénk el csak úgy? – kérdezi Barsad.
- Azért, mert nincs más választásotok – nézek rá. – Senki nem fogja elmondani, mire készülnek, nekem pedig egyébként sem lenne számukra mondanivalóm rólatok, hiszen még csak azt sem tudom, hol vagyunk.
- Ebben mondjuk igaza van – szólal meg bizonytalanul a bal oldalon ülő férfi. – Talán megér egy próbát – pillant Bane-re, aki folyamatosan engem néz.
- Akkor viszont ennél egy sokkal meggyőzőbb álcára lesz szükségem – nézek én is Bane-re. Most jön a kellemetlenebb rész. – Fox látta, hogy elhurcoltatok, soha nem fogják elhinni, hogy ép bőrrel megúsztam.
Bane tekintete elsötétül, de én nem visszakozom. Ez lenne a tökéletes alkalom a bizonyításra, ennél jobb esélyt soha nem fogok kapni arra, hogy meggyőzzem arról, hogy feltétel nélkül bízhat bennem. Az sem érdekel, ha ehhez meg kell verniük, mielőtt elengednek, ha ezzel végre visszanyerhetem a bizalmát, ám legyen.
|
