- Csak hagyj békén, rendben? A lehető legkevesebbszer akarom látni a képed, a hangod nélkül pedig egyenesen boldog lennék.

Szórakozottan kacagok fel, bájos feltételeket szab, a probléma viszont az, hogy a legkevésbé sem érdekel mit szeretne. Nem célom, hogy kiszolgáljam kicsinyes óhajait. Ujjamat a lapok közt hagyom, s bezárom a könyvet, majd teljes figyelmemet az előttem álló alaknak szentelem. Míg a távolság köztünk csökken, kettőnk közt a szakadék csak még inkább elmélyülni látszik. És ha bárki kérdezné mi volt az a pont, ami idáig vezetett...

Talán az arrogancia, vagy az a töméntelen mennyiségű hazugság, az, hogy bár acsarkodva is, de elválaszthatatlanok voltunk. Mégis képes voltam eladni a "barátságunkat".

Szemei már-már túlvilági fénnyel ragyognak, ahogyan az állát felszegve rám mered. Ajkait összeszorítja, dacosan, mintha esélye lehetne velem szemben bármire is.

Nevetséges. Még mindig az.

- Oda megyek és akkor, amikor csak kedvem tartja. Ha nem tetszik a képem, térj ki az utamból.

- Ez az én otthonom. Te itt csak betolakodó vagy – Mosolyomban nyoma sincs kedvességnek. Szavai felbolygatnak, nem terveztem, hogy kedves leszek vele. Azzal csak összezavarnám, káoszt okoznék vele mindkettőnk életében.
- A megnyerő természeted miatt illeszkedtél be ilyen jól? - érdeklődöm szenvtelenül, aztán elnevetem magam. Pirulása nem lep meg, még mindig nem jó abban, hogy elrejtse mások elől az érzelmeit. Vagy talán előttem veti le ilyen mértékig a páncélját? - Félsz, hogy mikor a műsorodat nézem, rájövök, hogy nem is vagy akkora nagy szám, mint aminek képzeled magad? - Közelebb hajolok hozzá, bódít az illata, kellemes és az otthont juttatja eszembe. Ösztönből hátrál, amin újfent elmosolyodom. - Fantasztikus tehetséggel vagy megáldva, te pedig eltékozlod egy ilyen helyen...

- Nahát, ezek szerint ugyanabban a cipőben járunk.
Még csak elképzelése sincs semmiről.

- Nem mondanám. Engem csak üzleti érdekek fűznek ide.
Ezzel pedig még csak nem is hazudok neki, legalább értékelhetné de ő elhúzza a száját.
- Mi a célod, Ossie? Hogy a vállukon hordozzanak hálából, némi alamizsnáért? Az én hálámat ugyan lesheted. Túl jól ismerlek ahhoz..
Nem azzal van a baj, hogy tévképzetei vannak, megpróbálhat keresztbe tenni nekem, szabotálhat akármit, de azzal is csak saját maga alatt vágná a fát. Pont leszarom, hogy kettőnk kis háborúsdijában ki sérül meg hamarabb. Itt nem alamizsnáról van szó, és még csak nem is arról, hogy bárkitől is elvennék bármit.

Kurvára felfoghatná, hogy a rossz fiú kivételesen most nem én vagyok. Pont, hogy próbálom megmenteni az ő seggét is valami nagyobb szartól.
Nem, te azt ismered, aki régen voltam. Fogalmad sincs, ki vagyok jelenleg.
- Viselhetsz puccos ruhákat, viselkedhetsz újgazdag ficsúr módjára, csak a csomagolás változik. Tálalhatod ezüsttálcán, a szar attól még szar marad.
Meg sem várja, hogy válaszoljak vagy egyáltalán csináljak bármit is. Levágtat a lépcsőn, léptei dübögnek, ahogy ingerülten trappol. Most is csak ő lett ideges.
- Csak azt ne feledd, hogy én is tudom, milyen vagy valójában...

