|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| linka | 2016. 10. 22. 14:34:32 | #34683 |
 Karakter: Laurent Girard
Megjegyzés: Dinnyécskémnek
Idő, míg az ember ráébred arra, hogy vannak azért pozitívumai is annak, ha vendég érkezik, s úgy dönt, hogy marad még vagy jó pár napra. Ha nem lenne most Ethan, nem jöttem volna rá én sem arra, hogy Susan mekkora egy kétszínű gyík. Utólag belegondolva már mindegy is, hogy ő a húgom. Nem fogom szeretni, tisztelni és elfogadni őt csak azért, mert ez lenne a kötelességem. Tartottam neki a hátamat már elégszer, ez egyszer megtanulhat önállósodni, merthogy én még egyszer nem leszek olyan marha, hogy miatta bajba keveredjek, az holtbiztos. Klassz dolog, hogy beadta mindenkinek, mennyire ártatlan, szelíd és szeretetreméltó, aztán a hátuk mögött hatszor körberöhögi az embereket. Anyáékkal ellentétben én legalább tényleg ismerem, tudom, milyen jó színész és milyen briliánsan alakítja az áldozatszerepét. Érdekelne, hogy vajon Ethant hogy fűzte be, mert biztosan nem hétköznapi módon. Megkérdezném, de félek nem válaszolna, hiszen az égadta világon semmi közöm hozzá. Együtt vannak, áldásom rájuk. Engem aztán nem érdekel egyik sem, innentől kezdve meg már végképp. De azért kicsit sajnálom szerencsétlen kölyköt. Ezt igazán nem érdemelné meg. Hátradőlök és felhúzom magamhoz mindkét lábamat, aztán alaposan magam köré bugyolálom azt a dohos szagú vackot. Nem elég nagy ahhoz, hogy a nyakamba is fel tudjam húzni, de már ahhoz sincs kedvem, hogy megmozduljak. Jó lesz ez így. Majd megszokom, megfagyni biztosan nem fogok, mert még így is dög meleg van idebent. A pokróc is inkább amiatt szükséges, hogy legyen rajtam valami. Ethan zajongására felpillantok, éppen a villanyt kapcsolja le és az ajtót is becsukja maga után. Ejha, valaki milyen jól nevelt itt. Elpakolja az asztalra a pólót, aztán illedelmes úri kisasszonyok módjára az ágy szélére telepszik. Valahogy akaratlanul is Susan barátnői jutnak róla az eszembe, ami már kapásból rossz előjel. Úgy viselkedik, mint egy hülye picsa. Bámészkodik egy sort, remélem legalább lát is valami érdekeset rajtam, ha már ennyit bámul. Látom az arcára kiülni a belső vívódását, de eszemben sincs megkönnyíteni a helyzetét. Ha kérdezni akar akkor tegye, de ne várja, hogy majd én hozom szóba. Ennyire hülye meg mazochista nem vagyok azért még én sem. Kemény három percnek kell eltelnie ahhoz, hogy magát észrevéve a takaró alá bújjon, aztán lemondó sóhajjal nyugtázzon valamit, majd izegjen-mozogjon még egy sort, amivel tökéletes ritmussal táncol az idegeimen.
- Jó éjt – szuszogja engedékenyen.
- Jó éjt – morgom én is, de eszemben sincs elmozdulni, mert ez már éppen majdnem elviselhető póz. Ezután az éjszaka után tuti fix, hogy átértékelem az emlékeimben szereplő sátorozásokat a kemény, szikkadt földeken. Még azt is szívesebben elviselném, mint a kanapé karfáját, ami egészen a bordáim közé nyomul bánatomra.
XXX
Fáj....
Zsibbad, éget, szúr és, mintha még apró kicsi tűzhangyák is a bőröm alatt futkároznának harapva és marva. Nem merek megmozdulni, mert tudom, hogy azzal csak a saját helyzetemen rontanék. Aha, ha rajtam múlna, akkor elviselném így a hátralévő életemet zokszó nélkül, de előbb-utóbb kénytelen leszek életjelet adni magamról. Mintha olyan sok kedvem lenne most bárkihez is. Egyetlen pozitívuma ennek a tetves napnak, hogy Christian is mára lesz várható körülbelül dél tájékán az ajtónk közelében. Ebédre hivatalos, persze nem legelső alkalom, hogy meghívást kapott. Meglepő, hogy elfogadta őt mindenki, ahogyan a kapcsolatunkat is. Legalább ennyi pozitívuma van annak, hogy se apám, se anyám nem ellenzi azt az életmódot, amit magamnak kialakítottam az évek folyamán. Persze ők sem tudnak azért mindenről, de aránylag igyekszem őszinte lenni velük annyira, amennyire a helyzet engedi. Lassú mozdulatokkal tápászkodom fel, de elsődlegesen megelégszem bőven az ülőhelyzettel is, várok egy picit, míg a szédülésem alább hagy és csak azután emelkedem fel, hogy ruhát tudjak magamnak elővakarni a szekrényből. A póló még mindig az asztalkámon van, rontja a szépérzékem, de közel sem annyira, hogy időt fordítsak az elpakolására. Egyszerű ruhát öltök magamra, olyat, amit nyugodt szívvel szaggathatok szét vagy koszolhatok össze, mert nem fájdulna bele a szívem, ha kénytelen lennék róla lemondani örök időkre. A konyhába leérve a hangulat pocsék, meg sem lepődöm, ahogyan Susan bűnbánó tekintetén sem. Ettől azért csikarjon ki magából többet ahhoz, hogy észrevegyem és elhiggyem, hogy igazán bántják őt a történtek. Ethan ötletétől, amit felvet egyből amint belépek a konyhába, a kedvem radikálisan lesüllyed a béka popsija alá, hát még mikor elhív engem is.
- Fáj valamid?
Számat elhúzva meredek rá. Ezt nem gondolhatta komolyan ő se. Komolyan kérdezte? Azok után, hogy abban a nyomorult fotelban kényszerültem egész éjjel tengődni?
- Á, nem – morgom.
Lassan szedelőzködnek csak fel, aztán komótos léptekkel a bejárati ajtó felé indulnak, de Ethan ki nem hagyná, hogy ne szóljon hozzám még mielőtt kilépne azon a nyomorult ajtón.
- Félóra múlva indulunk.
Felsóhajtok, fáradtan és egészen lestrapáltan. Azt hittem a jó cselekedetem után majd kapok némi nyugtot, egy kis megérdemelt pihenőt. Csúcs. Mintha mondtam volna neki egy szóval is azt, hogy velük tartok. Minta érdekelné is őket a jelenlétem. Romantikázzanak csak nyugodtan, nem kellek én oda nekik gyertyatartónak. Édes húgom szűziességéért pedig már rég nem aggódok.
Tűnődve pillantok magamon végig, az ujjatlan felső elmegy, nem tervezek porban hemperegni így a makulátlan tisztasága miatt sem aggódom. A lovaglónadrág számításaim szerint az út felénél fog lerohadni rólam, esetleg rám olvad, hogy aztán csak sebészi úton lehessen bőrömről eltávolítani. A pálca, amit kifelé menet a kezembe kapok, nem létfontosságú, inkább díszkellék számomra, mint, hogy használjam is. A többiek már haptákba vágták magukat, szükségtelennek érzem köszönteni őket újra, így a fekete állathoz lépdelek.
Utálom ezeket a dögöket!
Lecsutakolom, mert muszáj, és ugyanezen indokból viselem el a másik kettőt is. A legkevésbé sem vágyom most rájuk, a ársaságukra és az ömlengésükre. Legyenek szerelmesek tőlem távolabb.
Még mindig a ló rendbetételénél tartok, kezemhez víz és szőr tapadt, undorító és a legkevésbé sem higiénikus.
- Kapd el!
A hang irányába fordulva, reflexszerűen fogom meg a felém hajított almát.
- Kösz.
- Susan?
Megvonom a vállam. Nincs közöm hozzá, szabad ember egy szabad Országban.
- Gőzöm sincs, végig itt voltam.
- A patával már végeztél?
Bosszúsan szusszanok fel. Hát hogyne.
- Tegnap este... - kezd bele, míg én ajkaimat összeszorítva szigorúan a ló üstökére meredek.
Ne kezdje. Ezt semmiképp, mert nem jönne ki belőle jól. A tegnapi egy marhaság volt; hogy a lóhoz bezavartuk és utána a szobámba vittem őt. Susan jelenléte feloldoz és megment egy roppantul kínos szituációtól, noha ettől a bűne kevésbé gerinctelen és a haragos sértettségem sem enyhült iránta. Kap két almát, de ahelyett, hogy a kedvesét lekötné valamivel, hagyja, hogy velem jó pofizzon.
- Segítsek?
Minek kérdi, ha neki sem füllik hozzá a foga? Ne erőlködjön, ha eleve nem igényli a társaságomat. Már csak dacból is rávágnám, hogy nem, de egyedül nem végeznék időben.
Felveszem a patakaparót a földről, aztán felé nyújtom.
- Ha már ilyen szépen kérted – mosolyodom el gúnyosan.
Hamarabb végzek, mint ő. Mily meglepő, noha nála figyelembe kell vennem azt is, hogy tarthat a lovamtól a tegnapiak után. Nem csodálnám, pedig most egész szelíden viselkedik.
- Kész – szuszogja.
Nocsak. Ennyitől elfáradt volna? Kíváncsian figyelem arcát, ami a melegtől és a nagy munkától egészen kipirult. Nem rossz, egész helyes kölyök, kár, hogy emberileg bosszantó és pocsék.
A lovam felnyergelése már pörgősebben megy, pláne, hogy nem motoszkál körülöttem senki sem. Nem állnak az utamban és nem kötik le minden figyelmemet értelmetlen szavak összességével.
A másik kettő nyugodtabb, békés állatokat választottak maguknak, olyanokat, ahol nem áll fenn annak a veszélye, hogy a későbbiekben nagyot zakózzanak.
- Próbálj meg nem leesni.
Megjegyzésem célba talál, arra viszont korántsem számítottam, hogy majd ugyanazt kapom válaszul, mint amit én mondtam neki.
- Ezt én is mondhatnám.
Megcsóválom a fejem, mert vele ellentétben én legalább értek is ehhez a fekete szépséghez. Nem kimondottan imádom, de volt időm összehaverkodni vele. Az meg már egy nyomós érv arra, hogy nekem ne akarja lerúgni a vesémet vagy a lépemet.
Az elvártakkal ellenben meglepően jól üli meg a lovat, noha bíztam benne, hogy majd első körben lefordul róla vagy könyörögni kezd, hogy inkább forduljunk vissza. Vagy legalább engem küldjenek vissza, mert talán kettesben terveznek tovább romantikázni.
Nem történik meg egyik sem.
Helyette vágtára fogja a lovát, amitől Harag is felélénkül. A verseny maga az én érdeklődésemet is felkelti, bár közel sem annyira, mint Ethanét. Nekem volt már részem ebben bőven, mégsem engedem át neki a győztesek örömét, helyette behozom a lemaradást, míg Susan tovább totyog mögöttünk.
Kíváncsian pillantok a fiúra, a szemeibe.
Harag izmai megfeszülnek, míg én enyhülve adok neki több teret. Értelme sem lenne visszafognom, rá is ráfér már némi szabadság.
Nem nyer egyikünk sem, de közel sem az volt a cél részemről, sokkal inkább a ló megfuttatása.
Fordulunk, érzem magamon Ethan tekintetét.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól lovagolsz – vigyorodik el.
Felnevetek. Ha úgy vesszük, akkor elmegy ez egy gyenge bóknak is.
- Teli vagyok meglepetésekkel.
Lemarad, hogy bevárja a húgomat is. Az idő jócskán elment, nekem pedig kezd elegem lenni ebből a napból. Nem mondom, hogy nem éreztem jól magam, a sebtében kerekített verseny egész nagyot dobott a hangulatomon, viszont közel sem ömlött rám a boldogság annyira, hogy az elvonja figyelmemet a hátamba nyilalló fájdalomról.
A kisebb vágta már inkább levezetés, fáradtak már az állatok is és a rovarok is felszaporodtak körülöttünk.
Visszaérve kinyújtóztatom a végtagjaimat, hálát adok az égnek, ahogy földet érnek a talpaim, aztán leszerelem a lovamat. Azt hiszem nevezhetem a sajátomnak, ha már én kaptam úgy időszámításunk előtt nagyon régen.
A másik kettő bevonul a ház hűvösébe, míg én inni majd enni adok a lovaknak, s ugyanígy végiglátogatom a többi állatot is. Csak azután dőlök a hintaágyba én is egy kancsó citromos víz kíséretében, miután már a környezetemet rendbe tettem. Ha valamit, hát ezt sikerrel érte el apám nálam, legalább a környezetemre odafigyelek olykor - olykor, ha az emberek már abszolúte hidegen hagynak. Társasági lény vagyok, viszont szeretem magam megválogatni az embereket, akiket magam mellé engedek. Az, hogy néhány lecsúszott kölyök becuccol hozzánk x időre, közel sem jelenti azt, hogy nekem is a szárnyaim alá kell őket fogadni. Ideig-óráig elmarhulok velük, szórakoztatóak, és legalább ennyire unalmasak is.
Lábammal lökök a hintán, aztán felülve bosszúsan a tincseim közé túrok.
Belépve az istállóba kellemes szénaillat és napszítta árnyék fogad. Az etetés már megkezdődött, viszont még így is van mit tenni bőven.
- Nem találtál egy telefont?
A hang irányába fordulok. Elgondolkodom a kérdésén, aztán meggondolom magam, és megszólalok ahelyett, hogy csak a fejemet ráznám.
- Csak nem elhagytad?
- Hát, mondhatjuk így is.
- Nem találtam.
- Nos, ez igen szomorú. Ezek szerint kint lesz.
- Kint?
Bólint.
- Magammal vittem a terepre, de nem tudom, hová tehettem. Biztos kiesett.
- Akkor arra keresztet vethetsz – húzom ajkaimat gunyoros félmosolyra.
- Sajnos még szükségem lesz rá.
Intve indul el. Ha képes egymaga kimenni, akkor hülyébb, mint hittem.
- Nehogy azt mondd, hogy elmész megkeresni?
- Pedig te! - kiált vissza.
Elidőzöm a semmittevéssel, még mielőtt bármihez is nekilátnék. Makacs, idióta, menjen, ha akar, én aztán nem fogom őt meggátolni, de legalább annyi esze lett volna, hogy egy lovat elkér. Hamarabb megjárná az utat, mint így gyalog. A telefont meg kizárt, hogy megtalálja. Eleve lassan sötétedni fog, nagy a fű, és aránylag nagy terepet jártunk be.
