Karakter: Aaren Mahoney Megjegyzés: ~ Raumnak ~
Lustán indulok el London zord utcáin, jókedvűen dúdolgatva egy gyerekdalt, amit a legutóbb hallottam, mikor egy varázsló faluban jártam egy küldetésen. Milyen kár, hogy a kislány csupán addig élt, amíg el énekelte ezt... sebaj. A sok dög vérfarkas, így is remekül mutatott holtan a falu utcáin.
Valamiért morbid örömöt lelek ebben a kis dalocskában, s abban ahogy mély hangom betölti a nyüzsgő emberektől mentes utcácskát, kísértetiesen követ az épületek fala által körbe ölelt térben. A muglik talán pont ezt nevezik horror filmbe illő klisének, és valóban meg van az érzete a vadászatnak.
Jeges íriszeim minden sietség nélkül vonulnak végig a nyirkos falakon, a megannyi meghurcolt falon, melyeknél néha-néha áll egy csavargó alamizsnára várva. Zord külsejű férfiak méregetnek, mintha éppen azt fontolgatnák, hogy megmerjenek-e támadni, de a belőlem áradó vélhetőleg nem kellemes, fenyegető aura elriasztja őket, amint elhaladok mellettük. Sosem szerettem a muglik között járni, sokkal jobban szeretem, mikor ismernek és félnek tőlem, joggal persze. A varázstalanok csak megérzik a veszélyt, de nem realizálják, ugyan olyan ostobán kíváncsiak és a vesztükbe rohannak, mint ahogy azt a természetük diktálja nekik. Bár nincs jogom ilyet mondani félvér lévén. Amúgy sem ezért vagyok most itt.
Harry Potter... a varázsvilágot rendkívül foglalkoztatja vajon a mártír megmentő hova tűnhetett, a meghurcoltatás és istenítés elviselhetetlen nyomása után, s még most is szétveti őket az izgalom és a tehetetlen düh, hogy vajon a világuk vitatott átformálója hol bujkálhat a büntetés, vagy jutalom elől. Tagadhatatlan, hogy vannak, akik nem kedvelik, de többen hálásak számára a szabadságért, még ha ő gyávamód vált köddé.
Minden seb begyógyult idővel, s most már csak a kíváncsiság maradt és a hiány. Még azok is, akik megvetették a szeretteik elvesztéséért visszavárják, mert félnek. Rettegnek, hogy valami készülőben van, s csak a Túlélő képes őket megvédeni ezzel szemben. Ez mind persze sületlen baromság, de a propaganda nagy hatalom, s ha ő kell a képbe, akkor megkapja a nép, amit akar.
S ezért vagyok én most ezeken a koszos utcákon, hogy felkutassam a kis túlélőt, kicsábítsam a porcelán kagylóhéjból, vissza oda, ahova tartozik, azok közé, akikkel lezáratlan ügye van. Nem csak a varázsvilágnak, de saját magának és a szülei emlékének is tartozik annyival, hogy előbújjon. Mert valami készül. És talán pont ő az, aki segíthet ezt megakadályozni.
Ahogy szemeim rátalálnak arra az újságos bódéra, ahol a hírek szerint bujkál őméltósága, megállok s csupán egy lusta vigyorral mérem végig az apró dobozt, amit ezernyi újság borít kívülről szépen sorakozva. Meglehetősen szánalmas végkifejlet egy hős számára. Ki gondolta volna, hogy Voldemort legyőzője egy utca újságárussá vedlik a nagy menekülésben? Érdekes...
Kényelmes léptekkel indulok le felé, jeges íriszeimmel folyamatosan az utcát méregetve, mert ugyan olyan láthatatlan vagyok, akár egy rossz szellem, aki nem képes rendesen kísérteni, de sosem tudhatom ki figyel. A kis megmentő bemutatására pedig nem ez a legmegfelelőbb időpont és hely.
