- Conrad... Menjünk! – ragadom meg a kabátja ujját, de hiába húzom, meg sem moccan.

- Nem kell – veti felém, majd elhúzza a karját tõlem.

Ráérõsen veszi elõ a cigijét, míg engem megesz a fene. Mit mûvel??

- Dehogynem kell!! Hiszen nincs nálunk semmi! – mordulok fel.

Akár egy dáma, úgy emeli a gyufát az arcához. Elrántom a kezét, legszívesebben a ruháját is megcibálnám. Mit mûvel?! Ha lehet, még ennél is ráérõsebben néz rám, mintha nem is tudom, hol lennénk. Kivesz egy gombóc újságot a ruhája alól, majd meggyújtja, és hagyja egészen elégni. Csupán hamut szór a földre. Megremegek a dühtõl.

- Conrad – szólok rá, ahogy elindul.

Utána kapok, de nem érem el, mintha szándékosan tért volna ki elõlem. Nem hallgat rám, nem érti, hogy veszélyben vagyunk!

***

Óriási kört tesz, amitõl egyre idegesebb lettem. Óriási szerencsénk volt, hogy a farkas nem jött utánunk. Talán evett már… vagy megijedt, nem tudom, igazság szerint nem is érdekel. Nem akarok megint olyanokat álmodni, mint akkor… Kiáltozva, izzadtan ébredni…

- Jobb lenne, ha bemennénk – javaslom.

- Rendben.

Csodálom, hogy beleegyezett, hiszen olyan makacsul rótta az utat. Végre elindulunk visszafelé, mikor pár magasabb fenyõhöz érünk. Ahogy megérzem az illatukat eszembe jut, mikor Ivannal gödröket ástunk a tankoknak… mikor aknákat hordtunk szét mindenfelé. Ugyanilyen erõs fenyõilla t érzõdött mindenhonnan… aztán jött Conrad… jöttek a farkasok. A fejem rázva igyekszem elûzni a gondolatot. Nem. Annak már vége.

Megtorpanok, mikor leguggol, majd egy kést villant meg a kezében. Az meg hogy került hozzá? Nem emlékszem, hogy láttam volna nála…

- Ez mindig nálad volt? – csúszik ki a számon.

Nem válaszol, csak felém pillant, majd levág egy ágat. Vajon miattam tette oda? Remélem, hogy nem…

- Minek az? – kérdem az ágra mutatva.

- Kelleni fog – feleli, majd elteszi a kést.

Nem tudok mire gondolni. Vázába teszi? A párnájába gyömöszöli? Nem tudom…

A házba érve megcsap a meleg, amitõl mosolyogni támad kedvem. A tûz még ég. Levetem a kabátom, majd a fogas alá rakom a bakancsom. Conrad az asztalnál próbálja kiszedni a kabátjából a galacsinokat, de annyira megvan tömve, hogy csak nehézkesen sikerül neki.

- Várj, segítek – lépek hozzá. - Elvégre én tömködtem be a ruhád alá.

Kiszedegetem a galacsinokat, ám nem hagyja, hogy mindet elvegyem. Eltaszít magától, õ nyúl be a további darabokért. a fejem rázva dobálom be a kosárba a gombócokat. Az állam vakarva egyenesedek fel. A szõr egészen belepte a képem, nem ártana borotválkoznom… pedig annyira gyûlölök.

A fürdõbe sétálok, majd engedek vizet magamnak. Meleg még nincs, ezért kénytelen vagyok hideggel megmosni az arcom. Nem is baj, legalább nem csíp annyira, ha megvágom magam. A polcról leveszem az összehajtott pengét, majd felkenem a habot a képemre. Hamar kiírtam az erdõséget az arcélemrõl, majd az államról is.

Mikor már majdnem végeznék, hallom, hogy kopognak. Felkapom a fejem, majd kisétálok az elõszobába. A pengét a zsebembe rakom, hátha szükségem lesz rá, az arcom pedig letörlöm a törölközõvel.

Kitárom az ajtót, majd megpillantok egy bajuszos férfit. Puskája is van, jellegzetes a kabátja. Egy vadász vagy vadõr… nem értem, minek jött

- Mit akar? – kérdem cseppet sem barátságosan.

- Tiszteletem elvtársak!

Alig bírom megállni, hogy ne fintorodjak el. A potyalesõ kurva anyád, biztosan piáért jöttél! Bármibe fogadnék, de azért nem árt az óvatosság. Magyaráz ugyan a faluról… meg az ideköltözésünkrõl, de nem igazán érdekel, mit makog. Gyûlölöm, ha Conrad közelébe kerülnek.

Kezet fogok a férfivel, mire az elindul az asztal felé. Felé is nyújtja a kezét, úgy bratyizik, mintha ezeréves cimborák lennénk. Bemutatkozik Conradnak, ám õ még csak a kézfogását sem fogadja el. Nagyon helyes, ne fogdozza õt akárki!

- Nincs semmi, amivel megkínálhatnám – lépek kettejük közé. - Tegnap költöztünk csak be.

Nem tudja még, hol a helye.

- Nem is azért jöttem, elvtárs, csak bemutatkozni – legyintget.

Hát persze. Az a szokás felénk is. Megigazítja a puskáját, majd továbbra is szabadkozni kezd. Persze megértõen bólogatok, de már alig várom, hogy elmenjen. Egy kicsit hagyhatnának minket.

Felsóhajtok, mikor távozik, és végre betehetem mögötte az ajtót.

- A rohadt anyját, rögtön inni akart volna már – tárom szét a karjaim morogva. - Épp hogy ideérünk, már szolgáljunk ki valakit. Meg a büdös nagy lóf...

- Vadõr? – vág a szavamba Conrad.

- Az. Késõbb vissza fog jönni, hogy megigyunk egy felest – fintorgok.

Bólint egyet, majd kipakolja az asztalra a fegyvere alkatrészeit, amit az ölében tartott. Szép darab, biztosan nem látott még háborút.

- Jobb, ha beszerzek majd vodkát a faluban, fõleg ha ez a hülye visszajön – terítem ki a törölközõm a szék háttámlájára. - Ittál már vodkát, Conrad?

- Nem – feleli kurtán, majd elnyomja a cigijét.

- Wirklich? Soha? Egyetlen kortyot sem? – hõkölök hátra.

Felnéz rám, de nem szól semmit. Ez egészen meglepõ, azt hallottam, a németek nagy piások.

- Mi egyszer szereztünk snapszot az egyik német tiszttõl. Nem mondom, finom volt, de nem cserélném le rá a vodkát – simítok az arcomra tûnõdve. - A fenébe, mégsem kellett volna megborotválkoznom, rohadtul idegesít.

Pontosan ezért utálok borotválkozni. Mintha meztelen lennék…

Conrad a puskájára biggyeszti a szíját, majd a nappaliba sétál. Érdeklõdve követem, jól esett a szememnek figyelni, ahogy összeszereli. Azt hiszem, szeretem nézni, ahogy csinál valamit.

A könyvespolc elé lép, majd levesz róla egy kisebb könyvet. Közelebb lépek hozzá, fogalmam sincs, mit csinálhat. Egy szótár, orosz-német. Okos, nagyon jól jöhet neki, hiszen lehet, nem leszek itt, mikor váratlan vendégünk érkezik… Leülök az egyik karosszékbe, mire õ is odaül. Fellapozza a könyvet, én pedig lehunynám a szemeim, mikor hirtelen felém nyújtja a könyvet. Megilletõdve meredek elõször a kesztyûjére, majd a szóra, amelyikre bök.

- Ez a szó – mutat oda.

Értetlenül nézek rá, mit akar vele? A németet el sem tudom olvasni, ugye nem vizsgáztatni készül? Teljesen megrémülök, mikor kisétál a konyhába, majd újsággal és ceruzával ül le ismét. Ugye… ugye nem azt akarja, hogy írjam le?!

- Igen…? – kérdem rekedten.

Nem akarom, nem. Nem tudhatja! Kigúnyolna, lenézne, eltiporna. Õ olyan mûvelt, én meg… nem, nem lehet, inkább elmegyek ki az udvarra, vagy akármi!

- Milyen itteni tájszólással? – kérdi.

Kell egy kis idõ, mire felfogom, hogy szó sincs vizsgáztatásról. Sõt! Most végre hasznosnak érezhetem magam. Nagy levegõt veszek, majd lassan kiejtem a szót. Megismétlem párszor, majd elmondatom vele is.

- Beszéled az itteni nyelvjárást? – kérdi.

- Natürlich – bólintok egyet.

- Ne. Ne németül – ingatja a fejét, majd belelapoz a szótárba.

- Bocsánat – bólintok beleegyezõn, majd felé hajolok.

Lesz mit bepótolnia… sõt azt hiszem, nekem is. Teljesen máshonnan jöttem, ha nem figyelek oda, érezni rajtam, hogy nem vagyok idevalósi… de még csak 200 kilométeres körzetbõl sem.

- Nem szeretem ezeknek a tájszólását. Teljesen más, mint ahogyan beszélek – vonok vállat.

Felpillant rám, majd felém mutatja a szótárt. Egy pillanatra gondolkodóba esek, majd lediktálom neki az itteni formát. amíg ír, gondolkodva nézek ki az ablakon.

- Kéne egy kerítés, nem gondolod? – nézek az ujjára, ahogy formálja a fura, kunkori betûit.

- De – biccent.

Hunyorogva bámulok a plafonra, majd nézek vissza Conradra. Halványan mosolyogva nézem, ahogy lassan a könyv sarkára csúsztatja az ujját és lapoz egyet.

***

Másnap reggel a szokottnál is álmosabban ébredek. Szuszogva törlöm meg a szemeim, majd mászok ki az ágyból. Conrad még alszik, ezért óvatosan osonok ki a szobából, majd foglalom el a fürdõszobát. Ideje volna tényleg felhúzni azt a kerítést.

Felhúzok egy pulóvert, majd a bakancsomba lépve sétálok ki a melléképületbe. Találok egy régi szekrényfélét, polcokat, léceket is. Gondolom, az elõzõ tulaj begyújtani hagyta itt ezeket, de nem érdekel, pompás kerítést rittyentek belõle. Csak elõbb még szét kell verni a szekrényt…

Felkapom a fejszét, majd rágyújtva cibálom ki a bútort az udvarra. Két csapásból szétnyílik az egyik lapja, ráadásul egyenesen, aminek nagyon örülök. Elválni azonban sehogy sem akar.

- Gyere már szét a telibe baszott kurva anyádat! – morgom.

Erõsebben harapok a cigi végébe, kesernyés íz terjed szét a számban. Gyerünk, törj már szét!

- Mit csinálsz? – hallom meg az enyhén reszelõs hangját a hátam mögül.

Akár a tetten ért kisfiú nézek hátra a vállam fölött. Nagyot szívok a cigibõl, majd minden füstöt kifújok az orromon. Az egész orrnyergem belesajdul, nem esik jól.

- Kerítést – felelem szipogva.

Látom, hogy kétkedve mered rám és az enyhén szólva is szétberhelt szekrényre.

- Felkeltettelek? – sétálok oda hozzá.

A haja nem kócos, az arca is egészen tûrhetõ, bár a szemeiben még látni az álmot. Biztos, hogy rendbe tette magát, mielõtt kijött. Pedig szívesen látnám még álomittasan, félrecsúszott ingnyakkal, ahogy halovány mosollyal az arcán simít fel a karomon, és kíván jó reggelt. A derekára fognék, és megcsókolnám, de nem mohón, nem követelõzõn. Hosszan, hogy alig érintsem a száját, mintha lustán kóstolgatnám. Minden hátralévõ percem feláldoznám ezért.

- Nem – feleli, ahogy lassan felnéz rám.

Rámosolygok, majd megtámaszkodok mellette. Nem érek hozzá, csak mélyet szívok a cigimbõl. Már nem sok van hátra.

- Nem szeretem, ha csak úgy bemászkálnak – fújom ki oldalra a füstöt.

Elnyomom a csikket a hamutartóban, amit az ablakba raktam, majd ismét ránézek.

- Fûts be, hideg van – hajolok felé, és a fejére csókolok.  