Újabb adag szénát lapátolok fel, aztán eltakarítok és felseprem a földre hullott szemetet.
Hiba volt részemről, hogy egymagában kiengedtem őt, de legalább annyi pozitívuma van az egésznek, hogyha ne adj Isten utána megyek, könnyűszerrel beérhetem, mert gyalog indult neki a vakvilágnak az idiótája.
Kénytelen leszek utána koslatni, mert Susan és a szüleim is egyaránt rajtam fogják keresni. Aztán újfent én leszek hibáztatva valami olyanért, amihez hírből nincs közöm.
Számat beharapva meredek a lovakra, aztán tekintetem megállapodik a fekete szépségen. Ma már volt egy körünk, biztos vagyok benne, hogy nem lenne ellenére még egy.
Legyünk egymáshoz őszinték, legalább annyira nincs ínyedre a jelenlétem, mint nekem a helyzet. De mind a kettőnk érdeke az, hogy visszahozzunk, különben én a házban fogok raboskodni, te pedig idebent.
Horkant, és figyel. Gőzöm sincs, hogy értette-e a lényeget, vagy sem. Rárakom a nyerget újra, ezúttal gyorsabban megy minden, nincs senki, aki útban lenne. Igyekszem csendben kivezetni az istállóból, a lopva a ház felé pillantok. A ház teljesen csendes, minden bizonnyal szüleim vagy pihennek, vagy a kölykökkel foglalkoznak, míg testvérem szobájának ablakai egészen el vannak sötétítve. Nem a munka híve, de persze tőle nem is várja el senki, hogy dolgozzon.
Ő a kis tökéletes, a jövő példaképe, az egyetemista, aki küzd a szebb jövőjéért. Én pedig menten elhányom magam.
Nem fogom vágtára a lovat, lassú, lomha lépésekkel haladunk, miközben a földet figyelem én is és próbálom tartani a helyes irányt. Ethan már jó ideje eljött, de a sebességet tekintve, amivel haladt, nem járhat valami messze. Nem fogok a neve után kiáltozni, fölösleges és csak felvernék magam körül mindent. Megvakarom a tarkómat, mikor magam előtt egy imbolygó alakot pillantok meg. Az lehet, hogy az este jól aludt, de a korábbi lovaglás őt is kimeríthette, nem beszélve arról, hogy ezt a távot, amit én lóval több, mint félóra alatt tettem meg, ő gyalog trappolta végig.
- Tényleg megér neked az a telefon ennyit? - kérdem, ahogy mellé érek.
Döbbenten pislog fel, aztán fejét megrázva letörli homlokáról a verejtékcseppeket.
- Minek jöttél utánam?
- Gondoltam segítek, ha már vagy annyira idióta, hogy egymagad vágsz neki egy ilyen útnak, és az sem elhanyagolandó tény, hogy mindezt ló nélkül.
- Tán csak nem kioktatsz? - rökönyödik meg.
- Nem veszem el jó anyádtól a lehetőséget, hogy értelmes embert faragjon belőled. De most sem amiatt jöttem, hogy súlyosan összevesszünk, hanem, hogy segítsek előkaparni azt a vackot neked. Van tipped, hogy hol hagyhattad el?
Karjait széttárva húzza el a száját.
Elfintorodom én is, aztán a lóról leugorva gyalog haladok tovább.
- Mi van veled meg a húgoddal? - kérdez kis idő után.
Cigarettát veszek elő a zsebemből, aztán rágyújtok. Megvonom a vállam, mert mégis mit mondhatnék erre? Nem vagyunk annyira jóban, hogy kiöntsem neki piciny szívem bánatát, ha meg Susan nem mondta el neki, biztos lehet benne, hogy én sem teszem majd.
- Laurent....
Felé fordulok. Nem tudom eldönteni, hogy most komolyan érdekli-e vagy csak az időt akarja húzni, esetleg igyekszik megúszni egy újabb kínos csendet kettőnk közt.
- Téged félt. Mindössze ennyi.
Belerúgok egy kavicsba, míg az porozva gurul jó néhány pillanatig előttünk.
Felszusszan és zsebre vágja a kezeit, kedvtelenül néz körbe újra.
- Mondd a számod – kérem saját telefonomat szorongatva az ujjaim között.
- Ez komolyan csak most jutott eszedbe?
- Lefoglalt a faggatásod.
- Ahhoz képest nem mondtál el semmi lényegeset – húzza el a száját, de azért bediktálja a számot.
Benyomom a hívást, s fülelve várunk. Részemről nem figyelek annyira, hogy bármit is meghalljak, ő viszont hamar felkapja a fejét, és lelkesedésének minden maradványával nekilódul. Valamivel lassabban követem, és érdeklődve szemlélem, amint a földre telepedve beletúr egy nagyobb fűcsomóba.
- Megvan? - mosolyodom el vontatottan.
- Meg – sóhajt fel megnyugodva.
Biccentve ülök vissza a nyeregbe. Felém fordulva megemeli fél szemöldökét. Megértem néma kérdését, biccentve nyújtom felé a kezem és felsegítem őt magam mögé.
- Milyen lényeges információt szeretnél tudni? - kérdem, ahogy elindulunk vissza.
Nem kapaszkodik, de nem is megyek olyan sebességgel, hogy féltsem őt magam mögött. Ha leesik, akkor az a tulajdon bénasága miatt lesz.
- Csak egy okra – dünnyögi.
- Hogy a húgom mitől féltett téged? - kérdem fancsalian.
Biccent, anélkül, hogy ténylegesen is látnám.
- Beszélj, mert azt, ha biccentesz vagy a fejedet rázod, nem hallom.
- Igen, mert, hogy őszinte legyek egyetlen indokot sem tudok elképzelni, amivel veszélyt jelenthetnél rám nézve.
- Susan leginkább féltékeny. Az indok pedig roppant egyszerű. De ha lényegre törően akarok fogalmazni, akkor mondjuk azt, hogy az én szobám egy év alatt több farkat látott, mint az övé. Ez pedig nem esik jól az önérzetének, nem beszélve a tényről, hogy tegnap egyetlen szívszerelme kénytelen volt az én szobámban álomra hajtani a fejét. Elégedett vagy a válaszommal? - pillantok hátra a vállam felett, hogy aztán Haragot vágtára fogjam, s lecsökkentem azt az időt, amit mögöttem kénytelen eltölteni.
A reakciója hidegen hagy, életem során láttam már számtalan verzióját a lehetséges válaszoknak, nincs szükségem egy újabbra. Újat nem tud nyújtani.
Szerkesztve linka által @ 2016. 10. 22. 14:51:19
|
| Reira* | 2016. 01. 30. 18:58:51 | #33944 |
 Karakter: Ethan Leyer
Megjegyzés: muskátlinak
Amíg távol van, inkább csak csendben nézelődök, egyhelyben maradva. Susan is hasonló rendet tart a szobájában. Egyszer bementem hozzá, azt hiszem épp megbeszélésen lehetett, mikor hazaért pedig azonnal megkérdezte, hogy átléptem-e a kis királyságának küszöbét.
Ez valamilyen telepatikus képesség? Kommunikál a tárgyakkal, és filccel jelölgeti a helyüket, vagy mi? Sosem értettem. Mielőtt kidobtak az albérletből se tartottam rendet, most pedig nincs mit rendbe tartani.
Kicsit vicces is, ha belegondolok, vagy nevetségesen szomorú…
Gyakorlatilag mindent hallok, amit mondanak, kivéve pár halkabb mondatot.
Elhangzik pár furcsa mondat, amit nem igazán tudok hova tenni. Nem értem Susan kifakadását, pláne azt az éles hanghordozást. Sajnos nem hallom mi erre a válasz, akárhogy fülelek, csak halk mormogás jut el hozzám, amit Susan bocsánatkérése követ, majd ismét egy hangosabb mondat.
„Nem? Akkor mégis hogyan? Mitől félsz? Hogy majd undorító módon kihasználom a helyzetet és leteperem?”
Hirtelen nem is tudom, miről beszélnek. Elbizonytalanodok. Lehet, hogy már másról van szó?
Értetlenül hallgatózok tovább, ismét hangosabb mondatok jönnek. Laurent válaszai valahogy bűntudatot keltenek bennem.
Ajtócsukódást hallok, majd kisvártatva visszaér emberünk.
Feldúltan siet a fürdőbe, útközben már vetkőzik is, rám se néz, csak félvállról tesz megjegyzést.
- Nem foglak megenni, ha felállsz onnan és körülnézel – és már engedi is a vizet, én pedig elgondolkozva kelek fel a kényelmes ágyról.
- Sikerült beszélned vele? – kérdem, fenntartva a látszatot, hogy nem tudok semmiről, miközben elindulok körbenézni. Az asztalon lévő papírokat figyelem. Pár kinyomtatott fénykép, mind más helyen készült, igazán szépek.
Lau hirtelen csapja ki az ajtót, ezzel majdnem a frászt hozza rám.
- Elég vékonyak a falak – mosolyodik el gúnyosan, majd meg se várja, hogy válaszoljak, egyszerűen magára csukja az ajtót
Szóval tisztában van vele, hogy hallottam… Látszik rajta, hogy nagyon mérges. Nem, nem is mérges. Csalódott, és bár azok után, amit ma miatta csinálnom kellett, optimális esetben azt mondanám megérdemelte, mégis sajnálom őt.
„Ugyan olyan vagy, mint a többiek.”
Nem gondoltam volna, hogy van egy komoly oldala. Azt pedig, hogy erről így fogok tudomást szerezni, még inkább nem.
Kissé bánt, hogy én magam is ennyire félreismertem.
Nyugodt némaság nehezedik vállamra, az ajtó mögül tompán hallani, ahogy csobog a víz.
Leülök az íróasztal elé, és kézbe veszem a képeket.
Mind tájkép, bárki is csinálta, van érzéke hozzá. Pár perccel ezelőtt meg se fordult volna a fejemben, hogy Laurentnak valami hasonló hobbija lenne, de miután megláttam a szobáját, akaratlanul is kétségbe vontam saját ítélőképességem.
Ahogy abbamarad a vízcsobogás, felkelek az asztal mellől, és csípőmet az élének döntve várom, hogy kinyíljon az ajtó.
Lau még vizes hajjal, rajta egy alsóval, és egy felsővel lép ki, morcos tekintete valahogy nem tud eltéríteni eredeti tervemtől, így felteszem az első kérdést, ami eszembe jut.
- Miattam vesztetek össze?
- Annyit nekem nem érsz, hogy miattad acsarkodjak a családtagjaimmal – válaszolja, mellettem ellépve az egyik szekrényben törölköző után kezd kutatni.
- Nincsen tiszta ruhám.
Na meg, most már Susanhez se mehet át a ruháimért.
Válla felett pillant rám, majd bólintva kezd el kutakodni ruhák után.
Előszed egy felsőt és egy alsót, majd felém lépve adja át őket.
- Tessék, ez jó lesz majd. Itt a törölköző is, ügyes vagy, boldogulni fogsz nélkülem is.
Gunyoros megjegyzésére inkább nem is reagálok.
- A pólót mellőzném, ha nem gond.
- De, borzasztóan bánom – sóhajt fel ismét, majd becsukja a szekrény ajtaját.
- Te hol fogsz aludni?
Elkezdi behúzni a függönyöket, habár így is elég sötét van már a szobában.
Körbenéz a szobában, tekintete a kanapén állapodik meg.
- Ott ni – mutat a kis ülőalkalmatosságra.
- Kényelmes lesz az neked ott? – kérdezem, miközben számat elhúzom.
- Persze – villant rám egy erőltetett mosolyt. - Semmi pénzért át nem adnám neked. Kénytelen leszel beérni az ágyam puhaságával, miközben én nyakatekert pózban törekedhetek arra, hogy mimet feküdjem el olyan szinten, hogy másnap meg se tudjak majd mozdulni a fájdalomtól.
Az iróniája tökéletes, csak néha már túl sok.
- Szeretnéd visszakapni az ágyadat? – kérdezek rá megadóan, hajlandóságot mutatva arra, hogy elfoglaljam helyette azt a csodás kis kanapét, amiről az előbb olyan szépeket mondott.
- Szeretnéd, hogy behúzzak egy isteneset neked? – morog, miközben egy pokrócot varázsol elő az egyik fiókból.
Lassan fújom ki a levegőt, elfojtom magamban a késztetést, hogy pofákat vágjak, és inkább magamhoz szorítva a kapott ruhákat bevonulok a fürdőbe. Nem csukom be az ajtót, egyáltalán nem érzem szükségét.
A zuhanyhoz lépve megnyitom azt, szerencsére színekkel jelezték rajta, merre van a forró, Susannél pont fordítva van.
Ledobom magamról koszos ruháimat. A farmerom hátul tiszta por, szerencsére nem szakadt ki, majd holnap kicsit le kell törölgetnem.
Sóhajtva nézem meg magam a tükörben. Basszus, rosszabbul festek, mint azt gondoltam.
Kelletlenül állok be a zuhany alá. Szerencsére már minden rendben, nem szédülök.
Szinte teljesen forróra állítom a vizet, mindig is szerettem a meleget, úgyhogy kiélvezem a nyugalmat a víz alatt.
Lau ott hagyott tusfürdőjét lopom el. Elég érdekes, mentolos illata van, nem rossz, kicsit olyan, mint azok a tipikus férfi parfümök.
Kilépve gyorsan megtörölközök, majd magamra veszem az alsót, hajamat ujjaimmal hátra simítom, majd kilépek a fürdőből.
Lau épp unottan bámul maga elé, mellette hever telefonja, kikapcsolva, csak akkor néz felém, mikor becsukom magam mögött az ajtót.
Leteszem a felsőt az íróasztal melletti székre, majd az ágy szélére ülök.
Szeretnék kérdezni pár dolgot, de úgy érzem semmi kedve most beszélgetni, úgyhogy felemelve a takarót befekszem az ágyba.
Telefonomat a táskámban hagytam, így a tv alatt lévő kék óráról tudom csak megmondani a pontos időt. Sóhajtva konstatálom, hogy már nagyon késő van.
- Jó éjt – szusszantom. Azért mégis csak megengedte, hogy az ágyában aludjak. Még, ha az ő hibájából kifolyólag is tartunk itt.
- Jó éjt – válaszolja ő is, majd lassan elnyom az álom.
Másnap reggel előtte kelek fel. Az óra szerint alig hat óra van, így halkan kikászálódok az ágyból, felszedem magam mellől a koszos ruháimat, majd lassan kiosonok a szobából. Nem keltem fel az eléggé szörnyű pózban alvó Laurentot, szerintem két cintányér se tudná felkelteni.