Akár egy lidérc, olyan hangtalansággal lépek a bódé kis ablaka elé, s várok míg az áldozatom hajlandó nekem áldozni az értékes figyelmét. Ahogy felemelkednek a sorok közül a zöld szemek, s végig siklanak rajtam úgy szélesedik ki vigyorom, s jól szórakozva tanulmányozom végig a meglehetősen jó, koldus álcát választott ifijabb Pottert. Sosem volt hozzá még élőben szerencsém, de mindig is tudtam, hogyha egy kicsit is örökölt az anyjából lenyűgözően szemrevaló fiú lehet. Nem is kell csalódnom azt hiszem... az arca finom vonású, és a csapzott haj ellenére is jól látható. Elbűvölő... de a szórakozás később következik. Már ha Mr.Potter elkövetkező szekírozása munkának számít...
A szemei megvillannak, mintha csak most realizálná ki is vagyok, pedig biztosra veszem, hogy szóbeszédeken vagy néhány kósza cikken kívül nem sokat hallhatott rólam... nem baj. Most majd megismer. Közelről.
- Hogy is hívnak most… Orion Gomold – érdeklődöm tettetett elgondolkozással, arcomon veszélyesen jókedvű vigyorral, s ahogy orra finoman ráncolódik a gyanakvástól, s kezdődő méregtől, még inkább jobbá válik a kedvem, s édesebbé válik a szememben csinos arca.
- Mit keres itt egy auror? – érdeklődik bizalmatlanul, s ahogy kényelmetlenül kezd el fészkelődni a kis vackában, arra várva vajon mikor csapok le rá, a lehető legtöbb módon szórakoztat. Nem gondoltam, hogy ilyen kellemes lesz becserkészni őt. Bár figyelmeztettek rá, milyen édesen tud viselkedni. Kíváncsian várom mihez fog kezdeni, mikor közlöm vele miért vagyok itt.
- Mi ez a fogadtatás, Orion? - A érdeklődöm tőle élesen, új nevét maró gúnnyal megnyomva, hátha érzi,mennyire nem való ez az egész helyzet hozzá. Nem , azt hiszem senki sem ezt szánta neki... - Vagy a Harry Potter helyesebb lenne? – találgatok ráérősen, az idegein téncolva, élvezve, ahogy kezdődő dühének minden édes ránca kiül arcára.
- Mit akar tőlem?! – ismétli meg kérdését most már türelmetlenebbül, de a legkevésbé sem félemlít meg szemének villogása. Ugyan már... sokkal rosszabb tekintetet is látta én már, édes. Nem a tiéd lesz az első, sem az utolsó gyilkos tekintete, amivel megajándékozzák szerény személyemet.
- Beszélgetni – hintem el könnyedén ennyivel megmagyarázottnak is találom a dolgot, s hogy végre be is váltsam a szavamat, a bódé oldalához ballagok, s könnyedén kinyitva az ajtót lépek be, hogy a redőny lehúzása után kellemes magányba burkolózzunk mi ketten, újdonsült beszédpartneremmel.
- Nincs mit beszélgetnem magával, vagy bármelyik másik aurorral, vagy a minisztériummal, vagy a varázslóvilág akármelyik tagjával! Nem hagyom, hogy megint kihasználjanak – szűri fogai között az ostoba szavakat, bennem pedig először ötlik fel, vajon mennyire ment a kölyök agyára a magány és az elszigetelődés. Kihasználni őt? Kétségtelen, hogy hasznot húztak abból, hogy van kit a sereg élére állítani, de a harcban való részvétele elkerülhetetlen következmény volt... ha nem ösztönzésre, akkor a pusztán a szülei emlékére megtett volna. Még ő maga sem gondolhatja komolyan ezt az ostobaságot. De ha kell, akkor kész vagyok lelki terrort alkalmazni... sosem volt ellenemre a játszadozás..