A tincsei megcsiklandozzák az arcom, de nem elégszem meg ennyivel, a jobb kezemmel végigsimítok az alkarján. Nem érintem sokáig, hiszen napestig képes lennék vele lenni. Elengedem, majd besétálok mellette. Emlékszem, a kamrában volt még egy szerszámos láda. Jóval kisebb ugyan, de abban kell lennie a lapos csavarhúzónak. Leguggolok a láda elé, majd kitúrom belõle a szerszámot. Hihetetlen, pedig csak egyszer néztem bele! Ilyenkor mindig valami földöntúli büszkeség tölt el. Vállveregetés helyett azonban kisietek az udvarra, mielõtt jobban esni nem kezd a hó.

~~~

Köhögve csavarozom az utolsó csavart is a zsanérba, majd a hajamba markolva törlöm le róla a faforgácsot. Megmarkolom a kapu szélét, és finoman mozgatni kezdem. Halkan nyikorog, aminek különösen örülök. Így legalább hallani fogjuk, ha jön valaki. Végignézek a kerítésen, egészen jó lett. Bár kurva nehéz volt kiásnom a fagyos földet, de most már legalább stabilan állnak a lécek. Valami drót vagy csirkeháló jó lenne, talán tudok szerezni valakitõl a faluban.

Rágyújtok ismét, és leveszem a szerszámosládát a fatuskóról, amin eddig is állt. Valami érthetetlen okból kifolyólag ettõl két méterre épült a ház. Megértem, erdõ, kevés a hely, de legalább a gyökereit felszedhették volna…

- Danilov.

- Hm? – kapom fel a fejem.

Conrad az ajtóban ácsorog, már teljesen átöltözött. Nem látom, hogy fázna, biztos meleg van már bent.

- Kész van? – néz rám továbbra is.

Lassan felhúzom a szemöldökeim, nem tudom mire vélni ezt a hosszú pillantást.

- Hát… azt hiszem – bólintok egészen elbizonytalanodva. Még a nevemben sem vagyok biztos olyankor, mikor így mered rám.

Felállok, és a cigim elnyomva sétálok hozzá. A karjánál fogva húzom magamhoz, ezúttal nem elégszem meg egy futó érintéssel. Fáradt vagyok és éhes, semmi türelmem még az effélékre is. A derekára simítok, az orromat pedig végighúzom a nyakán. Még mindig az a finom illat árad belõle, mint a vonaton. A nyakára csókolok, élvezem, ahogy hangos cuppanással válok el tõle. Megtolom hátrafelé, mire szinte kétségbeesetten mozdul. Nem hagyok fel a kis játékkal, tovább csókolgatom a nyakát. Betolom a házba, a lábammal pedig finoman beteszem az ajtót magam mögött. Félek, hogy összerogyik nekem, ezért a falnak döntöm a hátát, úgy harapok bele a nyakába. A keze megrándul, valahogy mindig ezt csinálja, ha udvarolni kezdek neki. Megmarkolom a csuklóját, és a vállamra teszem a kezeit. Hamar rájövök, hogy veszélyes játékot ûzök, mert kellemesen zsibbadni kezd az ágyékom. Ugyan több kell ennél, hogy látszatja is legyen, de nagyot nyilall a gyomrom, mikor elképzelem, hogy az ujjait végigvezeti a hasamon, és a farkamra markol.

- Éhes vagyok – döntöm a fejem az övének.

Nem szól semmit, csak elnyílt ajkakkal pillant felém. Hirtelen iszonyú jókedv kerekedik felül rajtam, idétlen vigyorogva lépek el tõle, majd oldozom el a surranóm fûzõjét.

- Megbaszhatja az a kurva vadász, már úgyis halljuk, ha jön. Biztos nem engedem be még egyszer – rázom a fejem, és kilépek a bakancsból.

Amint leér a lábam a földre, a lábszáram görcsbe rándul, a csont mintha ki akarna szakadni a helyérõl. Fintorogva támaszkodok meg a falban, és markolok a térdemre. Mindjárt vége lesz... mindjárt…

Morogva vájom a körmeim a térdkalácsomba, a lüktetõ fájdalom csak nagyon lassan akar lanyhulni. Apránként engedem ki a levegõm, félek, hogy ismét fájni fog. Pedig tudom, hogy nem. Már hozzászoktam, tudom, mi nem esik jól a hegnek…

Felegyenesedek, és a kamra felé indulok. A kellemes meleg után hirtelen rosszul esik újból hideget érezni. Felmarkolom a tányért, amin még a tegnapi étel maradékát tettem, és kisietek vissza a melegbe. Talán nem volt bölcs dolog pulóverben múlatni az idõt odakint. Conrad felé pillantok, meg is emelem a tányért felé.

- Egyél – billentem kissé oldalra a fejem.

A fejét rázza, majd tüntetõlegesen rám sem pillantva bemasírozik a hálószobába. Az állam vakarva nézek el utána, majd ülök le az asztalhoz. Fintorogva tömöm magamba a krumplit, kezdem már nagyon unni. Legközelebb fõzelék lesz, mert ha még két kanállal meg kell ennem a fõttbõl, fõbe lövöm magam.  Az ereszbõl folyó víz csobogásának ütemére emelgetem fel-le a lábujjaim. Teljesen elzsibbadt a bal lábam, kétlem, hogy valaha is javulni fog. Ahogy vénülök, úgy megyek tönkre teljesen. Elõször a hajam… aztán a lábam. Mi lesz, ha egyszer le kell majd vágni?

***

Gyanakodva méregetem magam a tükörben. Conrad már ágyba bújt, így nem firtatom sokáig, hogy nõtt két újabb szántás a szemem sarkába. Kiöblítem a szám, majd ásítva oltom le a villanyt. Halkan igyekszem a hálószoba felé, emlékszem két éve mi patáliát csapott az alsó szomszéd. Szerinte túl hangosan közlekedek. Gondolom, még sosem látott, hiszen elképzelni sem tudtam, a nádszál testemmel és a tökéletesen mûködõ lábaimmal hogy is hallhatta meg, mikor finoman áthelyeztem magam egyik szobából a másikba. Nesze neked, nemzeti hõs, Basilevsky! Persze, ezután már cseppet sem figyeltem az intelmeire, még az is megfordult a fejemben, hogy szerzek egy sétabotot, csak hogy kedvemre kopoghassak szebbnél szebb  üzeneteket a padlón.

Beteszem az ajtót, majd lassan Conrad mellé mászok. A hátán fekszik, a plafont bámulja. Ahogy mellé érek, megfordulna, ám nem engedem neki, gyengéden a felkarjára markolok.

- Conrad…

Nem fordul felém, de nem is moccan. Mosolyogva húzom magamhoz, és hajolok át a teste felett.

- Holnap a faluba megyek.

A nyakához hajolok, és két hosszabb csókot nyomok a bõrére.

- Találtam odakint egy pár csizmát. Lehet, hogy el tudom cserélni bélésre. Belevarrjuk a kabátodba, és te sem fogsz már fázni.

A gondolatra egészen felvidulok, a hátának feszítem a mellkasom.

- Mit szólnál, ha így aludnánk? Csak amíg felmelegszel – simítok a kezére.

Érzem, mennyire hidegek az ujjai, a lábai nemkülönben. Teljesen magamhoz húzom, de ahogy a tompora az ágyékomnak feszül, megfeszülnek a tagjai. Halványan mosolyogva dobom odébb a csípõm, és csak a felsõtestemmel nyomakodok felé.

- Még csak nõvel aludtam így. Férfivel egészen szokatlan… de nagyon jól esik a közelséged – fúrom az arcom a tarkójához.

A mellkasát simogatva igazgatom el a lábaimmal a takarót, majd fogok a kezére teljesen. Még mindig nagyon hideg.

- Ti nyugatiak… akár a jég – mosolyodok el, ahogy felrémlik elõttem a szeme kékje.

Mosolyogva hunyom le a szemeim, megnyugvással tölt el a tudat, hogy kezd felmelegedni.

- Jó éjt, Conrad – szuszogom.

***

Jókorát rúgok a levegõbe, erre riadok fel. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, riadtan ülök fel, és kapkodom a fejem. Az ablakon át vakítóan árad be a fény, morogva vakarom végig az egész kupám. Oda kell végre tolni azt a kibaszott szekrényt…

Ásítva vakarom meg a vállam, mikor Conrad megmozdul mellettem. Lenézek rá, így láthatom, ahogy magához tér. Semmi romantikus hasonlat nem jut eszembe, az arcizmaimat érzem csak megfeszülni. Mosolyogva könyöklök mellé, miután teljesen felébredt.

- Jó reggelt – simítok odébb egy tincset a homlokából.

- Jó reggelt – viszonozza a köszöntést.

Az arcához hajolok, és odacsókolok. Mosolyogva simítom végig az orrom az arcélén. A karját simogatva szívom magamba az illatát. A magamét is rajta érzem, ez az álomszagú Conrad illat viszont mégis sokkal erõsebb most bárminél. Szívem szerint a lábai közé bújnék… ébredés után szeretek a legjobban kefélni.

- Jól aludtál? – mormogom a bõrére, ahogy egyre lejjebb haladok rajta.

- Jól – préseli ki magából, de szinte levegõt sem kap.

A mellkasára simítok, finoman a markomba fogom a mellizmát.

- Dan… – sóhajtja felém, de nem érdekel.

Ahogy elnyílik a szája, megcsókolom. Az ajkai kiszáradtak, a szája kesernyés ízû, mégsem érdekel. Az ölem a matracnak feszítem, végigborzongok, ahogy megint zsizsegni kezd az ágyékom. Nagyot szusszanok, ahogy a nyelve az enyémhez ér. Lassan moccan, de nem érdekel, nem sietek sehová. Szinte remegve simítok végig az oldalán, és markolok a derekára. Egyre közelebb fordítom magamhoz, majd hirtelen teljesen fölötte találom magam. Nem moccan, talán ez az egyetlen szerencséje. Ha a hajamba markolna, biztosan nekiesnék. Több évnyi lemaradást kell behoznom, mégis olyan a helyzetem, mint az ajtó elõtt toporgó kutyának. Ez így nem jó.

Elhúzom a fejem, de éppen csak annyira, hogy végignézhessek az arcán. Mintha teljesen máshol járna. Újból megcsókolom, amitõl úgy érzem, elalél. A csókom ütemére kezdem el finoman markolászni a mellkasát. Te jó ég, de jó lenne az ölem az övének feszíteni, hogy végigborzonghassak! Rég vágott végig rajtam ilyen szintû kangörcs. Pedig csak nem is álmodtam semmit… azt hiszem.

Lassan húzom el a szám, majd az arcára nyomok egy puszit, és feltápászkodok. Csukott szemekkel fekszik a mellkasát fogva. Ettõl mosolyognom kell. Kiballagok a fürdõszobába, és pár perc alatt letudom a reggeli teendõket. A nadrágom sem olyan szoros, mikor visszasétálok a hálószobába. Egy másik nadrágot és pólót húzok elõ a szekrénybõl. Conrad még mindig az ágyon fekszik, de nem néz felém. Mosolyogva öltözök át, majd húzom fel a pulóverem és a surranóm. Az éjjel esett a hó, a ház elõtt legalább térdig ér már.

Sóhajtva húzom a fejembe a sapkám, majd a hálószoba irányába fordulok. Épp látom még Conradot, ahogy nehézkes léptekkel a fürdõszoba felé igyekszik. A vállamra kapom a málhám, és az ajtó felé lépek.

- Ha bárki belép ide… lõdd le – csúsztatom az ujjaim a kilincsre.

Megáll a lépésben, majd összeszûkített szemekkel felém pillant.

- Engem persze ne – mosolygok rá, majd kisétálok az udvarra.

Esik a hó, ez nem tetszik. Már elõre érzem, hogy fog fájni a lábam, ha visszaértem. Csak gyõzzek átvágni a hótömegen… Felveszem a régi csizmát a nyári konyha ajtaja elõl, és a málhámba süllyesztem.

Bõ fél órámba telik, míg átverekszem magam a frissen hullott havon, de a falu felé már nem ennyire siralmas a helyzet. Szerencsére a fák is sokat lefogtak az áldásból, odabent pedig szorgosan lapátolják az árkokba a szutykos latyakot. A piaszagú öregek már elõre köszönnek nekem, bár még mindig gyanakodva méregetnek. Nem törõdök velük, majd megszoknak, úgyis jövök még erre kismilliószor.

Betérek a nénihez, akinél idefelé az ételt vettük. Láttam méterárut a bolt hátsó végében, csak reménykedni tudok, hogy bélésanyagot is tart. Nem igazán értek az ilyesmihez… de ha ezen múlik, kiszedem a sajátomból.

- Jó napot! – köszöntöm derûsen a nénit.

Õ hasonlóképp üdvözöl, így kicsivel nagyobb önbizalommal veselkedek neki az alkudozásnak. Lehetnék pofátlan, de úgy gondolom, csak magamnak tennék keresztbe vele. Végeredményben megkapom a bélésanyagot és még egy konzervet is sikerül kikuncsorognom. Kaphattam volna többet is, de nem érdekel. Úgysem kell az a szaros csizma, minek legyek véresszájú…

A zsákba gyûröm a holmijaim, majd a vállamra kapom ismét, és megindulok kifelé. Elõször azonban nem hazaindulok, körbejárom a falut. Nem sok ház sorakozik egymás mellett, összesen három utcája van a helységnek. Y alakban ágaznak el a fõutak egymástól, azon kívül akad még négy-öt mellékutca. A három út találkozásában áll egy kocsma, tõle nem messze egy szobányi méretû viskóban pedig orvos is rendel. A falu határában futnak a sínek, egy félig romos téglaépület elõtt áll a megálló. Az egész borzasztó lehangoló, így igyekszem távol maradni a határtól. A kis faluközpont felé haladva azonban felülkerekedik rajtam a jókedv. Egészen aranyos a hely. Nem az a fullasztó, gépzsíros városi nyomor árad az utcákról, mint ott. Úgy tûnik, megmaradtam parasztgyereknek, világ életemben gyûlöltem a városokat.

Megindulok az erdõ felé, mikor szembejön velem egy nõ a gyerekével. A kislány egy nyers krumplit rágcsál, a látványától a torkom is összeszorul. Eszembe jut, hogy otthon is krumpli vár… a háború elõtt sosem ettem annyit ebbõl a gumós szarból, mint ez alatt a pár év alatt.

Hazáig morgok a tudattól, hogy életem hátralévõ részében krumpli diétára vagyok kárhoztatva. Vörös húst akarok, friss kenyeret és… és egy tortát! Friss gyümölccsel a tetején… habbal a szélén! Kár, hogy még sokára lesz születésnapom… Conradé közelebb van, de az sem holnap lesz.

A ház elõtti kõre verem a bakancsom, majd bekopogok az ajtón. Nem telik bele sok idõ, Conrad kinyitja, biztosan hallotta nyikorogni a kerítésajtót.

- Privet! – biccentek neki mosolyogva.

- Privet – áll félre az ajtóból.

Besétálok, majd lehúzom a fejemrõl a sapkám, és kilépek a surranókból. A zsákom a fogad mellé állítom, majd felakasztom a kabátom is.

- Nem jött senki, ugye? – kérdem, miközben feltûröm a pulóverem ujjait.

- Nem – feleli.

- Remek – hajolok a kandallóhoz.

Kihamuzok, majd begyújtok. Nemsokára meleg is lesz… az ebéd gondolatát addig is elodázhatom. Szipogva törlöm meg az orrom, majd Conrad felé fordulok. Mosolyogva lépek hozzá, majd felsimítok az arcán.

- Hozd a kabátod, kaptam bele bélést – simítok fel a hüvelykujjammal az orcáján.

Biccent, majd a fejét elhúzva sétál a fogashoz, és leemeli a kabátját. Szeretem rajta látni, tetszik a színe. Teljesen elüt a bõrétõl, felizgat a tudat, hogy kivillan belõle a tarkója, és akár meg is haraphatnám.

Elveszem tõle a kabátot, majd a konyhaasztalra fektetem. Nem kérdezem tõle, meg tudná-e varrni… kizárt, hogy a heged kezével rendesen meg tudná fogni az anyagot. Nem akarom, hogy úgy érezze, hátrányban van emiatt.

- Keresnél nekem egy ollót? – nézek felé.

Ismét biccent, majd sorban kihúzza a konyhaszekrény fiókjait. A nappaliba megyek, hátha találok tût és cérnát. Spárgát, mérõszalagot, kutyafaszát is találok ott, de egy rohadt varrókészletet a világért sem. Elképzelhetõ, hogy nincs? Na ne!

- Megtaláltam – szólal meg hosszú csend után.

Mikor meglátom a kezében a komplett varrókészletet, nagy kõ gurul le a szívemrõl. Mosolyogva sóhajtok fel, majd elveszem tõle. Persze, nem szalasztok el egy csókot nyomni az arcára.

- Köszönöm – telepszem vissza a konyhaasztalhoz.

Biccent, majd a nappaliba sétál. Ha jól láttam, olvasott. Legalábbis a fotel karfán egy nyitott könyv feküdt. Felvágom a kabát belsejének széleit. Nem teljesen, hiszen annyi türelmem nem lenne, hogy visszavarrjam az egészet… és így is borzasztóan fog kinézni. Az ölembe fogom a bélésanyagot, majd apránként kibélelem a kabátot. Az ujjaival különösen sok idõt tökölök el, mire végzek velük. Megdörzsölöm a szemeim, majd a kabátot félrerakva eszek egyet, mielõtt teljesen kitölteném az anyaggal és összevarrnám. Kiveszem a konzervet a zsákomból, és egy fazékba öntöm a tartalmát. Lencse, még jó, hogy szeretem. Emlékszem, annak idején mennyit ettem hidegen. Még úgy is egészen jól esett. A tûzhelyen megmelegítem a fõzeléket, majd két tányérba merem. Nem valami sok, egy evésre pont elég. A kamrában találok még egy negyed kenyeret, azt szelem fel mellé. Az egyik szék támlájára terítem Conrad kabátját, majd a tányérokat rakom a helyére.

- Hoztam ebédet, éhes vagy? – sétálok a nappali ajtajába.

Felpillant rám a könyvbõl, majd bólint egyet.

- Gyere – mosolygok rá, majd visszasétálok a konyhába.

Leülök a helyemre, majd magamhoz húzom a tányért. Conrad az asztal másik oldalára ül, de mellém. Ez jól esik… bár oda terítettem neki. De elmehetne, ha akarna!

- A csizmáért ezt is kaptam – vonok vállat.

Ismét bólint, majd enni kezd. Kis ideig figyelem, ahogy magába kanalazza az ételt, majd csendben követem a példáját.

Ásítva dõlök hátra, miután végeztem az evéssel. Végiggyûröm a képem, majd Conradra nézek, látom, hogy végzett.

- Elég volt? Vagy kérsz még? – hajolok kicsit közelebb hozzá.

- Nem kérek – áll fel.

Elveszi elõlem a tálat és a kanalat, majd a mosogató felé sétál. Szó nélkül elmosogatja a tányérjainkat.

- Köszönöm – lépek mögé, majd csókolok a nyakába.

Lemorzsázom az asztalt, majd újra magam elé veszem a kabátját. Belegyömöszölöm a maradék bélést a kabátba, majd... egyszerûen ütni kezdem az asztalon, hogy elegyengessem a felgyûrõdött tömõanyagot. Többször is átmarkolom, mielõtt nekilátnék összevarrni a széleit. Sajnos nem vagyok nagy varrómûvész, ezért több helyen is csomósra gubancolódik a cérna.

- A telibe baszott kurva anyád! – harapom el a cérnát hetedszerre is.

Szerencse, hogy ez csak belülrõl látszik. Az ilyesmi munkát mindig Nadja végezte. Én amolyan elméleti ezermester volnék. Rengeteg mindent lestem el a környezetembõl, ám két éve nyáron bebizonyosodott, hogy gondolatban minden sokkal jobban sikerül. Ivannal tyúkólat építettünk, de az egyik oldala kissé ferde lett. Végül is megoldottuk fa támasztékokkal, de cseppet sem úgy nézett ki, mint azok a díszes templomok az oszlopos szarjaikkal.

Nyögve dõlök hátra, mikor hallom, hogy megnyikordul a kerítésajtó. A bejárat felé kapom a fejem, és az ajtóhoz is sétálok. Conrad szintén felpattant már ültébõl. Mikor azonban kinyitom az ajtót, teljesen megdöbbenek.

- Madárfüttyös jó napot az elvtársnak – vigyorog rám Ivan.

Pár döbbent pislogás után felnevetek, majd a keblemre ölelem.

- Mit keresel te itt? – szorítom meg.

Megveregeti a hátam, majd a vállamnál fogva tol el magától.

- Leginkább téged. Meg… – néz el mögém.

Conrad felé fordulok, látom az arcán a meglepettséget. Eszembe sem jutott, mi lesz, ha ezek ketten találkoznak. Remélem, nem esnek egymásnak…

- Conrad… õ Ivan. A legjobb barátom – cibálom be az ajtón a vendéget.

Nem fognak kezet, nem is szólnak egymáshoz, csak merednek a másikra. Mélyet sóhajtok, ahogy becsukom az ajtót, majd be is zárom.

- Leültök az asztalhoz? – bökök a fejemmel a konyha felé.

- Én nem ülök egy asztalhoz egy ilyennel – nyomja meg az utolsó szót.

A hideg is kiráz, olyan dühös leszek tõle. A felkarjára vágok, rosszallón ráncolom a szemöldökeim.

- Kérlek! – préselem ki a fogaim közül.

Lesajnálón Conrad felé pillant, majd megrántja a vállát, és a kabátját lehámozva a konyha felé indul. Morogva nézek utána, majd megrázom a fejem. Conradra nézek, ám mielõtt szólhatnék, a nappaliba sétál, és visszaül a fotelbe. Azt hiszem, megértette, amit Ivan mondott. A szemeim dörzsölve sétálok a vendégem után, majd lehuppanok mellé.

- Amennyire tudok neked örülni, annyira fel is tudsz idegesíteni – tolok elé egy vodkásüveget.

- A személyem varázsa lehet – ásít, majd tölt magának italt.

Követem a példáját, majd koccintunk.

- Képes voltál ideutazni csak miattam?

- Nem egészen. Áthelyeztettem magam.

- Áthelyeztetted? – csodálkozok.

Bólint, majd beavat a nagy titokba. Egészségügyi gondokra panaszkodva helyeztette át magát a nagyvárosból ide. Egy épülõ jegyzõi iroda tejhatalmú uralkodóját tisztelhetem a személyében. Egészen ügyes, bár még mindig nem értem, miért jött ide. A gyerekek azonban örülnek, az asszony is boldog, nekem is jobb, hogy itt lesznek egészen közel. Aztán ki tudja, lehet, tényleg baja van, legalább rendbe jön.

- Jól hangzik – mosolygok rá.

- Muszáj ebben a stílusban beszélned? – fintorodik el színpadiasan.

Felsóhajtok, majd kikényszerítem magam az itteni nyelvjárásból. Sokszor nehezemre esik odafigyelni rá, hogy ne a saját tájszólásommal forduljak az itteniek felé. A végén még felismernének…

- Mindig ennyire… bõbeszédû? – kérdi Ivan hidegen.

- Kétlem, hogy valaha többet is beszélne nálam – ingatom a fejem.

- Nálad senki sem tud többet beszélni – szegi le az állát.

Hatalmas vigyor terül el a képemen, majd megrántom a vállam, és újabb adag vodkát töltök.

- Gondolod, bízna benned valaha? Kétszer is lelõtted. Bár egyszer sem úgy, hogy ott is maradjon – fintorodik el.

- Nem tudom – engedem el a fülem mellett –, talán idõvel jobb lesz majd.

- Mégis mitõl?

Tûnõdve meredek az ujjaimra. Tulajdonképpen magam sem tudom, mit remélek. Mit gondolhattam, mikor útnak indultam? Megrémít a tudat, hogy gyalog átszeltem Szibériát… Európát… csak azért, hogy láthassam. Az életem tettem függõvé a válaszától, és cseppet sem bántam volna, ha meghalok. Õ mégis velem jött. Nem hiszek semmiféle tündérmesében, hiszen nem tudok semmit felmutatni, amit szeretek és a magaménak tudhatok… csak õt. De mégsem teljesen. Néha úgy érzem, örökké két idegen maradunk, akik puskákat szegeztek a másik felé. Aztán meglátom a szõke haját , ahogy a kárpitnak simul, a száját, ahogy észrevétlen megnyalja, mikor kiszárad… a kezét, ahogy az ujjai siklanak a megsárgult papíron. Szeretem õt, ahogy izzó szenvedéllyel szerethetnék bárkit is. Újra fiatalnak érzem magam, újra remeg a belsõm, ha csak eszembe jut.

- Majd az idõ megoldja – mosolyodok el.

Szinte látom magunkat, ahogy aggastyánként ülök a ház elõtt, és magam elé meredek. Letûnt korok ködös emlékei foglalkoztatnak, mígnem Conrad elém nem lép. Megviselt mégis büszke férfiként. A szeme sarkaiba barázdákat szánt az élet, mégis olyan szemrevaló… a kurva életbe!

- Szóval… ha jól értem… idecitáltál egy nácit az Isten háta mögé… hogy talán elõbb öl meg, mint te magad õt… vagy talán az életben majd kettõnél többet szól hozzád?

Ivan meg a hülye szavai… Nem válaszolok, csak megvonom a vállam, és felhajtom az újabb adag vodkám.

- Értem. Azt meg sem kérdem, hogyan oldod meg a testi részét – rázza meg a fejét.

- Pontosan tudom, hogyan kell baszni – sziszegem meggondolatlanul.

Látom, ahogy egy pillanat alatt kimegy a vér az arcából.

- Honnan?? – hajol felém, szinte suttog.

- Onnan, barátom, hogy párszor már beakasztottam neki – suttogom közelebb hajolva.

- Aaahhh!! – nyög fel, majd pattan fel, hogy szinte a szék is hátraesik.

Nevetve dõlök hátra, majd nézek fel a paprikavörös képére. Dühösen méreget, mintha legalább egy csorda tehenet loptam volna.

- Te nácikúró vén buzi – mutat felém fojtott hangon.

Ismét felnevetek, de a hajamba is túrok kínomban. Már hiányzott Ivan. Csak benne bíztam a háború alatt, az életemet is köszönhetem neki. Hiába az a titokfelhõ, mégis borzasztó közel érzem magamhoz.

- Conrad nem náci. És örülnék neki, ha kevesebb hûhót csapnál körülötte – szegem le az állam.

- A seggét ne nyaljam ki? – mutat a háló felé.

A szemeim forgatva veszem elõ a cigarettatartóm, és húzok elõ egy szálat belõle.

