Mikor még az elcseszett suliba jártam, akkor se erõlködtem ennyit egy nyamvadt papíron. Külön történet, míg tiszta lapot és egy eléggé elszart borítékot szereztem, de meglett. Most ráírni valami nagyon hivatalosan nyakatekert kérelmezési anyámkínját... tényleg anyám kínja. Nem tehetek róla, hogy falusi paraszt vagyok, nem tudok fellengzõsen írni, miért nem lehet ráírni, hogy adj egy nadrágot mert a mostanit szétlõtték rajtam? Baszd meg. Mindenki bassza meg, aki papírok írásából és rendezgetésébõl szerzi a pénzét, most, régen és a jövõben.

Két óra hosszán keresztül vagy mittudomén mennyi idõt vertem el rá, vért izzadva bár, de kész lett ez a nyomorékság. Ha most kezdenének el lõni a németek, vagy támadni, vagy rám szakadna a téglagyár, vagy csak egy kósza esõvíz vagy harmat ráesne a lapra... Berlinig irtanék mindenkit, aki az utamba kerül. Miért nincs erre valami gép, ami sokszorosítja vészhelyzet esetére??

- Nézzenek oda, Miloslav tud írni - hallom meg oldalról egy fickó hangját. A szemem sarkából odanézek, rájövök, honnan ismerõs, még a gyülekezõrõl, amit Zsiráf rendelt el, hogy alkossunk csapatokat. Büdös buzi. - Szerelmes levél tán?

Ha a papír közelébe jössz, szerelmes csókot válthatsz a seggeddel, miközben orra rúglak. Fogom és gyorsan a zsebembe csúsztatom, mielõtt még a fikája is rácsapódna.

- Miért nem vered a farkad a sarokban? - kérdezek vissza hasonló kedvességgel. A zsebemben hagyom a kezem, erõsebben fogok a késre.

- Az már kész - dugja a hüvelykujjait az övébe, elégedetten vigyorogva hintázik a talpán. Fúj már baszd meg.

- Hát gratulálok - kelek fel, hogyha kell, futással védem meg a papírt. Nincs kedvem verekedni, kurvára nincs. Most mostam ki a sálam, nem kéne összevérezni még, alig száradt meg.

Röhögcsélve megy el, nem akar bunyózni, túl önelégült meg kielégült egyszerre, hogy csapkolódjon. Helyes, dagadt köcsög. Fogadjunk, egy mázsa felett van, ez még a nõjét is kilapítja, ha rosszul fordul az ágyban.

Lekászálódok a helyemrõl, leugrom a morzsalékos tégla halomról és nekilátok, hogy megkeressem a parancsnokot. Nézem a tüzérségi állásoknál, de nincs ott, felesleges kérdezõsködnöm, nekem úgysem mondja meg senki sem, azt hiszik okoskodni akarok, vagy kiharcolni magamnak megint valami bónuszt. Mintha annyira boldog lennék, hogy itt lehetek ahelyett, hogy valahol bevetnének északon, mint deszantos. Nem mint elit gyalogsági tüzér, a sok átlagos, egyszerû nyomi között. Gyeduska nem bízott semmit a véletlenre, de nem vágom, miért lennék itt nagyobb biztonságban, mint mondjuk a finneknél. Sokkal több szarban úsztam itt, mint azt el tudná életében képzelni. Pf, nem hiszem, hogy bármikor képzelõdött volna életében, inkább csak csinálja a dolgokat vagy csicskáztat másokat. Hoppá, lényegtelen, ott a parancsnok!

- Parancsnok! - szólítom le és intek neki, ahogy megfordulva rám néz. Nem érdekel, hogy sóhajt egyet, ennek ellenére türelmesen felém fordul. Õ az egyetlen a srácokon kívül, aki nem gondolja úgy, hogy jó lenne, ha valaki átlõné a bal szemem, hogy szellõzzek.

- Miloslav. Mit akar? - vonja fel a szemöldökét, mire odaérek hozzá. Benyúlok a kabátom zsebébe és elõhalászom a papírt, amit felé nyújtok. - Mi ez? - veszi el tõlem, majd miközben kinyitja, megáll a mozdulatban és rám néz gyanakvóan. - Honnan szerzett papírt és borítékot?

- Igyekeztem - teszem zsebre a kezeimet és várom, hogy kivegye a papírt. Meglebbenti, távolabb tartja magától, ugyanis már rájöttem, hogy közelre nem valami baromi jól lát. Hát, szar ügy. Már a második vaksi az életemben, marha jó.

- Egy kérvény? Miért nekem adja? - hoppá, keni-vágja a dolgot. A picsába is, túl sokat tököltem, mármint inkább túl sok IDÕT csesztem el arra, hogy kigondoljam mi hogy mi a fasz legyen. Ebben az idõben kaját meg minden mást szerezhettem volna, vagy legalább egy kurvára nagy, nyálcsorgatós alvást.

- Ide vagyok kivezényelve, maga viszont megy vissza a táborba - aha, ez a válasz ide jön. - Vagy legalábbis az egyik kis csicskása biztos.

- Hm - néz a papírra, majd végig rajtam, és megállapodik a szeme a zsebretett kezeimen, majd a nadrágra néz. - Azt hittem áthelyezésit fog hamarabb adni, mint ilyet.

- Áthelyezésit?- nem tudok nem vigyorogni. Hát hogyne, Gyeduska után Sztálin hamarabb mozdíthatna el innen, meg még talán Isten, ha ellõnek. - Na? Elviszi?

- Meglátom, mit tehetek - teszi el a mellzsebébe, a kabátjába. Zsír. Ha nem viszi el, és megint újra le kellene írnom, akkor hatalmas patáliát fogok csapni... Bólintok és fordulok is el, mikor még utánam szól. - Miloslav.

- Tessék? - nézek vissza a vállam fölül. Mi a francot akar?

- Kérnék én is valamit.

- Fasza.

***

Hátha sikerül megkerülnöm a papírmunkát, de egyelõre az volt a dolgunk, hogy a Merkulov ikreknek valami mit is tudom én mit be kellett szerezni. Összefogom az orrom az ujjaimmal és hosszan kifújom a levegõt. Amióta felhívták rá a figyelmem, mocskosmód perverznek és undorítónak találom ezt az állandó anyáskodást a parancsnok részérõl. Hát nem sülne le a pofájukról a bõr? Még senkit se lõttek le kint a fronton, de azt hiszem, el is bõgnék magukat, ha le kéne lõni egy németet. Akkor biztos nem tudják, hogy a Parancsnok Papika körülbelül már hatunkat ellõtte. Most is mélységes csöndben takarítgatták a puskákat a sarokban, mikor eljöttünk.

Kurvára nem volt kedvem visszajönni ide ebbe a retekfészekbe, ahol bepállott, szaros szagú lehelet meg a ki nem vitt hullák szaga pörköli le az orrszõrömet, borotválkoznom se kell, mert ez a szag lemar mindent a bõrömrõl. Még mindig.

- Azt tudnám, mi a faszért nem viszik ki innen a dögöket - dörgölöm meg az orrom alját egy mozdulattal, ahogy a sötétben caplatunk a folyosón.

- Te kiviheted, ha ennyire zavar - csattan fel a hátam mögül egyikük.

- Anyád vigye ki õket.

- Lehet már õ is kint van...

- Az a jó, ha el van ásva, akkor a németek nem mennek rá.

- Nyelj inkább gennyet...

Felhorkantok, de ahogy egyre sötétebb lesz a folyosón, inkább befogom és hunyorogva próbálom áttapogatni a zsebeimet. Mikor eljöttünk, még volt benne valahol egy doboz gyufa. Nem mintha fosnék a sötétben, kurvára nem érdekel a sötét, csak ha késõbb találnék egy kis cigit. Nem szeretném egy tûzharcnál a levegõbe tartani, hogy hátha egy lövedék úgy súrolja, hogy... Irdatlan csattanással megyek neki valaminek a sarkon.

- A kurva anyád! - fakadok ki és rögtön az orromhoz kapok. Ez valami puhább, mint a kurva fal, de nem hiszem el, hogy állandóan nekem jön valaki. Mármint azt megszoktam, csak ezt nem! Fú, a kurva anyját, ha eltört, akkor neki lesz hamarosan homorú az arca, mert úgy beverem neki, hogy...

- Üdvözlöm a köreinkben, Miloslav - hallom meg a faszparaszt hangját, egybõl felmorranok.

- Ha maguknál ez az üdvözlés, inkább hagyjon! - hát ha az anyját vagy az apját így üdvözli a családi ház sarkánál, akkor inkább kimegyek tyúkot kopasztani a gáthoz egy aknamezõre. Istenem, mennyire fáj az orrom! Mit hord ez a ruhája alatt? Mert hogy nem izmot, az is olyan kurva biztos, mint az atyaúristen. Lehet valami vaskos aktaköteget, amiket élveteg pofával szagolgathat az irodájában.

- Remélem, élvezte a nyaralást - vet rám egy negédes kis mosolyszerûséget, ami tökre torz a karót nyelt pofáján.

- Minden percét élvezem az életnek, ha maga nincs a közelben - teszem hozzá.

- Az érzés kölcsönös, Miloslav - ha nem fejezi be rövid idõn belül a kibaszott nevem ismételgetését, én esküszöm, hogy a fogai közé illesztem a sarkam! -, viszont megüresedett a golyófogó szerepe.

- Akkor miért nem tölti be maga? - a százezer centiméter magasságával igazán elfeküdhetne hosszában-keresztben az elsõ frontvonalon, mennyi embert megkímélhetne, õ meg mehetne vissza a pokolba. Biztos hiányolják már onnan.

- A maga pofáját könnyebben eltalálják. Amilyen nagy - szól be megint, de úgy döntök, ideje faképnél hagyni ezt a faszt, mielõtt még megint meg találnám ütni. Azt már biztos nem hagyná annyiban, fõleg hogy lenne két szemtanú is. Ahogy ellépnék mellette, mikor elkapja a kabátom és egy nagy rántással maga elé tép. Rögtön felkészülök arra, hogy pofán kúr, vagy megrúg, ökölbe szorulnak a kezeim. Gyere Dyachenko! Van még olyan pofon, mint amit legutóbb kaptál!

- Golyófogók - bök rám a csillogó ujjbegyével, majd valahová abba az irányba, amerrõl jött. Eressz el, te vén fasz, vagy megkeserülöd, apád nyüves kabátját rángassad!

- A hadnagy beavatja majd, Miloslav - szûri ki a fogai mögül nehezen, lehet most tette vissza õket a helyükre. Dühösen rántok egyet a kabátomon, hogy a helyére igazítsam így, mögöttem a kettõ lassan bár, de felfogják, hogy most menni kell az eligazításra. Én még mindig utálkozva nézek erre a felfújt hólyagra, csoda, hogy nem repült még el a picsába. Megszûnök a sötétebbik folyosó irányába, mielõtt még leokádom, vagy addig ütöm a puskatussal, amíg az elvágott torka miatti idegrángás miatt be nem fejezi a vonaglást.

Hogy omlana rád a drágalátos irodád és utolsó leheleteddel is papírok tömnék tele a pofád.

***

Annyira gyûlöllek téged, te utolsó ótvaros, gennyes mocsadék, hogy baszna szájba téged egy tengeralattjáró, te rohadt tetvedék faszszopó köcsög! Mert nem jó a kibaszott szervezkedés, ettõl függetlenül te vagy a nagyobb kutya, ugasd le õket és a csaholásban hátha szétmarnának téged a többiek, hogy hullanának a cafatjaid úgy, mint karácsonykor a hópelyhek! A boldogságtól sírva táncolnék közöttük és adnék hálát Istennek, hogy elpusztultál és hirtelen száz helyen vagy egyszerre, mert az egyszerûen kizárt, hogy te ez ellen nem ellenkeztél vagy csináltál valamit!!!

- Takarodj vissza oda!! - durrantom le az egyik németet, aki a lõállásommal szemben levõ régi üzletbõl akarna elõrenyomulni. Meg se hallom a rohamsisakjának durranását a kövezeten, mert közben fentrõl bombáznak is, szóval félig meddig be is lettem ásva az ideiglenes gödörbe, ahol fedezéket kerestem a repeszek ellen. A földrõl nem pattan vissza, nem úgy mint az épület faláról, ahonnan többen is ki-ki lövöldöznek a mieink közül. Idegesen töltök újra, miközben behúzom a nyakam az újra felropogó géppuskák össztüzében. A szõrös usankás félkegyelmût jöttünk némileg kisegíteni, hát nem csodálom, hogy kellett neki, mert a sajátjainak felét hamar kicsináltatja saját maga azzal, hogy értelmetlen helyekre küldi õket. Engem innen ki nem szed, arra bizony úristen!

- Miloslav! - hallom a nevem valamerrõl a nagy csatazajban. Hát, bocsássál meg buzikám, de kurvára nem vagyok itt meg nem is érek rá! Nem hogy az õrültnek, de neked se jövök ki innen!

Épp egy gépágyút szeretnének kitámasztani a németek, és akárhogy lõjük õket a mellettem levõvel, mindig újak és újak feketéllenek fel a téglák között. Oda kéne baszni egy gránátot, de az enyém rég elfogyott, kérni hiába kérnék, nem adnának. Hát lõjék akkor õket, szarok rá, én éljem túl.

- Miloslav! - üvölt teli torokból megint. Hagyjál baszd meg, mit akarsz?! Kinézek gyorsan, hogy merrõl óbégat. Biztos letört a kislábujja körme és most pedikûrt kér. Mi a szájbakúrt büdös lófaszt akarsz?!

- Már itt sem tud meglenni nélkülem?

- Szükségem van a képességére, amit a majom õseitõl örökölt.

Mi... Milyen majom? Majom õseim? Mi a búbánatos sátán anyját akar ezzel?

- Húzzon fel oda! - folytatja hangosabban a lövöldözés miatt és felfelé mutat egy félig teljesen leomlott épület homlokzata felé. Hát ez hülye. Ez végleg meghülyült.

- És mégis hogyan, repüljek? - fojtok el egy fél vicsorítást. Hát minek képzel engem? Madárnak? Hogy menjek fel oda ugyan? Közben hatszor seggen lõnek, ha nem bomlik rám a ház!

- Másszon, maga ostoba, másszon! - kontrázik rá. Ejnye már de kurvára sürgõs, a fene a zsiráf pofádat! Hát te, mint Zsiráf, hamarabb felnézel a tetejére, minthogy én felmásszak!

- Minek néz maga, póknak? - mutatok fel a retkes falra, amihez ha hozzáérek, tuti ránk mállik a fele, a többi meg csak fossá morzsolódik az ujjaim között. Bár, nem lenne rossz ráesni Tányérsapkára. Az õ hibája lenne. Nem is rossz ötlet.

Nem sokáig gondolkodhatok ezen, mert megint megtépi a kabátom és szabályosan magához ránt. Fúj mit akarsz, takarodj!

- Inkább a farkam akarja megmászni? Megoldhatjuk - köpi a képembe közvetlen közelrõl, szinte szarrá feszülnek az izmok az ujjaim az idegtõl, ahogy ráfogok az õ kabátjára is.

- Ha kell, letépem a mocskos farkát és a kibaszott szájába tömöm - hajolok közelebb. Csak még egy rossz szó, és szilánkosra fejelem az arcod.

- Eresszen el, Miloslav. Maga bûzlik - fintorog, nem kell ennél több, hogy eltaszítsam magamtól a rákba. Pedig megfordul a fejemben, hogy jóságosan végighúzom az ujjaimat az arcán. Lehet sírva fakadna. Elkezdem nézni, merrõl fogjam meg a házfalat, hogy másszak fel. Rendben, az ott szimpi. Ráfogok és óvatosan megpróbálkozok a felmászással, de ahogy az egyik lábammal áthelyezem a súlyt egy ingatagabb részre, mire egybõl megadja magát és leomlik a gecibe.

- A kõmûves szopós anyádat!

- Nem megy, Miloslav? Akarja, hogy megtoljam hátulról? - iszonyú közelrõl beszél a fülembe, mire gondolkodás nélkül hátralendítek, de nem találom el, mert ellép az ütésem elõl, pedig ha talált volna, tovább tántorodik! Itt zümmög a fülembe, mint egy gusztustalan döglégy. Miloslav zümm, Miloslav zümm... Egyszer lecsapom és végleg elkussol.

- És maga akarja, hogy betömjem egy téglával a pofáját?

- Másszon csak, Miloslav, másszon.

Anyádat másszad meg! Ha megemelnéd a lábad, már egybõl a tetõn lennél! Izzó szemekkel meredek rá, de nekirugaszkodok ismét, mikor egy kölyök érte kiabál, biztos fél nélküle. Lehet délutánonként kefélnek az irodában. Dühösen markolok meg egy adag téglát, de mikor a kezemtõl nem is olyan messze pattan egy golyó, hagyom magam leesni a falról. Jó, mássza meg a buzi ezt a bérházat, én nem fogom! Behátrálok az egyik stabilabb falrész mögé, és amennyi töltényem van, elkezdem marha gyorsan betöltögetni a fegyverembe. Minden pillanatban attól rettegek, hogy egy tucatnyi frici szembefordul velem a sarkon, én meg még azzal fogok faszkódni, hogy betöltsem ezt a szart.

Annyira érzem a vizes, mállott, dohos téglamorzsalékok illatát az orromban, hogy az állandó füst és por hozzá képest olyan egyszerû izé. Egy ismerõs, mégsem új illat. De sajnos nem a téglagyárban vagyunk, hanem egy ház kibaszott udvarán!

Kurva nagy robaj rázza meg a környezõ falakat és házakat, vakolatdarabok válnak le a felsõbb erkélyekrõl.

MOST illendõ távozni!!!

Szinte kaparom magam alatt a földet, fel is buknék, ha nem támaszkodnék meg egy rozsdás lépcsõkorláton és tuszkolnám fel magam félig álló helyzetbe, hogy rohanjak a fenébe. A hatalmas durranás és törmelékzápor ahhoz képest semmi, ahogy a föld döng alattam és megindul a mellettem levõ fal egyenesen felém. Kétségbeeseve nyomok egy hátraarcot, onnan pedig mások is hátrálnak ide befelé. Jobb híján fogom magam, felkapom a puska szíját és beugrok az egyik omladozó ablakon. Repkednek a fadarabok, a gerendák, téglák zuhannak a lábaim elé, a víz és a sár mintha lépésrõl lépésre markolna rá a lábamra, hogy lehúzzon a cuppogós halál faszára... A fülemben hirtelen lesz kuss, minden hang megszûnik, csak azt az ablakot látom, amin tovább kell egy másik utcafrontra ugranom, de kicseszett lassú mód érek csak el odáig...

Kizuhanok a szomszédos utcára, leütöm a térdeimet is, ahogy kivágódok az ablakon. Zihálva támaszkodom meg a nedves földön, hogy körülvettek-e már a németek, de helyette olyan erõvel csapódik valami a hátamnak, hogy azt hiszem, meglõttek. Kitágulnak a szemeim és egybõl odakapok, ahogy hasravág a lendület.

Ah, csak pár tégla... a retkes utcaköveken sokáig tart, míg feltápászkodom, legalábbis én kurvára úgy érzem, mert valahogy irtó lassan megy a felegyenesedés. Krákogva kapkodok levegõért, a sokkhatás ereje még bennem zubog, mikor látom balról, hogy valami mozog a bérház sarka felõl. A mieinket látom nyüzsögni, hacsak nem a nácik vették fel a mi egyenruháinkat. Látom Tányérsapkát is, ahogy marha gyorsan sorol át egyik omladékról a másikra, a csicskák hada követi, azt látom most. Hát menjetek csak arra, én inkább kerülõvel megyek vissza!

- Miloslav! - a fülemben tomboló sípolást ordítja túl valaki. - Visszavonulunk!

Nem is gondolkodom sokáig azon, ki mondta, leszarom, úgy ügetek a földön, mint egy díjnyertes versenyló. Lehet hogy a leszakadt emberek közt voltam eddig, de már az élmezõnyben futok! Mi a fasz történt, hát idevágtak egy kibaszott bombát?! Mitõl dõltek össze a házak? A németek csak nem annyira hülyék, hogy gránátot hajigáljanak össze-vissza, mert azzal magukat is alátemetik! Ki volt az a normálatlan fasz, aki kibiztosította?! Remélem bele is döglött és ráomlott egy egész ebédlõ!

Elérünk egy újfent viszonylag zárt teret, ahol összegyûlünk valamennyien, de feltûnik, hogy a buzi Zsiráf nincs itt. Biztos ott maradt még lelket, vagy betont önteni. Szép álom lenne, ha élve eltemetõdne. Annyira akarta, hogy másszak, most õ mászhat ki valahonnan.

- Visszamegyünk a sérültekért, õk az elsõdlegesek! A halottakkal késõbb foglalkozunk! - kerül elõ a semmibõl a hadnagy, látom, hogy valami istenesen összezúzta a csodás egyenruháját, mert a fülétõl a nyaka alsó részéig úgy néz ki, mintha egy megélezett pénzdarabbal nekimentek volna.

Kapunk pár percet átnézni magunkat meg felcihelõdni, utána mehetünk is vissza biztosítani a szarrárobbant területet.

***

Lehet földöntúli erõvel gyûlölni valakit?

Mert szerintem nem, ugyanis Tányérsapka sajnos túlélte. Öröm az ürömben, hogy meglõtték, de nem annyira, hogy ott is maradjon, vagy derékba törné a karrierjét. Vagy le kellene vágni valamit róla. Én ha benne lennék a szanitéc csoportban, javasoltam volna a farkát, majd a jobb kezét, amivel imád írni. A poén benne az, hogy a bal karját lõtték meg, szóval akárhogy is mondja valaki, hogy ha erõsen könyörgök valamiért, azt valami úton-módon fix, hogy megkapom... átkúrta az agyam. Mert hogy nem pusztult el, de még csak a csontja se látszott ki a lövéstõl.

Vigyorogva hallgatom, hogy mekkora sokkot kapott és hogy össze kell égetni a sebét, érzéstelenítõ nélkül. Fájdalomcsillapító se volt! Az összes fogam kint volt a számból, ahogy kihallgattam két faszi beszélgetését. Égetnivaló szarházi vagy Dyachenko, ezt már a Jóisten is tudja!

Ah, mintha járni is könnyebb lenne a folyosókon! Szinte alig érem a földet, úgy megyek a döngölt, nyirkos szutykon. Pedig fél órája még a halottakat áskáltuk el kint. Nem lenne egyszerûbb felgyújtani õket valahol? Ahhoz a nácik is remekül értenek. És ha már ott vagyunk, égessük meg egy kicsit még Dyachenko sebét. Hát nem?

Ez a nap a leggyönyörûbb az egész háború alatt.

- Hé - szólít megy egy nagyobb darab ipse, ahogy ellebegek elõtte. - Beszédem van veled.

- Van cigid? - fordulok oda. Hát ma csodás napom van, beszélgessünk!

- Van. Menjünk fel - bök a feje fölé, majd elõveszi a rongyos cigis dobozt, amibõl pár szál azért kilóg, hogy meggyõzzön. Bólintok, hogy rendben, megindulunk felfelé, de a csávó nem szól egy árva szót sem. Méregetem, hogy mi lenne, ha megpördülve nekem esne, de nálam a fürgeség elõnye, hamar el tudnék slisszanni mellette. Felérünk a felszínre, egybõl nyújtja felém a cigit, én pedig egy gyufával rögtön meg is gyújtom.

- Mit akarsz?

- Lenne egy ajánlatom - nem szarozik, egybõl elkezdi. Látszik a képén, hogy három napja borotválkozhatott, barna a haja, a szemei is olyanok, mint a híg fos.

- Mit tudnál nekem Te adni? - hunyorgok rá. Ez gyanús, általában kunyerálni szoktak, vagy elverni, ilyesmivel még nem volt alkalmam összefutni. Mielõtt kinyitja a száját, bizalmatlanul körülnéz, és tesz egy fél lépést felém. Nana, ne gyere közelebb!

- Dyachenko tányérsapkáját - mondja, mire értetlenül nézek rá. Mi a faszt kezdek én azzal? Ha elmentek volna teljesen otthonról, akkor biztos vihogva viselném és rohangálnék az utcákon, de csak akkor, ha... - Egy lyukkal.

Óóó!

- Te lõtted meg a tegnapi kivezénylésnél? - méregetem mostmár kicsit enyhén kurvára nagyobb érdeklõdéssel. Nézzenek oda, valaki szintén megunta a pofáját! Mindjárt cimborámmá fogadom ezt a faszit itt. Körbecsókolom a képét, ha miatta kellett megégetni azt a stricit.

- Nem - felemelt szemöldökkel szívok még egyet a cigimbõl, mire folytatja. Nincs gratula apukám. - De a hídnál igen.

Errõl meg nem is hallottam. Ott tényleg jó alkalom lett volna kicsinálni, nem lehetett volna rájönni abban a nagy zûrzavarban, hogy mi a szar történt. Nem kérdezem meg tõle, miért akarja lelõni, mert nekem se kell túl sok indok, hogy megtegyem. Ezzel lehet, nem csak ketten vagyunk.

- Mit akarsz? Segítséget?

A halála kurvára tetszene, lehet bõgnék egy sarokban, annyira boldoggá tenne, de a meggyilkolására még nem gondoltam komolyabban. Ez pedig, ahogy elnézem, elég régóta küzdhet ezzel, amióta Zsiráf itt van.

- Olyasmit.

- Ezt még át kell gondolnom - nézek el oldalra, az egyik  ház tövébe elgondolkodva. Különös, hogy szövetséget akar, hogy kibelezzük valahol oldalt. Mi sem lenne egyszerûbb, elcsalni valahová kintre. Akciós szappanokkal, vagy hasonlóval, és megkéselni. Tisztább lelõni egy háborúban, mert azt mindenki meg tudná tenni, simán a németekre lehet kenni az egészet. Ez a csávó tényleg nagyon akarja ezt.

- Rendben - semmi hiszti, hogy ne húzzam az agyát, csak bólint. Mondtam már, hogy erõsen úgy fest a dolog, hogy kurvára nagyon akarja ezt? Elfogyott a cigi, elmorzsolom az egyik viszonylag ép falon.

- Adj még egy szálat - nyújtom a kezem, mire megrázza a fejét és visszamegy a bázishoz vezetõ lyukon. Anyádat.

***

Egy ideje nem láttam Tányérsapkát. Nem mintha bánnám, sõt, megfordult a fejemben, hogy a csóka lehet azóta lelõtte. El is kapott a harci ideg, mert mindenekelõtt az én szaros nadrágos papíromat írja alá, mielõtt kifingatják a csatamezõn! Egy hét alatt ne mondja nekem senki se, hogy nem lehet felépülni abból a macska-karmolásból, meg hogy elvette a kedvét a papírmunkától, mert fú... Hallottam, hogy már járkál a körletek között, hamarosan észre fogja venni a hiányos egyenruhásokat. Nem hiszem, hogy meghatná, hogy azért nincs egyenruhája, mert ellõtték a lábával együtt.

Nagyon fázok ebben a nadrágban.

Kurvára gyûlölök most mindenkit. Anyám, apám, akikkel Isten tudja, mi van; Gyeduskát, õ a fõ ok, aki miatt itt kell megpusztulnom Zsiráffal egy szép napon; a halálbaszó nácik, akik nem értek rá még Lengyelországban napozni egy keveset, nem, azonnal ide kellett jönniük; és Dyachenko, valamint az összes tiszt, nyomorék baka és katona, akik mind egyáltalán elszívják a levegõt elõlem. Néha elkap a rövid érzés, hogy haza akarok menni, majd rájövök, hogy hát hogyne! Inkább el kellene szökni innen. Kezd kibaszottul elegem lenni mindenbõl.

Jobb ha felkeresem, biztos szivatásból tartja tovább magánál. Kizárt, hogy eddig nem foglalkozott az élete legbecsesebb dolgaival: a papírokkal.

Ahogy az irodájába belépek, nem látom sehol. Erõs a kísértés, hogy körbehugyozzak mindent, és mire visszaér... ezt majd késõbb szépen meg fogom csinálni. Azt is látom már, hol alszik, legutóbb nem vettem észre. Rögtön végigvillan az eseménysorozat az agyamon, de inkább kurva gyorsan és erõsen megrázom a fejem.

- Mit keres maga itt, Miloslav? - mordul fel, amint meglát. Kölcsönös az érzés, te fasz. Mi mást keresnék az irodádban, mint téged? A levélkést?

- Arra várok, hogy a drága papírmunkáját végre megcsinálja - válaszolok, miközben végignézem, ahogy beteszi maga mögött az ajtót. Teljes kussban méreget, majd lassan az íróasztala felé sétál. Még most is olyan egyenes a gerince, mint akinek vonalzót építettek be a hátába. - Mit bámul, süket is?

- Elgondolkodtam.

- Tényleg? - kérdezem gúnyosan. Megártott az a lövés, ha ennyire lassan megy.

- Az jutott az eszembe, hogy lehet, hogy tud írni - ül le a székébe, majd az íróasztala jobbján levõ kisebb kupac papírra pillant. - De ez képtelenség.

- Emelje már meg a papírokat és vegye ki az enyémet, írja alá és haladjunk!

- Becsempészte ide a papírját? - emeli fel a szemöldökét, de még mindig nem óhajt a papírokhoz nyúlni. Kiráz a hideg a kezdõdõ idegbajtól.

- Csak szeretné.

- Valóban?

- Nem szerelmes levelet kapott tõlem, elhiheti - húzom fel az orrom undorodva. Na még jó, mit képzel. Öntelt fasz.

- Tud írni?

- Maga meg képes volt egy karcolástól elájulni?

Egybõl megváltozik a tekintete, de nem szól, hanem felemeli a kupacot, ráérõsen lapozni kezdi õket a sarkuknál, míg végül meglátom az enyémet végre valahára az ujjai között.

- Rám rohad ez a redvás nadrág, míg maga haldoklik - fogom meg a szövetet és húzom el a combomtól. Egy rahedli lövés nyoma látszik rajta, nyáron biztos jó lenne, hogy szellõzik, most viszont a seggem lyukáról is jégdarabkákat vakargatok le.

- Mióta érdekli magát a higiénia?

- Amióta a faszomon is jégvirágok nõnek - lépek egyet, a térdemnél szétválik az anyag. Egyszerûen méregeti a nadrágot, nekem pedig elég a felkarjára néznem, hogy némileg csillapodjon bennem az ideg. Égetett ördög, Dyachenko. Állna egy piszkavas még a szemeid közé.

- Ami magán van, tökéletesen megfelel az amúgy is alacsony igényeinek.

- Magának meg kötelessége aláírni azt a kibaszott papírt - kurvára átment a parancsnokon és a hadnagyon is, biztos elintézte. A Merkulov ikres ügyet elintéztük neki, kvittek vagyunk. Talán még megdobom egy fél konzervvel is, ha ez sikerül.

- Milyen papírt? - csak meredek a képére, ahogy fogja és kihúz egy fiókot, majd beledobja, becsukja, összefûzi az ujjait az asztallapon és kérdõn, sõt, értetlenkedve mered rám, dolga végeztével.

- Ne kezdjük újra, mert ezúttal nem lesz jó vége - sziszegem, miközben a zsebembe süllyesztem a bal kezem.

- Vegye le a nadrágját.

- Mi van?? - megütközve nézek rá. Mi a fasz?!

- Vegye le - néz mélyen a szemembe, hót komoly képpel.

- Hát még mit nem!

- Azt mondta magára rohad, hát vegye le - int egyszerûen, mintha nagy kegyesen engedélyezné, hogy a jelenlétében levehetem magamról.

- És akkor mi lesz rajtam, mi? A gondviselés?

- Ha az újat akarja viselni, vegye le a régit - toldja meg a mondandóját, mintha ezer meg egy millió éve ez lenne a szabály. Hát anyádat! Azt akarod, hogy halálra fagyjak odakint? És zsákból varrjak magamnak nadrágot? Hogy felköttethess?

- Milyen szabály ez? - kötök belé.

- Az enyém - biccent lazán, csoda, hogy nem esik le a sapkája a fejérõl. - Valamivel bizonyítanom kell, hogy nem a levegõbe adtam át egy értékes egyenruhát.

- Na persze, fogadjunk, hogy a seggem akarja nézegetni!

- Vegye le - ismétli rendületlenül. Baszd meg, nem azért szórakozunk ezzel, mert annyira ráérünk!

- Majd ha megcsókolta a seggem, akkor leveszem.

- Rendben, rajta.

- Miii?

Nem válaszol, hanem valami somolygás szerû képzõdményt produkál a képén, a szemeinek az állása sem tetszik. Jól van a kurva anyádat! Kéjenc vén fasz! Megragadom az övet, kibontom, és egy mozdulattal le is esik rólam a nadrág. Kilépek belõle, megfogom, és épp készülnék, hogy izomból hozzá vágjam a picsába, mikor észreveszem, hogy valahogy kimászott az íróasztal mögül, mert majdhogynem elõttem áll.

- Nézzenek oda, Miloslav. Csak nem tán fürdött?

- El a kezekkel, különben kitépem és a fülébe állítom! - mordulok rá és sajnos ha már ilyen közel van, kevés távolságról bár, de hozzávágom a nadrágot. - Most kikúrt boldog, mi?

- Az övet is adja oda - méricskéli a földet.

- Hogy a kínkeserves... - dohogok, ahogy felmarom az övet a földrõl, de ez a rohadék két ujjal meglök és a padlón kötök ki.

- Nem kényelmesebb így? Közel a koszhoz?

- A kurvák faszát jobb, maga strici! - kiabálok rá, amitõl csak elmosolyodik, kurvára szélesen. Meg kellene gondolni a gyilkossági ajánlatot.

- Nagyon szennyes a szája, Miloslav. Megint kérne bele valamit? - vigyorog beképzelten, de mikor fel akarnék tápászkodni a szõnyegrõl, hirtelen guggol le, a megilletõdéstõl és a dühtõl is visszaülök.

- A szaros kisgyerekeit lökdösse otthon így a szõnyegre!! - köpöm a képébe, mire elkapja az államat, de nem hagyom, hogy fogdosson, egybõl elkapom onnan a fejem. - Engedjen már felállni, bassza meg! - próbálok a lábammal jó szöget találni, amivel nem billent ki olyan könnyen.

- Ennyire elszokott az ilyesmitõl, Miloslav?

- Mitõl, maga aljadék? - kérdezek vissza indulatosan, mire szabályosan az arcomba hajol, de olyan kurva közel, hogy a leheletét szívom be, mikor én akarok levegõt venni. - Ki a képembõl! Engedjen felállni, vagy felrúgom!

