Miután Zac kimászott mellõlem, én még egy picit visszaszundítok, rémálomból riadok fel a telefonom csipogására nyolckor, ezért a lenti fürdõbe megyek, zuhanyozni kicsit körülményes az égési sebeim miatt, át is kellene kötözni… Szépen felöltözöm, a kötések miatt egy kék inget veszek magamra, laza farmerral. Felmegyek Sophiehoz, de nincs a szobájában, összeráncolt homlokkal futok le a lépcsõn.

Zac a konyhában szöszmötöl, reggelit készít.

- Sophie?

Az ajtókeretnek dõlök, frusztrált vagyok az álmom miatt, a lányomat akarom itthon tudni.

- Még nem jött meg – von vállat nem törõdõn.

- Mi az, hogy még nem jött meg?

Menten elkap a nyugtalanság, mi van, ha történt vele valami? Mi van, ha… Összerezzenek, ahogy lecsapja a kést a pultra, miközben megragadom a karját, talán kicsit túl erõsen.

- Engedj – kér.

- A gyereknevelésbe beletartozik az is, hogy vigyázunk és felügyeljük õt! Bármikor történhet bármi! – nem igaz, hogy ezt nem tudja megérteni! Fogalma sincs, milyen veszélyek leselkednek kint egy hat éves kislányra.

- Elég legyen ebbõl, Julian! Elhiszem, hogy félted, örülök is neki, de tényleg. Megpróbálsz igazán jó apja lenni, de nem tarthatod õt burokban csak azért, mert te azt az életet választottad magadnak, hogy bûnözõket kapj el. 

- Hogy mondhatsz ilyet? – hihetetlen.

A pultnak dõl, felvonja a szemöldökét, mintha mindenben igaza lenne. Muszáj megértenie, hogy még a legártatlanabb környék is rettenetes veszélyeket rejt.

- Õ még csak gyerek... – próbálna csitítani, de a szavába vágok.

- Pont ez a lényeg!

- Mi? – észre sem veszem, hogy megszorítom a karját, a vérnyomásom háromszázra megy fel, a lányomat akarom itthon látni, vagy tudni, mikor jön, pontosan kivel van, paranoia? Lehet, de inkább félek, mint megijedek! - Nem tilthatod tõle meg, hogy gyerek legyen, nem veheted tõle el a szabadságát. Hagyd, hogy éljen, féltheted õt, aggódhatsz is érte, de ne akarj uralkodni fölötte. Most csak a szomszédban van, de mi lesz veled majd késõbb? Mikor már a barátaival fog elmenni órákra? Megtiltod neki? Bezárod a szobájába? Gondolkodj már ésszerûen a fenébe is – sziszegi. Egyikünk sem veszi észre, hogy közönségünk is van.

- Apu...?

A gyerek felé fordulok, mire a lányom bebújik a karjaim közé, átölelem és adok a fejére egy puszit. Egybõl megnyugszom és az ingerültség is távozik a tagjaimból. Most, hogy itthon van, minden rendben.

- Remek, menjetek csak. Gyerünk Julian, zárd be, aztán tegyél deszkát a gyerekszoba ajtajára. Sõt, az ablakokat se hagyd szabadon – fújtat Zac és minden mondata ostorcsapásnak hat a hátamon. Elszégyellem magam.

- Én nem akartam… - kezdi Sophie. – Bocsánat.

- Jaj, Angyalom, ne haragudj, dehogy kell bocsánatot kérned – guggolok le elé. – Szia, Molly – köszönök a szomszéd kislánynak is.

- Szia – köszön vissza, de zavarban van.

- Ne haragudjatok rám – kérek bocsánatot én is, Zacre is felnézek. – Te sem – kérem magamhoz térve. – Én csak… Rosszat álmodtam, tudjátok? – veszem el az élét a dolognak.

- Mit álmodtál, apa? – kérdez Sophie felengedve, hogy nem õ csinált rosszat. – Rosszul vagy az este után? Mi történt veled? – kérdezget, de én a mutatóujjam a szájára teszem.

- Volt egy nehéz, nagyon nehéz napom, de már jól vagyok, apád bekötözött, látod? – tûröm föl az ingem ujját és mutatom meg neki a bepólyált kezem.

- Fáj?

- Egy kicsit – mosolygok. – De nem vészes, a doktor bácsinak arany keze van – dicsérem Zac-et. – Nincsen semmi baj, én is csak rosszat álmodtam és megijedtem, hogy még nem voltál itthon, pedig tudtam hol vagy. Megbocsátotok nekem? – nézek kérlelõn mindhármójukra.

- Persze apa – bólint mosolyogva Sophie, Molly is bólogat és Zac is szemét forgatva felszusszan.

- Meg – megenyhülve bólint. – De sürgõsen tanuld meg kizárni a munkád itthonról – fenyeget meg az ujjával.

Felegyenesedem és a sarkam összecsapva szalutálok.

- Igenis, értettem!

A gyerekek felnevetnek, amire én is elmosolyodom.

- Sophie, Molly, reggeliztetek már? – érdeklõdik Zac.

- Még nem – rázzák a fejüket.

- Akkor menjetek kezet mosni, mindjárt kész a reggeli.

- Oké! – felelik kórusban. – Utána Molly itt maradhat operálót játszani?

- Persze, de ne csináljatok rendetlenséget és hajtsátok össze a játék után a köpenyeket, meg a maszkokat.

A két lány sietve bólint és már meg is lódulnak kezet mosni. Én a homlokom ráncolom, Sophie imádja azt az operálós játékot, amikor a tábla maga egy emberi alak és kivágott részekbõl kell kivenni játék csontot, májat, egyéb szervet… Zac ráadásul két kis fehér orvosi köpenyt, sztetoszkópokat, gumikesztyût és még maszkokat is szerzett, a lányok csak beöltözve akarnak játszani.

- Miért nem babaházat vettünk neki? – vakargatom a sercegõ borostámat.

- Mert ezért könyörgött – hallok ki enyhe szórakozottságot a hangjából.

Elmosolyodom, de aztán le is hervad a képemrõl. Zachez lépek és hátulról átölelem, megfeszül a karjaim között és ez nem tetszik. Egy puszit nyomok a pólóba bújtatott vállára.

- Ne haragudj… Nem akartam kiborulni, csak…

- Tényleg rosszat álmodtál? – fordul felém kíváncsian, már nyoma sincs benne haragnak.

A fejem lehajtva bólogatok.

- Igen, és visszatérõ.

- Akarsz róla beszélni?

- Most nem – rázom a fejem.

- Van egy remek kollégám, Dr. Elisabeth Blackwood, remek pszichiáter, ha gondolod, megkérhetem, hogy foglalkozzon veled. Kezdeni kell valamit ezzel a sok stresszel, a munkád miatt egyre több õrültséget csinálsz és ez még téged is megvisel, tudat alatt.

- Igazad van – bólintok. – Megtennéd?

- Persze – a tekintetébe apró meleg szikra költözik, mintha örülne, hogy nem utasítom el a lelki terápiát. – A te szakmádban nem ritka a pánikbetegség és a frusztráció, sokaknak vannak ilyen gondjai.

- Reméltem, hogy engem ez elkerül – ismerem be.

- Mindenki átesik ezen – von vállat. – Menj te is kezet mosni, aztán reggelizz. Mikorra kell menned?

- Dean kilencre jön értem.

- Akkor hadd csináljam meg a reggelit, mielõtt még dudál a kapu elõtt – fordul vissza a kajához. – Hogy van a karod?

- Kicsit érzékeny és húzódik, de nem vészes.