Kiérve megállapítom, hogy még mindenki alszik, így gyorsan felveszem a tegnapi ruháimat, hátha összefutnék valakivel. Sietve öltözök, az alsót nem cserélem le, a másikat zsebembe gyűröm, majd elindulok megkeresni barátnőm szobáját.
Szerencsére nincs sok választási lehetőségem. Ilyen közel csak egy ajtó van, úgyhogy halkan benyitok. Susan, még alszik.
Becsukom az ajtót, majd ledobálom a ruháimat az egyik székre, szerencse, hogy ilyen korán keltem. Nem is értem, hogyan voltam képes kikelni az ágyból, de valahogy nem vagyok álmos.
Lassan Susanhez lopakodok, majd befekszem mellé. Ahogy átkarolom kezeimmel, ő halkan felsóhajt.
- Ethan? – kérdi, én pedig válaszképp nyakába csókolok.
- Nem akartalak felkelteni – suttogom fülébe, arcomat hosszú hajába temetem. Olyan finom sampon illata van.
Felém fordulva bújik hozzám.
- Jól aludtál? – kérdi, én pedig elmosolyodom.
- Igen. Elmegyek fogat mosni, aztán, ha felkeltél ehetnénk valamit.
- Mhm – nyögi álmosan, miközben kezét mellkasomra simítja, szemeit visszacsukja, így felkelve hagyom őt aludni.
Felveszek pár tiszta ruhát, miközben elvégzem a reggeli rutinom.
Mire végzek, Susan már fel is kelt.
Hozzám lép egy csókért, én pedig készségesen ölelem át csípőjénél.
- Jó reggelt – suttogom, ő pedig nagyot ásít.
- Ha már ilyen korán felkeltünk, elmehetnénk lovagolni – javasolja, mire bólintok.
Szemei kíváncsian méregetnek, gondolom arra számított, hogy sokkal rosszabbul fogok kinézni.
Lépteket hallok a lépcsőn lefelé.
Felkeltek a szülők.
***
Egy gyors közös reggeli, és beszélgetés után, befut a konyhába Laurent is, de mivel Susan még kissé rosszul érzi magát a történtek miatt, én közlöm vele, hogy lovagolni indulunk, jöhetne ő is, bár nagyon fáradtnak tűnik. Biztos, szörnyen aludt.
- Fáj valamid? – kérdem, mire elhúzza a száját.
- Á, nem – morogja kelletlenül. Úgy tűnik nincs jó hangulatban.
Susan elindul az istálló felé, én pedig sóhajtva követem.
- Fél óra múlva indulunk – azzal ott hagyom.
Végül mégis átvettem a tegnapi farmeromat, az már amúgy is koszos.
Egy lovagló csizmát találunk egy kicsivel nagyobb, mint a lábam, de célnak megfelel.
Tegnap már láttam messziről pár lovat, de most végre meg tudom őket figyelni közelről.
Az egyik sárga mén barátságosan pislogott felém a bokszból, így őt néztem ki magamnak.
Összesen hét ló van itt, egyet már ismerek.
Mint kiderült, Laurent lova, Harag, az éjfekete kis „kedves”.
Most láthatóan nyugodtabb hangulatban van, mint tegnap. Így, miközben Susan a boksz ajtajában állva figyel, bemegyek hozzá.
Lassan kezdem simogatni homlokát, majd nyakát.
Tisztában vagyok vele, hogy nem az ő hibája volt a tegnap este, így nem is haragszom.
Van más, akit hibáztassak érte, és a fejfájásomért.
- Nem is vagy te olyan rossz ló, igaz? – suttogom, miközben az említett nagyokat prüszköl. – Csak, mint a gazdád – sóhajtok fel halkan, majd visszamegyek a – mint megtudtam - , Pezsgő nevű lóhoz. Illik hozzá. Viszonylag fiatal még, és láthatóan teli van energiával.
Susan azt mondta, hogy nyugodtan ülhetek rajta, ha úgy érzem, vissza tudom fogni terepen.
Meg volt pár régi videóm a korábbi terepeimről, még pár évvel azelőttről, azokat megmutattam Susannek, úgyhogy azt mondta megbízik az ítélő képességemben és tudásomban.
Barátnőm már alig várja, hogy drága lovával kimehessen az erdőbe. Azt hiszem azt mondta a neve Éden. Gyönyörű ló, kicsit idősebb már, és láthatóan jól megértik egymást Susannel.
Nem sokáig vagyunk kettesben.
Épp szerelem fel Pezsgőt, mikor befut Laurent teljes harci díszben, lovagló nadrágot, és egy sima fehér ujjatlan felsőt visel, kezében pálca.
Nagyon meleg lesz ma is, úgyhogy jól tette, hogy azt vett fel, na meg jól is áll neki.
Haraghoz sétál, kis ideig szemeznek egymással.
Kíváncsi leszek, hogy tud lovagolni. Pláne ezen a lovon.
Lau nehézkesen kezd neki lova csutakolásának, én addig visszasietek a házhoz, hogy eltehessem a telefonomat, ha esetleg valami történne, tudjak hívni valakit. Ahogy Susant ismerem, nem fogja magával cipelni a drága, új mobilját.
-
Ahogy lépek ki a házból, épp a telefonomat rázogatva, hátha valami mágikus módon attól jobb, vagy gyorsabb lesz - legalább annyira, hogy az üzenetemet el tudjam olvasni -, majdnem Susan anyukájának ütközök. Az asszony kezében három alma, amit mosolyogva ad át azzal a feltétellel, hogy a lovaknak adom, így hát elindulok vissza a két jómadárhoz.
Lau épp a munka felénél tart.
- Kapd el! – kiáltom, ő pedig ahogy felém fordul, pár centin múlik, hogy nem találja el az alma.
Száját elhúzza, ezzel az arckifejezéssel minden embert el tudna üldözni.
- Kössz.
- Susan? – kérdem, mire vállat von.
- Gőzöm sincs, végig itt voltam.
- A patával már végeztél? – kérdem, mire idegesen felszusszant. Szóval nem.
- Tegnap este... – kezdem, de ekkor visszaér Susan, épp akkor teszi le telefonját, kicsit ideges arckifejezéssel, mikor beér az istállóba, rám mosolyog, én pedig kezébe nyomom a maradék két almát.
Lelkesen köszöni meg, majd a lovához sétál, hogy neki adhassa szerzeményeit.
Tekintetem visszakalandozik Laura.
- Segítsek? – kérdem kissé kedvtelenül. Látom rajta, hogy nemet mondana, de végül meggondolja magát.
A földről felveszi a patakaparót, majd felém nyújtja.
- Ha már ilyen szépen kérted- mosolyog gúnyosan.
Kár volt megkérdezzem.
Elvéve az eszközt állok neki a műveletnek.
Lau tényleg jó hatással lehet erre a lóra, mert nem próbált megrúgni, annak ellenére, hogy a lábánál matatok.
- Kész – szusszantom, ő pedig már csak rám várt, hogy felkantározhassa és nyergelhesse Haragot.
Susan, már kint áll a lovával, így én is elmegyek, hogy kivihessem Pezsgőt az udvarra, ahol még egy utolsó pillantást vetek telefonomra.
Csak egy üzenet az egyik barátomtól, aki mindig segített nekem koncerteket szervezni:
„Hívj fel estig! Nagyon fontos!” – most mégsem tudok vele foglalkozni. A gyermeki lelkesedés teljesen magával ragadott.
Ismét lovon.
-
Nem sokkal később már mindhárman indulásra készen ülünk nyeregbe.
Mit ne mondjak, hihetetlenül hiányzott már az érzés.
- Próbálj meg nem leesni – veti oda Lau, arcán csalóka mosoly, amit viszonzok.
- Ezt én is mondhatnám.
Susan indul meg legelöl. A földes, kissé poros úton egy elég hosszú szakaszon, csak ügetni tudunk, ezzel is kicsit bemelegítve a lovakat, azonban amint nyílt mezőre érünk…
…szívverésem gyorsul, arcomra mindenre elszánt mosoly költözik.
Beleülök a nyeregbe, és csípőmmel megtolva indítom el vágtában Pezsgőt, Édent is könnyedén lehagyva.
Lau, érezhette mire készülök, ugyanis Harag rögtön utánam iramodik, meg se lepődve üli ki.
Felkelve a nyeregből, könnyítek Pezsgő dolgán, így a sík terepen kevésbé terhelem meg.
Az egész mezőt kettészeljük, mindketten utánam.
Harag gyorsan beért. Mit ne mondjak, Lau meglepett.
Sosem gondoltam volna, hogy az után, amennyire kelletlen volt az elején, így megüli Haragot. Még akkor is, ha csak a versenyszellem játszhat közre.
Tekintetünk találkozik, úgy hiszem, mindketten elszántan próbálkozunk; Míg én tartani a vezető pozíciómat, ő megelőzni engem.
Pezsgő energiától telt, nem lankad, míg Éden ugyan beér minket, de nem tud versenyt tartani velünk.
Lau, előrébb dőlve enged teret lovának, aki így pezsgővel fej-fej mellett ér el az erdő határáig, ahol a lovakat visszafogva teszünk egy kört visszafelé, hogy ügetésbe levezethessük őket.
Oldalvást Laura pillantok.
Tud még meglepetéseket okozni…
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól lovagolsz… - vallom be vigyorogva, mire felnevet.
- Teli vagyok meglepetésekkel – azzal visszafogom Pezsgőt, hogy bevárjam Édent és Susant, aki boldogan mosolyog.
- Minden rendben? – kérdem, mire bólint.
- Persze. Szép menet volt – mosolyog lágyan.
Még egy kisebb vágtát tudunk menni, azonban a lovak kifáradtak, és több nyílt terep se nagyon akadt az erdőben.
Visszafelé menet pedig már mindenkiről folyt a víz, ebben a tikkasztó hőségben nem is csoda, a sok szúnyog csak még több gondot okoz nekünk és a lovaknak is.
Pezsgő látványosan rángatja fejét, vagy azért, hogy egyen, vagy mert egy-egy bögöly megkörnyékezte.
Nagyon szomjas vagyok, már több mint két órája lehetünk kint.
Habár legszívesebben kint maradnék még pár órát, megvárnám a napnyugtát, tennék egy nagy kört a főútig, beljebb merészkednék az erdőbe, de Susan nagyon elfáradt, és akármennyire nem mutatja, tudom, hogy Laurantnak is fájhat a háta, úgyhogy meg se kérdezem, hogy maradjunk-e.
-
Visszaérve mindenki fáradtan szereli le a lovát, Susan elmegy fürdeni, én pedig kiülök az árnyékba egy üveg vízzel.
Már egy óra van. Jó későn sikerült elinduljunk a tervezetthez képest…
Miután kellően kiszellőztettem fejemet bemegyek Susanhoz. Telefonja hanyagul hever az ágyon, oldalán egy sáv zölden villog.
Felvéve a készüléket annak kijelzője automatikusan villan fel. Ahogy meglátom, hogy üzenet jött, és meglátom a feladó nevét, elkomorulok.
Hát nem bántotta még eleget Susant?
Nem tudom a telefonjának a kódját, de nem is szívesen turkálnék benne, így visszateszem a helyére.
Mégis miért beszélne vele Susan?
Mivel tiszta lovas vagyok, inkább kivonulok a szobánkból, miután visszavettem a reggel talált shortot és ujjatlan felsőt.
A lovakat már kiengedték, éhes nem vagyok, így, mikor Susan anyja megkérdi nem ennék-e valamit, udvariasan nemet intek.
Susan jön ki hozzám kettő körül, hogy mi lenne, ha kicsit kettesben töltenénk a délutánt, úgyhogy a naphátralévő részére eltűnök vele.
-
Kissé álmosan mászok ki barátnőm mellől, miközben megnézem, mennyi az idő.
Már öt?
A földre dobott ruháimat visszaveszem, majd elkezdek kutakodni.
Hova tettem a telefonomat?
Fel kéne hívnom Danielt. Vajon mit akart?
Fél órán át csak keresgélek, még Susan is felkel a zörgésre, és elvonul fürdőbe, de sehol sincs, így szólok neki, hogy elmegyek megkeresni, bár nem tudom hallotta-e a víz csobogásától.
-
Kedvtelenül nyújtózok egyet, ahogy az istálló felé tartok.
A lovakat nemsokára be kell engedni, szóval biztosan most adtak nekik zabot.
Jól tippeltem, ugyanis Laurent épp bent munkálkodik, láthatóan mindjárt végez.
- Nem találtál egy telefont? – kérdem, ő pedig hátrapillantva unottan pislog párat..
- Csak nem elhagytad?
- Hát, mondhatjuk így is.
- Nem találtam.
- Nos, ez igen szomorú. Ezek szerint kint lesz.
- Kint? – bólintok.
- Magammal vittem a terepre, de nem tudom, hová tehettem. Biztos kiesett.
- Akkor arra keresztet vethetsz – húzza el a száját kárörvendően.
- Sajnos még szükségem lesz rá.
Azzal intek egyet, és elindulok kifelé.
- Nehogy azt mondd, hogy elmész megkeresni?
- Pedig de! – kiáltom vissza, már távolabbról.
Amíg nincs sötét, addig kéne cselekednem.
Talán vissza találok…
Szerkesztve Reira* által @ 2016. 02. 04. 00:29:44
|
| linka | 2016. 01. 29. 23:10:31 | #33940 |
Karakter: Laurent Girard
Megjegyzés: Dinnyének
Élvezet, mikor néhány hülye miatt én szívok, mert gyakorlatilag az én felügyeletem alatt állnak. Az én feladatom lenne odafigyelni arra, hogy ne történjen semmi, mert apám szerint még annak is súlyos következményei lehetnének, ha egy tüske beleállna valamelyik kezébe. Bezzeg mikor annak idején az én tenyerembe kis híján egy kisebb gyújtós szaladt bele, le lettem bénázva és mehettem a dolgomra. Még csak meg sem nyugtatott senki, hogy ne aggódjak, nem fogok elpusztulni vérmérgezésben és a kezemet se kell tőből leamputálni. Szemöldököm összevonva guggolok le a földön ülő, még mindig eszméletlen fiú elé, ujjbegyeimmel harmadjára is áttapogatom a koponyáját, tincsei közé bújtatom a kezem, de nem érzek ragacsos vért. Legalább a feje nem tört be, de ez még nem vigasztal, tekintve, hogy beájult. Ez több okból kifolyólag is kellemetlen, mert kibaszottul egyértelmű, hogy emiatt is engem lehet hibáztatni azért, hogy kis híján kinyírták ezt a szerencsétlent. Legközelebb majd őket fogom bezavarni Haraghoz, aztán megtapasztalhatják, mennyire nem vicces ilyesmivel heccelni, pláne, ha ők kerülnek szoros kapcsolatba azzal a böszme nagy állattal.