- Vért izzadt, míg írta, Miloslav? - már nyitnám a számat, hogy mi a jó büdös francról beszél megint, mikor folytatja: - A kérvényét.

Felhorkantok, miközben megfogja a kabátom gallérját.

- Cafatosra harapdálom a retkes, önelégült pofáját, ha nem takarodik el rólam kurva gyorsan!! - mordulok rá, mire végighúzza a nyelvét a számon. Kikerekedett, villogó szemekkel nézek rá. Na nem! Nem lesz szopás! Azt el lehet felejteni!!

- Ugyan, hát nem ezért jött?

- KURVÁRA NEM!

- Márpedig ha kell az aláírásom... - sóhajtja a számra, miközben akkora vigyora van, mint ide Kamcsatka. - Felajánlott valamit.

- Ha hozzámér, meghal!! - ordítanám a képébe teljes erõbõl, hogy egy életre megsüketüljön, de a felháborodástól csak fojtottan suttogni vagyok képes. A szemeibe nézek, egyikrõl a másikra kapom a tekintetem. Mindig is ilyen feketés-kékes volt ennek a szeme?

Most azt hitte, hogyha leveszem a nadrágom, megdughat? NAGY SZART! Fújtatva nézek rá, õ pedig szemlátomást kurvára jól szórakozik, mert iszonyú vigyor terjed szét a képén. Na nem. Nem. Leszek akkor alsónadrágban, vagy lelopom egy náci nadrágját és kész! Vagy ellopom valaki másét, tök mindegy! Rohannak a fejemben a gondolatok, de kurva nehéz úgy, hogy az összes foga szinte centikre van az orromtól, meg a pofámba szuszog. Már megint! Ez élvezi, hogy centikre lehet a pofámtól!

- Na, mi lesz Miloslav? - mondja halkan, mégis olyan, mintha üvöltene a fülembe. - Nem kell?

Úgy dobog a szívem és remeg a gyomrom, hogy arról könyvet lehetne írni. Ökölbeszorítom a kezeimet, elrántom a fejem az övétõl és úgy meredek rá, mint aki még sosem látta. Ráteszi a kezét a mellkasomra, amit sas módjára figyelek, és lenyom a szõnyegre. Amint megérzem a hátam alatt a szõnyeget, berezelve és undorodva kelnék fel, de nem tudok, mert fölém mászik és vigyorogva megcsókol. Borzongva fogadom a visszatérõ érzést, idegesen kapok a szõnyeghez, meg a ruhájához. Áttolja a nyelvét a számba, önkéntelenül is nyelek egyet közben, mikor megérzem a kezét az oldalamon, majd a lábamon. Minden izmom megfeszül, ahogy a gatyám szélét kihúzza, majd elengedi. Felhörrenek, de bekapja az alsó ajkam és meghúzza a szájával. Kiráz a hideg, beleborzong minden porcikám, ahogy megint megcsókol. Észre se veszem, ahogy már lefelé húzza rólam a nadrágot. Legnagyobb rémületemre a seggemhez ér az ujjaival és belemarkol. Nem jut idõm óbégatásra, mert rögtön rámad a szájával.

- Hmmm! - ellenkezek, tiszta erõbõl az oldalára fogok az egyik kezemmel, mire a seggembe tolja az egyik ujját. Vagy nem tudom mijét, de kibaszottul feszít és fáj! Azt a rohadt kurva életbe!!

- Rég volt ilyenben része, Miloslav - duruzsolja.

EGYÁLTALÁN NEM VOLT MÉG ILYENBEN RÉSZEM! Mit képzel, hogy kúrómaratonokat tartok szabadidõmben? Te balfasz... Meghallom az öve csörgését, mindjárt visszaharapok úgy a szájára, hogy a fogaink szinte összekoccannak, ahogy a fejével visszanyom a földre. Eresszen el, kössék fel inkább Vadikot! A megmaradt ép lábával, szakadjon ki neki az is!! Befészkel a lábaim közé, az undorítóan hosszú ujjaival satuként emeli fel õket, a sápadt ujjak az agyamig világítanak.

Teli szájjal felkiáltok, mikor az ujjánál nagyobb dolgot tol be a seggembe... Édes Istenem! Kínlódva szorítom össze a szemeimet és két kézzel tépem a szõnyeget magam mellett, mikor mozogni kezd. Nem akarok egy pillanatra sem hozzáérni, ez bõven elég, amit csinál… Egy kurva nyögés nem hagyja el a száját, csak löki belém magát, a dereka folyamatosan súrolja a combom belsõ felét, ahogy felemelte õket és befúrta magát közéjük. Csak a ruhák surrogását és a saját kapkodó levegõvételeimet hallom, néha a lélegzetvételeit, de azt minden más, élesebb hang elnyomja. A mellkasom összeszorul, mintha nem lenne elég, hogy fölöttem tápászkodik, legalább nem feküdt rám, de a hasamnál a bõr úgy gyûrõdik, mintha nyúznák, ahogy minden lökésénél megtolja a lábaim.

Hirtelen hajol le és csókol meg úgy, hogy a combjaim belebizseregnek, égni kezd a fejem és a tüdõm is belé. Zihálva, fújtatva nyitom ki a szemeimet, hogy ránézzek, de annyira felfoghatatlan, hogy a kitüntetéses-tányérsapkás ruhája rajta van és épp engem basz meg mindeközben… mintha egy elszart álom lenne. A nyálam és a fogaimat szívva próbálok meg nem mozogni, hátha úgy nem lesz annyira tré a helyzet…

Hála Istennek, nem tart sok ideig a dolog, a dereka egyszer megáll a lábaim között én pedig szenvedve nyögök egyet. Ah, vége van… végre! Kiveszi belõlem a farkát, miközben újfent a számba nyalja magát, én meg úgy érzem, mintha egy feneketlen lyuk ásítozna a seggemben, amibõl meleg nedv folyik kifelé, mert bõg, hogy így járt. Összerándulok, ahogy végre elmászik tõlem, pikk-pakk felegyenesedik, mintha le se tolta volna a nadrágját, az íróasztal mögé lép és ott matatni kezd.

Amennyire lehetséges, megpróbálom magam felkaparni a szõnyegrõl, de elég nehéz úgy, hogy a lábaim istentelenül remegnek, mint a kocsonya. Arról nem is beszélve, hogy kurvára fáj a seggem és kiver a libabõr, ahogy irgalmatlanul megcsap a hideg. Miközben felrángatom magamra a gatyámat, kegyesen hozzám vágja a régi, lopott nadrágot, amit az immáron dühtõl reszketõ kezeimmel fogok meg és rázom meg, hogy bele tudjak lépni.

Mintha hót üres lenne az agyam. Egyszerûen semmire se tudok reagálni. Reszketni tudok, mint egy sokkot kapott madár, ha lövést hall.

- Vigye innen a koszos ruháját – nyújtja felém az aláírt lapot. Mintha süket lennék, úgy ér el hozzám a hangja. Kitépem a kezébõl, gyorsan magamhoz vonom. Mint a gyógyszert. Zúg a fejem. – Az ajtót ott találja. Magával ellentétben én dolgoznék.

- Hamarosan nem lesz mit – szalad ki a számon, mire csak megemeli a szemöldökét érdeklõdõn és gonoszan elvigyorodik. Nem vigyorognál, ha tudnád, miért mondom.

Több se kell, kihúzom a belem, ami soha többé nem fog kilógni belõlem, úgy betömte az egészet egy életre. Kisebb terpeszben tudok csak menni a folyosón, szorosan a fal mellett. Végigtörlöm a kezemmel a képem, érzem, hogy a hajam alja egészen átizzadt attól, amit átéltem. Hányinger is kerülget, de szinte halálosan félek öklendezni.

Ami még szarabb, hogy attól az utolsó csóktól félig fel is állt, ezért inkább megpróbálok keresni egy nyugisabb helyet és lefekszem aludni. Mire felkelek, kiderül, hogy az egészet behaluztam és nem történt semmi.

A németek felé kapom a fejem, és valóban… egy kurva Fritz éppen ide céloz. Nyitnám a szám, de háromszor felugat egy puska, és a német véres párában fürödve a földre hullik. Egy gonddal kevesebb…

- Kész a másik lyuk is? – kérdi az egyik katona.

- Kész – lihegi Miloslav.

Csak nem elfáradtál? Azt hittem, szeretsz a szarban túrni, bár ahogy kinézel, továbbra sem tudok mást hinni.

- Akkor tegyék bele a másikat is – szólok oda.

Szeretnék minél elõbb eltûnni innen. Nem hiányoznak németek a seggembe, a tudat pedig pláne frusztrál, hogy valaki fejbe akart lõni.

Miloslav ugrik is, hogy tökig gázolhasson a mocsokban. Ha ezt tudom, kiküldöm egy pocsolya mellé dagonyázni, nem pazarlok rá egy férõhelyet sem.

A figyelmem a németekre irányítom. Egyre több a fekete egyenruha, akár a hangyák, megrohamozzák a híd oldalát. Puskalövések dördülnek, Legnagyobb büszkeségemre, homlokon találok egy óvatlan parasztot. Mocskos káposztazabáló.

A bomba felé pillantok, ekkor látok meg egy katonát futásnak eredni. A parancs világos, a visszavonulóknak golyó a jussa. A pisztolyomra markolok, majd célba veszem a menekülõ fejét.

- Gyere vissza te mocskos rohadék! – hallok meg egy kiáltást, ám ekkor már a ravaszt is meghúztam.

Példát kell statuálni az ilyen gyáva férgeken. Legalábbis a vezetõség szerint ez nagyon jó módszer az elrettentésre. Én magam gyûlölöm, de nem tagadhatom meg a parancsot, vagy engem lõnek le… vagy még rosszabb.

Megjön a hír, hogy a bombák a helyükön, ideje volna megpattannunk. Persze, még ez sem lesz egyszerû, már most ragadok a sártól, félek, hogy a végén még elsüllyedek.

- Mindenki lóduljon! – kiáltom el magam, és a házak felé mutatok.

Megindul a népes embertömeg, mint a kutyák, úgy rohanunk el innen. Csodálatraméltó, ha a vezetés ezt látná… rögtön ezután ki is nyomnám a szemüket. Hogy… basznák meg!

- Erre fordul a tank! Erre fordul a löveg!! – ordítja el magát valaki.

Riadtan nézek hátra, látom, ahogy a nyomorult Tigris erre fordul, és a pofámba is vigyorog. Morogva szedem még inkább a lábaim, nem akarok egyszerre tizenöt helyen lenni.

- Szóródjanak szét! Most! – üvöltöm.

Mindenki hanyatt-homlok rohanni kezd a környezõ házak felé. Fedezék, fedezék, fedezék, mi lesz már?? Jön az elsõ dörrenés, kis híján elesek, olyat remeg a föld a lábam alatt. Akár egy alacsony költségvetésû tûzijáték, a sárdarabok magasra ugranak, majd cseppet sem elegánsan hullanak alá.

Behúzódok egy ház mögé, ekkor pillantom meg Szása Anyabaszó Miloslavot is. A fenéért nem voltál képes megdögleni a híd lábánál.

- Robbantsák fel a hidat! – ordítom el magam ismét.

Nem történik semmi. Idegesen meredek elõre. Miért nem történik semmi? Úgy láttam, életben maradt a baka, akinél az élesítõ szerkezetet hagytam. Mi a fenére vár még? Csókoljam meg a seggét, és kérleljem??

A következõ lépésemnél mintha a föld megnyílna a lábam alatt. Kis híján elájulok a hirtelen jövõ robbanás zajától és erejétõl. A lökéshullám meglódít a hátamnál fogva, majd az ezt következõ porfelhõ fojtogatni kezd. Bevetem magam egy üres ház oltalmába, a mögöttem sorakozó katonák is mind befészkelik magukat a falak közé. Köhögve törlöm meg az arcom, majd a robaj elültével megigazítom a sapkám. A híd felrobbant. Igen, biztos vagyok benne!

Hirtelen olyan örömmámor járja át a testem, hogy legszívesebben ugrálnék. Kimegyek, és meg fogom csókolni az elsõ embert, akit meglátok! Mikor azonban az utcára lépek, egyenesen Miloslav vizenyõs szemeibe nézhetek. Ó, te jó ég…

Kisorolnak mögöttem a fiúk, én pedig gyors eligazítást tartok a megmaradtaknak. Egész jó az arány, elégedett vagyok velük.

- Valakinek fel kell másznia oda, hogy lássuk, mi lett az eredmény – kezdek neki a szokásos mondókámnak. - Addig úgysem mehetünk vissza a bázisra, amíg nem biztos, hogy a híd használhatatlan és nagy létszámú német nem jutott át.

Még csak az kéne, hogy valaki visszaküldjön ide erre a lepratelepre…

- Ki a legfürgébb maguk közül?

- Ilija, de õt... nos... khm – hallok meg egy félénk hangot.

- Mi van vele? Álljon ide! – ripakodok rá.

- Lelõtte, uram.

Lelõttem? Ó, a nyúlcipõs. Nos, a fürgesége vitathatatlan, lelõném most is, ha itt állna mellettem.

- Vagy úgy – hümmentek.

- Viszont Miloslavnak van ebben bõven tapasztalata – emelkedik egy kéz a magasba.

Nocsak, ez a Miloslav mindenhez ért. Hát másszon csak fel a halál faszára.

- Akkor hajrá, fel a tetõre, Miloslav – nógatom a kis férget.

Látom, ahogy bosszúsan megindul felém. Te kis rohadék, ha elõbb tudom ezt, téged küldelek mindenhová.

- Itt a távcsõ – nyújtom felé.

- Tartsa meg magának – ugatja -, magával ellentétben én látok rendesen.

Összeszorítom a fogaim, mert legszívesebben a hajánál fogva vágnám földhöz, és addig rugdalnám, amíg ki nem okádja a máját vagy a lépét. Kíváncsi lennék, egy repesszel a pofádban, mennyire látnál bármit is, te nyomorult kis hangya fos.

- A híd kész, a tank elsüllyedt. Hatan átjutottak – nyögi ki végül.

Nocsak, egyszer szerencsénk is van ebben a kurva életben.

- Lõjék le õket és indulunk – adom ki a parancsot, majd lassú léptekkel elindulok visszafelé.

A fejem túlságosan zúg a robbanás zajától, hogy még a puskalövéseket is hallgassam. Nem, majd jönnek szépen, nem kell a kezüket fognom, úgysem megyek messzire…

- A mutatóujjammal talán? – vakkantja.

Csak nem bírja ki ugatás nélkül ez a nyomorult korcs.

- Azt dugja inkább a szájába – vágok vissza. - Adjanak neki egy rendes puskát, haladjunk!

***

Csendben kaparom a ruhám ujjáról a megszáradt sarat, közben a rozsdás aknát bámulom. Az asztalom éke lett, s bár gyûlölöm az efféle szerkezeteket, módfelett kíváncsivá tett. Honnan? Miképp? A leghalványabb gõzöm sincs róla.

Kopogást hallok, így letakarom a méretes fémdarabot, és kényelmesen hátradõlve felveszem a laza figura pózt. Öt férfi lép a szobámba. Mind különbözik egymástól. Korban, kinézetben, habitusban. Tökéletesek.

- Szép napot, uraim – fonom össze az ujjaimat.

- Lehetne szebb is – fintorodik el a jobb szélen lévõ.

Nagydarab, a kabátja csupa latyak. Õszülõ, fekete haját is itt-ott sár színezi. Szerencsére a szaga nem árad idáig.

- Mi történt, százados úr? – csavar egyet a sapkáján a legöregebb.

Vézna, alacsony, mégis szívós alkat. Olyan, aki ha géppisztolyt ragad, megállíthatatlan. Már javasoltam egyszer kitüntetésre. Régóta ismerem õket, tudom, megbízhatók, ha a megfelelõ ellenszolgáltatást nyújtom nekik. Úgy érzem magam, mint egy piszkos maffia feje. Dyachenko a keresztapa. Felettébb erotikusan hangzik. Egy keresztapa és a titkai. Hm. Erre késõbb még visszatérek!

- Vétlen lövés, uraim – dõlök hátra.

- Vétlen lövés? – vonja fel a szemöldökét Balinszkij.

Õ a kedvencem, akár egy tank. Kicsi, zömök, mintha egy betontömb volna az egész ember.

- Ez miért ilyen nagy gond, százados úr? – szólal meg a nagydarab.

Már a nevét sem tudom, öregszem?

- Azért, uraim, mert az eredeti célpont ez lett volna.

A mutatóujjammal a fejemre bökök finoman megkoccintva a tányérsapka karimáját. Meglepett tekintetek követik a kezem mozgását, majd látom, ahogy összenéznek.

- Nem kívánnám kilyuggatni sem a fejem, sem ezt a remek szövetet, így szeretném, ha megtudnák, ki volt a támadóm. 

Látom, hogy szóra nyitják a szájukat, ezért újból mozdítom a mutatóujjam, rendre csendre intve õket.

- Számítok a diszkréciójukra.

- Mi a fizetség?

Hm, térjünk a lényegre. Rezignáltan sóhajtok, majd teljes súlyommal dõlök hátra a széken. Nehéz alku lesz.

- Mire van szükségük? – kérdem az ujjaim összefonva.

- Puncira! – vigyorodik el a foghíjas Dejneka.

Eszembe jutott a neve.

Egyszerre röhögnek fel, ám látva a kifejezéstelen tekintetem, a torkukat köszörülve gátat szabnak a felhõtlen jókedvnek. Nem viccelõdni hívtam õket.

- Két üveg vodka – bólint.

- Egy üveg vodka – pillantok rá.

A fogát szívva bólint ismét. Remek, egy kész. Már csak négy menet van hátra.

- Akármit kérhetek? – bámul rám Katajev.

Azt hiszem, ez a neve. Katajev.

A fejem ingatva mérlegelem a kérdésre adható legjobb választ, majd bólintok. Elvégre akármit elemelhetek a raktárból.

- Ki akarok végezni valakit.

Megütközve bámulok rá. Kivégezni?

- Mi van?? – fordul felé Dejneka – Ha ilyet lehetne kérni, én sem a szaros vodkán alkudozok.

- Hülye vagy? – Balinszkij suttogva korholja a szerencsétlent.

Kisebb vita kerekedik ki az asztalom elõtt, ezért halkan megköszörülöm a torkom, hogy helyreutasítsak mindenkit. Rám pillantanak, majd a szájukat befogva merednek rám.

- Akkor legalább csak hadd verjem el! – próbálkozik Katajev.

Nagyon rámenõs, mint valami porszívóügynök. Lehet, beajánlom az öcsémnél.

- Kinek a napját akarja tönkretenni? – kérdem érdektelenül.

Igazság szerint majd megöl a kíváncsiság.

- Azét az anyabaszó Miloslavét! – fröcsögi.

Kis híján felnevetek, de csak egy pillanatra rándul meg a szám széle. Már megint Miloslav. Ráadásul most kérnem sem kellene, hogy kenjék szét a fejét a falon. Túl csábító. Akármennyire is szívesen nézném, hallgatnám a beszámolókat, az a földtúró féreg nem tartozik ide. Nincs köze az ügyemhez.

- Sajnálom, egyezzünk meg tárgyi juttatásban – rázom a fejem.

A szívem sajog. Egy óriási öngólt rúgtam magamnak, pedig fogalmam sincs, hogy kell futballozni.

A csalódott sóhajokból ítélve õk sem vannak odáig az ötletért, de nem igazán érdekel. A további három embert már könnyen kialkudom, csupán négy aláírásba kerül a mûvelet. Katajev pedig maga intézi el a jussát. Majd ellopja. A népes tömeg kitódulásával újból csend ereszkedik a szobára. A távolból hallom, ahogy bombák robbannak, halkan dobban a város szíve a talpam alatt. Vajon vége lesz egyszer? Az aknára pillantok.

***

Túl nagy volt a csend az elmúlt héten, Miloslavot is hiányolom. Nem, nem abban az értelemben, egy cseppet sem hiányzik a sápadt, hernyóképû kis rohadék, vagy a szar, ami a szájából fröcsög. Az elsõ napokban észre sem vettem, hogy nincs itt. A fejadagok kiosztásánál tûnt fel, hogy a koszos zabagép nem tartózkodik köreinkben. Milyen kár. Egy sáskával kevesebb.

- Százados úr! – lép hozzám egy idegen, fiatal fiú.

Hm, egész takaros. Szörnyen irritáló már számomra is, hogy akárki szembejövõ férfit a szexuális listámra helyezek. Pillanatok alatt kielemzem, még pontozom is. Szinte már beteges. Túl régen keféltem, ez lehet a baj. Bár Miloslav leápolt, talán belevehetjük enyhítõ körülménynek… Már megint nála tartok.

- Igen? – pillantok a huszonéves, piszeorrú fiúra.

- Parancs érkezett, uram – húzza ki magát.

Szívesen belemarnék a félig kidolgozott mellkasba. Feldobnám az asztalomra, és a combjába karmolnék. Igen, még a hajába is beletépnék, bár megmondom õszintén, a barna sosem volt az esetem.

- Megyek – biccentek, mire szalutál, és sarkon is fordul.

Már megint egy parancs. Pedig azt hittem, a sérülteknek lesz ideje egy kicsit helyrejönniük. Csalódottan nézek végig a gyengélkedõ szenvedõin, a legtöbb alszik. Túl kevesen lennénk egy ütközethez. Ez nyilvánvaló.

A szobámba lépve megpillantom az avittas papírt az asztalon. Az ujjbegyeimet furcsa bizsergés fogja el. Szét akarom tépni, ki akarok állni a harctérre, és azt ordítani, hogy elég volt. Hiányzik a régi életem. Pedig jócskán híján volt szinte minden emberi kapcsolatnak, de kényelmes volt. Távol a családtól, távol a bajtól, távol mindentõl. Szívesebben élnék tovább egyedül, mint itt kuporogni egy kupac sár alatt, mint egy mezei patkány.

- A kurva anyátok – csúszik ki a számon, mikor felkapom a koszos borítékot.

Sárga is, büdös is, úgy tûnik, a vezetõség híján van a papírnak. Biztos, elsõ világháborús borítékokat cibáltak elõ a levéltárakból. Annyira szánalmas…

Gyorsan végigfutom a parancsot, majd az asztalra támaszkodok. Hát persze, gondolhattam volna. De legalább nem Szibériáig küldenek minket állomásozni…

Sóhajtva a fejembe húzom a tányérsapkám, belebújok a zakómba, és kifelé veszem az irányt. Újból a rögtönzött gyengélkedõre megyek, ahol legutóbb a hadnagyot láttam. Majd õ rikácsol helyettem, ezúttal semmi kedvem. Unom az egészet.

Amíg átolvassa a parancsot, a szokásos hely felé veszem az irányt. Már szinte minden kopást megjegyeztem a falakon. A lakásomra viszont alig emlékszem. Vajon megvan még? Kétlem, itt semmi sem a régi. Sem a házak, sem a város, sem az emberek, sem az érzelmek. Semmi.

Hatalmas lökést érzek a mellkasomon, mikor lefordulnék egy sötétebb sarkon. Azt hiszem, ezentúl vakító fényáradattal fogom körbevenni magam, mert állandóan belém parkol valaki.

- A kurva anyád! – mordul fel a szembejövõ.

Ismerõs a hangja, ám a toporzékolástól nem nagyon tudom kivenni, ki lehet az. Két alak rajzolódik ki egy harmadik körül. A középsõ magas, az orrát fogja, és feltûnõen téglaporos a haja. Szõke is. Anyázik is. Azt hiszem, a rémálom elkezdõdött. Most.

- Üdvözlöm a köreinkben, Miloslav – préselem ki a fogaim közt.

- Ha maguknál ez az üdvözlés, inkább hagyjon! – morog rám.

Tévedtem. Óriásit tévedtem, mikor nem engedtem szétverni az aszalnivaló fejét. Hogy szilvaszín pompázzon, és úgy illegesse magát ez a… ez a…

- Remélem, élvezte a nyaralást – mosolygok rá.

- Minden percét élvezem az életnek, ha maga nincs a közelben – emeli el végre a kezét az arcától.

Bibis lett a nózid? Szegény, fuss anyukához, bújj a szoknyája mögé. Vagy alá, nem igazán érdekel.

- Az érzés kölcsönös, Miloslav, viszont megüresedett a golyófogó szerepe – billentem kissé oldalra a fejem.

- Akkor miért nem tölti be maga? – vigyorog rám.

- A maga pofáját könnyebben eltalálják. Amilyen nagy – bólogatok diplomatikusan.

Felhorkan, és menne is tovább, de elkapom a kabátja nyakát. Undorodok hozzáérni, mert rettentõ koszos. Jókorát rántok rajta, mire újból elém tántorodik. Látom, ahogy a teste megfeszül, elégszer verhették meg ahhoz, hogy minden érintésre így reagáljon. Rühes dög.

- Golyófogók – mutatok rá, majd a hüvelykujjammal oldalra bökök.

A két másik abba az irányba pillant, Miloslav viszont gyûlölködve mered rám. Lassan felszegem az állam, úgy nézek le rá. Eltaposnivaló féreg.

- A hadnagy beavatja majd, Miloslav – sziszegem.

Elengedem az undorító kabátot, majd a másik kettõre pillantok. Talán most veszem észre õket igazán. A jobb oldali lassan megindul a mutatott irányba, mire a másik is mozdulni látszik. Miloslav csak mered rám. Ennyire hiányoztam? Szeretnéd megint fényesre nyalni a farkam?

Látom, hogy mondana valamit, de inkább megfordul, és elviharzik. Hisztis kölyök, lefogadom, lopni akartál a sérültektõl. Aljas féreg, az ilyen tényleg menjen golyófogónak…

***

Az eligazítás után mindenki idegesen távozott. Még én is. Gyûlölöm, ha páros lábbal rúgnak ki a komfortzónámból, mint valami engedelmes kutyát. Mintha a vezetõség direkt sodorna életveszélybe. Sóhajtva emelem fel a csizmám, és törlöm le az orráról a vékony porréteget. Legutóbb is ez volt, mielõtt áthelyeztek volna. Ráadásul üzentek is nekem. Valami nagyon nincs rendjén.

A homlokom masszírozva dõlök hátra a székemben, majd igyekszem elterelni a gondolataim. Felsejlik elõttem a tökéletes szeretõm képe, akirõl hetek óta fantáziálok. Kellene egy társ. Mégsem volna túl jó egyedül hazamenni. Minden halott, nem akarom, hogy eszembe jusson, hamarosan én is erre a sorsra jutok.

A képzet azonban hamar elillan, mikor a tekintetem önkéntelenül a letakart aknára siklik. Morogva tápászkodok fel a székembõl és heveredek le az ágyamra. Lehet, írnom kéne, olyankor elfelejtem a gondokat… viszont ilyen stresszes helyzetben kinek van kedve hozzá. Szuszogva bámulom a plafont még egy ideig, aztán a messzirõl halló nyögések mind elhalkulnak, én pedig végre elalszok.

***

Magas, sípoló hangtól lesz süket a fülünk, majd egy óriási dobbanás, a föld is beleremeg. Üdv a harctéren, nyomorultak! Megmarkolom a puskám, a hátam a fedezék falának döntöm. Egy romos bérház, milyen fennkölt. Akár az enyém is lehetne. Ismét nem a saját körzetünkben mozgunk, hanem kivezényeltek ide a bús picsába, hogy támogassuk ezt a medvepofájú õrnagyot. Már biztos vagyok benne, hogy a vezetõségbõl valaki szórakozik, ezért lesz egy két keresetlen szavam a rádiósnak, ha visszaértünk. Ja, hogy nincs is rádiónk? Most döbbenek…

- Százados úr! – rohan felém valaki.

Morogva söpröm le a földdarabokat a tányérsapkámról.

- Mi van? – mordulok fel.

- Uram, a Fritzek be akarnak keríteni minket! – mutat oldalra.

Már megint?! Újabb dörrenés cibálja meg a testem, alig tudok megkapaszkodni egy kiálló tégladarabban.

- Mit tegyünk, uram? – törli végig a sáros képét a fiú.

- Kerüljenek eléjük, lõjék le õket – lóbálom meg az arcom elõtt a kezem.

Mintha nem volna teljesen egyértelmû. A fiú lesüti a szemeit, majd visszarohan a lõállásába. Hihetetlen. Morogva dugom ki a fejem a téglák mögül, majd nagy levegõt veszek.

- Miloslav! – ordítom el magam.

Normál esetben nem hívnám magamhoz a sátánfattyát, de szükségem van rá.

- Miloslav! – ordítok ki megint.

Fél pillanat múlva meglátom a koszos, szutykos fejét, ahogy kibukik a szürke tömegbõl. Te felvágós, nagypofájú kurva.

- Már itt sem tud meglenni nélkülem? – fintorog rám.

Elengedem a fülem mellett a megjegyzést. Majd… ha visszatértünk.

- Szükségem van a képességére, amit a majom õseitõl örökölt.

Értetlenül bámul rám. Hogy lehet valaki ennyire… ?

- Húzzon fel oda! – mutatok a fejem fölé.

Megfeszül a nyaka, ahogy hátrabillenti a fejét, és felnéz a ház tetejére.

- És mégis hogyan, repüljek? – húzza fel a felsõajkát.

- Másszon, maga ostoba, másszon!

- Minek néz maga, póknak? – mutat a meredek falra.

Megremeg a karom a dühtõl, ami végigcikázik a testemen. Elkapom a kabátját, majd egy lendületes mozdulattal magamhoz rántom.

- Inkább a farkam akarja megmászni? Megoldhatjuk – sziszegem a képébe.

Látom, hogy fellángol a szemében a gyûlölet. Elvicsorodik, és õ is a kabátomra mar.

- Ha kell, letépem a mocskos farkát és a kibaszott szájába tömöm – hajol a képembe.

Ha nem lenne mocskos, mint egy kutya, biztosan a szájára nyalnék. Belebizsergek még a gondolatba is.

- Eresszen el, Miloslav. Maga bûzlik – fintorgok színpadiasan.

Ellök magától, ám a parancsot nem tagadja meg, kémlelni kezdi, hol tudna az épület emeleteire mászni. Morogva kapaszkodik fel a félig leomlott falra, ám a téglák hangosan csörömpölve omlanak be a lába alatt. Talpra érkezik, és a ház készítõjének anyját szidalmazza. Milyen gyerekes.

- Nem megy, Miloslav? Akarja, hogy megtoljam hátulról? – hajolok a füléhez.

Vicsorogva kap hátra, ám elhajolok az ütése elõl, így csak a menetszél lebbenti meg az arcom. Ostoba kölyök.

- És maga akarja, hogy betömjem egy téglával a pofáját? – fröcsögi.

Elmélkedve figyelem az egyre dühösebb arcát. Azt hiszem, tényleg a hobbimmá vált a vele való harc.

- Másszon csak, Milovlas, másszon .

Mielõtt föl nem rúglak a Hold tetejére, te címeres barom. Morogva nyúlok a pisztolyomért, mikor meghallom a katonák kiáltásait A Fritzek elõretörtek. Errõl is ez a nyomorult féreg tehet, ha nem járatná annyit a lepcses pofáját…

- Százados úr! – kiált rám egy fiú.

- Jövök – sóhajtok fel, majd a fedezék tövébe húzódok.

Nm szerencsés egy város közepén háborúzni. Pláne nem egy bérház udvaráról sorozni a kurva németeket. Úgy érzem magam, mint kölyök koromban, mikor az öcséimmel a farakások mögül dobáltuk egymást.

Hamarosan ismerõs karattyolást hallani. A németek pontosan elõttünk vannak. Miloslav is ott lapul az épület tövében, fél, hogy golyót kap a seggébe. Semmi sem úgy alakul, ahogy kellene…

- Gránátot! – hallom meg az õrnagy hangját.

Arra felé kapom a fejem. Itt… ??

- Uram, az túl veszélyes lenne… - szól neki valaki.

- Azt mondtam, gránátot!

Ostoba fajankó, körülnéztél te egyáltalán, hol vagy?? A kártyavár lábánál!

Morogva markolom meg a pisztolyomat. Egy átkozott udvar közepén vagyunk. Nem egy ló baszó mezõn, ahol lehetne robbantgatni! A katonák feszültek, a vezetésnek meg elmentek otthonról. Lélegzetvisszafojtva várjuk a végzetünket. Emlékszem, mikor utoljára szájaltam felettessel… Befogták a szám. Egy életre.

Egy hatalmas robbanás, majd végeláthatatlan porfelhõ borul ránk. Köhögve kapok levegõért, hallom az égig szálló szitokszavakat. Ha ezekkel ölni lehetne…

Épületek dõlnek rommá, akár a dominó, majd egy nagy lökést érzek magamon. A mögöttünk leomló épület felduzzasztja a fiúk félelmét, így igyekeznek elõrefelé nyomulni. Észbe sem kapok, a fedezék eltûnik elõlem, és egyenesen a németek villanó puskacsöveikkel flörtölhetek.

Megiramodok a mellettünk lévõ fal mellé, és bevágódok a poros téglák mögé. Ekkor veszem észre, hogy zsibbadni kezd a karom. Értetlenül bámulom, ahogy a kabátom perzselt szakadásán át elönti a testem a vér. Csak pislogok, viszonylag lassan realizálom a tényt, hogy meglõttek. Egy tetves náci tetves golyója fúródott a karomba. Szörnyen fáj, ahogy megláttam a vért, az egész testem vadul cibálni kezdte a görcsös fájdalom.

***

Elõször azt hittem, könnyen megbirkózok a dologgal, ám egyszerre csak arra eszméltem a csatatér közepén, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot. A karom ráng, a bõröm fehérebb, mint egy hulláé. Elvérzek? A kabátom véres… a nadrágom véres… pedig azt hittem, egy karcolás…

- Nyugodjon meg! – hajol a képembe a felcser.

Az agyam lüktet, a sebem lüktet, a gyomrom lüktet, mindenem olyan nehéz, álmos vagyok. Hol lehetek?

- Nem találtunk fájdalomcsillapítót – súgja a fülembe.

Rezignáltan legyintek az ép kezemmel. Miért ilyen véres? Biztos, ahogy markoltam… a sebet.

- Csak… – kezdenék neki, de nem elég az erõm.

Nem tudok beszélni, mintha a testem nem engedelmeskedne. Melegem van, fázok, ébren álmodok… van valami borzasztóan groteszk ebben az egészben.