- Szerintem elõzd meg, és vegyél be egy fájdalomcsillapítót.

- Oké. Apropó, a lányok miért nincsenek suliban? – ráncolom a szemöldököm, mert még csak most esik le.

- Három napos tanítási szünet van, elfelejtetted? Benne volt a körlevélben.

Elmém lázasan kutat az információ után, aztán amikor beugrik a homlokomra csapok.

- Jaa, persze! De neked délután dolgoznod kell, nem?

- Nem, ha csak be nem hívnak. Holnap estig leszek, de olyan délután nyolc körül már itthon vagyok szerintem. Ha addig nem érsz haza, mire esetleg berendelnek, Sophiet megtalálod Annánál és Mollynál.

- Rendben – bólogatok, mint a bólogató kutya az autóban.

A lányok meg is jönnek a fürdõbõl, vidáman fecserésznek, míg elkészül a reggeli és épphogy befejezem, már dudál is kint Dean. Mindenkinek adok egy puszit, senkit sem hagyok ki és a jelvényt, kulcsot, tárcát, telefont felkapva már megyek is.

A nap elég hamar eltelik, és én késõn érek haza, Zac már dolgozik, küldött egy smt- hogy a számításai beváltak és be kellett mennie mûteni, így Sophiet a szomszédból hozom haza. Még én is játszom vele egyet az operálós játékkal, aztán egy mesefilm után ágyba dugom. Reggel én viszem suliba és mivel Molly anyja, Anne volt olyan kedves, hogy felajánlotta, nyugodtan ott aludhat ma is, miután Molly is kapott egy új társasjátékot, és én megfogadva Zac tanácsát is, beleegyezem, hogy maradhasson.

Zac hamarosan haza fog érni, legalábbis úgy számítom. Ez remek alkalom arra, hogy meglephessem valamivel a férjemet. A könyvek, amiket titokban bújok azt tanácsolták, hogy kedveskedjek neki valamivel. Úgy döntöttem, hogy készítek egy gyertyafényes vacsorát. Behûtök egy üveg bort, Zac kedvencét, ráadásul lasagnet csinálok, desszertnek pedig a cukrászdából hozok egy pár szelet csokitortát.

A konyha ragyog a tisztaságtól, az asztalt megterítem, majd, mikor már minden készen van, sietve összekészülök. Egy fekete szövetnadrágot veszek fel, egy kék-fekete csíkos inggel, a felsõ három gombot mindig szabadon hagyom. A hajam összefogom a tarkómon és meggyújtom a két illatgyertyát, amit annyira szeret. A finom, semmihez sem hasonlítható lágy illat betölti a teret. A magnóba is egy válogatás CD-t teszek, amin végig hegedûn játszanak.

Nagyon kiteszek magamért, alig várom, hogy haza érjen, de a várakozás elnyúlik. Úgy volt, hogy nyolcra haza ér, aztán elmúlik a tíz, a tizenegy, az éjfél is… Hol unottan járkálok, hol aggódom, már a kórházat is felhívom, hogy mi van vele, de azt a választ kapom, hogy egy sürgõs mûtétje van, várjak türelemmel. Észre sem veszem, hogy az álom mikor nyom el.

Arra ébredek, hogy nyílik az ajtó és felkapcsol a konyha lámpája. Álmosan elemelem fel a fejem a karjaimról, fel sem tûnt, hogy az asztalnál aludtam el, álmosan pislogok fel a meglepett, zavart és fáradt férjemre.

- Te mit csinálsz itt? – kérdez, én meg szóra nyitom a szám.

- Én csak…. téged vártalak.

- És mi ez? – int a terített asztal, a majdnem csonkig égett gyertyák és a kihûlt lasagna, meg a bor felé.

- Gondoltam, szeretnél vacsorázni – felpillantok az órára, hajnali kettõ. – De gondolom, már elég késõ van hozzá.

- Te vacsorával vártál engem haza? – kérdez újra, hitetlenkedve, de hamar eltûnik az elképedés az arcától, helyét átveszi a jól megszokott szigorú arc. – Már ettem.

- Értem… - bólintok. – Akkor, majd elviszed holnap…

Kicsit bánt, hogy annyit dolgoztam vele, és még csak nem is díjazza, de egy hosszú, fárasztó mûtéten lehet túl. Meg aztán, én sem értékeltem az utóbbi idõben semmilyen törekvését, hogy a kedvemben járjon. Álmosan felkelek és dobozba szedek a lasagneból, hogy holnap csak ki kelljen kapnia a hûtõbõl.

- Hogy sikerült a mûtét? – kérdezem közben.

- Jól – feleli, a pulthoz megy, a lasagnehoz, amibõl most csomagoltam el neki. – Fárasztó volt.

- Azt elhiszem – becsukom a hûtõajtót és a hátam nekivetem a fehér ajtónak. Kihúzom a hajgumit a hajamból és hagyom a sötétszõke tincseimet leomlani. Mielõtt megszólalnék, õ elfújja a gyertyákat. Igazából ezzel úgy érzem, hogy az egész próbálkozásomat is elfújja.

- Megyek, lefekszem, hétre vissza kell mennem.

- De csak öt órád lesz így aludni…

- Igen, ezért akarok most gyorsan lefeküdni. Nem gondoltam, hogy… vacsorával vársz.

- Meglepetésnek szántam – vállat vonok, mintha nem érdekelne. – Nem jött össze, ez van – igazából nincs így, legszívesebben dühösen belerúgnék valamibe. – Majd elviszed magaddal reggel… - szöget üt valami a fejemben. – De ha csak öt órád van, miért jöttél haza? Miért nem aludtál a kórházban több idõd lett volna, Sophie Mollynál van.

- Tudom, de haza kellett ugranom pár ruháért is – fáradtan megdörzsöli az arcát. – Jó meglepetés volt, csak nem volt jó az idõ…

Hát persze, gondolom magamban. Eszembe jut, hogy mennyi ilyen vacsorával vártam õt sokszor, de õ állandóan csak dolgozott, épp emiatt nem volt idõnk és energiánk sem a másikra. Ha próbálkoztam, ha több volt a szabad idõm, sosem volt kivel megosztanom Sophien kívül.

- Jó éjt – sétál ki a konyhából.

- Neked is.

Amint eltûnik a szemem elõl, átölelem magam a karjaimmal. Azt kérdezték tõlem, mikor csináltam utoljára közös programot, mikor vittem el vacsorázni, de tíz év alatt rá kellett jönnöm, hogy bármikor is próbálkoztam ezzel, mindig fontosabb volt valami, mint én. A karrierje magas röppályán van, egyre feljebb a kórházigazgatói poszt felé, míg í házasságunk romokban.

Azt kérdezte tõlem, miért nem mondtam el, mi a baj? Miért kerestem máshol vigaszt? Mert már olyan régen volt, hogy egy kis idõt együtt tölthettünk. Tudtam, mi lesz, ha egy orvost akartam páromnak, alig látom õt, mert munkamániás, maximalista… És én feladtam a próbálkozást, hogy imponáljak neki. Igen, már emlékszem, tízbõl kilencszer lepattintott. A szám elé kapom a kezem, nehogy egy hang is kiszökjön elkeseredésemben, összeszorítom a szemeimet és próbálok meg nem sírni, én soha nem sírok, nem bizony, és most mégis… Annyira nagyon hiányzik…

Zavartan mosolyog, realizálja a helyzetet és legnagyobb bánatomra kimászik az ölembõl, pedig nagyon jó helye van ott. Lassan kimászik a kádból és nekikezd vetkõzni, csurom víz lett a fürdõtõl, én meg figyelem az elém táruló látványt.