Megigazgatom őt a fa mellett, hogy ne legyen már ilyen zsák szerűen oldalra dőlve, helyette vállainál megragadva húzom őt feljebb, hogy tisztességes módon feküdjön, mintha fáradtságában éppen csak elszenderedett volna.
Őszintén remélem, hogy előbb-utóbb felébred, mert igazán nagy kár lenne érte.
- Meghalt?
- Még mindig negatív – fújom el arcomba lógó tincseimet, felállok mellőle és a többiekhez sétálok, de azok már nagyon toporognak.
Nekem sincs nagyobb kedvem idekint strázsálni.
- Mi lesz, ha kitálal a szüleidnek?
- Majd ártatlanul rebegtetem rájuk a pilláimat. A húgomnak is bejön mindig.
- De ő egy nő.
- Ez negatív diszkrimináció volt velem szemben. Mi van, csak mert pasi vagyok már nem is rebegtethetem a szempilláimat?
- Szerintem öljük meg – morfondírozik David, kellően elvetemültül méregeti Ethant ahhoz, hogy bennem előhívja a védelmezőösztönt.
Gyanús, hogy teljesen komolyan gondolta a gyilkossági ötletét, mindössze a kivitelezéssel adódnának problémái, de tudom, hogy megoldaná. Na már ha hagynám neki, hogy bárkit is eltegyen láb alól.
Arcomat az éjfekete ég fölé fordítom, mikor a fa mellől elesett nyögést hallok, már éppen ideje volt, hogy felébredjen végre ő is. Visszatérek hozzá és segítek neki talpra állni, mert kellőképp szarul néz ki ahhoz, hogy megszánjam őt még én is. Az arca sápadt, a pupillái lehetetlenül tágak, melyeket még így is látok, hogy körülöttem úgy nagy általánosságban tök sötét van. Biztos vagyok benne, hogy a pulzusa is szép számmal pöröghet.
- Ha hánynod kell, ne ide – szuszogom a bokrok felé mutatva.
Nem szól semmit, de fancsali arca azért elég sokat elárul gyomra jelenlegi állapotáról. Felkarolom és elkísérem őt a leveles gazokhoz, hogy aztán aggasztó lassúsággal lépjek tőle távolabb, mert nem tudom, mennyire strapabírók a lábai. Azt a hülye lovat is ideje lenne elpicsázni úgy igazán, de az meg állatkínzásnak minősülne, én meg ennyire drasztikusan nem vagyok ellenük. Magára hagyom, mert a hányás az nem csoportos foglalkozás és egyébként sem illik megbámulni ilyenkor az embereket, mert egyrészt kegyetlen undorító és én is hányingert kapok tőle, másrészt meg van jobb dolgom is, mint rajta legeltetni a szemeimet. David kérdő tekintete láttán elkomorodom és tiltakozóan a fejemet rázom. Nem fog megölni senkit, még akkor sem, ha jó ötletnek tartja. Egyébként is, ha gáz lesz, akkor így is úgy is én viszem el a balhét. Nekik szükségtelen tartaniuk az egésztől.
- Szörnyen nézel ki – jegyzem meg a mellénk érkező fiúcskának.
Kis helyes pofija van még mindig, de olyan sápadt, mintha napokon át pincébe zárták volna.
- Köszönöm a bókot, menten elpirulok – forgatja a szemeit gunyorosan.
Annyira szarul azért mégse lehet, ha képes így visszaszájalni nekem. Elgondolkodva figyelem fájdalomtól eltorzuló arcát, aztán sürgős igyekezetét, amivel megingását próbálja meg kiküszöbölni. Valóban ennyire nagy ütés érte a fejét? A koppanása még mindig rémlik és a boksz fala is kellemesen szilárd ahhoz, hogy nyomot hagyjon. Tényleg csak a szerencséjén múlott, hogy nem esett komolyabb baja, de azért akkor sem lett volna olyan nagy gáz, mert hála anyámnak rendelkezem némi elsősegéllyel, így semmi gáz, ha valami kínja lett volna ellátom szívbaj nélkül.
- Mi szerintünk megyünk. Jó éjt...
Semmi bocs, hogy idióta barmok vagyunk?
Hát ez már a pofátlanság netovábbja. Megáll az eszem és nem, hogy itt maradnának nekem segíteni... nem, ők eliszkolnak, mert gyáva nyulak.
- Én is megyek – szuszogja Ethan lesütött szemekkel.
Nagyon koncentrál, hogy stabilan meg tudjon állni, és ezzel így végtelenül bénán hangzik a kijelentése. Nem segítek neki, mert nem kérte és ezt tiszteletben tartom. Hagyom, hadd igyekezzen, mutassa magát egész nyugodtan tökös kölyöknek, de ha kidől, akkor ne rám morogjon.
Sóhajtva indulok előtte el, gyanítom magától jelen állapotában aligha találna vissza. Idekint meg ne bukdácsoljon, mert nem tenne jót a jelenlegi állapotának.
- Nem mehetsz így vissza, Susanhez.
- Mégis van jobb ötleted? - morog rám mérgesen.
Ráfogom a fájdalomra, szédülésre, elmúlt élményre, hogy most rajtam csattan a haragja.
- Szerzek jeget. Majd kimagyarázom, de amíg járni sem tudsz, inkább ne menj be a szobájába.
- Akkor mégis hova menjek?
A lábaira támaszkodva görnyed előre, de ezúttal nem hányja el magát, csak mélyebben szívja be a levegőt. Megtorpanok én is, bevárom és feszülten figyelem minden mozdulatát. Elindulok újra, de csak azután, hogy ő is tesz előre néhány bizonytalan lépést. Elsődleges cél, hogy ágyba fektessem, aztán jeget tegyek a fejére, hogy legalább olyan drasztikus duzzanat ne legyen az ütés helyén. Klassz azért. Még csak ma érkezett de azért már most úgy botorkál utánam, mint egy hadirokkant veterán. Halkan nyitom ki az ajtót, de kétlem, hogy felébredne bárki is a zajra, biztosra veszem, hogy alszik már mindenki a húgomon kívül. Ismerem őt is, jobban, mint azt bárki gondolná, így egyértelmű számomra az is, hogy legyen bármennyire fáradt, a párját azért még ébren megvárja. Hát ez ciki lesz.
Ethan az ágyam szélére telepedik, de a bizonytalansága elgondolkodtat újra.
Másra számított? Biztosra veszem.
- Mindjárt jövök – lépek ki az ajtón.
A ház jó része már teljesen elcsendesedett, s dermesztő sötétség uralkodik végig a folyosón, ahogyan azokban a szobákban is, ahol az ajtók nyitva maradtak. Susan szobája meglepően távol van az enyémtől, ami több okból kifolyólag is pozitívum. Nem akarok fül tanúja lenni az Ethannel való légyottjainak, ahogyan ő sem akar tudni az én szexuális életemről.
Bekopogok, aztán halkan benyitok és ő azonnal felkattintja az éjszakai lámpáját és riadtan tág szemekkel mered rám. Felvonom a szemöldököm és a vállam fölött pillantok hátra, hátha kísértetet lát mögöttem.
- Ethan?
- Meghalt – hajtom le a fejem elszontyolodva.
- Laurent!!!
- Nyugi már – csitítom vigyorogva, félretaszigálom a lábait és lecsüccsenek az ágy végébe. - Nincsen semmi baja, de kiütötte magát és három napos kocsmaszaga van. Elszállásoltam a szobámban, és most édesdeden csucsukál. Holnapra már rendbe lesz, ne aggódj érte.
- Neked nem lesz baj?
- Már mi?
- Ugye nem akarsz befeküdni mellé? - kérdi élesen. Élesebben a kelleténél, amivel akaratlanul is megbánt.
Elkomorodva egyenesedem mellőle fel, de az ajtóba még megtorpanok.
- Gondolod, hogy vagyok annyira gerinctelen és rámászok a tulajdon testvérem pasijára? - kérdem csendesen, anélkül, hogy megfordulnék, anélkül, hogy ránéznék vagy megmozdulnék. Ökölbe szorulnak az ujjaim, pedig nem szokásom ennyire mellre szívni, hogy ilyen véleménnyel vannak rólam. Megérdemlem elvégre tettem is érte, de tőle ezt nem vártam volna.
- Nem úgy gondoltam...
halkan felnevetve rázom meg a fejem. Ujjaimat a kilincsre fonom, de nem lépek ki még mindig, pedig az lenne a legbölcsebb.
- Nem? Akkor mégis hogyan? Mitől félsz, ha? Hogy majd undorító módon kihasználom a helyzetet és leteperem?
- Én...nem, nem így értettem. Ne haragudj.
- Szép is az, ha az ember ennyire jó véleménnyel van a testvéréről. Kösz, hogy legalább felnyitottad a szemeimet, hogy benned sem lehet megbízni, mert ugyan olyan vagy, mint a többiek.
- Laurent, várj egy kicsit!
- Mégis mire? - fordulok felé vissza ingerülten. - Hogy megmagyarázd nekem, hogy az előbbi csak egy félreértés volt? Hogy nem is gondoltad komolyan, amit mondtál?
Szóra nyitná a száját, lázasan tördeli az ujjait zavarában és kínos kényelmetlenségében, hogy képes volt ilyen helyzetbe hozni velem együtt még saját magát is, úgyhogy éppen ideje őt magára hagynom. Nem akarok neki mondani semmit, ahogyan a megbocsátásomra is várhat még bőven. Ezek után aztán várhatja, hogy mikor nyújtok neki lelki vigaszt, beszélje csak meg az elcseszett életét ezek után az anyánkkal. Részemről végeztem azzal, hogy én legyek az ő személyre szabott lelki szemetesládája.
A szobámba visszaérve lehúzom magamról a pólómat, aztán a fürdőbe csörtetek anélkül, hogy vetnék egy pillantást az ágy szélén ücsörgő néma alakra.
- Nem foglak megenni, ha felállsz onnan és körülnézel – kiáltok ki a vizet megengedve.
- Sikerült beszélned vele? - kérdi, de a hangja már közelebbről jön, így talán vette a célzást és kielégíti a kíváncsiságát.
Hajamba túrva csapom ki az ajtót, aztán morcos tekintetét látva felszusszanok.
- Elég vékonyak a falak – jegyzem meg gúnyosan.
Az ő válaszát sem várom meg, helyette visszacsapom magamra az ajtót, végzek a leöltözéssel és a zuhany alá állok. A víz kellemes, de odakint még mindig gatyarohasztó hőség van, úgyhogy állítok a hőfokon, s addig tekergetem, míg a rózsából teljesen hideg víz nem kezd el ömleni. Először ledermeszt, zsigereimig megfagyaszt és csak utána kezdem el lassacskán megszokni és kiélvezni, hogy lehűt és ellazít. Egészen felfrissít, hajamat átborzolva zárom el a csapokat, s lépek ki a csupasz csempére. Örülök neki, hogy végül sikerült meggyőznöm az ősöket arról, hogy ha már farmon kényszerülök élni, legalább a házat modernizáljuk. Ennek köszönhetem a padlófűtést is, ami télen különlegesen hasznos tud lenni.
- Miattam vesztetek össze?
Felsóhajtok, késztetést érzek, hogy újra becsapjam saját magam előtt az ajtót és egész éjszaka a fürdőszobában táborozzak le. Az egyedüli, ami visszatart ettől az ötlettől pont előttem áll izzadtan és teljesen lestrapáltan.
- Annyit nekem nem érsz, hogy miattad acsarkodjak a családtagjaimmal – válaszolom törülköző után kutatva.
- Nincsen tiszta ruhám.
Vállam felett pillantok rá hátra. Elgondolkodom, bólintok, aztán a szekrényemhez lépve kutakodni kezdek. Méretre aránylag megfelel, így tudok rávaló ruhát adni neki, és az alsó fiókba még tiszta, még bontatlan alsóm is van. Felveheti, használhatja egész nyugodtan, váljék egészségére.
- Tessék, ez jó lesz majd. Itt a törölköző is, ügyes vagy, boldogulni fogsz nélkülem is.
- A pólót mellőzném, ha nem gond.
- De, borzasztóan bánom – sóhajtom becsapva a szekrény ajtaját.
- Te hol fogsz aludni?
Behúzom a függönyöket is, hogy teljesen sötét legyen a szobában. Irritál a fény, még a leghalványabb is. A kérdése meglepő, de várható is volt egyben, elvégre az ágyamat ő fogja elfoglalni, így nekem kizárásos alapon marad vagy a föld, vagy a fotel. Egyik sem nyeri el túlzottan a tetszésemet, de ha már ilyen fenséges választási lehetőségeim vannak a voksomat inkább az ülőalkalmatosságra tenném le. Az még mindig a kisebb rossz.
- Ott ni – bökök a fotelra.
- Kényelmes lesz az neked ott? - kérdez rá gyanúsan fancsali arccal fintorogva.
- Persze – villantom rá legszebb mosolyom. - Semmi pénzért át nem adnám neked. Kénytelen leszel beérni az ágyam puhaságával, miközben én nyakatekert pózban törekedhetek arra, hogy mimet feküdjem el olyan szinten, hogy másnap meg se tudjak majd mozdulni a fájdalomtól.
- Szeretnéd visszakapni az ágyadat?
- Szeretnéd, hogy behúzzak egy isteneset neked? - rángatom ki az egyik pokrócot az ágyneműtartóból.
Nem szól semmit, helyette orrát felhúzva magához szorítja a kapott holmikat és emelt fővel bevonul a fürdőszobába. Nem zárja magára az ajtót, de nincs is rá szükség. Magam köré tekerem a pokrócomat, aztán gubbasztva a kanapéba fészkelem magam, majd merev arccal, komoran azt a halovány fénysugarat figyelem, ami a csukott ajtón át is kiszűrődik.
|
| Reira* | 2016. 01. 25. 23:42:25 | #33916 |
Karakter: Ethan Leyer
Megjegyzés: muskátlinak
Szerencsémre találok még egy két üvegsört, amit ki is sajátítok.
A hűvös italba kortyolva pillantok a beszélgető testvérpárra, majd a többi fiatalra siklik tekintetem. Susan említette, hogy ez a hely amolyan segítő kéz azoknak, akik nem bírnak a függőségükkel: alkohol, drog, és hasonlók.
Valahogy szerencsésnek érzem magam, hogy engem sosem vonzottak ezek a hangulatjavító „csodaszerek”. Kipróbáltam ugyan, de valahogy sosem láttam bennük többet, mint alkalmi szórakozást. És azt is csak, ha muszáj. Az alkoholt is inkább a társaság, buli miatt, mintsem az elkeseredettség vett volna rá. Való igaz, hogy voltak pillanatok, amikor annyira kilátástalannak tűnt minden, hogy jó lett volna mindent elfelejteni, de valamiért mindig úgy éreztem lehetne még rosszabb is. Vagy inkább: „Mindig van még lejjebb?”