A felcser bólint, majd halk csörömpölés tágítja a fura csendet, ami a dobhártyámon ül. Mintha elveszne a külvilág. Halovány emlékek sejlenek fel. Futottam… igen, és lõttem. Mintha nem lett volna semmi bajom. De visszafele valahogy olyan... erõtlenné váltam.

- Összeégetem a sebet – ránt vissza a valóságba ismét a felcser hangja.

Felsóhajtok, csinálja már. Aludni akarok, semmi mást. Egy hideg csõnek döntöm a homlokom. Csõ? Hol vannak a romok és a katonák?

- Harapjon rá – tuszkol valamit a számba.

Égetõ fájdalom váltja fel a tompa lüktetés monotonságát. Összeszorított szemekkel préselõdök a hideg felületnek, ám az égõ érzés nem akar szûnni. Mintha ki akarna szakadni a húsom. Kurva németek, vigyétek!

- Legközelebb, ha meglövik, inkább foglalkozzon vele, jó? – hallom megint a férfit.

Mintha egy másik világban lennék, csak haloványan csúszik át minden a tudatomba. Hm, legközelebb…

- Kész is! – vizet zúdít a karomra.

Egy pillanatra fellélegzek, aztán megint jön a fájdalom. Sosem fog elmúlni… soha, soha.

- A fiúk visszakísérik a szobájába – paskolja meg a térdem.

A szobámba? A bérház... az udvar, a téglák. Miloslav. Otthon vagyok?

***

Azt hiszem, az a lövés ráébresztett, hogy férfi létemre mennyire nem vagyok kibékülve a gyengeséggel. Ritkán vagyok beteg, ám ha mégis elkap valami nyavalya, úgy szenvedek, mintha csak meghalni készülnék. Ez valami sorscsapás lehet, pedig azt hinné az ember, aki vidéken nõtt fel, literszám itta a tejet és a szomszéd fájáról lopta a cseresznyét, annak felnõtt korában sem lehet olyan nagy baja.

Az ingem legfelsõ gombjával szórakozok, közben a zakóm bámulom. Hát… talán nem is olyan nagy az a vérfolt, mint tegnap láttam. És a nadrágomon is csak egy tenyérnyi van. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy a bokámig is leért. Tényleg öregszem…

Kisétálok a szobámból, egészen jól vagyok, hogy aludtam egy keveset. Bár ahogy láttam, a képem még mindig furán sápatag, de határozottan erõsnek érzem magam. Nem hiába, ami nem öl meg…

- Százados úr! – mosolyog rám a felcser.

- Tartozom egy köszönettel – lépek hozzá.

- Örüljön inkább, hogy a saját lábán jött ide.

Eszembe jut az a lábatlan fiú, aki annyira ordított. A hideg is kiráz tõle.

Gyors pillantást vet a sebre, majd megállapítja, hogy teljesen rendben van. Jó hír, magam is érzem, hogy rendben lesz, nincs okom panaszra… legalábbis a körülményekhez képest. Pedig az éjszaka attól rettegtem, hogy le fogják vágni a karom. Ráadásul a balt.

A gyors szemle után teszek egy sétát a körlet felé. Hamar megbizonyosodok róla, hogy bizony voltak, akik elestek. Sajnálatos veszteség egy olyan tudatlan ember hibája miatt, akit még csak nem is ismerek. Le kellett volna lõnöm, kitépnem a karját, lerúgni a fejét… bármit.

Pár vadiúj szimpatizánsom dicshimnuszát hallgatva ráébredek, hogy valójában lófaszt nem csináltam. Mi lett a térrel? A bérházzal? Az õrnaggyal? Megtorpanok a lépésben. Viszketni kezdenek az ujjaim, meg akarom kaparintani a jelentéseket. Igen, igen, egy kis munka jót fog tenni.

Sietõsen haladok a szobám felé, ám mielõtt benyitnék, elkap egy furcsa érzés. Mint amikor a születésnapom reggelén indultam le a konyhába. Tudtam, hogy anyám már odalent vár és készült is valamivel.

Megrázom a fejem, nem akarom, hogy elém kússzon az arcának a képe. Benyitok a szobámba, és meglepettségemben majdnem felröhögök. Még jó, hogy nincs születésnapom, mert Miloslav strázsál az asztalom elõtt.

- Mit keres maga itt, Miloslav? – mordulok rá.

Erõs a gyanúm, hogy meg akar lopni, vagy… talán ölni?

Hirtelen olyan vigyorral távolodik el tõlem, mintha ki is szívná belõlem az összes levegõt, a tüdõmet vaspántként nyomorítja össze valami. Elveszi a lábát, még a hallásom is úgy bemajrézik, hogy semmit sem vagyok képes érzékelni. Az undor, a felháborodás erre a megalázó, kegyetlen alkura úgy… elcsapom tõle a fejem, hogy ne lássam az elégedett pofáját, a lábaim remegni kezdenek, mint a kocsonya. Minden ín és izom pattanásig feszül bennem. A fájdalmas felismerésrõl csak Vadik jut eszembe. Ezzel a gondolattal nyúlok oda a nadrágjához, végigvág rajtam az émelygés, muszáj megmakacsolnom magam. Istenem, most segíts meg… mi a faszért kell faszoznom?! Ahogy megérintem és kiveszem, mintha nyilallás csapna a vádlimba és a halántékomba.

Hogy gyûlöllek, fel nem tudod fogni, hogy legszívesebben addig szorítanám, míg darabokra nem robban az ujjaim között, hogy aztán az arcodra kenhessem! Kezd keményedni, szabályosan beledagad a kezembe, mintha egy sikamlós, csupasz férget markolásznék és ki akarnám szedni a földbõl.

Megérzem és látom, hogy a szám felé hajolna. Meg a kurvák faszát!! Mikor az arcomra nyomja, kiver a hideg veríték.

- Mégsincs szüksége a gyógyszerre, Miloslav? - hörgi ide.

- Rohadjon meg, maga buzeráns féreg!

- Melyikünk is a buzi? – terül szét egy ocsmány vigyor a képén, amitõl végigvág rajtam az indulat. Hogy a televert anyád álljon beléd!

- Óvatosan, Miloslav, sok idõ volt, mire megnövesztettem – dörgi a fülembe. Mindjárt felrobbanok az idegtõl, ütemesen dobol a fejemben a vér, mindjárt orromon-számon spriccelni fog kifelé, akkor pedig leharapom a farkát. Sérti a fülem a csend, tudom, hogy Vadiknak milyen irdatlan fájdalmat kell átélnie ébren. Megremeg a szám, ahogy a buzi felé fordulok, felemelem a fejem, hogy tessék baszd meg, tessék! Erre ácsingózol már mióta, mi?! Essünk túl rajta, gyerünk, hamar!! A saját görcsömmel küzdve feszítem szét a számat, mikor a forró, nedves nyelve áttódul a számba egy rakás nyállal, és ahogy magához mar, mindenem egy csomóba feszül. Hányok, hányni fogok, ide rá, teljesen beterítem, bele is tapicskolnám a ruhájába, érzem a szappanszagot.

Mikor teljes erõbõl a vállaimra nyomja a kezeit és lefelé kényszerít, felbukfencezik a gyomrom, de lenyelem és lecsúszok a fal mentén.  Ezt még valaki kurvára meg fogja keserülni, ha megtalálom azt a németet, aki leszedte Vadik lábát, vagy aki kiadta a parancsot, hogy oda kotródjunk ki… vagy ezt a rohadékot lövöm fejbe egy nagyobb tûzcsatánál, hogy német lövésnek tûnjön. Lángol a fejem a megalázottságtól, a haragtól, ha be is kapom, le akarom tépni és míg a csonkot markolássza, feltúrom az irodát. A rákos kurva élet faszára, de nem lehet!!

Az arcom elõtt a dologgal teljesen lefagyok, ráfogok, de nem akarom a számba vezetni, nem egyáltalán nem!! Mégis megteszem, az ízétõl megremeg a hasam, a gyomrom, mindenem, ahogy a fogamhoz ér, ösztönszerûen zárnám és köpnék, kilökni! Hallom ahogy felsóhajt, mint aki erre várt évezredek óta. Feszíti a szám szélét, kénytelen vagyok nagyobbra tátani a számat, körmeimmel és az ujjaimmal csontig tépném a húst a combjáról, hogy halljam a csikorgó hangot, hogy elégtételt vegyek ezért… ez a szag…!

Mintha órák óta csinálnám, mintha órák óta csinálnám – esek kétségbe teljesen, mikor a hajamba tép és leránt magáról. Vicsorogva húzom odébb az arcom, hogy ne a pofámra menjen a redva, ami a farkából kirobban. Az átszellemült képét legszívesebben betörném, szilánkosra, hogy úgy kelljen kioperálni ezek után egyesével a darabkákat a pofájából.

- Elégedett, maga szemét állat? – kis híja, hogy nem ordítok, alig tudom visszafogni a hangom, talán azért nem megy, mert az elõbb a torkomat valami más karcolgatta, ami rohadtul nem homokszemcsés levegõ volt. Fellöttyen a gyomrom tartalma, de nem adom meg neki azt az élvezetet, hogy elhányom magam elõtte. Mosolyog?!?!?! Faszcibáló buzeráns vén gennyláda! Fogja magát és visszaül az íróasztala mögé, teljesen lesújtva figyelem, majd én is felpattanok hamar. Nem fogok itt térdelni egy másodpercnél sem tovább!! Ha azt hiszi, megtört, akkor kurvára hamarabb fel kellett volna kelnie… Ja, nem is, felkelt, lehet ötven évvel hamarabb, minthogy én kimásztam volna anyámból! Öreg szarházi!

- Ha már ilyen készséges volt, mit is kér pontosan?

Ne fintorogj, ne fintorogj, mert bevágom a pofád!!

- Vagy úgy, lássuk csak!

Elkezd marha ráérõsen és kurvára kényelmesen keresgélni, még hümmög is hozzá, mint egy szájbakúrt patikus! Dagad bennem az indulat, úgy érzem mintha mindjárt pillanatokon belül lerobbanna rólam a bõr és csupaszon lángolva ordítanék magamból kikelve.

- Add ide a gyógyszert baszd meg!!! – mit kell ennyit olvasni!? Tán nem lát?! Vegyen fel egy rohadt szemüveget, ne engem ingereljen, mert felkenem a plafonra a kiélt fejét!

- Basszam meg? Az elõbb még nem akarta.

- Ha ennyire fogyatékos vagy, hogy a ragozást sem tudod elsõ hallásra értelmezni!

Jézusom, ilyen öreg, hogy nem csakhogy nem lát, hanem süket is?! Tûszerû érzés csiklandozza az ujjbegyeimet, a tenyereimet, hullámzanak, vibrálnak az izmok a felkaromban és a vállamban is. A torkomon érzem kidagadni az ereket újból, mintha valaki pumpálná. Igen! Kurvára felbassza a pumpát!!

- Akkor maga akar megbaszni engem?

- Iskolája van egyáltalán? – horkantok fel.

- Több mint magának – vágja ide, majd megint leül a székbe. Kiborítom belõle, ha tovább folytatja a játszadozást és addig ütöm a fejét a falba, míg felismerhetetlenségig nem roncsolódik. Szinte éget az inger, hogy bántsam, hogy gyötörjem. Puszta kézzel már nem is lenne elég. Ez a szarházi pedig csak még tetézi, nézegeti a kikúrt üvegeket, mintha minimum héberül lennének rávésve a dolgok. A lábam is lüktetni kezd, kezd leereszkedni a szemem elé a köd.

Idevágja, szarok rá, hogy ide se néz, nem érdekel, rögtön utána kapok és magamhoz menekítem. Ezt már innen csak akkor veheti el, ha a hullamerev ujjaimból kifeszíti egy pajszerral. Merev… elfog a hányinger, jeges, tüskés érzés csipkedi a gyomrom, a tüdõm és a mellkasom lángol, érzem, hogy a fejem is reszket, a hajszálak remegnek a fejem tetején.

- Ó, véletlenül a vérnyomáscsökkentõt adtam oda. Jó az is? – fordul felém, én pedig meglátom a szánakozó arckifejezését.

Valóban, mintha leválna a bõröm és kirobbannék belõle, úgy lendülök meg és ütök akkorát ököllel a pofájába, hogy megtántorodik, nekizuhan a szekrénynek, a kezem alatt gyûrõdik az arcbõre, érintem a fülét és a csontjaiig préselem az egész pofáját. Apád faszát!! Dögölj meg szarrágó, dögölj meg! Úgy lehasítok neki egyet, hogy még maga is meglepõdik, a haja kócos lesz ahogy minden erõmet beleadva, remegve a gyönyörûségtõl egy pillanatra lekenem a sajnálkozó ábrázatot a fejérõl. Ráfogok az üvegre, mielõtt még folytatnám, pokolian jól esne még negyven ilyen, sõt, ahány éves, annyit osztanék le még neki! A vér úgy kering bennem, hogy belehalok a dübörgésébe, úgy akarom tovább folytatni, reszketek és remegek a dühtõl. Hogy a lepra rohasszon szét!

- Takarodjon – szûri ki a bevert pofájából, sajnálattal látom, hogy nem szakítottam fel se a száját, se a szemöldökét, hogy végre valami hadi sérülés is legyen az ocsmány pofáján. Igen, már nem olyan nagy a szád, most kóstolgass, még egy szó, még egy, és kicsinállak. Fáj mi?! Remélem eléggé fáj, bár halnál bele estére! Nem felejtem el, hogy képes lett volna fejbe lõni, de jelenleg ez sem tud érdekelni. Lõjön csak! Lõjön! Mire a pisztolya tokjához nyúlna, kapna még egy öklöst, gyerünk te ótvaros geci, apád törölt volna inkább a lepedõbe!

- Ezért még megdöglik! – fúrom oda neki és kicsörtetek a tetves irodából. A lendület, a harag visz, de nem jutok tovább két saroknál, mikor eltorzul az arcom és a falhoz támaszkodva okádok ki magamból mindent, amit lehetséges. Mintha a farkat akarnám kihányni a számból, az érzés nem hagy, az íz, a szag, minden… hosszasan öklendezek, felfedezem a babot, a kenyérdarabokat, a krumplit, a vizet.

- Baszd meg… - nyökögöm két nagyobb öklendezés között, de újból jön megállíthatatlanul az újabb adag. Remegve még az idegtõl törlöm meg a számat és botladozva indulok meg az ideiglenes kórterem felé, átvágok a sérülteken, valaki a bokám után kap nyöszörögve, de nem felejtek el belérúgni, mielõtt elrántom a lábam a halálszagú ujjai közül. Meg is látom Vadikot, erõszakosan marom ki a szájából a pecket, az arcára nem is merek nagyon nézni, hogy ne lássam a vért, a könnyeket, a taknyot… Nem fog meghatni!! Most nem! Nyitja a száját, de elõveszem a kést és odaszorítom a nyakához, be is csukja. Felpattintom a gyógyszeres üveg tetejét és a markomba szórok párat.

- A háború után ezért pépesre verem a pofád - sziszegem az élményektõl feldúltan a fülébe, szarok rá, hogy a hányásszagú lehelet õt is okádásra készteti. A kést a torkától nem elvéve nyomom a szájába a tablettákat, hogy nyelje le.

- Mit mûvel, Miloslav?!?! – caplat ide az egyik kijelölt szanitéc, azt hiszi, hogy el akarom vágni a torkát. Felegyenesedek, amint ideér, elteszem a kést a helyére. Mindig máshová teszem, hogyha esetleg komolyabb verésre kerül a sor, akkor ne tudják, hol tartom. Olyan szinten robbanásközeli hangulatban vagyok, hogy neki is nekimennék. Mindenkinek.

- Azt hittem, megdöglött. Tartozik nekem.

Kurvasokkal.

- Ezért kell kést nyomni a torkához? – lök odébb, nem felejtek el a vállammal visszaütni felé. – Ennyire takarítani akar, fogja meg azt a hullát és húzza ki! – mutat egy véres szarral letakart gnóm felé.

- Nem gondolja tán, hogy nekem itt parancsokat osztogat, szanitéc – emelem ki a szaros kis titulusát. Nem vagy felcser sem, a katonaorvost meg se közelíted, a csatatéren rohangálsz fel-alá mint a mérgezett egér, válogatsz azok között, kiket akarsz ellátni! Senki vagy, senki!

- Nem kellene sértegetnie, mert véletlen ott találom hagyni – vág vissza, hullámzani kezd a gyomrom a fejére nézve. Úgy?

- Nem fog, mert ahogy elhalad mellettem, ellövöm. Vagy esetleg még szaladás elõtt, álmában éri – hagyom meg szép reményekben, mire fogcsikorgatva Vadikhoz fordul, hogy ellenõrizze a csonkot. Nem bírom ki, hogy pár másodpercig nézzem mit csinál, de aztán rájövök, hogy az egész ennek a balfasznak a hibája, legyen nyígja, fájjon neki. Ajánlom, hogy ilyen kaliberû dolgot õ is megtegyen értem a közeljövõben, mert különben tényleg belefujtom a saját vérébe. Ekkor érzem meg megint a számban a dolgot, kicsörtetek, hogy oldalt kiadósat rókázhassak megint. Öklendezek, de már epe sem ömlik fel belõlem, csak nyálat tudok felhörögni. Reszketõ kézzel törlöm meg a szám, minden porcikámban remegek a dühtõl és az iszonytól. Érzem a számban a farkát, hiába szorítom össze a fogaimat, hiába harapom el képzeletben ezerszer!!

- Hoppá, Miloslavból kijött a plusz konzerv! – röhög fel valaki, úgy könnyeznek már a szemeim az erõlködéstõl, hogy nem is látom ki az, csak azt tudom, hogy messzebbrõl ugat. A falba marok, vicsorítva fordulok a hang forrása felé. – Szorítsd össze a fogaidat, mint a skótok, hogy a sûreje bent maradjon!

Nem hánytatsz meg megint. Inkább szétverem a retkes pofád.

***

A hadnagy megint csipog. Miért nem tudna a parancsnok beszélni? Ja, õ kint van a téglagyárban.

- Tehát a Plescsejev-híd innensõ lábánál kell aláásnunk. Ha sikerül, a rohadt németek a Volgába fulladnak.

Mi a fasz? Mi a kénköves faszt keresünk a Volgánál? Nem elég nekünk a Moszkva?? Még menjünk le, kiruccanni a Volgához? Mi a fenének, nekünk arra semmi dolgunk, másik század van oda kirendelve, minek nekünk kell oda kicaplatni?

- Miért van kettéosztva a térkép?

Igen, ez engem is érdekelne, nagyon nem tetszik.

- Mert a csapat másik fele taposóaknát fog ásni a délnyugati városrészen – hallom meg a buzi hangját, lángolni kezd a tarkóm. Elég a hangját hallanom, hogy harci lázba kerüljek és készen álljak puszta kézzel darabokra vagdosni azt a rohadt hidat. Taposóaknát ásni, remélem odavisznek téged, az nyugisabb, az való neked! Leülsz ott is egy székre, nézed a biztos fedezékedbõl, ahogy a többi szerencsétlen imádkozva kapargatja a földet.

- Akarnak fényes szart a mellükre? – jaj de lelkesítõ, így kell beszélni azokkal a szerencsétlenekkel, akik most kezdik felfogni a dolgok nehezét. Összeszûkítem a szemeimet.

- Legalább lesz mit mesélni az unokáknak! – kontrázik rá a hadnagy. Ez aztán a remekbeszabott lelkesítõ beszéd! Faszom akar gyereket, hogy sivalkodjanak, meg ahhoz nõ is kell, hozzám pedig egy se érjen, mert foggal tépem ki a kulcscsontját a testébõl. Kiráz a hideg a gondolattól.

Idenéz, mit nézel, szartúró?!

- Mivel még nem igazán ismerem magukat, szerzek magamnak annyi könnyebbséget, hogy szabadon szervezõdjenek – ó, most meg nyalni próbál! A hadnagy nem alélt el a gondolattól, nem hugyozta még össze-vissza magát a tudattól, hogy esetleg neki nem szimpi emberekkel kerül ki a hídhoz vagy az ásatáshoz. Hogy tudom sajnálni!

- De… de uram!

- Magának nem osztottak lapot, hadnagy – savazza le egyszerûen a csicskását. Oda a romantikus pillanat, hogy együtt mehettek aknát szedni! Remélem ugrálni is fogtok rajta, mint a képes újságokban, a poén oldalon.  - Rendezõdjenek a legjobb tudásuk szerint. Az egyik csapatot a hadnagy, a másikat én fogom vezetni.

Kimegy a terembõl, én pedig maradok még tovább a teremben. Szóval szervezõdjünk szabadon, he? Rögtön mindenki elkezd beszélgetni és odalépni a haverokhoz, én viszont egyedül maradok hátul, a szélen. Nem lenne okés, ha a többiekkel állnék össze, de általában a mázli mindig velem van, így mégis a jóisten akaratából velem kellene csoportot alakítani. Látom, ahogy oldalt beszélgetnek, Olja és Vrosov gesztikulálva magyaráz a másiknak, Nazarij a téglagyárban maradt a parancsnokkal, Vadik meg…

Kúrja szájba a saját anyját. Látni sem akarom a háború végéig, még a nevét sem akarom hallani.

- Nocsak, Miloslav egyedül maradt.

Remek, jön egy önkéntes tulok. Megfordulva látom, hogy a méretes hegyomlás vigyorogva lép közelebb. A sisakja akkora, hogy egy tucat konzervet is beleönthetnék, meg se látszódna a pereménél. Ez medvetalpat kapott kajának kiskorában, vagy mi a rák?

- Mivel mindig kiváltságaid vannak mindenhol, ugye nem bánod, hogy ideállok melléd? – duruzsolja negédesen, mire megengedek magamnak egy lekicsinylõ vigyort, rávillantom a fogaimat.

- Csak nem gondolod, hogy még te hajtasz hasznot belõlem? – húzom fel az orromat és fordulok el tõle.

- Mást is hajszolhatok veled, ha akarod – ropogtatja meg válaszul az ökleit, majd elbõdül valahová elõre. – Hé, Alyosha, Gavriil!

Idejön még hozzánk pár ember, a szemem sarkából nézem õket, mennyire vészesek. Nem verekedni jönnek, hanem besorolnak hozzám, hamarosan Vrosov és Olja is beállnak a vándorlásba, így nem feltûnõ, hogy idecsapódtak. Ki is alakul hamarosan a két csoport, a hadnagy feljegyzi a felállást, ha esetleg valaki eltûnne az égi vadászmezõkre, tudja, ki hol merre és mikor.

***

A helyem felé caplatok, egyelõre a raktárban húztam meg magam, oda tettem el a cuccom jórészét, hogyha visszajövök, tudjam, hogy nem lopnak szanaszét. A legutóbbi balhé óta fokozottan figyelnem kell a holmijaimra, bár inkább elõszeretettel verik el rajtam a kabátot, mint külön. Befordulok a sarkon, mikor váratlanul nekem jön valaki, mivel lendülettel kotortam, elég erõsen bevágtam a fejem.

- Mi a fasz? – mordulok fel, de mikor meglátom, hogy kinek az állát kaptam a koponyámra, egybõl elfog az utálat.

- Nocsak Miloslav.

Még egy Miloslav és itt döglesz meg.

- Ennyire nem bír meglenni nélkülem? – mi a fasz, tán követ?

- Nem tanácsos egyedül sétálgatnia – mondja sokat sejtetõen. Na mi van, fenyegetsz?

- Magának sem – vágok vissza. Igen, a helyében kurvára nem sétafikálnék egyedül, kíséret és talpnyalók mellõzésével kihalt, üres folyosókon. Fõleg ha ilyen szûkek, és bármelyik saroknál a fejébe szaladhat mondjuk egy balta.

- Mi van? Mit vigyorog? – horkantok, mikor látom, hogy mosolyogni kezd. Mi a kibaszott mulatságos, he? Vén buzi! – Talált valakit, aki a gatyájába másszon?

- Féltékeny? – hajol ide a pofámba, a köpés érik részemrõl.

- Csak a sírásójára – mordulok vissza.

- Hasonló szépeket – fog rá az államra és úgy lök neki a falnak. Ellép tõlem és fogja magát, otthagy a folyosón. Önkéntelenül is a fegyveremre fogok a hátamon. Elõre akarom húzni. Lelövöm, és ráomlasztom a folyosót egy gránáttal. Baleset lesz.

***

- Anyád mekkorák! – lesz tányér méretû a szeme az egyik katonának, a bombákat látván. Nagyobbakat dobunk le a repülõgépekrõl, szerencsétlen marha. Te meg ezen hisztizel? Inkább cipelni lesz szar, egy botlás és pá. Ha valaki más kétballába miatt szakadok cafatokra, én esküszöm…

Majdnem felszisszenek, mikor meglátom Dyachenkót a sor elejére állni. Na nem mondja senki sem komolyan, hogy ezt idetették hozzánk? A hozzánk csapódott elsõ bivaly hátul megkönnyebbülten hümment egyet, de nem osztom a gondolatait. Ki tudja, hátha megdöglik és fejbelövi valaki.

Rohadt sok idõ, míg elérünk a tetves híd lábához, szerencsére nekem nem kellett ezeket a bombákat cipelnem, arra mások kellenek, erõsebbek mint én. Lehet megfognám és gyönyörûen levágódnék a pokol aljáig. A part undorító, túloldalt nagy a kuss, a hideg levegõ és a folyó felett surrogó szél csípi az arcomat. Fentebb húzom a sálam az orromig, kiropogtatom az ujjaimat.

- Álljunk meg! – parancsolja, mire mindenki egybõl féket tesz a lábára. Odébb húzódok a bagázstól. Még a végén a németek elõkerülnek, közénk lõnek, bele a sûrejébe. Nem akarok a szóródás közelében lenni. Látom a sáncot is, amit még a mieink emeltek, de minden túl kopár, a város többi részébõl viszont visszhangzik a szapora fegyverropogás és a bombák hangja. Egybõl a mi bébibombáinkra terelõdik a pillantásom. Bassza meg.

- Jól van, emberek, minden kézre szükség van!

Vajh te is csinálsz valamit a pofázáson kívül? Szar ügy, hogy megcáfolja és ásót ragad, megyek én is, beállok a túloldali talapzathoz, nekikezdünk a túrásnak. A víz miatt megfagyott ez rohadt föld, hát már ez is akadályoztat?! Komolyan mondom, olyan, mintha a saját szülõföldünk szopatna minket éjjel-nappal, hogy gürcöljünk. Összesen csak két csákányunk van, nem számított senki sem arra, hogy ilyen ellenállásba ütközünk talajügyileg. Hogy valaki fingana egy szaftosat és odatartanék egy öngyújtót, de nem, lehelhessük együtt ezt az egészet, melegségben, családias szeretetben! Oldalra köpök, senki sem mert rágyújtani, pedig most igazán jól esne egy szál. Nincs dohányzás a bomba közelében! Aha…

- Húzzanak bele! – hallom az emelt hangvételû felszólítást. Felemeljük a fejünket, aztán kurvagyorsan kapjuk is le és nekiállunk csapkodni tovább ezt a szart. A mellettem levõnek eltörik a nyél, így lehajolva hasít le tovább picsámnyi darabokat a fagyott földbõl. Mint a fagyi, komolyan! Cuppog a sár a talpam alatt, gyúródik és csicseg, de nem tud érdekelni, másztam már nagyobb szarban is, hidegen hagy, csak ne csúszna ennyire, bassza meg!!

Lõni kezdenek ránk, haleluja! Édes Istenem, miért kell ezt csinálnod, mondd miért?! Ezekkel a gondolatokkal legszívesebben a földhöz vágnám ezt a kibaszott ásót, ami lassan kezd hasonlatossá válni egy elgörbült kanálhoz. Dyachenko él a lehetõséggel és hagyja rögtön a kétkezi munkát megrohadni.

Persze, takarodj be oda a fedezékbe, míg mi szépen a kurvanagy golyózáporban fejtjük a csorbult ásókkal ezt a kibaszott jeget! Kikúrt sóbányába vagy való, faszcibáló Dyachenko! A kurva életbe már, eltörött ez a fos! Dühösen belevágom a cuppogó sárba, hátha majd valaki felbukik benne, még meg is köszönheti, hogy kikerül egy lövést. A mellettem álló, ropi testalkatú korombelihez fordulok.

- Add ide azt a szart! - ordítom túl a lövöldözéseket és kikapom a kezébõl az egyetlen csákányt, amit kaptunk. A másikat ellõtték egy seggfejjel a folyóba. Minden ütésnél lazul a föld, minden erõmet beleadom, elég csak odaképzelnem Zsiráf pofáját, hogy kitágítsam a lyukat, amit ez a szerencsétlen kezdett el. Ki a fogát, ki a szemét, ki az állkapcsát, bezúzni az orrát, amit olyan magasan tart! Bele abba a tudálékos homlokába, a gennyet fröcsögõ szájába! A hajamba tép egy golyó, behúzom a nyakam és csattogtatom tovább a csákányt.

Igen, ott a sánc mögött nyilván kurva jó, legalább van valami minimális takarás, de ITT!? Zihálva vájom tovább a földet, három másik katona is becsatlakozik két ásóval, merik és csapkodják kifelé a szaros morzsalékot, jobbára már az orromból is sár folyik. Jön a tank istenem, bassza meg, jön a tank!! Egyre közelebbrõl hallom, a szívem is leáll két pillanatra, hevesebben csapkodom a csákánnyal a verhetõt, nem akarok üteggel szemezni! Miért nekünk kell ezt csinálni?!

- Az elsõ lyuk kész! - üvölt fel valaki oldalt, és látom, hogy odacsörtet Tányérsapkához, hogy jelentse. Felemelem a fejem, elnézek a túloldalra, épp akkor bukkan elõ teljes valójában a Tigris a ködbõl. Kis híja, hogy nem ejtem el a csákányt.

- Tegyék bele, a másikra már nincs idõ, szaporán! - érkezik az utasítás. Tízen lódulnak meg, hogy fogják azt a rohadt nagy bombát, és beleejtsék a lyukba, mikor meglátok egy bazukás nácit a túloldalon. A vér kiszalad a pofámból.

- Add a puskát, kérem a puskát! - ugrok le a talapzatról az egyik bakához, de undorodva felhúzza az orrát és nem hajlandó ideadni. Gépfegyverrel a büdös kurva életben nem lövök el odáig, csak körbeszórom, mintha rizs lenne! - Akkor lõdd le! Lõdd már le! - mutogatok, látom, hogy készítik elõ, istenem, most segíts meg, adj neki látást, miért nem látja?!

- Nekem te ne parancsolgass, Miloslav! - hörgi vissza. Kigáncsolom, ahogy hátatfordít és a fedezékbe vonulna, pofával elõre kortyolja fel a bokáig cuppogó sarat. Nincs idõ lõni, futni kell, bassza meg! Egyenesen a sáncra céloznak! IDE!!!

- Páncélököl! - ordítok tiszta erõbõl, csapom félre a csákányt és kezdek el sprintelni a többiek felé. Akik a bombát teszik le, megmerevednek a mozdulatban, majd szaporábban ejtik bele kötelestõl, tapasztják a kábeleket és a drótokat. Kiszúrom Vrosovot a sáncnál, még a füleimmel is a német felé integetek. - Lõdd el! Lõdd el!

Azonnal odafogja, így tesz még két másik ipse is az oldalán, három nagy durranás, csak imádkozni tudok, hogy elkenték a picsába, mielõtt elsüthette volna...

- Kész a másik lyuk is? - fordul ide az egyik új Dyachenko csicskás, egy azok közül, akik megmentették abban a kikúrt sikátorban. Kitörlöm a szemembõl a mocskot, inkább a hajamba kenem, csak lássak, legalább nem lóg a képembe.

- Kész - zihálom, le is teszem a csákányt magam mellé és a fegyveremet fogom elõre. Puskára fogom cserélni, puskára fogom, esküszöm, valahogy megoldom, istenem, puskára!

- Akkor tegyék bele a másikat is - hallom azt az undormány hangot. Összeszorítom az állkapcsom, iszonyú erõvel markolok rá a fémre a kezeim között. Annyira a nyelvem hegyén van, hogy tegye be maga, de mikor eszembe jutnak a történések, heveny hányinger kap el. Inkább kivágódok a sánc mögül, átlendítem rajta a lábaimat és futok vissza. Akarod, hogy ellõjenek, mi? Ezt akarod?! Hogy a rohadás baszna teherbe!

Együtt markoljuk meg ezt a pokolgépet, alig lehet haladni a szarban, lõnek is ránk, ragad a bakancsom is... Mikor épp elérnénk odáig, ellövik az egyiket, megbillen az erõfelállás, szinte nyüszítve tartok alá a lábammal, a mellettem levõ is ezt teszi, túloldalon a másik épp most kapott pánikrohamot, hogy leejtjük és bumm. A lánctalpak csikorgása és az egyre erõsödõ német ordítozás, a surrogó golyók hangja és a sípolás olyan erõsen masszírozza a gerincemet, hogy reszketni kezd a szám.

- Emeld meg!! - hörgi, látom, hogy a meleg helyzettõl õ is úgy izzad, mint valami undorító csupasz állat. Ha lenne rajtam sapka, már belepállottam volna én is, hullámokban tölt el a verejték.

- Azt csinálom!! - vakkantom vissza.

- Tegyük le és menjünk! - ordítja túloldalt a megmaradt katona. - Vagy gurítsuk oda!

- El ne merd engedni!! - mordul rá a mellettem álló férfi, a színtiszta erõlködés lerí az arcáról, én pedig egyre lentebb süllyedek a sárban. Édes Jézus, most nyel be az anyaföld! Ha ez beszarik, és elengedi, mindennek vége, egy nagyobb erejû pöcc és pápá.

- Itt a tank! - kerekednek el a szemei, már kurvára nem is ránk figyel, hanem valahová hátra. A színtiszta pánik és kétségbeesés, halálfélelem ott a pofáján. Ne... Ne! Ne öcsém, ne most, ne, baszd meg, ne most!! Kezdem én is érezni a belõle áradó mérhetetlen majrézást, a cidri engem is megcsap. Nem akarok bedarázni! Nyögve csúsztatom alá még jobban a lábam. - Feljön a hídra!!

Nenenenenenene!!!

Hirtelen lassul le az idõ, mintha éreznénk, hogy elengedi, két oldalt meglendülünk, hogy legalább egálban tartsuk, ez pedig kilõ a picsába, el innen a hídtól. Az egész testem egy adtaverõ görcs, fáj az összes fogam kivétel nélkül, olyan erõvel szorítom össze a pofám.