- Mit mûvelsz? – érdeklõdöm reménykedve.

- Nem gondolod, hogy majd teljesen elázva ácsorgok neked és türelmesen megvárom, míg végzel – csóválja a fejét. Csak nem???

- Csatlakozol? – hökkenek meg.

- Dehogy, majd meztelenül megvárom, míg megfázom. 

Tetszik a morgolódása és a vetkõzése még jobban, sebesült vagyok, de a látvány teljesen feledteti velem az égési sebeimet is. Felsóhajt és nem mond semmit a ki nem mondott gondolataimra. A ruháit bedobja a szennyesbe, aztán lehunyt szemmel mászik be velem szemben a kádba. Nagyon tetszik a látvány, tovább is élvezném de az átkozott telefon megzavar. Kihúzom a falból azt a vackot! Ártatlanul mosolyogva integet nekem, hogy mehetek felvenni, mérgesen fújok egyet, mint egy gyerek, akitõl elvették a játékát. Fájdalmasan feszülnek a karjaim, ahogy kiemelem magam a kádból és egyensúlyom megtartva lépek a kõre.

- Ezt elintézem én, áztasd magad nyugodtan – egy törülközõt tekerek a derekamra, a hajam is megdörzsölöm és kimegyek, de az ajtót rögtön becsukom, nehogy kiszökjön a meleg a fürdõbõl.

Mérgesen trappolok a folyosón vinnyogó telefonhoz és felveszem.

- Barrett!

- Dean vagyok – szólal meg a kollégám a vonalban. – Jujj, de harapós vagy, minden oké? Zachary összefoltozott?

- Igen, miért hívtál?

- Csak helyzetjelentés, a mi kis bogarunkat bekaszliztuk, megírom a jelentést a mai napról.

- Sebesültek?

- Nincs halott, kis nyaralás a kórházban és mindenki távozhat egészségesen.

- Remek. Mit is mondtál, a kocsim haza hozod?

- Igen, mikorra menjek érted vele?

- Nem tudom, de szeretnék egy kicsit pihenni…

- Figyelj, oda megyek kilencre, jó?

- Rendben, akkor kilenc.

- Jó éjt, szöszi.

- Neked is.

Elköszönünk és leteszem. Felsóhajtva küzdök a késztetéssel, hogy visszamenjek a fürdõbe, egy vágyakozó pillantást vetek a hálószoba felé, de hamar beletörõdöm a sorsomba. Minden izmom fáj és aludni akarok. Zac nem látna szívesen, legalábbis én a helyében nem akarnám a magam társaságát. Megtette, ami a kötelessége volt, összefoltozott és most mehetek Isten hírével. Lemegyek a lépcsõn a nappaliba a kihúzott kanapéra, felveszek egy alsónadrágot, de pólót most hanyagolom, lassan befekszem a helyemre. Unalmamban bekapcsolom a tévét, hogy egy kicsit lekössem magam alvás elõtt. Segít elaludni… Nem hallom a lépteit, így amikor megérinti a karom ijedten rezzenek össze.

- Gyere fel aludni.

Felnézek rá és meglepõdve pislogok. Hogy én még egyszer másszam meg a lépcsõt? Már elhelyezkedtem itt, képtelen lennék kimászni, még akkor is, ha Zac kér, hogy menjek fel. Megrázom a fejem és feljebb húzom a takarómat. Meg aztán… nem kell a szánalom sem.

- Elvagyok én itt – kapcsolok át másra, valami hülye film megy benne…

- Legyen – megemeli a takarómat és besiklik mellém.

- Megkérdezzem...? – szalad a szemöldököm a hajvonalamig.

- Ilyen állapotban szükséged van arra, hogy valaki legyen melletted és megfigyeljen az éjszaka. Nem foglak gyõzködni, mert nincs hozzá semmi kedvem, úgyhogy maradunk itt.

- Miért is kell engem megfigyelni? – értetlenkedem. Hiszen profi módon ellátott.

- Belázasodhatsz – tenyerével a homlokomra simít, de nem érzem, hogy a keze hideg lenne, sõt. Miért csinálja ezt, aggódik? Vagy csak szán? Vagy a közelségemet keresi a csók után? Csendesen elhelyezkedik.

- Zac...?

- Felment a lázad – von vállat és a fejét a vállgödrömbe simítja.

- Aha – na persze, doktor úr, inkább neked van lázad. Elmosolyodom, de nem látja, a szemeit a képernyõre szegezi. - De azt érezném én is, nem?

- Csak fogd be, Julian, jó? – igazítja el rajtunk a takarót. - Egyébként már nem azért, de az ágy ennél bõven kényelmesebb. Nem is értem, miért nem élsz a lehetõséggel, ha már egyszer felajánlottam neked, hogy aludhatnál ott is. 

- Nem inkább te szeretnél ott aludni? – kuncogok, és bosszúsan felszusszan.

- Ne nevettess. Én figyelek rád, már hogy aludhatnék?

Elvigyorodom, de nem szólok erre semmit. A távirányítón megnyomok egy gombot és a tv csatornát vált, az esti híreket mondják, épp a lángoló épületet mutatják, abból is azt, ahogy a tûzoltók mentik az embereket az épületbõl.

- …Az elõzetes információk szerint a hajléktalanok lakta raktárépületben emberi gondatlanság okozta a tüzet. Az itt lakók melegedni és vacsorát fõzni szerettek volna, amikor mindent a tûzre dobáltak, majd a nyílt lángokat õrizet nélkül hagyták. A rendõrök szinte azonnal a helyszínre értek, néhányan sikoltozást hallva a lángok közé rohantak, pár perccel késõbb a tûzoltók is megérkeztek, módszeresen mentették ki a tizennyolc embert. Úgy tudjuk, halálos áldozata nincs a tûznek, de hat embert életveszélyes állapotban szállítottak kórházba, négyen másodfokú sérülést szereztek, és valamennyien füstmérgezést kaptak. A tûzoltók három órán keresztül dacoltak a lángokkal, állítólag vegyi anyaggal teli hordók is voltak az épületben, ez nehezítette az oltást… - és a riporter csak mondja, mondja, míg mi a szörnyû képeket nézzük. Még engem is mutatnak, ahogy két tûzoltóval és két mentõssel emelünk be egy hordágyat az egyik mentõkocsiba.

- Csoda, hogy ennyivel megúsztad… - jelenti ki Zac, míg én biccentek. – Te õrült, így berohanni a lángok közé.

- Te is megtetted volna – ebben egészen biztos vagyok.

- Lehet. De tényleg be kellene menni a kórházba, ki tudja, mit lélegeztél be ott, most mondták a vegyi anyagokat…

- Úgy is itt vagy, nem? Megfigyelsz, és ha fuldoklom, majd szájon át lélegeztethetsz.

- Most nagyon szívesen megütnélek, ha nem félnék, hogy azzal még nagyobb fájdalmat okozok.

Mosoly kúszik az ajkaimra és inkább átváltok egy természetcsatornára. A pandák rendkívül izgalmas életérõl mutatnak dokumentumfilmet.

A férjem az oldalamon, az otthonom és a biztonság lecsendesíti megtépázott idegeimet. Fáradt vagyok, fáj a bõröm és laposakat pislogok, alig egy perc múlva már a szemem is pihentetem, úgy hallgatom a narrátort, de aztán teljesen elvágják, és teljes lesz a sötétség.