Az egyik srác nekem jön, miközben a hordóhoz furakodik a maradék italért, ez ránt vissza a valóságba. Ismét Susanra pillantok.
Milyen csodás lány.
Vannak esték, mikor elszégyellem magam, amiért képes vagyok szerelem nélkül is mellette maradni. Ez valahol engem minősít. Hogy ennyire alattomos vagyok, csak kihasználom az embereket. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy ezt muszáj megtennem, és ezzel semmi rosszat nem teszek, hiszen, én csak segítek neki átvészelni egy nehéz időszakot. Ő is nekem. Kölcsönösen kihasználjuk a másikat, nem?
Nem?
Pillantásom a távolba révedő Laurentre téved. Valóban hasonlít Susanra. Biztos sikere van a lányok körében, ezzel a magabiztos jellemével.
Akaratlanul is elhúzom a számat.
Lassan kezd leülni a buli, a beszélgetések egyre halkabbak lesznek, mindenki elfáradt.
Illetve majdnem mindenki.
Susan fáradtan lép mellém. Kezét mellkasomra simítja. Lágyan elmosolyodom, ő pedig a fülemhez hajol:
„Már fáradt vagyok. Mi lenne, ha mi kettesben folytatnánk?” búgja lágy hangon.
Megborzongok, ahogy keze lecsúszik mellkasomról, és elkezdi összeszedni a pokrócot, és a táskáját, amit kihozott magával.
Lassan én is pakolni kezdek. Összeszedem az üres üvegeket, amiket én ittam meg, és egy helyre teszem őket az asztalon.
- Hé, pacsirta, te is mész csicsikálni az asszonnyal? – hallok egy rekedtes, bágyadt hangot mögülem. Nem ismerem a srácot. Megfordulva valahogy akaratlanul is Laurentre téved tekintetem. Úgy érzem bármit is akarnak, abban az ő keze van. A becenéven nem akadok fent, többször hívtak már így, bár nem mondanám, hogy kedvelném. Mindenki a tehetségkutató miatt hív így, és ez eléggé lekezelő.
- Mit akartok még? – kérdem kissé fáradtan.
- Cukorfalat, a buli még csak most kezdődik.
- Laurent? – kérdi Susan aggodalmasan, de Lau csak mosolyogva von vállat, mint egy nyugtatásképp.
Susanra pillantva füléhez hajolva súgok neki annyit, hogy majd követem később, ő pedig kissé vonakodva, de beleegyezik, és elindul a ház felé, én pedig visszafordulva a kis csapat felé lépek.
Bármi is lesz most, biztos vagyok benne, hogy nem lesz jó vége.
Nem hagyhatom ki. Nem hagyhatom, hogy ebből most kimaradjak. Akármekkora bunkó is ez a srác, érdekes figura. Az az ember, aki előszeretettel nézi, ahogy mások úgy táncolnak, ahogyan ő fütyül. Kicsit mégis olyan mesterkéltnek tűnik. Nem ismerem, és ez feszélyez. Talán ezért nem kedvelem, mert már az első pillanattól kezdve ki akart alakítani egy rangsort, ahol én csak is alatta helyezkedhetek el. Ez mindennél jobban bosszant.
- Mit terveltél ki?- mellé érve, unottan ejtem ki a szavakat. Laurent kérdő pillantást vet felém. Talán még ő sem tudja?
- Én ugyan semmit. Ugyanolyan tudatlan vagyok, mint te – válaszolja nyugodtan. Keresem a szavaiban azt azt az élt, valamit, de ha hazudik is, profi benne.
- Nem bízom benned – közlöm vele nyíltan.
Felszisszenve érinti kézfejét ajkaihoz, tágra nyílt szemekkel pislog rám, túljátszva, irritálóan gunyorosan.
- Ez most fájt. Pedig azt hittem, hogy mi ketten már életre szóló barátságot kötöttünk.
Igen. Hát mi mást? Mindig is úgy gondoltam a legjobb barátaim az ellenségeim, legalább ők nem hazudnak a szemembe.
- Barátság? – mordulok fel halkan, lenéző éllel hangomban, mire a többiek felröhögnek. Tekintetem rájuk siklik. Már most utálom őket. Nem bízom ezekben az idiótákban. Olyan szerencsétlen, álnok mellékszereplőknek tűnnek Laurent mellett. És milyen tökéletesen fejeztem ki magam!
- Aha, öribarik is lehetnénk akár – biggyeszti le ajkait.
Ismét felmordulok. Erre semmi szükség. Ha azt szeretné, hogy még kevésbé kedveljem, jó úton halad.
Lau elindul, én pedig utána, bár néha lehagy. Nem szokásom ilyen sietősen gyalogolni, hova is fusson valaki, akinek semmi célja?
A farm hátsórésze felé megyünk, az istállóhoz, ahova nemrégiben terelték be a lovakat, akik valószínűséggel nyugodtan alszanak bent.
Lau csendre int minket, majd belép a nagy istállóba, és felkattintja a lámpát.
Megcsap a tömény ló szag, és a széna kellemes illata.
Végig fut rajtam a melegség a sok szépséges lovat látva.
Elfog a vágy, hogy egy éjszakai túrára vigyem valamelyiket. Annyira hiányzik, hogy nyeregben ülhessek. Az a meleg szuszogás, a pata dobogása, ahogy vágtat. Ha másért nem is, ezért megérte eljönnöm ide Susannel.
Ahogy tekintetem az előttem álló, vigyorgó srácra téved, elfog a rosszérzés.
Számat elhúzva kissé bizonytalanul szólalok meg.
- Mit keresünk itt?
- Ha lovagolni akarsz a húgommal legkevesebb, ha meg is ismered a pacikat, nem igaz? – kérdi, de nem tűnik túl őszintének.
- Te tényleg nagyon utálhatod az állatokat – mondom lesajnálóan.
Rövid barna hajába túrva roppantja ki csontjait, majd lágyan elmosolyodik, ami rosszat sejtet velem.
Előre indul, egészen a második bokszig, amiben egy éjfekete ló ácsorog. Hátra-hátra sunyít, szeme fehérje is kilátszik, farkát csapkodja. Gyönyörű ez a ló, de úgy érzem, nem kedvel.
- Mi lenne a dolgom? – fordulok Laurent felé.
Laurent tovább játszva magát vállat von, majd a kallantyút felpattintja, de még nem nyitja ki az ajtót.
Kezd körvonalazódni bennem a dolog.
- Menj be hozzá.
- És aztán?
- Tölts el vele édes kettesben odabent vagy tíz percet, aztán szabad vagy.
- És mi ebben a pláne?
- Majd megtudod, ha bementél hozzá – röhög fel az egyik idióta mögötte.
Sajnos már csak becsületem se engedné, hogy erre nemet mondjak. Pedig minden érzékszervem azt tanácsolja, hogy fordítsak hátat ennek a lónak, és a többi marhának, ne akarjak egy lenni közülük, de az a makacs jellemem, nem enged. Ha már idáig eljöttem, meg kell tennem. Meg kell mutatnom nekik.
Még ha biztos vagyok benne, hogy ez az egész rosszul is végződhet. Egy idegen lóhoz bemenni, aki ennyire ideges. A lehető leghülyébb ötlet.
Úgyhogy megteszem.
Kezét félrelökve nyitom ki az ajtót, és besétálok a lóhoz.
Lassan oldalazva lépek fejéhez, füleit hátracsapva dobbant nagyokat, majdnem rám lépve, felém-felém kap fogait kivillantva.
Próbálok nyugodt maradni, hogy ne érezze rajtam a félelmemet, de úgy tűnik semmi haszna.
Elhátrálva tőle állok meg a boksz oldalában, ahol talán nem tud elérni.
- Jó, elég ebből. Gyere ki onnan most – szól rám erélyesen.
Óh, nocsak, végre egy valódi, hihető mondat a szájából?
- Csak nem aggódsz értem? – gügyögök szarkasztikusan, arcomon egy erőltetett mosollyal
- Azonnal gyere onnan ki – sziszegi felfúltan.
Lassan próbálok közelebb lépni hozzá, nyugtatni őt, de semmi haszna. Az a sok barom, félve ácsorog kint, ezzel csak jobban felzaklatva a lovat.
- Hé, haver, tényleg gyere onnan ki. Ez már nem baró – nyögi a harmadik hülye, mikor a fekete szépség mérgesen dobbant egyet.
- Könnyű azt mondani! – nyögöm kissé már félve.
- Maradj veszteg kihozlak onnan!- szól Lau, de pár lépést sem tesz, mikor a ló riadtan mozdul felém, onnantól pedig nyugodt sötétség telepedik rám.
Mikor ismét magamhoz térek, már kint vagyok a szabad levegőn, ülő helyzetben, valószínűleg egy fának döntve.
Hangokat hallok, ahogy élesednek érzékeim, végre ki tudom venni, hogy rólam beszélnek. Szemeimet kinyitva nyögök fel, ahogy megpróbálok felállni.
Forog velem a világ.
A hányinger is megkörnyékez, liftezik a gyomrom.
Lau jön oda, kezemet átvetve vállán segít fel.
- Ha hánynod kell, ne ide – szusszantja bosszúsan, és a bokrok felé mutat.
Mivel jelenleg még nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék odáig egyedül elsétálni, és ez valószínűleg kívülről is látható, kénytelen-kelletlen odakísér, majd bizonytalanul elenged, várva, hogy meg tudok e állni a lábamon.
Térdeimre támaszkodva görnyedek előre, ő pedig elfordul, és visszamegy a másik két sráchoz, amíg én könnyítek gyomortartalmamon.
Amint elég jól érzem magam - bár még kissé kavargó gyomorral - , de felkelek. megtörlöm a számat , egy a zsebemből előhalászott zsepivel, majd hozzájuk sétálok.
- Szörnyen nézel ki – állapítja meg végignézve rajtam, mire elfintorodok.
- Köszönöm a bókot, menten elpirulok – forgatom szemeimet látványosan, miközben próbálok nem a lüktető fájdalomra koncentrálni a fejemnél, ami lassan kúszik lejjebb, gerincem mentén. Ahogy oldalra fordítom fejemet, megingok, és majdnem sikerül közelebbi kapcsolatba kerülnöm a földdel. Az utolsó pillanatban oldalra lépve mentem meg a helyzetet, és tartom meg magam egyenesben. Szörnyen érzem magam.
- Mi szerintem megyünk. Jó éjt – azzal a másik kettő sietve elslisszol, meg se várva a válaszunkat, csak minél gyorsabban szeretnének kimászni ebből az egészből, hogyha lebuknánk, ne rajtuk csattanjon.
Valamilyen szinten érthető.
- Én is megyek – szusszantom, lehunyt szemekkel, miközben próbálok valahogy egyhelyben maradni.
Lau kis ideig bámul, végül sóhajtva indul el előttem.
- Nem mehetsz így vissza Susanhez.
- Mégis van jobb ötleted? – kérdem kissé mérgesen. Ez az egész az ő hibája!
- Szerzek jeget. Majd kimagyarázom, de amíg járni sem tudsz, inkább ne menj be a szobájába.
- Akkor mégis hova menjek? – ismét rám tör a hányinger, de már nem olyan erősen, így megtorpanva, lábaimra támaszkodva várok, hogy elmúljon az érzés.
Meglepetésemre Lau is megállt, csak mikor felegyenesedem, indul meg ő is ismét.
Egyenesen a ház hátsó ajtajához megyünk, amit halkan nyit ki, majd a földszinten lévő, eldugott, függönnyel elválasztott külön vendégszobából nyíló ajtóhoz vezet. Benyitva kicsit elképedek.
Ez mégis kinek a szobája?
Barna falak, fekete bútorok és rend. Nyugodt, szép, rend, minden tökéletesen a helyére pakolva.
Ha tippelnem kéne, a szoba tulajdonosa biztosan valami pedáns, fegyelmezett srác, azonban tisztában vagyok vele, hogy ebben a lakásban a szülői, a vendég és Susan szobáján kívül csak ennek a srácnak van külön szobája.
Értetlenül állok a küszöbön. Belépve kérdés ülök le az ágy szélére, ő pedig egy halk ”mindjárt jövök”-kel eltűnik egy időre.
Ez az ő szobája lenne?
Laurent szobája? Azé, aki olyan lekezelően bánik mindenkivel, és a mai napon egy kedves szót nem hallottam tőle?
Hát, ezt tényleg nem értem.
Ennyire félre ismertem volna?
Kicsit elszégyellem magam, ahogy ismét körbepillantok.
Nem vall rá. Vagy csak én akarom őt ennyire beállítani a rossz srácnak?
|
| linka | 2016. 01. 24. 20:22:18 | #33913 |
Karakter: Laurent Girard
Megjegyzés: Dinnyének
Csúnya tekintete láttán kis híján felhorkantok, de még idejében megálljt parancsolok magamnak, s visszavedlek vérbeli kultúremberré. Azért mégis csak édes egyetlen kishúgom udvarlójával állok szemben, gyanús, hogy magamra haragítanám a családot, ha kivívnám a hős szerelmes haragját. Vannak amolyan szabályok itt, melyekhez illő lenne magamat tartani. A kicsi lány nem túl gyakran jut el odáig, hogy az udvarlóját is hazahozza és ne csak a bőröndjeit meg saját magát. Ez egy rendkívüli eset, mondhatni ritka és csodával egyenértékű alkalom. Elégedetten figyelem a srác undorodó kifejezését, a haragtól szinte megnyúlik az amúgy vonzó arca, s a szemei mélyén haragos szikrák lángolnak. Milyen irigy is lenne az én kis drágám, ha közölném vele, hogy az ura irántam is mély érzelmeket táplál. Elvégre a gyűlölet majdnem azonos a szerelemmel.
Susan jelenlétére kettőnk közt a hangulat megfagy, s dermedt csendbe apad, ami esetemben még akár kellemes is lenne, pedig nagyon is jól tudom, hogy már csak nagyon kevés választ el attól, hogy hosszú órákon át a húgom csevegését hallgassam unott monotonitásban. Pedig elég volt nekem anyámat hallgatni napokig, aztán mire ő elhalkult már kezdhette az apám, bár azt be kell vallanom, hogy néha azért izgalmas pletykákat is hallhat tőlük az ember. Anyám jóvoltából szereztem tudomást a szomszédlánykáról is, aki ifjú kora ellenére meglehetősen hamar és felelőtlenül bekapta a legyet. Lehet a napokban ki is csípem magam és meglátogatom őt, hogy aztán joviálisan beajánljam magam keresztapaszerepbe. Kételkedem a sikeremben, de a képük minden fáradtságomat megérné.