- Kirúgta a fogaim – mutat a szájára.

Meggyújtom a végét, majd jókorát szívok belõle.

- Hát… legalább van szép új. Patyolat a mosolyod. Vén buzi létedre egészen fiatalos vagy tõlük – bökök felé az állammal.

Vigyorogva markolja fel a szõrmesapkáját, majd húzza ki magát, ahogy szokta. Olyan Ivanosan.

- Máris mész? – szívom meg újra a cigarettám.

- Muszáj. Egy óra se, és jön az ács.

- Ó, hogy a felséges úrnak még ácsra is futja – bólintok egy nagyot.

- Mondjuk úgy, hogy tartozik. De ez nem a te dolgod – húzza a fejébe a sapkáját.

Megvonom a vállam, majd felállok, ahogy kifelé indul. Lusta vagyok bármi lábbelit is magamra erõltetni, mezítláb gyalogolok ki utána a hóba. Rosszallón mered rám, de nem érdekel túlzottan. Életemben háromszor lehettem csak megfázva.

- Üdvözlöm a nõdet – nyitja ki a kiskaput.

- Én is a tiéd – vigyorgok rá.

- Odáig lesz a gondolattól, hogy eztán minden hétvégén a nyakunkra járhatsz – nyújtja felém a kezét.

- Elhiheted, hogy minden vágyam elszeretni a kölykeidet – viszonzom az üdvözlését.

- Vigyázz magadra, Basilevsky – böki még felém, majd megindul a havas úton.

- Te is, Dvornikov – ásítok felé.

Vén buzi. 

- Ugye éhes vagy? – kérdezi, amint elenged. Az ujjaim remegnek, a szívem kegyetlenül rugdal.

- Igen – szûröm ki a fogaim közül. A hajamba csókol és kimegy a konyhába. Megint bekapcsolja a rádiót, rosszul vagyok ezektõl a zenéktõl. Ezektõl egyenesen a saját indulóinkra* gondolok. Bezengi az egész fejem. Megmarkolom a karosszék oldalát, hogy megnyugodjak. Megtörlöm a szám, éget minden érintése. Éget.

Mi ez a szag?

Kilépek a fal takarásából. Látom, ahogy sápadtan a gáztûzhely elõtt áll mozdulatlanul. A hús pedig már kezd odakozmált szagot árasztani. Fel se tûnik neki, ahogy odamegyek hozzá, teljesen leblokkolt. Kinézek az ablakon.

- Danilov! – szólítom meg.

- Tessék? – az egész teste belehullámzik, ahogy visszakérdez. Alig van hangja. Gond van.

- Oda fog égni – veszem el tõle a serpenyõ szárát, hogy félrevonjam a tûzrõl. Érzem a felszálló illatokból, hogy megkapta. Az égett szagtól remegni kezd a gyomrom. Eszembe jut, ahogy az én bõröm égett. Egybõl forróság csapja meg a régi sebek helyeit. Megpróbálok a késsel alányúlni a húsnak és megfordítani.

- Ich – bök az ajtóra és azon nyomban ki is lép rajta. Az ablakon át figyelem, ahogy egészen az egyik melléképületig sétál a metszõ hóesésben. Szabályosan kimenekült. Valaki várja ott? Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ott a cinkosa. Csak hamarabb jött, mint várta és megrémült. Ez is abszurd. Mitõl félne egy ilyen ember?

Gyanakodva fürkészem, merre indult, de csak a lábnyomait tudom szemmel tartani. Egy szál pólóban ment ki fáért? A tekintetem a kabátjára vetül, majd meglátom alatta a surranóját. Mezítláb? Összeszûkítem a szemeimet, de így sem látok semmit sem, elbújt a fal mögé. Mégis mit mûvel? Ennyire nem zavarja az idõjárás?

Befejezem a húst. Nem maradhat így. A szemem sarkából figyelem odakint a mozgást, de sokáig a kavargó hópelyheken kívül semmi sem moccan. Kikapcsolom a rádiót. Mintha egyre hangosabban vinnyogna. Kész az étel, az asztalra teszem. Az órámra pillantok.

Épp mikor végzek, nyílik az ajtó. A székrõl felé fordulok. Tiszta jég a lába. Az arca sápadt, majdhogynem rikít, minden porcikájában reszket, remeg a szája.

- A fa?

Nem válaszol, meglepve mered rám. Megcsap a félelem szaga. Felismerem még, pedig nem találkoztam vele olyan gyakran. Messzirõl láthattam csak vagy saját magam éltem át. Távol voltam tõle.

 „Die Entfernung!”

Felállok a székbõl, nem értem a viselkedését. Eddig próbáltam az arcáról olvasni, de csak a tiszta kétségbeesést látom, okokat nem. Most értetlenül figyel. Elfordulok tõle, elkezdem összeszedni a tányérokat. Jobb is, ha nem beszél hozzám. Beleteszem a kést és a villát a tányérba, a megmaradt kenyérszeletet is.

Váratlanul nyomja az arcát a hátam közepébe, megmerevedek a jéghideg és hirtelen érintéstõl. Az egész teste árasztja magából a kinti, zord idõjárást. Közrefog a karjaival, mozdulni is képtelen vagyok, ahogy körülfon velük. Az orrát felfuttatja a tarkómon, a hûvös homlokát odasimítja. A szíve a hátamon dörömböl, libabõrös leszek tõle, borzongok. Mintha minden dobbanással kiszívná belõlem a meleget. Ki akarok szabadulni a jégverembõl, sikerül is eltávolodnom tõle. Ránézek. Képtelen vagyok megfejteni, mitõl reszket és vibrál úgy a szeme, mintha kísértetet látott volna. Sokáig mered egyenesen a szemembe, míg végül erõteljesen végighúzza a kezeit az arcbõrén.

- Bocsáss meg – mondja halkan és bemegy a hálóba.

Pár pillanatig nézek még arra, amerre elment, majd nekilátok elpakolni magam után. Enni sem ült le. Valami felzaklathatta. Ahogy a tányérokat beteszem a mosogatóba, kinézek az ablakon. A szemeim kutatnak, keresnek, de nem látnak odakint senkit és semmit. Lehet nem jött össze a rajtaütése. Lehet amiatt ideges, mert a bûntársa nem jött el. A leheletem bepárásítja az ablaküveget, a kesztyûs kezemmel nyúlok oda, hogy eltüntessem a szürke derengést.

Megnézem, mit mûvelt odakint.

***

Sikerül végre eljutnom a könyvekhez. Ideje futólag átsuhannom rajtuk, hogy lássam, mim van. Egyelõre különféle regények, néhány gazdasági kimutatás. Szégyen, hogy kissé döcögõsen megy a cirill betûk olvasása. Teljesen elszoktam tõle, akárcsak a beszédtõl. Olvasnom kell, méghozzá sokat. Újra át kell vennem, amit öt éve. A félhomályban nehezen látok, a könyvek aranyozott szedése pedig jócskán megkopott. Nem fontos, nem muszáj mostani nyomatnak lennie. Okítson és tanítson. Emeljen ki a hátrányból. Dupla sorban vannak elrendezve a könyvek, egyelõre az elsõ sort futom végig, hogy lássam, mivel van dolgom.

Zajra leszek figyelmes, érzem, hogy nézett eddig. Bizsergett tõle a hátam. Ez nem múlt el. És nem is fog soha.

- Was machst du? – támaszkodik meg a vállával a falnál. Vetek rá egy rövid pillantást. Nyilvánvaló, mit csinálok. Visszaterelem a tekintetem a könyvre, a szocializmus egy eszméjét fejti ki, száz oldalban. Kinyitom, hogy lássam, mikori kiadvány, mikor kézírás nyomait fedezem fel.

- Ist das deine Schrift? – nézek végig az arcán. Különös. Valahogy nem így képzeltem el, ahogy ír. Kuszábbat vártam és jobban összezsúfolt betûket. Ez lendületes és szellõs, könnyen olvasható. Lesüti a tekintetét és a szõnyeg szélére koncentrál inkább.

- Nein – válaszol, a következtetésem helyesnek bizonyul. Tehát van valaki, aki elõre bepakolta ezeket ide. Tudta, hogy jön. Azt is tudta vajon, hogy kivel? Rólam van tudomása? Név után kutatok, de semmi aláírás nincs rajta. Még monogram se. Hm. – Nem tudom, kié lehet.

Érdekel, vajon tudja-e, kinek hordta ezeket ide. Ki fogja forgatni. Ki fog ezekbõl feleleveníteni egy régi tudást, ami kárára volt az országának. Belelapozok a könyvbe. Ez minden bizonnyal egy tanult emberé. Az írása is errõl árulkodik. A kérdés csak az, hogy ki õ és hol van most? Felrémlik elõttem, hogy a pályaudvaron Basilevsky telefonált. Lehet a vonal túlsó végén levõ egyén a könyvek tulajdonosa?

- Nincs kedved sétálni? –kérdezi minden átmenet nélkül. Meg is lepõdöm. Becsukom a könyvet. Sétálni? Most? Emeli a kezét és eltûri a hajam a homlokomból. Reszketõ kézzel terelem vissza a könyvet a helyére. Mit akar? Miért akar hirtelen sétálni menni? Lehet a bûntársa visszatért. Lehet, hogy a könyvek felemlítésével juttattam eszébe. Lehet, hogy a bûntársáé az összes könyv.

Azonnal kiszalad a fejembõl minden gondolat, ahogy a homlokomra szorítja a száját, majd végigsimítja vele az arcom. Röviden felsóhajtok, mint akinek egy fél másodperce van arra, hogy egy utolsó lélegzetvételhez jusson. Remegni kezdek.

- Szeretnéd? – súrolja a szája az enyémet, árad a forróság az arcából. A tekintetébõl. A bõrébõl. Úgy érzem mindent felolvaszt. Nehezen kapok levegõt.

Bekapja az alsó ajkam, meghúzza maga felé. A szívem hevesen dobog, nem bírok levegõt venni. A kezem úgy remeg, ahogy a térdeim is lassan felmondják a szolgálatot. Az egész bensõm csavarodik egyet, ahogy közvetlenül a szája elõtt levegõt veszek és nyelvével a számba hatol. Mindent rettenetesen lassan csinál, szédülök, ahogy a nedves száj az enyémet gyûri meg. Lüktetni kezd a fejem, a testem fájón belerándul. Hevesen remegõ kezem a hátára teszi, már a pólóján csúszkál a kesztyûm, próbálok fogást találni rajta. Hatalmas teste szinte beterít, a vállára fogok az ép kezemmel, ahogy egyre jobban magához présel. Minden idegszálam összerándul és görcsbe áll, amint a fenekembe markol. Felmorran, nekem pedig szinte szétreped a mellkasom tõle. Éles vibrálás rezeg végig az agyamban, amint terelni kezd hátrafelé és az asztalhoz ér a lábam.

Leteper rá, szédülök, ahogy hátradönt. Erõsebben markolom meg a hátán a szövetet. Azt akarja… A felismeréstõl rázkódva kapok levegõért, miközben újra a számra hajol. Elemészt a forróság, a nyelve újra a számban, mindenestül rám tapad, mindenem elnyeli a testével, befurakszik a lábaim közé. Lángolni kezd a mellkasom, már a combom belsõ is reszketnek. Csak markolni tudom, fogni, tartani, kapaszkodni… A hajamba  fúrja az ujjait, zsizsegni kezd a fejbõröm, a fejem intenzívebben lüktet. Hallom, érzem, ahogy a nyál csúszik, a cuppogó hangot hallom mindenhol és a fújtatást. Súrol a borosta, ahogy mozgolódik, a combjaimra fog, felhúzza õket a derekához, gyûrõdik a ruhám és a bõröm. Kábán engedem vissza õket, nem bírom megtartani, képtelen vagyok rá… Úgy érzem, lassan szétfolyok az asztallapon.

Egy élet telik el, mikor elválik tõlem. Erõteljesen szuszogok, az orrom belefájdul, ahogy azon veszem a levegõt. A közelségétõl kiver a víz, nem tudom mire számítsak tõle a következõ pillanatban… Teljesen eltompult az agyam, a szívem hevesen dörömböl a bordáim között. Elsötétült szemeivel merõn néz rám, le kell hunynom a szemem.

- Kimenjünk? – dörmögi közvetlenül a fülembe, összeszûkül tõle a mellkasom. Nem bírok a szemébe nézni, mintha áradna belõle valami, ami elbódít.

- Igen – adom meg a választ a kérdésére. Megsimogatja az arcom és leszáll rólam, megcsap a hûvös. Jó… így jó lesz. Magamhoz kell még térnem, le kell csillapodnom. Nem szabad, hogy elterelõdjön a figyelmem. Minden érzékszervemmel a hirtelen jött fuvallatba kapaszkodom.

- Öltözz fel rendesen, bár nincs annyira hideg – mondja, mire megrezzen a szemöldököm. A fejem még hasogat, remeg a kezem. – Nekem legalábbis – vonja meg a vállát egy mosoly kíséretében. Végighúzza a tenyerét a combomon, majd egyedül hagy.

Szinte áldásnak veszem ezt a pár percet. Az összes izmom hullámzik, rángatózva tiltakozik az ellen, hogy felkeljek, a lábaim elzsibbadtak. Odanyúlok, hogy nyomkodjam egy kicsit, felserkentve a vérkeringést, de kis híján elõre bukok fejjel, úgy megszédülök. Egy pillanatra megállok a mozdulatban. Egy pontra szegezem a tekintetem, hogy stabilitáshoz jussak.

Kimegyek a konyhába, ahol a fogas alól az újságpapírról leveszem a bakancsom. A kabátom veszem fel elõbb, majd kezdem el befûzni a cipõm. Kijön a fürdõbõl, érzem, hogy néz, sõt, végigsimít a hátamon.

- Kész vagy? – kérdezi, válaszul csak felegyenesedek. – Emlékszel, mikor az erdõben találkoztunk?

Lefagyok a kérdés hallatán. Érzem a havat, a még leveses farkasbõr érintését a ruhámon, a vér szagát. A kötél vastag, sodrott érintését a tenyeremben, ahogy kikötözöm. A meleget, ami a ruhájában tombolt, miközben a levelet kerestem. Az erõt, amivel ellentartott a puskámnak. Miért hozza ezt fel? Nem az volt a célja, hogy ezt elfeledje? Eddig úgy viselkedett, mint aki semmire sem emlékszik és nem is akar, soha. Azt erõlteti, hogy nem akar bántani. Mégis felhozza ezt, emlékeztetve engem arra, hogy igenis megteheti.

- Ja.

- Büntetõtáborban voltam akkor. Megvádoltak, hogy nácibarát vagyok, de valahogy nem akartak kivégezni – nácibarát? Szinte megtaszít. – Na, ott nagyon hideg volt! Két nyomorult kempingsátorban kellett aludnunk. Ott mondta az egyik öreg, hogy a papír szigetel. Megengeded?

Micsodát? Papírt akar betuszkolni a bõröm és a kabátom közé? Elmosolyodik, így bizonyossá válik, hogy azt akarja. A kandalló mellõl felveszi az újságokat és elkezdi összegyûrkélni õket, majd elém lép. Megragadja a cipzárt és lassan húzni kezdi lefelé. Árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát.

- Szabad? – kérdez rá újra. A szemeibe nézek, ártó szándék után kutatok. Végül bólintok, hogy tegye. Amíg a két keze tele van, nehezebben árt. De rosszul tûröm, hogy csak úgy szabadon nyúlkál. Úgy érzem, mintha pillanatokon belül elkaphatná a torkom. Vagy bezúzhatná a mellkasom. Hideg érzés tombol bennem, ahogy a múlt lepereg újra és újra a szemem elõtt. A lábára nézek.

„Nem bírod kitartani!”

- Kész – veszi ki a kezeit végre és megy távolabb. – Hááát…

Jót derül a kinézetemen. Egyáltalán nem tartom humorosnak a dolgot. El is fordul, bizonyára roppant szórakozatónak találja. Szúr, kellemetlen és hangos. Mint õ, saját maga.

- Legalább meleg lesz. Szerzünk bélést a kabátodba. Nem ilyet.

Nyilván. Ez az egyetlen alkalom, hogy eltûröm ezeket a papírfecniket. Számára módfelett mulatságos, számomra zavaró, kínos és kellemetlen. Még van kedve ezen viccelõdni és vigyorogni. Mikor az én fejemben még a dühödt, kétségbeesett ordítása zeng. Ami az egész erdõn át üldözött.

Kinyitja az ajtót és engedi, hogy elsõnek lépjek ki. Nem tetszik, hogy mindenhol én megyek elõre. Rögtön szembõl fejbe lõhetnek, vagy támadás érhet. Ugyanez vár hátulról is, ahol nem látom Basilevskyt. Nem láttam, hogy tett volna el bármiféle fegyvert. De ez nem jelenti azt, hogy nincs nála. Be is zárja az ajtót. Csak neki van kulcsa.

- Jó lesz?  - kerül a látómezõmbe. A papír egy fokkal tette jobbá a helyzetet. A zsebembe teszem mindkét kezem. Próbálom elgyûrni a papírgombócokat annyira, hogy ne vágja a kezem. Megsegít, hogy elinduljak, amit rossz néven veszek. Nem állt szándékomban itt álldogálni.

A hóesés elcsitult, nem vészes, így a szél ereje is csökkent. Nem tépi már a hajam és a bõröm, a kabátom se mûködteti szitaként. Borzasztó ez a csend, ami az egész tájon honol. Egy madár, egy szarvasbõgés nem hallatszik. Bagoly sem huhog a fán.

- Merre menjünk? Az úton, vagy a fák között?

Hideg van, védettebb helyen kell mozognunk, hogy felfogják a szelet a fatörzsek. Ráadásul a tüskés ágak és levelek felfogták a lehullott hó jelentõs részét. Nem kell térdig gázolnunk benne. A fák között nincs olyan nagy esélye, hogy összefutunk bárkivel. Az úton viszont távolról is látszunk. A lombok a tekintélyes méretû hóréteggel némi fedést adnak. Hamarabb észrevehetõ a mozgás, nem kavarog a hó.

- Arra.

Elindulok, ahogy megint a hátamra simít. Nehezen tartja a lépést. Ahogy a pályaudvaron is gondoltam. Ennek ellenére nem marad le. Ha térdig érne a hó, nehezére esne. Egyelõre nekem lényeges, hogy könnyen tudjak mozogni. Még mindig nem világos, miért kellett kijönnünk. De kapóra jön. Szét tudok nézni.

A környezet, minden jeges él az öt évvel ezelõtti eseményekre emlékeztet. Ugyan a tankból nem sok mindent láthattam, de az utána következõ órákban sokáig üldöztem az erdõben. A nyomait kerestem. Állatok csapásait fedezem fel több helyen is. Mindent megjegyzek magamnak. Rég nem jártam már havas tájon. A szanatóriumban töltött évek alatt nem mehettem ki. A tüdõmnek rehabilitációra volt szüksége. Az ablakból figyeltem, ahogy pár beteg odakint lehet pár percig, a hóval borított tuják mögött füst szállt fel. Meg tudom különböztetni mi a füst és a lélegzet. Cigarettázhattak. A meleg henger melengette az ujjaik közét, összefogták a köntöst maguk elõtt.

- Tetszik?

- Igen.

Hirtelen vágódik végig a fák között egy farkas vonyításának hangja. Iszonyú lassan emelem fel a fejem és fordítom a hang forrásának irányába. Farkasok. Látom magam elõtt hullani õket, ahogy az élõ csalétekre rontottak. Az AVS hangja dörren a fülemben, újra és újra.

- Menjünk! – csattan fel azonnal, felém fordul. Megint ott a tekintetében a félsz, a pánik. De biztos nem ettõl volt megrémülve, mikor mezítláb kiment a házból. Rajtam furcsa, ismerõs érzés zubog végig.  A szívem is beledobban, gyorsabban kalapál. Képtelen, de otthonos ez az érzés.

- Gyere! – ragadja meg a kabátom ujját. Ránézek, érthetõ, hogy fél. Kellett felemlegetnie a múltat.

Nem moccanok.

A farkasüvöltés elhal, a nyomában csak csikorgó hideg marad meg a fák között. Basilevsky mindenáron vissza akar menni a házba, hiszen végül is igaza van. Fegyverünk sincs. Ezek az állatok viszont hozzá vannak szokva az emberhúshoz. A háború ugyan nem ért el idáig olyan hévvel, mint Sztálingrádhoz, mégis... a falusiak közül bizonyára elragadtak már néhányat. Fõleg idõseket, gyerekeket, védteleneket, ezeket egy magányos farkas is el tudja ejteni magának. Nem kell hozzá falka.

Hallgatózom, várom, hogy válaszoljanak a társai az elnyújtott, hosszú vonyításra, de nem történik semmiféle visszajelzés. Tehát egyedül van.

- Conrad... Menjünk! - erõsködik tovább, a kabátom ujját ragadja meg és húzni kezd. Dehogy kell visszamennünk, egyedül van. Nem fog nekünk rontani, ketten vagyunk. Látja, hogy Õ milyen nagy, én pedig kitömve szintén nem vagyok egy vékony fadarabnak minõsíthetõ valami. A szagunkat ugyan hozzásöpri a szél, de mintha látnám, ahogy az állat lát. Nem fog nekünk támadni. Magányos. Vagy épp keres.

- Nem kell - szólalok meg kis idõ után, kiszakítva a kabátom végét az ujjai közül és rágyújtani készülök.

- Dehogynem kell!! Hiszen nincs nálunk semmi! - vágja rá rögtön, nem is engedi, hogy a gyufát meggyújtsam, elhúzza a kezemet az arcomtól. Hosszan pillantok az arcára. Világos, miért viselkedik úgy, ahogy. A zsebembe nyúlok, kiveszek egy gombóc újságot, és a gyufával hamar lángra lobbantom. Az állatok félnek a tûztõl. A kesztyûn sokáig hagyom lobogni a gombócot, majd a földre ejtem, nehogy a maradék ép ruházatom is hasznavehetetlenné váljon.

Nem akarok addig visszamenni, míg mindent nem láttam idekint. Hogy tisztában legyek, miféle környezet vesz körül, míg odabent a négy fal között Basilevskyre kell ügyelnem. A házat többé-kevésbé feltérképeztem. Ideje, hogy az idekinttel is hasonlóképp tegyek. A hideg levegõ olyan tiszta, akárcsak ez a gondolat a fejemben. Mintha a jeges idõ áthatolna az agyamon. Fájón bár, de felfrissít. Jobb, mint bent. Itt nem szorít és nyilall annyira.

- Conrad - szólít meg, ahogy megindulok, kikerülök egy nagyobb földhalmot, hogy kibillentsem a testem a kartávolságából. Valamiért az az érzésem, hogy utánam nyúlt. Nem, idekint nem. Most nem vonja el a figyelmem.

***

Nagy kört teszünk meg, nem is érzem már a füleimet és a lábujjaimat. Olyan hideg van a cipõmben, mint egy kriptában. Körüljártam a házat, egy bizonyos nagy körben. Nem törõdtem mással, jól megjegyeztem mindent. Merre sûrûbb a növényzet, a fák, hol járhatatlan, hol járható. Ez évszakonként változni fog. Ki merrõl közelíthet, ha a házhoz akar jutni. Mi ad fedést, mi nem. Vannak fák, amikre fel lehet mászni.

A farkas nem jelentkezett.

Nagyobb kört is tennék, de elviselhetetlen a hideg. Tudnom kell, mi van még távolabb. Talán tudok majd szerezni egy térképet. Jobban át kell néznem azokat a könyveket a nappaliban. Hátha van közöttük egy atlasz. Vagy ahhoz hasonló.

- Jobb lenne, ha bemennénk - szólal meg. A hangjára felé fordítom a fejem. Igaza van. Ráadásul látom rajta, hogy ezúttal nem fogja engedni, hogy tovább menjek. Ha megfázok -ami elõbb-utóbb megtörténik-, nem lesz gyógyszer. Itt nem. Ha van is, kétlem, hogy a márkát elfogadják.

- Rendben.

A házban majd összeszerelem a puskát és utánanézek a térkép dolognak. A pénzen is gondolkodnom kell. Láttam egy szótárt az egyik felsõbb polcon. Nem fûzök hozzá sok reményt, hogy orosz-német, de nem lenne rossz. Fel kell elevenítenem a nyelvet. Szükséges. Pár könyvet oroszul olvashatnék, ami nem világos, annak utánanézek. Ha jár erre valamiféle nímand újság, az még jobb lenne. De mindenekelõtt a puskát.

Ahogy haladunk, megcsap a félreismerhetetlen gyantaillat. Kiráz a hideg, ahogy eszembe jutnak az emlékek. Érzem a tüskés leveleket a ruhámba fúródni. Felnézek a fára, bõven csorog róla, mint valamiféle genny. Újabb emlékek, képtelen vagyok abbahagyni. Az agyam mindenhez kapcsol valamit. Nem tudom felfogni, neki hogy nem villan be mindenrõl valami. Ha mégis, mégis mire gondol? Nem fér a fejembe.

Megállok, leereszkedem a lábamhoz, hogy némi kotorászással kiszedjem belõle azt, ami kell.

Megmagyarázhatatlan pillantással illet, ahogy megvillan a kés a kezemben. A szanatóriumban sem voltam hajlandó lemondani a saját védelmemrõl. Öngyilkosságban pedig nem használtam volna magam ellen. A bakancsomban tároltam, a külsõ és a belsõ bélést szétfeszítve befért a penge. Nincs markolata, csak egy vékony bakni, hogy ne csússzon rá a kezem az élére.

- Ez mindig nálad volt? - kérdezi halkan.

Csak a vállam fölül pillantok rá egy rövidet, majd fordulok vissza, hogy lenyessem a kinézett ágat a törzsrõl. Mindig. De mégis mikor vehettem volna elõ? Mire kikotorászom, lehet, hogy végem. A táskám aljában volt eredetileg, de áttettem emide.

- Minek az? - mutat az ágra.

- Kelleni fog - teszem el a kést. Megszokás. Az egyik kiképzõtisztünknek ez volt a fanatizmusa. Mindig megkente gyantával a puskájának bizonyos pontjait. Minket is kötelezett rá, aztán ahogy elment, megmaradt. Mielõtt kiértünk a frontra, én is bekentem.

Amint beérünk a házba, leveszem a bakancsom, majd pár újságpapírt kirángatok a zsebeimbõl, hogy arra tegyem rá. Nem kenek így össze mindent. Idebent sokkal melegebb van. Végre.

Az üres asztalhoz lépve kezdem el kiszedni az újságpapírokat, amikkel ki lettem tömve. Kitömve. Még mindig zavar, hogy nincs sehol egy trófea a falon. Lehet, majd én kerülök fel.

- Várj, segítek - lép ide hozzám. Már a kabátját is levetette. - Elvégre én tömködtem be a ruhád alá.

Ahogy a kezeivel szisztematikusan a kabátom alá nyúlkál, zavaró, kellemetlen érzésem támad. Olyan, mintha simogatna. Elhátrálok, hogy kiszedjem a maradékot magam. Felveszi a kivett újságpapírokat és egy fonott kosárba pakolja õket. Gyújtósnak teszi félre. Úgyis kell a hely az asztalon.