Kellemes érzés ébreszt engem, finom samponillat tölti meg az orrom, karom egy lélegzõ, meleg testet ölel át, mellkasom a hátához simul. Csukott szemmel iszom magamba a jól megszokott, mégis annyira hiányolt illatot, arcom puha tincsek közé temetem, szabad tarkójára nyomom ajkaimat. Ölelõ karom lassú felfedezõútra indul a takaró alatt, besiklik a póló alá és végigsimítok mellkasán, körkörös mozdulatokkal cirógatom hasát és a csípõjét, aztán a kezem kutatón siklik lejjebb a gumis derekú nadrág alá.

Hálótársam halk sóhajt hallat, félig hátra fordul, ajkaim keresi és meg is találja. Nem akarom kinyitni a szemem, mint egy finom gyümölcsöt, úgy kóstolgatom az ajkait, finom ujjak siklanak tincseim közé, elmélyül a csók, a mennyekben érzem magam, még többre vágyom és a párom jelzései is ezt adják vissza.

Az álom mámorában gördül teljesen a hátára, én pedig kihúzom kezem a nadrágjából és egy mozdulattal fölé kerülök, ágyékunk összedörgölöm, érzéki nyögés hagyja el száját, felhúzza lábait és közéjük fészkelem magam.

A csókja, a keze a hátamon és a hajamban, az illata, az egész lénye megrészegít, a vágy ködén át csilingel valami az elmém hátuljában, de képtelen vagyok felidézni, miért nem kellene ezt tennem.

Csípõmmel aprót lökök elõre, kéjes sóhajjal hajtja hátra a fejét, lehetõséget adva nekem, hogy puha csókokkal borítsam be nyaka érzékeny bõrét.

Az álom lassan felszáll az elmémrõl, kinyitom a szemem és a vágy ködén át gyönyörködöm a látványban.

Zachary duzzadtra csókolt, vörös, szétnyílt ajkakkal, liftezõ mellkassal piheg alattam, szemei egészen elfeketedve. A legcsodásabb jelenés, akit valaha láttam. Hagyom kiülni arcomra a vágyat, a szerelmet és a leggyengédebb érzéseimet. Örökké a karomban akarom tartani õt, csókolni és éreztetni, mennyire szeretem.

- Sophie, ne menj oda és ne ölelgesd apádat! – szól a gyerekre Zac. -Vedd a cipõd, aztán öltözz. 

- Nem tilthatod tõlem a gyereket – kapom fel a vizet. Azért jövök haza, mert a családomra van szükségem.

- Most még dolgozik benned az adrenalin, nem érzed annyira a fájdalmat, de ez nem lesz mindig így. Nem tiltom tõled a lányunkat, mindössze megóvlak téged attól, hogy nagyobb fájdalom érjen. Átviszem õt a szomszédhoz, Anna biztosan nem bánja majd, ha marad éjszakára is. Addig pakolj le mindent, de az ingedhez ne nyúlj, azt majd lehámozom rólad én. 

- Miért tennéd? – kérdezem gyanakodva. Nem értem, a sebeim ne súlyosak.

- Mert attól tartok, hogy a szövet a bõrödbe égett, légy türelemmel és várd meg, míg visszaérek. 

Tehetetlenül nézem, ahogy elrendezi Sophiet és átviszi a szomszédba. Mondjuk, Zacnek abban igaza van, hogy nem kellene engem így látnia. Amint elmennek, én felvonszolom magam a lépcsõn, a fürdõben látom csak, milyen siralmas állapotban is vagyok.

- Hogy érzed magad? – kérdi, mikor visszaér és becsukja az ajtót maga után.

- Voltam már jobban is – nem bírom ki, hogy az arcom ne ránduljon, ahogy az ingemet gombolja le rólam. A sérült kezem visítozva tiltakozik, ahogy az anyagot fejti le rólam. Kapkodva szedem a levegõt, összeszorítom a fogaimat, szeretnék már túllenni ezen, hagyom, hogy Zac hátranyomjon, stabilabb helyzetbe.

- Fájni fog? – nagy a tûrésküszöböm, de nem a végtelenségig.

- Kibírod? – kérdez vissza, nekem pedig ez elég válasz. A falat kezdem fixírozni, ahogy minden önuralmamat összekaparom.

Csak tûröm, ahogy egy nedves ronggyal kezd el törölgetni.

- Nem fertõtlenítesz? – pillantok Zacre, csak úgy, hogy mire készüljek.

- Nem, egyelõre a bõrödet tisztítom meg – feleli nyugodtan és én hagyom, eszembe sem jut ellenkezni, ám amikor a sérült bõrömhöz és, összeszorítom a szemeim, csillagokat látok és a fejem a vállának döntöm. Semmi baj, volt már rosszabb is, kibírom, kibírom, türelem…

- Julian! - szólít meg leguggolva elém, én a nevemet hallva megdermedek.

Nem tudom, miért szólt rám, azt se, hogy mit akar tenni, õ az orvos, én csak egy ostoba, hülye rendõr. Hogy nevezhetem magam egyáltalán rendõrnek, ha a saját páromhoz sem vagyok képes hûséges lenni. Puha, tökéletes kezével megérinti az arcom, aztán legnagyomm meglepetésemre az ajkait az enyémre simítja. Olyan régen csókolt meg, ám a pillanatnyi jót éles, csípõ érzés követi, jelezve, hogy hatalmas árat fizetek egy gyöngéd pillanatért is. Szép emlékeztetõ… Elrántom a fejem, de õ csak mosolyog.

- Így nem látod, hogy mit csinálsz – muszáj behunynom a szemeim, a mellkasom fel le liftezik.

- Elég, ha érzem – válaszol.

- Valóban? – vonom fel a szemöldököm.

Rég látott pajkos vigyor terül el az arcán, a szívem nagyot dobban, a vérem hevesebben száguld az ereimben. Kaptam egy csepp vizet, most egy egész pohárral akarok! Mélyebb csókra áhítozom, érinteni az ajkait, nyelvemmel végigsimítani õket, bebarangolni a száját, ujjaimmal a hajába túrni…

- Valóban, és nem mondhatod, hogy a figyelemelterelés nem vált be.

- Remélem, ezt azért nem játszod el a betegeiddel – nevetek fel pár pillanatra, amíg eszembe nem jut a hibám, a tettem, ami miatt már sosem javulhatnak meg a dolgok. Szégyen tölt el, lesütöm a pillantásom és elfordítom a fejem, elõre felvértezem magam a következõ lehordástól, visszavágástól vagy sértéstõl.

De Zac nem felel, a karomra ken valami fura szagú kenõcsöt, aztán szépen bepólyálja az égett felületet. Szemeimmel az arcát nézem, a koncentrációt, ami kiül rá, mindent megtesz, hogy ne okozzon fájdalmat. Olyan szép, vonzó és kedves. Igen, azt hiszem, ez fogott meg benne elõször.

A pillantása találkozik az enyémmel, várakozás vegyül a zavarába, nem bírom ki, muszáj megérintenem, csak egy kicsit. Felemelem az ép kezem, ujjaimmal érintem meg enyhén borostás arcát, aztán lejjebb siklom a nyakára. A számmal is meg akarom tenni ugyanezt az utat

- Ezt talán nem kéne – suttogja, de tekintete az ajkaimra talál.

- Miért? – kérdezek vissza. Miért ne lehetne? Olyan régen érinthettem, csókolhattam… Pörög az agya, látom az arcán, végül csak keserû mosolyra futja, ha macska lennék feldorombolnék arra, ahogy ujjaival a tincseim közé túr, aztán ujjaival megérinti a szám, hogy stop táblát tartson elém.

A szemeibe akarok nézni, ám õ kerüli a pillantásom.

