|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| linka | 2016. 01. 16. 21:52:28 | #33883 |
 Karakter: Dr. Zachary Milton-Barett
Ismerem már annyira, hogy tudjam erre sem kapok majd tőle érdemleges választ. Ha egy valamiben, hát a hallgatásban biztosan, hogy profi, ahogyan abban is, hogy teljesen összezavarja az embert. Pár pillanatig néma tekintettel figyel, talán azon agyal, ez egyszer megossza-e velem őszintén a véleményét, vagy hallgasson továbbra is. Kezdem megbánni, hogy egyáltalán kérdést tettem fel neki, amire még merészkedtem választ is várni. Felháborító vagyok.
- Csak nem akarok láb alatt lenni. Gondolom, nem szívesen látod a képem – magyarázza szenvtelenül.
Hiába mondja azt, amit. Nem téved túl sokat, és közben ez a feltételezés mégis bántó. Már csak azért is, mert olyan ártatlan köntösbe burkolja a szavakat, amitől még, ha pár pillanatra is, de bűntudatom támad. Tökéletesen megérdemli, hogy ezt kapja tőlem, sőt, hozzá sem kellene szólnom, egyedül Sophie kedvéért próbálok tartani valamiféle kapcsolatot az apjával. Erre szükségünk lesz a későbbiekben is, majd akkor, ha már külön költöztünk. Nem tudom, mi legyen. Hogy hogy legyen. Annyira szerettem volna ezt elkerülni, egyszerűen eszemben sem volt, hogy netalántán még velem is előfordulhat ilyen. Halkan felnevetek a gondolatra, hiszen ugyan, mégis ki a fene gondolná kezdetben, hogy az a tökéletes, álomba illő kapcsolata egyszer majd kisiklik. Azért szép vagyok én is, a karrierem fölfelé ível, míg a magánéletem meredeken zuhan egyenesen lefelé.
Julian csak egy óra múlva ér haza és a kezdeti lelkesedése is megszűnik, amivel korábban hozzám szólt. Az ebédet elkészítettem, és már csak a tálalásra vár, de ahhoz még szükség van a kisasszonyra is.
Az ebéd eltöltése aránylag elfogadható, ám az ezt követő napok ugyanolyan eseménytelenül pörögnek le. Nevetséges, aggasztó és szánalmas, ami az életemben történik. Juliannal úgy kezeljük egymást, mintha két, egymást nem ismerő, tökéletes idegenek lennénk a másiknak.
Minden igyekezet ellenére Sophie hangulata is megváltozik, csendesebb és visszahúzódóbb, ami még inkább aggódásra ad okot. Két nap múlva újra munkába állok, lesz hová menekülnöm, s lesz mibe beletemetkeznem. Ma a nappalt és az éjszakát lehúzom ügyeletes orvosként, aztán holnapi napomat otthon tölthetem el és ha szerencsém lesz, akkor talán némi pihenést is belecsempészhetek a napba.
Telefonon rezgésére a köpenyem zsebébe nyúlok.
[ Új üzenet: Julian ]
Sophieért majd elmegyek én.
Kíváncsian olvasom el újra és újra az üzenetét. Nem mondom, hogy nem örülök neki, de akkor is furcsának gondolom ezt a hirtelen nagy változást a jellemében. Szükségtelennek érzem, hogy választ írjak neki, menjen, ha akar. Felmarkolom a mappákat, aztán a gép elé ülve meglesem, ki van ki írva műtétre a mai napra. Csak dél körül fogok kezdeni, addig pedig elintézem a papírokat és megírom a zárókat a hazamenőknek. Nem sokan vannak, mindössze hárman, de azok helyét be is töltik majd újabb betegek, akik a nap folyamán érkeznek majd. Két előjegyzett és egy, aki beutalós.
Hazaérve az újabb meglepetés nem várat sokáig. Hunyorogva meredek a férjemre, aki éppen a kocsimmal bíbelődik. A ruhája olajfoltos, ahogyan a kezei is azok. Bőrébe issza magát, és Julian bűzleni fog majd tőle egész nap. De nem is ez az, ami igazán zavar,... igazából, még magam sem tudom, hogy van-e bármi is, ami jelenleg zavarna. Talán az értetlenségem, hogy még mindig nem árult el semmit. Még mindig nem avatott be, miért teszi mindezt.
- Mit csinálsz?
Karjaimat összefonva figyelem bámészkodó tekintetét.
- Ráfér egy kis karbantartás – törli meg koszos kezeit.
Egyszerűen felfoghatatlan számomra ez a férfi. Fejemet csóválva érem be magyarázatával. Ennél többet nem szedek belőle ki úgysem. De mégis... Talán ha nyomatékosabban kérdezek rá.
- Miért csinálod ezt az egészet?
- Mire gondolsz? - pislog rám értetlenül.
- Ezt! Évek óta könyörgöm neked, hogy csináld meg ezt vagy azt, erre most kezdesz el rendesen viselkedni, hm? Ez a sok kis apróság, mosogatsz, főzöl, figyelmes vagy, mire játszol?
- Nem játszom semmire...
- Ne add nekem az ártatlant! Tudom, hogy valamire kimegy a játék, jól keresek, talán azt próbálod kicsikarni, hogy a váláskor többet kapj a közösből? Mert előre figyelmeztetlek, csak annyit viszel el ebből a hátasságból, amennyit beletettél.
Látom rajta, hogy mondana valamit. Már lelkileg felvértezem magam, hogy majd a fejemhez vág mindent, ami az évek alatt felgyülemlett benne, de újra meglep. Még az eddigieknél is jobban, mikor kitörés helyett csak egy csöndes feleletet kapok tőle.
- Nem számít, mit mondok, mert már eldöntötted magadban és bármit is állítanék, azt gondolnád, hazudok. Higgy, amit akarsz, de nem kell a pénzed, nem keresek sokat, viszont akkor is szegény járőr voltam, amikor hozzám jöttél, soha nem kértem tőled pénzt, ezután sem fogok.
Egyre bosszúsabb vagyok az ő hideg nyugalma miatt. Miért változik meg? Miért így és miért pont most? Ezt miért nem tudta megtenni már korábban is? Mi gátolta őt meg abban, hogy megkönnyítse az életemet? Mi a fészkes fenéért teszi meg mindezt, ha közben nem várcserébe semmit? Gyűlölöm őt, mert szeretem még mindig, és közben képtelen vagyok elfelejteni neki mindazt, amit tett. Szemet hunytam neki számtalanszor, kezdetben csak azért fogadtam el mindent, mert bíztam abban, hogy egyszer majd megváltozik. Aztán teltek az évek, és inden csak még rosszabb lett. És most...? mintha csak kicserélték volna, holott ugyanaz a vonzó férfi szereli a kocsimat, mint akihez annak idején hozzá mentem. Az ajtót magam mögött belököm, aztán tűnődve dőlök neki a hátammal. Puha, apró kis kéz érinti meg az ujjaimat, szemeimet lehunyom, majd felpislogva lenézek az előttem álló lánykára.
- Mi a helyzet, kincsem? - simítom el felkunkorodó tincsét, hogy ne lógjon bele a szemébe.
- Jól érzed magad? - aggodalmasan fogja meg a kezem, amin halkan felnevetek és leguggolok elé, hogy egy szintbe kerüljek vele.
- A világon semmi bajom, édesem.
- De olyan fehér az arcod – dünnyögi összeráncolva a szemöldökét, amivel újabb mosolyt bűvöl az ajkaimra.
- Ugyan, csak egy kis fáradtság. Menj, nézz ki apádhoz, de előtte vegyél még fel valamit és ne papucsba menj ki hozzá lehetőleg.
- Miért? - húzza el a száját.
- Azért,mert ez benti papucs. Kint kosz van, ne hozd be. De, ha nem fogadod el a feltételeimet, akár a tévé elé is visszatelepedhetsz – vigyorodom el győzelmem teljes tudatában.
Duzzogva huppan le a csempére, aztán a papucsát lerángatva belebújik a cipőibe. Kezét megragadva köszörülöm meg a torkomat, majd célzásként fejemmel a kabátja felé bökök. Újabb sor puffogás, de szó nélkül magára aggatja a kabátot, amit felhúzok neki, aztán engedem, hadd menjen. Kint jó kezekben van és legalább levegőzik is egy kicsit.
Elgondolkodom a teendőimen, takarítani már takarítottam, de hoztam magammal haza néhány iratot, amiket a szobába felviszek és összerendezve leteszem az asztalra. Sophie szobája kész káosz, homlokomat ráncolva lépek be az ajtaján, de a játékaiba már kapásból megakad az ajtó, így csak félig sikerül kitárnom.
- Hihetetlen vagy édes lányom – sóhajtom ruháit felszedegetve a földről.
Megpróbáltuk, milyen, ha engedjük neki, hogy magának készítse ki a ruháit. Az eredmény magáért beszél, ahogyan az is, ahogy a szekrénye és a szobája kinéz most.