Odanézek, ahogy sercegést hallok. Látom, ahogy az állán és az arcán simít végig, elgondolkodó arckifejezéssel.

A háta mögött megkerülöm, hogy a hálóba menjek a táskámért. Ahogy lehajolok, megnyilall a szívem, de nem akarok most vele foglalkozni. Összeszorítom a számat. Felveszem az ágy mellõl a táskát, a markomban tartva lépek ki, mikor látom, hogy nincs már a konyhában, viszont a fürdõben csobog a víz. Egyáltalán nem bánom, hogy bement.

Leülök az asztalhoz, a nappaliból pont átsüt rám a meleg. Kiveszem a táskámból a kisebb zsákot, amiben a puskám darabjai vannak. Szerszámokat is tettem mellé még régen, így nem kell a keresésükkel veszõdnöm ezen a kietlen vidéken. Kétlem, hogy bármi is lenne a háznál. Kipakolom a darabokat, a csõ hideg, belesimítom a tenyerembe a hengeres formáját. Lehunyom egy pillanatra a szemem, a zsebembe nyúlok, hogy kivehessek egy szálat. Hamar meggyullad, nem sok maradt már a dobozban. Mélyet szívok belõle, majd a számban hagyva nekilátok, hogy összeszereljem a díszpuskát. Nevetséges lesz itt, de nem törõdök vele. Fontos, hogy más elõtt ne használjam és viseljem, mert még valaki gyanút fog.

A fürdõben hallom, hogy néha locsog a víz. Felismerem a borotválkozás jellegzetes hangjait. De a penge jelenlétét nem tudom figyelmen kívül hagyni.

Némán és csendben szerelem össze a darabokat. Egyiket a másik után. Jó tudni, hogy nem felejtettem el. Akkor rendültem volna meg igazán a saját tudásomban. Óvatosan fogom a lapos végû csavarhúzót és forgatom bele a csavarokat a fába. Az én arcomhoz csiszolták és igazították a pofadékot. A puskatus vége pontosan az én vállgödrömbe illik. Teljes mértékben rám szabták az egészet. Akárcsak a régi Mauseremet.

Nem tudom mennyi idõt tölthettem vele ezidáig, de Basilevsky még mindig nem tette ki a lábát a fürdõszobából. Miért nincs egy óra a falon? Felemelem a bal kezem, de rájövök, hogy a karórám a táska aljában lehet valahol. Megfogom a csövet, hogy belecsavarjam a menetbe, mikor kopognak az ajtón.

Megdermedek egy pillanatra a mozdulatban, a cigi füstje moccan egyedül. Mielõtt még az ablakon benézne, gyorsan az ölembe rejtem a puskát és a be nem szerelt alkatrészeket.

Basilevsky kilép a fürdõbõl és az ajtóra mereszti a tekintetét. Valóban borotválkozott. Letagadhatna helybõl tíz évet. Látom, ahogy a még habos borotvapengét a zsebébe süllyeszti. A másik kezében levõ törölközõvel megtörli az arcát és az ajtóhoz lép.

Haladhattam volna gyorsabban is a szereléssel. Ki tudja, ki az és mit akar. Elveszem a kést az asztalról és azt is a kezeimmel együtt az asztal lapja alá vonom. Eszembe jut, ahogy Ottónak is nekivágtam. Ha nem is találom el a fejét, a mellkasába biztosan bele tudom állítani.

Kitárja az ajtót.

Egy bajuszos, kalapos férfi áll a küszöb túloldalán. A hátán puska, az az elsõ, amit a bajsza után észreveszek. Az öltözetébõl vadásznak gondolom.

- Mit akar? - szegezi neki a kérdést.

A választ képtelen vagyok kivenni, ugyanis olyan tájszólással beszél, hogy a határozott és határozatlan névelõkön kívül mást nem tudok megfejteni. Frusztrál a tudat, hogy nem értem, mit beszél. Hihetetlen, mikor okozott ez ekkora problémát? A testbeszédbõl többet fel tudok fogni és értelmezni. Beszéd közben benéz a házba, majd rám vezeti a tekintetét. Barna, egyszerû szemei vannak, de csillog benne valami. Basilevsky bentebb engedi, tehát valamiféle fontosabb elem itt a környéken. Vadász, vagy vadõr. Muszáj vele jó kapcsolatot ápolni, különben még szaglászni kezd.

Körülnéz, Basilevsky viszont nem csukja be az ajtót azonnal, hanem résnyire nyitva hagyja. Az asztal felé lép. A füst mögül figyelem, milyen közelre merészkedik. Nyújtja a kezét, hogy kezet fogjunk, ahogy az ajtóban állóval is tette. A kézfogás olyan régi szokás, mellyel tudatjuk ellenfelünkkel, hogy nincs bennünk ártó szándék. A kezünkben nincs semmiféle ártó eszköz, amivel sebet okozhatnánk.

Nem is sejti, hogy egy rossz mozdulat és vége.

Az ölemben kés és puska darabjai is pihennek. Eszem ágában sincs magamhoz közelebb húzni egy kézfogással. A tekintetem és az arckifejezésem nem hatja meg. Sõt, érdeklõdve és mosolyogva beszél - gondolom bemutatkozik. Kedélyes falusinak tûnik, aki a mogorva idegenekkel is hamar közös nevezõre akar jutni. De az én közelembe ne akarjon beférkõzni.

- Nincs semmi, amivel megkínálhatnám - lép közénk Basilevsky egy határozott mozdulattal. Szinte ki is takarja elõlem. Amolyan falként funkcionálva. - Tegnap költöztünk csak be.

Szóval várta volna, hogy mint vadászt vagy vadõrt, meghívjuk egy italra, mint frissen ideköltözöttek. Ez nálunk is szokás. Ha következtetéseim nem csalnak, vissza fog jönni késõbb, hogy a rituális közös poháremelés ne maradjon el semmiképp sem. Amolyan ellenõrzés. Kiszámíthatóak az ilyen emberek.

Bólogat, megigazítja a vállán a puska szíját, mond még valamit, amibõl megint nem nagyon tudok kivonni semmi lényegeset, majd távozik.

- A rohadt anyját, rögtön inni akart volna már - dohogja Basilevsky, amint hallótávolságon kívül ér a férfi. Nem sokat ad a komfortérzetemre az, hogy olyan könnyen megközelítette a házat. Lehet kellene egy kutya, ami jelez. Vagy egy kerítés, ami nyikorog. - Épp hogy ideérünk, már szolgáljunk ki valakit. Meg a büdös nagy lóf...

- Vadõr? - kérdezek rá. Jobb biztosan tudni. A vadász és a vadõr között is hatalmas különbség van. Élelemszerzés szempontjából egyik sem mellõzhetõ.

- Az - morogja. - Késõbb vissza fog jönni, hogy megigyunk egy felest.

Bólintok csak. Erre számítottam. Visszateszem a kést az asztal szélére, majd az alkatrészeket is kiszedegetem az ölembõl. Utána a puska két nagyobb, összeszerelt darabja. Talán még tíz perc és kész leszek.

Jól tettem, hogy elrejtettem. Lehet engedély kell a fegyverviselésre.

- Jobb, ha beszerzek majd vodkát a faluban, fõleg ha ez a hülye visszajön - teríti ki a törölközõt a szék támlájára. Figyelni kezdi, amit csinálok. Beleforgatom a csövet a helyére. Beigazítom az elsütõszeget, majd párszor kibiztosítom egymás után a puskát. A kattanás hangjából meg lehet mondani, hogy jó-e. - Ittál már vodkát, Conrad?

- Nem - veszem ki a cigit a számból egy utolsót szívva belõle, majd elnyomom a hamutálban.

- Wirklich? - meglepettnek tûnik a hangja. - Soha? Egyetlen kortyot sem?

Elvonom a puskát az asztalról, a lábam mellett tartva nézek rá. Nem ittam alkoholt a háború alatt. Zavarta volna az éleslátásom, a koncentrációm. Belekavart volna a stratégiámba és homályosította volna a logikámat. Sajnálatos, de a végeredmény ugyanaz lett, mintha ittam volna. Teljesen megszédültem.

- Mi egyszer szereztünk snapszot az egyik német tiszttõl. Nem mondom, finom volt, de nem cserélném le rá a vodkát - simít végig az arcán, nyilván szokatlan neki, hogy põre. Nincs vele egyedül. Úgy beszél, mintha egy oldalon álltunk volna. - A fenébe, mégsem kellett volna megborotválkoznom, rohadtul idegesít.

Felülrõl ránézek, hogy az üres térre szegezve a puskát megnézhessem, hogy a tüske jó helyen van-e, nem ferde. Majd utána teszem rá a távcsövet. Azt majd még ki kell tisztítanom. A puskát pedig belõni.

Egyelõre így jó lesz.

Felkelek az asztaltól, rácsattintom a szíjat a puskára és beviszem magammal a nappaliba. Basilevsky követ. A könyvespolchoz támasztom és a lábujjaimra nehezedve felnyújtózom a szótárért. Leveszem, az asztalra teszem. Próbálok szabadulni a gondolattól, hogy mit csináltunk rajta pár órával ezelõtt. A jobb oldalam kellemesen melengeti a hõ, amit a kandalló áraszt. Belelapozok, megkönnyebbülten húzom el a számat.

Orosz-német.

Basilevsky közelebb jön, hogy lássa, mit csinálok. Le is ül az egyik karosszékbe, amint én is így teszek. Gyorsan lapozom át, hogy megkeressek egy szót, majd felé fordítom a szótárat. Meglepõdik, erõsen fürkészi az arcomat elkerekedett szemeivel.

- Ez a szó – bökök rá. Akadozva vezeti oda a tekintetét, ahova mutat a sötét kesztyûbe bújtatott ujjam. Nem érti, mit akarok.  Felállok, elveszek egy tisztább újságot, amin van üres hely, a konyhából behozok egy ceruzát. Visszaülök a székbe.

- Igen…? – kérdezi majdhogynem elhûlve, mikor meglátja a kezemben a ceruzát.

- Milyen itteni tájszólással? – kérdezem a lényeget. Pár másodpercig néz, majd felcsillannak a szemei. Mindjárt lelkesebben néz rá újra, és kiejti nekem hangosan, érthetõen. Rögtön le is írom, ahogy mondja. Elgondolkodva nézem, mit vetettem a papírra.

Ég és föld a szótári fonetikus íráshoz mérten a kiejtés. Muszáj megszoknom az itteni beszédet, különben nem fog menni a beilleszkedés. Nem lesz úgy jó, hogy németül beszélünk egymás között. Nekem kedvez vele, de nem fogom érteni, ha ezek a falusi parasztok hozzám beszélnek.

* Valójában DDR, de ide most illik. Lõjj ide!

- Jó étvágyat – látok neki – Felszeljem a tiédet is?

A kezét még mindig nem tette fel az asztalra, félek, jobban fázik a kelleténél. Megetetni viszont nem akarom.

Rázza a fejét, felment a szolgálat alól. Szerencsére… a hideggel viszont muszáj kezdenem valamit.

- Utána melegítek vizet, hogy meg tudj mosakodni – próbálok beszélgetést kezdeményezni - Holnap fel kell töltenem a vízmelegítõt, hogy rendesen fürödhessünk. Addig, ha gondolod, nyugodtan kipakolhatod a holmid. Van hely bõven a szekrényben.

Csak bólint, nem szól. Idefelé párszor megfordult a fejemben, mi oldaná fel a nyelvét. Az enyém? Nem, olyankor mindig megfeszül, és olyanná válik, mint egy riadt sün. Az ital? Kétlem, hogy le tudnám itatni, de egy próbát megér. Már csak alkohol hiányzik, remek!

- Ízlik? – kérdem reménykedve.

- Igen.

Hazudsz? Vagy félsz talán? A hideg teszi?

- Biztos?

- Miért hazudnék? – kérdi hirtelen.

Meghökkenve kapom hátrébb a fejem. Én… én nem mondtam, csak gondoltam. Sosem mondanék ilyet, csak nem értem!

- Nem mondtam ilyet. Csak nem eszel túl sokat.

Nem nagyon hatja meg a dolog, ezért felhagyok a témával. Nem sokat javítottam a helyzeten.

- Kérsz inni? – kérdem, de nem várom meg a választ, töltök neki. – Lehet, hogy van kávé is, mindjárt kiderül…

Felágaskodok, hogy elérjem a legfelsõ polcot is. Ilyen szempontból nem tudok haragudni a szüleimre, hogy ilyen nagyra csináltak. Bár még mindig nem fér a fejembe, hogy lettem ekkora, mikor világ életemben egy alultáplált, csenevész kölyök voltam. A vicc pedig, hogy a testvéreim sem voltak langaléták. Talán engem tényleg a gólya hozott, vagy egy medve megunt, és kivágott az erdõ szélén, hadd zabáljanak fel a farkasok.

- Nincs – sóhajtok fel -, majd szerzünk. Szereted a kávét?

- Igen – bólint.

Feláll, és nekiáll elpakolni a maradékokat. Õ sem az a pazarlós fajta, ennek örülök. Mosolyogva figyelem, ahogy a mosogatóba rámolja az edényeket. Örülök, hogy segít nekem. Amikor azonban kifelé veszi az irányt, meglepve hajolok elõrébb.

- Hová mész? – kérdem.

Meglóbálja a cigis dobozt, mire halványan elmosolyodok. Tényleg nagyon udvarias vagy, Conrad, de be fog fagyni odakint a szép kis feneked, ha már idebent dideregsz.

- Itt is rágyújthatsz a konyhában – halászok elõ neki egy hamutálat – Ne menj ki a hidegbe – csókolom meg a homlokát – Addig felteszem a vizet és elmosogatok.

Rég csináltam már ilyeneket. Szeretem a házimunkát, bár a mosogatás sosem tartozott a kedvenceim közé. Most mégis olyan jól esik, hiszen tudom, neki teszek jót vele.

A harmadik sercegésnél a hamutartóra pillantok. Megesik, hogy én is több szálat szívok el, de ennyi talán épp elég lenne már. Mindegy, nem szólok bele, az õ dolga. A kandalló felé nézek, kimegyek fáért, kezdünk kifogyni. Feldarabolom a hasábokat, majd magamhoz ölelve õket visszasétálok.

- Conrad… - szólok rá, látom, hogy le akarja venni a kabátom.

- Nem tudok így pakolni – motyogja.

Felsóhajtok, majd bólintok, és lerakom a fát a kandalló mellé. Hagyom, hadd menjen, amerre akar, addig melegítek neki vizet. Jó lesz, ha kicsit felmelegszik.

Emlékszem, nekem sosem jutott már a tiszta vízbõl. Mindig a testvéreim vízében kellett fürdenem. Nem volt meleg, nem volt tiszta, mégis úgy örültem neki, mint más a karácsonyfának. Milyen más volt akkor, sokkal egyszerûbb, pedig visszagondolva, borzalmas lehetett. Mégsem éreztem a súlyát. Talán azért, mert azt hittem, mindenki így él.

Beleöntöm a felforrt vizet a kádba, majd engedek hozzá hideget is. Bárcsak egyszer marasztalna, megfogná a vállam, hogy velem akar fürdeni. Emlékszem, Nádja mennyire szerette, ha a combjaim közé ülhetett. Alig fértünk el a kis kádban, de mindig nagyon jó volt. A térdem csipkedte, vagy egyszerûen csak a mellkasomnak dõlt, és hosszasan beszéltünk arról, még hány gyereket szeretnénk.

- Most már jó lesz – egyenesedek fel - Te mehetsz elsõnek.

Az ajtóhoz sétálok, próbálok ügyet sem venni a falon függeszkedõ tükörre. Nem. Még nem.

-  Beadom a táskád, de hozhatok neked törölközõt is – fordulok vissza.

- Van sajátom – feleli.

Tudomásul veszem, így magára hagyom, hadd tegye a dolgát. Összerámolok odakint, felmosom a latyakot az elõszobában, és mire kisétálok, látom, hogy végzett. Futólag végigsimítok az arcán, majd a zsebemre markolva besétálok a fürdõbe. Kihalászom a kötszert a nadrágomból, ezután levetkõzök. Undorodva pillantok le a fáslival körbetekert lábamra. Lassan kioldom az anyagot, és óvatosan lehámozom a lábszáramról. Elfordítom a fejem, mikor az utolsó rétegtõl is megszabadulok. Azt kívánom, bár lenne minden a régi, mikor újra visszapillantok a sérült végtagra. De nem lett. Még mindig torz, hasznavehetetlen. A sípcsontom csupán egy vékony bõrhártya választja el a külvilágtól. Undorító, ahogy fehérlik. Körülötte a hús egyenetlen, ráncos, képtelen áthatolni a csont határain. Még mindig pokolian érzékeny.

Felsóhajtok, majd a vízre szegezem a tekintetem. Egyszerre azonban az ölemre terelõdik, nem bírom ki, hogy ne vigyorodjak el. Az egyetlen részem, amit nem gyûlölöm.

- Jól érezted magad, mi? – kuncogok halkan, majd a vízbe mászok.

Gyorsan megmosakszom, majd kisétálok, miután felöltöztem, és a lábamat is befásliztam. Mosolyogva állok meg tõle pár méterre, egy kicsit figyelem, ahogy melengeti magát.

- Conrad – szólítom meg hirtelen – Ugye alszol velem?

Látom, hogy meghökken a kérdésem hallatán. Pedig nagyon is érdekel, hiszen pokolian félek tõle, hogy nem akarja. Lehet, rosszul élte meg a vallomásom, vagy fél, hogy meg akarom erõszakolni, mit tudom én! Próbálom beleélni magam a helyzetébe… görcsösen próbálom, de nem megy.

- Aludni? – kérdez vissza.

Idõt akarsz nyerni?

- Igen.

Gondolkodóba esik, nem felel rögtön. Nem tudom, mit gondolhat, számomra nincs logika a gondolkodásában.

- Velem alszol? – lépek hozzá.

Választ akarok. Kérlek, Conrad, válaszolj!

- Igen – nyögi.

Mosolyogva vonom magamhoz, majd lépdelek vele a hálóba.

- Gyere, tedd le a táskád, majd holnap kipakolsz – simítok végig a hátán.

Megigazítom a pólóm derekát, majd lefekszem az ágy jobb oldalára. Õ csak a szélére ül, végigtörli az arcát. Baj van? Vagy túl fáradt? Gyere, kedvesem, hadd melengesselek meg egy kicsit.

Mikor lefekszik, és magára húzza a takarót, odafekszem a hátához. Teljesen hozzá simulok, hogy tudja, nem akarok semmi rosszat. Magamba szívom az illatát, már úgy hiányzott! Mennyi ideig sóvárogtam utánad, hogy veled alhassak… így… az otthonunkban. Jaj, Conrad, ha mindent tudnál, azt hinnéd, nem vagyok normális.

- Jó éjszakát – dörmögöm, majd lehunyom a szemeim.

***

Lassan ideje volna felkeltenem. A túl sok alvás még senkinek sem tett jót, ráadásul enni is kéne. Mellé fekszem, majd a hasát átölelve kezdem cirógatni a tarkóját. A haja csiklandozza az orromat, a bõre árasztja a forróságot. Mosolyogva cirógatok fel a felkarján. Lassan ébredezik. Remélem, nem ijed meg, és töröl pofán, hogy kiköpjem a fogaim. Emlékszem, hányszor nyaltam képen a „takaros” kis feleségem, mikor rögtönzött ébresztési akciókat produkált. Igaz, sosem ért hozzám, csak a nevem bufogta.

- Jó reggelt – nyomok egy csókot a füle alá - Egy egész napot átaludtál.

Mosolyogva figyelem a reakcióját. Azt hiszem, egy medve mellett kellemesen lehet pihenni.

- Biztos jót aludtál – mosolygok rá.

Figyelem, ahogy felül, majd rám pillant. Olyan gyönyörû így, és ez a reggeli illat… Felmosolygok rá, egészen addig legeltetem rajta a szemem, amíg ki nem sétál. Magamba szívom a matracból áradó illatot, majd feltápászkodok. Megigazítom az ágynemût, egy kicsit kiszellõztetek.

Mikor kisétálok, Conrad már végzett is. Mosolyogva figyelem, ahogy kiteríti a törölközõjét. Ahogy mögé lépek, a hátára simítok. Azt hiszem, a szemei után ez az egyik kedvenc részem belõle. Érzem, ahogy megfeszül, ez ár általános reakció nála.

- Conrad – fogom meg a kezét – Még nem is üdvözöltelek… itthon.

Megsimogatom a kezét, majd egészen magamhoz húzom. Lassan az ajkaira simítom a sajátom. Érzem a leheletét, finom, fogat mosott. Mosolyogva csókolom meg, majd simítom a kezét a derekamra. Nagyon jó érzés, ahogy megérzem az ujjai nyomását a bõrömön. Egyszer magától is csinálni fogja. A hajamba túr, tépi, cibálja a ruhám. Fellobban benne a szenvedély.

Lihegve válok el tõle, a testem teljesen elzsibbad tõle. A vállára hajtom a fejem, minden olyan tompa, lüktet a fejem. Elképesztõ, mire vagy képes, mit tehetsz meg velem! Azt hittem, csak odafele mûködik. Érzem, hogy markolja a pólóm, hogy ugyanúgy nem tud mit kezdeni az egésszel, mint én. Csak van, és élvezzük. A szemeibe nézném, látni akarom, hogy zavart, hogy vére kimutatja a gyengéjét. Nem néz rám, az állánál fogva emelem meg a fejét. Látom a riadalmat, a zavartságot. Végre!

Nevetve puszilok az orrára, majd szorosan megölelem. Olyan, mint egy kisfiú. Egy nagyon ijedt kisfiú, aki nem tudja, hová is lépjen, merre induljon. Nem bánom, hogy olyan fagyos, hiszen ilyenkor görcsösen rázza a mellkasom a boldogság.

- Ugye éhes vagy? – kérdem tõle.

- Igen – feleli rekedten.

Mosolyogva csókolok a fejére, majd lépdelek a konyhába. Hátratúrom a kócos hajam, nekilátok az ebédnek. Bekapcsolom a rádiót, úgy mindig gyorsabban telik az idõ. Hihetetlenül boldog vagyok. Már hivatalosan is itthon vagyunk!

Felrecseg a rádióból az a régi nóta. Szinte látom magam elõtt a csapatokat, ahogy felvonulnak, ahogy nekem is ott kell parádéznom. Hallom a himnuszt, ahogy ezrek ajkai közül tör elõ, és zengi be a Vörös teret. Miért szól ez? Nekem akarnak üzenni? Jövünk, Basilevsky, nem menekülsz! Azt hitted, elfelejtettünk? Láttunk a vonaton, nem csak téged! Helyes kis szeretõd van, náci, igaz? Legalább nem csak illegális határátkelésért ereszthetünk golyót a fejedbe, hazaáruló! Nem akarom, jaj, Conrad, mibe kevertelek??

A boldogságom egy pillanat alatt elillan, a helyét felváltja a rettegés. Hát eljött ez a pillanat is…

- Danilov! – hallom meg a hangját egész közelrõl.

Megremegek, ahogy kitép a gondolataim mocsarából, amibe majdnem elsüllyedtem. Conrad!

- Tessék? – lehelem.

Meg sem ismerem a saját hangom. Olyan erõtlen, olyan… mintha egy esendõ nõ nyögné helyettem, amit mondani akarok. Megijedek.

- Oda fog égni – veszi ki a kezembõl a serpenyõ fülét.

A mellkasomhoz húzom a kezeim, végig õt figyelem. Az én hibám, bocsáss meg, én tehetek róla! Nem akarlak megint elveszíteni, abba beleõrülnék!

Szóra nyílik a szám, de nem jön ki hang belõlem. Elszállt, megszûnt létezni, elvették tõlem a rendszer besúgói. Nem bírok most itt lenni, ki kell mennem. Igen, ki! Hozok fát, hideg van. Ez lesz a legjobb.

- Ich – mutatok kifelé, majd a pillantását kerülve kisomfordálok az udvarra.

Érzem a hátamon a tekintetét, a gerincem szinte kiszakad a helyérõl. Egész az udvar végéig sétálok, ott veszem észre, hogy csak egy póló van rajtam. Fázok. Lúdbõrzök, de nem érdekel. Kívülrõl a fagy, belülrõl a bûntudat mardos. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, akarja-e. Fél tõlem, nem tudja, hogy… szerethetem õt. Ostoba, vén buzi.

A leghátsó melléképületnek feszítem a hátam, lassan lecsúszok a téglák mentén. Nem, õ döntött így, maradhatott volna, nem kényszerítettem! Ugye nem kényszerítettem semmire? Ugye õ is akarta valamennyire? Ugye… ugye egyszer szeretni fog? Majd hozzám bújik, ha hiányolja az érintésem, a fülembe suttogja, hogy kellek neki, hogy nem tud nélkülem élni. Ábrándok, mindig ez a vesztem. Hányszor elképzeltem, hogy boldogok leszünk. Mindentõl távol… végre. Önzõ voltam, annyira önzõ voltam! Nem gondoltam rá, csak magammal törõdtem. Ivan, jaj, Ivan, téged is bajba sodortalak, mit tettem??

Remegõ kezekkel túrok a hajamba. Fáznék? Vagy a bûntudat rázza az egész testem? Fel akar kelteni. Ébredj, ostoba, álomvilágban élsz! Nem, nem abban élek! Be fogom bizonyítani neki, hogy jól döntött. Megmutatom, hogy nem csak bántani tudom. Õ is szeretni fog engem, akarni, hogy hozzáérjek! De mi van, ha nem? Kétségek gyötörnek, de miért most? Miért pont most, mikor a szavak helyett a tettek beszélnek? Rettentõen fázok.

Sietõs léptekkel igyekszem befelé. El kéne csúsznom, hogy kitörjön a nyakam. Megmozdítani nemigen tudna, talán hasznomra is válna végre, hogy ekkora vagyok. Szép csendben megdöglenék, nem hiányoznék senkinek. Még neki sem.

Rám néz, ahogy belépek a nappaliba. Most érzem csak, ahogy olvad a jég a lábamról. Mezítláb mentem ki?? A fogaim alig hallhatóan csattognak, igen, biztosan érzem, hogy nem az õrület cibál, hanem a kinti mínuszok, amik a fejünk felett repkednek.

- A fa? – mér végig.

Zavartan bámulok a jég kék szemekben. Gyerünk, Conrad, mire gondolsz? Nem tudom. Elfelejtettem volna már az emberek szemében is olvasni? Nem, az mindig ment, csak az övében nem tudok. Annyira kiismerhetetlen. Mégis olyan gyönyörû, ahogy fagyosan csillog. Akár az arca. A legszebb, legnemesebb vonások, amiket valaha láttam. Ha volt ok, amiért irigyelhettem életem során egy nyugatit, az a csalfa bájuk volt, amivel leplezik valódi énjüket. Gyûlölöm, hogy ekkora vagyok, hogy az arcomra van írva, büdös paraszt. Vörössel, hogy passzoljon a rezsim imázsához. Rajtam mindig látni, mit érzek, egy átkozott ösztönlény vagyok. Mint egy állat. De Õ! Õ más. Kifinomult, nemes, sosem tudni, mire készül. Ez a titokzatosság valami magasztos gyönyört varázsol a lénye köré. Mintha ködbe burkolózna, és nekem át kell törnöm a sûrûségen, hogy megérinthessem.