- Gyere vissza te mocskos rohadék! - üvölt utána a velem maradt baka, de mire a hangja elérne ehhez anyaszomorítóhoz, szétvibrál a feje és elterül oldalra. Odakapjuk a fejünket, látom, ahogy ProszTata kezében utolsót füstöl a pisztoly, ahogy visszahúzódik a sánc mögé. Azt a rohadt... kurva!

- Vigyük, vigyük már! - sürget a bomba túloldaláról a pali, meglendülünk, míg fedeznek minket, legalább a súlytól gyorsabban haladunk, a lyukhoz érve a talapzat mögé bújunk. Vonja elõ a kötelet, alákötjük, elkezdjük beleengedni, érzem, ahogy a durva szálak tépik a kesztyûmet a tenyeremnél, meg kell vetnem a lábam, hogy ne csússzak bele a sikamlós talaj miatt én is. Érzem az égett szagot, nem törõdök vele, beleengedjük az aljába, megfeszül minden izmom a karjaimban, ahogy letesszük.

Haladéktalanul dobom el a kötelet, teszem szabaddá a kezeimet, mászok ki a dzsuvából és eredek neki egy szép, hosszú, íves sprintnek. Derékban lefelé hajolva kotrok, ide-oda cikkcakkban, és nem a golyók miatt, hanem az itt-ott gyanúsan mély tocsogók miatt.

- Na?? - veri a bordáim közé a könyökét Vrosov.

- Letettük - lihegek, rögtön továbbadják az infót, épp hogy tudok két levegõnyit lepréselni a zaklatott tüdõmbe, mikor Dyachenko elrendeli az azonnali kiürítést. Mindenki meglódul egy bizonyos, mutatott irányba, nagyot nyelve lököm el magam én is a helyemtõl és csatlakozok be a hanyatt-homlok menekülõ katonák után.

- Erre fordul a tank! Erre fordul a löveg!!

Ha még képes vagyok rá, még jobban sprintelni kezdek, hamar beleelõzök egy csomó embert, éget a levegõ amit beszívok, nyilall az oldalam, de a kisfaszomat érdekli ez most!! Édes Istenem, miért, miért?!

- Szóródjanak szét! Most! - bömböli Tányérsapka, azonnal szétoszol mindenki, a házak felé lendülök, nyomomban a srácokkal, rögtön besorolnak mögém. Irgalmatlan dörrenés a közvetlen közelünkben, földdarabok és sár terít be minket, szinte nyomja a hátam, ahogy a ruhámra fröccsen. Isten neki fakereszt, még jobban teperni kezdek, élesebb kanyart veszek be, ez kis híján ide a lábamhoz lõtt!!

Hátrapillantok, látom, hogy Zsiráf is velünk jön, plusz a pár új talpnyalója is erre veszi be magát. Hogy veszejtene el a Sátán és húzna a faszára!!

EZ A KIBASZOTT SZÉTSZÓRÓDÁS?!

- Robbantsák fel a hidat! - dörren a parancs elõre, igenám, de nem történik semmi! MIÉRT NEM TÖRTÉNIK SEMMI?! Kinél van az a rohadt gombos fos?! Nyomja már meg!!! NYOMJA! Én nem megyek vissza kézzel élesíteni, nem dobok oda gránátot, nem fogok semmit sem csinálni!

Iszonyú robbanás, beleremeg a föld. Sípolni kezd a fülem, por és füst tódul be az utcákba, nem tudom eldönteni, hogy ez most a híd, vagy a tank lõtt megint... Úgy remeg a föld, hogy kénytelen vagyok megállni a futásban és megbillenve belemarkolni az egyik ház kitört ablakába, hogy tartsam az egyensúlyomat. Lekuporodok egy rohadt nagy betonkocka mögé, tökéletesen fed, míg összeszedem magam, végigsimítok az ábrázatomon, mindenem reszket, mint a szar. Zihálva várom, míg leülepszik a por és a füst, az alkaromat lehúzom a fejem elõl, hogy lássak valamit. A sípolás és berregés nem szûnik a fülemben, de mellette valami borzadályos nyikorgás is felcsikorog, mint mikor a víztorony összedõlt otthon... Ez a híd! A híd!

Ah, hál' Istennek! Köszönöm!

Hunyorogva vonom elõre a fegyverem, pont ekkor találkozik össze a tekintetem Dyachenkóval, aki szemben, az egyik házból néz ki, mellette a többiek odabent bukkannak fel sorra. Jaj, a drága Dyapapa mellett semmi bántódásuk nem eshet? Milyen édes!

Seggnyaló kulák. Most kellene fejbelõni. Még most.

Hamar összeverõdik a banda megint, összegyûlünk az utcafront egyik védettebb részén, mire odacammogok Oljával és egy másik tök idegen fószerral, halljuk, ahogy rögtönzött eligazítást tart. Lemorzsolom és kaparom a bakancsom oldaláról a sarat, megtámaszkodok oldalt egy falnál. Iszonyú nehéz lett tõle, elõkapok egy kést, nyiszálni kezdem róla a szutykot. Van benne tapasztalatom bõven.

- Valakinek fel kell másznia oda, hogy lássuk, mi lett az eredmény - üti meg a fülem a mondat. - Addig úgysem mehetünk vissza a bázisra, amíg nem biztos, hogy a híd használhatatlan és nagy létszámú német nem jutott át.

Láthatatlan vagyok. Láthatatlan. Láthatatlan.

- Ki a legfürgébb maguk közül?

HÁH! Elbasztad, nem én! Nem felejtek el vigyorogni, miközben kaparom tovább a sarat. Csíra. Ellõtted azt a gyökeret, megérdemelte, de nem kérek falmászás közben egy golyót a hátam közepébe.

- Ilija, de õt... nos... khm - hallom a hangot. Óh, valaki nem mer kellemetlent közölni a hadúrral, hát menten elszégyellem magam helyette. Egyenest a pofájába köpném, ez meg itt tétovázik. Közölném vele, hogy uram, elszarta, egy golyót kap a tárba és mehet az irodájába visszavonulni, jobb elkerülni a papírmunkát!

- Mi van vele? Álljon ide! - parancsolja.

- Lelõtte, uram.

- Vagy úgy.

Beprüszkölök, úristen, de kretén! Kárörvendve pörgetem meg az ujjaim között a kést, levagdalok egy iszonyú nagy, még ragacsos lapot a talpamról, egyben leválik az egész. Guszta.

- Viszont Miloslavnak van ebben bõven tapasztalata - látok meg egy kezet, ami egyenesen felém mutat. Vetek egy metszõ pillantást erre a spiclire. Erõsebben markolom meg a kést. A mongolok csupasz faszára mutogass így. Nyaljál ProszTatának, jó mélyen, egészen fel a gigájáig!

- Akkor hajrá, fel a tetõre, Miloslav - ejti ki a nevem úgy, hogy a kés a kezemben pengével felé fordul, majd utolsó pillanatban vágom inkább a tokjába, mielõtt belé találnám ütni, innen hat méterrõl. Aztán a sarkammal kalapálnám mélyebbre a mellkasában, be a szívéig. Mit a szívéig, nincs neki, bele a tüdejébe, hogy hörögjön!

Elindulok a legközelebbi ház felé, viszonylag még ép, nem felejtek el meghúzni egy bizonyos vonalat közte és köztem. Még a végén felgyullad a belõlem áradó mértéktelen utálattól. Bár... szívesen nézném, ahogy rohangál és vergõdik, pokolravaló úgyis. Annyira a nyaka köré tekernék több méter szögesdrótot, még mindig, felhasítani a torkát, hogy befogja végre a nagy pofáját.

- Itt a távcsõ - nyújtja ide lekezelõen.

- Tartsa meg magának - rántom el a vállam. Hozzám ne érjen semmilyével! - Magával ellentétben én látok rendesen - sziszegem még, hogy csak õ hallja. Mert arra is képtelen volt, hogy idejében észrevegyen egy kiszart tankot, EGY TANKOT! Kit érdekel, hogy köd volt, mint vezetõ, mindent tudjon, fõleg ha ennyire tudálékos.

Nem figyelem mit reagál, ívesen teszek rá, bemegyek a házba, felcaplatok a lépcsõn, az utcafront felõl van sajnos csak ablak, így kénytelen vagyok kiseggelni, megkapaszkodom felül a fájában, hogy felhúzzam magam. Dühösen marok ki egy adag törmeléket a téglák között a körmeimmel, hogy kapaszkodóra találjak, lapulva csúszok fel. Kiszúrok egy ép kéményt, besorolok mögé, várok pár percig, majd miután nem csattan ide egy golyó sem, kilesek.

A híd elsõ talpa tropa és lángokban áll a mindenség, nekidõlt a másodiknak, így átugrani se lehet. Rengeteg német nyüzsög a túloldalon, nyilván nem tudják, mi a faszt csináljanak, egy tányérsapkás gesztikulál mint a picsa, majd pofánlõ egy mellette állót, csak úgy, spontán. Lehet õ Dyachenker, ismeretlen, náci ikertestvér. A tankot kifelé húzkodják, ahogy elnézem, szépen megbuggyanhatott, a büdös kurva életben nem szedik ki onnan. Ahogy elnézem, a futásunk felizgathatta a fantáziájukat, ugyanis a mi sáncunk ép részében kuporog még pár nyüves köcsög, rögtön bizseregni kezd a tenyerem. Ideszaladtatok hozzánk és megrekedtetek, óh!

Miközben lehajolok jelenteni, megnyalom a szám. Szar ízû, de teszek rá, ha lenne nálam puska, kacsázhatnék azokkal a seggfejekkel, ah, mennyire akarnám! Egy pillanatra még képes is vagyok megfeledkezni Rohadványról, csak az élményért cserébe.

- A híd kész, a tank elsüllyedt - inkább a földnek címzem, mint neki. Úgyis földízû a szám, kiköpök oldalra. Ne képzõdjön már sár a számban. - Hatan átjutottak - villantom a szemem Vrosovra a lent összeverõdött gyülekezetben.

- Lõjék le õket és indulunk - adja ki a parancsot, és azon nyomban elfordul tõlünk, fogja magát és elkezd lépdelni a parancsnokság felé. Mint aki jól végezte dolgát. Ja, majd érjünk utol?! Én kérek bocsánatot, mit is képzeltem!

Öntelt fasz. Úgy nekimennék hátulról a puskatussal. Nem volt elég az az egy öklös, újabbat akarok, megérné egy akasztás is, hogy nekimehessek tiszta erõbõl. Úgy hogy essen le a fejérõl a sapka, lássam, ahogy leesik!

- A mutatóujjammal talán? - csikorgatom a fogaimat. Úgysem jön fel ide senki, szóval nekem kell lelõdözni õket. Automatával pedig nem tudok ellõni odáig, szájbakúrt mesterlövész sem vagyok, hogy innen pisztollyal pufogtassak. A kést meg odáig imádkozva tudnám eldobni.

- Azt dugja inkább a szájába - jegyzi meg, amitõl egybõl megrohan a gyûlölet. - Adjanak neki egy rendes puskát, haladjunk!

- Hé, Miloslav - füttyent valaki és felhajít egy puskát, felocsúdni sincs idõm, rögtön utána kapok. Ahogy megfogom és biztosan tartom a kezemben, Dyachenko tarkóját fixírozom így féloldalasan. Szinte vonz. Mintha ki lenne rakva, hogy oda lõjek.

***

- Otthon, édes otthon, mi? - lök oldalba Vrosov, mikor végre bekúszok a téglagyár oldalába ütött kis lyukon, amin lassan hetek óta ki-be járkál az egész bagázs. Már nem lélegzem be az összes port befelé menet, felegyenesedve veszek egy mélyebb levegõt. Az iszonyú hideg sem tud meghatni, minden tagomban szikrák robbannak. Dyachenko-mentes egy hét! Egy teljes hét! Szétnézek miközben Vrosov pofája után nyúlok, hogy nyomjak rá egy elvtársi csókot. - Na, hát mi van? Megérezted a meglepit?

- Miféle meglepit? - vetem át a fejemen a táska szíját, és magam mellé eresztem a földre. Látom, ahogy a parancsnok ide-oda mászkál, meglát engem, csak biccent, hogy jól van, idetoltam a pofám, megkaptam a futártól a papírt. Ó, meg hát! A kis csicska nyújtotta a tenyerét, nem felejtettem megszorítani és elköszönni tõle. Apám csinálta ezt mindig egy idõben, nyújtottam a tenyerem valamiért, õ meg jóízûen belecsapott, megrázta párszor és kiküldött a szobából. Honnan az irgalmatos isten... óh, majdnem csúnyát gondoltam. Szóval az izéjébõl lenne nekem egy petákom is?! Üres töltényhüvelyt kellett volna a tenyerébe nyomnom, az is fém.

- Hát mielõtt nyüves lennél, meg tetves, meg rühes, meg férges, meg...

- Te meg fogatlan leszel - szúrom közbe a felsorolásába, kedélyesen elvigyorodik.

- Akik a folyó melletti pancsoldában részt vettek, azok abban az iszonyú megtiszteltetésben részesültek, hogy melegített esõvizes-havas lavórt kaphatnak - simít végig magán, ekkor látom meg, hogy tiszta a haja, a pofája se borostás. Végigsimítok az én arcomon is, nem hallok sercegést, de érzem, hogy idõszerû lenne már egy borotválkozás errefelé is. - Meg is metszhetem a fejed. A parancsnok úgy döntött, hogy a téglagyárba visszahozott fürdõskurvái kiérdemelnek egy kis pancsit.

- Ámen - fejelek rá. Viszket már a fejem rendesen, a parancsnokságon is mást se hallottam, csak a saját hajam szüntelen sercegését, ahogy vakarom. Bolháim nyilván vannak, de hová tegyem õket? Õk is fáznak. - Nagyon kuss van, nem tetszik - forgatom a fejem körbe. Sehol egy lövés, egy robbanás, nem remeg az épület, nincs fegyverropogás. Mi a fasz?

- Áh, valami pihinap van ma, valami náci ünnep, tököm tudja - von vállat és a fejével mutatja közben, hogy kövessem. Megindulok utána egy sóhajjal, közben csak nem fogja be. Végre van idõnk átbeszélni az elmúlt pár nap eseményeit, bár így is figyelni kell arra, ki merre lézeng. A többség alszik vagy melegedik, a parancsnok meg még pár katona folyamatosan cirkálnak. - Hallottam, hogy Vadiknak szereztél fájdalomcsillapítót. Mármint õ mondta, mikor ránéztem.

- Aha - préselem ki magamból. Mintha villámsújtana arra a szóra, hogy fájdalomcsillapító. Ó, baszd meg, megint. Ökölbeszorítom a kezeimet, a gyomrom forogni kezd. Nem hányok ide, nem... többet nem!

- Nem tudom, hogy csinálod, mikor ilyen görény nyomorék vagy - kerül ki pár hangosabban hortyogó ruhakupacot. Két korombeli összekapaszkodva alszik. Õk a Merkulov ikrek, nagyon sokáig sírtak, inkább idebent fõznek meg próbálnak tisztán tartani eszközöket, tesznek a tûzre, megtöltik a fegyvered és ki is takarítják, csak kimenni és lõni ne kelljen. A parancsnok a büdös életben nem vallaná be, de kedveli õket, így ezt elintézte nekik. Ha belegondolok, tényleg szar lenne, ha látnám õket valahol az út szélén, pofával lefelé a ganéban.

- ... jó lenne. Figyelsz te rám, baromarcú? - lengeti meg a kezét elõttem. Pislogok, megint rácsodálkozok a fekete hajára és a barna szemeire. Odanéz, ahová én is az elõbb. - Ne stíröld õket, foglaltak, a parancsnok kis babái.

A Dyachenkós kaland miatt, vagy sem, egybõl másképp értelmezem ezt az egészet, mint eddig.

- Dugja õket? - bukkan fel belõlem a kérdés, mire undorodó fejet vág.

- Fúj baszd meg, nem, dehogy, mégis mibõl gondoltad ezt??

- Hát nagyon pesztrálja õket - vonok vállat, de inkább kikerülve megyek tovább, meg is találom a lavórt az iszonyúan összevert hordó mellett, a fém lavórban melegedni. Gõzölög, apám, micsoda luxus!

- Vadikról beszéltem, ha figyelnél. Van egy tervem, hogy szerzünk neki egyenruhát.

- A... mit?? - fakadok ki rémülten. Ne, ne mondd, hogy... istenem, én balfasz, hát persze, leszakadt a lába, nincs rendes ruhája, mert azt is elvitte a robbanás. - Akinek nincs egyenruhája...

- Bizony. Kétlem, hogy efelett elsiklana a százados, csak azért, mert sebesült. Utánakérdeztem, ebben nagyon odavan.

Az biztos, hogy kurvára tisztaságmániás, fényesre suvickolja mindenét, fogadjunk neki még szappanja is van. A mellén a kitüntetéseit is fényezi, meg a sapkáján is a díszeket. A szájbakúrt sapkáján.

- Honnan a kénköves viharból szerezzek neki? Hullásat nem adhatunk rá, mert még elfertõzõdik vagy faszom tudja...

Elkap a pánik. Nem, nem, nem. Szerzek. Valahogy szerzek.

- Jól van, ráérsz még vele, úgyis itt leszel egy ideig - szorítja meg a vállam, én pedig viszont már nagyban gondolkodom. Mosdás közben is ezen agyalok, a fejem az államig vágom lefelé a lavórba.

Leveszem az enyém, odaadom neki, de akkor nekem nem lesz. Hullásat nem kaphat. Nem bukhatok le, hogy kérvényezek egyet, a faszarcúnál sem fogok többet könyörögni. Maradt a parancsnok és a hadnagy. Jó, csak nyugodtan, nyugodtan!

Kivágom a fejem a lavórból, hátrasimítom a hajam, beletemetem a kezembe gyûjtött vízbe az arcom. Kiagyalom még. Nem, most kell, mert nem fogok tudni majd figyelni, bekapok egy golyót.

Megmarkolom a lavór két oldalát, a fejem fölé hajtom.

Oké. Leveszem a sajátom. Felveszek egy szakadt hullásat. A másikat addig eldugom, hogy ne jöjjenek rá a dologra, és tényleg nekem kell. Nem bukhatok le, hogy másoknak kérek dolgokat. Túrnom kell addig még egy hullát, az menni fog, lehetõleg frisset, ne gyomorforgatóan szörcsögõset. Kérvényezek egyet a hadnagynál vagy a paracsnoknál, aláírják. Nekem igen. Tiszta sor. Ezzel megyek be a századoshoz, ha beküldenek mégis elbírálásra. Csak alá kell írnia. De adja az ég, hogy ne küldjenek be hozzá és fû alatt meglegyen.

- Meddig melengeted még a segged Miloslav?? - horkan rám valamelyik alvó, biztos zavarom a csicsikálásban.

- Figyelj mit beszélsz, mert még rád találom rúgni álmodban a parazsat - köpöm oda neki, mire a hátára fordul gyorsan és rám mered. Igen, én mondtam, jól hallottad! - Mit nézel? Rólam akarsz álmodni? Szar vagy te ahhoz.

- Kivágom a nyelved és a seggedbe dugom! - mordul, mint valami dühödt kutya. Erõsebben fogok rá a lavór két oldalára és felemelem.

Összerezzenek, mikor meghallom közeledni a náci férgeket. Kérlek, épület, most segíts meg! Szakadj rá Miloslavostul ezekre a nyomorultakra, és hadd menjek, könyörgöm! Lassan szorítom a markolatra az ujjaim, még azt is hallom, ahogy a kesztyûm halkan roppan a széleknél. Nem hallom mozogni ezt a nyomorultat fentrõl. Nem fog segíteni… rohadtul nem fog, hagyna itt megdögleni!

Mikor meglátom az elsõ lõhetõ fejet, golyót eresztek belé. Készülök, hogy én kapom a következõt, ám kint meglátok alakokat körvonalazódni. A megmentõim? A nácik testét szétszaggatják a golyót, amik átrepülnek rajtuk. A falhoz húzódva várom, hogy a vértenger vad hullámzása abbamaradjon. Halkan szusszanva teszem a tokjába a fegyverem. Vége van… egy idõre.

- Gyerünk, tovább! – utasítom õket, miután köszönetképp biccentettem a fiúknak.

Kezdem megkedvelni õket. Bajtársként kezelnek, és nem a seggem nyalják. Persze… az azért jobban tetszene, de kezdetnek ez sem rossz. Összegyûlik a csapat, ha jól látom, többé-kevésbé mind sértetlenül. Remek, már csak két rizikófaktor vagy mi a lófasz, és mehetek vissza aludni.

***

Ebéd. Vagy vacsora? Nem tudom, minek nevezni. Fagyott kutyaszarnak. Szeretem a lencsét, az egyik kedvencem. Otthon minden hétvégén azt ettem. De ez? Még a konzerv is csonttá fagyott, amiben volt. Egyszerûen sehogy sem tudom lefeszegetni róla az ehetõ részeket. Mit csináljak, nyalogassam?

Töprengésembõl pofabeMiloslav hangja riaszt fel. Engem szapul. Mily meglepõ, de legalább úgy tehetné, hogy nem vagyok ott. Ez a kölyök még annál is ostobább, mint amilyennek látszik. Büdös paraszt.

- Takarodjon ki a felszínre, hogy lássuk, merrõl lõnek – vakkantom oda.

- Odadobjam a bicskám, százados úr? – vigyorog felém.

Ühüm. Inkább én dobok oda egy gránátot a nagy szádba.

- Nyeljen golyót, Miloslav – felelem oda se nézve.

- Hát az a lencse pont olyan kemény, majd meglátja, együtt nyeljük, micsoda élmény!

- Ne feszítse, Miloslav, ne feszítse – mordulok fel.

- Maga ne feszegesse feleslegesen azt a konzervdobozt.

Szívem szerint nekivágnám, de nem adom meg azt az örömet, hogy megeheti, ami az enyém.

- Szünet vége – egyenesedek fel.

Hallom a csalódott morgásokat, az anyázást, a szidalmakat. Hátat fordítok a tömegnek, és szélesen elmosolyodok. Ilyenkor valami olyan elégedettség tölt el, mintha gerincre vágtam volna egy szüzet. Na, persze õ akarta az egészet.

***

Még karácsony sincs, de egyre több meglepetés ér minket. A terv totálisan dugába dõlt, mivel egy ötvenfõs német egység toporog elõttünk. Improvizálnom kell, ezért utasításokat szórok a fiúk felé. Közre kell fognunk a németeket, hogy a másik egység a hátukba kerüljön. Nincs más választásunk. Két vonalban törünk ki, majd lassan rendezzük a vonalainkat.

Elsõként indulok meg a nyomorultak felé. Próbálok szélül maradni, akkor talán van némi esélyem a túlélésre. Ilyen egy hanyag, szar munkát! Senki sem figyelmeztetett a változásra, senki! Félreinformáltak! A halottaim után én is ölni fogok. De minimum egy ezredest.

Egy sziklának vetem a hátam, míg felém irányítják a golyózáport. Életemben talán kétszer járhattam itt, valami szaros emlékmû lehet ez a terméskõ. Mellettem rohanna el az egyik fiú, de golyóba szalad. A feje fél pillanat alatt szétloccsan. Ezért kéne a sisak, fiam. Morogva húzom magamhoz a puskáját. Van még tölténye. Kihajolok a kõ mögül, majd tüzet nyitok. Hogy ez mennyire nem való nekem!

- Granata! – hallom harsanni a golyózáporon túlról.

Pánikolva egyenesedek fel, majd próbálok odébb rohanni. Szerencsére nem vagyok olyan közel, hogy a lábam szaggassa, de a lökéshullám így is egy fa törzsének taszít. Miután megcsókoltam a kérgét, anyázva kapok a homlokomhoz. Ha most eltörött volna az orrom…

Morogva mászok vissza a fedezékembe, és szorítom a puskát a vállamhoz. Gyûlölködve eresztek egyre több golyót a mocskos férgekbe. Mi a francnak vagytok itt? Nem ez volt a terv, nem erre készültem, nem ezt beszéltük meg! Ez nincs rendben!

Hatalmas villanás, majd éktelen robaj. A földre lapulok, majd hunyorogva bámulok a portengerbe. Már csak ez hiányzott. Mindenkit visszahívok, itt nem lesz felesleges fejhullás. Nem engedem. Nyitnám a szám, mikor látom, ahogy Miloslav kiront a tömegbõl. Elõre? Hová megy ez az elmebeteg barom? Ennyire meg akar halni??

Utána kiáltanak, de láthatóan leszarja. Egy társához siet. Nocsak, vannak barátaid, Miloslav? Nem értem, mit üvölt neki, az alakját is alig látom a portól, de hirtelen úrrá lesz rajtam a „Megvagy!” érzés.

Még látom a felcsert arra szaladni legközelebb viszont akkor látom, mikor hozza a leszakadt lábú szerencsétlent. Biztosan megölném magam, ha ilyen helyzetbe kerülnék. Nem sikerült jól ez az egész. Dühös vagyok magamra.

- A sebesülteket és a halottakat nem hagyjuk itt! A sérülteket magunkkal visszük, a halottakat mind egy kupacba. Nem fogják meggyalázni õket. És ez mindenkire vonatkozik! – nézek Miloslav felé.

A szemembe néz. Nem is sejti, hogy tudok valamit, amit titkolna. Ostoba Miloslav.

***

A sebesültek fájdalmas nyögései elõl a szobámba menekülök. Itt nem annyira hallani. Már elõzõleg körbejártam õket, néhányat láttam meghalni is. Azt hiszem, ez a nyomorult háború mindent megváltoztat. Vagy éppen mindenkit.

Egy jelentést írok alá, mikor az ajtóm nagy robajjal kitárul. Miloslav áll ott. Magam elé húzok egy üres papírt, majd végignézek rajta. Koszos, a tekintetével ölni tudna. Nem is tudom, hirtelen melyik része undorít a legjobban.

- Nocsak, Miloslav. Minek köszönhetem ezt a kellemetlen látogatást? – fintorgok rá.

- Adjon gyógyszert.

Erre a kijelentésre nem számítottam.

- Az nem tartozik bele a... kiváltságaiba, Miloslav – dõlök hátra - Csak a lõszer, a kötszer és az élelem. Gyógyszerrõl nem olvastam.

- Szükségem van rá.

- Valóban? – kémlelem látványosan - Gondol valakire magán kívül is? Maga is beteg?

- Igen, egy régebbi sérülésem miatt – hazudja.

Amatõr, Miloslav, amatõr.

- Sajnálattal hallom.

- Adjon gyógyszert – erõsködik.

Szinte nem is hallom, mit mond, mert az egyik annyira üvölt, hogy a gerincem is belesajdul.

- Ki ez a szerencsétlen, aki úgy üvölt, mintha nyúznák? – kapom fel a fejem.

- Mit tudom én – vonja meg a vállát.

Na, persze.

- Magát nem zavarja? – emelkedek fel a székbõl.

- De igen.

Köszönöm.

- Tegyenek rá szájpecket! – szólok ki, majd, mint aki jól végezte dolgát, visszasétálok a helyemre. - Egy idõ után úgyis lecsillapodik magától.

- Kérem a fájdalomcsillapítót.

Micsoda kijelentés, Miloslav!

- Ezt sajnos nem tehetem meg, mert a papírmunka, tudja... és a feletteseim. Mit szólnának? – tárom szét a kezeim tanácstalanul.

- Eddig senkit sem érdekelt, mit szólnak. Magának meg a papírmunka rendezgetése a legfõbb feladata.

- Nem lehet. Valahogy máshogy kell megoldanunk – pillantok felé.

Bizony, Miloslav, ide más eszközök kellenek.

- Végre felfogja mit akarok! – hördül fel.

Szívem szerint elvigyorodnék, de túl hamar lerántanám a leplet a tervrõl.

- Nocsak, és egyet akarunk? – hunyorgok rá.

- Én a gyógyszert akarom.

Nyilván. Én valami egészen mást. Kerüljenek oda a dolgok, ahová valók.

- Szerintem segíteni akar... – egyenesedek fel - Én is... segítenék valakin.

- A fájdalomcsillapítót – mordul rám.

Lassan odasétálok hozzá, ám mikor kitérne elõlem, a falnak szorítom, és a lábai közé ékelem a sajátom.

- Mit ajánl érte, elvtárs?

- Két napi élelmet – szuszogja feldúltan.

Kedvelem ezt az arcot. Elfojtja a dühét, de valójában tajtékzik. Ostoba kis pondró, még az indulatod sem tudod leplezni.

- Azt hiszem, a vezetõség nem nézné jó szemmel... ha csak ennyit ajánl, akár el is mehet... már hallgat a társa, hallgassa csak!

- Csak a maga fújtatását hallom – fintorodik el.

- Hallgatnám a magáét is – vágok vissza rögtön.

- Mit akar, lihegjek, mint a kutyája? Maga beteg állat.

Próbál kiszabadulni a szorításomból, de nem akadt még senki, akinek sikerült volna.

- Mit akar? Csókoljam meg? – fröcsögi.

A szívem hatalmasat lódul, érzem, ahogy a nevetés ki akar törni belõlem.

- Kezdetnek nem is rossz.

Látom, hogy habozik, végül a hajamba markol, majd az ajkait az enyémre tapasztja. A szája kiszáradt, nem épp jó az íze, de megteszi. Érzem, ahogy a nyála a számra tapad, az orrából kiáramló, forró levegõ pedig az arcomba csap. Szinte fuldokolva húzza el magát tõlem. Nem volt valami nagy élmény.

- Maga nagyon eltökélt.

- Maga meg kurvára ezt akarta – sziszegi.

- Ugyan... már rég tovább is gondoltam – vigyorodok el most elõször.

- Arról ne is álmodjon.

- Kár – dõlök kicsit hátrébb színpadiasan.

Szinte rögtön felsejlik elõttem Nikolai alakja. Volt kitõl tanulnom…

- Kimegyek, és szétkürtölöm, hogy egy buzi - fenyeget - Kicsit csorbulna a tekintélye, nem?

Nem felelek, ezt válaszra sem méltatom. Hajrá, Miloslav, a fantáziádra bízom a befejezést!

- Szopjam is le, rohadék?

Révbe értünk.  Szinte beleremegek. Igen, szopj le! Szopj le, te ótvaros kutya!.

Kaján vigyorral lépek hátrébb. A lábam kicsusszan az övéi közül, ezzel választ is adtam. Hallom, ahogy megreked a levegõje, ahogy nem bír lélegezni sem. Most legyen nagy a pofád, Miloslav. Most nyisd nagyra azt a pokolkaput, és nyelj el. Tövig.

Oldalra fordul, látom, ahogy lángolni kezd az arca. Még sosem fogtál ilyet? Sosem verted ki egy bajtársadnak sem? Sosem nyüszítettél senki alatt, mint egy olcsó kurva? Csalódnom kell, Miloslav. Már bizonyos, hogy nem vagy életre való.

Bizonytalanul matató ujjakat érzek az ölemen. Félrebillentett fejjel figyelem a ténykedését. Nem néz rám, a falat bámulja, talán még az óra kattogását is hallja mögülünk. Lassan kitapintja a farkam, és kihalássza a nadrágból. Biztos vagyok benne, hogy még nem fogott ilyesmit a sajátján kívül. Ostoba kisgyerek vagy, mégis azt hiszed, te szartad a világot. Ennyire fontos a barátod? Hogy miden méltóságod sutba vetve meghajlasz elõttem?

Összeszorítom a fogaim, mikor már borzasztóan szûknek érzem a nadrágom. Hiába gyûlölöm még Nikolajnál is jobban ezt a ficsúrt, a szakavatatlan keze elõcsalja belõlem az ösztönlényt. Már bánom, hogy tisztálkodtam, bár nem tudom, meddig bírtam volna, hogy mocsok ragad a bõrömhöz. Egyszerûen képtelen vagyok elviselni. Ha ez a szolgalelkû is végzett, meg kell szabadulnom a rám ragasztott mocskától. Undorító.

Elõbb azonban kiélvezem a teste melegét. Az ajkai után kapom, ám mikor éppen hogy megcsókolnám, fintorogva odébb húzza a fejét, így a csókom célt téveszt. Mûcsók erre a gondozatlan arcra.

- Még sincs szüksége a gyógyszerre, Miloslav? – hörgöm a pofájába.

- Rohadjon meg, maga buzeráns féreg! – sziszegi.

Hm, legalább magáz, ez fél pont, bár így sem javít sokat az esélyein.

- Melyikünk is a buzi? – vigyorgok rá.

Érzem, ahogy megremeg, ahogy szorosabban markolja azt a bizonyost.

- Óvatosan, Miloslav, sok idõ volt, mire megnövesztettem – morgom a fülébe.

Elképesztõ gyönyört jelent játszani vele. Éreztetni, hogy uralkodok felette. Csodálkozom magamon, nem vagyok ilyen. Legalábbis… nem ennyire, most mégis pokolian jó. Érzem a dühtõl reszketõ testét mozdulni, lassan felém fordítja az arcát. Ímhol a teljes megadás. Görcsösen nyitja szét az ajkait, mikor újból megcsókolom. A derekára simítom az ujjaim, majd a csípõjébe markolok, mikor végigvág valami a testén. Megfeszül, ahogy a mellkasa az enyémhez ér, a nyelvem pedig körbetáncolja az övét. Micsoda mesteri játék, mint egy igényes színdarab.

Kiélvezem a dühödt esetlenséget, miközben az ajkait ízlelgetem. Finoman a szája szélére harapok, majd könyörtelenül a vállaira nehezedek. A lábai megroggyannak, maga pedig egyenesen lecsúszik a fal mentén. Milyen engedelmes kutya vagy, Miloslav. Pont olyan koszos és szánalmas, mint egy négylábú.

Lassan marokba fogja a farkam, érzem, hogy tétovázik. Makulátlan, szép, gondozott, vedd csak a szádba! Tanuld meg, hogy csak egy vesztes lehetsz. Egy utolsó, nagypofájú, falusi paraszt, aki semmire sem viszi, csak golyófogónak jó.

Majdnem felsóhajtok, mikor forróság öleli körbe az ölem. Elnyílna az ajkaim, ahogy reszketegen levegõt veszek. Rég nem éreztem már ezt, most pedig olyan intenzíven hat rám az élmény, hogy legszívesebben gerincre vágnám ezt a kis pondrót. Elképzelem, hogy Andrej huncutul csillogó szemekkel kacsint fel rám, miközben nyáltól csillogva tûnök el és bukkanok elõ a szájában.