Először a ruháival foglalkozok és azokat szortírozom szét. Van, ami már koszos, az a szennyesbe megy a többit pedig összehajtom újra és visszateszem a szekrényébe. Abba legalább elfogadható rend honol. A játékaival már meggyűlik a bajom, hiába okos kislány, ha egyszer nem valami rendszerető. Pedig előbb-utóbb ő fog kitakarítani a szobájában és nem pedig én. Fáradtan hunyom le a szemeimet pár pillanatra, mikor szemeim előtt fekete apró kis pöttyök kezdenek el pattogni. Talán igaza van odabent a többieknek, ahogyan Sophienak is. Lehet, hogy jót tenne nekem egy kis pihenés, de a házimunka elvégzése még rám vár. Tenyereimet összedörzsölve nyújtózom meg, és elindulok, hogy a szennyest ki tudjam pakolni. Julian ingeinél a hangulatom jelentősen apadni kezd, aztán megrázom a fejemet, összegyűröm és bevágom a mosógépbe. Tegnap a feketéket mostam, azelőtt a színeseket, így most jönnek a fehérek. Sorra pakolom őket be, de előtte áttúrom a zsebeket, hogy ne maradjon egyikbe se semmi. Legutóbb megjártam, hogy nem végeztem alapos vizsgálatot, mert Julian kabátjának belső zsebében maradt papír zsebkendő, aminek darabkái aztán ráakaszkodtak a ruhák anyagaira.
- Mit csinálsz te idelent?
Újra lehunyom a szemeimet, mikor körülöttem a világ úgy dönt, hogy fordul egyet a tengelye körül. Kosárral a kezemben indulok meg a szárítók felé, a mosókonyha kellemes, elférek benne kényelmesen és van ablak is, hogy az a fülledt meleg ne szoruljon be a falak közé.
- Kiterítem a ruhákat, amint láthatod. Sophie?
- Kijött hozzám, azt mondta, nem érzed magad jól.
- Amint látod, rosszul látott.
- Én csak azt látom, hogy alig állsz a lábadon és borzalmasan sápadt vagy.
- Na ide figyelj... - ujjaimat a szemeimre szorítva billenek meg, Julian illata fojtogatóan közelről árasztja el az érzékeimet, szemeimet lehunyva döntöm homlokomat a vállának. A sötétség megnyugtat, kevésbé érzem a koponyám lüktető fájdalmát. - Ne haragudj, hogy rád támaszkodom – dünnyögöm szorosan összezárt szemhéjakkal. - Még csak egy kis időt adj nekem, aztán folytatom a teregetést.
- Az most ráér – dörmögi meleg tenyerét felsimítva a lapockáimra.
- Dehogy ér rá – tiltakozom kikerekedő szemekkel, mikor a térdeim alá nyúlva kap fel, hitetlenkedve csimpaszkodom bele a nyakába, félve attól, hogy leejt. - Bele fognak büdösödni.
- Akkor majd kimossuk őket újra – válaszolja nagyon bölcsen.
- Jó, tegyél le – hajtom fejemet vissza a vállára.
Sophie a kanapé háttámlájára könyökölve vigyorog ránk, de mikor vidám szemei összeakadnak rosszalló tekintetemmel, kuncogva visszafordul a mese felé. Nem sikerül beazonosítanom, mit néz. Gyanítom valami újfajta mese lehet, de az emberek azt se tudják már, hogy mivel rukkoljanak elő legközelebb. Borzalmas, milyen mesefilmeket képesek legyártani, felét még ők maguk sem gondolhatják komolyan.
- Julian!
Mosolyogva kerüli el, hogy lenézzen rám. Mérgesen ráncolom a homlokom, megköszörülöm a torkomat, sőt, még sötét tincseit is meghúzogatom de semmi. Úgy tesz, mintha jelen sem lennék.
- Tényleg azt akarod, hogy letegyelek? - torpan meg a lépcső tetején.
Várakozva néz le rám, de csak a vállamat vonom.
- Nem, mindegy. Most már tényleg az – dünnyögöm felismerve a hálót, ahová képes volt felcioelni engem egészen a mosókonyhából.
|
| louisMayfair | 2016. 01. 16. 20:00:25 | #33882 |
Karakter: Julian Milton-Barrett
Várom, hogy utánam jöjjön és folytatja, de nem jön. Kis idő után, hallom, hogy a konyhában szöszmötöl, főzni akar? De hoztam haza kaját… A konyhába megyek és a falnak támaszkodom.
- Mit főzöl?
- Tészta, Sophie kívánsága az volt, hogy készítsek neki spagettit.
Ahha, akkor a kaját, amit hoztam, lefagyasztom, lesz még elég olyan alkalom, hogy nem lesz itthon kaja és akkor csak ki kell venni a fagyiból.
- Segítek – dúl bennem a harci kedv, meg sem kérdezem, kell-e, egyből rávágná, hogy nem, vagy balhézna velem.
- Miért tennéd? – dörgöli meg a homlokát fáradtan. Nem aludt, nem kell nyomozónak lenni ahhoz, hogy tudjam, alig áll a lábán.
- Fáradt vagy, menj és pihenj le.
- És gondolod az ebéd majd varázsütésre magától elkészül?
- Mondtam már, hogy segítek. Bízd ezt rám.
Vissza akarna vágni, de csendben marad, leül az asztalhoz és a könyvét kezdi bújni. Szívesen megkérdezném, miről szól, vagy élvezi-e, de nem merem. Alaposan elbaltáztam a dolgokat, nem akartam, megtörtént, hülye voltam. Félek közelíteni. Igazából a reggeli beszélgetésem óta Deannel, átgondoltam egy s mást.
Nekiállok darabolni a hagymát, ám sietek, mindent elkapkodva csinálok, annyira bizonyítani akarok, hogy sikerül béna módon megvágnom magam. Dühösen a mosogatóba vágom a kést és az ujjamat bekapva szívom meg a vérző sebet. Tudom, hogy felfigyelt rám, de nem vagyok hajlandó megfordulni, nem akarom az elégtételt látni az arcán, nem és nem! Ez annyira… kínos! Hallom, ahogy kimegy és feltrappol a lépcsőn, kis idő múlva viszont visszajön, nem akarom, hogy lássa az ujjamat, ökölbe szorítom a kezem, talán a vérzés is hamarabb eláll.
- Erre nincs szükség –jelentem ki, amint meglátom a sebtapaszt.
- Csípni fog – kezét felém nyújtja. - Nem engedhetlek így a konyha közelébe, mindent összevérzel, arról nem is beszélve, hogy ez mennyire nem higiénikus így.
- Add ide, megoldom.
- Parancsolj – sértődik meg és szinte hozzám vágja a sebtapaszt meg a fertőtlenítőt. Tüntetőlegesen folytatja a hagymadarabolást, addig én lekezelem az ujjam és elteszem a fagyasztóba a vásárolt kaját. A hűtőn látom a mágnesekkel felrakosgatott számlákat, mivel most úgyis csak láb alatt vagyok, a kínos csönd pedig zavar, leveszem a borítékokat és megindulok kifelé, hogy befizessem.
- Hová mész? – kérdi. Már a nyelvemen van, hogy előbb te is elhajtottál ezzel, de inkább meggondolom magam.
- Elviszem ezeket a postára – mutatom fel jó kisdiák módra a számlákat.
- De miért?
- Ne tegyem? – kérdezek vissza, ha azt akarja, hogy ő fizesse be, akkor ott hagyom.
- De, de - lepődik meg. - Örülnék neki, ha elvinnéd azokat, csak azt nem értem, miért teszed ezt? Nem látok át rajtad, ahogyan a tetteidben sem vélek felfedezni semmi logikát.
- Az nem baj – vonok vállat, egyelőre még én magam sem tudom, mit csinálok pontosan…
- Miért olyan nehéz csak egyetlen egyszer őszintének lenned velem szemben? – nem értem, miért mondja ezt, de a rendőr karrier rákényszerített arra, hogy megtanuljam kontrollálni a testjeleimet. Annyira uralom az arcom, hogy ha nem akarom, senki sem tud leolvasni róla semmit. - Nem érdekel, ha megbántasz, hidegen hagy, ha hülyének tartasz, munkamániásnak vagy épp unalmasnak, csak legyél őszinte és mondd el, miért csinálod most mindezt? Mit akarsz vele elérni?
- Csak nem akarok láb alatt lenni. Gondolom, nem szívesen látod a képem – felelem és búcsúképp intek neki.
Elmegyek a számlákkal a postára, rengetegen vannak hétköznap munkaidő ellenére is, majd egy óra, mire sorra kerülök. Mérgemben a sérült ujjamat gyötröm, nyomogatom, piszkálom a sebtapaszomat. Miért kell mindenben értelmet keresnie? Nem vihetek csekket postára? Nem főzhetek kávét? Miért olyan hú de nagy dolog ez?... Aztán rá kell jönnöm, hogy bizony, ennek annyira természetesnek kellene lennie, hogy nem szabadna feltűnnie, csak akkor, ha… nincs megcsinálva. Basszus, Zachary sosem felejti el, én meg épp ezért nem veszem észre, mert csak akkor tűnne fel, ha nem csinálná. Ezen csak jobban felmérgelem magam.
Otthon nem szólunk egymáshoz, délután elmegyek Sophieért az iskolába és haza hozom. Sikerül a férjemmel egész nap hátralévő részében kitérnünk egymás elől.