- A nevem Aaren Mahoney. Beszélgetni akarok veled – tagolom el lassan ismételten a mondanivalóm, hátha megérti, hogy ez nem kérés volt, vagy felajánlás, hanem puszta kijelentés. Mert a beszélgetés meg fog történni, akár szeretné, akár nem...
- Nem érdekel, mit akar, takarodjon innen! – emeli fel a hangját végre, kifakadva magából, én pedig cinikusan figyelem, ahogy pálcája nélkül próbál meg fenyegető lenni, de úgy tűnik még ő maga is tudja, hogy nem jut ellenem semmire így. Így úgy hiszem ahhoz, hogy lenyugtassam a kedélyeit, kénytelen leszek belevágni a kisded játékaimba.
- Olyan vehemenciával dühöngesz, akár az apád. Le sem tagadhatnád, hogy James fia vagy. Milyen elbűvölő - hintem kifejezéstelenül, s ahogy a szavak hallatán végre elcsendesül, s meglepetten emeli rám zöld íriszeit, gúnyos, csúf mosoly költözik arcomra, s közelebb hajolva hozzá, termetes alakommal fölé tornyosulok fölé, egészen közel kerülve arcához, mire a színtiszta, édes megrökönyödés ül ki.- Mondd csak Harry, ugyanezt lőtted el Weasly-éknek is, mikor leléptél? Vagy esetleg megfordult a fejedben az alternatíva, miszerint nem mindenki fordul el tőled szükségszerűen?
Ahogy kiejtem a szavakat, úgy nő benne a döbbenet és a felháborodás, s tudom, ha tehetné a legnagyobb örömmel átkozna el a legválogatottabb módokon, de sajnos ezt a kis intermezzot el kell napolnunk.
Egy percig némán mered rám, szemeiben megannyi érzelem kavarog, de arcára még mindig a hős ellenkezés vetül ki, én pedig szinte már mulatok a viselkedésén. Helyes. Túl egyszerű lett volna, egy ilyen megjegyzés után bedobnod a törölközőt, Harry Potter. De arról nem sokára biztosítom, hogy az újságok mocskolódása sehol sincs az én módszereimhez képest.
- Hogy merészel ilyet mondani? Mégis milyen jogon ítélkezik fölöttem... – kezdene bele a felesleges, mérges maszlagba, ám egyik hosszú ujjam könnyedén simul puha szájára, hogy beléfojtva a további felháborodott, heves szavakat vehessem ismét magamhoz a vezetést. Ez most nem az a pillanat, mikor te vezetsz, kölyök.
- Ne terelj, és ne háborodj fel. Pontosan tudod te is, hogy ehhez a legkevésbé sincs jogod azok után, hogy köddé váltál a szeretteid elől és csavargóként húzod meg magad egy mugli újságárusként, mint egy valódi gyáva semmirekellő - duruzsolom lágyan, tenyeremmel játékosan végig simítva arcát, s ez elég ahhoz, hogy percre elhallgasson. Jég kék íriszeim elmerülnek értetlen szemeiben, melyekben lassan de biztosan felrémlik a jogos bűntudat. Ha itt kell lelki segélyt nyújtanom, hát legyen. De sajna az én módszereimben nem lesz köszönet. – Mind mondtam, beszélgetni szeretnék veled. És ha végre kapható lennél rá, örömmel abbahagynám a lelked módszeres ízekre szedését.
Feszült csend borul a félhomályos kis bódéra, parázslik az indulat, ami a kis megmentőből árad, s valamilyen furcsa módon izgatottá tesz, s szinte elcsábít az őszinteségével. Ritkán látni olyat a társaságomban, aki nem a félelemtől rezdül össze, mikor csevegni próbálok vele. Üdít a változatosság, s elbűvöl arcának minden apró rezdülése, mely árnyalatonként változik dühből megadásba. S mikor végre apró sóhaj szökik ki a húsos ajkak közül, elégedett vigyor költözik arcomra, s kényelmesen távozom izgató aurájából, hogy kényelmesen zsebre vágott kezekkel tanulmányozzam végig az édes megadásban játszó alakját.