- Szeretsz még? – muszáj tudnom, hallanom kell, látom egy halvány jelet, hogy még mindig szeret. Annyira vágyom utána, hogy szeressen, mert én szeretem õt, minden porcikámmal.

aprót biccent, ám a következõ szava tõrt vág a mellkasomba, ami még az égési sebeimnél is fájdalmasabb.

- Elmúlik.

Behunyom a szemem, erre mit mondhatnék? Nem akarom, nem akarom, hogy elmúljon, nem tudom elhinni, hogy egyetlen botlással véget vethettem valaminek, nem! Úgy rándulok össze, mintha megütött volna.

- Nem hiszem el! – vágom rá, megérintem az állát és finoman kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. – Nem hiszem el, mondd a szemembe, hogy nem szeretsz. Mindketten tudjuk, hogy hazudsz. Szeretsz engem, de a munkád fontosabb, igaz?

- Julian, kérlek…

- Tudod mikor szeretkeztünk utoljára? – kérdezem fájdalmasan.

- Nem emlékszem… - fordítja el a fejét mégis, szöszmötöl.

- Hát már én sem – szeretném tartani magam, de nem megy, végül kibukik belõlem. – Téged kerestelek….

- Tessék?

- Azt akartad tudni, miért csaltalak meg… - felelem megtörve. - Mert én nem vagyok olyan tökéletes, mint te – felelem keserûn. – Számtalanszor szerettem volna közeledni hozzád, de lepattintottál, a munka vagy más mindig fontosabb volt. Én… Nem bírtam tovább. Aznap este ideges voltam, kimerült és stresszes, dolgoztál, de nekem szükségem lett volna rád… Nem csak a szex miatt – nehéz ezt most bevallani neki. – Igen, lefeküdtem mással, tíz perc volt nekem egy motel szobában, és azért mentem el vele, mert téged kerestelek benne… Egy pótlék volt. De nem volt jó. Kerestelek és nem találtalak… - mélyet sóhajtok. – Nem tudtam tovább tartani magam… Azt mondod, tönkretettem mindent… De ez nem igaz. Már rég tönkrement… Hiányzik, ahogy éjjel mellém bújsz, amikor beállsz mellém tusolni és mindketten elkésünk a munkából, az ölelések, a lopott csókok… Színezhetjük, kozmetikázhatjuk, ám a vége ugyanaz, mindketten hibáztunk.

Súlyos csend hull ránk.

- Engedek neked fürdõvizet – szólal meg végül, terelve a témát. Nem felelek, minek? Elmondtam, amit akartam, a földön ülve tûröm, hogy mellettem engedjen a kádba vizet, pár perc múlva pára csapódik a tükörre, amikor pedig elzárja a vizet, a karját nyújtja felém.

- Gyere.

Elfogadom a segítséget és megtámogatva talpra húz, amint biztosan állok, kigombolja a farmeromat, lehúzza rólam, a fekete boxerral együtt. Szigorúan orvosi szemmel igyekszik véghez vinni a mûveletet, gyengéden leültet a kád szélére, amíg lehúzza a lábaimról a nadrágot, zoknit.

Hideg van, most kezdem csak érezni, viszont a jó meleg víz feledteti velem, ahogy beülök a kádba. A sérült karomat kifektetem a kád szélére.

- Meg tudsz mosakodni egyedül?

- Meg, de a hajmosás körülményes lesz…

Bólint és elõvesz egy ollót, módszeresen nekilát még a hajmosás elõtt kivagdalni a tincseimbõl a megpörkölõdött, égett részeket.

- Mi történt veled?

- Szerintem hamarosan leadják a hírekben – grimaszolok. – Ott sertepertéltek az operatõrök és a riportelek a lábunk alatt… Akadályozták a munkát.

- Hol ütött ki tûz? – tereli a figyelmem.

- Egy hivatalosan elhagyatott régi raktár épületben.

- Csak hivatalosan elhagyatott?

- Hajléktalanok lakják… lakták – javítom ki magam. – Hirtelen ütött ki a tûz, egy gyanúsítottat vittünk a kapitányságra Deannel, két utcával lentebb, oda mentünk, hogy segítsünk, még nem érkeztek meg a tûzoltók és a mentõk, csak mi, mert mi voltunk a legközelebb. A helyszínre ért még két járõr kocsi, bentrõl sikoltásokat hallottunk, még két perc kellett a tûzoltóknak… Két perc… egy örökkévalóságnak tûnt – sóhajtok, ahogy a zuhanyrózsával óvatosan bevizezi és átöblíti a hajamat. – Négyen berohantunk, a sikoltozás felé, találtunk egy családot, két gyerek, egy nõ és egy férfi, õk lehettek a legközelebb a bejárathoz, az asszony kivételével eszméletlenek voltak.

Behunyom a szemem, ahogy felderengenek elõttem a képek.

- Sûrû volt a füst és pokoli a forróság… Kifelé tartottunk, mikor jöttek a tûzoltók és segítettek nekünk, de a mennyezetbõl egy darab leomlott, belekapott a ruhámba és a férfiba a hátamon… - összeszorítom a szemhéjaim, és a kezem is ökölbe, de a fájdalomtól el is engedem, ez visszaránt a valóságba. Mély levegõt veszek.

- Kijutottunk, a férfi égett, többen igyekeztünk lecsapkodni róla a lángokat, és sikerült eloltani… A tûzoltók sok embert hoztak ki, egymást váltották a mentõautók, futószalagon emeltük be a hordágyakat a kocsikba.

A testembõl enged a feszültség, amikor ujjaival sampont ken a hajamra és kezdi mosni. Olyan jó érzés, hátrahajtom a fejem, résnyire nyílik az ajkam és jólesõn sóhajtok. Önzõ módon engedek ennek a pár percnyi békének és nyugalomnak.

- Sajnálom… - suttogom végül.

- Mit? – jogos, több mindent is sajnálhatok, kinyitom a szemem és szép, elfeketetett barna szemeit látom. Szóval a doktor úr sincs fából a vizes, ruhátlan testemet látva.

- Mindent.

Nem felel, a szemem nézi, felemelem a sérült kezem, ujjaim a tarkójára csúsztatom és lehúzom õt az arcomhoz. Nem tiltakozik, talán fog, de ne érdekel, belekóstolok az ajkaiba. Olyan finom, olyan puha, el is felejtem a világot, csak mi ketten vagyunk, nyelvemmel végigsimítom alsó ajkát, válaszul szája résnyire nyílik és én besiklom a kapun. Aprót nyög, vele én is, Istenem, olyan régen éreztem magam utoljára ilyen jól. Egy hosszú perc, egy óra, ki tudja, egyre jobban és jobban elmélyül ez a csók. Megszakítás nélkül ülök feljebb, húzom õt közelebb, félig már behajol a kádba, aminek a szélén ül, a vér végigszáguld az ereimben, a fülemben hallom a szívem dobogását, érzem a vágyakozást, a szomjas csókot, arcát kezeim közé fogom, de amikor nyakába csókolok, egész testében beleremeg, aprót sikkantva csúszik meg a peremen és az ölembe csusszan, ettõl õ is teljesen vizes lesz. Ösztönösen szorítom magamhoz, tartom a karjaim közt, mire meglepve pillogunk egymásra.

- Vizes lettem… - nyögi meghökkenve, én meg felvonva a szemöldököm pislogok egyet, nyugtázom, amit mondott, aztán megrázkódik a mellkasom egy pillangó életû nevetés erejéig.

- Ne haragudj.

Igyekszem bûnbánó arcot vágni, de Zac csak köhint egyet.

- Miért? Kellene, hogy haragudjak?

- Rumlit csináltam.