Két teljes napig nem is találkozunk, mert most ő ugyan szabadságon van, de én hajnaltól éjszakába nyúlóan dolgozom, csak aludni megyek haza és zuhanyozni pár órára, egy nagyon húzós nyomozásban vagyok nyakig, de Sophie miatt nem kell aggódnom. Azért minden éjjel úgy esem haza, hogy a konyhában hagyok reggelire friss kenyeret meg tejet.
A harmadik napon már nem kell olyan megfeszített tempóban güriznem, küldök egy sms-t Zacnek, hogy ma én hozom el Sophiet a suliból, péntek van, holnap szombat, így nekem sem kell majd dolgoznom. Ha csak nem jön egy telefon…
Gyűlölöm, ha Zach elhanyagolja a kocsija műszaki állapotát, számára ez csak egy jármű, ami négy keréken elgurul, de ebben időnként olajat és egyéb alkatrészeket kell cserélni. Mivel szabad a délutánom és Sophie is elfoglalja magát a mesefilmjeivel, így nekiállok olajat cserélni a párom kocsijában. Nagyon ráfér már, illetve átnézem, hogy minden rendben van-e.
- Mit csinálsz? – jön a kérdés a hátam mögül.
Zach karba tett kezekkel áll, terpeszben, a fekete nadrág és a fehér ing kihangsúlyozza a tekintélyét. Hm, el is felejtettem, mennyire összefut a nyál a számban, ha alaposabban megnézem.
- Rá fér egy kis karbantartás – közben megtörlöm a koszos kezem egy ronggyal.
Egy hosszú percig nem szól, majd hitetlenkedve rázza a fejét.
- Miért csinálod ezt az egészet?
- Mire gondolsz? – pillogok értetlenül.
- Ezt! Évek óta könyörgöm neked, hogy csináld meg ezt vagy azt, erre most kezdesz el rendesen viselkedni, hm? Ez a sok kis apróság, mosogatsz, főzöl, figyelmes vagy, mire játsszol?
- Nem játszom semmire…
- Ne add nekem az ártatlant! Tudom, hogy valamire kimegy a játék, jól keresek, talán azt próbálod kicsikarni, hogy a váláskor többet kapj a közösből? Mert előre figyelmeztetlek, csak annyit viszel el ebből a házasságból, amennyit beletettél.
Szóra nyitom a szám a hitetlenkedve a sértés hallatán. Ezt gondolja? A pénzért? Kit érdekel a pénz? Most megvan minden okom rá, hogy elkezdjek üvöltözni, látom rajta, hogy számít is erre. Legszívesebben visszavágnék valami csípőssel, de nem jön a számra a szó. Legalábbis az nem, amit korábban rávágtam volna. Becsukom az ajkaim és aprót rázom a fejem.
- Nem számít, mit mondok, mert már eldöntötted magadban és bármit is állítanék, azt gondolnád, hazudok. Higgy, amit akarsz, de nem kell a pénzed, nem keresek sokat, viszont akkor is szegény járőr voltam, amikor hozzám jöttél, soha nem kértem tőled pénzt, ezután sem fogok.
Mindezt a legcsekélyebb sértő él nélkül, mintha egy diagnózist mondanék. Látom a férjemen, hogy ez meglepi, résnyire nyílik a szája, de nem felel. Elfordítom a fejem és újra a kocsit kezdem bűvölni. Tudatában vagyok a jelenlétének, még öt hosszú percig szobroz mögöttem, míg én átvizsgálom a kocsit, majd lecsukom a motorháztetőt. Végül szó nélkül visszamegy a házba, és én egyedül maradok a gondolataimmal.
Nem azért próbálok jófiú lenni, hogy minél többet gomboljak le róla, nekem nem kell a pénze. Tíz év alatt, míg nem lett ilyen nagy doki belőle, sokszor szorultunk meg anyagilag, de mindig megoldottuk valahogy.
Az anyósomat, akit ugyan rühellek, folyton azt állítja, ingyenélő vagyok, de se Ő, se Zach nem tudják a mai napig, hogy a félretett, örökölt és megspórolt pénzemet az apósomra költöttem. Mindketten azt hiszik, hogy a pénzt haszontalanságokra költöttem, holott Zach apjának a kártyaadósságát fizettem ki. Richard eltitkolta a neje és a fia elől, én csak azért jöttem rá, mert a rendőrségen dolgoztam és ismertem a bukit, akinek tartozott. Ha Richard nem fizeti ki a tartozást, mindenük elúszik, Zach nem folytathatta volna a tanulmányait, el keleltt volna mennie dolgozni a tanulás mellett, hiába volt ösztöndíjjas, az anyja pedig nem lehetne még most is az a rosszindulatú dáma, aki volt és az is marad örökre. Szóval én lettem a feketebárány anyósom szemében, az apósom a mai napig mélyen hallgat róla, de többé nem kártyázott egyetlen egyszer sem. Ezt sem óhajtom Zachary orrára kötni, majd az apja felvilágosítja, ha akarja.
Szerkesztve louisMayfair által @ 2016. 01. 16. 20:04:06
|
| linka | 2016. 01. 16. 19:20:15 | #33881 |
Karakter: Dr. Zachary Milton-Barett
Elgondolkodva meredek magam elé, de a ház üressége most szíven üt, mert ezúttal már semmi sem lesz ugyanolyan. Az óra irányába pillantok újra, Sophie még aludhat nyugodtan, csak félóra múlva megyek fel őt ébreszteni. Addig meg összedobok neki valamit reggeli gyanánt, ennie muszáj, még annak ellenére is, hogy nagyon jól tudom, szíve szerint elhanyagolná örömmel. Nem is tudom, ezt kitől tanulta el. Julian nem nyüstöli őt a reggelivel velem ellentétben, lehet ez az oka annak, hogy vele szívesebben megy el reggelente. Pechjére most kénytelen beérni velem.
A reggeli elkészítése nem kerül sok időben, egyszerű szendvicset készítek neki, amiből csomagolok, hogy az iskolából is vinni tudjon. Mire végzek a készülődéssel már idejét látom a kislány felébresztésének is. Ruhát szedek ki a szekrényéből, aztán a hálóba átsétálva finoman ébresztgetni kezdem.
- Nem akarok iskolába menni – bújik vissza a takaró melege alá.
Felsóhajtok, de a döbbenetemet nem tudom elrejteni. Még nem fordult olyan elő, hogy Sophie ne akarjon elmenni az iskolába, így ez most hirtelen ért. Újra lehúzom róla a takarót, aztán mosolyogva megcsikizem, kacagva ugrik fel, de mielőtt még fejébe szállna a győzelme a ruháira intek.
- Öltözz, délután majd érted megyek.
- És apa?
- Ő várni fog haza, ne aggódj, itt lesz ő is. Nem megy sehova.
- Megígéred?
- Megígérem, kincsem – simítom tenyeremet a fejére. - De most nyomás öltözni, mert elkésel.
Nyújtózva figyelem, ahogy sorra felveszi a ruháit, egyedül a pólóban adok neki némi segítséget, mert abba igencsak belegabalyodik. Fésűt ragadva igazítom meg a frizuráját, nekem az öltözködéssel legalább már nem kell bajlódnom, mert elintéztem azután, hogy Julian távozott. Sophie táskájáért még belépek a szobába, és a konyhába lesietve megvárom türelmesen, míg magába tömi a reggelit és a narancslevet is. A kocsit kinyitva besegítem őt, aztán magam is elhelyezkedem és indítok.
- Mit szeretnél ma ebédre?
- Spagetti?
- Legyen – egyezem bele mosolyogva.
Az iskola előtt kiteszem őt, nem kísérem be, mert már kellően a tudtomra adta nekem is, hogy igazán nagy kislány már és be tud menni egymaga is. Várok egy kicsit, míg eltűnik az ajtó mögött, aztán indítok és hiába van szabad napom, bemegyek a kórházba. Bent a nővérek már meg sem lepődnek, nem egyszeri alkalom, hogy ott töltöm köztük a szabadnapomat is. Itt legalább elengedhetem magam, kávét kapok a kezembe, még gőzölög és a bögre is kellemesen meleg.
- Történt valami változás?
- Tegnap óta, főnök? Semmi, a nyolcas kórteremben az idős hölgy nyugtalanul aludt. Fájlalta a sebét.
- Adtatok neki fájdalomcsillapítót?
- Igen.
- Rendben. Még valami?
- Semmi különleges. Mindenki aludt, nyugis volt minden.
Irodámba helyet foglalva elrendezem az iratokat, aztán megnézem, kit mikorra terveztem hazaengedni. A zárókat nem írtam meg még egyiknek sem, de azok rá is érnek. Majd megírom, ha hivatalosan is jelen kell lennem a kórházban. Arcomat megdörzsölve állok fel, hogy a csaphoz lépve megpocskoljam egy kis hideg vízzel magam. Nem aludtam az éjjel túl sokat és ez csak most kezd rajtam igazán kiütközni. A gyomrom görcsbe van még mindig, nem akarom látni őt, pedig tudom jól, hogy fogom még bőven. Együtt lakunk, és amíg ez így lesz, azt sem kerülhetem el, hogy összefussunk.
Jó egy órát sikerül elszöszölnöm az osztályon, körülnézem és a betegeket is leellenőrzöm, hogy velük is minden rendben van-e. Nem ér meglepetés, aztán a kabátomért nyúlok, elköszönök és távozom.