- Jól van, legyen. Ha ez kell ahhoz, hogy köddé váljon – szúr oda még halkan azért egy utolsót, én pedig hátat fordítva neki nyitom ki a bódé ajtaját halkan felnevetve az édes beszóláson. Én, köddé válni? Hát míg fog szólni, mikor közlöm vele, hogy hosszú nyaralásra jön velem vissza a varázsvilágba? Biztosan egy újabb édes hozzáfűzendő kommentárja lesz, de bennem emberére talál... az én nyelvem veszélyes. Talán meg is fogja tapasztalni...
- Akkor azt javaslom menjünk egy kényelmesebb helyre – ajánlom ellentmondást nem tűrve, s már várom, hogy mikor kezd el ismét ellenkezni valami gyenge kifogással, amit édes hevességgel fog előadni. Pontosan olyan, mint az apja, csak az anyja bájával megáldva. Még szerencse... James dühe ezerszer rosszabb volt, mint amilyen az ifjabb Potteré bármikor lehet. Tapasztalatból tudom...
- De nekem munkám van! Nem mehetek el innen a munkaidő alatt! – fakad ki, s ahogy kilépve szembefordulok vele elakad a szava, s gyanakvóan ráncolva szemöldökeit kezd el tanulmányozni, minta előre kutatna a nem sokára érkező válasz után, hogy felkészülhessen rá, de sajnos... ez meglepőbb lesz számára, mint kellene.
- Nyugalom, holnaptól már nem dolgozol itt – jelentem ki nemes egyszerűséggel, s hátat fordítva várom meg, míg megrökönyödve kikászálódik a bódéból, s értetlenül felmeredve rém, követel válaszokat, amiket nem sokára meg is kap. – menjünk, igyunk egy teát, úgy kellemes lesz bevenni az információkat.
*
Lusta kényelemmel kevergetem meg teám az ízléses kis csészében, amit pár perce hozott ki a fiatal felszolgáló lány, boldogan csicsergő hangjával megtörve egy kicsit az ifjabb Potter és közém beállt, hosszúra nyúlt csendet. Amióta beléptünk ide egy szó sem esett közöttünk, s ez jobbára azért történt, mert felettébb szórakoztatónak találom, ahogy magában őrlődve kutat válaszok után a velem kapcsolatos kérdéseire. Még a varázslat sem kell hozzá, hogy tudjak a fejében olvasni. Elég az arcára néznem, s a rajta átsuhanó érzelmek olyan leolvashatóak, mintha ő maga egy nyitott könyv lenne.
Végül ő elégeli meg a naplopást, s hirtelen a kelleténél durvábban az asztalra csapva a kiskanalát hajol előre, zöld szemeit villogva rám szegezve, s én sunyi kis mosollyal kortyolok bele a teámba. Én nem sietek.
- Elárulná végre, hogy miért rángatott ide? – érdeklődik dühét fékezve a publikum figyelme miatt, s én fesztelenül hátra dőlve húzom még egy kicsit az időt, hadd szenvedjen. Valamiért mindig is különös örömöt leltem ebben, s úgy tűnik az ő kínzása még több kellemes percet szerez számomra, mint a többieké.
- A dolog nagyon egyszerű. A minisztérium azt szeretné, ha visszatérnél a varázsvilágba. Érthetőbben fogalmazva vissza fogsz jönni, és ebbe nincs különösebben beleszólásod – írom le a tényeket a lehető legrövidebben, de még ez a rövid mondandónak is sikerül bamba szájtátásra bírnia, mintha azt ecseteltem volna el neki, hogy Voldemort él és virul, mert túl béna volt, hogy végezzen vele.