Lapos pillantásokkal, lélegzet visszafojtva merengek, míg Susan lefertőtlenít, majd az egyszerű bézs tapaszokat rábűvöli bibis ujjacskámra. Menten meghatódom ettől a tengernyi kedvességtől, ami körülvesz, de az ujjam égő lüktetését még ez sem fogja elmulasztani.
- Vigyáz jobban! - fed meg igazán eredeti szöveggel, amit minimum ezerszer végighallgathattam már anyámtól, apámtól és emlékeim szerint még az öreg lány is a szomszédból ezzel a díszmondattal ápolta le a horzsolásainkat.
Szemeimet forgatva lépek vissza a húsokhoz, megszurkálom őket alaposan, aztán megfordítom azt, amelyik már elérte a kellő színt. Az egyedüli, ami elviselhetővé teszi az ittlétet az az ősök engedékenysége, mert hagyják, hogy kedvemre kísérletezzek idekint az ízekkel, ahogyan időnként a konyhába is beszabadulhatok az engedélyükkel. Időközben ugyan folyamatosan szemmel tartom a bagázst, de ha én nem játszok sátánosdit, akkor nincs senki, aki a rosszra csábíthatná őket. Unalmas, szenteskedő bagázs, akik őszintén hisznek a megjavulásukban és ezzel kivívják maguknak apám tiszteletét. Kész röhej, de már megszoktam tőlük. Kíváncsian figyelem a kis gerlicéket, de ahogy látom Ethan figyelme is gyakorta elvándorol, legnagyobb meglepetésemre még engem is megtalál olykor-olykor barna szemeivel.
- Segítsek? - érdeklődik felállva a rönkről, amit biztosan kellemesen bemelegített azzal a helyes kis fenekével.
Kezemet emelve inteném le, mintha lenne bármi értelme is a mozdulatomnak, mert mire a számat is kinyithatnám ő már mellettem toporog, mint egy nyomasztóan lelkes kiskölyök. - Kezd nagyon irritálni, hogy bámulsz.
Szívem szakad meg érte úgy sajnálom szegény párát.
- Milyen kis kényes valaki – vonok vállat.
Besegít, de anélkül, hogy várná az utasításomat. Ezért már emelkedik a szemeimben úgy pár centit. Élmény, amikor végre akad egy élőlény, aki nem tőlem várja az ultimátumot, hanem használja az agyát és hasznosítja is a megvilágosodását. Míg én a maradék húst sütöm ki addig ő szépen komótosan a tányérokra porciózza őket.
- Nem mondanám.
- Nem te szerepel...
- Abban a tehetségkutatóban? - fejezi helyettem be.
- Ezek szerint igen – nevetek fel. - Volt valamilyen botrányod is, nem?
- Hogy egyesek milyen hihetetlenül okosak itt – morog az orra alatt halkan.
- Csak nem fájó pont?
Nem válaszol és ahogy a szemeibe nézek rájövök, hogy nem is igen fog. Nem mintha különösen bánnám ezt, legalább annyira érdekel engem az élete és múltja, mint a lovakat a csillagászat. Azokat a büdös dögöket is rendbe kell majd még raknom, minimum friss szénával ellátni őket, aztán tőlem aztán egész nyugodtan bele is fulladhatnak mind ahányan vannak. Susan alakja váratlanul bukkan mellettünk fel, s míg ő szívszerelmével van elfoglalva én az itallal szemezek, amit a kezében tart. Szóval engem meg sem vártak, hálátlan bagázs, mert míg én itt töröm magam, hogy ne maradjanak éhen ők kifosztanak engem teljesen a féltve őrzött kincseimből. Kellett is nekem közszemlére tennem a gyűjteményemet.
- Óh, előszedtétek őket? - vigyorodom el.
Nem csalódtam – sóhajtja teátrálisan a drága. Bennem olyat nem is lehet.
Kezemet megtörölve dobom a törlőkendőt az asztalra vissza, aztán az italok felé veszem az irányt én is, hogy töltsek magamnak végre némi frissítőt. Porzó torokkal még a kerti party sem túl élvezetes buli. Vigyorogva figyelem a többiek lelkesen vidult arcát, helyenként már az alkohol csillogását is látni vélem a szikrázó tekintetek mélyén, ami egészen elgondolkodtató. Susan lágyan csókolva törleszkedik párja karjaiba, ami szintén elgondolkodtató, hiszen a csók folyamán hajlamosak levetkőzni álarcaikat az emberek, s ezt teszik ők ketten is. Micsoda sebezhetőség.
- Ezt ne itt! - kiáltom el magam, amivel suta kuncogást csalok elő kishúgomból, míg Ethan halkan felsóhajt.
Italomat kortyolgatva ballagok hozzájuk vissza, és nekilátok újra a sütögetésnek. Felpakolom őket a sütőfelületre, aztán várakozva gyújtok rá, majd könyökömön megtámaszkodva az asztalnak dőlök és lustán legeltetem szemeimet az iszákos fiatalokon. Most van itt az ideje annak, hogy éljenek. Használják ki.
A paták ütemes dobbanásaitól, s a terelők hangjától mérges ráncba szalad a szemöldököm, rühellem azokat a dögöket, még azt a heréltet is, aki szeretetteljes horkantással fogad mindig, ha belépek a karámba.
- Nem akarunk majd elmenni lovagolni?
Veszélyes vizekre tévedt a kicsi lány, de addig nincs vész, míg szikra nem pattan abban a csinos kis kobakjában.
- Jó ötlet.
- Lau is velünk tarthatna!
Nemtetszésemet a csikk agresszív elnyomásával fejezem ki. Én meg a lovak....
- Mindenféleképpen – mosolyodik el kényszeredetten Ethan.
- Mindenféleképpen – szólalok meg hasonló hanglejtéssel, aztán újra a húsokhoz fordulok.
- Az első adag kész – jelentem ki, majd szórakozottan megetetem az éhező gyermekeimet, akik csinos kis hullámban hömpölyögnek oda hozzám. Valahogy így festhet egy zombi támadás is.
Miután kiosztottam mindenkinek az adagját megpihenhetek én is egy kis időre. A hangulat fokozatosan javulóban van, bár eddig sem volt éppenséggel kripta hangulat. Nem is tartottam tőle, hogy majd fancsali képekkel találkozok. Szerveztem kisebb bulikat már máskor is, és azokkal sem volt semmi baj. Élvezte mindenki. Miért is ne tették volna? Tányért veszek magamhoz, aztán húgom mellett leseggelve hozzálátok az evésnek. Röhejes, hogy mindenki kóstolta már a kész művet csak maga a szakács nem.
- Nem akarsz énekelni?
Susan kérdésére harsány kacaj a felelet. A jelenlegi zenétől biztosra veszem, hogy élménydúsabb lenne a srác hangja.
- Nem. Biztos, hogy nem fogok – válaszolja. - Szerintem lesz itt elég önjelölt énekes egy fél órán belül. Van még ital?
Megvonom a vállamat. A boltokban biztosan, na meg a kocsmában is fellelhető jó pár üveggel. Nálunk meg rejtély. Nézze meg és megtudja.
- Ha nincs a hordó alján, nem hinném.
Helyéről felállva indul el sajátos felfedezőútjára. Susan nem is mondta, hogy ilyen kis piagépet szedett fel magának. Arcomat megdörgölve teszem félre a félig megrágott húsomat, ráér azt megenni később. Dög meleg van és éhes sem vagyok annyira, hogy egy teljes sültet magamba gyömöszöljek. Változó érdeklődéssel szemlélem végig újra az összeverődött társaságot, néhányan már kótyagosan bazsalyognak maguk elé és már a Nap is jócskán lement. De legalább a tűz fénye megvilágítja a terepet valamelyest. Vannak itt földbe szúrt napelemes lámpák is, de nem érzek ingert rá, hogy felálljak és felkapcsolgassam őket. Jobban belegondolva égnek azok maguktól is, mindössze kéken, az meg olyan sejtelmes fény, hogy a faszom sem foglalkozik velük.
- Szereted őt? - kérdem halkan.
- Jól érzem magam vele – mosolyog maga elé Susan.
Felsóhajtok.
- Nem ezt kérdeztem.
- Szeretem őt, de bizonytalan vagyok.
- Mesélj – kérem szelíden.
- Ő annyira más, néha olyan, mintha lélekben egészen máshol járna. Figyelmes és gondoskodó, de nem tudom, hogy neki is jó-e mellettem...
- Szeret téged – felelem töprengve, míg Ethant veszem szemügyre, aki a hordóba turkálva emel ki még néhány üveg sört. Kérdő tekintete láttán vállat vonok. - Ha nem szeretne, akkor nem jött volna ide veled és engem sem viselne el pusztán szeszélyes hóbortból.
Kimondott szavaimat még én sem gondolom igazán komolynak, de a várt hatást sikerült elérnem és mellettem Susan egészen megnyugszik, majd álmos ásítással pillant a ház irányába. Kimerítő lehetett az út, így abszolút megértem, ha már elfáradt. A féktelen bulizás lassan csitul el, pedig eddig sem voltak olyan hű de zajosak, ezek még bulizni is csal szolidan buliznak, dehogy már rossz szó érje őket. Unalmas marhák. Figyelmesen nézem végig, ahogy az emberek zöme feltápászkodik és elszóródnak a szobáikba csicsikálni, Susan is a fiújához lép, s a fülébe súgva megborzong, majd a ház felé indul. Ha jól látom, akkor Ethan is szedelőzködni kezd és pontosan ezt a pillanatot választja ki Paul is arra, hogy zseniális tervével előállva elröhögje magát.
- Hát te nagyon nyomorék vagy – reagálom le felhorkantva.
Az ötlet mindenesetre zseniális, nem árt egy kis leckéztetés a mi dalos pacsirtánknak. Mosolyogva bólogatok, míg meghallgatom a három hülyét, akik egymás szavába vágva ecsetelik nekem tervüket nagy vonalakban. Van néhány használhatatlan elem is az egészben, de összességében nem olyan rossz. Viszont a kivitelezéshez mindenképpen szükség lesz az alanyra is. Na tessék. Mondtam én a szüleimnek, hogy Ethan szegény szerencsétlen.
- Hé, pacsirta, te is mész csicsikálni az asszonnyal? - halkan felröhögök Paul kótyagos hangjára.
Tutkó becenév, ha még ő is így nevezi őt. Kihívóan viszonozom a mérges barna pillantást, egészen különös. Nem én kiáltottam utána, de ösztönösen is az én tekintetemet keresi, mintha az elméjébe vésődött volna, hogy minden őt ért sérelemért engem keressen meg.
- Mit akartok még?
- Cukorfalat, a buli még csak most kezdődik.
- Laurent? - Susan némiképp aggodalommal néz rám, amit egy nyugtatásul szánt mosollyal reagálok le, aztán színtelenül a vállamat vonom.
Én aztán nem fogok belehalni abba sem, ha most nem tart velünk. Nem csak egy napra jöttek le és így lesz lehetőség bőven arra, hogy meghecceljük.
Elégedetten emelem meg az állam, mikor könnyes búcsút vesznek egymástól, aztán a srác felénk visszafordulva lassú léptekkel megindul. Mesés. Pedig nem számítottam arra, hogy ilyen marha lesz majd. Ennél azért okosabbnak véltem őt, de mit lehet tenni, tévedni még én is tévedhetek időnként. Ez azért igazán nem nagy bűn tőlem.
- Mit terveltél ki? - kocog mellém halkan sziszegve.
Kérdőn pillantok rá, de nem tudok neki érdemleges feleletet adni.
- Én ugyan semmit. Ugyanolyan tudatlan vagyok, mint te – hazudom szemrebbenés nélkül.
- Nem bízom benned – közli komoran.
Felszisszenve érintem kézfejemet az ajkaimhoz, míg meglepetten tágra nyílt szemekkel őt figyelem.
- Ez most fájt. Pedig azt hittem, hogy mi ketten már életre szóló barátságot kötöttünk.
- Barátság? - mordul fel halkan, míg körülöttünk a többiek pofátlanul felröhögnek.
- Aha, öribarik is lehetnénk akár – szontyolodom el bánatosan.
Újabb morgást hallat, aztán lépteit meggyorsítva újra utánam kocog, mikor sikerül lehagynom őt. Így jár az, aki nem elég edzett a sík terephez. Bennem is van némi tartózkodás ezt az egészet illetően, de bízom benne, hogy a többiek agyilag rendben vannak annyira, hogy nem kockáztatják majd senki életét sem. A farm ezen része is át lett alakítva, szélesebb folyosókat kaptak a karámok, ahogyan a bokszok is, tisztaság és rend uralkodik mindenütt. A vörös falak látványosan kitűnnek még az éjszaka sötétjében is, így nem nehéz elbotorkálni az ajtóig. Ajkaimhoz érintem az ujjam, hogy csendre intsem a mögöttem osonókat, aztán beengedem magunkat a friss széna illatú karám belsejébe.
- Mit keresünk itt? - kérdi Ethan bizonytalanul.
Körülnézek és felkattintom a villanyt, amit még múltnyáron vezettünk ide be az apámmal. Nemszakterülete ugyan, de jól megállja a helyét idekint is az állatokkal.
- Ha lovagolni akarsz a húgommal legkevesebb, ha meg is ismered a pacikat, nem igaz?
- Te tényleg nagyon utálhatod az állatokat – mondja lesajnálóan.
Egyre erősebb késztetést érzek, hogy most már csak bosszúból is beküldjem őt az éjfekete lóhoz. Abban egyetértek mindenkivel, hogy mindegyiknek sajátos személyiségük van, bámulatosak és gyönyörűek ez tény, viszont még közel sem indok arra, hogy meg is szeressem őket. Elég nekem nap, mint nap ellátni mindegyiket, az már igazán nem elvárás tőlem, hogy kedveljem a dögöket. Kapnak bőven elég szeretetet már így is.
Hajamba túrva roppantom ki a csontjaimat, aztán lágy mosollyal előre indulok, hogy a többieket vezetve megtorpanjak a drága karámja előtt. Lábaival dobbantva mocorog, farkát türelmetlenül csapkodja, és közel sem tűnik nyugodtnak. Sőt, meglehetősen ideges, ami nem tölt el jó érzéssel.
- Mi lenne a dolgom? - fordul felém Ethan elsötétülő tekintettel.
Vág az esze. Újra megvonom a vállamat, aztán felemelem a kallantyút, amivel a karám ajtaja van bezárva, de egyenlőre még nem nyitom ki. Csak egy kis segítséget nyújtottam neki a megoldáshoz. A választ tudhatná ő maga is.