Még a kocsival sem teszek kerülőutat pedig megtehetném. Szükségem lenne még egy kis magányra, de még magam előtt is kerülni próbálom, hogy legalább fejben rendezni tudjak mindent. A ház előtt leparkolva újra elfog valami megfoghatatlan komorság, bár távol maradhatnék ettől a háztól.
Belépve az ajtón összezavarodom, mikor a levegőbe szimatolva édes kávéillat lepi el az érzékeimet. Julian az asztalnál ülve olvasgat, rend van a konyhában, minden szép és tiszta, otthonos.
- Szia.
- Szia – köszönök rideg nyugalommal.
Ennyivel nem lesz elrendezve semmi, ha erre ment ki a játék. Ne is várja, hogy egy kis kávétól majd a karjai közé omlok hálásan. Megcsalt, és még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy előtte tisztázzon velem bármit is.
- Merre jártál?
Visszafogom magam, hogy ne horkantsak fel gúnyosan. Mintha köze lenne bármihez is velem kapcsolatban.
- Mintha érdekelne. Én se kérdezem, te merre jársz, pedig utólag belegondolva kellett volna.
- Ne kezdjük...-nyögi.
- Hogyne, mint általában, söpörjük a szőnyeg alá.
- Csak beszélgetni akartam.
- Beszélgessünk, meséld el, mi vett rá, hogy megcsalj és megalázz.
Elnyíló ajkait figyelem, s végül is nem mond nekem semmit, ugyanúgy kétségek közt hagy.
- Tessék, beszélgetni akartál, hallgatlak! - fonom mellkasomon össze a karjaim.
- Igazad van – feleli.
Dühösen nyitom a számat, de a kimondott szavai elhallgattatnak. Ő most tényleg..? Igazán igazat adott nekem? Nem értem. Miért teszi ezt? Nem látok át rajta, összezavar és ez mérhetetlenül megijeszt.
- Tessék?
- Igazad van – kortyol bele a kávéjába. - Erre nincs mentségem – a bögréjét nem hagyja ott az asztalon, hogy a kávé beleszáradjon, helyette a mosogatóhoz ballag vele és elmosogatja, aztán a csöpögtetőre teszi.
- Akkor miért tetted? - kérdem csendesebben.
Nem értem őt, hiszen akár velem is megbeszélhette volna a gondját. Megoldhattunk volna mindent. Mi vette rá, hogy egy idegen karjai közt keresse a vigaszát?
- Nem tudom – feleli.
- Nem tudod...- nem tudom, mit is vártam tőle.
Ezt a kört már lefutottuk.
- Mert egy barom vagyok, most jó? - hördül fel magamra hagyva.
Számat beharapva meredek utána, de nem megyek utána. Ha meg is tenném, nem lenne semmi, amit neki mondhatnék. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, mi vehette őt erre rá. Attól, hogy ezt mondta, nem lett jobb semmi sem semmivel. A helyzet az, hogy csak még jobban megkavarodtak a dolgok. Ha indokot mondott volna, legalább némi megnyugvást is nyújtana, de így? Olyan, mintha nem is érdekelné őt ez az egész. Mintha csak hirtelen feltámadó jó ötletnek vélte volna azt a röpke együttlétet a kollégájával. Elő veszem a boltban vásárolt holmikat, a rendelést Sophie már leadta és nekem már csak el kell készítenem. Egy tálra készítem oda a húst, arra csöpögjön le, míg kiolvad. Hagymát pucolok, ismerem a taktikáját, így sikeresen elkerülöm, hogy könnybe lábadjon a szemem. Nem sírtam tegnap sem, majd pont egy hagyma miatt fogok akkor...A hús kiolvadásához kell némi idő, így amíg várakozom, öntök magamnak kávét az egyik bögrébe. Belekortyolok és szemeimet lehunyva élvezem ki az ízét. Pont megfelelően édes, mindössze a tejszínt hiányolom belőle,de könnyen korrigálható a probléma.
- Mit főzöl?
Meglepődöm, de nem akadok meg a mozdulatban, és aránylag látszólagos nyugalommal sikerül belekortyolnom a kávémba. Érdeklődve pislogok rá fel, a falnak támaszkodva figyel, de már megint remek álarca van. Jó nyomozókhoz méltón kiismerhetetlenek a vonásai, teljesen érzelemmentes az arca ahogyan a hangja is.
- Tészta, Sophie kívánsága az volt, hogy készítsek neki spagettit.
- Segítek – dönti el, anélkül, hogy engem megkérdezne, szükségem van-e rá a konyhában.
Felsóhajtok.
- Miért tennéd? - nyögöm megdörgölve a homlokomat.
- Fáradt vagy, menj és pihenj le.
- És gondolod az ebéd majd varázsütésre magától elkészül?
- Mondtam már, hogy segítek. Bízd ezt rám.
Szóra nyitom a számat, aztán elhallgatok. Miért is akarom én őt megkérdőjelezni? Egyszerűen örülnöm kellene, hogy most még hajlandó erre is. Egyenlőre szemet hunyok afelett, hogy az okát nem ismerem, elfogadom. Egyértelművé teszem számára is, hogy maradni szeretnék, mikor várakozása ellenére újra belekortyolok a kávémba és fellapozom a könyvemet, amit az asztalon hagytam. Beljebb húzódom a székkel, hogy ne legyek neki útba, de ettől függetlenül tökéletesen figyelmen kívül hagyom a jelenlétét. Egészen addig, míg a pulttól ellépve a mosogatóba nem vágja felszisszenve a kést. Megpucoltam az összes hagymát,de a felvágásukat már rá hagytam. Ujjamat a lapok közt hagyva zárom be a könyvemet, aztán érdeklődve felé fordulva kíváncsian megemelem az egyik szemöldökömet. Egyértelmű, hogy megvágta magát, megint sietett és elkapkodta a mozdulatait. Ezen már igazán nem kellene meglepődnöm.
Szótlanul állok fel, mivel ő duzzogásba kezd és nem hajlandó felém fordulni még véletlenül sem. Felsietek a lépcsőn, mert a lenti fürdőszobában nincs eltéve sebtapasz, az a fentiben van. Veszek ki fertőtlenítőt is, de a néma tiltakozása egészen meglep. Ökölbe szorítja a kezét, s ezzel a vérző ujját is elrejti előlem.
- Erre nincs szükség.
- Csípni fog – nyújtom ki felé a kezem türelmesen. - Nem engedhetlek így a konyha közelébe, mindent összevérzel, arról nem is beszélve, hogy ez mennyire nem higiénikus így.
- Add ide, megoldom.
- Parancsolj – nyomom sértetten a markába, aztán őt kikerülve átveszem a hagymák felvagdosását. Mikor végzek velük előveszem a lábasokat is, de félúton a mozdulatban megakadok, mikor a vállam felett hátranézve Julian alakját vélem felfedezni.
- Hová mész? - kérdem halkan, sután a kabátjára intve, amit a kezében tart.
- Elviszem ezeket a postára – emeli fel a borítékokat.
- De miért?
- Ne tegyem?
- De, de - fordulok felé ledöbbenve. - Örülnék neki, ha elvinnéd azokat, csak azt nem értem, miért teszed ezt? Nem látok át rajtad, ahogyan a tetteidben sem vélek felfedezni semmi logikát.
- Az nem baj – von vállat.
- Miért olyan nehéz csak egyetlen egyszer őszintének lenned velem szemben? - megfejthetetlenül néz rám, és ezzel csak még jobban felhúz. - Nem érdekel, ha megbántasz, hidegen hagy, ha hülyének tartasz, munkamániásnak vagy épp unalmasnak,csak legyél őszinte és mondd el, miért csinálod most mindezt? Mit akarsz vele elérni?
|
| louisMayfair | 2016. 01. 16. 17:46:45 | #33879 |
Karakter: Julian Milton-Barrett
Halkan nyikordul a lépcső, én sem tudok aludni, ezért veszem észre. Lassú, halk léptekkel közeledik valaki. Talán álmomban akar leszúrni? Meg is feddem magam, az agyamra megy a munkám, de tapasztalatból tudom, hogy a dühös, megsértett párok mit művelnek egymással.
- Zachary? – ha nem ő, akkor egy betörő, de erre kicsi az esély, hisz észrevettem volna.
- Miért nem alszol? – kérdi, de én nem felelek rá, nem akarom hogy tudja, magamat emésztem a történtek miatt.
- Sophieval minden rendben? – kérdezem inkább.
- Nem mondja, de bántja őt is ez az egész. Még annak ellenére is, ha mi ketten nem mondtunk neki semmi konkrétat. Nem akart a saját szobájában aludni. Aggódom érte.
- A picsába – mordulok egyet, mert hiába próbáltam beszélni vele, még kicsi, nem érti, hiába okos.
- Vigyázz a szádra – szól rám és most igazat adok.
- Te mondtál neki valamit? – nem tudom, mire számítsak.
- Mire gondolsz, Julian? – sziszegi elfojtott indulatokkal. - Gondolod, hogy majd felvilágosítom őt arról, mekkora szemétláda a tulajdon apja? Nyugodj meg, meghagytam őt a hitében, gondoltam rá helyetted is és megóvtam őt egy újabb csalódástól.
- A pokolba veled Zac!