A szék csikorgása ránt vissza a valóságba. Felállt. Kérdõn nézek rá, hasonlóképp tesz õ is. Hirtelen ellenállhatatlan vágy fog el, hogy magamhoz öleljem. Szorítani akarom, sírni, kiabálni, akármit!

Nem szól, nem kérdez, csendben pakolni kezd maga után. Már megette az ebédet is. Mennyi ideig lehettem odakint? Nem tudom… Háttal áll nekem, még a pulóverén át is látom, ahogy engedelmesen kacsázik fel-le a lapockája a bõre alatt. A karjaim beleremegnek az elõvillanó tarkó látványába. Kell nekem, szükségem van rá, ebben a pillanatban meg kell érintenem, hogy ne omoljak össze!

Lassan a lapockái közé fúrom az arcom. Olyan meleg vagy, én pedig olyan hideg! Felzokognék, ahogy az illata az agyamig hatol. Az egyik kezem a hasán, a másik kezem a mellkasán siklik át. Foglyul esik a karjaim közt, nem engedem. Nem engedlek el, itt biztonságban vagy. Velem…

Felcirógatok az orrommal a tarkóján, majd a homlokom a kupájának döntöm. Nincs szó, amivel elmondhatnám, amit érzek. Egyszerre hideg, fájó, halálos. Valami dörömböl a mellkasomban. Egy elhasznált, öreg húsdarab, ami új életre kelt, ahogy elõször megcsókoltalak.

Érzem, ahogy elhúzódik tõlem, a hûvös szellõ, csap az arcomba. Távolodik tõlem, majd két lépés után megfordul. Rám bámul azokkal a gyönyörû szemekkel. Már megint beleveszek, miért, Conrad, miért? Hogy történt? Nõ iránt sem lángolt még így a szívem, érted mégis… mégis eldobnám az életem is. Gondolkodás nélkül. Nem akarom, vagy mégis? Nem tudom, minden zavaros, minden szürke, semmi sem fekete és fehér, nem értem. Pánikolok, megijedtem, Danilov, mit mûvelsz?!

Végiggyûröm az arcom. A kezeim, akár két jégtömb. Azt hiszem, zavart vagyok, gondolkodnom kell. Terveznem. Igen, itt vagyunk, ideértünk, teljesült az álmom. Most… most meg kell nyugodnom. Igen, igen, nyugalom! Semmi pánik. Ura vagyok a helyzetnek. Át kell… át kell gondolnunk, mik a lehetõségeink. Ez a kettõnk élete, hiszen itt van. Ugye? Õ és én. Mi.

- Bocsáss meg – suttogom, majd akár a tetten ért kutya, eloldalgok a hálószobánkba.

A mi hálószobánk. Érzem az illatát a matracból áradni. Olyan kellemes. Simogatja a bõröm, az arcom, az orrom. Az ágy szélére ülök, a meztelen, vizes lábujjaimat bámulom. Fel kell hívnom Ivant… megint. Munkát kell találnom, el kell tüntetnem Danilov Basilevskyt a föld színérõl. Hogy csináljam? Hirtelen olyan kevésnek érzem magam. Nem is tudom, mihez kezdjek. Túl váratlanul jött az egész. Olyan… szürreális. Eddig mindig megmondták, mit tegyek, de most nekem kéne cselekedni. Magamtól! Régen egyszerûbb volt… mikor még volt családom. Nem, most is van családom, Conrad az! Igaz, nem túl meleg, nem túl szívélyes ennek a családnak az ölelése, de akkor is boldogabb vagyok, mint valaha. Elmosolyodok, ahogy megérzem a szorítását a hátamon. Mindig ezt csinálja, ha megcsókolom. Elmosom a gátakat, ledöntöm a falakat. Tudom, hogy képes vagyok rá. A számon érzem az ajkait. Miattad mindenre képes leszek.  

***

Mosolyogva figyelem a ténykedését. A könyvespolcon matat, talán valami olvasnivalót keres… vagy egy méretes könyvet, amivel képen vághat. Nem tudom, de élvezet a koncentráló arcát bámulni. Enyhén hunyorog, hogy jobban lásson a félhomályban. A háta íves hullám alakban sötétlik a pulóverében, a feneke kellemesen gömbölyödik a nadrágjában. Eszelõs gyönyört vált ki belõlem a látványa. Furcsa mód, nem úgy méregetem, mint egy nõt. Azt hittem, úgy fogom, hogy olyan lesz vele, de ez más. Máshogy is kívánom. Sokkal intenzívebben, sokkal jobban vágyom arra, hogy magam alá gyûrjem. Valamiféle kihívást érzek benne. A vadászat sajátos örömét. Mégsem ért volna véget a háború?

Mosolyogva lépek ki a szobából, szándékosan zajt csapva, hogy érezze, itt vagyok. Furcsa, de a háború megedzette a lépteim, hiába a sántaság, a nehéz súly, olykor egész csendesen járok. Pláne, ha az ember nem figyel rám. Mondjuk, kizár egy majd két méteres valamit a látóterébõl.

- Was machst du? – dõlök ezúttal a falnak.

Nem felel, csak rám pillant, majd felemel egy könyvet. Érdeklõdve figyelem a hosszú, formás ujjakat, ahogy végigsiklanak a borítón, majd felpattintják a fedelét. Elképzelem, ahogy a lanyhuló tûz fényénél fölém támaszkodik, és a hófehér ujjak a mellkasomon, a hasamon vándorolnak. A szám szélére harapok, ahogy végigszánt a borzongás a gerincemen. Még a gyomrom is összeugrik tõle.

- Ist das deine Schrift? – futtatja végig rajtam a tekintetét.

Újból végigvágtázik rajtam a hideg, de ez a kellemetlenebb fajtából való. Ádázul beeszi a belsõmbe magát a szégyen, nem bírok a jég kék szemekbe nézni. Lehajtom a fejem, úgy teszek, mintha a padlón bármi érdekeset is látnék. A kérdés égeti a fülem, a tarkóm, az arcom, mindenem. Mintha tudná, tudná! Nagyot nyelek.

- Nein – rázom meg a fejem.

Nem akarom ezt, hagyd azokat, ne kérdezz ilyet! Nem akarom, hogy tudd, hogy ennyivel is kevesebb vagyok nálad. Komolyan gondoltam, amiket akkor mondtam… akkor… amikor…

A kulcscsontjára terelõdik a pillantásom. Hiába a szövet, hiába a félhomály, látom. Én okoztam, sosem fog eltûnni… de máshogy nem ment. Megöltél volna, és kis híján én is megöltelek! Ha a szívedet találom… ha a homlokodra célzok! Nem, nem így történt.

- Nem tudom, kié lehet – vallom be zavartan.

Gyanítom, Ivan házi könyvtárából való. Neki mindig is annyi könyve volt. Õ olyan okos, érti õket, szereti õket, a barátainak tekinti az írásokat. Úgy irigylem ezért.

- Nincs kedved sétálni? – kérdem hirtelen.

Felszalad a szemöldöke, a homlokára lógó tincsek miatt egy pillanatra szem elõl tévesztem. A frufrujához nyúlok, majd lassan a füle felé simítom az aranyló szálakat. Mosolyogva nyomok csókot a homlokára, majd oldalt vezetem le az arcára az ajkaim. Hallom, ahogy szinte hangtalanul felsóhajt, megremegnek a tagjai. Tõlem, a közelségemtõl, hatással vagyok rá!

 - Szeretnéd? – kérdem, az ajkaink alig érezhetõen egymásnak súrlódnak.

Nem felel, csillogó szemekkel bámul az enyéimbe. Még egy kis ösztönzésre vágysz? Szeretnéd? Finoman bekapom az alsó ajkát. Vigyázok, hogy alig érjek hozzá, még az orrom se súrolja az arcát. Lassan, õrjítõen lassan veszem birtokba a száját. Érzem, mikor megreked a levegõje, mikor megremeg a nedvességtõl. Finoman a fogaim közé kapom az ajkát, és magam felé húzom. Szeretek csókolózni. Játszani, pajkosan táncba hívni a másikat. Halványan elmosolyodok, ahogy megérzem elnyílni az ajkait. A forró lehelete a számba áramlik, lágy sóhaja egészen a mellkasomig furakszik. Sebzett kezét lassan a hátamra húzom, érzem, ahogy a kesztyû anyaga a pólómnak feszül. Szabad kezével a vállamra markol, a hasa az enyémnek simul. Önkéntelenül is lejjebb csúszik a kezem, a fenekére markolok. Felmorranok, ahogy az öle is az enyémnek simul, mikor összerándul. Lassan hátrálok vele az asztalig. A bútor halkan koppan, ahogy Conrad combja nekiütõdik, majd ropogva feszül meg, mikor végigfektetem õt a lapján. Az ajkunk csak egy pillanatra válik el, mindketten levegõ után kapunk. Érzem, a teste feszül, a kesztyûbe bújtatott keze vadul remeg. Erõsebben markol a pólómra. Teljesen rásimulok, a nyelvünk újból táncba kezd. Az ujjaim végével a haját keresem, bele akarok túrni. A könyököm hamar fájón ordítani kezd, ahogy teljes súlyommal nehezedek rá. Túl kemény az asztal. Szusszanva emelem fel a karjaim, majd simítok a combjaira. Megemelem a lábait, a derekam mellé húzom õket. Engedelmesen ott tartja õket, amíg újból mellé nem fektetem a karjaim. Nem tudom, mennyi idõ telhet el, ahogy lustán csókolózunk. Lehet, hogy percek, órák, napok, évek. A gyomrom dió méretûre szûkül, ahogy az ajkaink hangos cuppanással válnak el egymástól. Szívem szerint itt helyben letépném a ruháit, és még maratonibb idejûre húznám a szeretkezésünk, mint a szanatóriumban. Ha tehetném, egész nap csak a száját ízlelgetném, a bõrét szimatolnám. Azt hiszem, a megszállottja lettem.

A kipirult arcát nézem, az ajkai csillognak a nyáltól. Kedvem támad a nyakába marni, a derekát szorítani. Jaj, Conrad!

- Kimenjünk? – búgom a fülébe.

Szuszogva hunyja le a szemeit, majd nyitja fel a szemhéjait, hogy összerakja újra a világot. Teljesen kiforgattam belõle. Imádom!

- Igen – leheli rekedt hangon.

Elégedetten simítok végig az arcán, majd feltápászkodok. Még nem akarom megtenni. Túl korai lenne újra próbálkozni. Sok volnék neki.

- Öltözz fel rendesen, bár nincs annyira hideg.

Furán néz rám, elmosolyodok.

- Nekem legalábbis – vonok vállat.

Végigsimítok a combján, majd a fürdõbe sétálok. Most elõször nézek rendesen a tükörbe. Szemügyre akarom venni az ábrázatom. Egy megfáradt vénember néz vissza rám, mégis kajánul elvigyorodok. A szívem mindjárt kiugrik a helyérõl. Beharapom a szám, majd lehajtom a fejem. Olyan vagyok, mint egy szerelmes iskolás lány. Jó ég!

Megmosom az arcom, majd felkapom a pulóverem a hokedlirõl. Belebújok, majd felveszem a bakancsaim is. Figyelem, ahogy lehajol, és megköti a fûzõit. A számat rágva döntöm el a fejem, és gyönyörködök a fenekében. Milyen feszes neki, belemarkolnék. Egyre többet gondolkodok a szanatóriumban történteken, és nagyon rosszul érint, ez a hirtelen jött harci kedv.

- Kész vagy? – lépek mellé, majd végigsiklatom az ujjaim a hátán.

Még mindig nagyon vékony ez a kabát. Úgyis a tervezésen gondolkodtam, elsõ ízben egy vastag bélést kell bele szereznünk. Talán meg is tudnám varrni neki. Igaz, kabátot még sosem férceltem, de majd megpróbálom.

- Emlékszel, mikor az erdõben találkoztunk? – kérdem hirtelen.

A levegõ szinte megfagy, szirupossá válik. Tudom, hogy emlékszel, mi történt akkor. Látom megmerevedni, értetlenséget csillogni a szemeiben. Nem akarom, hogy tabuként kezeld, az is a múltunkhoz tartozik. Megparancsolták, hogy öljük meg egymást. Nem tudlak gyûlölni emiatt.

- Ja.

- Büntetõtáborban voltam akkor. Megvádoltak, hogy nácibarát vagyok, de valahogy nem akartak kivégezni. Na, ott nagyon hideg volt! Két nyomorult kempingsátorban kellett aludnunk. Ott mondta az egyik öreg, hogy a papír szigetel.

Öreg, milyen furcsa az én számból.

- Megengeded? – billentem oldalra a fejem.

Kétkedve pillant rám, mire széles mosoly terül el a képemen. Most jut eszembe, hogy borotválkoznom is kéne…

A kandalló mellé ballagok, és kikotrok két nagyobb napilapot a rakás mellõl. Eddig csak begyújtósnak használtam, pedig nemesebb célt is szolgálhatna. Szétválasztom a méretes lapokat, és gombócokba gyûröm õket. Lassan a mellkasáig húzom a kabátja cipzárját, majd szétnyitom a kabátot. Minden mozdulatom figyeli. Neki sem múlt még el a háború.

- Szabad? – kérdem megint.

Most néz a szemembe elõször. Lassan bólint, én pedig begyömöszölöm a papírt a kabátja minden zugába. Tûri, hagyja, pedig érzem rajta, hogy nem fûlik a foga a dologhoz. Talán hozzám sem. Tudom, hogy nem szeretsz, de ez meg fog változni. Meg fogod bennem látni az odaadó társat. A maradék életem minden másodpercében erre fogok törekedni.

- Kész – engedem el, és lépek hátrébb.

Nem bírom megállni mosolygás nélkül, mert úgy néz ki, mint egy szurokban hempergett hóember.

- Hááát… - fojtom el a kitörõ nevetésem.

Bosszúsan néz rám, mire elfordulok, hogy legalább a fogaim ne lássa kivillanni.

- Legalább meleg lesz. Szerzünk bélést a kabátodba. Nem ilyet – mosolygok rá.

Nem felel, az arcáról sem tudok leolvasni semmit. Megharagudott? Pedig nem nevettem ki!

Lenyomom a kilincset, majd kitárom elõtte az ajtót, hadd menjen ki elõször õ. Látom, hogy egy pillanatra tétovázik, de nem teszem szóvá. Majd megszokja. Kilépek utána, majd bezárom az ajtót. Kezdem egész otthonosnak érezni a helyet. Csendes, eldugott… és életem legmacerásabb döntése is itt van velem. Egy jó vodka kéne már csak, és elalélnék a gyönyörtõl.

- Jó lesz? – lépek mellé, és simítok fel a hátán.

Bólint, majd a zsebeibe süllyeszti a kezeit. Képzelem, milyen kényelmes lehet. Egy rakás szúrós papír. De tényleg jobb, mint a semmi.

Finoman meglököm, mire elindul elõre. Mellette lépdelek, bár kicsit nehézkes most mennem. Megint érzem a lappangó fájdalmat a lábszáramban. Nem tudom, mi váltja ki állandóan, az bizonyos, a hideget és a gyaloglást nem szereti. Ezek szerint önálló életet is él, ha már elõre tiltakozik. Pedig meg fogom erõszakolni, nem érdekel, mennyire nem tetszik neki.

- Merre menjünk? Az úton, vagy a fák között? – kérdem tõle.

A hangom fehér, áttetszõ felhõként robban ki a számból. Talán mégis hideg van.

Látom, ahogy körbenéz, forgatja az okos fejét. Most is olyan intelligensnek tûnik. Felméri a terepet, agyban biztos vázolja a lehetõségeket. Jaj, Conrad, ha tudnád, mennyire csodállak! El sem hinnéd.

- Arra – bök el a fák közé.

Nem olyan nagy a hó, a sûrû lombok feltartóztatták a fehér förgeteget, ennek örülök. Nincs is olyan hideg ott, mert kevésbé fúj a szél. Megint a hátára simítok, majd elindulok. Az ágak halkan roppannak a lábaink alatt. Végig az utat figyelem, szeretnék mellette maradni, mert a természetben pocsék a tájékozódásom. Városban még csak-csak boldogulok, a sok térképolvasás megtette a hatását, de az anyatermészet gazos, bokros ölén már nem megy a dolog. Régen pedig úgy jártam-keltem a pusztában, mint egy igazi bennszülött. A városi lét tényleg minden ilyesféle ösztönömet kiirtotta. Vagy csak elfelejtettem volna? Mint az európai nyelveken olvasni? Meglehet.

Nem szólunk sokáig, érdeklõdve figyelem a behavazott leveleket, kidõlt fatörzseket. Van valami fura érzésem, hogy ezeket látom. Nyáron szebb lesz, nem emlékeztet majd az átélt borzalmakra. Talán Conrad is kivirul addigra. Talán elfelejti majd, ami velünk történt, vagy csak halovány emléke marad róla. Be akarom tölteni az elméjét. Szeretném, ha rám gondol, mosolyogjon, vagy dobbanjon meg a szíve. Ha nem is leszel szerelmes… de szeress!

- Tetszik? – pillantok le rá.

- Igen – feleli kurtán.

Ezúttal nem kérdezek vissza. Megtanultam. Megértettem.

A fák ágaira pillantok, mikor õrült robajként hatol a fülembe egy távoli hang. Egy farkas hosszú, elnyújtott, keserves üvöltése. Minden csepp vérem megfagy az ereimben, a jegyes szilánkok pedig lyukakat vágnak az érfalon. Nem, nem, jönnek! Ide fognak jönni!

- Menjünk! – fordulok meg kétségbeesetten.

Nincs nálam a puskám, nincs nálam a késem, nincs nálam a pisztolyom! Hallom, hogy acsarkodva közelednek, itt vannak! Túl messze vagyunk a háztól, nem fogunk odaérni, meg fogunk halni! Százan jönnek, ezren! Szét fognak tépni, jaj, Conrad, menjünk már!

- Gyere! – húzom meg a kabátja ujját.

Hallom a foguk csattogni. Hallom, ahogy a száraz ágak ropognak a mancsuk alatt. Hatalmasak, vérszomjasak, éhesek. 

Sikeresen kinavigál a rengeteg le- és felszálló közül, a járása ennek ellenére mégis vontatott, húzza az egyik lábát, így engem is cibál magával mikor nagyobbat lép.

- Remélem, nem lesz túl hideg. Nem akarom, hogy megfázz – pillant rám a saját sálja mögül, elereszt, ahogy kiérünk a tömegbõl. Nem lesz túl hideg. Már most megvesz az Isten hidege, alig állom meg, hogy ne kezdjek el minden porcikámban remegni. A vonaton felszedett hõ mind kirándul belõlem, erõsen koncentrálok minden másra, csak arra nem, hogy szinte széttép a fagy.

Rengetegen vannak kint az állomáson, asszonyok próbálnak eladni pár dolgot, a falak mentén kipakolt szõnyegdarabokon, batyuzók csoportját is észreveszem oldalt álldogálni. Akinek amilye maradt a háború után, attól próbál megszabadulni, vagy túladni, hogy legyen pénzük, amibõl ételt tudnak vásárolni. Itt még maradt remény, nem sínylõdnek a jegyrendszertõl és viszonylag kevésbé vasmarokkal irányított. Kívül esik a fõ területeken, innen csak férfiakat, vasat és kõolajat markoltak el. Nem érzek irántuk szánalmat, semmit sem. Csak a szemem elõtt vannak és egy kis ideig kitöltik a káosszal telt gondolataim lyukas részeit. Ahogy õk a gyomrukat azzal a kicsivel, amit beszereznek.

Megtorpanunk az állomás elején, felém fordul, a tekintete mintha hezitálna.

- Várj! Elõbb… telefonálnom kell – közli, nekem pedig mindjárt felszalad a szemöldököm. Gyanakodva nézek rá.

- Tessék?

- Kérlek, maradj itt! – mutatja két kézzel, mintha nem tudnám felfogni, amit mond. Itt is hagy, egy készülékhez lép és beüti a számokat, majd a telefonos kapcsolja a kívánt számot. Sandán figyelem, hogy mit tesz, közben minduntalan a széles bejáratokat vigyázom. Lehet, hogy most csõdíti ide a barátait, hogy utána közrefogjanak. A gyanú egyre csak nõ bennem, ahogy ott állok egyedül, a táskával a hátamon. Mintha minden irányból ki lennék világítva, mint valamiféle dísztárgy a múzeumban. Ráz tõle a borzongás, tûfolyamként cikázik bennem a félsz.

Végez a telefonálással és visszaindul felém. Majdhogynem kétségbeesve keresem rajta a beszélgetés tárgyának legapróbb kis részleteit is. Hogy lássam, mirõl folyt a diskurzus, mi az, amire ezek után számítsak, hogy letette a kagylót. Még mindig csak azt látom, hogy izgatott és örül. Olyan mintha nyílt közszemlére lennék téve, minden irányból érzem, hogy néznek. Mintha egy határtalan mezõ kellõs közepére tettek volna ki és a fekete kabát minden tekintetet odavonz. Egy élõ céltábla.

Ez már túl van a józanész határán.

- Gyere! – szólít, majd miután nem mozdulok meg, elindul a buszok felé. Pár pillanatig csak kísérem a tekintetemmel, majd csatlakozom hozzá. Még most is elmehetnék. Várnék egy következõ vonatot, ami visszafelé indul. Nem tudna utolérni. Sánta. És ha meg is feledkezik a fájdalomról, akkor is csak rövidtávon tudná felvenni a versenyt. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy kifelé nehezebb jutni az országból, mint befelé. Külön útlevél kell ahhoz. Amit nyilván nem kapnék meg. Ráadásul befeléjövet a német akcentusom kimagyarázható volt. De kifelé? Ahogy kinyitnám a szám, puskacsõ nyomódna belé.

- Szeretnél valamit?

- Nem.

- Szívesen hozok neked… enni vagy inni, ha kérsz – folytatja tovább, mintha nem is hallotta volna a válaszomat. Mi a baja? Miért nem érti?

- Nem kérek – zárom le, majd elsõként szállok fel a buszra, mert a jegyet is õ fogja megvenni. Hátrasétálok a buszon, végignézek a megnyúlt, fáradt arcokon, az elmélyült ráncokon. Árad belõlük a fásultság, a reményvesztettség, a monotonitás. Ide jöttem? Ide? Leülök leghátra az ablakhoz, a táskám leteszem a lábam mellé. Érzem a poros gépszagot, a fémet. Mintha egy öreg, régi tankban ülnék, amit körberaktak hatalmas ablaküvegekkel, hogy mindenki ki- és belásson.

Idejön, felteszi a csomagokat a hálós tartóra, nem akarom nézni, ahogy pakolászik, így inkább kifelé meredek. Legalább kihasználhatom, hogy nem erre néz, és összébb húzom magam elõtt a kabátot. Leül mellém az ülésre, de nehezére esik bármiféle kényelmes pozitúrát találnia, hallom, ahogy bosszúságában méltatlankodó hangokat ad ki. Sokáig kínlódik, pakolássza a végtagjait ide-oda, de mindenhol kényelmetlen neki. Idegesít, ahogy szerencsétlenkedik. Üljön akkor egyel hátrébb, nincs tele a busz, vagy menjen leghátra, ahol négy ülés van egymás mellett. Nem kötelezõ mellettem rostokolnia és beszorítania valahová. Ugyan hová mennék már innen tovább? Mégis hová? Meg minek…

A combjára markol és megpróbálja a bal lábát kirángatni, ezzel a mozdulattal a bordáim közé szúrja a könyökét. Halkan szívok be egy adag levegõt.

- Elférsz?

Idenéz, látja, hogy épp most készül a maradék épen maradt testfelületemet is összegyûrni és szétroncsolni.

- Bocsánat – araszol odébb, aztán váratlanul felegyenesedik, megkapaszkodik felül. A busz ekkor indul meg, köhögve, minden apró elem rezegni és vibrálni kezd, mintha bármelyik pillanatban darabokra eshetne. Itt ülhetnék egyedül, a semmi közepén, a fagy rám vetné magát és hamar kiszipolyozna, végül valami állat pusztítaná el a maradékot, ami belõlem hátramarad. Így érzem magam én is, mindenem reszket, elemeimre tudnék törni, a csontomig hatol a fagy. Ez a sok koszos ember majd beleheli a buszt, és meleg lesz. Undorító erre gondolni, hogy a sok büdös lehelet melegét akarom, megborzongok tõle. Jobb mint sétálni, a lábujjaim és a sértetlen kezem lassan nem is érzem. Összefonom a mellkasom elõtt a karjaimat, hogy tartsam a hõt, az ép kezem bedugom az oldalam és a karom közé a melegbe.

Nem feltûnõen megpróbálkozom azzal, hogy összébbhúzom magam az ülésen, és hogy ne kelljen elviselnem ezt a fagyos, szelelõ hûtõládában való utazást, az alvás mellett döntök. A szemeim fájnak, mintha sokáig egyenesen a Napba bámultam volna, holott egy kósza napsugár se vetül a földre sem, nemhogy elõbukkanjon a felhõk közül. Leeresztem a szemhéjaimat, látom mégis, ahogy a leheletem kavarog ebben az ócska fémhalmazban. Összeszorítom a combjaimat, hasznosítani akarom az évekkel ezelõtt elsajátított tudást, amit megadtak a kiképzéskor. Hogyan tartsuk meg a testünk hõmérsékletét egy adott ponton. Csakhogy ahogy a háborúban is láttam, nem megy. Mégis megpróbálkozom vele, holott tudom, hogy felesleges. A saját reális gondolataimnak mondok ellent. Nem hittem volna, hogy valaha erre kerül a sor. Megint. Hogy ösztönszerûen cselekszem, hiába tûnk jó ötletnek, csak a másik véglet jön kézhez.

Fáradtan dõlök be, a fémkeret hideg, az ablak szinte tüzel, olyan jeges. Minden erõmmel azon vagyok, hogy ignoráljam fagyot, mert ha egyszer elragad, végem. Nem fogom tudni befejezni a szüntelen, véget nem érõ remegést.

A fejemben motoszkál folyamatosan a gondolat, hogy kivel beszélt telefonon. Hiszen állítása szerint senkije sincs. Lehet hazudott. Ahogy sejteni véltem egész végig. Miért csinálná végig ezt egy épeszû ember, ha nincs valamiféle alattomos szándéka? Ha nincs befolyásolva valamivel? Megalapozottnak tûnik a gyanúm, hogy valaki a háttérben irányít. De ki az, akinek ez az ember egyáltalán már csak egy csekély mértékben is szót fogad?