- Csak palacsintát sütöttél, és az egyiket elbénáztad. Én ezt nem nevezném éppen rumlinak. 

- Mert neked biztosan ment volna, mi? – kötekedem.

- Julian, ez meddõ vita. Pontosan tudod, hogy nekem ment volna.

- Na persze.

- Nem hiszed?

- Hajrá apa!

- Sophie! – szólok rosszallóan a lányomra, ez most épp nem megfelelõ gondolat. Csak fél szemmel figyelem, ahogy Zac szöszmötöl.

- Kérem a serpenyõt – nyújtja végül felém a kezét.

Kicsit gondolkodom, hogy átadjam-e vagy sem, de végül is megteszem. Halvány mosollyal az arcomon lépek el a tûzhelytõl, éppen akkor, amikor Sophie felborulna. Reflexbõl kapom el és rámorgok, hogy ne csinálja.

- Mit mondtunk neked apáddal a széken való hintázásról? 

- Bocsánat – huppan vissza.

- Figyelj erre oda Sophie, ez nem játék – ad nekem igazat Zac.

Nekem ennyi ez is elég, elmosolyodva ülök le és elkezdtem magamba tömni amár megsütött palacsintákat.

Zac olyan kimérten és sebészi pontossággal hajtja végre a palacsintasütést, mit is várhatnék tõle mást?

- Ez az! Csináld meg még egyszer, légyszíí – könyörög Sophie egy majdnem sikerült példány miatt. Félig lelóg a serpenyõrõl, ez nekem jobban ment.

- Hogyne, hogy aztán minden olajos legyen itt nekem – sóhajt, de folytatja.

Nekem annyi elég, hogy tömhetem magamba a tésztát, csokival, sok csokival.

Az idilli reggeli régen elfeledett és vágyott emlékeket idéz fel bennem, olyan jó volt.

- El is felejtettem neki lekvárt kitenni hozzá – lusta vagyok a kávéig elmászni, ezért Zac bögréjéért nyúlok, miután õ is csatlakozott az evéshez. - Ah, hogy tudod te ezt meginni? – fintorodom el rögtön egy korty után. Fuj…

Csak a fejét csóválja, mosolyogva kortyol a bögréjébe és úgy tûnik, mintha a legfinomabb teát inná. Brrr….

- Ha kérsz kávét, akkor felállsz és csinálsz magadnak.

- Elment tõle a kedvem – borzongok meg.

- Julian, köszönöm az ételt! – ez annyira meglep, hogy félrenyelem a teámat.

- Ugyan – köhögök levegõért esedezem.

- Nem, tényleg köszönöm – pillant a pult felé, majd vissza rám. - Tudod, nem értem, ezt miért nem tudtad volna hamarabb is megtenni. Nem pont a reggelire értem és nem is a ház teljes körû kitakarítására, hanem az ilyen apróságokra. Már ezekkel is sokat segíthettél volna nekem. 

- Ezt elrontottam  - vonok vállat, de cseppet sem hagy hidegen a dolog.

- El – nyugtázza. - De a legrosszabb az egészben az, hogy meg sem próbáltad helyrehozni. Egyszerûen hagytál mindent úgy, ahogy van. 

- De most már besegítek – próbálom menteni a menthetõt, nem akarok ordítozni megint.

- Igen – a mosolya hamis, lemondó. - Besegítesz miután megdöntötted az egyik kolléganõdet. 

Egy pillanat alatt megugrik a vérnyomásom és épp idejében int le, hogy ne vágjam rá, azt, ami a nyelvem hegyén van.

Legszívesebben a képébe vágnám, hogy nem jelentett semmit és mikor volt, hogy õ velem megosztotta utoljára az ágyát? Ha szeretkezni akartam, elhajtott, fáradtságra és a klasszikus, fáj a fejemre hivatkozott, pedig én próbáltam… Mindig csak a munka, csak a munka, ha éjjel kettõkor hívják, teljesen mindegy mit csinál, bent van a munkában… Én itthonra csak egy cselédként kellenék neki, aki gondozza a lányunkat.

Minden önuralmamra szükségem van, hogy visszafogjam magam. Megissza a kávéját és nekiáll elpakolni, én pedig szó nélkül hagyom el a konyhát, mert nem akarok veszekedni. Elszúrtam, õ is, ezen már nincs mit szépíteni. Már soha nem lesz úgy, mint régen. Mindig a munkáját választja helyettem. Mindig.

Szerencsére a megmentésemre siet egy telefonhívás a fõnökömtõl, azonnal be kell mennem, fejlemény van az egyik ügyemmel kapcsolatban. Pillanatok alatt rángatom magamra a ruháimat, a pisztolyom kiveszem a páncélból, ahová biztonsági okok miatt elzárom, Sophie elõl.

A lányomnak adok egy puszit, jó szórakozást kívánok a napjához, Zac pedig épp akkor kerül elõ, amikor a kabátom veszem.

- Elmész? – kérdi, de a ki nem mondott „mert megsértõdtél?” ott lóg a levegõben.

- Bentrõl hívtak, azonnal mennem kell – a nyakamba akasztom a jelvényemet.

- Mikor jössz, apuci? – kérdi Sophie.

- Nem tudom, de sietek haza – lágyulok el, majd biccentek a férjem felé és elhajtok a kocsimmal.

Odabent nagy a nyüzsgés, hónapok óta próbálok elkapni egy fickót, aki elõszeretettel fosztogatja ki a lakásokat és a házakat napirend szerûen. Kapok egy fülest és nekiindulok a vadászatnak.

A tolvajt egy délutánig tartó rabló-pandúr fogócskában elkapom, de épp, amikor vinném be a sittre, beszólnak a rádión, hogy két utcával feljebb tûz ütött ki egy hivatalosan lakatlan és elhagyatott raktárépületben.

- Itt Barrett, Johnnson és én két utcányira vagyunk a helyszíntõl, odamegyünk!

- Hónapok óta üldözzük Doug-ot, most mi van? – értetlenkedik Dean.

- A helyszínre megyünk, te átveszed a kormányt és beviszed, aztán visszajössz segíteni – adom ki a parancsot.

- Mióta vagy te a fõnök?

- Amióta magasan vezetem a megoldott ügyek listáját – jelentem ki magabiztosan.

Dean nem szól semmit, én kiteszem a villogót és élesen balra kanyarodom. A helyszínen már van egy járõr kocsi, a mentõk és a tûzoltók még nem értek oda, kiugrom és Dean helyet cserél velem.

- Csak óvatosan tigris! – szól utánam, majd elhajt. A helyszínt biztosítíni igyekvõ járõrökhöz megyek.

- Mikorra érnek ide a tûzoltók? – kérdezem az egyik járõrt.

- Még két perc, uram!

Az égõ épületra nézek, a feketén kormoló vörös lángok nyaldossák az ablakokat, odabentrõl velõtrázó sikítás hallatszik.

- Annyi idõnk nincs!

Közben nagy szirénával még a helyszínre ér két járõr kocsi, így összesen már heten vagyunk, négyen gondolkodás nélkül berohanunk az épületbe. A forróság olyan, mintha egy szaunába ültem volna be, eltakarom a szám és az orrom a kezemmel és igyekszem fókuszálni. Szerencsére az épületben nincsenek ajtók, ablakok, de a helyzetet megnehezíti pár ottfelejtett, rozsdás hordó, ki tudja, mivel vannak tele.