Tudom, a fenébe is, hogy én voltam a szemét, de vastagon benne volt Ő is, hogy idáig jutott a kapcsolatunk, csak túl gyáva észrevenni.
- Ennyit a híresen nagy szerelmedről te barom – hallom még a dörmögését a konyhából, ami már több a soknál, az otthon uralkodó feszültség és frusztráltság egészen a kapitányságig űz engem.
Az ügyeletes tiszt nem lepődik meg túlságosan, hogy nyúzottan, pizsamában megyek be, mert mindig tartok váltás ruhát a kocsiban és az irodában is. Képtelen vagyok a munkámra koncentrálni, mikor a társam is megérkezik, Dean Johnsson teljes nevén, hiába szól hozzám, én holt ideg vagyok, és csak visszamorgok valamit.
- Mi bajod? – érdeklődik értetlenül.
- Mi? Mi bajom? Az, hogy… hogy…
- Hogy? – szalad fel a szemöldöke a hajvonaláig.
- Hogy egy barom vagyok.
- Ez nem hír, ez tény, azt mondd, mit tettél.
Grimaszolva nézek rá a beszólásáért, de most kivételesen igaza van.
- Elbaltáztam a házasságomat.
- Ne! – súgja maga elé, majd visszaveszi az álarcát. – Habár várható volt…
- Mi?
- Ajj, ne csináld. Rájött, hogy megcsaltad?
- Ezt te honnan tudod? – hűlök el.
- Nem vagyok ostoba. Ezt teszik a férfiak 90%-a, ha a kapcsolatuk kihűl. Márpedig ti nem tettetek sokat azért, hogy ezt megakadályozzátok.
Kiegyenesedem ültömben és szikrázó szemekkel nézek rá.
- Miről beszélsz?
- Egy házasság két ember döntése, olyan, mint… Mint egy érettségi vagy egy szobanövény.
- Mit hablatyolsz itt össze? – emelkedik a hangom is a hitetlenkedésemben.
- Figyelj, egy házasság olyan, mit egy szobanövény, ha foglalkozol vele, szépen zöldell, új hajtásokat hoz, virul és növekszik. De ha elhanyagolod, elsápad, elveszti a fényét, a levelek lekókadnak és a virág elszárad, elpusztul. Ilyen a párkapcsolat is. Mikor adtál utoljára Zac-nek ajándékot?
- Ööö…
- Mikor szerveztél közös programot vele?
- Mikor is…? – töröm a fejem.
- Mikor lepted meg valamivel egyáltalán?
- A születésnapján!
- Két éve, a tavalyit elfelejtetted – javít ki, mire összerezzenek, mintha ütést várnék.
- Na látod! Mikor főztél neki vacsorát? Mikor csókoltad meg szerelemmel? Bókoltál neki? Dicsérted mások előtt?
- Nem… - suttogom magam elé.
- Julian, tíz éve vagytok házasok, annyi mindenen átmentetek…
- De megcsaltam…
- Akarod a házasságod?
- Nem tudom, érdemes-e még harcolni érte… Levette a gyűrűjét is.
- Akkor ezt a kérdést tisztázd előbb magadban, akarod ezt a házasságot? Vissza akarod szerezni a párod? Ha eldöntötted, akkor tégy úgy.
Ez elég gondolkodni valót ad nekem. Dean-nek igaza van, rosszul tettem, hogy hagytam kihűlni a házasságomat.
Hamarabb teszem le a munkát, veszek egy könyvesboltban egy rakat önjavító, pszichológia könyvet, hogy tanuljak belőle. Beugrom egy kifőzdébe is három féle kajáért, otthon pedig egy üres házat találok. Remek, tehát nincs itthon. Szépen elpakolok a konyhában, főzök le friss kávét, a régit kiöntöm, közben a könyveket bújom. Mikor hallom a kocsi motorját megállni a ház előtt eldugom a szerzeményeimet, hogy ne tudjon róluk. A legnagyobb nyugalommal ülök a konyhában, közben kávét kortyolgatok és az aznapi bulvárújságot olvasom.
Zachary bejön és szerintem megcsapja az orrát a lefőtt kávé illata, mert egyből kávézni jön.
- Szia.
- Szia – hűvösen köszön vissza.
- Merre jártál? – próbálnék beszélgetni.
- Mintha érdekelne – veti oda. – Én se kérdezem, te merre jársz, pedig utólag belegondolva, kellett volna.
- Ne kezdjük… - kérem, de a falnak beszélek.
- Hogyne, mint általában, söpörjük a szőnyeg alá – gúnyolódik.
- Csak beszélgetni akartam.
- Beszélgessünk, meséld el, mi vett rá, hogy megcsalj és megalázz.
Reflexből nyitnám a számat, de rá kell jöjjek, hogy igaza van, visszacsukom a résnyire nyílt ajkaimat és behódolok.
- Tessék, beszélgetni akartál, hallgatlak! – fonja karba a kezeit és választ követel.
- Igazad van – felelem nyugodtan, mire már rávábná, amit szeretne, de egy pillanatra kizökkentem a szavaimmal.
- Tessék? – pislog.
- Igazad van – kortyolok a kávéba. – Erre nincs mentségem – ahelyett, hogy a bögrét megszokásból az asztalon hagynám, a mosogatóhoz viszem, elmosom és a szárítóra teszem, igazából azért csinálom, mert ez leköti a gondolataimat, ha jár a kezem, összeszedettebb vagyok, másra is figyelek, csak a saját páromra nem szoktam.
- Akkor miért tetted? – szegezi nekem újra a kérdést, de picit nyugodtabban.
- Nem tudom –nem, ez hazugság.
- Nem tudod… - ismételi.
- Mert egy barom vagyok, most jó? – mordulok fel, majd hátat fordítva otthagyom a konyhában.
|
| linka | 2016. 01. 16. 17:01:59 | #33877 |
Karakter: Dr. Zachary Milton-Barett
Orr-szájmaszkomat lehúzva indulok ki a műtőből. A beteg megmarad és az állapotát is sikerült stabilizálni, egyszerű vakbélműtét, de már perforálódott, ami okozott némi nehézséget, nem beszélve a vérzésről, amit csak nagy nehezen sikerült elállítani. Az eset dokumentálása után a nő visszakerül a sebészeti osztályra, innentől kezdve már a nővérek dolga, hogy minden rendbe legyen vele. A kötéseket szemmel tartják majd, megbízható emberek, akik értik is a dolgukat. Őszintén tisztelem őket, mert bár köszönetet kevés betegtől kapnak, mégis szívvel-lélekkel végzik a munkájukat.
- Hazafelé indul, főnök?
- Ideje – nevetek fel fáradtan. - Lassan már arra sem emlékszem, hogy hogyan néz ki a tulajdon otthonom. Több időt töltök idebent, mint a családommal.
- Csak menjen és pihenje ki magát.
- Köszönöm – biccentek felásítva.
Motorikus mozdulatokkal veszem magamról le a műtősruhát, a szákba dobom őket, aztán a sajátomat felvéve lassan gombolgatom az ingemet. Fáradt vagyok, mintha legalább már egy hete nem aludtam volna még egy szemhunyásnyit sem. Valóban ideje kivennem némi szabadságot, legalább pár napot, ami alatt részben kipihenhetném magamat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a fáradtság burkot vonjon a szemeim elé, nem hibázhatok, mert az az én esetemben végeláthatatlan következményekkel járna. Pont a múlthéten fordult elő egyik nagyon kedves ismerősömmel is, hogy baklövést követett el. Fáradt volt, türelmetlen és stresszes. Gyomortükrözésél a csövet nyomta még annak ellenére is, hogy annak útját valami gátolta, és sikerült átlyukasztani a belet is. Rutinvizsgálatnak indult, aztán több órás műtét lett belőle, amit rám sóztak. A bél tartalma fertőzésveszélyt vont maga után, így még körülményesebb volt a műtét, mint általában lett volna.
Fáradt mosollyal köszönök el a velem szembe jövőktől, aztán kocsiba ülök. A sorompó felengedésére várnom kell pár pillanatot, még annak ellenére is, hogy korán van. Ha hamarabb indulok, akkor nem kellene ezzel bajlódnom, éjszakára mindig felnyitva hagyják, hiszen a mentő bármikor érkezhet. Fellélegezve kapcsolom be a rádiót, s a kocsi belterét halk, dallamos hegedű hangja tölti be, ellazít és megnyugtat.
Mire hazaérek a hangulatom aránylag javul, bár a fáradtság még így is teljes erejével szakad rám. Bénultan nyitok be az ajtón, halkan, hogy ne verjek fel senkit, pedig jól tudom, hogy Sophie már az iskolapadban ül.
Nyögve dobom le táskámat a székre, aztán a kabátomat is felakasztom. A konyha kész kupleráj, pedig rendben hagytam itt.
- Julian!
Hallom bentről a hangját, de nem értem a szavait. A nappaliba belépve megkeményedő vonásokkal meredek elnyúlt alakjára. Várható volt. Már megint csak a semmittevés, mintha ez teljesen elfogadott és megengedett lenne neki.
- Igen? - pillog rám.
- Belehalnál, ha egyszer kivinnéd a szemetet? Bűzlik az egész konyha!