Egy nagyobb bukkanónál az egész bensõm fentebb szalad, a fejem nekikoppan az ablaknak. Kegyetlen így aludnom, hogy nem tudok pihenni. Frusztrál, hogy be vagyok ide szorítva. Hogy a két lábon járó emberi gúzs a sarkamban van. De ez közelében sincs a réginek. Korántsem. Megcsókol, azt mondja, szeret. Átölel, ahogy asszonyt, nõt szokás. Nem bírok ellenkezni, vagy meg sem kísérlem? Csak hagyom, azt akarom, hogy lefolyjon az egész, hogy lepezsegjen a tetejérõl a hab és meglássam az eredetét. De úgy érzem, hogy a hab túl vastag, körbevesz és belefulladok, mielõtt még elérném az alját. Kitakarja a fenyegetést, majd egyszer váratlanul odébb áll, és ott maradok egyedül, mindennek kitéve. Nem fogom így végezni. A szívem beleszúr ezekbe a gondolatokba, fájón lüktet, mintha egy maréknyi tû kavarogna az ereimben. Összeszorítom a szám.

Nem bírok távolságot tartani, mert lyukat üt a falon, és bemászik. Újra és újra falat emelnék fel, de nem tudom. Olyan, mintha folyton amit felépítek, szorgosan fel is szedegeti, én pedig egy helyben toporgok és nem haladok sehová.

Kinek telefonált? Kik fognak minket várni az állomáson? A faluban? Lincselés lesz, én pedig a díszvendég? Nyilall a mellkasom, a torkom kaparni kezd.

Érzem, ahogy a vállamhoz ér és rázni kezdi. Ösztönösen rezzenek össze az érintésétõl. Mikor fog jönni a szenvedés és a fájdalom? Mikor üt be? Melyik pillanatban leszek a földbe taposva? Ráemelem a tekintetem, látom, hogy engem fürkész.

- Megjöttünk.

Feltápászkodom az ülésrõl, remegnek a térdeim, ahogy a felmelegített huzatot otthagyva megcsapja a hátam a hideg. A legnagyobb probléma az, hogy el tudom képzelni, milyen ítéletidõ lehet odakint. A lehetõ legmesszebb vagyunk azoktól a részektõl, ahol valamennyit süt a nap, nincs a földbõl kipárolgás. Mindenütt hó és hideg. A semmi. Megérkeztem a semmibe.

A táskámra úgy ügyelek, mint anya az újszülött gyerekére. Benne vannak az alkatrészek, össze kell szerelnem. Amint kapok egy kis idõt, hogy megvívjak a gondolataimmal.

- Meg kéne keresnünk a boltot, nem gondolod? – jelenik meg mellettem, a busz pedig elhajt tovább. Még tovább, az Isten háta mögé. Vagy lehet, hogy mi már ott vagyunk, tovább lehet már egyáltalán nincs is semmi. A boltot. Igen. Valamit ennem kell, ha nem akarok éhen halni. Vagy akarunk. Inkább akarok.

Váratlanul ér, ahogy megérzem, hogy a kezével az enyémnél matat. Mit akar? A gyomrom összerándul, ahogy megfogja, lassan bentrõl is tépdes a borzongás. Értetlenül meredek rá, hogy erre mi szükség van? Mások is látni fogják, ahogy belém kapaszkodik. Olyan szemekkel figyel sokáig, amitõl nem tudom eldönteni, hogy rosszul érezzem-e magam, vagy inkább nézzek el inkább egy másik irányba, ahol nem ér ilyen szintû mustrálás.

- Gyere, menjünk – billenti a fejét a falu belseje felé. Nem bírom ki, hogy ne bújjak bentebb a kabátban. Müchenben a tél ellen kiváló volt. Itt… egy ócska rongy, egy szõnyegdarab, amit mintha valaki szánalomból rám dobott volna. Egy molyette pléd. Szaporábban kapkodom a levegõt, a számat sérti, szinte vágja a hideg, a vállaim görcsös remegésével küzdök mindvégig. Minden porcikám csikorog.

- Nézd, arra! – lendül elõre a szabad keze. A másik még mindig melengeti az enyémet. Húzza a karom, ahogy lép és egy sétapálcának használ. Elcsaphatnám a kezét, megindulhatnék egyedül a boltban, itthagyhatnám. Majd jön magától. Mert az nagyon megy neki. Menni magától.

A bolt szegényes, alig van benne valami. Legalábbis a helyiség apró, így a benne levõ áruk is kevésnek tûnnek. Egy idõs nõ áll a pult mögött, a kenyerek a hátánál lehetnek három naposak is. Jó kereskedõ módjára közelebb jön, kérdezi, hogy miben tud esetleg segíteni. Basilevsky elmondja sorra, mit akar, én pedig úgy állok odabent, mint egy zsák krumpli. Csak a koros asszonyt tudom figyelni, a rezdüléseit, hogy mivel tudná elárulni magát, amivel leleplezhetem azelõtt, hogy ártani tudna. A Szovjetunió kémhálózata éppoly eredményes, akárcsak a miénk… volt.

Nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy mindjárt berontanak ide a katonák, letepernek a földre. Elõkerülnek a fegyvereink, az enyém poraiban, Basilevskyé összeszerelve. Az útlevelek, a papírok, a táskámban számtalan olyan holmi van, amit nem lehet a világ ezen a felén csak úgy megvásárolni. Olyan érzés, mintha belülrõl omolnék össze, ahogy omlós, málló darabokban esem saját magamba. Végül a külsõ réteget valami más elpusztítja.

- Megfognád egy kicsit? – emeli a zsákot a látóterembe. Eszem ágában sincs megfogni, mikor fegyverek vannak benne. Ha most bejönnek az ajtón és nálam találják meg… nem tudnám kimagyarázni, és nem is hinnék el nekem, hogy csak fogom. Gyõz a józan eszem, neki pedig a türelmetlensége és az agyontaposott parkettára teszi, majd magamra hagy, hogy bevásároljon a polcok között.

Az egyetlen elõnye ennek a lepukkant helynek, hogy a cserépkályha ontja a meleget. Lassan úgy érzem, hogy nem fogok elemeimre esni. Legalábbis ettõl. Odébb állok az ajtóból, szeretném látni, hogy ki közelít a bolt felé, vagy Basilevsky és az öreg nõ merre kószálnak az üzletben. Szemmel kell tartanom mindkettõt. Nem csak õket, hanem itt mindent. És ilyen nyíltan, egy bolt bejáratánál, ahová mindenki belát, ez képtelenség. Az emberek viselkedése megváltozik, ha tudják, hogy megfigyelés alatt vannak, nem úgy tesznek, mint szoktak. Elrejtik, amirõl úgy gondolják, hogy keresik náluk.

- Szeretnél valamit? – lép oda hozzám, nekem pedig ez épp elég jelzés, hogy elkészült.

- Nem – indulok meg ezzel kifelé azonnali hatállyal. Egy percig sem bírok ott maradni. Odakint megváltozott az idõ, ahogy kilépek, arcon vág az elementáris erejû szél és az a tömérdek hó, amit ide-oda sodor és dobál. Fellendítem a táskám a hátamra, legalább azt a különösen érzékeny területet fedje valami ezen a hasznavehetetlen kabáton kívül.

- Elvileg… ha balra fordulunk, már látszani fog az út, ami a házhoz visz – csípem el a mondatát. A mondott irányba fordulok. – Siessünk!

Egy teremtett lélek sem mutatkozik, alig lehet elõrébb látni tíz méternél, olyan kegyetlenre fordult az idõjárás. Mintha valaki késsel rétegeket hántolna le az arcomról. Minden lépésnél úgy érzem, hogy öt megtermett férfi tol visszafelé egyszerre. Régen éreztem ezt. És nem kívántam vissza. Soha. A fekete csizmámmal én vágok utat saját magamban, fáznak, elnehezülnek a lábaim a szüntelen küzdelemben. Az egyik kezem a kabátot tartja fixen a testemen, a másikat ökölbe szorítva tartom magam mellett, hogy lendületet vegyek egy nagyobb lépésnél.

Hamarosan fák bukkannak fel a fehér kavarodásból, majd egy út is. Némileg felfogják ezt a förtelmes hóvihart, a végtagjaim apránként zsibbadnak el és válnak érzéketlenné a fagytól. A szemeim csípnek, a fejem lüktet, a szívem szúr. Most, hogy szembe kell néznem ezzel a sötét úttal, amire rá kell lépnem…

Számtalan emlék kavarodik fel bennem, ami ezekre a fákra, ezekre a körülményekre emlékeztet. Tudom, hogy az erdõ veszélyes. Tudom, mi várt rám ott, mi vár itt, és mi fog rám várni, valahányszor az útra lépek. A gondolataim meglódulnak, ahogy a fenyõk tetejét tépi a szél és leveri róla a havat, majd újabb irdatlan mennyiségû réteget tapaszt rá. Ide kell bemennem vele? Itt kell vele keresztülvágnom? Ketten? Csak mi? Fegyvertelen vagyok, nincs semmim, a késem a táskám legalján van. Fázok, neki meg sem kottyan. Mennyibe telhet neki, hogy leüssön hátulról? Meg sem hallanám, hogy közelít.

A rettegés elemi erõvel mar a húsomba, a lelkembe, a bõröm alá furakszik a jéggel együtt. Nem akarok ebbe a sötétbe lépni úgy, hogy nem tudom, mi lesz velem, ha a túloldalra jutok.

- Conrad! – süvít a hangja a széllel párhuzamosan, majd elém áll, eltakarva a sötét ösvényt, ahol nekem végig kellene mennem. Vele. Ránézek, majd megveszek a hidegtõl, a lehelete felhõként kavarog, nem is látszik rajta, hogy megviselné az idõjárás. Miért is viselné meg… ebbe született, neki ez való. A könyörtelen anyatermészet.

- Kérlek, bízz bennem! Akármit megteszek, hogy elhidd, nem akarlak bántani!

Élesen pulzál a fülemben a vér, a széltõl, a saját levegõvételeimtõl és a szívem dobogásától alig hallom, mit beszél. Nem akar bántani. Bízzak benne. Bármit megtesz. Miért? Miért áhítozik egy másik férfira? Rám? Hogy lehet megkívánni egy férfit? Hogy lehet szeretni egy férfit? Hogy tud hozzámérni úgy? Nem látja, nem veszi észre, hogy férfi vagyok? Hogy tudja elfelejteni a történteket? Hogy tud szeretni egy nácit? Az ellenségét! Egy férfit!

- Azt hiszed, ha bántani akarnálak, nem tettem meg volna akkor? Hogy nem a szívedre célzok? Hogy mikor megtalállak, nem fojtalak a saját véredbe? Mi értelme lett volna eldobnom téged, ha az életedet akartam?

Eldobni engem? Látom, ahogy az arcára kiül a pánik a sál és a sapka mögött. Most õ fél? Ugyan mitõl? Legszívesebben megfordulnék, hogy lássam, medve közelít-e vagy egy tank, ami szilánkosra fog minket zúzni, kifacsarni, mint egy löttyedt gyümölcsöt. Eldobni engem?

Megtette. Bántani akart, és megtette. Többször is. Mi akadályozza meg abban, hogy újra csinálja? Bármikor célozhat még a szívemre, bármikor vérbefojthat. De eldobni… hogy dobhat el valamit, ami nem az övé? Mibõl feltételezi, hogy valaha az övé voltam? Semmi értelme nincs ennek. Lassan úgy érzem, kiakad minden az agyamban és csak a szél süvít a fejemben szüntelen. Eldobni tárgyat szoktak. Élettelen tárgyakat.

- Tudom, hogy pokoli nehéz… de kérlek, adj esélyt, és bebizonyítom neked, hogy nem hazudtam neked!

Közelebb dõl az arca, majdhogynem összeér az orrunk. Végig a szemeibe nézek. Olvasni próbálok, de nem vagyok képes rá. Fáradt volnék? Vagy már csak nála nem megy? Lehet egyáltalán nem vagyok képes rá? Mit csináljak vele?

- Ugye adsz esélyt? – kérlel. Kérlel. Engem. Õ.

Mire adjak esélyt? Egy elhalasztott öngyilkosságra? Egy húzódó bosszúra? Egy késõn érõ gyilkosságra? Mire? Mégis mire? Hogy nem hazudott. Kétlem, hogy valaha is el fogom neki hinni, hogy õszintén mondja. Hiába látom úgy, hogy tényleg, igazat mond, nem hiszek benne. Nem, mert elképzelhetetlen. Akkor is, ha megtörtént. Akkor is, ha eljöttem vele idáig. A vonaton kiabálhattam volna, hogy ez itt Danilov Basilevsky, illegális határátlépõ, fegyverrel, hamis iratokkal.

De nem. Nem tettem.

Erre kap lehetõséget. Hogy megmagyarázza.

Elmosolyodik a borostás arc, kesztyûs kezével végigsimít az arcomon. Érzem a cigaretta keserû illatát, ami körüllengi a sálat és a száját. A meleg lehelet az arcomra csapódik, de rögtön meg is hûl. Elkapja a karomat és sietõsen indul meg a ház felé. Sokáig sétálunk, közben végig figyelem a környéket, Basilevskyt is. Minden neszre megugrana a tekintetem, de mivel semmit sem hallok, kénytelen vagyok a gyenge látási viszonyokkal boldogulni. Megpillantom a faházat a távolban, sötéten, feketén sejlik elõ a fák közül. Mintha az Alpokban látnék egy menedékházat. A hasonlóság megdöbbent, ekkor nézek körül meglepetten és meg is torpanok. Az ereszcsatornánál matat valamit, de nem foglalkozom vele, eleresztett már rég.

Majdhogynem veszélyesen hasonlít egymásra a kettõ. A hó, a fák, a környezet… a faház és annak környéke. Mint a Gebirgsjägerben. Mikor addig másztunk, míg el tudtuk viselni a zord körülményeket. Ameddig parancsolták.

Az ajtó nyitódásának mozgására figyelek fel, ahogy sötétségre nyílik. Elfog a gyötrelmes kép, hogy odabent várnak ránk, mégis elsõként lépek be. Félreáll, hogy bemehessek, a lábaim maguktól visznek. Idebent még hidegebb van, mint kint volt. Felgyúl egy égõ a plafonon, az ajtó becsukódik mögöttem és csend lesz. Kiráz a hideg, többször, egymás után. Nem tudom, hogy az ösztöneim sikoltanak-e, hogy vigyázzak. Vagy egyszerûen már olyan szinten fázom, hogy így maradok, hullámzó bõrrel.

A ház nem körbejárható, aminek örülök. Nem szeretem, ha több irányból meglepetés fogadhat, ablakból sincs sok. A konyha egyszerû. Egybõl a jobb kéz felõli ajtó nélküli szobába lépek, ahol a nappali van. Jobb oldalt kandalló a falban, a padlót szõnyeg borítja. Balról két karosszék, a kettõ között egy kis asztal, majd az egész háta mögött egy vitrines szekrény nyúlik el. Különös, ahogy a tekintetem megütközik azon, hogy a kandalló elõtt nincs bõr. Se farkas, se szarvas, se vaddisznó, se medve. A falon sincs agancs, felaggatva puskákkal. Vagy fogasként használva.

Basilevsky lepakol a konyhában, majd kimegy. Az ablakhoz húzódom, követem a tekintetemmel, hogy merre tart. Mikor meglátok a kezében egy fejszét, megmarkolom a táskám szíját, és az asztalon hagyott zsákra terelõdik a pillantásom.

„Üres.”

Nem hiszem, hogy a táskában hagyta a lõszert. Nyilván a zsebében van, vagy a kabátjában. Csak az ajtót tudom nézni. Az egyetlen menekülési útvonal.

Viszonylag gyorsan megjelenik, többször teszi meg a távot, hogy elég fát hozzon be és begyújtson. Ahogy lángrakap a gyújtós, ösztönösen hátrálok pár lépést a háttérben.

- Gyere, ülj ide! – bök a karosszékre. Vontatottan emelem rá a pillantásom, majd indulok meg a fotelhez, de nem ülök bele, hanem a háttámlára feltéve a kezem kerülöm meg és állok mögé. Kibújik a kabátjából, zaklatott idegekkel figyelem, ahogy idejön hozzám és a hátamra teríti. Pillanatok alatt átárad a kabátból a hõ az én ruháimon keresztül a bõrömig. Megborzongok, ahogy a hidegen keresztül mégis elér hozzám a meleg a kabátból. Vajon ezt a kabátot viselte, mikor lelõtt? Mikor megvert a csatornában? Nagyon nehéz, majdhogynem lehúz a földre, olyan súlyos.

- Csinálok valamit enni – mondja, majd végigmér így a kabátjában, sarkonfordul és kimegy a konyhába. Amint elhagyja a nappalit, két kézzel fogok rá a támlára és szorítom tiszta erõbõl, hogy valahogy levezessem a feszültséget, mert képtelen vagyok ezt elviselni tovább. A szemeimet is összeszorítom, de ahogy nagyobbat pattan az egyik hasáb a tûzben, úgy pattannak ki, hogy még fáj is a hirtelen tágra nyílt tekintet. Szaporábban kapkodom a levegõt, hallom, hogy odakint valami szörnyû zene szól, a kezem úgy reszket, hogy rászorítom a másikat. A narancssárga-vörös lángnyelvek kis híján szédülésre késztetnek. Érzem, ahogy az olvadó fém a bõrömbe tép, a keserû, fojtogató füstöt, ami belém tolódott. Az iszonyú forróságra.

Percekbe telik, míg valahogy rendbe szedem magam. Sült hús illata csapja meg az orromat, két kézzel markolom továbbra is a fejtámlát, mire Basilevsky bejön a nappaliba.

- Gyere kész az étel – szól, tekintete rögtön az elfehéredett bütykeimre szegezõdik, amik a szövetet szorítják. – Nemsokára meleg lesz.

Csak bólintok, óvatosan indulok meg, alig bírom elengedni a fejtámlát. Nem bírok nem a tûzre nézni, majd mikor ránézek, látom, ahogy a szemeiben visszatetszik a lángok játéka. Összerezzenek. Azt hiszi, fázom, átkarolja a vállam mikor mellé érek és úgy kísér ki a konyhába. Az asztalon ott a hús, kenyér és pár adag pürésített krumpli. Meg akarja nekem fogni a szék támláját, hogy kihúzza, de én is odarakom a kezem, jelezve, hogy le tudok magamtól ülni. Nem vagyok nõ, hogy ki kelljen nekem húzni a széket, majd betolni alám. Odébb lép, engedi, hogy leüljek, de elõtte még ki akarok bújni a kabátból.

- Hagyd magadon – fogja meg finoman a kezeimet, hogy megállítson a mozdulatban. Vissza is húzza rám a kabátot. Végignézek rajta és látom, hogy egy pulóver van rajta, semmi több. Se sál, se sapka, se kabát. Nem hiszem el, hogy nem fázik.

Leülök a székre, majd õ is mellém telepszik. Miért is feltételeztem, hogy majd velem szemben foglal helyet? Elmondja, hogy mi-micsoda, várja, hogy szedjek elõször, majd miután csak meredten tudom bámulni az asztalt, fogja magát és kiporcióz mindenbõl egy adagot a tányéromra, utána magának is pakol. Meg sem kérdezte, hogy éhes vagyok-e. Ez úgy tûnik, kötelezõ. Éhes vagyok egyáltalán? A gyomrom összeszûkült, kétlem, hogy mindent meg tudnék enni. Különben is… elõbb õ egyen.

Látni akarom, hogy tett-e bele valamit.

- Jó étvágyat – mondja, majd nekilát felszelni a húst, a kezével töri a kenyeret hozzá. Elnyílt szemekkel képzelem a tányérra Otto fejét, ahogy lenyiszálja róla a húsos ajkakat. – Felszeljem a tiédet is?

Ingatom a fejem válaszul, de végre valahára sikerül feltennem a kezem az asztalra és megmarkolni egy evõeszközt. Rettenetesen fázom. Miután elpusztított pár falatot, és nem fordult le habzó szájjal a székrõl, kimetszek én is egy darabot a húsból.

- Utána melegítek vizet, hogy meg tudj mosakodni – mondja két falat között. - Holnap fel kell töltenem a vízmelegítõt, hogy rendesen fürödhessünk. Addig, ha gondolod, nyugodtan kipakolhatod a holmid. Van hely bõven a szekrényben.

Bólintok, hogy megértettem.

- Ízlik? – kérdezi, nekem pedig ekkor tûnik fel, hogy õ már mindent megevett, amit kiszedett magának, én pedig ha megettem öt falatot, azzal is sokat mondok. Nem nagyon bírom mozgatni az állkapcsomat, teljesen beállt, úgy összeszorítottam a hideg miatt.

- Igen.

- Biztos?

Halványan felszalad az egyik szemöldököm. Nem ennék belõle, ha rossznak ítélném. Gyanúm volt, de mivel egyikünk se vergõdik kínokkal befecskendezve a padlón, úgy tûnik tévedtem. Ebben.

- Miért hazudnék? – kérdezek vissza, mire mintha kicsit elszégyellné magát, sõt, inkább meghökkent az arckifejezése. Igen, tudok egy szónál többet is beszélni. A bal kezem használhatatlan, ezért az ölemben hagyom, a jobb kezemben levõ villával kiszedek a krumplipürébõl pár falatot. Könnyebben meg tudom rágni így, ezzel a beállt állkapoccsal, mint a húst.

- Nem mondtam ilyet – mondja halkan, követve a szemeivel, ahogy eszem. – Csak nem eszel túl sokat.

Épp az elõbb helyeseltem, hogy jó lett az étel, jól fõz. Erre össze-vissza beszél. Leteszem a villát, belenyúlok a zsebembe és elõveszem a zsebkendõmet, hogy megtörölhessem a szám. Nyomban feláll az asztaltól.

- Kérsz inni? – ahogy megkérdezi, rögtön tölt is nekem a csapból vizet, közben szétnéz a szekrényben, ahonnan kivette a fém bögrét. – Lehet, hogy van kávé is, mindjárt kiderül…

Megnyúlik a teste, ahogy felpipiskedik a legfelsõ polc belsejéhez. Talán kicsi neki a ház. Most tûnik fel igazán, mekkora méret. Eddig sem volt kétségem afelõl, hogy nagy, mert mindkét végletben megtapasztaltam. De most, egy ilyen átlagos mozdulatnál még inkább szemet szúró. Nem mintha én gebe lennék, szó sincs errõl.

- Nincs – sóhajt fel, mikor leemeli a fém doboz tetejét és beleszagol -, majd szerzünk. Szereted a kávét?

- Igen – biccentek az asztal mögül, elkezdem összerakodni a tányérokat. Legalább kezdek magammal valamit és nem csak bámulok. Az enyémet rakom felülre. Ki tudja, lehet, késõbb még meg fogom tudni enni. Nem szokás ételt kidobni. Legalábbis felénk. Felállok a tányérokkal, elhaladok mellette és belepakolom a mosogatóba. Elindulok a bejárati ajtó felé.

- Hová mész? – kérdezi hirtelen.

A cigisdobozt elõvéve látja, hogy mit akarok és elmosolyodik. Nem értem.

- Itt is rágyújthatsz a konyhában – nyúl az egyik fiókba, majd egy másikba, és elõkerül egy fém, lapos hamutál, amit a leszedett asztalra tesz. – Ne menj ki a hidegbe – lép ide hozzám, és a homlokomra csókol, hüvelykujjával futólag arrább söpörve a hajam az útból. – Addig felteszem a vizet és elmosogatok.

Leülök az asztalhoz, úgy érzem, nem pofátlanság az, hogy miután átcibált egész Európán, a mosogatás is rámarad. Ahogy a cigi a számba kerül és a gyufa meggyújtja a végét, kezd némileg csillapodni a bennem dúló vihar. Csendben szívom el az elsõ szálat, egyik kezemmel támaszkodva az asztalon. A harmadikat éppen meggyújtanám, mikor elfordul a mosogatótól és a tûzhelytõl. Látom a tekintetében, hogy szerinte elég volt már a két szál, legalábbis ahogy a hamutartóra néz, ezt sugallja.

Felsercen a gyufa, de a cigisdoboz tetejét visszapattintom, jelezve, hogy befejeztem. Benéz a nappaliba, majd kimegy még fáért, úgy ahogy van, pulóverben. Elteszem a zsebembe a kellékeket, a harmadik szállal a számban állok fel, hogy levegyem a kabátját és feltegyem a fogasra az ajtó mellett.

- Conrad… - kezdi, ahogy belép a hasábokkal és rám néz.

- Nem tudok így pakolni – utalok a hatalmas kabátra, ami meglehetõsen akadályoz a mozgásban. Fõleg, hogy több réteg ruha van rajtam még pluszban, a karom nem nagyon bírom hajlítani. Bólint, hogy rendben, de nekem nem akaródzik belépnem a hálóba. Zavar a kétszemélyes ágy látványa, jobban, mint eddig bármi más. Kínomban inkább leteszem a táskám az ajtófélfához és úgy döntök, hogy nekitámaszkodom, majd így szívom el az utolsó szálat.

A fürdõbe akkor tudok benézni, mikor Basilevsky beviszi a forró, gõzölgõ lábost és beleönti a kádba. Enged rá egy kis hideget, elkavarja a kezével, hogy mennyire állja. Abszurd ezt nézni. Édesanyám csinálta ezt, mikor kicsi voltam, hogy ne süsse meg a bõrömet a forróvíz.

- Most már jó lesz – egyenesedik fel a kád fala mellõl, majd rám néz. - Te mehetsz elsõnek.

Ahogy elmegy mellettem, sötét foltot látok a falon, odakapom a fejem, hogy lássam mi az. Csak egy tükör, amiben az elhaladó Basilevsky tükörképe jelent me. Most, hogy hetek múltán tükörbe nézek, legelõször… inkább elcsapom a tekintetem. Úgy nézek ki, mint egy pszichopata gyilkos. Karikás szemek, sápadt arc, cserepes száj, kifejezéstelen tekintet. Az õ szeme is egy pillanatra a tükörre téved, de szinte abban a minutumban fordítja el õ is a fejét.

- Beadom a táskád, de hozhatok neked törölközõt is – ajánlja fel.

- Van sajátom – biccentek, mire megint hosszabb ideig rajtam felejti a tekintetét és kimegy, becsukva maga után az ajtót. Félve, hogy benyit egy váratlan pillanatban, a ruháimat az ajtó alsó réséhez halmozom, hogyha megpróbálná, a ruhák begyûrõdve szoruljanak. Nem akarom, hogy meglepjen.

Gyorsan megmosdok, a táskám aljáról elõkeresek egy szürke, kötött pulóvert, alá egy trikót. Valahol volt még egy kényelmesebb, lezserebb pizsamanadrág, hamar elõkerítem azt is. Amik ma rajtam voltak, felszedem az ajtótól és összehajtom õket a sarokban levõ hokedlire.

Cserélünk, bemegy mosakodni, megsimogatja az arcom.