A poros, szõke hajcsomó szorgalmasan jár a lábaim között. A fejem a falnak támasztom, az alkarjaim is a sima felületre fektetem. Egy pillanatra sem vesztem szem elõl, az erõlködésének minden pillanata beleivódik a tudatomba. Ahogy a combom támasztja, a koszos körmeivel a bõröm kaparja. Bár fulladnál meg, Miloslav, bár bugyogna fel a saját mocskod a torkodon, hogy végignézzem, ahogy elpusztulsz.

Egész jó, még magam is meglepõdök rajta, hogy sikerül elélveznem. A hajába markolok, és elhúzom a fejét, mielõtt belerobbannék a szájába. Tudom, milyen megalázó, és még ezt az alantas férget sem tenném ki annak a kínnak, amit én éreztem, mikor az az undorító, testmeleg nedv a számból csordogált. Sosem éreztem magam többnek egy kutyánál. Megaláztak, kihasználtak, de ennek vége. Én nem leszek olyan. Ez üzlet.

- Elégedett, maga szemét állat? – hördül fel.

Halvány mosoly görbül az amúgy marha elégedett arcomra. A válaszom egy határozott talán. Szívesen beléd is vágtam volna, ha nem ragadnál a kosztól. Legközelebb, ha szívességet kérsz, fürödj meg, mielõtt leszopnál. Dyachenko – Miloslav 1-0.

Lassan becsatolom az övem, majd ráncmentesre simítom a nadrágom. Ma elküldöm Andrejt az agyam hátsó részébe, nincs szükségem a kényeztetésére. Az asztalomhoz sétálok, majd a székembe ülök. Érzem, hogy lassan forr körülötte a levegõ. Pokolian élvezem, legszívesebben órákig csinálnám. Ez jobb, mint a szex!

- Ha már ilyen készséges volt, mit is kér pontosan? – rakom fel a bal lábam a térdemre.

- Fájdalomcsillapítót, baszd meg! – emeli fel a hangját.

Felszalad a szemöldököm. Letegezett, oda a remény. Ha megdöglesz, egy kutya képe marad meg az emlékezetemben, ha rád gondolok, Miloslav.

- Vagy úgy, lássuk csak!

Azzal ráérõsen kotorászni kezdek a fiókomban. Halkan hümmögve nézek körül, majd állok fel, és a szekrényemhez sétálok. Egy faládában kezdek kotorászni, ráérõsen olvasom a fehér címkéken kéklõ betûket.

- Add ide a gyógyszert baszd meg!!! – ripakodik rám.

- Basszam meg? Az elõbb még nem akarta.

- Ha ennyire fogyatékos vagy, hogy a ragozást nem tudod elsõ hallásra értelmezni!

- Akkor maga akar megbaszni engem? – billentem el a fejem.

- Iskolája van egyáltalán? – hördül fel.

 Nocsak, megint magáz. Talán rájött, csak így érhet el bármit is nálam. Tanulékony a fiú, tán túlél még pár ütközetet. De nem fogadnék rá.

- Több mint magának – huppanok újból a székembe.

Feszült csend vág kettõnk közé, csak a koccanó üvegek hangja csilingel a szobában. Kíváncsi vagyok, mikor robban. Mikor bújik elõ belõle az a taknyos suhanc, aki valójában. Ez a gyáva féreg.

Kiveszek egy áttetszõ üvegcsét, amit oly annyira belepett a por és a kosz, hogy azt sem látni, mi van benne, csak a flakon falának ütõdõ kemény pirulák jelzik, a mocskon túl ott vár a segélykérõre a bódult megnyugvás. Eszményi. Oda sem nézek Miloslavra, úgy hajítom neki az üvegcsét. Ha már kutya, úgy is bánok vele.

Hallom a kabátját surrogni, ahogy a gyógyszer után mar, majd magához húzza. Éppen felállnék, hogy visszategyem a dobozt, mikor a pirulákra pillantva felrémlik egy utolsó lehetõség, hogy belerúgjak ebbe az átkozottba.

- Ó, véletlenül a vérnyomáscsökkentõt adtam oda. Jó az is? – fordulok felé sajnálkozva.

Hirtelen azt sem tudom, mi történik, azt látom csak, ahogy a test felém lendül, és az íróasztalom fölött ekkora maflást oszt le, hogy nekiesek a szekrényemnek. Érzem, ahogy a fogaim közt szinte megsemmisül a nyelvem, és fém ízû lüktetéssel fröcsköli magából a véremet. A hajam az arcomba tódul, az õszülõ tincsek között pillantok fel rá. Dühtõl reszket, az ujjai elfehérednek, ahogy szorítja a fájdalomcsillapítós üvegcsét. Valahol itt pattan el bennem valami. Egy veszélyes, alantas érzés. Gyûlölet? Óh, ugyan. Harag? Sértettség? Nem, ez öreg barátom, a bosszúvágy lehet.

- Takarodjon – préselem ki a fogaim közt fojtott hangon.

Valamit még morog felém, de nem tudok rá figyelni, a fülem úgy cseng, mintha elsütöttek volna egy ágyút a fejem mellett. A kurva életbe!

***

Kisebb képszakadás után a plafonra meredek. Kiesett az elõbbi pár perc. Vagy óra? Nem tudom. A fülem még zúg, érzem a bõröm lüktetni az ütése nyomán. Bemosott a felettesének. Nem csak köp, vagdalózik is. Hogy lehet még életben? Hogy nem verték ki belõle a szart is? Rejtély.

Nyögve tápászkodok fel, majd a székembe süppedek. Veszélyes ez a fiú. Talán jobban, mint egy tankban csücsülõ Fritz.

- Dyachenko százados! – dörömbölnek hirtelen az ajtómon.

A hang olyan élesen hatol a sebzett fülembe, hogy legszívesebben felnyögnék. Fehéredésig szorítom az ujjaimmal az asztalom szélét, majd halkan felszusszanva felnézek.

- Jöjjön…

Egy nyurga, portól ellepett alak lép a szobámba. A sála hanyagul öleli a nyakát, bolyhos vége a mellkasát paskolja, ahogy közeledik felém. Kopott kesztyûjébe bújtatott kezében egy megviselt csomagot cipel. Aha, még egy futár. Azt hiszem, õt még eddig nem láttam. Emlékeznék rá, remek az arcmemóriám.

- Az ezredes parancsa, uram. Meg egy kis apróság – krákog a mondatok közt.

Halványan felszalad a szemöldököm, ahogy kézbe veszem a kis csomagot. Hm, elég súlyos, biztos nem egy rakás bonbont kaptam, hogy kifejezzék mélységes hálájukat, amiért ebben a putriban dolgozok.

- Én… megyek, uram – tördeli a kezeit a kölyök.

Felpillantok rá, mikor másodpercek múltán sem mozdul el a helyérõl. Mire vár, elbocsátó szép üzenetre?

- Igen? – préselem ki a fogaim közt.

Nem felel, csak felém nyújtja a karját, a tenyere a plafon felé mered. Szinte hátrahõkölök. Micsoda??

- Szokás – böki felém hirtelen.

Érzem, ahogy a vérem pillanatok alatt felforr, a szívem pedig olyan hevesen kalapál, hogy szinte nem is látok a dühtõl. Ez a szokás? Ez a kurva moszkvai szokás?

Kivágom a székemet magam alól, és az asztal túl felére sétálok. A fiú fölé magasodok, alig lehet nagyobb 160 centinél. Mint egy bébirépa. Eltaposhatnám. Itt azonban eszembe jut Miloslav, így máris nem tudok annyira haragudni erre az átkozottra. Talán nem tépem szét. Még. Majd ha legközelebb is ezt a szerencsétlent küldik.

Az ajtómhoz lépek, majd kitárom, és a szemmel verés mûvészetével kitessékelem a látogatóm. Hogy nyomatékosítsam a nem tetszésem, olyan hangosan vágom be mögötte azt a korhadt szart, hogy egy pillanatra magam is meglepõdök, hogy maradt a helyén. Szokás…

Visszabaktatok az asztalomhoz, majd feltépem a hanyag csomagolást. A látvány elõször letaglóz, majd kényszeredett nevetésre késztet. Egy szutykos, elsõ világháborús taposóakna hever az asztalomon. Hüledezve nézek a rozsdás fémre, majd a mellette barnálló parancsra pillantok. Nem tudok mit reagálni, a székembe roskadok, majd elõhalászom a rejtekébõl az italomat. Erre muszáj innom. Ez is biztosan egy… szokás.

***

Egy kopott széken ücsörögve hallgatom, ahogy a hadnagy magyaráz. A háttámlán könyöklök, mégis nehéz megállnom, hogy ne hagyjam leesni a fejem. Elgurulna… aztán Miloslav focizhatna vele. Hogyisne.

- Tehát a Plescsejev-híd innensõ lábánál kell aláásnunk. Ha sikerül, a rohadt németek a Volgába fulladnak.

Igen, ez a parancs. Robogjunk át fél Moszkván, ássunk alá egy hidat, robbantsuk fel, aztán mehetünk napernyõs koktélokat iszogatni a kanális mellé. Egyszerû, nem?

- Miért van kettéosztva a térkép? – hangzik fel egy vékony hang hátulról.

- Mert a csapat másik fele taposóaknát fog ásni a délnyugati városrészen – válaszolom szinte a semmibe meredve.

Általános felhördülés, zúgolódás. Ez a nem a mi dolgunk kategória… ismét.

- Akarnak fényes szart a mellükre? – állok fel a székrõl.

- Legalább lesz mit mesélni az unokáknak! – helyesel a hadnagy.

Szem forgatva pillantok a tömeg felé. Miloslav tekintetét szinte azonnal megtalálom. Épp ide néz. Gyûlölködik, pedig akinek nagyobb oka lehetne rá, az én vagyok. De már el is felejtettem. Hm, nem, mégsem.

- Mivel még nem igazán ismerem magukat, szerzek magamnak annyi könnyebbséget, hogy szabadon szervezõdjenek.

A hadnagy szinte elképed.

- De… de uram!

- Magának nem osztottak lapot, hadnagy – vetem oda, rá sem nézek.

- Rendezõdjenek a legjobb tudásuk szerint. Az egyik csapatot a hadnagy, a másikat én fogom vezetni.

Kellemes délutáni pihenõt sem kívánva rúgom vissza a széket a sarokba, majd indulok kifelé a hóesésbe. A legnagyobb titokban érkezik a gyógyszerszállítmány, egy kis szaros koszfészeknek sem kell tudnia, hogy kaptunk pár üveg fájdalomcsillapítót. Legfõképp Miloslavnak nem.

***

Hamar nyélbe ütöm az üzletet, majd elindulok a szobám felé. A kezeim teljesen átfagytak, ezért szorosan a zsebeimben tartom õket. Néha túl vékonynak érzem ezt a kabátot. Itt minden sokkal hidegebb, minden olyan távol van attól, amit szeretek.

Épp fordulnék be az egyik szûk folyosón, mikor valaki szinte kifejeli az állkapcsom a helyérõl. Felmorranok, ahogy hátralépek, majd szemügyre veszem a figurát. Meg sem lep az a koszos, szõke lobonc a dacos szempárral.

- Mi a fasz? – mordul fel a fejét fogva, ám ahogy felpillant rám, rögtön megváltozik az arckifejezése.

- Nocsak, Miloslav – ejtem ki a lehetõ legtöbb undorral a nevét.

- Ennyire nem bír meglenni nélkülem? – fintorodik el.

- Nem tanácsos egyedül sétálgatnia – nem is méltatom válaszra a kérdését.

- Magának sem – sziszegi.

Halványan elmosolyodok. Valamiért földöntúli boldogság önt el, mikor veszekedhetek vele. Azt hiszem, túl rég voltam már ilyen „közeli” kapcsolatban valakivel ahhoz, hogy a szokásos elvárt formalitás lezavarásán kívül más is történjen.

- Mi van? Mit vigyorog? – mordul fel – Talált valakit, aki a gatyájába másszon?

- Féltékeny? – hajolok közelebb hozzá.

- Csak a sírásójára – vakkantja.

- Hasonló szépeket – csípem meg az állát, majd a falnak taszítom, hogy tovább mehessek.

Hallom, ahogy a kabátja halkan surrogva simul a falnak. Biztosan néz, a hátamon érzem, ahogy lyukat vág a tekintetével. Még egy ilyen ostoba, nagyszájú senkiházit…

***

A kezdeti félelmem, hogy túl egyszerû dolgunk lesz a híddal, elmúlik, mikor meglátom a bombákat. Még sosem közelrõl… soha… egyszer sem. És nem is akartam, de persze a vezetõség újfent keresztül húzta a számításaimat. Ha így folytatódik, a végén még lesz is egy macskám, ha elmúlik ez a kibaszott háború.

Meg sem lepõdök, hogy az „aranycsapat” az én hordámhoz került. Kisebbfajta elégedetlenséget láttam Miloslav arcán, mikor megpillantott, mint újdonsült csoportvezetõt. Kellemetlen, én pedig annál jobban örülök. Talán alkalmam nyílik visszaadni azt a gyenge kis pofonocskát, amit leosztott nekem. Lehet, azt sem tudja, hogy ezért kivégeztethetném.

- Mozgás! – szólok hátra a lemaradottaknak.

Látom, ahogy felzárkóznak, így nyugodt szívvel fordulok a híd irányába. Nyugodt, persze, kit akarok becsapni? Be vagyok szarva, és ennél tanácstalanabb ritkán voltam. Ugyan világos a parancs, mégis improvizálnom kell, amit iszonyúan utálok, ha nem fõzésrõl van szó.

Ezer évnek érzem, míg elérünk a híd lábához. Jeges hullámok fodrozódnak a sártengeren túl. Szétszabdalt jégtáblák úsznak Volga anyánk tetején. Képzelem, hány hullát moshatott már ki a városból. Vért, belsõséget, okádékot… nem szeretnék beleesni.

- Álljunk meg! – szólok hátra.

A három betontalapzatra pillantok, ami a hidat tartja. Nem olyan szélesek, talán ha az elsõ felrobban, magával sodorja a másodikat is. Szerencsénk lehet. Fél óránk van körülbelül, amíg a németek ideérnek. A túlpart nincs olyan messze, ha ideérnek, biztosan tüzet nyitnak. Ezt a bõszen kilyuggatott sánc is jelzi a partoldalban. A fenébe már!

- Jól van, emberek, minden kézre szükség van!

Muszáj, ha el akarjuk kerülni, hogy még több tank masírozzon a városba.

Szinte szemvillanás alatt mozdulnak, még Miloslav is teszi a dolgát. Én is ásót ragadok, és lazítani kezdem a földet a talapzatnál. Nem bírok hozzáérni ahhoz a pokolgéphez. Egyszerûen képtelen vagyok… Még a pisztolyaim tölténye is fura bizsergést vált ki belõlem. Azt hiszem, félek tõlük.

Mély sóhajjal konstatálom, hogy ide legalább egy erdõtûz kéne, hogy felmelegítse a talajt, ugyanis az annyira megfagyott az állandó vízpermettõl, hogy elhajlik az ásóm vasa. Mi a szart csináljak??

- Dyachenko százados! – rohan hozzám egy nyakig sáros, idõsebb férfi.

Zihálva kapom felé a fejem, majd tolom feljebb a sapkát.

- A németek! – mutat a túlpartra.

Szinte eltátom a szám, ahogy megpillantom az elsõ tigris körvonalait a távoli ködben. Ez így nagyon nem lesz jó!

- Húzzanak bele! – kiáltom el magam.

Egy jól irányzott ütéssel megtöröm a jeget, majd szorgosan ásni kezdünk. A tartóoszlop túloldalán is zajlik az élet, a fel-felmorduló tank hangja mindenkit gyorsabb munkára ösztönöz. Aztán valami mást is hallok. Élesen sivít a fülembe, megérkezik az elsõ golyó, ami lepattan a betonról. A nyakam behúzva somfordálok a sánc mögé, majd leemelem a puskát a hátamról. Öten csatlakoznak hozzám, a többiek folytatják a bomba elhelyezését. Még mindig nem késõ. Csinos tûzharc kerekedik az elméletileg titkos akcióból, aminek még örülnék is, ha hirtelen nem fagyna belém a szar is. A hátam mögül érkezik a golyó nem sokkal süvít el a fejem mellett. Halkan sziszegve izzik a korhadó sánc fájában. Ez… ez nem ellenséges tûz volt. Érzem, ahogy megfagy a levegõ körülöttünk, mindenki megáll a mozdulatban. Én is csak meredek magam elé. Valaki le akart lõni.

Napokig csak a sebeimet nyalogatom, hol szószerint, hol csak képletesen. Teljesen lezsibbadva ülök az alvóhelyen, amit kijelöltek a téglagyárban. Egy-két napra húzódhattam ide vissza, hiszen itt mindig szükség van rám, de ezt itt a parancsnok igazgatja, Dyachenko az életben nem lesz ide kivezényelve. És a pedáns, manikûrözött kezeit sosem fogja ide betenni ebbe a poros, vörös koszfészekbe. Alig tudok menni, a térdemre olyan erõvel léptek rá, hogy húztam magam után, majd lassacskán terhelni is tudtam, de csúnyán befürödtem vele. Ha nem mozgok, rám vág a fájdalom, így mindig valamivel igyekszem elfoglalni magam, tudom, hogy nem szabadna erõltetnem, de nem érdekel. Fiatal a csont, még rendbejöhet, nem vagyok vén, hogy így kelljen majd élnem. Lehet, hogy még növök is.

A többiek, mikor észrevették, milyen gyönyörûen helyben lettem hagyva, jöttek volna kérdezõsködni, de elhajtottam õket. Veszélyes, ha együtt lát minket, akár itt van, akár nincs. Biztos vannak seggnyaló kémei, akik lejelentik neki, hogy alig tudok még hugyozni is anélkül, hogy ne támasztanám meg a hónom alját, hogy két lábon tudjak maradni.

- Miloslav, visszamehet a fõhadiszállásra - szakít ki a parancsnok hangja, miközben a fegyverem olajozom. - Keresse fel a felcsert is, ha már ott van. Szánalmasan fest.

Feltámaszkodom a segítségével, a tus felkaristolódott már, mutatva, hogy mostanában egy mankó feladatát ellátja.

Rohadt, mocskos, szemét, gerinctelen, önzõ, kegyetlen, szarrágó, jó, hogy genny nem buggyan ki a száján, mikor jártatja. Az lenne az igazi, megmutatná, hogy belül ez fortyog benne, szinte okádja ki magából a bûzös, ragadós, undorító gennyet. Gennyláda.

***

Örülök, hogy a fogaim megvannak, ennek ellenére az állkapcsom az ütésektõl kellõen fáj, úgy, hogy enni sem bírok. Dühösen vágom bele a kanalat a konzerves kupába és legszívesebben teli torokból üvöltenék. A vállaim fel-alá mozognak, zaklatottan meredek a babkonzervre, amit megmelegítettem egy kicsit ehetõbb hõmérsékletûre. És nem bírom megenni!!

Szakadnál ketté, szippantaná ki a belsõdet valami undorító emberzabáló pokolfajzat, egy kutya, vagy az az emberevõ ürge a téglagyárból! A rohadt bensõdet csak az falná fel, mert senkinek sem kell!

Felemelem a konzervet, és úgy döntök, az egészet beleöntöm a számba, rágatlanul lenyelem. Egyszer találkoztam össze ezzel a rohadékkal, figyelemre se méltatott, nem baj, a falhoz lapulva vártam, míg elvonul a kidüllesztett mellkasával, meg a fene nagy flancos járásával. Legszívesebben a torkára mennék rá, de rájöttem, hogy nem. Semmimmel nem érnék hozzá, hacsak valami olyan kaliberû dolog nem jön közbe, ami miatt kénytelen leszek. Addig egy golyóval örvendeztetném meg. Többel. Lehánynám a tisztaszagú ruháját, a makulátlan csizmát a lábán, belenyomnám a fejét, rácsapnék egy adag véres latyakot. Fulladj bele a mocskodba! A farkad köré csavarnék szögesdrótot, tiszta erõbõl megrántanám, szinte érzem a kezemben a tüskéket. Megérné, hogy a tenyerem egy életre szétroncsolódjon. Istenem, de megérné.

***

- Jó reggelt.

Anyádnak a büdös jó kurva... jó reggeltét, te vén fasz.

- Bizonyára mindenki hallotta, hogy adódott egy remek lehetõség a német támadóerõ meggyengítésére.

Nyilván ránk gondoltál, mert hogy te nem tolod ki a képed az íróasztalod mögül, az is hétszentség. Szétnyalod, harapod és erõszakolod azt a fa szart, míg mi kint küszködünk, aztán ha visszajöttünk, jár a pofád a papírmunka miatt, amit elvégezni se vagy képes tisztességesen.

- Egy ötvenfõs csapat levált nyugaton. A fazékgyárnál húzták meg magukat - király, téglától a fazékig. Nem lett abból véletlen lõszerraktár? Vagy ilyesmi? Fazekakkal fogunk dobálózni. És még én kiröhögtem a téglás megoldást. - Az ezredes a tegnapi nap folyamán értesített errõl… és a parancsról is. Fel kell számolnunk az egységet, és biztosítanunk a nyugati oldalt, amíg további csapatok nem érkeznek.

Igen, mindig nekünk! De te nem! Maradj csak itt a melegben, a székhez szokott lapos segged úgysem tudná elviselni a kinti idõjárást. Innen látom, hogy nem bírod a hideget és nem vagy hozzászokva.

- Bocsánat, százados úr!

Még ez is hiányzott, köszönjük!

- Miért pont nekünk kell ezt? Ott vannak rá a gyufások!

Jézusom, egy értelmes lény! Milyen kár érte. Pfh, úristen, ez meg kurvára nem is érti, mirõl van szó. Így kerültél te ide, a drágalátos kitüntetéseiddel, hogy szart se tudsz. Hülye fasz, durranna ki mind a két szemed.

- Vaszilenko százados csapatát nevezik gyufásnak. A sok cigi - teszi hozzá Jevgenyij, mikor látja, hogy ennek halvány lila gõze sincs arról, ki mi hol merre hány méter.

- Nem tudom, miért pont nekünk kell végrehajtani a feladatot, de a parancs az parancs. Lehet, hogy új vagyok még maguknak, de felelõsséggel tartozok minden egyes ember iránt. Ezért igyekeztem a körülményekhez képest a legbiztonságosabb utat megtalálni.

A térképpel baszkódik. Az egyetlen pozitív pont az egész reggelben, ebben az egészben. Egy felülnézeti térkép. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, érzem, ahogy a levegõ megdobja a ruhám, az ejtõernyõ és a szíjak megrántják a testem és lefelé szállok. Pont a térkép kellõs közepébe.

- Kockázatos, de úgy döntöttem, háromfelé osztom a századot. A portyázó tankok és mesterlövészek miatt csatornákban, és szûk utcákban fogunk haladni. A hosszú sor csak meggyengítene. Itt, a Filevskiy parknál találkozunk.

Kikúrt mesterlövészek, marcangolná szét õket valami! A tank még könnyebben likvidálható és észrevehetõ, de egy ilyen gyáva, surmó, spúr ember, mint ezek... Csúszdáznának rákok a beleikben.

Mély lelkületû és izgalmas tervnek vagyunk szem- és fültanúi. Hátha már Dyachenko elhullik a legeslegelején. Lehet, imádkozni fogok ezért, hogy megtörténjen. Igaz, aki másnak vermet ás, maga esik bele. Hát most épp itt az ideje, hogy beleessen!

***

Csöndben ülök, figyelem a környéket. Annyira rossz, hogy a makettben vagyok, és nem látok fölé. Hogy nem láthatom, ki fordul be a sarkon, hogy nem látok semmit, ami közelít és veszélyt jelent. Megszorítom a puska pofadékát, körbecsavarom az irányzékot egy darab gézzel, hogy ne állítódjon el még véletlenül se, ha elejteném.

- Indulás!

Feltápászkodom, utolsóként hagyom el az eddigi helyünket, magamban mindenféle szitkot rászórok Dyachenkóra, aki felnyit egy csatorna fedõt és leparancsolja a század egy harmadát a lépcsõkön.

- Remélem, ezt nem szúrja el... Miloslav - köpi ide, mikor épp leereszkednék. Nem bírja ki, hogy még jobban elássa magát.

- Remélem, nem koptatja sokáig a nevem.

- Ahhoz valamelyikünknek golyót kéne kapnia, Miloslav.

- Ígérem, nem fogok sírni, mikor temetik - ígérem meg õszintén, mert rohadtul nem sírnék, sõt, talán igen, de akkor is az örömtõl. Virágot dobni a sírjára? Úgy odaköpnék, hogy berepedne a csodálatosan lakkozott koporsófedél.

- Pedig növelné vele a gyerekes báját, Miloslav - vigyorodik el, amitõl a tenyerembe olyan szintû viszketés költözik, hogy épp azon gondolkodom, hogy nem érdekel, senki sem látja, lekenek neki egy akkorát, hogy a sapka a sztálingrádi csata kellõs közepén ér földet.

A németek valamit karattyolnak a keresztutca másik oldalán, dühösen ereszkedem le elõtte, de nem hagyom, hogy mögöttem sétafikáljon. Én sétálnék mögötte, de azt pedig õ nem hajlandó eltûrni, így jobbára egymás mellett caplatunk egy ideig.

Elfog az érzés, hogy a bokáig érõ szarban toppantsak egyet, amitõl mindenét beterítené a havas, felbomlott, felhígult fos. Kicsit lemaradok tõle, hogy kivitelezzem a tervet, de nem jön össze, mert hamar belebotlunk a többiekbe, akik várják már a hõs vezérüket, hogy elugassa nekik az utasításokat. Gyulladnál fel.

***

Rohanok mint a kurva élet, a maradék társam most veszi be magát össze-vissza az utcákba, én meg mindig nyílt célpontként faszkódok a törmelékek miatt. Telibe találták a térdem, mikor rátapostak, alig tudok élhetõen és fájdalommentesen mozogni, ezek pedig itt koslatnak a seggemben!

- Halt!!

Menj az ótvaros, csicska, tetves kurva anyádhoz! Nekem ne huhogjál, krákogós, elintézem én, hogy a torkodon akadjon valami tényleg, hogy így beszélj! Befarolok az egyik szûkebb sikátornál, ahol emlékezeteim szerint van egy aknafedõ, de ahogy betoppanok, látom, hogy a szomszéd ház totálban ráomlott. És hogy nem vagyok egyedül, aki ide vette be magát.

- Los! Los!

Zihálva nézek rá, majd vissza a hátam mögé. Nem maradok itt ezzel a gennyes fasszopóval, inkább lõjenek pofán! Na, azt sem, hogy imádná, ha a szeme láttára fröccsennék szét, nem okozok neki örömet. Hirtelen kapom a hátamra a fegyverem és kapaszkodok fel kilyuggatott a falon, amennyire a reszketõ jobb lábam bírja a strapát és bemászok a tetõtérbe, horzsolódik és morzsolódik alattam a tégla és a törmelék, lihegve fekszem hasra. Lehunyom a szemeimet, próbálok elszámolni háromig, hogy megnyugodjak.

- Hier!

Ha érteném, mit pofáznak, lehet kétszer egyszerûbb lenne... Nem lesz gond, ide nem jönnek fel, Dyachenko meg lent van, hogy elbulizzanak, én pedig a páholyból nézhetem végig. Fuldoklom a saját nyálamban, szaporán nyeldeklem, ahogy a hátamra fordulva a mellkasomhoz szorítom a puskámat. Ne segíts neki. Ne segíts neki. Úgyis jön valaki, vagy megoldja. Nagy már. Az biztos. És szeret elintézni dolgokat, akkor tegye meg ezt a szívességet saját magának. Intézze el magának, faszszopó rohadt zsiráf!!

Lépteket hallok, úgysem fogják feladni, látták, hogy ide szaladtam be, innentõl kezdve nem mennek ki innen, míg le nem daráltak valakit. Kotorásznak, hangosan korcog a talpuk alatt a kõ- és tégladarabok. Lyuggassanak szitává, szemétláda! Lõjétek le! Gyerünk! Jön érted a Kupnosaja, Dyachenko, ezúttal én fogom végignézni!

Pár pillanat alatt ugatnak fel a puskák, és mikor elég ideje tart a csend és megszûnik a villódzás a plafonon, kilesek fentrõl, hogy mi a helyzet.

Ezt nem hiszem el!!

Hátulról cafatokra lõtték õket a mieink, majdnem öt katona áll ott a nácik teteme fölött, Dyachenko és épp mint aki jól végezte dolgát, visszateszi az övére a pisztolyát. Hogy nyeldnéd le!

- Gyerünk, tovább! - dörren a hangja, összeszûkített szemekkel meredek lefelé. Ja, csak így? Tovább? Nem mutatod, hogy beszartál, mi? Nyüves sznob. Fentebb emelem a fejem kissé, mikor meglátok egy mozgó, fekete valamit a szemközti ház bejáratánál kiosonni.

Gyûlölöm a feketét!!! Feketét csak akkor veszünk fel, ha temetni megyünk, nyomorék náci, nem tudtad?! Engem te ne temess elõre!! Kiemelkedek a törmelék közül, épp annyira, amennyire kell és mikor észreveszi a mozgást, majd felém kapja a fejét, egybõl mellkason lövöm. Fulladj meg a véredben, hányd csak ki! Tudom, milyen érzés, kifejezetten sajnálom, hogy ezt az élményt nem oszthatom meg ezzel a rohadékkal, hiszen legutóbb az õ kedves szavainak köszönhetõen élvezhettem.

Inkább  visszakúszom a helyemre és a lépcsõk felõl mászok vissza az osztaghoz. Régi panelépület, egy szoba egy konyha beállítású, a lépcsõház pár helyen élhetetlenül beomlott, szaporán húzkodom át magam a darabokon.

Kikeverõdzök a bejárat melletti ablakon, épp akkor rohannak el az épület elõtt, besorolok közéjük, sereghajtónak. Elöl caplat a tányérsapka. Remélem felfog elõttünk pár golyót, ha már az elõbbit sikeresen túlélte. Száradna el minden talpnyalójának a keze, akik a puskájukat fogva kimentették a szarból!

Õt kellett volna mellkason lõni, nem a nácit.

***

Fáradtan kuksolok a sarokban, az arcom gyûrõdik a csatorna falán, ahová lemenekültünk egy rövid pihenõre, hogy majd utána megint felmegyünk, de akkor már konkrétan a park mellett fogunk kilyukadni.

 Ilyenkor, mikor abbahagyom a mozgást, minden fájdalmas lüktetést intenzívebben érzek, mintha valaki megragadta volna az arcom és húzná maga felé, a mellkasom nehéz, a lábam nyilall. Mindenki kibontja a kajáját, nekilát enni, csöndben nyammognak, van aki halkan beszélget, van aki inkább a fegyverét ellenõrzi és sokan csinálják úgy mint én: élvezik a hasogató, tompa fájdalmat. Felemelem a szemöldököm, elõrébb dõlök, hogy megnézzem, mennyi maradt még a táramban.

- Baszki Yozhikov, alig maradt pár töltényem! - káromkodik valaki és szemléli meg közelrõl a puskáját.

- Márpedig ameddig vissza nem érünk, nem kapsz semmit - húzza el a száját a mellette üldögélõ, majd közelebb hajol az is, hogy láthassa a helyzetet. Szerencsétlen nyomorultak.

- Kihúztátok a századost a csávából, meg is lett az ára... - szólok közbe gúnyosan, mire felkapják a fejüket és pont látják, mikor a hiánytalan plusz táramat a zsebembe csúsztatom. - Mostmár ti fogtok meghalni, helyette.

- Senki sem kérdezte a véleményed, èajnik!!

Nem felejtek el fölényesen elvigyorodni. Elfordulok tõlük, látom, ahogy a százados épp a táskájában matatva elõhúz egy konzervet, mellém pedig odakotor Vadik és együtt nézzük. Mintha csak épp mellettem lett volna hely, úgy ül mellém, semmi feltûnés. Nos, senki nem szokott mellém ülni, így sosem kell nyomorognom.

Jaj, hogy fintorog, biztos nem esik jól neki, hogy nem villásreggelit szolgáltak fel neki tányéron, hanem a gyári munkások által agyonfogdosott konzervbõl kell ennie. Hiányzik a citromkarika a fõfogás mellõl, bele ne haljon! Kárörvendve figyelem a bénázását.

- Micsoda tragédia! Látod? Nem esik jól neki - mondom a közelebb húzódott Vadiknak, aki nem felejt el kajánul vigyorogni, de többet egy szót sem szól. Õ simán pattog neki, mert le lett kenyerezve a hatásos bemutatkozóval.

- Takarodjon ki a felszínre, hogy lássuk, merrõl lõnek - szólal meg hirtelen Dyachenko. Nocsak, véletlenül meghallotta, hogy mit beszélek?

- Odadobjam a bicskám, százados úr? - ajánlom fel, elõvéve a késem a táskából és felcsapom a kezembe. Kérd. Kérd, hogy dobjam. Beleállítom a fejedbe és halálodban is odarögzítem a koponyádhoz azt a flancos tányérsapkát.

- Nyeljen golyót, Miloslav - vágja ide.

- Hát az a lencse pont olyan kemény, majd meglátja, együtt nyeljük, micsoda élmény!

- Ne feszítse, Miloslav, ne feszítse - válik fenyegetõvé a hangja.

- Maga ne feszegesse feleslegesen azt a konzervdobozt.

- Szünet vége - egyenesedik fel, mire általános elégedetlen moraj rohan végig. Összeszûkítem a szemeimet, de nem felejtek el bevágni egy nagyobb lelkületû vigyort. Igen, büntetheted miattam a többieket, de ne felejtsd el: te se ettél, tapernyák!

- Kösz, Miloslav, hogy száradna le a bõr a pofádról!

- Rohadj meg, szemétláda!

- Szopj keresztbe! - zendül fel egy mélyebb hang, nyilván most ért el a sor végére a hír, hogy miattam vége a kajaidõnek.

***

A park kurvára nem úgy néz ki, mint amilyenre emlékeztem, megnyalom a szám, ahogy körülnézek, látom, hogy Dyachenko és végignéz rajtunk. Igen, ezek jutottak neked, fõleg én, aki az elsõ adandó alkalommal golyót ereszt a seggedbe, de úgy, hogy felcsúszik a lencse mellé. Jaj, elnézést, meg sem ette! Majd akkor a gyomorsavja kilyukasztja a gyomrát, az sokkal fájdalmasabb. Szopjál kutyát.

Várunk egy ideig, a leheletünk úgy kavarog, mintha gõzhajtású gépeket tosztak volna ide közénk. Megrázom a fejem, lemállik a fejemrõl egy adag por, felfújom az arcomba lógó tincseket. Remélem, hogy a másik két csapat már ideért, mert nagyon vicces lenne, ha egyedül mennénk neki a német egységeknek. Ami még poénabb...

