A reluxa csíkjai között beszûrõdõ napsütés édes cirógatására, és a mellettem szuszogó test helyzetváltoztatására ébredek. Kiskifli-nagykifli pózba kerültünk, és kivételesen most én lettem a nagykifli, szóval kedvesem tökéletes nyaka tárul elém szememet kinyitva. Nem vagyok Alexbe szerelmes, tudom jól, hogy õ sem belém, hiszen évek óta legjobb barátok vagyunk bizonyos extra szolgáltatásokkal, ám ezek nem hiába vannak; rendkívül tudom értékelni pompás külsejét. Azok az izmok… az a kocka has, amin szint gyúrni lehetne, olyan kemény… és egy kicsivel lentebbi dolog, amit nagyon is szívesen érzek magamban majdnem minden éjszaka, van, hogy többször is.

Nem a szerelmem; a szeretõm. De még milyen szeretõ, Úristen! Még mindig sajog kicsit az alfelem a tegnap éjszakától, izmaim pedig kellemesen bizseregnek az igénybevételtõl. Vicces, hogy akik csak felületesen ismernek, milyen kis ártatlannak, talán még szûznek is néznek, de ahh… a tegnap éjjel nem igazán errõl árulkodott. Még, hogy angyal… Emlékszem, két évvel ezelõtt, mikor összejöttünk Alexszel, hogy megdöbbentek az emberek. Hogy az iskola szépfiúja, és az iskola angyala együtt?! Tudták, hogy mindig is barátok voltunk, de eléggé kiakadtak, mikor ez kiderült. A lányok azért, mert azt hitték, Alex hetero, hiszen az iskola és a környék összes csaja minimum a barátnõje, ha nem a szeretõje volt, a fiúk pedig azért, mert a sulink meleg közösségében tényleg én vagyok/voltam az angyal. De szó szerint, ugyanis egy Halloweenkor én angyalnak öltöztem be, az egyik kis mûvészpalánta meg gyorsan lefestett és sokszorosította, hogy aztán az összes embernek, aki csak kért belõle, adhasson másolatot.

Fura egy hely a sulink…

Nyújtózkodás közben élvezettel telin fölnyögök, hogy végre kilazíthatom beállt izmaimat, majd hátamra fordulok. Élvezem a pihenést, ma szerencsére nem kell bemenni az egyetemre, majd csak délután kell benéznem a stúdióba, addig viszont azt csinálok, amit csak akarok. Jelenleg éppen aludni akarok, de sajnos már kireppent az álom a szemembõl, szóval halkan fölkelek, hogy legalább Lexet ne ébresszem föl, és kislattyogok a konyhába. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy vajon húgomékkal mi lehet, hiszen a szünet miatt most õ is a barátjánál alszik, ahogyan azt én is teszem, de aztán ahogy fölmelegszik a reggeli tejecském, el is terelõdik a figyelmem. Biztosan jól van, a srác vigyáz rá, nem fogja engedni, hogy Leah bármiféle ostobaságot mûveljen.

Amíg ihatóra hûl a forró tejecském, gyorsan elõkerítek egy nyalókát, és lehámozva róla a fóliát, benyomom a számba. Mrrr, epres! Imádom. Tudom, a vércukor szintem igazán nem örül ennek, de a függõje vagyok a nyalókáknak – kivéve a kólás ízûnek, mert azt utálom –, és nem tudok róla leszokni. Az olyan lenne, mintha levágnák a kezemet, és nem hogy írni, fényképezni nem tudnék nélküle! A fényképezés meg az életem, ergo a nyalókázás is az életem. Szóval a nyalóka marad, az orvosnak meg úgysem kell látnia.

Belekortyolok a tejbe, és a nappaliba megyek, ami igazából két lépés, ugyanis a nappali és a konyha egybe van építve. Kis két szobás lakása van Lexnek, de igazán szeretem, olyan otthonos. Nálunk az óriási két emeletes, több szobás házat szoktam meg, szóval elsõ alkalommal, mikor itt aludtam, kicsit furcsa volt, hogy ilyen kicsi, de most már imádom. Az egész olyan otthonos, olyan Lexis. A mi házunk meg rideg, és mogorva. Na, nem mintha egy ház lehetne mogorva, de a miénk igenis az!

Bekapcsolom a tévét, épp a reggeli híradó megy. Megöltek egy kisgyereket, aki cukorkát akart csenni a boltból. Földrengés Japánban, az egyik hegy kettészakadt, százak vesztették életüket. Három fegyveres suhanc kirabolt egy idõs bácsit. Egy idõs nénike kórházban kötött ki, mert az unokája megerõszakolta – a fiút még keresik. Három maszkos ember, vízi pisztollyal kifosztott egy boltot – az elkövetõket még keresik. Az eladónõ személyleírást tudott adni róluk. (Aha… személyleírás két MASZKOS hapsiról, mi?) Két személy betört a polgármester házába, a fiát megverték úgy, hogy jelenleg élet és halál között lebeg a kórházban, a felesége kedvenc tiaráját pedig elrabolták. Az elkövetõk még nincsenek meg, viszont a polgármester el tudta mondani, hogy néznek ki; a fantom kép alapján, ha bárki fölismeri valamelyik tettest, azonnal szóljon.

Bemutatják a képet, és…

HEEEE?!