Dodd, Mark, Jack és én nem szóródunk szét, azt majd a tûzoltók, a sikoltozás felé vesszük az irányt. Hamar rá is találunk egy hajléktalan családra, az idõsebb férfi eszméletlen, a két gyereket Mark és Jack, az asszonyt Dodd és az apát én nyalábolom fel. Elég súlyos, de lehet, hogy csak a több kilónyi magára aggatott gönc miatt érzem annak. Dübörög a vér az ereimben, a füst fojtogató, kintrõl szirénák sokasága hallatszik be, a lángok ropogtatják az éghetõ dolgokat, a fülledt forróságtól veríték csorog végig az arcomon és a hátamon. A kifelé vezetõ úton szinte már semmit sem látunk, mellettem a mennyezetbõl egy darab leszakad, még épp idejében ugrok félre, de a lángok megkapják a férfi ruháját.

A tûzoltók ebben a pillanatban érnek hozzánk, az egyikük megragadja a karomat és segít kicipelni a férfit.

- Erre!

Odakint a friss levegõ, mint egy fal vág mellbe, de a teher a hátamon még ott van. Leguggolok és lefordítom magamról a férfit, a csupasz kezeimmel verdesem a ruháján a lángokat, igyekszem eloltani, hogy ne égjen meg. Forró, nagyon forró!

- Segítsetek! – ordítják körülöttem.

Többen is a segítségemre sietnek, de a tûzoltókon van kesztyû, a mentõsök hordágyra fordítják a sérültet. Kipislogom a szemembõl a füst marta könnyeket. Megragadom az egyik tûzoltó karját.

- Az épületben lezárt, rozsdás hordók vannak, Isten tudja, mi van bennük!

- Rendben! – kiáltja vissza a maszkján keresztül.

A mentõsök a kihozott sérültekkel törõdnek, oldalra húzódva figyelem, ahogy egyesével cipelik ki a bent ragadtakat, több mentõ is a helyszínre érkezik, pár hordágynál én is segítek, hogy be tudjuk az áldozatokat emelni a kocsikba.

Fogalmam sincs, meddig zajlik ez az õrület, a tüzet oltják, a lángok lassan alább hagynak, a sérülteket már elszállították. Az egyik mentõs megérinti a karomat, egy nõ, Lucy, ismerem régrõl, de közvetlen kapcsolatom aligha van vele.

- Hadd nézzem meg – biccent lefelé a fejével. Zavartan lepillantok és látom, hogy a kissé megégett kezemet tutujgatom. Nemet intek. – Súlyos is lehet…

- Épphogy – hárítom el.

- Be kellene jönnöd a kórházba egy kivizsgálásra.

- Nem az, majd lejegelem.

- Te tudod.

Dean mellettem ácsorog, amíg én egy harmadosztályú rongyot tekerek a jobban sérült kezemre. Hallotta, hogy nem akarok kórházba menni.

- Biztos, hogy…?

- Biztos – bólintok, vitát lezárva.

- Haza vigyelek?

- Kérlek.

Beszállok az anyós ülésre és út közben hallgatom, ahogy elmeséli, Doug barátunk mindent bevallott, Dean házkutatást kért és a hivatalos procedúrát is lejátszotta, ezért nem tudott hamarabb értem jönni. Csak komoran hallgatom, a jobb kezem nagyon fáj, a balt csak épphogy érzem.

A házam elõtt leparkol, én megköszönöm, hogy haza hozott, sötét van már, bentrõl lámpa fény világít ki.

- A kocsid majd holnap elhozom – tényleg, a kapitányság elõtt hagytam.

Kiszállok a kocsiból, intek Deannek, aki megvárja, míg az ajtóhoz érek, aztán elhajt, amikor már beléptem.

Megkönnyebbülve csukom be magam mögött az ajtót, fáradtan, merev és lassú mozdulatokkal próbálom lehámozni a kabátomat, de ez fájó kézzel nehéz.

- Apa! – kiált fel Sophie, hallom, ahogy kitrappol, aztán megdermed, amikor megpillant. – Apu, apu, gyere gyorsan!!! – kiabál befelé, aztán megjelenik Zac is a folyosón.

- Sophie mit… Julian! – kerekedik ki a szeme. – Hogy nézel te ki? Mi történt???

Hallom, ahogy apró lábacskák trappolnak végig a járdán és érnek hozzám a kocsi felhajtóra. Úgy látszik, nem kötötte le eléggé a mese.

- Szia, Angyalom, vége a rajzfilmnek?

- Nem – áll mellém és nézi a nyitott motorháztetõt. – Mit csinálsz?

- Megjavítom. Tudod, nagyon fontos, hogy egy autó jól mûködjön, különben nagyon veszélyessé válhat. Rengeteg baleset megelõzhetõ, ha alaposan átnézik idõnként õket.

- Ez olyan, mint amikor apa operál?

- Igen, pont olyan, csak ez a kocsiknál van. Általában szerelõ szokta, de én is értek hozzá, mivel apám is szerelõ volt. Ha nagyon nagy a baj, akkor viszem szerelõhöz.

- Hm… - nézegeti a fura alkatrészeket kíváncsian.

- Azt hittem, lefoglalod egy kicsit apádat – nem mintha zavarna a lányom jelenléte, csak mindig szeret idõt eltölteni Zac mellett is.

- Apa nem érzi jól magát – ráncolja a homlokát, mire én is így teszek.

- Miért, mi a baja?

- Nem tudom – von vállat. – Olyan fehér az arca… És olyan a szeme, mint amikor azzal a nagy fekete púppal jöttél haza… - idézi fel, amikor egy gyanúsított behúzott nekem egyet és két napig jegeltem fagyasztott borsóval…

- Igazán? Akkor jobb, ha megnézzük, nem? Egyébként is, elárulok neked egy titkot.

Lehajolok és közelebb intem magamhoz, mire izgatottan, hogy megtud valami nagyon nagy dolgot, nyújtja a fülét felém.

- Az orvosok a legrosszabb betegek – súgom, mintha hétpecsétes titok lenne. – De meg ne mondd, hogy tõlem hallottad!

Sophie kikerekedett szemmel bólint egy nagyot, cinkosan néz rám, és én adok a fejére egy puszit.

Visszacsukom a motorháztetõt és követem a lányom, be a házba. Szépen leveszi a cipõt, én lesegítem róla a kabátot. Befoglalja a nappalit és a tv-t, a mesecsatorna újabb és újabb rajzfilmekkel szórakoztatja este nyolcig is. A fürdõben lecsutakolom magamról az olajat és a koszréteget, majd lemászom az alagsori mosókonyhába.

- Mit csinálsz te idelent?

Zachary kosárral a kezében, eléggé instabilan indul a szárítók felé. Sophienak igaza volt, tényleg rosszul néz ki, mikor kint volt nálam, már akkor is fáradtnak tûnt, de most mintha fejbe csapták volna.

- Kiterítem a ruhákat, amint láthatod. Sophie?

- Kijött hozzám, azt mondta, nem érzed magad jól – enyhe kifejezés, hogy nem érzi jól magát, mindjárt elájul…

- Amint látod, rosszul látott – hahh…

- Én csak azt látom, hogy alig állsz a lábadon és borzalmasan sápadt vagy – konkrétan a mosókonyha fehér fala irigy lenne rá.

- Na, ide figyelj... – kezdené a kioktatásomat, de ujjait a szemeire szorítja, kibillen az eddig is eléggé ingatag egyensúlyából, nekem dõl, a kosár kiesik a kezébõl és csattan a padlón, de mûanyag, így nem törik könnyen. A karommal megtámasztom és aggódva figyelem az arcát. Homlokát a vállamnak dönti, eléggé gyenge, de olyan makacs, mint egy öszvér. - Ne haragudj, hogy rád támaszkodom… Még csak egy kis idõt adj nekem, aztán folytatom a teregetést. 