MI A FASZT KERESNEK ITT?! Úgy volt, hogy a fazékgyárnál epekednek azért, hogy vagy a sajátjaik érkezzenek, vagy minket üdvözöljenek, erre itt van egy majdnem ötven fõbõl álló egység. Nem tudom, hogy ezek-e azok, akiket keresünk, csak helyet változtattak, vagy ezek azért vannak, hogy minket feltartóztassannak.

Szarok rá, úgyis le kell lõni õket, akárkicsodák. Náci férgek, mindegyiket egy két végén kihegyezett karóra tûzném fel.

Telik az idõ, nem érzem a térdem, így lábat váltok. Van aki látványosan fázik, van aki szívja a fogát, van akin rohadtul nem látszik, hogy épp megveszi az Isten hidege. Errõl jut eszembe... Benyúlok a kabát alá, megszorítom a dögcédulám és magamban elhadarok egy rövid mondatot.

Uram, add, hogy én és Vadik túléljük! Dyachenkót pedig szeretném átlépni, elhaladtomban. Ámen.

A németek elkezdenek szedelõzködni, mozgatják a fegyverállásokat, úgy néz ki, csak erre vártunk, hogy a rögzített és stabil elemeket felszedjék, így kevésbé lesz fájdalmas a találkozás. Tányérsapka még utasításokat osztogat, valami körrõl beszél, és hogy készítsük elõ a terepet, mire a többiek ideérnek, talán öt percre. Nem érdekel, mozogjunk már, mert idefagyott már a lábam!

Mikor meglátják, hogy kirontunk két hosszú sávban, ordítozni kezdenek, bár inkább hasonlít megint arra, mintha a torkukon akadt volna valami és azt igyekeznek felöklendezni azelõtt, mielõtt odaérünk és felnyitjuk a nyakukat.

Próbálok a szélen maradni, gyûlölök a nagy tömegben rohangálni, gyûlölöm, hogy nincs rálátásom az egész eseményre! Hiába keresnék magaslatot, fák csak a lõállások fölött terpeszkednek, kénytelen vagyok a földön kúszni-mászni, mint valami gerinctelen féreg. Ellõnek valakit elõttem, átugrom a testét, nem ismerem, nem foglalkozok vele, késõbb majd úgyis kifosztják. Egy lövés közvetlenül a fejem mellett suhan el, lekushadok a földre és bevetem a hátam egy méretesebb fa mögé. Ebben a parkban mennyit jártam, de soha sem így! Folyamatosan lõnek, lehántják a fa kérgét, repülnek a szilánkok, eltakarom a szemem, hogy véletlen se kerüljön bele semmi sem. A nedves fa illatát felvágja az égett szag, a keserû füstszag, minden hangot elnyom az üvöltés és a fegyverropogás. Felnézek a fa tetejébe, hátha felmászhatnék rá. Megragadom az egyik alsóbb ágat és lendíteném fel magam, mikor leszakad az egyik lövéstõl és a hátamra esek.

- Granata! - harsogja valaki, kigúvadt szemekkel veszem észre a gránátot, ami két méterre tõlem koppan az egyik kockán, ami még talán a járda lehetett. Olyan erõvel kotrok odébb, hogy a detonáció ereje már csak tíz méterrel odébb ér el és borít fel újra pofára. Borítana fel, ha nem lennék már jártas abban, hogyan kezeljek egy nagyobb löketet. Ezt az egyet tudom itt felhasználni, az ejtõernyõs kiképzésbõl. Lavírozni a levegõben.

Ha visszafordulok, Dyachenko tuti élveteg pofával lõ képen, de ennek semmi értelme nincs! Felküszködöm magam és oldalvást megpróbálok elosonni a németek bal szárnya felé.

Váratlanul csönd lesz, és mikor már rettegve gondolok arra, hogy egy kurva tank fog mindjárt becsörtetni közénk, rájövök, hogy csak töltenek. Felszusszanok, leszedek két oldalt rohanó nácit, vissza is húzódom rögtön a fa mögé. Látom, ahogy nagyon elõre kerültem, Dyachenko majdnem egy vonalban van velem és szaporán lövöldöz kifelé a fedezékébõl.

Vadikot is látom távolabb, igazából õt keresem, Dyachenko se élve se holtan nem érdekel, rohadjon oda, ahol éppen guggol. Még egyben van, nem látok rajta sérülést, hál' Istennek...

Kikúrtnagy por és füstfelhõ csap fel a jobb oldalon, Vadikot elnyeli a villódzás. Hamar iszonyú ordítás csap fel tõle, Tányérsapka felpattan és jelez, mire mindenki odanyomul hozzá.

Vadik!! Bassza meg!! Mi van, hol van, miért nem látom? Mi lett vele?! Sprintelni kezdek én is, behúzott nyakkal, de ahelyett, hogy odatenném magam én is Dyachenko fara mellé, átvágok a tömegen. Vadik! Mi a faszért nem tolod elõ a retkes pofád?! Mutasd magad! Úgy kapkodom a fejem mint akinek rángatja valaki. GYERÜNK!

- Miloslav! Azt mondták vissza! - ordít valaki utánam, leszarom ki és mit ugat, ellökdösöm magam elõl a velem szembenjövõket, szinte szétveti a mellkasom a rendszertelenül dobogó szívem. Pofán lövök egy nácit, aki épp kiemelkedne a lövészárokból, utána a következõt, de mikor látom, hogy erõsebb hullámban özönlenének kifelé, levágom a földre a fegyverem és a táskámba nyúlva kibiztosítok két gránátot, majd behajítom közéjük. Elbújok egy kiégett autó mögé, üvöltés. Az üvöltés szinte az agyamig hatol, és nem az anyabaszó nácik sivalkodása hat meg. Úristen, Vadik!! Mi a picsát csinálsz már?! Jézusom, ott fekszik! Mi a faszt csinál ott, keljen már fel!!

- Tarts ki, megyek érted, bírd ki!! - harsogom torkomszakadtából, az se érdekel, ha egyedül hagynak és elszelelnek a többiek, az se érdekel, ha nem támogatnak meg és jönnek vissza.

- A lábam!!! A lábam!!! - markolássza kétségbeesetten a takarásban, a park túloldaláról felugatnak a gépfegyverek, csak remélni tudom, hogy a mieink másik fele érkezett meg és segít, különben itt döglünk meg mindannyian... Kivágódom az autó mögül, nem törõdök a repkedõ repeszekkel, van amelyik találhatott is, de most úgysem érzem, majd késõbb... Késõbb! Most kurvára nem érek rá!

Odaérek Vadikhoz, kétmarokra fogdossa a lábát, amit úgy eltaláltak, hogy egyetlen egy cafat tartja a lábszárát. Artikulálatlanul ordít, cibálja már az én ruhámat is, sír, minden csupa vér, lehajolok hozzá és felkarolom a földrõl. Többször visszaesünk, hörög a gyötrelemtõl, mikor újra és újra mozdítaná a lábát, de helyette pokoli kín vág végig.

- Hagyjál itt!!

- Lófaszt! - küszködök továbbra is azzal, hogy felemeljem a földrõl, kiveszem az utolsó gránátomat és bedobom a nagy nyüzsgésbe, nem is gondolkodom, semmi nem érdekel. Az se, ha épp a mieink közé lendítettem be. Káromkodva próbálom húzkodni, de túl nehéz. - Bot bljad’!!

- Lõjj fejbe! Szása... - szorít a kezemre úgy, hogy elfehérednek a bütykei, az ujjaim pedig ellilulnak a megtorlódott vértõl. A kétségbeesése engem is arra sarkall, hogy engedjek a pániknak és én is teljesen becsavarodva üvöltsek segítségért. - Szása, lõjj fejbe!

Édes Istenem, VALAKI JÖJJÖN MÁR! Megpróbálom elkötni a csonk fölött, de hamar rájövök, hogy hasztalan, ha folyamatosan vergõdik.

- Kussolsz, nem is ismersz! - torkollom le, mikor látom, hogy zöld ruhások közelítenek felénk, egyikük karján fehér csík. Hála Istennek! - Nem pazarlok ismeretlenekre golyót!

- Lõjj fejbe, lõjj fejbe! LÕJJ MÁR!

- Fogd be a pofádat! Itt a felcser! Nem bírom elviselni a vinnyogásodat - húzódok odébb, sõt, majdhogynem eltaszítanak tõle. Aha, valami rémlik, hogy ez az orvos sem rajong értem. Feltápászkodom a földrõl, a szíjánál fogva felemelem a puskám a koszból és a vérbõl. Eddig észre sem vettem, hogy minden porcikám reszket. Felpakolják a hordágyra, ekkor hallom meg az utolsó puskaropogást és csönd lesz. Csak a külváros messzi oldaláról lehet hallani még a harcok hangjait, itt mélységes a kuss. Még a hajam is reszket a fejem tetején, felnyúlok, hogy hátraszorítsam egy kicsit, elfelejtem, hogy össze is kenem ezzel. Kimeredt szemekkel figyelem, ahogy Vadikot elviszik, azt az egy darab kis bõrcafatot valaki elmetszi egy pengével és itt is marad a lábszár...

Velem senki sem foglalkozik, mindenki nyüzsög, Dyachenko már valahol áll és utasításokat osztogat, elõtte összeverõdött a három csoport.

Szarok rá.

Dühösen markolok a fegyverem szíjára és az orvosok után csörtetek.

- ... és ez mindenkire vonatkozik! - ér el idáig a hangja, mire megállok és odanézek rá. Felhúzom az orrom, mikor találkozik a tekintetünk, legszívesebben szemenköpném, de nem tudok odáig ellõni. Mindenki megmozdul, látom, ahogy kettesével felemelik a halottakat és összehúzkodják õket. Nyilván ez vonatkozik mindenkire. Sajnálom, ez rám bizonyára nem érvényes.

***

Az egyik alvókörletet igénybe kellett venniük az orvosoknak, átengedtük nekik, hogy ellássák a sebesülteket. Önkéntes civilek segédkeznek a kötözésben, a nyögések, a hörgések, a fröcsögések, a fûrész hangja... Szédülök tõle, de nem mozdulok az ajtóból, ahonnan figyelem a rengeteg fehér kötést, ahogy lassan átitatja õket az egyre jobban nyomuló vér, mindent vörösben és pirosban látok. Vadik lába menthetetlen volt, azért hagyták ott a helyszínen. Üvölt, sír, már összefüggéstelenül beszél, a leghangosabb minden sérült közül. Olyan szinten bánt a látványa és a hangja, hogy legszívesebben mindenkit két kézzel trancsíroznék szét, amiért nem tudnak neki segíteni, enyhíteni a fájdalmán. Mi a faszt tehetnék érte?! Mit?!

Miért nincs megint fájdalomcsillapító?? Biztos el kellett adni a felsõbb vezetésnek, hogy a migrénjüket a háború miatt enyhíteni és pátyolgatni tudják. Leszarom, az egyik barátom most veszítette el az egyik lábát és ébren ki kellett bírnia, ahogy körbecirkalmazzák a csonkot!! ÉBREN!

Fújtatok, a falba öklözök, tehetetlenül csörtetek a folyosón. Ennek a faszhuszárnak biztos van, kötelezem arra, hogy adjon.

Az ajtaja elõtt áll valami fekete hajú szerencsétlenség, épp nyitná a száját, de leszarom, úgy lököm odébb, mint egy üres polcot. Ahogy betoppanok, látom, hogy megzavartam, mert egy papír fölé húz egy másikat. Írj csak haza a drága feleségednek meg a családodnak! Túlélted ezt a két napot, rohadtul örülhetsz magadnak, rohadt faszszopó! Aki az íróasztala mögül ugat, kimegy egy kicsit lövöldözni és mindjárt felsõbbrendû és kurvára okos! Azt hiszed, mindent megtehetsz, azt hiszed, engedelmeskedek egy olyannak, aki igazi ütközetben a szemem láttára sosem vett részt?! Aktatologató senkiházi, burzsuj, kulák, gennyes sznob!

Az indulat szinte szétvet, idáig elhallatszik Vadik már-már sikoltássá váló hangja, ahogy a hangszálai is feladják a folyamatos üvöltést.

- Nocsak, Miloslav. Minek köszönhetem ezt a kellemetlen látogatást?

- Adjon gyógyszert.

- Az nem tartozik bele a... kiváltságaiba, Miloslav - dõl kicsit hátrébb a székében. Tudja, hogy ez nekem nem jár, az orrom alá dörgöli és még szolidan közli is velem, hogy ki fogja élvezni, hogy nem adja oda. - Csak a lõszer, a kötszer és az élelem. Gyógyszerrõl nem olvastam.

- Szükségem van rá.

- Valóban? - mér végig iszonyúan lassan, de mikor Vadik vérén kívül mást nem lát rajtam, ami saját sebbõl volna való. - Gondol valakire magán kívül is? Maga is beteg?

- Igen, egy régebbi sérülésem miatt - mondom gyorsan, ahogy odakint egy újabb hangerõre tesz szert Vadik ordítása. Ökölbeszorítom az egyik kezem a zsebemben.

- Sajnálattal hallom.

Ennyi? Ennyi?!

- Adjon gyógyszert - fûzöm tovább, ha kell nem eszek négy napig sem, csak adja már oda! Istenem, kínzás hallgatni, ahogy szenved, õt nem zavarja?

- Ki ez a szerencsétlen, aki úgy üvölt, mintha nyúznák? - kérdezi hirtelen.

- Mit tudom én - vonok vállat.

- Magát nem zavarja? - áll fel a székbõl, hunyorogva figyelem, hogy mit akarhat. Csak lesem, hogy a fiókba nyúl-e, hogy odaadja a fájdalomcsillapítót.

- De igen.

Fogja magát, kilép az ajtón és kiszól:

- Tegyenek rá szájpecket! - kényelmesen visszamegy a helyére, majd mint aki jól végezte a dolgát, leül. A nyakamon érzem, hogy kidagad az ér, a mázli, hogy a sál ott van és takarja. Most komolyan kiszólt, hogy tömjék be a száját, hogy ne hallja?! A felháborodás elemi erõvel önt el, a gyûlölet pedig egyre erõsebben dagad bennem. Ez az ember egy undorító féreg, aki csak a saját kényelmére figyel! Önzõ geci! Alig állom meg, hogy ne reszkessek, mint egy idegbeteg. - Egy idõ után úgyis lecsillapodik magától.

Erre elpattan bennem egy ér, odavágok az asztalra és a két tenyeremet odacsapom a lapra, felgyûrve pár lapot. Belefúrom a szemeimet az övébe, érzem, ahogy kiszárad a szám.

- Kérem a fájdalomcsillapítót.

- Ezt sajnos nem tehetem meg, mert a papírmunka, tudja... és a feletteseim. Mit szólnának?

Meg kell nyalnom a szám, hogy tudjak beszélni. Érzem, hogy most vagy el fogok sápadni pillanatokon belül a méregtõl, vagy vérvörös lesz a fejem.

- Eddig senkit sem érdekelt, mit szólnak. Magának meg a papírmunka rendezgetése a legfõbb feladata.

- Nem lehet. Valahogy máshogy kell megoldanunk - néz rám.

- Végre felfogja mit akarok! - kapok a szaván. Ezaz! Legalább alkuképes! Ide vele, bármit megteszek érte, csak ADJA MÁR IDE A KURVA ÉLETBE!

- Nocsak, és egyet akarunk? - hunyorít.

- Én a gyógyszert akarom.

Odakint hirtelen elvágják az ordítás forrását. Még a szám is elnyílik. Tényleg megtették! Tényleg betömték a száját! Úgy érzem az ér a nyakamon kiszakítja a bõrt és a sálat is, felkúszik az arcomra.

- Szerintem segíteni akar... - mondja egyszerûen, megint felegyenesedik ültébõl, a fejemmel követem a mozdulatait. Lehûlök egy pillanatra, hogy átlát a szitán. Megkerüli az asztalt, közelít hozzám, ellépek az asztaltól a fal felé. Nem akarok kartávolságon belül lenni. Még meg találnám ütni, így is alig állom meg. - Én is... segítenék valakin.

- A fájdalomcsillapítót - szakítom félbe, akármit is akar. Nem engedem, hogy témát váltson. Idejön hozzám, undorodva kerülném ki, de nekiszorít a falnak és a lábaim közé térdel.

Mi a fasz?!

- Mit ajánl érte, elvtárs?

- Két napi élelmet - ismétlem, lassan hisztérikusnak érzem az odakint kialakuló helyzetet. Csend van! Csend! Miért van csend? Hogy lehet valaki ennyire gerinctelen és mocskos, hogy betapasztja egy segítségért jajgató ember száját?!

- Azt hiszem, a vezetõség nem nézné jó szemmel... ha csak ennyit ajánl, akár el is mehet... már hallgat a társa, hallgassa csak!

Még a levegõm is bennem reked, ahogy tényleg végighasít az agyamon a csend, a némaság oka. És ha meghalt?! És ha megfulladt, mert belegyömöszöltek a szájába valamit?! A sírástól tele lehet takonnyal az orra, nem kaphat levegõt! Istenem!

Ez meg mi a fasznak jött ilyen közel?!

- Csak a maga fújtatását hallom - húzom fel az orrom undorodva, ahogy a lehelete a bõrömre ér.

- Hallgatnám a magáét is - teszi még hozzá grátiszba, mire majdnem felhördülök.

- Mit akar, lihegjek, mint a kutyája? Maga beteg állat.

Igyekszem megszabadulni tõle, megpróbálok kimászni és áthúzni a lábam az övé felett, hogy kibillenjek a fal és közötte, mikor a kinti kuss szinte élezi magát a dobhártyámon. Visszafordítom a fejem az övé elé, összeszûkítem a szemeimet, ahogy végignézek ezen a kurvára utált arcon.

- Mit akar? Csókoljam meg? - szúrom oda neki.

- Kezdetnek nem is rossz.

A válasz olyan szinten homlokon vág, hogy majdnem be is verem a hátam mögött a falba. Mi a fasz?! Ez buzi?!?!? A szájára vezetem a tekintetem. Most komolyan oda kellene hajolnom és azt... ott megcsókolni? Hozzáérni a saját számmal?! Az övére?! Arra kellene rábukni?! Egy tetves gyógyszerért?! Ezzel a szájjal tesz nekem állandóan keresztbe, tönkreteszi minden retkes, tetves napom, beleugat a dolgaimba, embereket uszít rám, én meg még nyaljam körbe, hogy megtegyen nekem egy rohadt egyszerû dolgot, amibe nem törne le a körme sem, ha megcsinálná?

Ingerülten tépek a hajába hátul, ahogy felpipiskedek és lerántom a fejét, a számat az övére tapasztom, hogy legyen boldog, faszcibáló buzeráns balfasz! Felülkerekedek az undoron, összeszorítom a szemeimet, hogy ne is lássam, hogy hová nyomtam oda a szám, de nem sokáig vagyok képes elviselni, a gyomrom is felkavarodik attól, hogy egy ilyen végletekig aljas szemétládát csókoltam meg éppen, ráadásul férfit!! Csak Vadik miatt csinálom, a barátaimért az életemet adnám, és ha ahhoz az kell, hogy ezt a nyomorultat összenyálazzam, megteszem, tessék!

- Maga nagyon eltökélt.

- Maga meg kurvára ezt akarta - fújtatom idegesen.

- Ugyan... már rég tovább is gondoltam - vigyorog szélesen, még a szám is eltátom amellé, hogy a szemeim elkerekednek. Ez... ez nem normális!

- Arról ne is álmodjon.

- Kár - dõl egy kicsit hátrébb, de a lábát tartja az enyémek között. Legszívesebben mind a tíz körmömmel szaggatnám, hogy takarodjon le rólam, ne beszéljen így, adja ide, amit akarok!

- Kimegyek, és szétkürtölöm, hogy egy buzi - váltok át követelõzésbõl támadásba. Nyelnél le egy siklót, az való a te bensõdbe! Undorító mérgeskígyó, az való neked, azt szopkodd! - Kicsit csorbulna a tekintélye, nem?

Nem érkezik válasz, csak néz. A szemei semmi jót nem ígérnek, van benne valami, amitõl a frász kiver, izzadnék is, ha nem kapnék hideglelést már attól, hogy ilyen kanyart vett a beszélgetés.

- Szopjam is le, rohadék?

- Miloslav! – dörren a parancsnok hangja.

Igaz, hozzám képest csak erõtlen fûszálacska. Nem baj, hagyom, hadd növekedjen. Kellenek az ilyenek is. Nem mindenhol nõ olyan tüskés rózsa, mint én.

- Uram – fordul felé a kis szõke takonypóc.

Ha volna Isten, biztos azt kérném tõle, hogy nõjön segg a feje helyére. Okkal magyarázhatná, miért nem hord soha sapkát.

- Mi a francot keres idelent?! Végzett már a dolgával!? – hallom közeledni a hangját.

Kíváncsi vagyok, miféle komédia kerekedik ki ebbõl. Talán megírhatnám. Talán sikerem is lenne.

- Igen, uram.

- Akkor tömje be az adagját és vissza a téglagyárba! Miért kell mindig úgy levadászni, nem tud a fõbejáraton közlekedni?!

- Tumultus volt, uram.

Na, igen. Tumultus. Csodálom, hogy ez az egyszerû kis fattyú ismer ilyen szavakat.

- Mit felese… - aztán elhallgat. Oh, hogy itt jövék én a képbe. – Dyachenko százados – tiszteleg gyorsan.

Nagyon fura helyzet állt elõ, úgy érzem. A régi helyemen senki sem próbálta még a seggem Lukát is fényesre nyalni. Itt meg… csillog villog.

- Uram – fúj visszavonulót Miloslav, és lelép.

Csoda, hogy mit meg nem engedhet meg ez a fajankó. Izgalmas, nagyon izgalmas. Ki kell még ismernem a hogyanokat és a mikénteket.

- Hordja is el magát Miloslav, a szemem elé ne kerüljön többet! – morog a parancsnok.

Még véletlenül sem kell azt gondolnom, hogy miattam, ugye?

- Dyachenko százados, remekbeszabott, határozott beszéd volt, ilyen vezetõre van szüksége ennek a nyeszlett hordának – kezd bele a fényezésembe.

Az egyetlen dolog, ami rontja az idillt, az a hatalmas adag nyál, ami akkorát csattan a falon, hogy a dobhártyám is beleremeg. Hm-hm, Miloslav, kezdenem kéne valamit azzal a köpdösõ szájjal. Nem szeretem, ha valakinek nagy a pofája, engedetlen, és még pofátlan is. Hát senki sem rakta helyre még a csöpp kis agyad? Valóban nagy szükség van itt rám.

***

Fáradtan túrok a hajamba, végre végeztem a jelentések összegzésével. Kezdek egészen belejönni a dologba. Már nagyjából tiszta, hol és mennyi német tartózkodik. Nagyjából a károsult épületekkel is tisztában vagyok. A csatornarendszert is flottul feltérképezték, hatalmas ütõkártyánk lehet még a náci rohadékokkal szemben.

Egy üdítõ séta mellett döntök, ezért sálat, kabátot és kesztyût is húzok. Elég hideg van kint az utóbbi napokhoz képest. Puszta kíváncsiságból teszek egy kört az alvókörletben is. Kíváncsi vagyok, ki milyen viszonyban áll a másikkal.

Nem kell sokat mennem, nagyjából helyre tudom tenni a klikkeket. Hm, legalább ha úgy hozza a helyzet, párokat kell alkotni, tudom, kit kell egymás mellé tennem. Már épp indulnék ki, mikor meglátom azt a nyomorult Miloslavot. Legszívesebben odarohannék, és lendületbõl lerúgnám a fejét. Mikor azonban jobban szemügyre veszem, látom, hogy… lop? Micsoda?? Két lépésbõl mögötte vagyok, hiszen itt az alkalom! Elkapom a kibaszott grabancát, és kirántom magamhoz.

- Nocsak, lopásra fanyalodik, Miloslav? – kérdem, mire kirántja magát - Nem elég a nagy szájának az a három konzerv?

- Tudja, hogy csak a nácik hordanak ilyet? – fröcsögi – Onnan veszek el ételt, ahonnan akarok.

Hm, hát persze.

- Persze, hiszen… a katonák manapság maguk között megoldják – nézek végig a többieken – Különös, hogy õk felmelengetik magát, cserébe pedig kirabolja õket.

- Nem köt hozzájuk semmi. Ha meghalnak, lesz más is, aki idefekszik –morogja.

Hogyne. Én pedig vagyok olyan ostoba, hogy elhiszem, ugye? Ezt gondoltad?

Magára kanyarítja a sálját, és kiviharzik a körletbõl. Sunyin vigyorogva sétálok ki. Megvagy, Miloslav. Kisétálok a folyosóra, ami összeköti az alvókörletet a fõbejárattal. Tobzódnak a várakozók, így szem- és fültanúja lehetek annak az aprócska kis beszélgetésnek, amit két jó nagyra nõtt férfi folytat le. Ha jól hallom, Miloslavról társalognak. Szutykosnak, nagypofájúnak hívják, meg pár anyja picsáját is beletûzdelnek a jellemzésbe. Hm, elismerõen bólintok. Pont jó lesz.

- Aszejev, egy szóra! – lépek a férfiakhoz.

Látom, ahogy nagyra nyitják a szemüket, gondolom, csoda, hogy emlékszem az egyik nevére… igazság szerint az imént hallottam, de nem kell róla tudniuk.

- Sz-százados úr! – vágják haptákba magukat.

Jaj, zavarba hoznak!

- Aszejev, mondja, kérem, mennyire gyakoriak egymás közt a lopások? – kérdem.

Ördögi tervem alapjait máris lefektettem. Néha megijedek magamtól. De akarom azt a sunyi mosolyt.

- Nem, uram. Nem igazán – rázza meg a fejét.

- Valóban? – csodálkozok el – És Miloslav?

- Õ sem, uram – fintorodik el.

Jurij Arshov Dyachenko kapura céloz, és lõ.

- Ah, értem. Akkor biztosan rosszul láttam, és a saját táskájában matatott – vonok vállat.

Összenéznek, látom az arcukra kiülõ, elfojtott dühöt. Gól. Csodálom, mennyire ragályos az emberi hülyeség. Vagy mennyire könnyû manipulálni az ostobákat. Elég egy ártatlan maszk, egy sima, egyszerû elszólás, amit látszólag nem is gondolunk komolyan. Annyira…

- Vigyázzanak magukra – bólintok, majd indulok tovább.

Szeretem játszani a profi vezetõt. Mintha sok gyermekem lenne, de mégsem tartozok különösebb felelõsséggel egyik iránt sem. Végignézhetem, ahogy ölik, marják egymást. Csinálják csak, ha nekik nem elég a külsõ háború. Kicsinyes bosszúhadjáratom azonban be is darálja az elsõ áldozatát… remélem. Én sem maradhatok ki a játékból.

***

Odakint hûvös az idõ, minden ezüstösen csillog a kövér hópelyhektõl. Álmosan ballagok vissza, a zsebemben lötyög a jól megérdemelt whiskym. Soká egyezkedtem, mire ilyen gyöngyszemhez jutottam, el is dugom, ahol senki sem találja majd meg. Szörnyû ez a hideg. Jól fog esni, ha végre felmelegedhetek egy kicsit. A vodkám már teljesen elfogyott.

Felkapom a fejem, mikor nyögéseket hallok. Elõször… elõször teljesen másra gondolok, aztán megpillantok a távolból három férfit. Valakit ütnek. Júj, de milyen kegyetlenül ütnek! Már épp mennék segíteni, mikor meglátom, ki az. Valami elképesztõen mennyei érzés rohamozza meg a testem. Mintha elélveznék. Végre. Az elhintett mag kicsírázott az agyakban. Zseniális, manipulálás mesterfokon!

Oda sem nézek, úgy vonulok be a fõbejáraton. Boldog vagyok, hogy mindenki megkapta, ami jár neki. Én az italom, basznádszájba Miloslav pedig két hatalmas maflást a pirospozsgás babapopsi arcára. Érdemes volt felkelnem.

Visszatérek a szobámba, az események sûrûjének nyomására pedig úgy döntök, végre hazaírok. Ki tudja, meddig élek még, nem árt, ha tudják, nem szaggattak szét a náci hordák. A fiókba nyúlok, szép, sima lapot veszek elõ. Mindig ilyenre írok haza. Csak ilyenre. Akárhányszor serceg a toll a felületén, megszólal egy hang hátul a fejemben: Vajon apád büszke rád? Remélem.

Türelmetlenül kopogok a tollammal az asztalon. Meg akarom írni azt a nyomorult levelet. Hogy kezdjem? Kedves Édesanyám! Nem. Szeretett Édesanyám! Nem. Tisztelt Édesanyám! Vajon Miloslav túléli az ütlegelést? A világért sem köpnék más levesébe, távol álljon tõlem, hogy bele merjek ugatni olyan dolgokba, amik nem rám tartoznak. Engedetlen egy fehérnép ez a fiú. Annyira nem tökös, hogy megengedje ezt a viselkedést. Talán ha egy fél hadosztályt széttépett volna a fogával… hátrakötött kezekkel, akkor egy biccentést megengednék neki. Talán annyit, igen, biztosan. Egyszer úgyis be foglak törni. Azt fogod tenni, amit mondok neked, végérvényesen alám kerülsz.

Megmosolyogtat a gondolat. Alám. Kuncogva az elõttem fekvõ papírra pillantok. Drága Édesanyám!

***

Hajnalban halk motoszkálásra kapom fel a fejem. A sötétbõl kirajzolódik egy fiatal fiú alakja. Tizenéves, még sosem láttam errefelé.

- Mit keres itt? – dörrenek rá.

Sajnos az ébredés miatt kevésbé félelmetes a hangom… inkább úgy hat, mint egy herélt medve erõlködése.

- Bocsánat, uram,

Homlokráncolva nyomom fel magam fektembõl, majd letolom magamról a takarót. Akár meg is ölhetett volna. Mi van, ha ezért jött?

- Mit akar? – törlöm meg a szemeim.

Sehol sem vagyok biztonságban.

- Leveleket hoztam, uram – suttogja.

Hát persze, a futár! A hadnagy értesített róla, hogy a reggeli órákban érkezik. Máris elszaladt volna az idõ? Vagy ennyit alhattam? Nem érzem. A tagjaim pokoli nehezek, és olyan keserû a szájízem, hogy fintorognom kell.

- Adja ide – hördülök fel.

Kicsit megfáztam, talán a tegnapi nap. Nehezebbnek érzem a mellkasom, a torkom is kapar. Bár otthon lehetnék már. Fõzhetnék teát, facsarnék bele citromot. Hiányzik az íze, imádom a citromot. Mikor az omlós hús ropogva válik el a kemény héjtól. Mennyei.

A kezembe kapom a levelet, de elég csak a feladóra néznem, és az egekig tódul a vérnyomásom. Nem, nem, nem!

- Kifelé! – mutatok az ajtóra.

A fiú értetlenül néz rám, de villámgyorsan szalutál, és kikotródik a szobámból. Hogy a jó kurva életbe…

Feltépem a gyûrött, koszos borítékot. Egyetlen vékony papír árválkodik benne. Nem, ez nem üdvözlõkártya, valami tétova fenyegetés árad belõle. Megnézzem? Ne nézzem? Terjedjen ki a háború a város határain túlra? Foglalkozzak még ezzel is? Nem, nem akarok. Épp elég ellenséges a levegõ így is. Miloslav orbitális köpésének a hangja még most is visszhangzik a fülemben. Ilyenkor zavaró, hogy egy árva barátom sincs. Ha meghalnék, anyámékon kívül bánkódna valaki? Aligha.

Sóhajtva húzom ki a papírt a burkából. A gyomrom görcsösen összeugrik, ahogy végigfuttatom a tekintetem a sorokon. Az ember kedves szavakat várna az öccsétõl… ehelyett csak megaláz. A tulajdon bátyját. Sosem voltunk jó testvérek… belátom, tudom! De soha nem is leszünk. Nikolaj elvetette a sulykot, mikor a kisemmizésem mellett döntött.

Összegyûröm a papírt, a fiókba dobom. Halkan csikordul a fa, ahogy a helyére taszítom. Ez az éles hang ránt vissza a valóságba, és nem hagyja, hogy belefulladjak a gyûlöletbe. Igen, megragadom, kievickélek vele. Nekem itt van dolgom. Ráérek megölni Nikolajt, ha hazaértem. Igen, az ujjaim közé szorítom a torkát. Remek lesz.

***

Halkan sercen az alma héja, ahogy a késem végigszalad a húsa mentén. Nem szeretem, de nincs más, be kell érnem ezzel is. Cikkelyekre vágom, majd egy kopott tányérra fektetem a darabkákat. Lassan a számba veszem az elsõ szeletet. Savanyú lé árad szét a számban, ahogy lassan belemélyesztem a fogaim. Mosolyogva fektetek magam elé egy tiszta lapot. Megjött a kedvem… Nikolaj levelének mégis volt haszna. Érzelmeket csalt elõ belõlem. Ilyenkor mindig kedvem támad hozzá.

Halkan roppan az alma a fogam alatt, miközben hátradõlök. Legyen két katona. Igen, megrekedtek a romok közt. Az egyik fiatal, még új. Fekete, kócos a haja, pisze orra és vékony szája van. A bõre fehér, világít. A porcikái törékenyek. Hm, a másik egy idõsebb baka. Erõs a marka, zord az ábrázata. Egy apró vágás a szeme felett… nem, nem, a szája oldalán! Zömök, erõs, széles a háta.

A papír vadul serceg a tollam alatt.

… majd lassan magához vonta a védtelen fiút. Az egész testében reszketett. A hideg marta minden porcikáját. Már nem félt, tudta, erõs társa mellett biztonságban van. Reszketeg testével a férfihoz bújt, langyos lehelete a nyakát cirógatta…

Hm, legyen Jaroslav, igen.

…Jaroslav bõre felforrósodott a fiú sóhajától. Lassan a földre fektette átfagyott bajtársát, és forró csókjaival melengette egészen a belsõjéig…

És a fiú? Andrej? Hm, igen. Feküdj le, Andrej! Tárd szét a lábaid! Ah, tökély!

