 Karakter: James Wilkinson (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~ kezdés Bellatrixy
Nem sűrűn szoktam kávét inni, de tegnap éjszaka túl sokáig tartott a poker party, így már a harmadik bögrét öntöm le a tokromon. De megérte! A hülye faszt kiforgattam mindenéből, még a csajának szánt eljegyzési gyűrűt is felrakta a barom. Persze utána már követelte volna vissza, mert szerinte én csaltam és csak azért nyerhettem. Ami szarul nem igaz, mivel profi vagyok és nincs szükségem ilyenekre ahhoz, hogy nyerjek. De ezt leszámítva semmi gond nem volt a seggfejjel. Izomagy kitessékelte a szobából és ha a bárba még be is jöhet, de kártyázni egy jó darabig nem igen.
Viszont a gyűrűből pénzt kéne csinálni. Nem sürgős a dolog, de a biztonság kedvéért jobb minél hamarább megszabadulni tőle. Na mindegy, előbb a temetésre megyek és majd utána elintézem a dolgot.
Egy gyors zuhany után, már a szekrény előtt vagyok és Takashi halála által a jelenleg megszokottakat szedem elő. Egy csőszárú farmer, ing, bakancs és a bőrkabátom. Igaz, nem temetésre való holmi, de minden fekete és az épp elég szerintem. Az ajtózárás után egy cigit veszek a számba és kényelmesen elindulok a temető felé.
A temető kapujánál még elszívok egy slukkot a cigimből, majd azt eldobva beljebb sétálok, hátha látni fogok valakit, merre is kéne menni. De sehol senki. Viszont hang az van, így arra megyek. Nem hinném, hogy ugyanabban az órában több temetés is lenne, így jó helyre kell kilyukadnom.
A tömeget meglátva elkezdem keresni Takashi apját, de nincs nehéz dolgom. Az álszent képét nem nehéz kiszúrni. De ő is így lehet velem, így inkább egy fának dőlök kellő távolságban a siránkozó néptől. Rágyújtok egy szálra és szemügyre veszem a tömeget, hátha van valaki akit én is ismerek. Van is pár haverja, meg néhány csaj akik be akartak jutni a gatyájába, ami nagy bánatukra nem sikerült. Hmm, ki van még… Hoppá, meg van Takashi öccse is. Igaz, őt még nem láttam, de külsőre nagyon hasonlítanak és a tata mellett áll, szóval ő az. A kicsi Keiji.
Végig mérem tetőtől talpig, de nem sokat lehet tőle várni. Szóval őt varrta a nyakamba Takashi. Most komolyan, mégis mit gondolt mire lesz képes a kölyök?
Na, rajta kapott a taknyos. Bevörösödött szemeivel elgondolkozva néz rám, de csak egy fagyos pillantást kap. Mintha megremegne, majd elkapja a tekintetét. Helyes, nem kell bámulni, nem ezért vagyunk itt.
Takashit most lapátolják, így én már megyek is kifele. Most még kerülöm a feltűnést, a házban ezt már nem fogom tudni eljátszani. Meg talán nem is akarom. Ezzel is idegesíthetem az öreget és hogy én mennyire élvezni fogom a dolgot.
Már egy ideje dörgöt az ég, de nagyon reménykedtem benne, hogy a villámlátogatást még le tudom. De nincs szerencsém, csak úgy szakad az eső. Én meg persze esernyő nélkül jöttem, de nem lényeges, már csap pár lépés és ott vagyok a Nishio háznál. Ennek ellenére csorog belőlem a víz, de annál jobb. Evvel is bosszanthatom a tatát és ez a gondolat egy vigyort húz a képemre.
Ilyen jó kedvel lépek be a csili-vili házikóba sokak döbbenetére. Vagy csak a kinézetem teszi? Hmm, mindegy. Annyira nem érdekel, de egy gúnyos pillantást kapnak, majd a megpakolt asztal mellett elhaladva felkapok egy száraz sütit, de épp csak beleharapva már ki is köpöm.
Én is vagyok azért kulturált, így csak a tenyerembe és azt lesem, hogy hova is dobjam. De a megfelelő hely helyett a taknyost látom meg, aki szintén engem bámul. Amíg farkas szemezünk, addig én szép lassan becserkészem a prédát. Közvetlenül előtte állok csak meg, így kénytelen felnézni rám, ha továbbra is a szemembe akar nézni.
A kis szaros pedig így is tesz a remegése mellett. Gondolom őt is kirázta a hideg a tekintetemtől, mint mindenkit. Takashi apja vett véget az egésznek avval, hogy mellénk vágódik és felém mutogat.
- Te meg mi a nyavalyát keresel a házamban?!
- Semmi különöset - ártatlan szemekkel pislogok rá, közben a süteménynek nevezet akármit a mellettünk lévő vázába dobom.
- Mi a fenét művelsz te semmirekellő?! – ismét rám mutogat, de már egyre mérgesebb tekintettel. – Hogy mersz így viselkedni az otthonomban? Takashi otthonában?!
- Takashi otthona? Na ne röhögtes – gúnyoson vigyorgok rá. - Gyűlölt itt élni.
- Hogy mersz ilyet mondani? Takashi imádta ezt a házat! – köpi a szavakat, miközben egy ér kezd el dagadni a homlokán. Na, haladunk. Már nem kell sok és robban.
- Igen, a házat. A benne élőket már kevésbé.
- Hogy mered?! Mikor minden a te hibád!
- Jó hogy már azt nem mondod, hogy Takashi haláláért is én vagyok a felelős.
- Igenis azt mondom, hogy a te bűnöd Takashi halála!