Újból rágyújtok és bemegyek a nappaliba, a kandalló elé. Tartom a tisztes három méter távolságot, de halványan érzem, hogy melengeti a térdem a hõ. Jó lenne itt aludnom. Szándékosan feledkezem meg a hálószobáról. Valahogy... nincs erõm belegondolni. Egyszerûen a kép maga bizarr és irracionális. Két férfi fekszik egy kétszemélyes ágyon. De nem testvérek, vagy rokonok, akik a helyhiány miatt kénytelenek megosztani a fekvõhelyüket. Ilyenekre szülõk, házastársak, szerelmespárok fekszenek rá. Nem olyanok, mint én vagy õ.

- Conrad – szólít meg, ekkor veszem észre, hogy itt van. Mióta állhat ott? Elõször a szemem sarkából nézek rá, majd odafordítom felé a fejem is, de a testem marad a kandalló felé. – Ugye alszol velem?

Szabályosan letaglóz a kérdés. Mintha a gondolataimban vájkálna.

- Aludni? – kérdezek vissza, a számhoz emelve az utolsó slukkot. Aludni. Aludni… Bedobom a csikket a tûzbe, de a füstöt mélyen lent tartom.

- Igen.

Rávágnám, hogy itt akarok maradni, de elég gyenge lábakon áll ez az egész. Valami azt súgja, hogy ne akarjam felmérgesíteni, sõt… van egy olyan érzésem, hogyha azt mondom, hogy nem, akkor idejön hozzám a nappaliba egy pokróccal.

Nagyon fáradt vagyok, fázom is. Nincs kedvem semmihez sem, ledõlni szeretnék, kipihenni és felébredve látni, hogy ezt az egészet csak álmodom. Ott vagyok még a szanatóriumban, a cukros zacskó ott az éjjeliszekrényen. Nem tudom, melyik a jobb. Itt, vagy ott. Ott, vagy itt.

Kiráz a hideg, nem bírom kontrollálni a remegést, az egész testem belerándul, az orromon pedig kitódul a visszatartott füst. Köhögni kezdek. Elém lép, a lábujjaink majdhogynem összeérnek és közelebb hajol, fürkészve az arcom, a szemeimet. Ébernek akarok tûnni, de nem megy. Fájnak a szemeim, a gyomrom beleremeg abba, hogy most mi fog történni.

- Velem alszol? – kérdezi meg újra, a szürke szemek elsötétülnek, ahogy háttal áll a fényforrásnak. Az egész árnyéka betakar, a bal kezemmel görcsösen szorongatom a táskám szíját. A lehelete az arcomra csapódik, érzem, hogy fogat mosott, de a hûs mentol mégis melegen simogat.

- Igen – préselem ki magamból. Boldogan elmosolyodik, belesimít a hajamba és magához von, úgy kísér a hálóba. Minden belsõ szervem, kivétel nélkül úgy reszket, mint a nyárfalevél, amíg megtesszük azt a pár méteres távolságot. A küszöböt akadozva tudom csak átlépni, engem helyez maga elébe, ahogy bemegyünk. A szívverésem úgy felgyorsul, hogy nehéz mellette bármi mást is meghallanom.

- Gyere, tedd le a táskád, majd holnap kipakolsz – javasolja, kissé elkerekedõ szemekkel teszem le a táskát szorosan az ágy mellé, rögtön a jobb oldalra. Megkerüli a másik oldalt, most veszem csak észre, hogy egy póló van csak a felsõtestén. Tényleg nem fázik? Egy ekkora széles hát… Inkább elfordulok, leülök az ágy szélére, egy önkéntelen reflextõl megtörlöm az arcom, az egészet, még a számat is. Érzem, hogy néz, szinte belém mélyed a tekintete.

Most… feküdjek le mellé? Komolyan?

Nem sokáig vívódok magammal, mert amint a testem megérzi a puha felületet és az alvás lehetõségét, még nagyobb fáradtság lesz úrrá rajtam. Elfekszem – neki gondosan hátat fordítva -, igyekszem a kezemmel kitapogatni, merre van a paplan vége, hogy magamra húzhassam. Minden porcikám megfeszül, ahogy érzem, hogy közelebb jön, a szíve szinte az én hátamon dörömböl, ahogy hozzám simul és átölelve a derekam magához húz. Az arcát a tarkómba fúrja, mély lélegzetet vesz, kapok oda egy óvatos csókot.

- Jó éjszakát – dörmögi mély hangján, amitõl ha lehet, még jobban végigszalad a gerincemen valami vibrálás. Csak akkor használja ezt a hangot, ha… De nem történik semmi. Feszülten hallgatom a szuszogását, a lélegzetvételeit, holott a szemeimet régen nem bírom már nyitva tartani. A hideg ágynemûn legszívesebben összekuporodnék, hogy melengessem a kezeimet és a lábujjaimat, de a büszkeségem az utolsók közé tartozik, amit ínséges idõkben eldobok. Basilevskybõl viszont árad a meleg, a hátam a legkevésbé sem fázik, lassan érzem, hogy el fogok aludni. Kinyújtom a bal kezem a paplan alatt és ráteszem az arcom elé a párnára.

***

Kóválygó fejjel nyitom ki a szemeimet, összerezzenek, ahogy elsõre nem válik világossá, hogy pontosan hol is vagyok. Nem álmodtam. Halkan felsóhajtok, inkább egy hosszú szusszanás az, ami kiszalad belõlem. Megriadok, mikor valami szorosabbra fonódik a hasam körül. Elfelejtettem, hogy nem egyedül fekszem itt.

- Jó reggelt – kapok egy újabb csókot a fülem tövére. Most tudatosul bennem, hogy eddig az orrával cirógatta a tarkómat, hogy felébresszen. A keze is a felkaromat simogatta. A leghihetetlenebb az, hogy mondhatni teljesen kipihentnek érzem magam. Órát keresek a fejemmel, hogy tudjam, mennyi az idõ, ezzel egyidejûleg próbálok meg szabadulni a karokból, de máshogy áll a helyzet, mint a szanatóriumban. Akkor aludt, most ébren van. – Egy egész napot átaludtál.

A meglepõdésem ezt hallva csak fokozódik. Egy napot? Egy teljes napot? A szívem kihagy egy ütemet, majd fájón, erõsen összerándul, bepótolva a lemaradást, a lélegzetem is elakad.

- Biztos jót aludtál – nem is kérdés, nem is kijelentés, hanem inkább lóg a levegõben. Mintha visszaigazolást várna, hogy ez igaz, vagy hamis. Nem álmodtam semmit. Évek óta elõször semmi sem gyötört. Csak a szívem nyilall. Hoztam magammal fájdalomcsillapítót, majd akkor pakolok ki, ha nincs itt bent, majd elrejtem valahová.

Feltámaszkodom, majd ülõ helyzetbe tornázom magam, amit enged is. Kétoldalt túrok bele a hajamba, úgy hajtom le egy kicsit a fejem a lábaim közé, hogy jusson vér az agyamba is. Ahogy visszaemelkedem egyenes tartásba, a kezem a hajamból az arcomra csúszik, majd az ölembe hull. Nyelek egyet, a vállam fölött hátranézek a szemem sarkából Basilevskyre.

Az oldalán fekszik, a haja kócos, a póló rajta gyûrött. A szemei mégis szinte ragyognak, pedig félhomály van a szobában. Behúzta a függönyt? Egyenletesen hullámzik a mellkasa, a jobb keze ott pihen, ahol az elõbb még én feküdtem. Éberen figyel és fülel, de nem tudom megfejteni, hogy mindemellett miért csillognak úgy a szemei, mint két égõ. El is fordítom inkább a fejem, hallom, ahogy a hátára fordul, amint felemelkedem az ágyról.

- Menj csak, én már voltam. Feltöröltem, de azért vigyázz, el ne csússz! – szól utánam, én pedig ahogy kinyitom a háló ajtaját, kintrõl, a konyhából hûvösebbet érzek meg, mint ami odabent van. Végigszánkázik a gerincemen az érzés, hogy figyel, így hamar a fürdõbe sétálok. Hidegvízzel megmosom az arcom, a lassan jegessé váló bal kezem becsúsztatom a póló alá. Lehunyom a szemeimet, ahogy a szívem fölé nyomom a hûssé vált testrészt. Reszketegen felsóhajtok, ahogy jól esik a szúró fájdalomra a hideg érintés.

Fogat is mosok, bár bukfencezett egyet a gyomrom annak láttán, hogy két fogkefe van a mûanyag pohárban. Két kézzel támaszkodom meg a mosdókagyló peremén, hagyom, hogy a víz lecsorogjon az arcomról. Elrendezem magam, majd az arcom megtörlöm a tegnap – vagy tegnap elõtt – kiterített törölközõben, ami a nappaliban maradt. A tûz újra ég, a hasábokat elnézve talán egy órája tehetett a tûzre. A hajamról megpróbálom a vizet felitatni, közben csak a tûz ropogását hallgatom. Mintha ugyanilyen pattogások horgadnának fel az agyamban és a mellkasomban is.

Visszaterítem a helyére a törölközõt, mikor megérzem, hogy felsimít a hátamon a kezével. Minden izmom megfeszül az érintésre, a derekamra teszi a kezeit és finoman maga felé fordít. Nem kapok levegõt, ahogy ilyen közel kerül hozzám, egyik kezével felsimít a hátamon, egészen a tarkómig, ott belefúrja az ujjait a hajamba.

- Conrad – súgja, amibe a bal kezem olyan szinten beleremeg, hogy érte nyúl a másik kezével és a markába fogja. – Még nem is üdvözöltelek… itthon.

A hüvelykujjával a kesztyû felületét simogatja, majd óvatosan húzni kezd maga felé a kezemnél fogva. Kitágulnak a szemeim, ahogy lehunyja a szemeit és gyengéden a számra simítja a sajátját. Átmenet nélkül, egy villanás alatt melegszem ki, a mellkasom összefacsarodik, amint teljesen nekem simul. A hajamban levõ keze az arcomra siklik, a jobb kezemmel kocsonyaként remegve kapok a pólójához. Semmit sem hallok a saját hisztérikus szívdobogásomon kívül, miután vigyázva bekapja az alsó ajkam, finoman megszívja, majd egy lusta, de annál mélyebb csókba fog bele. Megremegnek a térdeim, elengedi a rohamot kapott kezem, a csípõjére teszi, azután a derekamra simítva, kis híján magába nem olvaszt. Megérzem a fogkrém ízét, szédülni kezdek.

Majdhogynem fulladok, ahogy elválik tõlem, rettentõ szorosan magához ölel, a homlokát a vállamra támasztja, úgy próbál õ is levegõhöz jutni. A bal kezemmel a hátán kapaszkodok a pólóján, úgy kapkodok levegõért, mintha futottam volna. Szinte vergõdöm a karjai között. Felemeli a fejét, kicsit eltol magától, hogy lásson, próbálom elkerülni a szemeit, de lesimít az állkapcsomon és egyenesen beléjük néz. A kavargó, sötétszürke íriszeket látva olyan érzés fog el, mintha a vesémig látna velük. Mintha a kitágult pupillákkal valamit belém oltana. Nem bírok huzamosabb ideig ezekbe szemekbe nézni, fõleg nem így, orvul megtámadva. Hirtelen kapok egy rövid csókot az orromra, de én még mindig csak pislogni tudok. Felnevet és újra magához szorít.

Úgy érzem, mintha víz alatt vergõdnék, kapálóznék, de sosem jutnék a felszínre. Sosem szívhatok egy nagyot a levegõbõl, sosem látom meg a fényt. Csak süllyedek a sötétségbe, láthatatlan karok kulcsolódnak a tagjaim köré. Mocskos, undorító, kegyetlen világ rabja vagyok.

- Az irataikat! – dörren a mondat a fülem mellett, mintha egy eltévedt gránát lett volna.

Mintha csak a harcmezõn volnánk. Újfent az életünkért küzdünk, kapaszkodunk bele, a körmeink mélyesztjük belé. A miénk, senki másé. Az enyém az övé, most pedig az övé az enyém. Azzal, hogy átengedte magát nekem, hogy kilépett azon az átkozott ajtón, elhagyta azt a rongyos országot, az enyém lett. Örökké. Többé nem eresztem, többé nem hagyom, hogy elhagyjon. Magához láncolt. Végleg. Kitörölhetetlenül belevéste a nevét a mellkasomba.

- Szaporán, már rég elõvehették volna!

Sérti a fülemet a hang, ezért a kezébe nyújtom az útlevelem, hogy elkussoltassam.

- Neve?

Danilov Basilevsky. És ha kell, meg foglak ölni. Széttéplek, és a kutyáid elé vetlek. Megölök mindenkit.

Készségesen válaszolok, ám érzem, a tekintete mindinkább Conrad felé kalandozik. Akarja õt, ízekre akarja szedni, látom, hogy vérre szomjazik.

- Neve? – kérdi tõle a katona.

A levegõm visszafojtva várom, hogy mi fog történni, Conrad azonban… bassza meg, akár színész is lehetne. Szemrebbenés nélkül hazudik az ellenõr pofájába, aki ugyan elõbb kételkedik, majd belefolyik a mese áradatába. Magam is így tennék, ám mikor Conrad elhúzza a mellkasán a ruhát, a szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet.

- Mindenkinek megvolt a büntetése. Tudok németül, de orosz volt az akcentusom… Így másképp kezeltek. Ha nem volt érthetõ a németem, nem féltek rám ereszteni a kutyát. Vagy rám pazarolni a golyót.

Látom a mûvem. Eddig máshogy néztem rá, de ebben a kontextusban felettébb riasztó. A hideg is kiráz, ahogy a sebhelyet nézem. Én tettem. Én csináltam, hogy ne öljem meg, hogy a szíve helyén ne csak egy tátongó, vérzõ seb maradjon. Hogy önzõ mód magamnak tarthassam, hogy az emlékébõl élve táplálhassam a bennem feszülõ érzelmeket.

 - Szöget vertek a kezembe, tavarish – mutatja a heget.

Jól emlékszem a napra, mikor a sebet ütöttem. Kéjsóváran vártam, hogy lassan bukkanjon elõ a feje a romok közül. Hogy megpillantsam a szõke tincseket, és egy golyóval a falra fröccsentsem az agyvelejét.

- Érthetõ, nyilván mindennap borzalmakat élt át – ébreszt fel az emlékek bódulatából a katona.

Tessék? Sikerült? Komolyan sikerült?

– Viszont mindenkit leszállítunk a vonatról, remélem, megértik, elvtársak – fordul vissza az ajtóból. – Ne bajlódjanak a csomagokkal. Gyors lesz.

Gyors lesz. Jól ismerem a módszereket.

Conrad megy elõl, bármitõl megvédem, ami csak rá leselkedik.

- Minden rendben lesz – súgom a fülébe, majd felsimítok a hátán.

Pokolian félek, de nem tudom, mit tehetnék. A halál torkában vagyunk. Félek a lebukástól, félek attól, mi lesz, ha végül golyót repítenek a fejünkbe. Ha minden szertefoszlik, ha a gondosan felépített terv darabokra hullik. Nem akarom.

Úgy állítanak sorba minket, mint a kivégzésre várókat. Mustrálnak minket, felmérik, ki sunyít, ki bûnös, kinek van takargatnivalója. Szörnyen ismerõs ez a rendszer, akárcsak a büntetõtáborban. Gyûlöltem.

Hirtelen kivágódik valaki a sorból, és teljes ereébõl rohanni kezd. Szinte azonnal iramodik is utána az egyik kutya. Hideg futkos a karjaimon, ahogy rendre végigvág rajtam a felismerés. Tudom, mit érez az ott, tudom, milyen futni az éhes állkapcsok elõl. Gyûlölöm a kutyákat, pokoli ellenszenvet érzek minden négylábú csahos iránt. Ostoba, nyáladzó férgek, akiket csak azért tart az ember, hogy egy másikat bántson. Letépi a húst, kettéharapja a csontot, darabokra tép, hogy aztán a saját anyám sem ismerne fel.

Feszülten figyelem, ahogy az állat vérvörös pofával ballag vissza a katona mellé. Leül, mint aki jól végezte a dolgát. Itt vagyok, megcsináltam, hadd mehessek újra! Förtelmes.

- Mi ez? – csattan hirtelen egy katona hangja közvetlen elõttünk.

Eddig észre sem vettem, hogy ott van, most viszont az újdonság elemi erõvel nyomakodik be a látóterembe. Conrad kezében cigaretta füstöl, a katona pedig dühösen vizslatja azt.

- Úgy gondolod, tavarish, hogy a váróban üldögélsz? Ennyire tiszta a lelkiismereted? Nem félsz? – kérdi a katona.

- Nem – feleli Conrad.

Máskor örülnék, hogy ennyit hallom beszélni, ám most legszívesebben a zsebembe dugnám, és elrohannék vele. A szívem még mindig pokoli hevesen ver, félek, rettegek, de nem mutatom. Nem szabad, nem láthatják.

A katonához lép az, amelyik az imént faggatott, és bõszen sugdolózni kezd a másikkal. Mélyet sóhajtok, mikor a katona tekintetébõl már nem mélységes felháborodás tükrözõdik.

- Vagy úgy – bólint. -  Akkor ezért vagy annyira nyugodt. Mindennapos volt az ehhez hasonló, nemde?

Nem, ez nem igaz. Én kínoztam a magadfajta szar alakok helyett. Az én tisztem volt megkeseríteni az életét, majd elvenni tõle. De nem tettem, csak örök érvényû sebeket okoztam neki.

- Nehogy azt hidd, hogy ettõl többet érsz, elvtárs. Itt mindenki egyenlõ. Üdvözöllek újra a Szovjetunióban – morogja oda, majd továbbáll.

Hatalmas kõ gördül le a szívemrõl. Nekünk… sikerült. Bejutottunk, itt vagyunk!

- Szálljanak fel a vonatra! – hangzik el a bûvös mondat.

Felszállunk, együtt! Megyünk, indulunk azonnal!

Mindenki felnyomakodik a vonatra, csak az a pár szerencsétlen marad ott vérben ázva, akiket kivégeztek. Mi is ott lehetnénk, de nem vagyunk. Conrad megmentett, parádésan fényes gyõzelmet aratott. Egy egész hegy omlik le a mellkasomról, és bármilyen fáradt is vagyok, kedvem támadt futni. Ugrálni, táncolni, rohanni, mint egy õrült!

- Conrad… ? – szólítom meg halkan.

- Tessék – pillant rám.

Legszívesebben az ajkain csüngenék, de nem akarom, hogy félre értse.

- Büszke vagyok rád – nézek végig az arcán.

Fogalma sincs, mennyire. Hogy mit érzek, hogy milyen boldog vagyok. Hog egy új élet reményében menetelünk az ismeretlenbe.

- Nekem dõlsz? – kérdem, mikor látom, hogy pihenni szeretne.

Szívem szerint magamhoz szorítanám, és el sem engedném. Nem, akarom õt, a közelemben tudni, távol a veszélytõl. Õ védett meg engem, ami nem túl nagy dicsõség számomra… mégis… jó érzésem van tõle. Jól esik, hogy eszébe jutottam, hogy a mostoha körülmények ellenére képes volt összeállni velem. Tudom, hogy csak bizonyítanom kell, és meg fog szeretni.

Lassan a vállamnak dõl, bennem pedig egy óriási hullám söpör végig. Nevetve csókolok a hajába,

- Nagyon bátor voltál – búgom neki.

Eszméletlen, mennyire letaglóz a felismerés. Még mindig nem vagyok képes elhinni, hogy értem tette. Hogy ne ismerjenek fel. Védett engem, maga elé tolt, engem! Biztos, hogy valami elindult benne, csak túl sok a gát, hogy átszakadjon. De tenni fogok érte, hogy ne így legyen!

- Gyerekkoromban én voltam az egyik leggyávább, a testvéreim is nagyon sokszor elvertek. Mikor elvittek katonának... sírva rohantam a harctéren, csoda, hogy nem lõttek le – kezdem mesélni.

Valóban, a mai napig emlékszem rá, milyen volt… mikor párosával rohantunk az életünkért, de csak az egyiknél volt puska. Hogy nem fordulhattam meg, mert lelõttek, de a túloldalon is ellenséges tûz várt. Nem volt benne semmi jó, semmi kellemes. Örülök, hogy végre vége.

Nem sokáig marad mellettem, ahogy a vonat már ütemesen zakatol, kiszabadítja magát az ölelésembõl. Bólintok, hogy semmi baj, és kiengedem a vonat végébe, hogy rágyújtson. Nézem, ahogy az alakja egyre távolodik tõlem. Mosolyogva nézem a lábait, a kabátját, ami ide-oda leng rajta. Lassan az ablak felé tekintek, mikor megpillantom az ülésén a sálját. Ütõdött, sál nélkül ment ki oda? A végén még megfázik, és tíz év múlva arra fog csak emlékezni, hogy petróleummal kellett öblögetnie…

Felmarkolom a lágy anyagot, és kisétálok utána. Nem akarok folyton a nyakán lógni, de szeretném, ha a sála viszont mindig ott lenne.

- Csak a sálad hoztam – lépek oda hozzá.

Megilletõdve bámul rám, gondolom, nem számított rá, hogy utána hozom.

- A bõröd is kipirosodott már – kötöm a nyakába.

Már épp nyitnám a szám, hogy korholjam, mikor a kezemre mar, és tányér nagyságú szemekkel néz rám. Még jobban megijedek, mint õ, hasonló ábrázattal bámulom az arcát. Régi emlékek foszlányai próbálnak elõtörni az agyam hátsó részébõl, de nem engedem, hogy elõtérbe kerüljenek. Visszavonulót kell fújnom, ha azt akarom, hogy Conrad lehiggadjon. Nem akarok tõle semmi rosszat, a múlt azonban tejfehér kísértetként ûzi.

- Bocsáss meg – motyogom, majd sarkon fordulok, és magára hagyom.

Azt hiszem, még nem jött el az ideje, hogy túllépjünk a múlt sérelmein. Még nem jött el az ideje, hogy magunk mögött hagyjuk a romokat, a fájdalmat, a szenvedést. Még nem jött el az ideje, hogy falat húzzunk múlt és jelen közt. Még nem jött el az ideje, hogy boldog legyek.

Letelepszem a helyemre, kinyújtom a lábam, majd az ablakon kezdek kibámulni. Talán jobb lesz, ha nem szólok hozzá. Ha nem nyitom ki a pofám, ha nem érek hozzá. Lehunyom a szemeim, jobb, ha azt hiszi, alszom. Vagy aludni akarok…

Hallom, mikor kinyílik a vagon ajtaja, a léptei egyre közelebbrõl hallatszanak. Megvárom, míg leül, majd lassan elalszik. Sokáig figyelem, próbálok megbarátkozni a látvánnyal. Itt van mellettem, alszik. Fel kell dolgoznom, hogy nem csupán álmodok.

Hagyom, hadd aludjon, ám amint a célállomás felé közeledünk, finoman simogatni kezdem az arcát.

- Conrad – simítok az ajkaimmal az arcára.

Álmában a vállamra billentette a fejét. Mosolyogva figyelem, ahogy ébredezik. Ösztönösen a meleg felé fordul, felém, a jövõje felé.

- Chitánál vagyunk, most kell leszállnunk – motyogom neki.

Óvatosan a szája szélére csókolok, a gyomrom dió méretûre szûkül. Az ujjaim bizseregnek, ahogy megérintem. Felforrósodok, furcsa, hullámzó érzés kerít hatalmába. Lassan a derekára simítok, majd megcsókolom.  Érzem, ahogy elernyed, és ahogy magamhoz húzom, meg is remeg. A forróság elborít teljesen, alig tudok uralkodni magamon. Mennünk kell!

- Nem sokára ott vagyunk! – súgom a szájára. – Már csak egy buszra kell felszállnunk, és a faluban leszünk.

Olyan izgatott vagyok, hogy menten körbefutom a világot. Felkelek, és a hátamra kapom a zsákom. Még mindig ott ül, a csókom teljesen lebilincselte. Ezt a reakciót szeretem.

- Hozzam a tiédet? – bökök a csomagjára.

A hangom elcsuklik, olyan izgatott vagyok, hogy kis híján belehalok. A szívem hevesen ver, legszívesebben lerángatnám innen, felkapnám, pördülnék vele. Csókolnám, ölelném, szorítanám.

Feláll, majd felkapja a táskáját, és kilép az ülések közül. Lassan magamhoz vonom, és a nyakába bújok.

- Conrad – suttogom oda, nem bírok magammal.

Alig tudom elengedni, és levonszolni magunkat a vonatról. Ahogy leugrok, már nyújtom is a kezem neki. Elfelejtem, hogy ennyire talán nem kellene udvariasnak lennem.

- Gyere, siessünk, a buszon majd tudsz pihenni – kiabálom túl a harsogó vonatot.

A karjára fogok, majd húzni kezdem. Nem tudok túl gyorsan menni, a lábam így is lüktet, mintha forró vasat mártottak volna bele.

- Remélem, nem lesz túl hideg. Nem akarom, hogy megfázz – nézek le rá.

Nem felel, csendben lépdelünk egymás mellett, amíg elérünk az állomásra.

- Várj! Elõbb… telefonálnom kell – vakarom meg a karom alját.

- Tessék? – vonja fel a szemöldökeit.

- Kérlek, maradj itt! – emelem a kezeim a mellkasomhoz, majd sarkon fordulok, és a pár méterre álló telefonhoz lépek.

Fürgén keresem a számokat, majd várok. Várom, hogy egy ismerõs hang csendüljön fel a vonal túlsó végén.

- Igen? – dorombol fel egy mély, határozott férfihang.

A szívem összeszorul, a szemeim pedig szinte könnybelábadnak.

- Ivan! – lehelem rekedten a kagylóba.

- Danilov?? – hördül fel. – Danilov!!

- Ivan, én…

- Életben vagy? Hol? Mi történt??

A kagylót tartó kezem megremeg, ahogy ordítva akarom elmondani mindazt, amin keresztülmentem. Egy valóságos csoda, egy álam.

- Mindent el fogok mondani. Mindent.

- Mikor??

- Szokatlanul izgatott a hangod – mosolyodok el.

- Mert halottnak hittelek.

- Halottnak? Engem? – szalad fel a szemöldököm.

- Sokan keltették a halálhíred… és én sem gondoltam volna, hogy gyalog akarod átszelni fél Szibériát!

- Ugyan miért ne? Legalább…

- Elment az eszed?! – ordít a telefonba.

Kissé eltartom a fülemtõl, majd az oszlopnak dõlök.

- Úgy korholsz, mintha kisgyerek volnék – fintorgok.

- Hány éves vagy?!

- Mit tudom én… 45?

- 48! Felfogtad ezt?? Majdnem 50 éves vagy!

- Máris? Hm…

- Direkt akarsz még inkább felidegesíteni, ugye??

- Nem szerettem volna – mosolyodok el.

- Meg sem merem kérdezni, Az ott van-e…

- Mennyi pénzem maradt még? – kérdem egy kis csend után.

- Danilov!

- Kihúzom, amíg találok valami munkát?