…Andrej Jaroslav kabátjába markolt. Érezte, eljött az ideje, hogy átadja magát a férfinek. A nadrágja alól domborodó férfiassága arra késztette az idõs férfit, hogy sutba dobja az elveit, és végre az ösztönei vegyék át a hatalmat az elméje felett…

Kopognak. Ki a fene az ilyenkor?! Gyûlölöm, ha alkotás közben zavarnak. Morogva suvasztom a papírt a fiókomba, majd magam elé húzok egy jelentést. A történet viszont tovább pereg a fejemben. Andrej felsóhajt, mikor Jaroslav a combjaiba mar. Milyen szép lehet. Hosszú és feszes. Az idõ még nem hagyott rajta nyomot. Szívesen fektetném végig õt az ágyamon.

- Jöjjön! – szólok ki, miközben vadul Andrej ajkaira marok.

- Bocsánat, uram. Az ezredes keresi – lép be egy koszos, mazsolaképû férfi.

Felszalad a szemöldököm, hohó! Félrelököm Andrejt, majd felkapom a tányérsapkát. A fejembe húzom, majd sietõs léptekkel követem az öreget. Érzem a csontjaimban, hogy valami készül. Csak nem tudom, mi.

Gondolkodva emelem fel a fejem, mikor ismerõs alak biceg felénk. Épp egy pillanatra veszem szemügyre, már másfelé is terelem a tekintetem. Nem, Miloslav, most nincs rád idõm. A szemem sarkából látom, hogy felkapja a fejét, a falhoz lép. Végig engem figyel, minden porcikája megfeszül. Szívesen lekennék én is egyet neki, de most fontosabb dolgom is van ennél. Sokkal fontosabb.

Belépek az apró, fával kivert helyiségbe. Minden bútor iszonyú kopott, a telefon is elég viharvert. Itt-ott lepattogzott róla a festék. Sóhajtva dõlök a nyekergõ oszlopnak, amin függ, és veszem a kagylót a fülemhez. Az ezredes mély, mennydörgõ hangja szinte szétszaggatja az agyamat. Eszembe jut, mikor még csak hadnagy voltam… mikor az alezredes a szobájába hívatott. Mikor éreztem, hogy meleg csordogál végig a combjaimon. Gyûlölöm a tiszteket.

Az ezredes parancsa egyszerû. Felkutatni, likvidálni. Kár, hogy ez nem az én századom feladata. Errõl viszont nem tudtam meggyõzni a vén faszt. Hiába is, féltem az embereimet, mégiscsak az én lelkemen szárad, ha valamelyik megsérül, vagy netalántán meghal. Annyi könnyebbséget kaptam, hogy magam tervezhetem meg az útvonalat. Utat a pokolba. Ilyenkor kedvem támadna pár vallási fanatikust iderángatni. Miért hisznek olyan távoli dolgokban, amik itt, a kibaszott életükben is pontosan olyan tisztán megvannak, mint a szaros Bibliájuk molyette lapjain. Ostobák.

- Mi a parancs? – lép hozzám a hadnagy.

Már a nevére sem emlékszem. Egy apró pillantásra méltatom, majd megkerülöm, és visszasétálok a szobámba. Gondolkodnom kell. A jelentések szerint a németek a sarkunkban röfögnek. Az ezredes szerint egy kisebb csapat levált innen pár kilométernyire. Ha sikerülne likvidálni õket, meggyengülne a védelmük a nyugati oldalon, és visszaszerezhetnénk a mezõt is. Újra aláaknázhatnánk, ha esetleg tigriseket zúdítanának ránk. Remek tervnek tûnik, de hol a bökkenõ? Ott, hogy koránt sem biztos, elérünk odáig. Arról a jelentések már nem szólnak, melyek azok az utak, ahol a németek géppuskafészkeket állítottak. Felkutatni, likvidálni. Hát persze.

***

Idegesen lépdelek a mozgolódó tömeg felé. A bemutatkozásom óta nem álltam eléjük. Az éjszaka nem aludtam, a térkép felett görnyedtem. A bal szemem teljesen felmondta a szolgálatot. Emlékszem, mikor elõször tudatosult bennem, hogy valami van benne. Üvöltöttem, mikor kihúzták belõle a kocsonyás vasdarabot.

- Jó reggelt – köszöntöm a katonákat.

El fogok aludni. El. Fogok. Aludni.

- Bizonyára mindenki hallotta, hogy adódott egy remek lehetõség a német támadóerõ meggyengítésére.

Végignézek a társaságon, épp csak Miloslavon felejtem el végigfuttatni a tekintetem. Érzem, hogy figyel, de csak azért sem nézek rá. Mintha nem létezne.

- Egy ötvenfõs csapat levált nyugaton. A fazékgyárnál húzták meg magukat. Az ezredes a tegnapi nap folyamán értesített errõl… és a parancsról is. Fel kell számolnunk az egységet, és biztosítanunk a nyugati oldalt, amíg további csapatok nem érkeznek.

- Bocsánat, százados úr! – lendül egy kéz a magasba.

Lassan az illetõ felé pillantok. Alacsony, fekete hajú fiú. Egy igazi Andrej.

- Miért pont nekünk kell ezt? Ott vannak rá a gyufások! – tárja szét a karjait.

Gyufások? Értetlenül ráncolom a szemöldököm.

- Vaszilenko százados csapatát nevezik gyufásnak. A sok cigi – szólal meg egy szõke, jól fésült a másik oldalról.

Felvonom a szemöldököm. Ma újabb információkkal gazdagodtam.

- Nem tudom, miért pont nekünk kell végrehajtani a feladatot, de a parancs az parancs. Lehet, hogy új vagyok még maguknak, de felelõsséggel tartozok minden egyes ember iránt. Ezért igyekeztem a körülményekhez képest a legbiztonságosabb utat megtalálni.

A mögöttem álló térkép felé fordulok. Egy ócska tollal jelölöm be az utcákat, tereket, amiken haladni fogunk.

- Kockázatos, de úgy döntöttem, háromfelé osztom a századot. A portyázó tankok és mesterlövészek miatt csatornákban, és szûk utcákban fogunk haladni. A hosszú sor csak meggyengítene. Itt, a Filevskiy parknál találkozunk.

Bekarikázom az említett helyet, majd körbenézek a társaságon. A terv nem aratott osztatlan sikert, de nem fogok vitába szállni egyikkel sem. Én vagyok a felettesük, az én szavam dönt.

Az apróbb részleteket is megosztom velük, majd feloszlatom a megbeszélést. Pokolian fáradt vagyok… és éhes is! Hamar felszívódok, elrejtõzök a négy fal között. Üdítõen hat rám a felismerés, hogy egy üveg vodkát rejtettem el még a minap a szekrényemben. Szerencsére itt is megtaláltam az összeköttetéseimet, így viszonylag hamar megteremthettem magamnak azt az életteret, amit már megszoktam. Hm, gyümölcs és alkohol. És a novelláim. Be kéne fejezni Andrej kalandját is. Talán majd máskor.

Lerúgom a csizmáim, majd bebújok az ágyamba. Kellemesen bizsereg az agyam. A gyomrom dió méretûre szûkült, ezért nem sokat tudok enni. De legalább meleg van. Megtámogatom az elemózsiám pár korty vodkával, majd a matrac alá rejtem az üveget. Ásítva nyújtózok, mint egy nagyra nõtt kandúr… egy tigris, majd lerogyok a párnámra. Eszembe jut jó néhány dolog, ami nem hagy nyugodni. Az öcsém, a hadmûvelet, Miloslav… igen, az a nyomorult díszbuzi Miloslav. Nem sírnék, ha egy náci rohadék seggbe lõné. Vagy szájba, akkor nem járna neki többé.

***

Az agyamig hatol a törmelék ropogásának a hangja. Mintha a fülemen át betuszkolták volna õket a fejembe, és minden érdes kis oldalukkal a koponyám falát igyekeznék felkaristolni. Megõrülök. A szemeim alatti táskák már akkorák, hogy belepakolhattam volna az AVS-em, és még a kulacsom is kényelmesen elzötykölõdött volna mellette. Ide sem aludni jöttem…

- Százados úr, Katajev csapata is elindult a Katyerina utca felé – guggol mellém egy öregebb férfi.

- Hányan vannak? – nézek rá.

- Negyvenhatan, uram – feleli.

Gyors és pontos, ezt már szeretem.

- Remek – bólintok.

Ideje nekünk is indulnunk. Végignézek a társaságon. A figyelmem még véletlenül sem kerüli el Miloslav tarkára ütlegelt képe. Nem osztottam másik csapatba. Látni akarom, ahogy szitává lövik, ha így lesz. Ám a nagy pofája ellenére sem kívánom. Jó lesz még golyófogónak a késõbbi ütközetekkor.

- Indulás! – emelkedek fel.

Egy szûk utcán vágunk át. Nagyokat kell lépnem, hogy a lezúdult kövekben ne essek orra. Hihetetlen, mennyit változott a város, mióta a náci kutyák úgy gondolták, meghódítják a világot. A lakásom azóta sem láttam, de talán nem is merem megnézni. Túl fájó pont lenne, ha azt is elveszíteném.

A kanyargós út végén megállok, majd két fiú segítségével felpattintom a csatornafedelet. A törmelék teljesen belepte a szélét, alig akart elfordulni.

- Gyerünk – szólok az elõl állóknak.

Sorban tûnnek el a sötét lyukban, mindenki tudja, mi a dolga. Libasorban másznak le a nedves fokokon, miközben a környezõ házakat figyelem. A utolsó Miloslav, nem bírom fékezni a nyelvem.

- Remélem, ezt nem szúrja el… Miloslav – vetem oda futólag.

- Remélem, nem koptatja sokáig a nevem – vág vissza.

- Ahhoz valamelyikünknek golyót kéne kapnia, Miloslav.

- Ígérem, nem fogok sírni, mikor temetik – mordul rám.

- Pedig növelné vele a gyerekes báját, Miloslav – vigyorgok rá.

Látom, ahogy nekem feszülne, de egy felcsendülõ „los” elveszi a kedvét a verekedéstõl. Ostoba kis takonypóc. Lemászok utána én is, így majdnem egymás mellett lépdelünk a bokáig érõ szutyokban. Még jó, hogy tegnap suvickoltam ki a csizmám… 

Meglehetõsen váratlanul reagálja le a dolgot, eddig egész higgadtnak tûnt, de úgy látszik, valahol lemaradtam, ugyanis mire észbekapok, a fejemhez nyomja azt a rohadt pisztolyt, de úgy, hogy ki is biztosította útközben!

Mi a fasz?!

Még a szívem is kihagy egy dobbanást, de rögtön meg is nyugtatom magam, hogy nem meri. Úgysem meri. Ha lelõ, annak valakik nagyon nem fognak örülni, õ meg repülhet, karrierista fasz. A hidegrázás akkor is végigsöpör rajtam, hideg a csõ vége, ami még mindig jobb, mintha forró lenne… az azt jelentené, hogy elõttem már más is volt reklamálni.

- Nincs szükségem agyra, de ha nem takarodik el rögvest, a magáét fogják lekaparni az ajtóról – ajánlja fel. A francba, ez komolyan gondolja!

- Akkor adja meg a dupla fejadagot! Ott van a… - nem merek hátrabökni a pillantásommal az asztalára, mert akkor még szem elõl téveszteném, ami jelen helyzetben nem lenne kifizetõdõ. Kurvára, a faszomat verem belé!

- Elszámolok háromig, jó? – lágyul el a hangja, olyan görény stílusban, ahogy én szoktam. És innen tudom lemérni, hogy nem viccel. A picsába, adjam fel? Akkor elkönyveli, hogy ennyivel lerázhat, azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Szinte ráz az indulat, legszívesebben bemosnék neki egy akkorát, hogy nekitántorodna annak a drágalátos fatákolmányának. Amiben egy kibaszott fecnit nem tud megtalálni!!

- Egy.

A szemeibõl sugárzik, hogy mennyire eltölti a felsõbbrendûségi érzés, pedig kétszer többet érek, mint õ szimplán. A haja színe hirtelen eszméletlenül irritálni kezd, hullákra gondolok tõle, amitõl nyomban besajognak az újonnan kapott sebek. Veszély van, érzem, a kurva életbe!!

- Kettõ.

Eltaszítom a közelembõl, ellököm a fegyveres kezét is, ki nem állhatom már most ezt a rohadványt, visszavonulót fújva csörtetek ki az irodájából, nem felejtem el istenesen bevágni magam mögött ezt a kiszart ajtót. Széttéplek egyszer te geci, meglátod! Ennyivel nem koptathatsz le, megkeserülöd még!

Idegesen robogok vissza a közös melegedõbe, ahol a srácok már várnak, sziszegve csapom le Vrosov fejérõl a sisakot, majd elkezdek járkálni. Felröhögnek, vígan tömik befelé a kaját, de Nazariy azért csak rákérdez:

- Mi van Szása? Valami a seggedbe szorult, hogy ilyen izgatott vagy?

Ezek után természetesen behullámzik egy mélyebb röhögés mindenkin. Idegesen beletúrok a hajamba, az összes port feléjük csapom, egyáltalán nem hatja meg õket, csak még inkább nevetgélnek.

- Azért eszünk még valami értelmest? – vágja a tûzbe a konzervdobozát Vadik, mire felcsap egy csomó parázs és pernye, nekitámaszkodok fél kézzel a falnak és megpróbálok kevésbé ingerülten fújtatni. Hogy szakadna le mind a hat végtagja, mocskos seggnyaló faszhuszár!

- Kussoljatok – mordulok fel, mire elkapják a kabátom szélét és berántanak maguk közé, hogy üljek le.

- Egyem a kicsi szívedet, megmelengessünk? Mindjárt megyünk ki a hüvibe – emeli fel a kezeit úgy, ahogy a dívák szokták a színházban.

- Tetves kurva anyád megy ki a hüvibe - morgom, még az egész testem hullámzik a találkozás utóhatásaitól.

- A parancsnok mondta, szóval igen, ha kéne, anyámnak is ki kellene mennie – von vállat, majd elkapja a fejem és dörzsölni kezdi a hajhagymáimat. – Anyám nevét a szádra ne vedd!

- Ki se mondtam a nevét, te õstulok!

- Na, mi volt Dyachenko századosnál? Tényleg annyira ocsmány, mint mondják? – kotorászik a táskájában továbbra is Vadik, majdnem annyit képes enni, mint én, szinte állandóan rág valamit. Hogy ocsmány?! OCSMÁNY?! Ha csak az lenne, megsajnálnám és adnék neki csajozási tanácsokat! Idióta barmok… De legalább tudom, hogy így hívják. A nevén szidhatom, bár eddig is tökéletesen megvoltam nélküle.

***

A téglagyár még a miénk, azt mondták, hogyha lõszerünk sincs, mindenképpen fenn kell tartani. Majd téglákat fogunk dobálni a németekre, ami mégcsak nem is lenne gond, csak ha tankkal jönnek, akkor mi a büdös picsát fogunk csinálni? Rájuk csapkodjuk a latyakos, piros löttyöt? A vaskapu bírja, ráadásul ez a külváros legstabilabb épülete, nem hagyhatjuk veszni. De ha téglákkal kell dobálóznunk, mint a majmok, akkor már elõre üdvözlöm az üteget a seggemben, jó mélyen.

- Miloslav, másszon fel a tetõre – hullámzik végig a soron a parancs, én pedig a hátamra lendítem a fegyverem és megiramodok a fal mentén. Néhol híjas a tégla, így tudok fogást találni, hogy oldalt másszak fel. Az eredeti létrán nem lehet, mert azt mesterlövészek figyelik.

Kurva mesterlövészek, gyûlölöm mindet. Meghúzzák a farkukat valahol biztonságban, képtelenek részt venni akár egy csoportos akcióban is, csak külön lehet hasznukat venni. Egyszer úgy pofánvernék egyet, viszketnek érte a bütykeim. Vagy megdobálnám téglával, az még reálisabb lenne, ugyanis képtelenség, hogy anélkül közelébe kerülhessek egynek, hogy ne üssön belém egy golyót. Hacsak szembe nem jön egy a folyosón. Szidorenkóra régóta fáj a fogam, jelenleg a moszkvai front nagy büszkesége, a nagy és kincset érõ Ivan Mihajlovics Szidorenko. Szopjál kutyát, Szidorenko, hol voltál, mikor a seggünkbe durrantott három német mesterlövész?! A neve még rímel is a Dyachenkóra, egoista, önzõ fasz.

Nagyon erõsen ajánlom, hogy mire visszaérünk, ott lesz a kaja a helyemen, különben téglával baszom be az ajtót, vagy odaszarok a küszöbre.

Óvatosan kapaszkodom fel a hasadékba, elõbb az elõvigyázatosság kedvéért felteszek egy konzervet lassú mozdulatokkal a nyílásba a gerendák alatt, ahol ki szoktam kukucskálni. Nem történik lövés, vigyázva hajolok kicsit kintebb, a fegyvert még jobban hátratolom, ne legyen útban.

A géppuskafészek jelenleg üres, a helyén egy hatalmas vöröslõ, rózsaszínes, behatárolhatatlan tócsa bugyborékol és gõzölög a hidegben. Leintek, hogy a gránát talált, majd folytatom a megfigyelést tovább. A szemben levõ mûvelõdési házban lehetnek többen is, nyilván a parancsnokuk kushadást rendelt el, lassan lemegy a nap. Estére is meg szoktak minket látogatni, akkor mindig itt fent alszom, csak a túloldalon. Több irányból védett, és akár hárman is elférünk, ha a srácokkal egy megfigyelõegységbe osztanak minket. Tankot a következõ három utcában nem észlelek, repülõgépek se jönnek már, szürkül. Lejelelem ezt is az odalent várakozó parancsnoknak.

A váltásnál összecihelõdünk, kijelölnek három embert, akiket kieresztenek a dombokon túlra, hogy körülnézzenek a kaotikus állapotban levõ régi mellékraktárakban. Biztos vannak ott elcseszett fekete ruhások, akkor pedig hamarosan darálthús lesz a menü. A madarak és állatok asztalán. Állítólag Gregorijevics zabált már embert. Sandán meredek rá a második sor szélérõl, de a marcona kinézetén az se változtatna, ha egy légy berepülne az orrán keresztül egyenesen az agyába. Vagy csak bekamuzta, hogy senki ne merjen lopni tõle, mert fölfalja. Úgy csinálja, mint én ezzel a faszparaszt attitûddel. Lehet, hogy mégis okos?

- A többiek pedig visszatakarodnak a búvóhelyre, amikor visszaérnek a felderítõk! – jön az ukáz, felsóhajtok, és karbafonom magam elõtt a kezeim. Nazariy mélységes kussban álldogál mellettem, kezei zsebretéve, õ sem készül arra, hogy hamarosan dirr-durr meg puff-puff lenne a közeljövõben. Legalábbis ma este, míg visszakotrunk.

- Szása… - hajol közelebb.

- Tessék.

- Ez el lett baszva már rég – folytatja tovább, én pedig felé billentem a fejem, hogy halljam, amit mond. – A három új bakát küldte ki, ezt úgy el fogják kúrni, mint a szemét. Azért pedig természetesen minket fognak lebaszni.

- Csak téged, engem nem.

- Dögölj meg – dõl vissza a helyébe a sorba, mire nem felejtek el vigyorogva én is visszabillenni a rendes testtartásomba.

- Még nem áll szándékomban – kontrázok rá, de ahogy a parancsnok idenéz, inkább csak felvonom a szemöldököm és befogom. Nana, nagyon nem tetszik a nézése, ne rám fújjon, a kurva életbe, nem én küldtem ki dedósokat. – Hány évesek?

- Az egyik még csak tizenhárom… - szusszan.

- Akarod mondani annyi darabban lesz.

- Szása! – mordul rám, majd halkabbra fogja. - Velem ne beszélj így, mert a nyakadra taposok.

- Tépj egy számot és állj be a sor végére – legyintek át a vállam fölött. Gregorijevics errefelé néz, összeszûkítem a szemeimet, ahogy tartom a szemkontaktust, majd lassan elvezeti a fejét a sor végérõl. - Mit nézel? Vén marha.

Ezt naná, hogy nem hallotta, fõleg pont azért, mert átmenet nélkül akkorát robban valami a dombok között, hogy meginog alattunk talaj. A faszba!

Rögtön elõrelibbenti mindenki a fegyverét, aki eddig nem fogta, villámgyorsan Nazariy felé fordulok, majd õt követve iramodunk a fal felé, hogy egy nyíláson tüzet nyithassunk.

- Miloslav! – dörren a nevem végig az elõtérben, pedig talán ha egy nácit eltaláltam.

- A picsába, hogy már nem is lõhetek… - csapom félre a puskát, majd Nazariy mögött elkacsázva felkapaszkodok a falon. Kurva hosszú esténk lesz…

***

Kisorolunk mindannyian, szépen felsorakozva, ahogy az illõ lenne majdhogynem mindennap, mikor felolvassák a neveket. Jelenleg épp a fejünkre fogják ráolvasni a szentbeszédet. Istenem, segíts, hogy ne aludjak be. De a hadnagy hangja olyan szinten hasítja a fülem, hogyha akarnék, akkor se tudnék bekómálni. Vrosov mellettem topog, minden szónál rándul egyet a szemhéja. Nagyon szeretné már elintézni ezt a hülyét, mivel szerinte sérti azt a pár évet, amivel õt üti.

- Fura az a tányérsapka a fején – jegyzi meg Vadik a hátam mögött, mire a körülöttünk levõ húsz ember egybõl odanéz.

- Idióták – jegyzem meg, mire a húsz ember egybõl visszanéz rám.

- Elvárom, hogy a következõ megfigyelést ne szúrják el! – osztja az észt. Már éppen nyitnám a számat, hogy közöljem vele, miszerint nem tizenhárom éves kis pelenkába szarókra kellene rábízni a feladatot, hanem tapasztaltabb bakákra, mikor hirtelen egy nálánál hatszor erõsebb hang süvít végig.

- Hadnagy!

Ahogy meglátom a fejét, elönt a harag. Itt van a hû-de-kurvára-fontos-vagyok ember, Dyachenko vagy mi a faszom a neve. Már a látványától olyan ideg kap el, hogy a lábujjaim zongoráznak a cipõben.

- Százados? – persze, beszart, hogy itt okoskodott, mikor közelében sincs a dolognak.

- Javítson ki, ha tévedek, de nem az én dolgom volna eligazítani ezeket itt?

A saját sírhantodat igazgatná már egy Tigris te felfuvalkodott… Hirtelen kurva fontosnak találtad megjelenned, mi? Egy hét után?

- De, de igen uram, csak… - akadékoskodik tovább ez a nyomorék. Üsse ki és haladjunk!

- Csak? – kancsal, hogy illegeti a fejét? Nem lát rendes szögben?

- Nem mutatkozott…

Ott a pont. Szóljál csak be neki, ez az! Aztán meg is csókolhatod a seggét, végül fényesre is nyalhatod. Biztos tepsi segge van, amennyit azon a kikúrt, drágalátos székén üldögél, papírokra rajzolgatva.

- Nem mutatkoztam? Valóban? – körözni kezd körülötte, mire Vadik felhümment mellettem elismerõn. Ez a jelzés, hogy õt megvette magának, szót fog neki fogadni amíg él. Nem felejtem el lábikrán rúgni.

- Úgy értem…

- Azért küldtek, hogy tegyem rendbe a mocskot, amit az elõdjük hátrahagyott. Sajnálatos módon sok idõmbe telt, míg mindenki megkapta, ami jár neki.

ANYÁD ESZIK RENDESEN!?

- Szása… - kerül egy kéz a vállamra, de megnyugodhat, hogy nem rontok ki. Annyi beszólás van a nyelvem hegyén, hogy az egész nemzeti hadsereget fel kellene érte köttetni.

- Jurij Arsov Dyachenko vagyok.

Ó, én kérek elnézést, van középsõ neve! Ráadásul milyen elit! Meglehetõsen hatásvadász, de ha az ember nagyapja kiskora óta így beszél vele, akkor megtanulható, hogyan kell mellõzni. Meg is hatna, ha nem utálnám a fejét és a hangja nem ingerelne fel a legteljesebb mértékben.

- Mint már a hadnagy olyan elõzékenyen közölte – itt parasztoknak, egyszerû népeknek beszél, nem Sztálin állófogadásán intézi a szavait a nagyérdemûhöz -, a holnapi nap alkalmával néhányan megcsillogtathatja a tudását. A vezetõség elvárja a pontos, precíz munkát, ugyanis a város peremén tábort vertek a náci férgek.

Na nem mondja! Mindjárt idehalok a meglepetéstõl! Micsoda váratlan fordulat! Elképesztõ, erre magamtól soha nem jöttem volna rá… FÕLEG HOGY ODA VAGYUNK KIVEZÉNYELVE MAJDNEM MINDANNYIAN, ÉS NEM PRÓBABABÁKRA LÖVÖLDÖZÜNK!

- Nem fogok kertelni, ha nem sikerül visszaszorítani õket, akkor mind meghalunk. Felesleges buzdító beszédet tartanom. Ha nem akarnak megdögleni, iparkodjanak.

Megperdül a tengelye körül és el is tûnik hamarjában. Rögtön megkezdõdik az általános kiértékelés a katonák közül, a srácok is elkezdik mondani körülöttem, de a zûr- és hangzavarban csak a távolodó alakját tudom nézni.

Könnyen beszélsz, vén farok, bent ülsz a meleg helyeden, az ágyad mellett, az asztalod mögött. Mi meg kiheccelünk a hidegbe, ott bulizunk, sütögetünk nyárson pár szarvast és utána a legnagyobb békességben és boldogságban bevonulunk ide, hogy fényesre nyaljuk a csizmádat.

Hülye köcsög.

***

Kiszórnak minket, szerencsére nem tartozom a nyeszlett felderítõk közé, helyette valami távírópóznát kell javítgatnom a magasban. A Sors fintora, hogy kaptam egy mesterlövészt páromul, aki vigyáz rám. Mindjárt összehugyozom magam a gyönyörtõl. Úgyis engem lõnek le elõbb, õ meg lelõheti azt, aki engem lepuffantott. És júj, van egy új dögcédulám, százados úr! Faszom verem beléd, ha csak egy karcolás lesz a pofámon, esküszöm rárobbantom a házat…

Felérek a pózna tetejére, mire dörren egy hatalmasat az ég. Remek, az ördög veri a feleségét. Vagy valaki rárúgta Dyachenkóra az egész búvóhelyet, bárcsak úgy lenne… Sietõsen próbálom újrakapcsolni, a derekamon feszül a szíj, amivel felrögzítettem magam a póznára.

- Vedd haladósabbra Miloslav – szól rám a mély, bagós hangján, valamelyik emeletrõl. Visszhangzik, szóval folyosón bújt el. Cheh.

- Kuss legyen a távcsõ mögött – mordulok vissza az ellentétes házba, hogy megzavarjam azokat, akik feltehetõleg engem figyelnek. Tudom jól, hogyha esni fog, megbasz az áram. Nem vagyok egy nagy mester ebben, de azt tudom, hogyan javítsam és csomózzam meg ahhoz, hogy ne legyen tropa az egész körzet rádiókábele.

Mikor hallom, hogy ropog valahol valami alatt a törmelék, lemerevedek a mozdulatban. A hátamról elõrébb húzom a puskát, feszülten várom, mi fog elõbukkanni a sarok mögül. Esélyem sincs, hogy leérjek a földre, ráadásul felfelé nem figyelnek itt az alacsonyházak között, lenne esélyem elõbb lõni. A tetves kurva anyját!

Kigurul egy konzervdoboz az egyik halom mögül, majd hamarosan elõkerül egy kutya. Kiráz a hideg, a gyomromból a szívem felkerül a torkomba. Undorító, hullazabáló koszos dög, ráadásul náci négylábú, ott az a kurva bõrhám rajta. Az ujjam reszket, hogy lelõjem, de nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet. De lemászni se tudok, mert akkor meg ugatni kezd, vagy nekem támad. A lövész sem lõ, a késemet meg nem fogom egy dögre elpazarolni.

Meg kell várni, míg tovább áll.

Faszom.

***

Két óra múlva már idegesen sietek végig a folyosókon, a szíjat megigazítva a kabátomon, hogy idomuljon hozzám, nehogy fennakadjak valamiben.

KÉT ÓRA HOSSZÁIG MEREDT RÁM AZ A KIVÉNHEDT DÖG!

De nem takarodott volna el, az istenért sem! Gazdája se volt közelben, semmi! Leült és felfelé kezdett rám bámulni, semmi ugatás, semmi! Csak ott ült, meresztette rám a fosbarna szemeit, néha kivillantotta az ínyét és a hófehér fogait, majd fixírozott tovább. Nekem jött volna, tudom, épp arra gondoltam, hogy lebaszom rá a vezetékes dobozt, mikor fogta magát és szép lassan elkullogott az utca túlsó végébe, a belváros felé.

Gyûlölöm ezeket a tetvedék bolhás dögöket, ráadásul németül se tudok, hogy elzavarjam… Na nem mintha szót fogadott volna. Épp a sarkon venném be gondolkodva az ívet, mikor totálban nekimegyek egy falnak.

Mi a fasz? Befalazták ezt a járatot?! Legalább szólnának, az Isten álja meg õket, hát annyira nehéz este beordítani a melegedõbe, hogy hé, fasszopók, a huszonhármas folyosó lezárásra kerül?!

Felnézek, de mikor meglátom, hogy nem falba ütköztem, hanem egy annál sokkal ocsmányabb dologba, rögtön hátrább is lépek tõle. A szeme se áll jól, semmi se áll jól rajta, összezárom a fogaimat, nehogy véletlen még valamit mondani találjak a keménységérõl, ami nem szuperálhat már annyira, mint mondjuk húsz évvel ezelõtt.

- Lökdösõdünk, Miloslav? – a hangja szarkasztikus, egybõl felmegy bennem a pumpa, de igyekszem tartani a rezzenéstelen arcot. Vagy egyetlen egy nagy, utálatos fintorba gyûrni.

- Maga jött belém – vágok vissza rögtön, mire felemeli a szemöldökét. Fel ne szaladjon a tarkódra, hogy aztán megfojtson.

- Remélem elégedett, Miloslav. Egy rozsdás fiók alján megtaláltam a papírjait. Nem tudtam, hogy valaha volt töke – kitágulnak a szemeim, ahogy lefuttatja nekem ezt az egészet. - Remélem míg tart a háború, egyszer újra kinöveszti.

Ámenrá módon bólint egyet a saját kis elemzésére, majd totálba belém vállal, odébb is taszít a fal felé.

Jó hangosan kiköpök, ahogy elfordul tõlem, a folyosón a nedves falak között bevisszhangzik az undorító toccsanás. Ezt neked, baszd meg a kurva anyád, tata! Megtorpan, látom, ahogy a tányérsapka forog, ahogy hátrafordítja a fejét, de mielõtt még elkapnám a minden bizonnyal kedves tekintetét, a túlsarkon átható hang csendül fel:

- Miloslav!!

- Uram – teszek egy hátraarcot felé, összevágom a sarkaimat, a fegyverem magam mellé eresztem. A parancsnok dühödt orrszarvúként csörtet a sarkon túlról, így engedéllyel szarhatom le ezt a tulkot. Igazából nem, de a parancsnok nekem jobban tetszik, mint ez itt.

- Mi a francot keres idelent?! Végzett már a dolgával!? – kérdi szigorúan míg felém lépked, kifejezetten kellemetlennek érzem, hogy itt állok a sarkon, dupla kereszttûzben. Araszolni nem fogok, nem vagyok beszari.

- Igen, uram.

- Akkor tömje be az adagját és vissza a téglagyárba! Miért kell mindig úgy levadászni, nem tud a fõbejáraton közlekedni?!

- Tumultus volt, uram.

- Mit felese… - ér végre oda hozzám a sarokra, de ahogy tovább néz, látja, hogy nem vagyok egyedül, így be is fogja a lepénylesõjét. Haptákba vágja magát õ is, nehogy véletlen lemaradjon a buliról. – Dyachenko százados – tiszteleg gyönyörûen.

- Uram – toppantok, majd szépen elindulok arra, amerrõl jött. Megengedhetem magamnak az önálló-pihenj funkciót, nem kell a külön felszólítása. Remek, emiatt a gyökér miatt még a kajaidõm is megrövidült, hogy baszná orron egy patkány.

- Hordja is el magát Miloslav, a szemem elé ne kerüljön többet! – mordul rám a szeme sarkából. Legszívesebben beszólnék, hogy mi van, ennyire hideg van, hogy lemerevedett? De nem lehet... Elfojtok egy ásítást, de még hallom a diskurzust elejét.

- Dyachenko százados, remekbeszabott, határozott beszéd volt, ilyen vezetõre van szüksége ennek a nyeszlett hordának – az elsõ szónál nem felejtek el még egyszer köpni egyet, úgyis biztos hallják. A parancsnok futó torokbajnak, a Nagyember pedig tudja, hogy neki szól a dörgés. Jó, akkorát nem köptem, hogy dörrenjen, de ott a lényeg a fal mellett.

***

Oldalra fordulok, kilökdösöm Vrosov könyökét a hátam közepébõl, majd bekucorodom a kabátom alá, Nazariy oldalának vetem az enyémet. Mikor idõben fekszem le, örökké reggel hétkor kelek, ez az a fajta zûrzavar, mikor iskolába kellett indulnom, és teljesen belém rögzõdött. Visszaaludni sem tudok, a sebesültek nyöszörgése, az idõsebbek horkolása olyan koncertet ad, hogy képtelenség, hogy visszadõljek egy kicsit.

Itt volt a helyemen tegnap az étel, és miután visszaértünk a gyárból, be is lapátoltam egy egész konzervet, majd a maradék kettõt kibontottam és elosztottam négy külön üresbe. Óvatosan emelem fel a fejem, hogy körülnézzek, ki van ébren, ki az, aki mocorog. A szanitéc a kályha mellett melengeti a kezeit, félig háttal ül nekem, remélhetõleg a tûz pattogása valamelyes lefoglalja azokat a kikúrt nagy lapátfüleit. A kabát alatt kikotrom a konzerveket, és feltûnésmentesen megpróbálom a többiekébe belecsempészni.

Vrosov és Nazariy könnyen megvan, de Vadik és Olja majdhogynem egymáson fekszenek, legalábbis innen nagyon úgy tûnik, hogy nem tudom megállapítani, ki-kicsoda és melyik láb kihez tartozik. Felnyomom magam ülõ helyzetbe, és vigyázva és nesztelenül megpróbálkozom azzal, hogy a két kezem betámasztom Vrosov és a kupac közé, hogy majd átpakoljam a menázsit. Alig tuszkurálom bele a táskájukba a konzerveket, mikor valaki megragadja a grabancomat és kiránt a többiek közül.