- Hallottam egy pletykát, nem hiteles a forrás, de szerintem hihetünk a mendemondáknak.
Izgatottan hajol közelebb, a tűz fénye narancsos árnyakat fest szép vonásaira. Mehetnékem van, mert nem izgat egyik sem, ahogyan nem érdekel a pletyka sem...azaz, nem kellene, hogy érdekeljen, mert rég kinőtem már ezekből. Valami mégis a tűz mellett tart, pedig az idő is lehűlt már.
- Ennek így semmi értelme – jegyzem meg.
- Menj el nyugodtan, ha beijedtél – kacsint rám. Teliszájjal vigyorog, nem tudom eldönteni mit élvez ennyire. Azt, hogy most ő van a középpontban és mindenki epekedve várja a folytatást, vagy azt, hogy újfent belém köthet valamivel. Mert érzem, hogy közöm lesz ahhoz, amit mondani készül.
- Kérlek, most már megvárom, mit találtál ki megint. Hidd el, nincs olyan pletyka, amiről már ne hallottam volna. Kivéve, ha...
- És mit szólsz ahhoz, ha azt mondom ez rólad szól? - teszi fel a kérdést büszkén.
Összezárom a számat, ez egyszer nem akarom megbánni azt, hogy hamarabb beszélek mintsem gondolkodnék.
- Égek a vágytól, hogy megtudjam, mit hallhattál rólam – intek engedékenyen.
- Azt hiszed hülyék vagyunk? Minden évben levelet kapsz, itt mindannyian tudjuk hogy valami elborult bűntudat miatt tartod itt magad, pedig hazavinnének téged.
- Ez nevetséges -dőlök hátra.
- Ugyanezt mondtad akkor is, amikor meglátogatott téged és elmondta, hogy végül meghalt az apád! És milyen érdekes véletlenek vannak, pont azután történt a tragédia, miután a végrendeletében te maradtál az egyedüli örökös. Pedig van egy fiúk, aki vérszerinti, nem pedig csak úgy beadoptálták.
- Nekem nincs öcsém.
- Mond, amit akarsz – csóválja meg tudálékosan a fejét.
Mintha biztosabb lenne ebben bárminél. Érzem, ahogyan a vér kiszalad az arcomból, összeszorítom ujjaimat, némám morzsolgatom a semmit, mert más reakcióra képtelen vagyok. Kezdek rádöbbenni, hogy mégsem olyan ostoba ő. Tud alattomos lenni, ha nagyon akar. És gonosz. Nagyon, nagyon gonosz. Nem gondoltam, hogy ezt az információt egyszer még ellenem próbálják meg felhasználni, elég volt az, hogy a tulajdon családom bűnbaknak állított ki. Mintha minimum hozzám lehetne köthető az, ami történt.

Földet rúgok a tűzre, ahogy felállok és otthagyom őket.

Nagyot lobban a gyertya lángja, és én végig nézem, ahogyan enyészetté válik az az ostoba lepke. Rohadt idegesítő visszaemlékezni valami olyanra, amit inkább elfelejtene örökre az ember. Persze tudom én jól, hogy mi volt akkor a célja, rávenni engem, hogy eláruljam magam. Vagy legalábbis elmondjak valami olyasmit, amit másnak nem.

OoOOooOOoo

Undorodva simítok végig mellkasomon, majd az ujjaimra tapadt izzadságot nemes egyszerűséggel nadrágomba törlöm, és felpillantok az órára. Ha minden igaz, akkor lassan az előadásnak is vége lesz, nekem pedig több jelenésem már nincs, így akár a lakókocsim irányába is elindulhatnék. Szükségem van zuhanyra, vagy vízre. Ha egyik sem jön össze már egy nedvesebb törölközővel is megelégszem, bármivel, amivel áttörölhetem magam.

Marcel száma megkapó volt, viszont túl egyszerű az előadása, egy darabig élvezetes, de hamar ráunnak majd, ha nem találok ki valamit. Esetleg tehetnék alá cápákat, mondjuk el is vághatnám a kötelet, hátha alapon...Felröhögve rúgom be magam mögött az ajtót, felesleges kulcsra zárnom, nem szokása senkinek, hogy meglátogasson. Anélkül hogy szólna semmiképp.
Magamat szórakoztatva oldom ki övemet, majd a cipzárt lehúzva félig lecibálom magamról a nadrágot és közben megengedem a vizet.
A cseppek közel sem olyan melegek, mint várnám, de a semmitől még így is jobb. Gyakorlatilag csodálom, hogy működik itt még bármi is, mert a számlákat elnézve nem lepődnék meg, ha gyertyafényben kellene gyakorolnia mindenkinek.

Hajamat összeborzolom, s lopva az ajtó felé pillantok, nagyon is jól hallottam az ajtónyitást, és mint mondtam, előzetes bejelentkezés nélkül nem igazán szokott látogatóm akadni. Kivétel ez alól természetesen egyetlen egy személy.

- Ossie!
Nem vagyunk jóban, sőt, szent meggyőződésem, hogy utál és a pokol mélyére kívánna, ha tehetné. Mégis ő az egyetlen, aki ezen a néven szólít, azt hiszem eleve ő volt az, aki rámakasztotta, így ha innen nézzük, akkor ez a becenév is hozzá tartozik.
- Zuhanyzó! - kiáltom ki félhangosan.
Ő pedig mintha nem lenne egyértelmű számára a jelenlegi helyzet, egyszerűen beront, majd rajtam végig nézve ledermed. Kettőt hátrálva botlik meg a semmiben, majd szerencsétlenségén felbuzdulva ingerült szemekkel néz rám újra.
- Rohadtul vegyél fel valamit!
Mosolyom közelébe sincs a kedvességnek, ahogyan a vizet elzárva megközelítem Őt.