Grimasza nem kerüli el a figyelmem, de nem veszem a fáradtságot, hogy azon is felhergeljem magam. Nem ilyennek terveztem el az életemet, Sophie az egyedüli, akiért még mindig hazajárok. Ő az egyedüli, ki megéri küzdeni a családért. De ez így nem megy, egyedül nem tudok kézben tartani mindent. Egy működő kapcsolathoz, szerető családhoz egyedül én kevés vagyok. Julian is kell hozzá.
- Bocs, kiment a fejemből.
És ezt ezentúl így lesz majd mindig?
- Szokás szerint – morgom. - Amikor jöttél haza, legalább bevásárolhattál volna, kong a hülye hűtő.
- Te is bemehettél volna venni valamit magadnak – vág vissza indulatosan.
Hitetlenkedve figyelem, nekem lenne jogom a felháborodásra. Nekem lenne okom háborogni, és mégis, ő az aki sértett önérzettel replikázik.
- Ó, én naiv, arra gondoltam haza jövök, eszem, letusolok, aztán kialszom magam, mert a kedves párom van olyan felnőtt, hogy rendet rak és bevásárol. Erre hazajövök és a konyha egy disznóól, a hűtő üres te meg fetrengsz a kanapén!
- Azt vágod a fejemhez, hogy nem dolgozom? - förmed rám, azt hiszem várható volt, hogy felcsattan. - Megállás nélkül robotolok, egy szabadnapot akartam, amikor nem csinálok semmit!
Ujjaim megrándulnak, mély lélegzetet veszek, magamra nyugalmat erőltetve viszonozom a tekintetét. Szabadnap? Gyereket nevelünk, akár tetszik ez neki akár nem, nem teheti meg, hogy így hagyja a házat, míg én gürcölök, időnként igazán megmozdíthatná magát, hogy ne csak akkor álljon neki takarítani, ha én már kiordibáltam magamat.
- A házat attól még rendbe rakhatnád.
- Elfelejtettem!
De mikor fogja fel végre, hogy nem bújhat örökké e mögé? Mikor érti már meg, hogy olyan példát kell mutatnia Sophienak, amire később majd büszke lehet?
- És miért is felejtetted el ó, várj, a „szemed fénye” fontosabb volt. Legalább törölted a böngészési előzményeidet?
- Hogy jönnek ide a böngészési... - arca kipirul, szemeiben haragos szikrákkal mered rám. Látom megvilágosodását. - Te belekémkedtél?
- Nincs rajta jelszó, gondoltam megnézek rajta valamit én is, hogy ne kelljen bekapcsolnom a laptopot, erre mivel találom szembe magam? Azzal a sok virtuális szeméttel!
- Mivel itthon aligha kapom meg!
Görcsbe rándul a gyomrom, marja a torkom a sértettség, de megfeszült izmokkal préselem össze az ajkaim. Nem tudtam, még csak nem is sejtettem, hogy ennyire...ilyen mélységekig elromlott köztünk minden. De azzal, amit most mondott, mintha kést döfött volna a mellkasomba.
- Hát így állunk? Nem is lesz köztünk semmi, amíg ilyen undorítóm, mocskos dolgokkal foglalkozol! Kettőn áll a vásár, ezt ne felejtsd el, vastagon benne vagy, hogy egy ideje nincs semmi köztünk!
- Akkor mi értelme ennek az egésznek?! Alig látlak, amikor én gürizek te vagy itthon, ha te gürizel én, nem is látjuk egymást! Sőt, azt is tudom, hogy te kérted így a kórházban!
- Te kémkedtél utánam?
- Nem volt nehéz, a nővér a pultnál igen készségesen osztotta meg velem, hogy hogy kérted a beosztásodat.
- Csodálkozol??? ha nem vagy itthon és nincs suli, ki vigyáz Sophiera?
- Megoldottuk volna!
- Tudod mit? Felejtsük el, hogy egyáltalán kértem valamit! Hiábavaló remény volt, hogy itthon vár valami kaja!
- Jó, megyek már, hozok valamit!...- felszisszenve rántom le kabátomat a fogasról, felkapom és menet közben a kukából is kiveszem a zsákot, majd az ajtón kilépve elviharzom.
Kevés időt szánok a bevásárlásra, odahaza sikerült felmérnem, miből mennyit kell beszereznem. És ezt bő tíz perc alatt lerendezem, ahogyan a pénztárnál a fizetést, majd pakolást is. Hihetetlen, hogy mennyi minden megváltozhat az évek múlásával. Még csak nem is számítottam erre, hogy egyszer majd az én életem is ilyen meredek fordulatot vesz. Őszintén hittem abban, hogy Julian mellett megállapodni igazán jó döntés a részemről. Szerettem, vakon bíztam benne még annak ellenére is, hogy kettőnk foglalkozása már a legelején ellehetetlenítette a közös életet. Kezdetben még ment az összeegyeztetés, boldogok voltunk, aztán jött Sophie és vele is minden rendben volt. Hamar megszokta az új családját, összeszoktunk és megszerettük, ahogyan ő bennünket. Nem értem, egyszerűen felfoghatatlan, hogy mit és hogyan rontottunk el ennyire.
Visszaérve a hozott holmikat elpakolom, a mosogatógépből kiveszem az edényeket, aztán a helyükre rakom azokat is, majd a lépcsőn felsietve a mosógépből is kiveszek és kiteregetek. A szennyes már macerásabb, minden egybe van., halkan morogva öntöm ki a szennyes tartalmát a csempére. Sorra szortírozom szét a ruhákat, aztán pár pillanatra fennakad a lélegzetem, s elkerekedő szemekkel gyűröm markomba Julian egyik ingét. Én a lelkemet kiteszem azért a szemétládáért erre ez a köszönet?!
- JULIAN!!! - üvöltöm el magam feszülten, de nem várom el tőle, hogy majd pont az én kedvemért képes legyen felállni arról a rohadt kanapéról.
A lépcsőről lerobogva rontok be a nappaliba.
- Mi van?
- Mi van? - emelem fel a rúzsfoltos inget. - Ez van! - vágom hozzá ingerülten. - Nézd meg a nyakát! Na, mit látsz, Sherlock?
Csak az arcát figyelem, sápadt bőrét, meg-megremegő ajkait, s szemeiben a megvilágosodást, megrökönyödést, és nem bírom tovább. Ezt már nem, ezúttal túl messzire ment. Megalázott és elveszítette a belé vetett bizalmamat.
- Segítek! Ez kérlek egy női rúzsfolt! Mi több, ha megszaglászod még az ibolya illatú parfümje is ott van! Valld be, hogy megcsaltál! Ki az?
- Egy kolléga...
- És te megfektetted! Mióta tart?
- Nem tart egyáltalán sehol! Tíz perc volt egy út menti motelban, semmit nem jelentett nekem, csak szex volt!
- Csak szex volt! Értem! Gondolhattam volna a tableten való dolgok után, de mertem hinni, hogy csak elméleti síkon „keresel máshol” vigasztalást!
- Mit akarsz, mit mondjak? Igen, kanos voltam, olyannyira, hogy még egy nő is megfelelt a célra, de csak ennyi volt, se több, se kevesebb.
- Te rohadt szemétláda! Van képed ezt ilyen nyugodtan a szemedbe mondani? Elegem volt, Julian, betelt a pohár! Szedd össze a cuccod és takarodj!
- Ez még az én házam is!
- Márpedig én nem megyek el innen! És Sophie sem!
- Én sem megyek el! - fonja össze mellkasán a karjait.
- Akkor a kanapén alszol mostantól! A kapcsolatunknak pedig vége. El fogjuk adni a házat, veszünk egy egy lakást és passz. Amíg ez a cirkusz le nem zajlik beadagoljuk Sophienak a dolgot és megpróbálunk békésen megélni egymás mellett, megértetted?
- Meg.
Bánt, hogy ennyire nem érdekli őt már semmi. Mintha nem is érdekelné, talán valóban így van, elvégre nem olyannak ismertem meg, mint aki nem küzd meg azért, amit igazán szeret vagy akar. Szóval ennyit erről. Gyűrűmet lehúzom az ujjamról, aztán egy dobozba beletéve száműzöm a fiúk leghátuljába. Látni sem akarom többé. Feltakarítok, sepregetek, aztán felmosom a házat, majd összepakolok Juliannak mindent és lecibálom a holmiját a nappaliba. Innentől kezdve a létezéséről sem akarok tudni, pedig elkerülhetetlen lesz, hogy ne fussunk össze a házban. Haragomat nem tudom magamba elnyomni, ahogyan a sértettségemet sem, de ő sem tesz különösebben semmit. Még a kialakult helyzet ellenére sem tápászkodik fel a kanapéról még véletlenül sem, nehogy már segítsen nekem legalább egy kicsit.
Délutánfele Julian fogja magát és elmegy a lányunkért az iskolába, dermedten ölelem át magam a karjaimmal, míg arra várok, hogy az étel elkészüljön. Nem engedhetem meg magamnak, hogy sértettségből elzárkózzak minden elől, Sophienak szüksége van rám.
Mire hazaérnek én mindennel elkészülök, a kislány jelenléte, boldogsága, puszta jelenléte engem is örömmel tölt el. Megdicsérem az iskolában elért eredményeiért, és a házijában is segítek neki. Javarészt csak felügyelem, okos, intelligens kislány, tudja a tananyagot és én elmondhatatlanul büszke vagyok rá.