- Menj be hozzá.
- És aztán?
- Tölts el vele édes kettesben odabent vagy tíz percet, aztán szabad vagy.
- És mi ebben a pláne?
- Majd megtudod, ha bementél hozzá – röhög fel mögöttem Peter.
Látom szemeiben felvillanni az elhatározást, kezemet félrelökve tárja kijjebb a boksz ajtaját, hogy be tudjon az apró résen slisszolni, és legnagyobb döbbenetemre meg is teszi. Bemegy a már eleve ideges és türelmetlen lóhoz. Egyre jobban elbizonytalanodom az ötlet zsenialitásában, mikor a ló többször is horkantva odakapja Ethan felé a fejét. Egyenlőre még sikerül kikerülnie az állat böszme testét, óvatosan elhátrál tőle, aztán mellette elsurranva mögé áll, amitől én elsápadok.
- Jó, elég ebből. Gyere ki onnan most – szólok rá erélyesebben.
Eddig nem látott gunyoros mosoly villan fel sápadt arcán, ő sem rajonghat jobban a helyzetéért, mint én, de még így is képes felbosszantani.
- Csak nem aggódsz értem? - gügyögi szarkasztikusan.
- Azonnal gyere onnan ki – sziszegem felindultan.
Ökölbeszoruló ujjakkal figyelem, ahogyan óvatosan, lágy hangon az állatot próbálja megnyugtatni, de semmi esélye rá, mert az a dög már kellően felizgatta saját magát. Örülhet, ha nem harapja meg vagy tesz vele valami még borzalmasabbat.
- Hé, haver, tényleg gyere onnan ki. Ez már nem baró – nyekergi David riadtan – mikor az állat idegesen dobbant egyet.
- Könnyű azt mondani!
- Maradj veszteg kihozlak onnan!
Alig teszek előre néhány lépést, mikor Ethan figyelme elkalandozik és nem figyel az állat hirtelen mozdulatára. Nyekkenve vágódik neki a boksz falának, amin én is meglepődöm, aztán magamat elkáromkodva nyitom ki az ajtót. Ezek tuti megérzik a félelmet. Esküdni mernék rá, halkan csitítva közelítem meg, meleg lélegzete a tenyeremet éri, ahogy belehorkant a bőrömbe. Lefoglalva simítom meg sötét üstökét, míg Paul megemberelve magát a srácért oson és a földről felnyalábolva kivonszolja őt onnan.
- Lau, ennek annyi. Szétloccsant az agya még a koponyáján belül.
Kösz a diagnózist Peter – mosolyodom el sötéten, aztán az állattól elhátrálva visszazárom azt a szart rá és dobok még neki egy almát is a hordó tetejéről. Nesze neki ajándék, ilyet sem fog tőlem kapni még egyszer.
Ethan fejét megemelve guggolok le a hűvös betonra, míg szemrevételezem, hogy nem tört-e csontja egész véletlenül. Hajába túrva tapogatom óvatosan végig a koponyáját, de nem találok vérzésre utaló nyomokat, ahogyan a testén sincs semmi látványos seb néhány horzsolást leszámítva.
- Segítenétek ti marhák? - dörrenek a három hülyére ingerülten.
- Meghalt?
- A faszt halt meg – morgom türelmetlenül felnyalábolva őt a földről.
|
| Reira* | 2015. 12. 19. 20:50:59 | #33746 |
Karakter: Ethan Leyer
Megjegyzés: lehetetlennek
Hosszú utunk volt Susannal a kis tanyáig. Errefelé elég kevés tömegközlekedési eszköz jár, így sokat kellett várnunk, átszálljunk, és sétálnunk, mivel egyikünk se akart vezetni, bár mindkettőnknek megvan a jogosítványa. Szerencsére nekem cuccom nem nagyon volt. Tusfürdő és pár váltásruha, ami mondhatni az összes, amim van. Valami olyasmit mondott Susan, hogy meglátogatja a szüleit, csak pár nap lesz, de miért van ezzel kapcsolatban olyan rossz érzésem?
Susan, a barátnőm. Csak pár hónapja vagyunk együtt. Először, mikor megláttam egy buli után, épp egy padon bőgött a parkban, flancos ruhákban, kicsit becsípve, azt gondoltam jó lesz egy estére, ha már a bunkó haverom kidobott a lakásából, de végül minden máshogy alakult.
Mikor aznap nála aludtam, még csak hozzá se érhettem. Próbáltam kedves lenni vele, ő pedig végig bőgte az éjszakát, aludni is alig tudtam mellette, azt kívántam, bárcsak kisurranhatnék gyorsan az ajtón. Még jó, hogy nem tettem. Másnap megkért, hogy maradjak nála pár napig, végül a pár napból hetek lettek, és itt tartunk… Több, mint két hónapja együtt. Őszintén csodálom, hogy elvisel, esténként nem sokszor maradtam vele otthon eleinte, de később, miután megengedte, hogy mellette aludjak, előszeretettel vigasztaltam meg a kis lelkét.
Nem hinném, hogy Susanról bárki gondolná, milyen igényei vannak, de az ágyban valami csodálatos. Talán ő az első, aki így meg tudott fogni, ha mással nem is, a csodás lábaival, és a végtelen figyelmességével. Még főzni is tud! Furcsa, de valamiért mégsem érzem úgy, hogy szerelmes lennék, és valahogy rajta is azt az elvarázsolt, mélabús hangulatot érzem esténként, amit csak egy olyan ember elvesztése okozhat, akit valóban megbecsültünk. Susan keveset mesélt nekem a volt szerelméről, aki kidobta, de mintha azt mondta volna, hogy a srác megcsalta, és ennyiben hagytuk a témát.
Többször gondolkoztam én is ezen, de az az igazság, hogy bár nincs köztünk meg az a felbonthatatlan kötelék, nem akarom megbántani, pedig többször lett volna alkalmam a háta mögött cselekedni.
Aznap este kellett neki valaki, akiben kicsit megkapaszkodhat, nehogy elsüllyedjen a bánatában, és mivel – hátsó szándékaim ellenére -, akkor vele maradtam, úgy kezel, mintha én lennék a mindene.
Ez pedig nekem is imponál. Mióta a tehetségkutató véget ért, nem igazán volt olyan ember az életemben, aki törődött volna velem, úgy igazából.
Susan tud a botrányaimról, azonban nem szokta őket felhozni, sosem kérdezget róluk, ez pedig nagymértékű tapintatosság részéről, és ezt mindennél jobban értékelem benne.
Csak azért jöttünk el a szüleihez, mert így nyáron vett ki egy kis szabadságot, és gondolta meglátogatja őket, rég volt náluk. Sosem mesélt róluk túl sokat. Tudom, hogy vallásosak, ezért a lehető legjobb formámat kell, hozzam. Még ki is csíptem magam, úgy-ahogy. Susan összeválogatta nekem a ruháimat, ő is pakolt össze, ami azt illeti, nélküle nem is tudom, hol lennék most, de hálás vagyok neki azért, hogy befogadott, és megbízott bennem. Vicces, de valahogy sokkal inkább csinál úgy, mint egy gondoskodó kistestvér, mintsem egy szerelmes nő.
Most még ő is kiöltözött. Ritkán látom őt így, legutóbb egy állásinterjú miatt vett fel ilyen ruhákat, de határozottan jól áll neki a szűk szoknya, és az ilyen egyszínű felső, kiemelik idomait.
Azért a padon ülve, a sírástól elkenődött sminkjében nem nézett ki ilyen tökéletesen…
***
Segítek Susannak vinni a cuccait. Az utolsó pár kilométert már inkább gyalog tettük meg a dög melegben.
Olyan forróság van, annyira hihetetlenül utálom. Úgy érzem, a ruháim leolvadnak rólam.
A kis ház igazán családias hatást kelt a szűk utcáról. Fehér falak, vörös tető, az ablakokban virágok, nincs külön kert, se nagyobb kerítés, csak hatalmas telek, ahol zöld füves puszták és, szántóföldek váltják egymást. Susan említette, hogy az állatok legeltetése miatt szükség van erre, illetve vannak lovak is, magamban már meg is terveztem, hogy elmegyünk kettesben lovagolni.
Susan boldogan lépked a barna, nyitott ajtóhoz, majd meg sem várva engem besiet, én pedig kicsit szaporázva lépteimet követem. Bent megterített hatalmas asztal, élére hajtogatott szalvéták, és minden olyan tiszta! Pont, mint Susan lakása, csak kicsit nagyobban.
Körbepillantok, mielőtt tekintetem a másik szobából kilépő két idősebb alakra vezetném. Egy közepesen magas férfi, valószínűleg Susan apja, és egy nála kicsit kisebb asszony. Mindkettejük arcán kedves, barátságos mosoly, tisztelettudóan nyújtom kezemet bemutatkozni.
- Ethan Leyer, örvendek uram.
Mosolyt erőltetek arcomra, ők pedig viszonozzák. A férfin látom, hogy ezt a megszólítás kifejezetten kedveli.
- Örülök, hogy megismerhetlek Ethan. Szólíts csak George-nak.
- Szintúgy – fog kezet velem Susan anyukája is. – Hívj csak Carolnak.
- Gyönyörű a lakásuk – próbálok ismét jó pontot szerezni, ők pedig láthatóan örülnek a bóknak. A műsorban sokat kellett színészkedjek, ilyenkor áldom magam, amiért ennyit gyakoroltam a műmosolyt.
Négyet üt az óra, minket pedig az asztalhoz invitálnak egy kiadós vacsorához, ami inkább tűnik ebédnek. Susan említette, hogy van egy testvére, de nem mondott róla semmi mást, csak azt, hogy úgyis megismerem majd, hasonlítanak. Ő most nem jelent meg az asztalnál. Barátnőm alig eszik valamit, most nekem próbáltak imponálni, így nem a lányuk kedvencét főzték. Semmitmondó témák vetődnek fel az asztalnál evés előtt, közben pedig, ahogyan azt illik, néma csönd. Szerencsére, csak a két fogás között, illetve után kezdenek engem is faggatni kényes témákról. Munka? A Susannal való kapcsolatom? A tehetségkutatót ugyan nem hozzák fel, de megemlítik, hogy majd énekelhetnék valami szépet nekik, én pedig csak beleegyezően bólogatok, és próbálok mindenre tömör, kielégítő választ adni, néhol elferdítve az igazságot. ha valamit nem szeretnék, az az, hogy megtudják, hogy munkám nem igazán van.
Pontosítsunk. Nincs.
Mikor végzünk, a szülei szólnak Susannak, hogy a testvére kint sütöget, így elindulunk kifelé. Még gyorsan megkérdezem segítsek-e elpakolni, de szerencsére nemet intenek, így követem barátnőmet kifelé.
Így estefelé már jobb idő van. Sokan állnak körbe valakit, vagy valamit.
- Lau! – hallom barátnőm boldog kiáltását, a tömeg pedig szétoszlik, utat engedve neki. Egy rövid barna hajú fiú áll az asztalnál, nekünk háttal. Susan odafut hozzá, csak ekkor fordul meg.
A srác, valószínűleg a titokzatos báty lehet. Laurentnek hívják, ha jól tudom, olyan nőies név, érdekes, egyáltalán nem illik magas, izmos alkatához. Arca kicsit borostás, szemeiben az a jól ismert unottság, vonásai valóban hasonlítanak Susanéhoz. Kényszeredett mosolyra húzza ajkát, miközben egy szalvétáért nyúl. A kés beleszaladt ujjába, ahogy a húsokat vagdosta. Biztosan megijesztette Susan.
- Susan – műmosolya annyira átlátszó… Szalvétáját erősebben szorítja ujjára, azonban, már most kezd átázni.
- Megvágtad magad?
- Nem, egyedi fűszerezés. Óránként néhány vércsepp jót tesz a sültnek.
Susan aggódva méregeti, majd elhúzza száját testvére szarkasztikus válaszát hallva.
- Várj itt. Hozok neked fertőtlenítőt és ragtapaszt.
Azzal Susan visszasiet a házba. A többiek nagy alapzajt adnak az egésznek.
- Kímélj meg a szívecskéidtől – kiállt még utána, majd talán most először rám pillant.
- Mi még nem ismerjük egymást – kezdeményezek beszélgetést, azonban nem várt elutasító választ kapok.
- Laurent, a többit meg tudod. Ugyanaz, mint a húgomnak. Te meg Ethan vagy.
Van időm megfigyelni szemszínét is, olyan sokáig bámul rám. Már-már kezdem magam kényelmetlenül érezni.
- Van valami az arcomon? – bár próbálom ezt is kedves hangnemben mondani, valahogy mégsem érzem úgy, hogy sikerült. Mióta megláttam, nem szimpatikus. Akaratom ellenére apró grimaszra húzódik szám széle.
- Nincs.
- Akkor meg mit bámulsz? Hülye arcot vágok vagy mi?
- Áhh, dehogy. A hülye arc nálad valami alapgyári beállítás lehet – hozzám lépve fogja meg arcomat két oldalról, ahogy az öregek szokták.
- Mivel kentél össze? – lépek hátra mérgese. Morogva törlöm le kézfejemmel a zsíros, véres gusztustalan valamit magamról.
- Egyedi arcpakolás. Fogadd szeretettel ajándékomat.
Szúrós tekintettel pillantok rá, miközben egy szalvétáért nyúlok, és letörlöm magamról az „ajándékot”.
Úgy érzem, már most utálom ezt a srácot.
Nem gondoltam volna, hogy Susan, a tökéletes lány testvére egy ilyen… hogy is mondjam. Paraszt.
Épp szólásra nyitnám számat, mikor visszaér barátnőm, így inkább csöndben maradok. Lau ujjára rak két sebtapaszt is, előtte kitisztítja egy kis alkohollal.
- Vigyázz jobban! – hordja le, Laurent, csak a szemét forgatja, majd visszatér a húsokhoz. Az egyik kis farönkből készített padra ülünk.
Susan hozzám húzódva fűzi össze ujjainkat, miközben szóba elegyedik az egyik sráccal. Nem igazán figyelek, hogy miről beszélek, azt nézem, ahogy Lau készíti a húsokat, de egy idő után megunom, ő se figyel nagyon másra, így a cipőm orrát kezdem bámulni.
Gondolataimból az zökkent ki, hogy Susan megböki az arcomat.
Feleszmélve pillantok felé.
- Mi az? – kérdem, mire felsóhajt.
- Már másodszorra kérdezem, hogy kérsz-e valamit inni.
Szinte azonnal rávágnám, hogy jöhet bármilyen alkohol, de gyorsan rá kell jönnöm, hogy valószínűleg, ő nem arra gondolt, így belegyezően sóhajtok fel.