- Szó sem lehet róla. Éppen... éppen elég meghurcoltatás ért ott – ocsúdik fel a megrökönyödésből, s arcán mély megbánás, bűntudat és fáradt fájdalom suhan át, nyilván sikerült régi sebeket megpiszkálnom, de neki is tudnia kéne már, hogy nem maradhat örökké itt, nem itt van a helye. Ha kell – és természetesen nyilván szükség lesz rá – akkor erről én fogom meggyőzni.
- Itt csupán az a kérdés, hogy a másokon tett kár miatt vagy a saját irhád miatt aggódsz, Harry – teszem fel a költői kérdést, s mielőtt válaszolhatna kezemmel intem csendre, ami meglepően jól válik be, mert úgy tűnik minden mondatommal képes vagyok meglepni. Ez édes... nyilván nem volt dolga még őszinte emberekkel. Vagy ha igen, akkor nem csinálták jól a dolgukat. Nem voltak kegyetlenek vele. Pedig neki pont erre van szüksége... arra hogy valaki rossz legyen vele, gonosz. Csak akkor virágzik a bátorsága. – nem nyalogathatod gyáván a sebeidet örökké, Harry. Apád és az anyád életüket adták azért, hogy élj, és biztos vagyok abban, hogy nem azt akarták, hogy így végezd.
- Nem akar látni senki – böki közbe, csak úgy mellesleg, szinte öntve magából a szánalmat és az önsajnálatot. Nem tudom, hogy az öreg Dumbledore mit tanított neki a büszkeségről, de nagyon rosszul végezte azt a leckét.
- És ugyan mit érdekel téged azoknak a szava, akik nem szívlelnek? Ha jól emlékszem, akkor amíg Voldemort élt és csak te hangoztattad, hogy így van, kaptál elég pofont ahhoz, hogy immunis légy rá. Engem is utálnak, de ez még korántsem ok arra, hogy elbújjak egy patkánylyukba – jegyzem meg gúnyosan, s a lehető legkevesebb szimpátia nélkül, s ahogy gondoltam a szavaim úgy találnak a lelkébe, mint az aljas tűrök. Elszokott a kritikától és az élcelődéstől... nyilván Perselus hiánya teszi.
- Maga ezt nem érti... sokan haltak meg miattam, és képtelen vagyok a szemükbe nézni... – halkul el a magyarázkodás, s egy pillanatra úgy tűnik, mintha a könnyeivel küszködne. Felszínre kerülnek az emlékek, melyeket eddig sem, és sohasem fog tudni kitörölni a lelkéből. De meg kell tanulnia, hogy nem fordulhat el az igazság elől, mert az előbb vagy utóbb de utoléri. És minél később, annál fájdalmasabb lesz a találkozás.
- Egy háborúban mindig vannak áldozatok, Harry. Mikor a muglik háborút vívtak több millióan vesztek oda, s soha egy sem vetette a megmentőjük szemére, hogy miért áldozott fel másokat a szabadság érdekében. Aki pálcát ragadott mind tudta, hogy az életét vesztheti. A szabadság elérése pedig mindig szükségszerű áldozatokkal jár. Amelyik lázadás pedig nem követel életet, az nem hoz sikert. Törvényszerű – magyarázom komolyan, kék íriszeimmel elmerülve párás szemeiben, melyekben jótékonyan próbálja visszafogni a könnyeket. Felesleges. Láttam már nagy embereket sírni, és mind jogosan tette.- A sebek pedig begyógyulnak, és eltűnnek. De az igazság elől sosem lehet menekülni. Sem pedig a sors elől. És én pont azért vagyok itt, hogy helyre rázzam az életedet. Vannak, akik várnak rád, Harry. És gyanítom te is epekedsz a társaságuk után.
Lesüti szemeit, vékony ujjaival tanácstanul, s csendesen rajzolja körbe teás csészéjének vonalát, míg elmében valahol teljesen máshol jár. Én pedig nem zavarom, hadd eméssze a hallottakat, mert ha nem tévedek hosszú, és nem könnyű utazás vár rá. Nem lesz leányálom.
|