- Az most ráér – tenyerem a lapockájára simítom és a másikkal a térdei alá nyúlok. Mivel nap, mint nap szükségem van az izmaimra, így nem okoz gondot felcipelni az alagsori lépcsõn. Még csak az hiányzik, hogy elessen és beverje a fejét, vagy ilyesmi.

- Dehogy ér rá – tiltakozik, belekapaszkodik a nyakamba, mint egy kis majom. - Bele fognak büdösödni. 

- Akkor majd kimossuk õket újra – egyértelmû.

- Jó, tegyél le – makacskodik és utasít, de közben a fejét a vállamra simítja. A szavaival ellentétben a teste igencsak az ellenkezõjét követeli. Ez vigyort csal az arcomra, de igyekszem nem felnevetni.

- Julian! – morog rám a nappalin keresztül, ahogy az emeleti lépcsõ felé megyek vele. Nem nézek le rá, kerülöm a tekintetét, mert biztosan nem bírnám ki, hogy el ne nevessem magam. Úgy viselkedik, mint egy nyûgös, hisztis kölyök, még a hajam is meghúzogatja, de akkor sem vált ki belõlem a mosolynál több reakciót, habár nagyon nehéz a nevetést visszafojtani. Közben megtelik az orrom az illatával, ami annyira hiányzik, a karomban tartani õt, milyen régen is volt már…

- Tényleg azt akarod, hogy letegyelek? – torpanok meg hirtelen a lépcsõ tetején. Most már hajlandó vagyok letenni, szinte a szobánk, azaz most szobája elõtt, ha akarja, megõrizheti maradék méltóságát, vagy én cipelem az ágyba.

Türelmesen várok, de már minden mindegy alapon von vállat.

- Nem, mindegy. Most már tényleg az – dünnyög a vállamnak, közben a hálószobát méregeti.

Bölcsen visszatartom a kikívánkozó megjegyzésemet, oldalt fordulva viszem be a hálóba egészen az ágyig és lefektetem, ahogy Sophiet szoktam. Leszedem a lábáról a papucsot és ellenkezést nem tûrve ráterítem a takarót.

- És most ha tetszik, ha nem, aludni fogsz.

- És ha nem? – fonja karba a kezeit duzzogva, épp, mint Sophie, nem is tudom, ki tanul kitõl.

- Akkor elõszedem a bilincset – felelem komolyan.

- Nem merészeled… - szûkül össze a szeme.

- Akarsz fogadni? – villantok egy kihívó mosolyt. Átfut az agyamon, amikor még dúlt bennünk a szenvedély, hányszor játszottunk szerepjátékot és mennyire jó barátunk volt egy bizonyos bélelt bilincs, khm, de most illetlennek érezném felemlegetni a történtek után.

- De még dolgom van, a szennyes, Sophie szobája, az ágynemûket is át kell húzni, a szõnyeget kiporolni és…

- Állj, állj, állj – állítom le. – Te most itt maradsz, ha kell idebilincsellek és még az ajtót is rád zárom – fenyegetem meg. – Mióta nem aludtál tisztességeset? Túlhajtod magad, kapcsolj ki és aludj végre. Majd én foglalkozom a többivel, de nem akarom azt látni, hogy szenvedsz, mint a reumás nagyanyám.

- A reumás nagyanyád sem fog rád ismerni, ha egyszer felkelek – fenyeget, de a vízszintes testhelyzet egyre inkább húzza álomföld felé.

- Ahhoz elõbb erõt kell gyûjtened – nyújtom rá a nyelvem.

- Szemét – morog, de kényelembe helyezi magát a takaró alatt, hagyom, hadd pufogjon magában, bezárom az ajtót és visszamegyek a nappaliba.

- Én mondtam, hogy az orvosok a legrosszabb betegek – tudatom Sophieval, aki halkan nevetgél, az én jókedvem is visszatér, jó volt kicsit következmények és veszekedések nélkül évõdni a férjemmel, olyan új volt, mégis olyan ismerõs.

Az egész délutánom azzal megy el, hogy a Zac által felsorolt munkákkal végezzek, kiporolom kint a szõnyegeket, teregetek az alagsorban, Sophie szobáját is teljesen rendbe teszem, az ágynemûkkel is elbíbelõdöm, csak azzal nem, amiben Zac hortyog éppen.

Este még csak fel sem ébred, azért viszek fel neki teát egy bögrében, meg egy letakart szendvicset, hátha éjjel felkel és megéhezik.

Sophie egész végig a mesékkel van el, este megvacsoráztatom, lefürdik, rászenvedem a pizsamát, de mivel annyira könyörög, nincs szívem elküldeni lefeküdni. Még este tízkor is mesét nézünk, bár most DVD-rõl, egy nagyon hosszú hajú lányról, akit a gonosz mostohája bezárt egy toronyba.

A fejem már nekem is oldalra billen, Sophie félig rajtam, félig mellettem kuporog hozzám bújva, a karommal átölelem és próbálok nem behortyogni, de egyre nehezebben megy, végül Sophie feje is megbillen, halkan szuszogva adja jelét, hogy elszundított, nem bírta ki a végéig, pedig mennyit könyörgött, hogy még nézzük meg. Deja vu érzésem van, ahogy a lányomat is felcipelem a szobájába, a hóna alá bújtatom a kedvenc játékát, amit még Zac adott neki, egy orvosnak öltöztetett pingvint.

Halkan osonok vissza a nappaliba, menet közben benézek a férjemhez, aki úgy alszik, mint akit fejbe kólintottak. Legalább kialussza magát végre… Bûntudatot érzek, mert ennek én vagyok az oka, az óta nem alszik, hogy tudomást szerzett a ballépésemrõl. Magamban azt kívánom, bárcsak visszacsinálhatnám… Hiába igyekszem, úgy érzem, nem jutok egyrõl a kettõre, egyre inkább csak azt látom, mit vesztettem és mit fogok még elveszíteni.

Reggel én kelek a leghamarabb, mivel még hajnal van, elmegyek futni egyet, röpke öt kilométert csak, út közben megejtem a pékséget tejért meg pék sütiért is, otthon pedig összeütök egy palacsintát reggelire. Pont, amikor elkészül az elsõ adag, hét körül, Sophie kóvályog le a lépcsõn, a csoszogó léptek hangja egyre erõsödik, a haja olyan, mint egy szénakazal, a szemeit álmosan dörzsölgeti.

- Szia…

- Szia – köszönök neki. – Csak nem felkeltél? Suli idõben miért nem tudsz így felkelni egyszerûen, hm? – vigyorgok.

A lány csak vállat von, leül és már készíti is a csokoládészirupot. Európai módra csinálom, mert a laposat szeretem, amit fel lehet görgetni tekercsbe. Az egyiket kicsit túlságosan feldobom, mire felragad a még ragadós felével a plafonra. A szám elé kapom a kezem és próbálok nem szentségelni. Nincs szerencsém, mert meghallom Zac hangját is, ahogy közeledik.

- Sophie, hányszor kértelek, hogy ne hagyd a papucsod az út közepén?

Pár pillanat múlva megjelenik a konyha ajtóban, szeme álmos, én ijedt, rosszaságon kapott kisfiú módjára rejtem a hátam mögé a serpenyõt, mintha nem lenne eléggé egyértelmû, hogy palacsintát sütök.

- Mi folyik itt? – szûkük össze a szeme rosszat sejtve.

Sophie megszólalni sem bír a vihogástól, próbálja elfojtani a szája elé tett kezeivel, de majd leborul a székrõl.