A nap további részét egy könyv társaságában töltöm el, nem akarom, hogy feszültség legyen, így elkerülöm a puszta lehetőségét is annak, hogy Juliannal pár szónál többet váltsak. A könyv, amit a kezemben forgatok leköt, elfeledteti velem, hogy a kapcsolatomnak vége, hogy a magánéletem tönkrement. Én is olyan családot szerettem volna biztosítani a lányomnak, mint amilyet én kaptam a szüleimtől. Azt akartam, hogy boldogan és örömmel emlékezzen vissza a gyerekkorára, erre ezt kapja.
- Apu...
Fejemet megemelve pillantok az ajtóban toporgó Sophiera. Elmosolyodom, a könyvet magam mellé teszem és magamhoz hívom. Vidultan dübörögnek apró lábai, ahogy hozzám szaladva az ágyra vetődik és mellém fészkeli magát. Kócos tincseit elsimítva igazgatom rajta meg a pizsamáját. Julian legalább erre gondolt, ha másban nem, hát abban segített, hogy Sophiet elrendezte.
- Mondjad, kincsem – húzom rá a takarót, hogy meg ne fázzon.
- Aludhatok veled?
- Van valami különösebb oka?
- Nem akarom, hogy apa elmenjen és azt sem akarom, hogy te elhagyj – dünnyögi ujjai közt morzsolgatva a takaró szélét.
Feljebb ülve pillantok rá szelíden elmosolyodva. Megdöbbent az őszintesége, és a szeretete is, amit felénk táplál, még annak ellenére is, hogy ez elvárható.
- Beszélgettetek? - kérdem kíváncsian.
Nem felel, csak bólint és félve rám pillant, pedig nem tett semmi rosszat. Fejét megsimogatva nyugtatom meg, de a helyzet változatlan marad. Nem tudom, mit mondhatott neki, nem tudom, mennyire avatta őt be kettőnk vitájába. Jobb lenne, ha Sophie szemeiben az apja megmaradna ugyanolyannak. Hősként tekint rá, és büszke, hogy Julian lányának vallhatja magát.
- Jól figyelj, kincsem... -a könyvet összezárom és a szekrényre teszem. Már túl vagyok a zuhanyon én is, így a kis lápát lekapcsolva elfekszem és hagyom, hogy a lányom mellém bújva összekucorodjon. - Tudom, hogy nem érted és össze vagy zavarodva, én és az apád valamiben nem értettünk egyet és összevesztünk, de ne feledd, hogy te vagy a mi szemünk fénye és nagyon, nagyon szeretünk téged. Történjék bármi, ugyanúgy részese maradsz mindkettőnk életének.
- Miért vesztetek össze? - ásítva kérdez, feljebb húzom rá a takarót, míg a válaszon gondolkodom.
- Mert megbántott – sóhajtom.
- Nagyon? - ijed meg.
- Ne aggódj, megoldjuk,elvégre nincs olyan, amit ne lehetne megoldani, nem igaz?
- De – kotyogja újra ásítva.
Fejét simogatva várom meg, míg elszenderedik. Aggaszt, hogy a szobája és saját ágya helyett mellettem akart aludni. Ezt az időszakot úgy gondoltam, hogy már elhagytuk. Akármennyire próbáljuk elrejteni előle, hogy kettőnk között végérvényesen is megromlott minden, ettől még ő tisztában van mindennel a maga módján. Lehunyom a szemeimet én is, de a nyugodt, álomtalan alvás csak ideig-óráig ér el engem. Nyugtalanul fészkelődöm, aztán az órára pillantva felsóhajtok és szemeimet megnyomkodva ülök fel az ágyban. Legalább aludtam valamennyit. Óvatosan bújok mellőle ki az ágyból, és ő kihasználva az alkalmat még álmában is az ágy közepére kukacol. Hiába szükségem van az alvásra, nem tudom lehunyni a szemeimet, aggódom a kilátástalan jövőmért és Sophie miatt is.
- Zachary?
Szemeimet lehunyva lélegzem fel pár pillanatra. Igyekeztem csendesen leosonni a lépcsőn, de úgy néz ki, hogy mégsem lopakodtam olyan tökéletesen, mint azt gondoltam. Magamban vállat vonva fordítom arcomat a kanapé felé. Juliant nem látom, csak a körvonalait, melyeket az ablakon át beszűrődő hold fénye világít meg.
- Miért nem alszol? - kérdem fásultan.
- Sophieval minden rendben?
- Nem mondja, de bántja őt is ez az egész. Még annak ellenére is, ha mi ketten nem mondtunk neki semmi konkrétat. Nem akart a saját szobájában aludni. Aggódom érte.
- A picsába – szisszen fel.
- Vigyázz a szádra – szólok rá.
- Te mondtál neki valamit? - kérdez nyíltan, a szemeim már kezdenek hozzászokni a sötéthez, így kicsit közelebb lépve a kanapéhoz már láthatom megfeszülő vonásait.
Magam sem tudom miért, talán az egész napos stressz, a fáradtság és az idegesség, vagy a puszta tudata annak, hogy eszébe jutott újra engem hibáztatni, harag lobban bennem újra, de kénytelen vagyok uralkodni magamon, hiszen odafent a lányunk már csendesen alszik.
- Mire gondolsz, Julian? - szűröm a fogaim közt sziszegve. - Gondolod, hogy majd felvilágosítom őt arról, mekkora szemétláda a tulajdon apja? Nyugodj meg, meghagytam őt a hitében, gondoltam rá helyetted is és megóvtam őt egy újabb csalódástól.
- A pokolba veled Zac!
Felhorkantva hagyom őt magára és a konyhában felkapcsolva a lámpát vizet öntök magamnak egy pohárba, aztán az asztalhoz leülve homlokomat a tenyerembe támasztom.
- Ennyit a híresen nagy szerelmedről te barom – dörgölöm meg a homlokom, a hangomat nem emelem fel, tudom anélkül is, hogy a kimondott szavaim elérik a kellő hatást. Hangosan csapódik utána az ajtó, felbőg a motor hangja, aztán kitolat a kocsijával és elhajt. Korábban indult bő egy órával, de nem fogja ezt odabent zavarni senkit.
Szerkesztve linka által @ 2016. 01. 16. 17:22:26
|
| louisMayfair | 2016. 01. 13. 22:21:00 | #33870 |
Karakter: Julian Milton-Barrett
Egy átlagos nap átlagos reggelén járunk, Sophie-t már elvittem suliba, mivel ma ritka szabadnapjaim egyikét töltöm, elnyúlva heverészek a kanapén a tabletemmel szórakozom a kedvenc játékom bűvölve. Annyira belemerültem, hogy fel sem tűnik Zach érkezése, csak amikor bekiabál a konyhából.
- Julian!
- Megjött a sárkány… - motyogom, az orrom alatt alig hallhatóan mielőtt még betrappolna a nappaliba megzavarva a tökéletes békét. – Igen? –nézek fel ártatlanul a tabletről.
- Belehalnál, ha egyszer kivinnéd a szemetet? Bűzlik az egész konyha!
Grimaszolok a gondolatra, igen, reggel is bűzlött, de úgy voltam vele, majd kiviszem, ha ráérek. Zach huszonnégy órát nyomott le plusz az éjjeli ügyeletet, ilyenkor morog és hisztis.
- Bocs, kiment a fejemből.
- Szokás szerint – durrog. – Amikor jöttél haza, legalább bevásárolhattál volna, kong a hülye hűtő.
- Te is bemehettél volna venni valamit magadnak – vágok vissza, mert sérti az önérzetemet az, hogy hibáztam, inkább támadok.
- Ó, én naív, arra gondoltam haza jövök, eszem, letusolok, aztán kialszom magam, mert a kedves párom van olyan felnőtt, hogy rendet rak és bevásárol. Erre haza jövök és a konyha egy disznóól, a hűtő üres te meg fetrengsz a kanapén!
- Azt vágod a fejemhez, hogy nem dolgozom? – forr föl az agyvizem nekem is. – Megállás nélkül robotolok, egy szabadnapot akartam, amikor nem csinálok semmit!
- A házat attól még rendbe rakhatnád.
- Elfelejtettem!
- És miért is felejtetted el? Ó, várj, a „szemed fénye” fontosabb volt. Legalább törölted a böngészési előzményeidet?
- Hogy jönnek ide a böngészési… - válik vörössé az arcom. – Te belekémkedtél?
- Nincs rajta jelszó, gondoltam megnézek rajta valamit én is, hogy ne kelljen bekapcsolnom a laptopot, erre mivel találom szembe magam? Azzal a sok virtuális szeméttel!
A harag és a feszültség szikrázik körülöttünk. Sajnos a legjobb védekezés a támadás.
- Mivel itthon aligha kapom meg! – ezzel belegyalogolok a lelkébe, már meg is bánom, ahogy kimondom, de már nincs visszaút.
- Hát így állunk? Nem is lesz köztünk semmi, amíg ilyen undorító, mocskos dolgokkal foglalkozol! Kettőn áll a vásár, ezt ne felejtsd el, vastagon benne vagy, hogy egy ideje nincs semmi köztünk!
- Akkor mi értelme ennek az egésznek?! Alig látlak, amikor én gürizem, te vagy itthon, ha te gürizel, én, nem is látjuk egymást! Sőt, azt is tudom, hogy te kérted így a kórházban!