Mi a francot keres az én képem a…

LEAAAAH!

Én egyszer meg fogom ölni ezt a csajt!

---*---*---*---

Idegbeteg módjára rovom a köröket már egy jó ideje, és fogalmam sincsen, hogy mit csináljak. Az elmúlt ötvenegy óra és negyvenhat perc teljesen összemosódik emlékeimben, szinte nem is tudom eldönteni, hogy én most álmodom, avagy ébren vagyok, és ez tényleg a valóság. Sajnos, ilyenkor csak meg kell érintenem a cellám rácsait, hogy rájöjjek, ez nem egy extrém rémálom, hanem a valóság, de még mindig reménykedek benne, hogy ez most valami vicc.

Az nem lehet, hogy börtönbe kerültem, nem igaz? Hiszen semmi bizonyítékuk nincsen semmire, hogy én tettem volna, sõt. De hogy bemártsam a húgomat, még ha neki ilyen erkölcsi aggályai nem is voltak… nem, az nem én lennék. De EBBEN A KIBASZOTT BÖRTÖNBEN SEM SZÁNDÉKOZOK MARADNI!

Fülemben dobol a vérem, agyamat elönti a köd, és legszívesebben valakit úgy összevernék, hogy csak na, de nincs itt semmi és senki. Telefonálni nem telefonálhatok, mivel azzal, hogy fölhívtam drága húgocskámat, aki cseszte fölvenni, ellõttem az esélyem, így egy kirendelt ügyvédet kapok csak, aki ki tudja, hogy mégis milyen lesz. Lehet, hogy meg sem jelenik még a tárgyalásomon sem, vagy akármi.

Nyílik a cella ajtaja, egy morcos, marcona rendõr jön be, és egy szó nélkül mögém áll, hogy megbilincseljen, majd amint végzett, megrántja a kezemet, hogy mozduljak, különben kitöri a kezem. Áucs!

- Hova megyünk? – kérdezem, de nem válaszol. Legszívesebben fölképelném, de még jó, hogy van annyi önkontrollom, hogy tudjam, az nem volna a legmegfelelõbb lépés ebben a helyzetben, ha testileg sértenék egy rendõrt. Így még van esélyem a hamari kiszabadulásra. Rendõr-verés után még egy minimális esély sem maradna mimimum húsz évig. Akkor meg már öreg trotty leszek! Na, jó, nem, csak negyvenegy éves, de hát az tök öreg!

Végig vezet a rendõr egy hosszú folyosón, több kisebb szobán, cellák és irodák hosszú sorai mellett, míg ki nem érünk a szabadra, és be nem lök egy rabszállító kocsiba, ahol már egy csomó rab sorakozik, és várja, hogy elinduljunk. Nagyszerû.

Próbálnék tiltakozni, de ahogyan eddig, most sem hallgatnak ám meg, így mikor csukódik az ajtó, szám is becsukódik, és morcos hallgatásba burkolózom az út további részére. Lapos oldalsó pillantásokat vetek a körülöttem ülõkre, de mondjuk úgy, nem igazán nyerik meg a tetszésemet, hisz az összes tipikus cellatöltelék. Nagy, maszkulin férfiak, tetoválások hadával, kopasz fejük csak úgy csillog az izzadtságtól, és más, nevén nem nevezhetõ dolgoktól. Mert ugye a fehéres folyadék azért… öhm…

Hagyjuk. Inkább lesütöm szemeimet, mert hallottam, hogy az ilyen férfiaknál jobb, ha azt a technikát alkalmazzuk, mint egy veszett kutyánál: távolságtartás, a félelem nem kimutatása, és szemkontaktus kerülés. Még csak az kellene, hogy az egyiket fölbosszantsam a tekintetemmel, basszus!

Egy végtelennek tûnõ hosszú út után végül leáll a kocsi motorja, és a néma csöndet csak a körülöttem ülõk hangos szitkozódásai törik meg. Ja, hogy akkor ez már nem számít néma csöndnek?

- Nyomás kifelé! – rángatnak ki egyesével minket az õrök, és mint vágásra ítélt birkákat, úgy sorakoztatnak be a börtönbe, ahol a már régi lakók éhes szemekkel bámulják a felhozatalt, vagyis minket. Nem tudom, miért kerültem ide, nem tudom, hogy fogok kikerülni innét, de az egyszer biztos, hogy én itt nem maradok! Meglesz a tárgyalás, engem szépen fölmentenek, és húzhatok is haza. Ja, de… tárgyalás elõttig nem csak elõzetes zárkában kéne lennem? Franc, hogy nem tanulmányoztam át alaposabban a börtön rendszereket, és jogokat! Tudtam, hogy a legutolsó tárgyalás után azonnal utána kellett volna néznem a dolgoknak.

Jajj, mamám… ha én kikerülök innen, az biztos, hogy megfojtom a húgomat, és úgy elrejtem, hogy soha senki nem fog rájönni, mi is történt, és soha, de soha nem fogok visszakerülni a börtönbe!

MÉGIS MI A FENÉT FOGOK ÉN ITT CSINÁLNI?!

Nyalókát akarok. Még pedig most, azonnal. Ja, és természetesen HAZA AKAROK MENNI!

Azt hiszem, mindjárt hiszti rohamot kapok… vagy pánik rohamot, lehet választani.