- Nocsak, lopásra fanyalodik, Miloslav? – hallom meg a hangját, egybõl kirántom magam a kezei közül, amiken ott feszül az a kurva fekete kesztyû. - Nem elég a nagy szájának az a három konzerv?

- Tudja, hogy csak a nácik hordanak ilyet? – kérdezek vissza sziszegve, kivéve a kabátomat a helyemrõl, hogy magamra lendítsem. A tekintete nem sok jót ígér, de nem vagyok tõle berezelve. Ugyan mit tehetne? Lelõ? – Onnan veszek el ételt, ahonnan akarok.

- Persze, hiszen… a katonák manapság maguk között megoldják – biccent, majd szemügyre veszi a többieket, amitõl idegesen megrezzen az egyik szemhéjam. Ne merj még csak rájuk se nézni, faszszopó! Nem tetszik, hogy itt sündörög közöttünk, nagyon nem! Húzza vissza a belét az irodájába! – Különös, hogy õk felmelengetik magát, cserébe pedig kirabolja õket.

Mire célozgatsz, szarrágó?

- Nem köt hozzájuk semmi. Ha meghalnak, lesz más is, aki idefekszik – emelem fel a fegyverem a szíjánál fogva a fekhelyemrõl. Vet rám egy behatárolhatatlan pillantást, majd összefonja a kezeit a derekán, hátul, és elindul visszafelé a sorban. Idegesen kapom magamra a sálat, amivel körültekerve a nyakam indulok meg kifelé. Mi a francot akart ezzel az egésszel? Mit leskelõdik? Odakint megcsap a jéghideg szél, felnézve az égre látom, hogy a felhõk közepe fémesen csillog.

Nagyszerû, esni fog a hó.

Rövidebb õrjáraton veszek részt, aminek kivételesen örülök. Minél hamarabb vissza akarok érni, még sötétedés elõtt. Nem akarom a többieket édes ötösben otthagyni Dyachenkóval, ha már annyira méregette õket. Addig jó nekik, míg úgy vannak beállítva, mind ideiglenes melegvizes palackok, és nem úgy, mint a barátaim. Tudják õk is, hogy kerüljük a közösködést, ha sokan vannak körülöttünk, ez így biztosítás mindannyiunk számára. Együtt túlélhetjük ezt a kiszart háborút.

A parancsnok ukázára a fõbejáratot használom kivételesen, nehogy még újra leoltson nyilvánosan mások elõtt. Meg lássa az a tulok, hogy szót tudok fogadni, csak másnak.

Fáradtan dörzsölöm össze a kezeimet és melengetem meg a leheletemmel, ámde ahogy a bejárathoz lépek, elébem toppan három melák. Meg sem próbálom õket kiderülni, vagyok már ilyen közegben régóta, hogy tudjam, nem véletlenül sodorta oda õket az északi szél.

- No lám, Miloslav – heherésznek össze. Hárman együtt akkorák, hogy nem is látom a fõbejáratot fedõ falrészt. Azt a keservit.

- Mit akartok – vetem oda bunkón, mintha nem tudnám, hogy a szart is ki akarják rugdosni belõlem.

- Szóval lopsz is, Miloslav? – ereszti le az egyik az összefont karjait a mellkasa elõl. – Nem elég, hogy végig kell néznünk, ahogy parádézol a plussz juttatásokkal a semmiért, még meg is lopsz minket? Nácikkal is kúrsz még? Hogy ne érjen minket meglepetés?

- A nácik homofóbok.

- Ne oktass ki engem! Apád lehetnék! – morran rám, de a mellette levõ kettõ már kicsit eltávolodik tõle, hogy két oldalról közrefogjanak, ha a középsõ nekem jön. A francba.

- Így? – nézek végig rajta lenézõen. Erre dördül el a képzeletbeli start-lövés, azonnal nekem jön szembõl, elõrekapom a puskám és jól állon küldöm vele, a bal oldalitól beszökik egy gyomros, viszont a jobb oldalit ököllel ágyékon csapom. Hamar letepernek a földre, kettõt még talán le tudtam volna nyomni annyira, hogy elrohanjak, de esélyem sincs. Durván összerugdosnak, a gyógyuló sebeimre is rátalálnak az öklükkel, zihálva és fújtatva próbálok meg valamiféle eszközt találni a visszatámadásra, de csak a lábaim maradtak, amikkel masszívabban fel tudom venni a versenyt, egy-egy rúgás erejéig. Szuszogva hadakozom velük, de miután leszorították a kezeimet és egy folyamatosan döngöl minden oldalról, szitkozódva, nincs az az Isten, ami engem kihúzna innen.

- Így? Így lopsz ezentúl? Így? Halljam, Miloslav, halljam, most legyen nagy a pofád! – ordít rám diadalittasan, mire összegyûjtök egy nagy adag nyálgombócot a számban és pofán nem köpöm lendületbõl azt a rusnya fejét. A vigyoromra nem lesz boldogabb, akkora jobb horgot visz be, hogy kifordulok az engem tartó kezek alól.

Belesüppedek a hóba, a hajamnál fogva tépik ki a fejem belõle, próbálom elérni a késem a lábamnál, de folyton a kezemre taposnak, mire felüvöltök.

- Nézd, hogy ficánkol, a görény – kummog az egyik, úgy hason rúgva, hogy nem bírom ki hányás nélkül, a vér és a tegnapi vacsora rögtön kiömlik belõlem, mire felröhögnek és fújolva beletaposnák a képem, ha nem hagynák abba egy pillanatra. Reszketve emelem fel a fejem, mikor meglátom, hogy Dyachenko közeledik, majd ide se nézve fogja magát és bemegy a fõbejáraton.

Egybõl megvilágosodik elõttem ez az egész, dühösen csapok fel a szabad kezemmel, a lábaimmal pedig próbálom mellkason rúgni a mellettem térdelõt, mire az felborul.

Percekig gyepálnak, majd otthagynak a hóban, egyszerûen megunták. Könnyezve és kis híján összehugyozva magam próbálom kinyomni magam a hátamra, hatalmas toccsanással érkezek a véres, latyakos, laza hóba. Felkavarodik a gyomrom, rögtön fordulnom is kell vissza, de csak vér szalad ki a számon, az öklendezés pedig újabb adagot indít meg felfelé. Minden porcikámban remegve húzom össze magamon a lucskos kabátot és törlöm meg a számat. Kínzó percekbe kerül, míg egyenesbe tornázom magam.

A rohadt kurva életbe… Rám uszította ezeket a dögöket, miután rajtakapott, hogy ott matatok a többiek táskájánál… Fentebb emelem a fejem, ahogy jön pár késõn érkezõ baka, de rajtuk is csak a kárörvendést és az undort látom.

Szorosan összeszorítva a számat hajolok le a fegyveremért és a szíjért, ami félig leoldódott rólam. Annál fogva rántottak vissza párszor, mikor sikerült kicsit odébb gurulnom az ütések elõl.

Bassza meg mindenki… Basszák meg!

Lassan egy hete próbálom az irányításom alá vonni ezt a káosznak enyhe jóindulattal nevezhetõ valamit, ugyanis úgy érzem magam, mintha egy rózsaablakot kellene összeraknom egy bombatámadás után.  Kicsit elveszettnek érzem magam, pláne, hogy mellõlem hiányzik az a cimborának nevezett jelenség, aki segítene. De nem baj, így is boldogulni fogok… azt hiszem.

Az irathegy megmászása nem bizonyul könnyû feladatnak, de mondhatni, igen, szépen haladok. Balról jobbra, jobbról balra, sorban kebelezem be a vékony információhordozókat. A tinta ízû betûk néha a fogamhoz tapadnak, ilyenkor kénytelen vagyok alkohollal leöblíteni. Most vodka van nálam, be kell érnem ennyivel. Pedig az a jó whisky mennyire pazar volna most! Egyelõre nem merek kutakodni e téren, nehogy úgy járnak, mint az elõdöm. Szar lehet egy lyukon át szellõztetni az agyam.

Lassan egy hét is eltelt. De lehet több, ebben a koszos lyukban azt sem tudom, mikor kel vagy nyugszik a Nap. Még mindig nem sikerült rendesen berendezkednem, az asztal fiókjait ki sem nyitottam. Épp elég szemét zúdult rám a környezõ szekrényekbõl. Elképesztõ, odaát közel nem volt ennyi papírmunkám. Így hogy menjek terepre, ha állandóan csak a tollam kell koptatnom? Anyáméknak sem írtam még, biztosan azt hiszik, holtan heverek valahol, és épp a csontomról zabálják le a húst a társaim. Eszményi.

Hirtelen kivágódik az ajtó. Épp lázasan körmölök, ne felejtsem el ama költõi mondatot, amit tíz izzadtságcseppes perc alatt alkottam, ezért nem nézek fel.

- Üdvözlöm! – lép be hozzám.

Bevallom, meglep a köszöntés, minimum egy bocsánatkérésre, vagy legalábbis kopogásra számítottam.

- Csak így kopogás nélkül? – kérdem.

Aláfirkantom a nevem, még mindig nem nézek rá. Az elõbb a padló szegélye vonta el a figyelmem, végre látom a munka végét, nem állhatok meg. Csak még egy kicsit…

- Igen, nem láttam, hogy tolonganának odakint... vagy idebent – szólal meg.

Sérti a fülem a hangja. Fõleg a hangnem karcol egy óriási baszd meg!-et a dobhártyámba.

- Attól még zavarhat – felelem könnyedén.

- Papírmunkával kapcsolatos üggyel keresem én is, szóval pont belevág a dolgába, sõt, még ki is egészítheti – veti nekem.

A szívem egy pillanatra megáll, majd hatalmas erõvel lódít magán egyet, ahogy dühödten pumpálni kezdi a vért. Lassacskán felemelem a fejem, hogy megnézzem magamnak ezt a férget. Fedetlen fõ, idétlen, koszos frizura, fancsali kölyökarc. Ez a kis taknyos valóban azt gondolja, hogy kedve szerint utasítgathat egy századost. Nem azért jutottam el idáig, hogy egy ilyen sehonnani, ostoba kölyök kioktasson arról, mi a dolgom. Örüljön magának, ha tud írni, és hagyja azokra a munkát, akik képesek a gondolkodásra.

- A vezetõség küldte, hogy megmondja a dolgom... ? – kérdem tõle, hátha észre veszi, ingoványos talajra ugrott.

Ráadásul páros lábbal.

- Mondhatni. Miloslav vagyok – feleli nagyképûen.  -, valamelyik papír csak rólam szól. Abban benne van, hogy plusz juttatásokat érdemlek, amiket egy hete nem kapok kézhez. Nevezetesen mióta maga itt tartózkodik.

Elemi erõvel vág végig rajtam az undor. Legszívesebben felkenném a falra, vagy addig ütném, amíg vérkönnyeket hullajtva nem csókolja meg a csizmám orrát. Érzem, hogy a sapkám egyre erõsebben szorít, ahogy dagad a fejem a méregtõl, ám nem mutatom neki, mennyire képes felhúzni. Nem, nem adom meg neki ezt az örömöt. Én más vagyok, mint a többi tiszt.

- Nem cseng ismerõsen a neve... Miloslav.

Még ha találkoztam volna a nevével, sem mondanám meg. De hiába túrok az emlékek közt, még csak hasonló sem rémlik fel elõttem. Biztos tudnék róla, ha lenne ilyen kivételes ficsúr. Talán a még át nem nézett dokumentumok között lehet.

- Akkor még a munkáját sem tudja normálisan végezni, pedig egy hete itt van. Dupla fejadagot kapok mindenbõl, kötszer, lõszer és élelem – hadarja el. - Nem érdekel, miért nincs vele tisztában, nekem az jár.

Érzem, hogy a vérnyomásom az egekbe szökik. Nem lenne szabad így beszélnie velem, mert ha akarnám, hamar rezzenne az öklöm. Felállok, ezzel is jelzem, nem jó móka velem kekeckedni. Az orromig ér, ha akarom, lefejelem, és a társainak kell felkaparni majd a placcról.

- Hm, érdekeseket mond, Miloslav. Tudja, Miloslav, nem kedvelem a magafajta embereket. Ne vegye magára, Miloslav, egyszerûen ki nem állhatom az ilyen férgeket. Remélem, megérti, Miloslav – hangsúlyozom a nevét.

Remélem, ezzel veszi a lapot, és végre elhúz innen a bús picsába.

- Nem tud meghatni, mi a véleménye. A maga dolga, hogy a papírmunka és az elosztás rendben menjen. Nálam ez a kettõ összefonódik, és ez már túl bonyolult magának? – folytatja.

Ostoba kölyök, nem tudja, mikor kell behúzni a féket.

- Nem kifejezetten, ahogy az sem, hogy a felsõbb vezetés elé küldjem ezért a hangnemért – legyintek.

- Adja meg, ami nekem jár.

- Majd ha én is megkapom, ami engem illet – például tiszteletet, te kis pöcshuszár.

- Olvasószemüveget? Agyat?

Hirtelen az oldalamhoz kapok, kioldom a pisztolytáskám fedõlapját, majd elõrántom a fegyverem. Mire lenyomom a kakast, a csöve már a homlokának feszül.

- Mi a fasz?! – olvasom le a szájáról.

- Nincs szükségem agyra, de ha nem takarodik el rögvest, a magáét fogják lekaparni az ajtóról.

Megremeg a szája, ám dacosan rám villantja a szemeit.

- Akkor adja meg a dupla fejadagot! Ott van a…

- Elszámolok háromig, jó? – kérdem kedvesen.

Az ajkai dühtõl remegnek, halványan rámosolygok.

- Egy.

A szemei is összeszûkülnek, engem pedig eltölt a mérhetetlen boldogság.

- Kettõ.

Ellök magától, a pisztolyt is elsöpri a homlokától. Sziszegve nyomja le a kilincset, majd vágja be maga után az ajtót, hogy távozik. Halkan felkuncogok, ahogy a léptei elhalnak a folyosón. Ostoba ficsúr. Örüljön, hogy nem a lenyúzott arcával törlöm fel a mocskot, amit magával hozott.

Kelletlenül lépek az ajtó melletti szekrényhez, majd veszek ki belõle egy viseltes rongyot. Érzékeny vagyok a rendre, a tisztaságra. Muszáj nyugalmat erõltetnem erre a káoszra, különben beleõrülök ebbe a háborúsdiba.

Felitatom a lucskos, sáros fertõt a kopott padlóról, majd a fém vödörbe vágom. Megmosom a kezem, aztán visszaülök a helyemre. Lehúzom a sapkát a fejemrõl, a fejbõröm kiizzadt, miközben szócsatát vívtam ezzel a csótánnyal. Egyszerûen el kellett volna taposnom, nem bájologni vele. Mi vagyok én…

Újra a kezembe veszem a vodkás üveget, ám ezúttal gondosan szemügyre is veszem. A címkéjét félig letépték, gondolom… Nem gondolok semmit. Letekerem a kupakot, majd belekortyolok. Az üveg keskeny szájával csókol, meg sem próbálok ellenállni. Az ital mindig is hûséges szeretõm volt. Talán õ volt eddig az egyetlen. Belegondolva, pocsék életem van, ha egy ilyen aljas droghoz vonzódok. Érdekelt valaha? Sosem, talán ezért tartok ott, ahol.

Visszateszem az üveget a rejtekébe, majd a halántékom masszírozva tárom fel a fiókot. Ha a kis féreg Miloslav tényleg a kibaszott sors kegyeltje, akkor büszkeség ide vagy oda, a plusz juttatásai révén fényesre kell nyalnom a valagát. Pedig amit letolnék a torkán, az egy sósavas üveg lenne, nem dupla adag babkonzerv.

Kelletlenül dobálom félre az aktákat, mikor megpillantom a nevét a papírhalom legalsó lapján. Tudtam, hogy a fiókkal kellett volna kezdenem. Még az elõzõ felettese is elrejtette õt a szemek elõl. Kezdem megérteni, miért. Már a neve olvasatán is felfortyan bennem a düh. Elég volt pár perc, hogy örökre magára haragítson. Balga ifjú.

***

A lépteim elnyúlnak, ahogy kilépek az irodám oldalmából. A csizmám egyre nagyobb visszhangot ver az üres térben, a nedves falak pedig felém csapják a hangot, mintha nem volna épp elég megverekednem a fullasztó szaggal. Idekint minden mocskos, büdös. Rothadás szaga járja át a ruhákat, hullabûz kúszik minden résbõl. Eleven emésztõgödör a város.

- Elvárom, hogy a következõ megfigyelést ne szúrják el! – harsogja egy vékony férfi hangja.

Halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy hallgatom, mit erõlködik. Ama érzékletes kép rémlik fel elõttem, mikor egy herélt kakas igyekszik rendet tenni a szemétdombja körül. Lehet, az õ nemzõszervét is enyhe nyiszálás érhette? Hm, különös kérdés, ha lesz idõm, kiderítem.

- Hadnagy! – mennydörgöm, megmutatván, milyen is egy igazi férfi hangja.

Összerezzen, ahogy felém fordul, majd leveszi a tányérsapkát a fejérõl. Ezt meg honnan a francból szerezte?

- Százados? – szól hozzám fojtott hangon.

- Javítson ki, ha tévedek, de nem az én dolgom volna eligazítani ezeket itt? – bökök a fejemmel a népes tömegre.

- De, de igen, uram, csak…

- Csak? – biccentem oldalra a fejem.

- Nem mutatkozott…

- Nem mutatkoztam? Valóban? – járom körbe, akár egy áldozatára lecsapó tigris.

- Úgy értem…

- Azért küldtek, hogy tegyem rendbe a mocskot, amit az elõdjük hátrahagyott. Sajnálatos módon sok idõmbe telt, míg mindenki megkapta, ami jár neki – hangsúlyozom az utolsó szavakat.

Nem nézek a kis csótány felé, anélkül is tudja, rá gondolok. A hadnagy nagyot nyelve lép hátra, majd farol be a többi katona közé. Lassan a népes publikum felé fordulok, majd felemelem az állam.

- Jurij Arsov Dyachenko vagyok – mutatkozok be, ahogyan az illõ.

Végigvezetem a tekintetem rajtuk, szánalmas vesztesnek tûnik mind.

- Mint már a hadnagy olyan elõzékenyen közölte, a holnapi nap alkalmával néhányuk megcsillogtathatja a tudását. A vezetõség elvárja a pontos, precíz munkát, ugyanis a város peremén tábort vertek a náci férgek.

Lassan hátrateszem a kezem, úgy járkálok fel-alá.

- Nem fogok kertelni, ha nem sikerül visszaszorítani õket, akkor mind meghalunk. Felesleges tehát buzdító beszédet tartanom. Ha nem akarnak megdögleni, iparkodjanak.

Azzal sarkon is fordulok, és kifelé indulok innen. Hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, de nem érdekel. Dolgom van odakint, és igen. Még mindig nem vagyok olyan, mint a többi tiszt.

***

Újból a mocskos kis iroda falait bámulom. Monoton kopogással igyekszem más vizekre terelni a gondolataim. A felderítõk visszaértek, a németek száma pedig aggasztó. Lassan a térképre pillantok, lehetséges megoldást próbálok kiolvasni a kacskaringós vonalakból. Talán mind itt halunk meg, talán túléljük. Nem tudom.

Felállok, majd a hajamba túrva sétálok kifelé. Szeretnék valami gyümölcsöt enni. Még az alma is megfelelne, de nem tudom, itt tudnék-e szerezni. Biztos megvan rá a megfelelõ ember, csak meg kell, hogy találjam.

A sarkon egy porfelhõbe ütközök. Vagyis az jön inkább nekem. A Miloslavra hallgató koszhalmaz felemeli a fejét, majd az állkapcsát megfeszítve lép hátrébb.

- Lökdösõdünk, Miloslav? – kérdem gúnyosan.

- Maga jött belém – morogja.

Felszalad a szemöldököm, s bár ugyan nem vártam bocsánatkérést, mégis idegesít, hogy szemernyi megbánást sem mutat. Gyûlölöm fitogtatni az erõm, ahogyan azok tették velem, ezért igyekszem kiismerni a kis pondrót, hogy aztán elbánhassak vele.

- Remélem elégedett, Miloslav. Egy rozsdás fiók alján megtaláltam a papírjait. Nem tudtam, hogy valaha volt töke. Remélem, míg tart a háború, egyszer újra kinöveszti – bólintok nagyot.

Mielõtt bármit is szólhatna, ellépek mellette. A vállam az övének ütközik, enyhén a falnak lököm, ahogy faképnél hagyom. Azt hiszem, kezd körvonalazódni a fejemben a fegyver, amit ellene fogok majd használni.

Oldalra köpöm a számban felgyülemlett vért, a kabátom ujjával le is törlöm a maradékot, ami elkenõdött az arcomon. A hó már elég rózsaszínes árnyalatú körülöttem, a kesztyûm is bûzlik. A kurva életbe!

- Mit nézel még mindig, tetves ficsúr?! - emeli a lábát, odébb gurulok a surranója orra elõl, a hóba fúródik az arcom helyett. A térdemre támaszkodva felegyenesedek, a hajamba tép, annál fogva rángatja meg a fejemet. - Sisakot is fáj hordanod, hm? Nem félted  a koponyád?!

Ökölbeszorítom a kezem, érzem, ahogy az erek kidagadnak rajta, majd teljes erõbõl állon vágom, a bal kezem bütykeit pedig a gyomrába mélyesztem. Válaszul felfröcsköl a szájából egy csomó nyál, viszont ahelyett hogy elengedne, görcsösebben szorít rá a hajamra.

- Kurvára eressz el! - mordulok fel, úgy belevágom a sarkam a lábfejébe, hogy válaszul megbillen, megint sikerül belevernie egyet az arcomba, az állkapcsom akkorát roppan, hogy belesajdul még a bokacsontom is.

- Na mi van?! Ennyit tudsz? Erre vagy olyan marhára büszke? - térdeli meg az oldalamat, a bordáim így is úgy lüktetnek, mintha valaki ráakasztott volna egy kampót, hogy egy kocsihoz rögzítve kitépje. A leheletem felhõként öleli körbe a fejem és ennek a tuloknak az érdes kezét. Olyan dög szagot áraszt mindene, hogy mindjárt minden segítség nélkül is hányni fogok. - Szaros kisfiú vagy még, aki azt hiszi beleugathat a nagyok dolgába! Mit képzelsz magadról, miben vagy te jobb?! Én harcoltam az elsõ világháborúban!

- Meg is látszik.

Mert hogy én hozzá képest gyönyörû vagyok, az olyan holt biztos, mint az, hogy a kabátja se egészen az övé volt.

- Te szemtelen kis szarházi! - bõdül fel, a földre vág, hogy megrugdoshasson megint, belemarok a latyakos, sáros löttybe, amit a pofájába csapok. Ordítva törölgeti, nyilván belegondolt, hogy a véres, hullatermékes, sáros és jobb esetben is csak szaros latyak vakká is teheti. Rögtön meg is dõl a feltételezésem, pedig lelkesen gondoltam arra, hogy esetleg okos. Tévedtem, túl gyök kettõ ahhoz, így könnyedén fejberúgom, míg legörnyed egy pillanatra.

Hátra se nézve botladozom el a törmelékek között, az egyik feldõlt rozsdás közelekedési oszlopra markolva lendítem át magam egy nagyobb hulladékkupacon.

- Megdöglesz még, Miloslav!! Én fogom elroppantani a nyakad!!

Hát akkor tanulj meg szaladni a kurva anyád, mert távlatokból nem hinném, hogy betalálna az a rövid, tömzsi kezed! Idióta paraszt. Mondom én, mikor törzsgyökeres falusi vagyok. Miután lehagytam pár utcányival ezt a félkegyelmû marhát, az egyik felrobbantott régi boltba ugrok be egy kis pihenõre. Lihegve markolom a csípõmet, a leheletem túlzottan látszódik, elmarok egy adag frissen hullott havat és a számba tömöm. Nem véres a kabát, ha pedig nem ütött át rajta, akkor nem vészes. Csak irdatlanul belefordított abba a gerendákból összetákolt szar tankakadályba, amirõl már valaki félig lehúzkodta a drótkerítést. Ki az a fasz, aki ellopja a drótkerítést?! Mondjuk már kaptam ígéreteket, hogy azzal fognak felakasztani valahová, de úgy annyira nem vettem komolyan sosem.

Vissza kellene már takarodnom a bázisra, de elõbb inkább kifújom magam még itt egy kicsit. Szar lenne, ha elindulnék még így, és megjelenne az egyik sarkon, én meg nem bírnék futni.

Mint legutóbb.

***

A folyosókon páran lõdörögnek, egy agyonhasznált pakli kártyával ütik el az idõt, és azt, ami még megmaradt a táskájukban. Van aki abban reménykedik, hogy nyer pár falat száraz kenyérhéjat, van aki pénzért vagy ruházatért teszi kockára azt a keveset, amit magáénak tudhat. Kurvára nem vonz az ilyesmi, pedig pont hogy csalni szoktak, hogy tegyem fel elnyerhetõ tétként a plusz holmikat, amiket bezsebelek. Mikor meglátom Vrosovot ott üldögélni a ládáknál, odalépek és ököllel ráverek a sisakja közepére.

- Megbolondultál, balfasz?! - fordul meg nagy hévvel, miközben a kezeiben levõ lapokat maga felé fordítja. Mindennapos, hogy a katonák átverik egymást, így ügyel arra, hogy az a kevese, amilye van, nála is maradjon. Direkt lökdösik egymást, meg csak úgy elmennek a másik háta mögött, hogy meglessék a kártyákat és leadják a drótot, majd elosszák a kaját. Mi a szarnak lopnék tõle, mikor így is többem van, mint nekik?

Sõt, ha már itt tartunk...

- Szása, mi a fasz...? Mi van? - mered rám, miután felismer, rögtön végigszalad rajtam a tekintete, a vele szemben ülõ pedig kárörvendõen villantja rám a sajátját. Örülsz, hogy valaki megvert, rohadt farok? Sokáig állom a pillantását, amit Vrosov meg is un, ahogy a tag is, és inkább a kártyáit célozza be a mélyen ülõ szemeivel. - Na?

- Nem találom sehol a plusz adagomat - emelem fentebb az orrom, majd lassan a bal szemöldökömet is, ahogy megvakarja a homlokát kelletlenül. El is ken egy méretesebb koromfoltot, mintha hullámot vertek volna a szemöldökébe. Tartom a gõgös kiállást, Õ tudja, hogy kamu, a mögötte üldögélõ katona pedig a combját markolássza tehetetlen mérgében. Nem felejtek el odamosolyogni.

- Ja, hogy te nem hallottad?

- Mit kellett volna? - a szemöldököm gyanakodva fentebb szalad.

- Tudod, hogy Pantilovics századost fejbekúrták pontosan egy héttel ezelõtt - dörzsöli meg az állát, majd lefelé fordítja a kártyákat az ölében. Egy hete? Lehetetlen, hogy egy hete kint vagyok a téglagyárnál. Hol van egy kibaszott naptár? - Áthelyeztettek egy másikat, hogy ne maradjunk árvák.

- Másikat?

- Igen - bólogat, hangosat cuppant a szájával, ahogy kirántja azt a kevés kajamaradékot a fogai közül, ami közéjük szorult.

- Nagyon nem megy neki akkor az olvasás - szûkítem össze a szemeimet, majd megpaskolva a vállát elindulok Pantilovics régi irodája felé. - Jobb, ha felvilágosítom a dolgok menetérõl.

- Hát, nem olyan biztos, hogy az olyan könnyû lesz... - hallom még a hangját, ahogy bekanyarodok az egyik sarkon, de eleresztem a fülem mellett. Mi az, hogy nem lesz olyan könnyû? Papíron jogom van a plusz juttatásokhoz, amivel a te kurva gyomrodat szoktam megtölteni! És még nekiállsz kártyázni, mikor fixen kapod tõlem háromnaponta? Faszfej!

Biztos valami aktakukac, aki életében nem lõtt még. Az ilyenek betegesen betartják a szabályokat, ügyelik a papírmunkát, mint mi az északi frontot a téglagyárnál. Meg is rázom a fejem, szerteszéjjel száll belõle a téglapor, de képtelen vagyok megtörölni, mert a kabátom ujja is olyan. Az egyik melegedõn átvágva újabb folyosóra kerülök, ami viszonylag szárazabb, ezt már nem járkálják össze a hótól lucskos katonák. Persze, itt ez a menõk része, ezeknek még ágyuk is van! Szar érzés abba belegondolni, hogy én a nedves földön fekszem, amit talán jóindulattal felmelegített elõttem valaki. Egyelõre szépen fel kell világosítanom, hogy lemaradt egy heti kajával, lõszerrel és kötszerrel. Olja nyakán a kötés már eléggé cserére szorul, így is egy hetet kellett várnom arra, míg visszajöhettem ide.

Az ajtó inkább egy borospince bejáratához hasonlatos, így inkább ráteszem a kesztyûs kezem a kilincsre és lenyomva azonnal be is lépek, mindenféle figyelmeztetõ jelzés nélkül. Felesleges is lett volna, mert semmi fontosat nem csinál, csak körmöl, ahogy azt kell. Húh, készülj Szása, add a leggörényebb és fennhéjázóbb formád. Mindig mindenkit elsõ körben kell letarolni, utána már egyszerûbb a dolgokat kezelni. Megtanultam, hogy faszfejnek és gõgösnek kell lennem, plusz ragaszkodni ahhoz, amit akarok. Nagyon belejöttem már.

- Üdvözlöm - indítok gyorsan, bele a közepébe. Szeretnék már végre viszonlag védettebb területen ledõlni, plusz tisztességesen bekajálni, megkeresni Olját, Vrosovot és a többieket.

A tányérsapka azonnal kiszúrja a szemem, még idebent is hordja. Épp valami nagyobb adag papír fölé hajolva írogat, csak úgy serceg a kezében a toll, amivel szaporán körmöl. Az asztal mögül is elég magasnak tûnik, az arcsszerkezete semmi jóval nem kecsegtet. A feje majdhogynem teljesen fehér, ahogy a bõre is, ettõl élesen elüt az egyenruha színe. A haja pedig... hosszú. Hú baszd meg, Hruscsovhoz képest õ az új hajasbaba. Lehet tartanék tõle, ha nem nálam lenne az elõny.

- Csak így kopogás nélkül? - fel sem néz a tetves aktahalomból, felhúzom az orrom. A hangja elég erõs és mély egy századoshoz, de még nem érzem, hogy meg kéne futamodnom. Nekem van igazam, Õ pedig jobb ha megtudja, hogyan kell velem bánni. Ú, még a gondolataim is görények.

- Igen, nem láttam, hogy tolonganának odakint... vagy idebent - bökök hátra az ajtóra a vállam felett. Minek várjak a soromra, ha nincs a közelben egy lélek sem? Bár ahogy elnézem, nem csodálom, miért nem sertepertél itt senki. Innen nézve katasztrofális az ürge.

- Attól még zavarhat.

- Papírmunkával kapcsolatos üggyel keresem én is, szóval pont belevág a dolgába, sõt, még ki is egészítheti - mutatok az állammal a drágalátos íróasztalára, ahol ott pihen valahol a rám kiszabott feltételek listája. Erre csak megemeli a fejét, a karikás szemeket és a sötét, baljós tekintetet látva felvonom a szemöldököm. Na nem, nem fog lenyomni.

- A vezetõség küldte, hogy megmondja a dolgom... ?

- Mondhatni. Miloslav vagyok - fektetem a hangsúlyt a nevemre, félreérthetetlenül jelezve, hogy elég gáz, hogy nem tudja a nevem -, valamelyik papír csak rólam szól. Abban benne van, hogy plusz juttatásokat érdemlek, amiket egy hete nem kapok kézhez. Nevezetesen mióta maga itt tartózkodik - mutatok rá a lényegre és a hanyagságára.

Egy hét alatt simán éhen tudunk halni, pedig kevesebbet is eszem, hogy a többieknek maradjon. Na ezt viszont nem fogom neki elmondani. Inkább addig szurkálom míg meg nem adja amit akarok.

Megmozdul az egyik szemöldöke és közelíteni kezd a sapkához, az ujjait meg összefonja az asztalon, letéve a tollat. Fekete bõrkesztyûje van, ahogy a tiszteknek az dukál.

- Nem cseng ismerõsen a neve... Miloslav.

A kurva anyád.

- Akkor még a munkáját sem tudja normálisan végezni, pedig egy hete itt van. Dupla fejadagot kapok mindenbõl, kötszer, lõszer és élelem - sorolom fel végre a fõ-fõ dolgot, amiért konkrétan jöttem. Ez ennyire lassú felfogású? Az a baj, hogy nagyon nem annak néz ki... - Nem érdekel, miért nincs vele tisztában, nekem az jár.

Kitolja maga alól a széket, ahogy felegyenesedik és feláll a helyérõl, innen látom csak, hogy tényleg nem kis méret, magasságügyileg. A picsába.

 - Hm, érdekeseket mond, Miloslav - nem érdekeset, hanem értékeset, jó lenne, ha haladnánk. De az nagyon nem bejövõs, ahogy felállt. Mindegy, ezt már elkezdtem, lerendezem, bármi áron. - Tudja, Miloslav, nem kedvelem a magafajta embereket. Ne vegye magára, Miloslav, egyszerûen ki nem állhatom az ilyen férgeket. Remélem, megérti, Miloslav.

Mit koptatod a nevem, a fasz kivan?!

- Nem tud meghatni, mi a véleménye. A maga dolga, hogy a papírmunka és az elosztás rendben menjen. Nálam ez a kettõ összefonódik, és ez már túl bonyolult magának? - célzok az intelligenciája békasegge alatti tartományaira. Mennyire nehéz két papírt összetenni és kimérni a pluszt? Nem hinném, hogy magának tenné el, az arca nem olyan telt és pofás, mint a többi zabáló disznónak.

- Nem kifejezetten, ahogy az sem, hogy a felsõbb vezetés elé küldjem ezért a hangnemért - válaszol, és igen, ez a beszaratás rész, jól ismerem már, pár századossal és parancsnokkal volt már dolgom. Ilyenkor ignorálni kell, amit mond és csak a saját dolgomra koncentrálni. A baj az, hogy ez is résen van.

- Adja meg, ami nekem jár.

- Majd ha én is megkapom, ami engem illet - öcsém, ez visszakövetelõzik. Annyira fáj neki aláírni egy retkes papírt? Semmi baj, csak nyugodtan és tartsd a léptéket, tartsd a faszfej stílust. Mellettem van a parancs, ha megszegi, neki pápá.

- Olvasószemüveget? - húzom fel a jobb szemöldököm. - Agyat?