- Azt iszom, amit te – elmosolyodik, azzal otthagy, és a kihelyezett kis asztalhoz lép ahol pár üdítő pihen.
Végignézek a társaságon, azonban ahogy elfordítom a fejemet, úgy érzem, valaki figyel, így körbepillantok. Tekintetem Lauéval akad össze.
- Segítsek? – teszem fel a költői kérdést. Már intene is nemet, de addigra már felkelve lépek hozzá. – Kezd nagyon irritálni, hogy bámulsz.
- Milyen kis kényes valaki - von vállat.
Már nincs sok hús, így a kupacba dobáltakat kezdem egy tányérra pakolászni sorban, külön válogatva őket.
- Nem mondanám.
- Nem te szerepel… - kezdené, de szavába vágok.
- Abban a tehetségkutatóban? – fejezem be kérdését.
- Ezek szerint igen – nevet fel hangosan. – Volt valamilyen botrányod is, nem?
- Hogy egyesek milyen hihetetlenül okosak itt – morgok, miközben az utolsó húst is a helyére rakom.
- Csak nem fájó pont?
Épp mondanám, hogy ezt a beszélgetés dolgot nem kéne tovább húznunk, mikor mellém lép Susan, kezében beazonosíthatatlan eredetű ital. Beleszagolva lepődök meg. Alkohol.
- Óh, előszedtétek őket? – kérdi Lau vigyorogva. Vodkára tippelnék, keverve.
Susan poharában kevesebb van, mint az enyémben.
- Nem csalódtam – sóhajt megadóan Susan. Úgy tűnik, erre ő se tud nemet mondani.
Ha jobban belegondolok, mikor először találkoztunk is egy buliból jött. Susan jó kislány, de az alkoholt ő is kedveli, bár sosem láttam még részegen.
Lau is kezet töröl, majd elindul az asztal felé, ahol a többiek keverik az italokat. Whisky, Cola, Fanta, Vodka, egy kis bor is lehet ott a márkákból ítélve.
Susan hozzám hajolva apró puszit nyom ajkaimra, én pedig hátára simítom kezemet. Lau ekkor hangosan kiált át a tömegen.
- Ezt ne itt! – Susan nevetve hajol el tőlem, én pedig felsóhajtok.
- Majd este – simítom kezemet övére, mire felkuncog.
Mindketten beleiszunk az italunka, kifejezetten jó. Eltalálták az arányokat, bár jobb szeretem a vodkát magában.
Tény az is, hogy nem kéne, ma igyak, így megfogadom, hogy ez az első és utolsó pohár.
Lau visszaér, majdnem lehúzza poharának felét egyszerre, majd a húsok mellé rakja a maradékot, és felteszi az ételt a tárcsára.
Mikor végez, zsebéből kihalászik egy cigarettát, majd rágyújt, miközben csípőjét az asztalnak támasztja, szabad kezére támaszkodik, miközben mélyet szív belőle.
Ekkor hangos kurjantást hallok, majd kisvártatva nyerítést. Jó pár ló vág keresztül a mezőn, a kötelekkel elkerített részen az istálló felé. Megbűvölve bámulom őket. Ahogy jöttünk nem lehetett őket látni, a domb mögötti területen lehettek. Most, hogy jobban körülnézek, van egy elkerített karám is nekik. Kezd sötétedni, így beterelik őket.
- Nem akarunk majd elmenni lovagolni? – kérdi Susan, mire feleszmélve pillantok rá.
- Jó ötlet.
- Lau is velünk tarthatna! – mosolyog lelkesen, mire majdnem rávágom, hogy még csak az kéne. Az említett ekkor nyomja el a csikket.
- Mindenféleképpen – erőltetek mosolyt arcomra, mire az említett bólint.
- Mindenféleképpen – utánozza hanglejtésem, átlátszó mosollyal, majd a sülő húsokhoz lép.
- Az első adag kész – közli, és onnantól sorba jön mindenki ételért, ez alatt, már sül a következő adag. Tizenketten lehetünk nagyjából, plusz-mínusz pár ember, illetve mi ketten.
Jó a hangulat, valaki még zenét is rakott be telefonról, elég rossz minőségben, és az italos asztalra tette a bátor indián.
Valami egyszerű rock-pop mehet, nem ismerem. Már pár alkoholos üveg üres is, ami kicsit aggasztó, jó gyorsan sikerült meginni, ennyi embernek, kíváncsi leszek, hányan lesznek rosszul a végére.
Hozok Susannak külön tányéron húst, majd visszaülünk a farönkre. Lau a testvére mellé telepszik, miután sikerült megsütnie minden húst.
Valamiről beszélgetnek, csak akkor eszmélek fel, mikor a nevemet hallom.
- Nem akarsz énekelni? – kérdi Susan, mire hangosan felnevetek.
- Nem. Biztos, hogy nem fogok – mosolygok rá lágyan, mire lebiggyeszti alsó ajkát. – Szerintem lesz itt elég önjelölt énekes egy fél órán belül. Van még ital? – kérdem az üres üvegekre nézve. Lau vállat von.
- Ha nincs a hordó alján, nem hinném.
Sóhajtva elindulok megkeresni, ők ketten pedig magukra maradnak, kicsit beszélgessenek csak, nincs kedvem ehhez a sráchoz most, és bármit is ígértem magamnak arról, hogy nem iszok többet, ez így túl lapos.
Szerkesztve Reira* által @ 2015. 12. 19. 21:00:58
|
| linka | 2015. 12. 19. 11:11:45 | #33738 |
Karakter: Laurent Girard
Megjegyzés: Dinnyének
Ha elég mozdulatlanul ülök, akkor talán észre sem veszik a jelenlétemet. Szép teória, de még nem bizonyított, így akár be is válhat. Lehet, hogy már meg is feledkeztek a jelenlétemről, kivételesen nem is bánnám ezt annyira.
- Szedd le az asztalt és gyere megteríteni!
Bosszúsan húzom össze a szemöldökeimet. Szóval az elmélet megbukott.
- Mégis minek? Nem jó ez így?
- Minek, minek...Hogy kérdezhetsz ilyet? Így akarod hazavárni a húgodat?
- Ja. Nagyjából.
Anyám arca megnyúlik és kiszökik hámszöveteiből a vér.
- Eszem megáll rajtad édes fiam. Kelj fel onnan és kezdj el rendet rakni.
- Mintha minimum a pápát várnánk vacsorára.
- Vigyázz a szádra, Laurent!
- Mert mi lesz? Elolvastatod velem a bibliát hatvanötödjére is?
- Laurent!!! Hát hogy neveltünk mi téged? Nyomás felállni, aztán kezdj neki.
Kezeimet magasba emelve állok fel a székből. Eddig úgy tűnt, hogy remekül boldogulnak nélkülem is. Korán ébresztettek, hogy míg ők bevásárolnak, én az itt sziesztázó kölykökre figyeljek oda. Mindenki tiszteletét fejezi ki az apámnak, gratulálnak neki, hogy milyen klassz kis nevelést ad az elzüllött suttyóknak, bár ez a nevelés kilencven százalékban tartalmaz nyálas lelkizést, aztán az a maradék tíz százalék meg arra megy el, hogy az én agyamat szívják le csoportfoglalkozásokkal. Édesek, ahogy próbálkoznak velem jóba lenni, de közel sem azért vannak itt, hogy felszedjék a helyi cukipofát, akivel aztán odahaza eldicsekedhetnek.
Bűnbánó mosollyal figyelem az ajtó hálós felületét, kurva szúnyogok,de ma semmiképp nem érek erre rá, mert ígéretet tettem. Én is tudok csoportfoglalkozásokat szervezni, gyanítom értelmesebbeket is, mint a nagyfőnök, mert a rögtönzött összeüléseknél legalább mindenki feloldódhat.
Egy nedves ronggyal cirógatom végig az asztal lapját, eszemben sincs tenyeremmel felfogni az átnedvesedett morzsákat és egyéb szmötyiket, így egyszerűen leseprek mindent a földre. Jó helyen vannak azok ott. Nem bántanak senkit, útba sincsenek. Minden téren tökéletes pont, ahol éldegélhetik tovább unalmas napjaikat.
- Tudsz szépen szalvétát hajtogatni?
Megrökönyödve meredek anyám kezére, amiben több csomagnyi puha lapkavirágok állnak egymásra pakolva. Szalvéta. Egy embert mondjon már, aki használja is étkezéskor ezeket a vackokat! Maximum illendőségből, vagy csak azért, hogy ne legyenek már olyan irritálóan tökéletesek a maszatos tányér mellett.
- Most akkor te akarod felszedni azt a szegény szerencsétlent, vagy meghagyjuk Törpillának?
- Ethan!
- Nem, Laurent. Máris elfelejtetted a nevem?
- Ethan a neve annak a „szegény szerencsétlennek”!
- Tőlem aztán – vonok vállat. - Tudom, mit tanítottatok nekem. Nem ítélek el senkit csak azért, mert a szülei megszopatták szerencsétlent a névválasztással.
- Mi bajod a nevével?
- Úgy hangzik, mint amit ihlethiányból ráaggatnak az alkalmi búzavirágokra.
- Jó, nyertél. Menj innen, aztán vacsorára pontban itt legyél!
- Igenis atyám – hajtok fejet felszusszanva.
Odakint a Nap, pulzáló tűzgolyóként függ a felhőkkel tarkított égen. De még a bárányok jelenlétének ellenére is tiszta kék az égbolt. Tündöklő forrósággal perzseli fel a már amúgy is szikkadt pázsitot, mintha minimum ez lenne a hivatása.
Élvetegen kattintom fel az öngyújtót, ha elejteném, pillanatok alatt lángra kapna itt minden és nincs semmi, amivel megfékezhetnénk a tűzet. A reggel feltöltött hordók már kiüresedtek, cseppnyi víz sincs bennük, ami több okból is okozhat nekem kellemetlenségeket. Ez többnyire az én feladatom, ahogyan az is, hogy a dögök ne halljanak se éhen, se szomjan. Az emberi dögök életben tartása meg anyám feladata.
- Késtél! - sötéten villanó szempár fókuszálja be az arcom, aztán helyére kerül a szemüveg is, és a tekintet kiélesedik és a pupilla is megnő.
- Fenéket. Ti jöttetek túl hamar. Hol tartotok?
- Zöldségek felvágva, fűszerek kipakolva, tányérok, tálak előkészítve. A húsok felvágása rád vár, azt te vállaltad el.
- És a többi?
- A hordóban élvezkednek a halom jég alatt.
- Gyönyörű. Már egészen nagyra nőttetek a szememben.
Szemeimet árnyékolva meredek az órámra, tíz percem van megjelenni odabent és illendően fogadni a vendégeket. A szüleim egyértelműen ismernek engem, húgom nyilván szintén, az ura meg majd szokja a gondolatot, hogy velem is meg kell birkóznia ahhoz, hogy teljes tagja legyen a családomnak. Anyámékat sikerült elkápráztatnia üde mosolyával és önmagában azzal a ténnyel, hogy pont a húgomat választotta magának ki partnerül. Ostoba flótás, még ő sem tudja, mire vállalkozott. Imádom a tesómat, de ettől még nem fogom kevésbé sajnálni az udvarlóit. Ő aztán tényleg tökéletes kölyke lett a családnak, pont olyan, amilyet mindenki elvár tőlünk. Engem meg azon megtiszteltetés ért, hogy fekete bárány lehetek, mert valakinek annak is lennie kell. Ez magától értetődő.
Tudom, milyen vacsorával készülnek odabent, nekem bajom nincs vele, de Törpilla már kevésbé rajong a felhozatalért, így ajándékba kap tőlem egy kis grillezést. Ahogy látom minden elő van készítve és tényleg csak a csirke várja a szeletelést. Újra az órámra pillantok, aztán a késért nyúlok.
A többiek túlélik nélkülem is a vacsorájukat,csak a legelején fognak morgolódni, aztán mindenki rácuppan majd szegény szerencsétlenre. Általános faggatás veszi majd kezdetét és csak utána zavarják ki a boldog párt utánam.
Debil mosollyal vagdosom a húsokat, véres fagy folyik a kézfejemen, és az ujjbegyeim is egészen elzsibbadnak a hűtött daraboktól, pedig már illő lett volna kiolvadnia teljesen.
- Lau!
A kés pengéje megcsúszik, bár ugyanúgy húsba fut bele. Rossz pont neki, hogy az én ujjamat találta be. Szalvétáért nyúlva fogom fel a vércseppeket, még mielőtt a megsütésre várakozó szeletekre cseppenhetne. Ilyen ízesítést nem szükségelnek. Az engem körülálló kis csapat szétoszlik, távolabb lép az a bő tizenkét emberből álló tömeg és utat engednek egy meglehetősen bájos, ám roppant nyúlánk lánynak, akinek genetikája véletlen pont megegyezik az enyémmel.
- Susan – ragyogok rá műmosollyal, grimaszomat elfojtva, és még jobban rácsavarom szalvétámat az ujjamra.
- Megvágtad magad?
- Nem, egyedi fűszerezés. Óránként néhány vércsepp jót tesz a sültnek.
- Várj itt – sóhajt apró mosollyal. - Hozok neked fertőtlenítőt és ragtapaszt.
- Kímélj meg a szívecskéidtől – kiáltok utána, aztán vetek egy pillantást hódolójára és visszafordulok a húsokhoz.
- Mi még nem ismerjük egymást.
Felsóhajtok. Tényleg nagyon szükséges ez? Nekem nem kell benyalni keresztcsontig, pont leszarom, hogy a húgom kivel van együtt.
- Laurent, a többit meg tudod. Ugyanaz, mint a húgomnak. Te meg Ethan vagy.
Mereven szuggerálom ismerős vonásait, mintha láttam volna már valahol. Helyet nem tudok megnevezni, ahogyan időt sem, de esküdni mernék rá, hogy már láttam őt. Vagy nem. Lehet csak kegyetlenül hasonlít egy ismerős arcra, és emiatt keverem őt.
- Van valami az arcomon? - akaratlanul is grimaszol, bosszantó kis fintorba tódul az arca.
- Nincs.
- Akkor meg mit bámulsz? Hülye arcot vágok vagy mi?
- Áhh, dehogy. A hülye arc nálad valami alapgyári beállítás lehet – fogom két ujjam közé az orcáját, mint ahogy azt eltanultam az idősödő generációtól, megcsipkedem az arcát.
- Mivel kentél össze? - tántorodik hátra megrökönyödve, kézfejével undorodva törölgeti zsírtól fénylő arcát.
- Egyedi arcpakolás. Fogadd szeretettel ajándékomat.
|
|