- Elment az eszed öreg? – összevont szemöldökkel méregetem, mert sok mindenre számítottam tőle, de erre azért nem.
- Otou-san, mi köze lehetne Onii-san halálához? Kérlek, hagyd abba! – kérleli Keiji, majd a kezét rácsúsztatja a tatáéra.
- Elhallgass! – lerázza a kölyök kezét, majd megint rám mutogat. – A te hibád, te… Te pokolfajzat! Te rángattad bele azokba a mocskos dolgokba! Te miattad változott meg!
- Mocskos dolgok alatt mit értesz? Talán, hogy langyi lett a kicsi fiad? - elvigyorodom. – Nem csináltam semmit, Takashi alapjáraton meleg volt. Én csak rávezettem a dolgokra, a többi már ment magától.
Az öreg falfehér, a kicsi Keiji szemei meg kistányér nagyságúak lettek. A „drága” rokonok elhallgatnak és döbbenten lesnek rám. Hmm, ennyi elég is volt mára. Így egy szó nélkül megyek ki a házból a szakadó esőbe. Fél perc sem telik el, de már nyitódik az ajtó és a taknyos jön utánam. Ugyan felé fordulok, de a tekintetem közömbös marad.
- Igaz amit mondott? Onii-san gyűlölt itt élni? Gyűlölt minket?
- Szerinted? – a tekintete a földre szalad, majd vissza rám.
- Nem! Onii-san szeretet! Ő… - még folytatná, de közbe szólok.
- Ha így gondolod, akkor minek kérdezted? – szemöldökét ráncolja, majd ismét megszólal.
- Onii-san tényleg… – nyel egyet. – Onii-san tényleg a férfiakhoz vonzódott?
- Fárasztó vagy kölyök – sóhajtok egyet, majd beletúrok a hajamba.
- Válaszoljon!
Mi a… Még követelődzik itt nekem! Megragadom az ingnyakánál és a ház falához csapom. A taknyos nyög egyet és nagy szemekkel pislog rám.
- Miért is kéne válaszolnom? – susogom a képébe.
- Válaszoljon – ismétli, de már remegve.
- Ugyan minek? Mondhatok akármit, nem fogsz nekem hinni. És a kérdésedre még bent megadtam a választ, nem? – érdeklődöm ráncolt szemöldökkel.
- Maga… – elpirul, de folytatja. – Maga vette el Onii-san szű-szűzességét?
- Ha ennyire kíváncsi voltál rá, akkor Takashit kellett volna megkérdezned, amíg élt. Na szevasz – intek neki és gyors lépésekkel a dolgomra indulok.
Két hete volt Takashi temetése. Azóta csak a szokásosat csináltam, suli, munka, poker, buli. Nekem ennyi idő elég volt, hogy helyre jöjjek és nagyon ajánlom a kölyöknek is, hogy így legyen, mert nem poénból bagózok most a sulija kapujában. Itt az ideje bevonni a dolgokba, még mielőtt valaki megtámadná.
De hogy mit kéne mondanom neki erről az egész harcos dologról? Nem tudom. Épp ezért fogom oda adni neki Takashi naplóját. Őt ismerve mindent részletesen leírt. De most csak Takashi búcsúlevelét fogja megkapni. Ha érdemesnek találom rá, akkor a naplót is megkaphatja idővel. Csak tolja már ide a seggét, mert lefagynak a golyóim!
Na, itt van már! Sok kis pisissel jön kifele akiknek be nem áll a szájuk ő meg egy aprócska mosollyal néz rájuk. Simán elmegy mellettem, majd csinál egy gyors fordulatot és nagy szemekkel pislog rám.
- Maga…
- Igen, én. Na gyere, van veled egy kis dolgom – intek neki, hogy jöjjön, de meg se mozdul.
Közvetlenül elé állok és az aprócska füléhez hajolva suttogok neki.
- Takashi hagyott neked egy levelet, ha érdekel gyere – a szemébe nézek és úgy suttogok tovább. – A kölyköket rázd le és ne mondj nekik semmit erről, világos?
- Miért nem tudhatnak róla?
- Meg akarod kapni a levelet? – bólint egyet – Akkor csináld, de gyorsan.
Kinyög egy igent és a haverjaihoz megy. Nem lehet túl meggyőző, mert csak a fejüket ingatják és gyanakvóan méregetnek. Egy kedves mosolyt varázsolok a képemre és integetek nekik. Erre pár vörös fejet és zavart kuncogást kapok cserébe, még Keiji is elpirul. Hmm, Takashi mondta, hogy ha mosolyognék sok mindent elérhetnék. És milyen igaza volt!
A taknyosok az ellenkező irányba indulnak, Keiji pedig még mindig pirulva jön mellém.
Nem szólok hozzá csak elindulok egy automatához amit ide fele jövet láttam, a célnak megfelel.
- Honnan ismerte Onii-sant? Maga kije volt Onii-sannak? És… - meg se fordulva szólok közbe.
- A kérdéseidre Takashi levelében fogod megtalálni a választ. Szóval kussolj és gyere.
Egy szó nélkül értünk az italautomatához és egy padra leülve a kezemből ki is kapta a levelet.
Ez volt tíz perce, de most már mondhatna valamit. Arról nem beszélve, hogy semmilyen reakciója nincs, csak néz ki a fejéből. Nem tudom mit írt neki Takashi, de nem erre számítottam. Talán sokkot kapott… Halk, egyenletes hangon szólok neki, állítólag ilyenkor így kell.
- Kölyök… – semmi reakció. – Hé… Keiji – rám néz, de még nincs teljesen magánál. – Mit írt Takashi?
Bambán, majd nagy szemekkel és remegő szájjal néz rám.
- Onii-san…
|