- Te kémkedtél utánam? – hűlik el.
- Nem volt nehéz, a nővér a pultnál igen készségesen osztotta meg velem, hogy hogy kérted a beosztásodat.
- Csodálkozol??? Ha nem vagy itthon és nincs suli, ki vigyáz Sophie-ra?
- Megoldottuk volna!
- Tudod mit? Felejtsd el, hogy egyáltalán kértem valamit! Hiába való remény volt, hogy itthon vár valami kaja!
- Jó, megyek már, hozok valamit! – kelek fel a kanapéról, de feleslegesen, veszi a kabátját és dühösen elviharzik. Még hallom a kocsi felzúgó motorját, morogva megyek a konyhába, hogy kivigyem a szemetet, de látom, hogy menet közben már kivitte.
- Csodás…
Visszamászom a kanapéra és újra a tabletet bűvölöm jobb szórakozás híján. Mikor visszaérkezik én nem szólok semmit, hallom, ahogy motoszkál és molyol a konyhában, tányércsörrenés, jellegzetes Zach alakít valamit hangok. A lépcsőn trappol, gondolom a fürdőbe, átfut az agyamon, hogy a szennyest berakhattam volna mosni, de most már mindegy…
- JULIAN!!! – üvölt, majd hallom a lépcsőn lefelé csattogó lépteit. Ajjaj, mit csináltam már megint?
- Mi van?! – csattanok fel, de már lenn is van a kanapé mellett.
- Mi van? – kérdez vissza az egyik ingemet lobogtatva. – Ez van! – hajítja nekem kicsit sem finoman. – Nézd meg a nyakát! Na, mit látsz, Sherlock?
Holt ideg, én meg mérgesen megnézem az ing nyakát és látványosan lesápadok. Az egyik kolléganőmmel szűrtem össze legutóbb a levet, de csak tíz perc volt egy motelban, még csak nem is jelentett nekem semmit.
- Segítek! Ez kérlek egy női rúzsfolt! Mi több, ha megszaglászod még az ibolya illatú parfümje is ott van! Valld be, hogy megcsaltál! Ki az?!
- Egy kolléga… - kezdenék magyarázkodni, mire kitör a vulkán.
- És te megfektetted! Mióta tart?
- Nem tart egyáltalán sehol! Tíz perc volt egy út menti motelban, semmit nem jelentett nekem, csak szex volt!
- Csak szex volt! Értem! Gondolhattam volna a tableten való dolgok után, de mertem hinni, hogy csak elméleti síkon „keresel máshol” vigasztalást! – idézi fel a szavaimat.
- Mit akarsz, mit mondjak? Igen, kanos voltam, olyannyira, hogy még egy nő is megfelelt a célra, de csak ennyi volt, se több, se kevesebb.
- Te rohadt szemétláda! Van képed ezt ilyen nyugodtan a szemembe mondani? Elegem volt, Julian, betelt a pohár! Szedd össze a cuccod és takarodj!
- Ez még az én házam is! – emelem fel a hangom.
- Márpedig én nem megyek el innen! És Sophie sem!
- Én sem megyek el! – fonom karba a kezeim.
- Akkor a kanapén alszol mostantól! A kapcsolatunknak pedig vége. El fogjuk adni a házat, veszünk egy egy lakást és passz. Amíg ez a cirkusz le nem zajlik beadagoljuk Sophienak a dolgot és megpróbálunk békésen megélni egymás mellett, megértetted?
- Meg.
Erre mi mást mondhatnék? Mérgesen belerúgok az asztal lábába, amint kimegy a nappaliból, de ezt is csak az én lábfejem bánja, az asztalnak nem fáj.
Egész álló nap nem szól hozzám egy kedves szót sem, olyan felindult, hogy nem alszik napközben, inkább takarít mérgében, lehordja a ruháimat a szobánkból és berendez gyakorlatilag a nappaliban nekem egy szobát. A gyűrűt levette a kezéről, de nem szólok, igyekszem meghúzni magam és kitérni az útjából azzal, hogy játszom és fekszem a kanapén továbbra is. Eljutnak hozzám a szidalmai, miszerint „Hányszor mondtam, hogy a koszos zoknid ne hagyd szét!” meg „ne felejts el elmenni a gyerekért!” és a „baszd meg, legalább főznél valamit!
Délután Sohphie-ért megyek a suliba, a kicsi lejön az aulába a csoportjával, én meg a többi szülővel várok, míg oda nem rohan hozzám.
- Apu! – a karomba ugrik és én nyomok egy puszit a feje búbjára, miközben szoros ölelésbe zárom.
- Szia, angyalom! – szeretem így hívni és ő is szereti. – Mehetünk haza?
- Ühhüm!
Átveszem a hátitáskáját és kézen fogva megyünk a kocsihoz.
- Mi volt ma a suliban? – kérdezem, amikor már elindultunk haza, ő hátul szabályosan bekötve.
- Számoltunk, betűztünk, kaptam egy jelest rá!
- Az igen! Ügyes vagy! – dicsérgetem büszkén.
- Igen, de rengeteg házit adtak… - durcizik.
- Majd megcsináljuk, hidd el, pillanatok alatt meglesz.
- Apa is otthon van?
- Igen, otthon, ha szépen kéred, ő is segíthet neked.
- Akkor jó.
- Nem mondták, mikor lesz szülői?
- Mmm… A tanárnő felírta mindenki ellenőrzőjébe.
- Akkor majd megnézem és aláírom a jegyeidet.
Ha valamire nagyon büszke vagyok, az-az, hogy a lányom osztályelső, igaz, hogy még csak elsős, de nagyon okos és sokra fogja vinni. Mikor megkérdezik tőle, mi akar lenni, ha nagy lesz, természetesen azt feleli, hogy orvos, sebész Zach után. Én erre abszolút nem vagyok féltékeny, tekintve, hogy apám és nagyapám is az életét adta a hivatásáért, Zach munkája sokkal biztonságosabb és kiemelkedőbb is az enyémnél. Persze bármit is választ később Sophie, mindketten támogatni fogjuk benne.
Azt néha nekem is nehéz felfogni, hogy lehet egy ilyen fiatal koponyában ennyi ész, messze okosabb a többieknél. Jó, mondjuk, ha úgy vesszük rá is lett kényszerítve, hiszen sokan cikizik őt, amiért két apukája van. Nekünk is nehéz volt vele megértetni, hogy örökbe fogadtuk, de úgy szeretjük, mint a sajátunkat. Nem azért volt nehéz megértetni, mert nem fogta volna fel, igen hamar felfogta, de az érzés, ami vele járt.
Sophie érettebb a többieknél, kíváncsi vagyok, mannyi idő lesz, ímg felfogja a helyzetet otthon. Belesajdul a szívem, ha arra gondolok, hogy leromboltam a kis világát… Most tudatosodik bennem igazán, mennyire önző voltam.
A kicsi persze otthon Zach-nek is elújságolja a jó jegyét, Zach megírja vele a házi feladatot, én addig a nappaliban megágyazok magamnak, hiszen reggel korán kelek, most korábban, mint Zach, így neki kell suliba vinnie Sophiet.
Mikor Sophie lejön és meglátja, mit csinálok, ledermed egy helyben. Nekem fel sem tűnik, hogy ott van, egész addig, amíg meg nem szólal.
- El fogtok válni?
Na ez az a pillanat, amikor köpni-nyelni nem tudok. Felülök a kanapén és hitetlenkedve pislogok rá. Ha valamit nagyon jól tud, az a pókerarc, rózsaszín pizsamában ácsorog és vár.
- Ezt honnan veszed? – találom meg a hangom.
- Itt alszol… És apa is ideges volt – teszi hozzá.
- Mondott neked valamit? – imádkozom egy sort, és megrázza a fejét.
- Nem.
- Akkor honnan ez az ötlet, hogy elválunk?
- Emily mesélte, hogy a szülei elváltak, azt mondta, úgy kezdődött, hogy az apja többé nem aludt az anyukájával…
Néha tényleg elfelejtem, mennyire okos ez a lány.
- Hát…
- Veszekedtetek?
- Igen, volt egy veszekedésünk… - kezdeném, de megelőz.
- Miattam?
- Tessék? – hökkenek meg.
- Miattam váltok el?
- Jaj, drágám, dehogy is!!! Gyere ide, Angyalom! –hívom magamhoz, mire mellém ül a kanapéra, átölelem, és nagy nehezen belefogok a dologba. – Igen, volt egy veszekedésünk… De nem miattad történt, hanem miattam. Egyetlen percig se gondold, hogy miattad, verd ki a fejedből ezt a butaságot. Én vagyok a hibás, tettem valamit, amit nem kellett volna és ez a hiba azt hiszem megbocsáthatatlan. Ide figyelj, okos kiscsaj vagy te, akkor jól jegyezd meg most, amit mondok, oké?
- Oké… - bólint bizonytalanul.
- A felnőtteknek vannak néha furcsa dolgaik, minden kapcsolatban vannak kisebb-nagyobb gondok, ez most egy nagyobb, de történjék bármi apád és köztem, egy valami közös bennünk és örökre így is marad, márpedig az, hogy mindketten nagyon szeretünk téged és ez soha nem fog változni.
|
|