- Rohadtul nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgathass nekem – sziszegem a füléhez hajolva. Arca hamar vörössé válik, ahogy arcélén simítva magam felé fordítom a fejét. - Utoljára mondom neked. Vedd jó tanácsnak. Ne kekeckedj velem, mert hamar megsérülhetsz.
- Nem mernél bántani.
- Ne vedd készpénznek – biccentem oldalra a fejem, de nem távolodom el tőle, ahogyan ő sem moccan semmit. Talán a büszkeség beszél belőle, az már többször is vesztét okozta, mégsem tanul belőle sosem. Vállát megveregetve lépek tőle távolabb, az ő megrökönyödése pedig félúton irány vált, a szemeiben pedig közel sem látok undort.
- Legalább a régi barátságunkra légy tekintettel, ha már bele akarsz szólni az életembe!

Mivel nem én voltam az, aki rátörte az ajtót, valamint a tudtom nélkül lépett ide be, nem is érzem szükségét annak, hogy a jelenleginél több ruha legyen rajtam. Megelégszem én a semmivel is és csípőmet a szekrénynek döntve összefonom a karjaimat. Sejtettem, hogy a fülébe jut majd az ötlet, pedig alig mondtam eddig bárkinek. Nevetségesnek vagy ostobaságnak meg nem nevezheti, mert neki is van szeme. Pontosan látja, hogy a jelenlegi előadásokkal nem vagyunk kint a vízből. Sőt, éppen hogy a felszínt kapargatjuk. Bevétel alig van, kiadás viszont rengeteg, annak meg nincs semmi értelme, hogy az én pénzemet felélve tartjuk fenn magunkat. Akkor már ennél logikusabb befektetést választok.
- Tisztázzunk valamit, mi ketten soha nem voltunk barátok!
- Na persze – forgatja meg a szemeit. - Nem utálsz engem – bök magára.
- Nem – értek vele egyet biccentve. - Ahogyan nem utálsz te sem.
- Gyűlöllek!
- Értem, és mesélj... - vigyorodom el lassan – esetleg ez mindenkire vonatkozik, vagy csak engem vetkőztetsz szemmel fene nagy gyűlöletetedben? De azt azért megjegyezném, hogy ennél többet már akarva sem tudnék levenni.
- Idegesítő vagy és csúnya. Egyáltalán nem nézek rád sehogy.
Sarkon fordulva dob arcomba egy törölközőt, majd az ajtót hangosan csapja maga után.
Vártam már, hogy felkeressen, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az a pillanat ilyen gyorsan eljön majd.
Ezek után már felesleges túlöltözni, alsómat felvéve lépek ki, de nem ülök le. Feszeng ő anélkül is eleget, nem nehezítem meg a helyzetét, hiába lenne szórakoztató. Várakozva nézek rá.

- Miért pont az én műsorszámomon akarsz változtatni? Annyian vagyunk, és persze, hogy pont ezt akarod tönkre tenni. Csak te látod rossznak - mellkasomra bök egyszer, majd még egyszer. Egészen addig, míg kezét le nem fogom és össze nem szorítom az ujjait. Nem okozok neki fájdalmat mégis felszisszen.
- Állj le! - Nem terveztem fegyelmezni egyetlen nagyra nőtt gyereket sem. Kezét megemelve bököm meg homlokát, hogy legalább pár percre figyeljen oda arra, amit mondani készülök - Egyetlen szóval nem mondtam, hogy rossz vagy. Nem is célozgattam rá. De pontosan emiatt kell változtatnod. Az emberek kíváncsiak rád, de ha újra és újra ugyanazt látják, egy idő után ráunnak.
- Soha nem ugyanazt látják – sziszegi, másik kezével pedig az ujjaimat feszegeti, mintha tehetne bármit is.
- Az elemek ismétlődnek.
- Egyszer láttál! Egyszer...
- Mondhatsz amit akarsz, de akkor is az lesz, amit mondok. Egy napot adok neked, hogy kitalálj valamit.
- És ha nem?
- Akkor az lesz, amit én mondok és úgy, ahogy én akarom.
- És ha megtagadom?
Ismét közel hajolok hozzá, annyira, hogy pontosan érezzem forró lélegzetét, lehunyja szemeit, remegő pilláin elmosolyodom.
- Pontosan tudod, hogy így vagy úgy, de elérem, amit akarok – búgom nyakának hajlatába.