- Ki… - morran.

- Hálás vagyok neked, barátom.

Gyûlölöm az elvtárs szót. Nem vagyunk azok, mások az elveink, a mostani húzásom fényes példája.

- Örültem volna, ha nem kell belefolynom. Így részt kell vállalnom a halálodban.

- Örülök, hogy ilyen derûlátó vagy. Emlékeztess rá, hogy öröm veled társalogni.

- Remélem, a náci korcsoddal egyszerûbb lesz majd.

Megszorítom az orrnyergem, majd a buszok felé pillantok.

- Mennem kell. El tudod postázni a pénzem?

- Meglátom, mit tehetek.

- Ivan?

- …

- Köszönöm – sóhajtok fel, majd leteszem a kagylót.

Rosszabbra számítottam, ezért nem is bánkódok. Realitás úrnak nehéz megértenie, mit miért teszek. De talán majd idõvel megbékél. Hiszen Conrad csak nekem ártott, ahogy én is neki. Ezt magunk közt kell lerendeznünk.

- Gyere! – lépek mellé.

Érzem, ahogy a tekintete szinte átszúr, látom az arcán a kétkedést, a félelmet, a bizalmatlanságot.

Mélyet sóhajtok, majd szó nélkül a busz felé indulok. A hátamon érzem a tekintetét, a gerincem úgy bizsereg, mintha ki akarna szakadni a helyérõl. Nem így terveztem… persze, gondoltam, hogy ellenkezni fog, félni, kételkedni, de… máshogy képzeltem. Ostoba voltam. Mit várhatnék tõle?

- Szeretnél valamit? – pillantok rá.

- Nem.

- Szívesen hozok neked… enni vagy inni, ha kérsz – húzom el a szám.

- Nem kérek.

Bólintok, majd végignézek rajt, ahogy felszáll az érkezõ buszra. Milyen szép, milyen felsõbbrendû. –nem illik ebbe a mocsokba, ebbe a kietlen, kopár pusztaságba.

Felszállok én is, majd kifizetem a jegyeink, és a jármû hátuljába vonulok vele. Már az ablaknál ül, így a csomagjainkat a csomagtartóra teszem, és leülök mellé. Morogva konstatálom, hogy újfent nem az én méreteimre tervezték a buszt, a szemközti ülés háta kegyetlenül a térdembe fúródik. A jobb lábam a folyosó felé teszem, így majdhogynem nagyobb terpeszben ülök, mint egy magakelletõ kurva. Szörnyen kényelmetlen, mert Conradot sem akarom az üvegbe passzírozni, így teljesen az ülés szélére kényszerítem magam. Átérzem azoknak a karácsonyi ajándékoknak a kínját, amiket egy apró dobozba préselnek. Úgy érzem magam, mint a konzervbab, bele vagyok nyomorítva egy fémkalicka belsejébe.

- Elférsz? – hallom meg a vállam felett Conrad hangját.

Lassan felé fordítom a tekintetem, ekkor veszem észre, hogy a könyököm az oldalába fúrtam, miközben igyekeztem kirángatni a lábam az ülés fogságából.

- Bocsánat – húzódok el tõle, majd inkább felállok.

Ivan gyakran derült rajt, hogy a hosszú lábaim miatt nem fértem be a helyi buszokba, de ez azért már túlzás. Nem fogok hat órát végigállni…

A busz hangosan felmordul, reszketegen indul neki a hosszú útnak. Egy ideig csak Conradot figyelem, majd lassan a sofõr felé irányítom a tekintetem. Úgy terveztem, alszok majd pár órát, ám paták és sörény híján aligha tudnék állva aludni, mint a lovak.

A harmadik óra után a lábam úgy ordít a fájdalomtól, hogy kis híján megsüketülök. A nyelvem végét rágcsálom, néha pedig a térdemre markolok, hogy enyhítsem a lábszáramat fogva tartó kínt. Érzem, ahogy a tessék-lássék összeforrt csontom darabokra akar törni. Ahogy lassan megválik a felszínétõl, és áhítozik egy nagyobb ütés, rúgás után, hogy szilánkosra törjön, akár az üveg.

Úgy szorítom a busz korlátját, hogy attól félek, ott maradnak az ujjaim nyomai. Reszketve sóhajtok fel, mikor nagy sokára a faluhoz érünk. Lassan Conradhoz hajolok, majd megrázom kicsit a vállánál fogva.

- Gyere, le kell szállnunk! – ébresztgetem.

Haloványan összerezzen, majd felém fordítja álmos tekintetét.

- Megjöttünk – engedem el lassan.

Szó nélkül feláll, megtörli a szemeit, majd leemeli a csomagokat a tartójukról. Hagyom, hadd menjen elõre, a zsákom szorongatva követem.

- Meg kéne keresnünk a boltot, nem gondolod? – lépek mellé.

Próbálok nem foglalkozni a fájdalommal, és csak rá igyekszem koncentrálni. Lassan bólint, így úgy érzem, körbe szabad néznem. Az állomás kopott, öreg, olyan, mint a többi szovjet faluban. Egy sorompókezelõ és még két férfi strázsál egyenruhában a peronon. Pontosan tudom, hová kell mennem, mégis bizonytalan vagyok. Szükségem van Conradra, hogy lépni tudjak. Finoman az ujjaira simítom a sajátjaim, mire felkapja a fejét. Nem szólok, csak bámulom. Bámulom a fehér bõrét, a csillogó szemeit, a vékony ajkait. Szívem szerint megcsókolnám, hogy erõt gyûjtsek, de sosem szerettem nyilvánosan kimutatni a szerelmem, ráadásul egy férfi iránt végképp nem. Hiába akarom õt, vannak bizonyos határok, amit sosem fogok átlépni.

- Gyere, menjünk – intek a fejemmel.

Összehúzza magát, majd lassú léptekkel követ. Látom, sõt érzem rajt, hogy fázik, de nem mondja. Nem csodálom, sokkal hidegebb van errefelé, mint a nyugatabbi oldalon. Nem akarom, hogy megszégyenítve érezze magát, ezért próbálok úgy tenni, mint akinek nem tûnt fel semmi. Mint aki vak, sötétben tapogatózik. Pedig valójában kezd néhány dolga egészen világossá válni.

- Nézd, arra! – mutatok elõre.

Egy apró kis vegyesbolt cégérét lengeti a fagyos szél. Mikor belépünk, egy idõs hölgy sziluettjét pillantom meg a polcok felett. Kedves arcáról sugárzik a tenni akarás, így kissé elernyednek a tagjaim. Bevallom, még mindig tartok a lebukástól, ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Sosem akarnám veszélybe sodorni Conradot, mégis megtettem. Egy élet sem lesz elég, hogy megbirkózzak ezzel. Talán önzõ vagyok, talán ösztönlény, de ha ez az ára, hogy végre mosolyogni tudjak, akkor megéri.

- Segíthetek? – lép elénk.

Felsorolom neki, mire volna szükségünk. Tojás, krumpli, kenyér, só. Semmi más. Csak reménykedni tudok, hogy Ivan meglepetést rejtett a hûtõládába, mielõtt az ereszcsatorna alá dugta a kulcsot.

- Megfognád egy kicsit? – nyújtom a zsákom Conrad felé.

Lassan az említettre emeli a tekintetét, és legalább olyan halálra vált arccal bámulja, mint mikor a benne lévõ fegyver a kezemben volt. Felsóhajtok, s bár a mondás tartja, elgurul a pénz, a földre teszem a táskát.

Hamar körbejárom a kis üzletet, összeszedek mindent, amit érdemesnek találok arra, hogy elvigyük, és fizetés után egy nagyobb zacskóban a karomban a zsákomhoz lépek. Felkapom a hátamra, majd Conradra pillantok. Az arca kipirosodott, ahogy a teste lassan a bolt melegéhez szokott.

- Szeretnél valamit? – kérdem halkan.

- Nem – feleli, majd kisétál az üzletbõl

Elbúcsúzok az idõs hölgytõl, majd követem Conradot a süvítõ szélbe. A hó rendületlenül tapad a kabátomra, ám már hozzászoktam a zord idõjáráshoz, mondhatni… meg sem érzem.

- Elvileg… ha balra fordulunk, már látszani fog az út, ami a házhoz visz – próbálom túlkiabálni a szelet.

Elképesztõ, mekkora orkánná nõtte ki magát csupán negyed óra alatt.

- Siessünk! – noszogatom, majd el is indulunk.

Meg kell küzdenünk az egyre növekvõ hóviharral. Egy lelket sem látni az utcákon, még a kóbor állatok sem mernek elõbújni innen. Mintha újra a büntetõtáborban lennék. Újra harcolnom kell a faggyal, dacolni az éhhalállal, megküzdeni a fájdalommal.

Mikor az erdei úthoz érünk, Conrad láthatóan megtorpan. Nem mozdul, csak bámulja a sötét, fákkal övezett utat. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy végre erélyesebben is fellépjek a magam igaza védelmében.

- Conrad! – lépek elé, majd közelebb hajolok hozzá.

A szemei csillognak a könnyektõl, amiket az erõs szél ostroma csalt ki a tükreibõl.

- Kérlek, bízz bennem! Akármit megteszek, hogy elhidd, nem akarlak bántani!

Felváltva nézem a szemeit, azonban ahogy eddig sem, most sem tudom, mire gondol.

- Azt hiszed, ha bántani akarnálak, nem tettem meg volna akkor? Hogy nem a szívedre célzok? Hogy mikor megtalállak, nem fojtalak a saját véredbe? Mi értelme lett volna eldobnom téged, ha az életedet akartam?

Kétségbeesetten fürkészek bárminemû érzelmet az arcán, de ismét kudarcba fullad a próbálkozásom. Semmi… semmi…

- Tudom, hogy pokoli nehéz… de kérlek, adj esélyt, és bebizonyítom neked, hogy nem hazudtam neked!

Kicsit közelebb hajolok hozzá, a lehelete az ajkaim csiklandozza.

- Ugye adsz esélyt? – bámulok a szemeibe.

Úgy érzem, mintha órákat várnék, mire lassan megbillen a feje. Halványan elmosolyodok, majd megsimogatom az arcát, és a karjánál fogva húzom a ház felé. Tíz perces séta után megpillantom a kis faházat, amirõl annyit álmodtam. Csendes, mindentõl távol. Csak mi ketten. Nincs többé Conrad Drescher, nincs többé Danilov Basilevsky.

A bejárat fölé nyúlva kutatni kezdek az ereszcsatorna alatt. Ivan ide rejtette a kulcsot. Leplezetlen vigyor terül szét az arcomon, mikor egy fémes tárgy akad a kezem ügyébe. Leemelem a kulcsot a tetõrõl, majd kinyitom az ajtót. Odabent nagyon sötét van, ezért hunyorognom kell, hogy bármit is ki tudjak venni a félhomályból. Ugyan sosem tanítottak illemre, odébbállok, hogy Conrad léphessen be elõször. Miután bement, én is belépek, felkattintom a lámpát, és becsukom az ajtót. Odabent szörnyû hideg van, de a látvány egyelõre leköti a figyelmem. Mindenhonnan kellemes, meleg színek fogadnak. A konyha takaros, nem túl nagy, de nem is kicsi, pont a legjobb méretû. Az asztal széles, szinte látom rajt egy bõséges vacsora kellékeit. Egyenként indulunk felfedezõútra, én a fürdõbe lépek, és járatom körbe a tekintetem. Nem a legmodernebb, de megteszi. Semmi sem fogható egy meleg fürdõhöz, így nem tud érdekelni, milyen a berendezés. Odakint egy kandalló is van, ezért mielõtt bármihez is hozzáfognék, leteszem az asztalra a zsákom, az ételeket, és kisétálok az udvarra. Pár méter fa ott sorakozik a nyári konyha oldalában, ezért az utam most oda visz. A kesztyûmmel leverem róla a havat, majd a kis mellékhelyiségbõl kihozom a fejszét. Pillanatok alatt tûzifát hasogatok magunknak, amit pár fordulóval be is viszek a kandallóhoz. Conrad már odakint áll, meredten bámulja az ajtót. Az apróbb, szárazabb darabokat a kandalló közepébe teszem, majd meggyújtom õket. Sosem volt még kandallóm, ezért csak amolyan mezei módszerrel igyekszek meleget csinálni. Miután lángra kapott a kis halom, egyre vastagabb darabokkal halmozom el a tüzet.

- Gyere, ülj ide! – mutatok a kandallónál ácsorgó fotelre.

Lassan rám pillant, majd a fotelhez sétál, és végigsimít a fejtámláján. Leveszem magamról a kabátom, majd a hátára terítem. Érzem, ahogy az izmai megfeszülnek, de nem foglalkozok vele. Õ nem ebbe az acsarkodó hidegbe született, így nem érdekel az sem, ha ellenkezik.

- Csinálok valamit enni – nézek végig rajta, majd a konyhába sétálok.

Újból körbenézek, mire a szemem megakad valami igazán kellemes dolgon.

- Bozse moj, egy rádió! – mosolyodok el.

Lassan tekergetni kezdem a gombjait, mire hangosan sercegni kezd.

- Davaaaaj – morgom neki, mire halk dallamok szállnak fel belõle.

Egy régi népdal az, amit még magam is ismerek. Mosolyogva sétálok a hûtõládához, és nyitom fel reménykedve a tetejét. Egy adag hús várakozik odabent, Ivan tényleg mindenrõl gondoskodott.

- Vén buzi – suttogom mosolyogva, majd kiemelem a húst a ládából.

Eleinte dúdolva, majd halkan énekelve kezdek neki az étel készítéséhez. Egy kicsit a múltam idézi. Gyakran én fõztem. De a gyerekek legalább szerették. Remélem, Conradnak is tetszeni fog. 

Lehunyom a szemeimet, a szemhéjaim úgy zuhannak le, mintha mázsás kõtömböket aggattak volna rájuk. Egy vastag, rozsdás, nehéz kampóval. Mindenem lüktet, mintha rám telepedett volna valami. Tompán érzem, ahogy kinyújtózkodik mellettem és mocorog.

- Ne adjak valamit a fejed alá? – zökkent ki a hangja. Minden izmom ellazul, haloványan pulzál, izomláz is gyötör, fõleg a hasamban és az oldalamban.

- Ne…

- Biztos? – folytatja tovább rendületlenül a kérdezõsködést. – Szívesen leveszem a kabátom, vagy…

- Danilov… - állítom meg a kérdésáradatban, hátha a saját nevére jobban hallgat, mint egy egyszerû „nem”-re. Szédítõ érzés abba belegondolni, hogy tényleg nem érti a tagadószót. Akkor most ez az egész…

- Jó, csendben maradok – veszi halkabbra a hangját, amit megkönnyebbülve fogadok. – De biztos?

- Igen, biztos – sóhajtok fel rezignáltan, mire végre valahára úgy is tesz, ahogy mondta. Csendben marad. A vonat zakatolása és suhogása nem okoz számomra problémát, nagyon hamar elvág a valóságtól az álomtalan álom, amibe kimerülten hajtom bele a fejem.

***

A csöppet sem pihentetõ alvás után megtámadnak az eltolt, elhalasztott gondolatok áradata. Minden a fejembe tódul, egymás után rohannak be a résnyire nyitott ajtókon, ablakokon. Olyan verseny van a fejemben, hogy a halántékom úgy lüktet, mintha valaki egy kalapáccsal dobolna rajta szisztematikusan. Nem akarok a táskámba nyúlni, mert felkeltené a figyelmét, és így, gyógyszer nélkül nehezebben fog menni a megértés. Nem mintha eddig értettem volna akárcsak egy apró részletét is annak, amin éppen keresztülmegyek…

A szaladó táj fokozatosan, sõt, nekem túlságosan is rohamosan változik. Legutóbb, mikor vonaton utaztam. Vasrácsokon süvített be a jeges szél és a hó, a lábaimat kutya melengette, a mellkasomban fagy fészkelt, fájdalom marta a testem. Rohan a szerelvény, zakatol, fújtat és lüktet, de ahogy az ülésen és az ablakon végigrohan a kattogó hang, a vibráció az agyamig hatol.

Mit keresek én itt? Miért jöttem el?

Miért kellett bevennem a gyógyszereket? Hogy ne tudjak épen gondolkodni, és sodorjon valamerre az élet. Az élet, aminek végét akartam. A végét, a legutolsó állomást, a végállomást. Annyira… egy helyben vesztegeltem, meg akartam szüntetni azt az áldatlan állapotot. De most, hogy valamerre billent az út, és arra sodródom, újabb kétségek fognak el. Tehetetlennek, idegennek érzem magam. A terep ismeretlen, a lehetõségek ismeretlenek, aki mellettem ül, az is ismeretlen. Kiismertem már egyszer a mozdulatait, a gondolatait, a lépéseinek hangját. De ez is megváltozott. Ez valaki más, és ez is frusztrál. Mi járhat a fejében? Vajon amit látok, az az igazság? Amit mondott, õszinte volt?

Lejátszódik a fejemben egy jelenet, ahogy a határnál lelök a vonatról, ott pedig egy kis futásra ösztökélve ellövik a lábaimat, majd agyonlyuggatnak a hóban. Lassan terjed a vér, és olvad a fagyott hó körülöttem, szép lassan rózsaszínesedik a táj, a tekintetem elhomályosul, a kezem a fagyott földbe mar. Beszélnék, de nem tudok. Fölém lép, a fejemre tapos, arcán vigyor, ezt már jól ismerem.

De késõn ismerem fel. Mi történik, ha ez megvalósul? Hogy engedek a látszatnak?

Mikor fog megfojtani? Álmomban a párnát az arcomra szorítja. Vagy a peronnál belök a vonat elé? Egyszerûen lelõ egy kiesõ részen? Eltávolít a közegembõl, a sajátjába ültet, hogy több elõnyt szerezzen magának. Nem lesznek szemtanúk, senki nem fogja tudni. Szitává lyuggat, mint a Sonderkommando a menekülõ zsidó társaikat. Vagy rám gyújtja azt a faházat. Oroszországnak bõven van kõolaja. Jól ég. Ezért is kapálóztunk érte annyira. Kapálóztak. Mert nekem nem kellett az olaj. Ez az egész nem kellett. Csak beletettek, onnantól kezdve már megfelelnem kellett.

Agyon is verhet.

Tanultam régen küzdõsportot, a saját súlyát fel tudnám ellene használni… de az réges-régen volt. Idõbe telne, míg fel tudnám eleveníteni a tudást, amit megszereztem közel tíz éve.

Nem tudom, mit higgyek. Nem tudom, hogy elhiggyem-e, amit mond. Amit látok rajta. Jó elemzõnek tartom magam, annak kellett lennem, hogy eljussak odáig, hogy vele találkozzak a harctéren. De most… megingott a hitem a saját képességeimben. Vajon azt látom, ami a valós, vagy azt, amit õ szeretne, hogy valósnak higgyek?

A táj már régen nem zöld, kifakult, megfakult, a hideg színeit látom csak, néha egy-két fenyõ felbukkan. A háború nyomai az út mentén, batyuzók, csordába verõdött emberek hajtják a szamarat és küzdenek elõrébb a semmiben. Szánok, kecskék. Tankok itt-ott, amit még nem loptak el belõlük. Járõrözõ katonák. A fákból kiálló bajonettek. Itt-ott puskára tûzött rohamsisakok. A hangokat is hallom. A sírást, a nyekergést, a rozsdás csikorgást, a lovak forró fújtatását, a katonák sóhajait a hidegben. Ez a vidék öl. Kiszorítja a meleg, élõ emberekbõl a hõt, hogy a saját hidegével marhasson a kihûlt húsba.

- Nem fázol? – nyikorog a bõr támla, ahogy közelebb húzódik. Hirtelen tudatosul bennem, hogy Õ is itt van. Holott a gondolataimat mozgatja. Az összeset. A kabátban nem fázom, az ülés is bõr, jól tartja a meleget. Ingatom a fejem, mielõtt még tovább firtatná. Sóhaj szakad fel belõle, az ujjait az állam alá simítja és kényszerít, hogy nézzek rá.

Kitöri a nyakam – suhan át a fejemen.

- Nem akarom, hogy félj tõlem. Nem azért utaztam annyit, hogy bántsalak – néz mélyen a szemeimbe, a szürke tekintet õszinte éle elcsorbítja a racionális gondolataimat.

Nem?

Fájdalmat okozott. Mindig. Szenvedtem tõle. Mi, német katonák is sokat utaztunk, hogy írmagjában fojtsunk el egy másik nemzetet. Nem teázni indultunk, egy kellemes kártyajátékkal megspékelve, hogy életeket csereberéljünk papírokon. Sokat utaztunk, mérhetetlen, számtalan mérföldet, hogy bántsuk õket. Miért lenne így másképp? Õk is eljöttek, felkoncolták az országot, a hazát, az Anyánkat. Õ miért lenne kivétel?

Ismerem a bosszút. Láttam végbemenni, gyökerezni, talajt fogni, elindulni az úton. Tudom, hogy képes fojtogató lenni. Nyughatatlanok tõle az emberek. Amíg be nem teljesül, nincs maradásuk. Van, aki lassan szereti, kigondolni minden pillanatát, hogy aztán reszketve várja a beteljesülést. Elvinni a prédát, akin vérbosszút kell állni. Van miért gyûlölnie. Nem tudta a munkáját sem befejezni, hiszen élek.

Kínosnak és kellemetlennek éreztem ezt az egészet. Már rettegés is társulna hozzá? Mikor fogok hallucinálni…

- Nem vagy éhes? – kapja felém a fejét. Direkt nem ettem semmit, mikor megzavart, nem akartam hányni, ha nem sikerül a dolog. Nem tudom mennyit aludhattam, de most, hogy rákérdezett… nem csak a stressztõl lázong a belsõm.

- De.

Kiforgatja a zsebeit, lázasan kutakszik. Elrejtett egy fácánt a bal mellzsebében? Kétkedve figyelem, ahogy minden rést átnéz a ruházatán, majd meglepetésemre elõkerül a piros csomagolású csokoládé, amit még a szanatóriumban adott nekem.

- Itt az ajándékod.

Mikor vette fel? Késõbb visszament érte? Kizárt. A többi ápolt kapva kapott volna az alkalmon, és eltüntette volna hamar. Egy piros csomagolású csokoládé mindenki szemét kiszúrná, még azét is, aki félig vak. Visszadõl a támlához, a szája sarkában mosoly bujkál, én pedig még mindig ezen gondolkodva bontom fel a papírt. Az illatát megérezve különös érzés fog el, de nem tudom megmagyarázni. Erre is képtelen vagyok már. Senkinek sem voltam soha hajlandó adni belõle, önzõ voltam világ életemben. Nem mások figyelmét akartam magaménak tudni, hanem a saját, megszerzett dolgaimat érintetlennek, birtokoltnak nyilvánítani. Mikor az erdõben elcseréltem a csokoládét… elõtte is törtem belõle, pedig lehet, hogy plusz dolgokat jelentett volna. Az ízét is érzem a számban, az alvás utáni ragadós keserûséget megtölti a nyál. Pavlov.

Õ sem ehetett többet azóta, mint én. Megtarthatta volna magának. Én azt tettem volna. Ameddig az én éhségem nem csitul, addig mindenki éhen halhat. Különös, hogy visszaadta, érintetlenül. Lehet, hogy… tett bele valamit?

Érintetlen volt a csomagolás.

- Danilov… - szólítom meg, elsõre nem is reagál, csak tovább nézelõdik, el a vagon elejébe. Mikor másodjára próbálkozom, felkapja a fejét, elmélkedve néz végig rajtam és hümment kérdõn.

- Köszönöm, de maradok az önpusztításnál – rázza meg nemlegesen a fejét, majd újfent a zsebébe merül a hatalmas keze. Már nem csak pofont látok benne és fojtást. Másfajta szorítást, a derekamon, a lábaimon, a kezemen. Kivezetem a tekintetem az ablakon.

- Azonnal jövök.

El is tûnik hamar, ahogy elhúzza az ajtót, majd becsukja maga után, egyedül maradok. Halk sóhaj tör fel belõlem, letörök egy kockát a táblából, majd a számba teszem. Nyomban, ahogy a fogaimhoz lököm a nyelvemmel, azonnal elropogtatom, majd következik egy másik, egy másik, és egy másik. Az ötödiket csak szopogatni kezdem. Az íze hosszan kitölti a számat. Fogmosás helyett csokoládéval ûzöm el a rossz ízt, a keserûséget, ami ébredés után párolog az ember szájából. Jól esik, alig érezhetõen bár, de felmelegszem tõle.

Megint nyílik az ajtó, de ezek a léptek másak. Megjelenik egy suhanc, jól a képébe húzott sapkával, minden ülést tüzetesen végigvizsgál, benéz alájuk, de mikor észreveszi, hogy nincs egyedül, megmerevedik a mozdulatokban. Épp, mikor felkapaszkodott a csomagtartóra, és nézett végig a kocsin, szúrt ki engem. Úgy nézek keresztül rajta, mintha ott sem lenne. Elõször.

Lemászik, hátrajön hozzám.

- Csak nem ebédidõben? – a csokoládéra szegezi a tekintetét, innentõl kezdve számomra világossá válik, hogy mi fog következni. Balhét akar, ráadásul még mellette az édességet is. Nyilván fegyvere is van. – Oszd meg elvtársaddal, egyenlõk vagyunk.

Tudod ki egyenlõ.

Mert te meg én, különbözõek vagyunk, olyannyira, hogy hasonlatot sem találok rá. Szánalmas tolvaj, úgy hiszed, hogy te értékesebb lennél, mint én? Sõt, úgy gondolod, hogy egy szinten mozgunk? Vajon tud írni? Olvasni? Tud bármit is, mint lopni? Lehet, hogy zavart vagyok, de ennyire alantas, szánalmas és ostoba, mint te… kizárt.

- Add ide! – veszi komolyabbra a figurát, kár, hogy nem tudok megijedni tõle. Fenyegetést érzek felõle, de Basilevsky felõl is. Nem tudom eldönteni, melyik az igazi. Akkor nem is kellene tennem semmit.

- Tûnj el – nézek ki inkább az ablakon érdektelenül, oroszul.

- Mi vagy te, tán német? Egy ótvaros náci ivadék? Azt mondtam, add ide! – követelõzik egyre hangosabban, az ablak visszatükrözõdésében látom, ahogy fémes csillan fel a kezében. Kés van nála. De a mögötte levõ sötét alakot is észreveszem, aki egy-kettõre leszedálja.

- Valami probléma akadt, tavarish?

- Mi a…? – meglepett és kiakadt hangszín, erre nem számított.

- Miért nem takarodsz a vonat másik végébe? – mordul fel hangosan, mély hangján. Az ablak felszínén nézem végig a beszélgetést. Komolyan nem tettem volna semmit sem? Kés volt nála. Belém márthatta volna, minden gond nélkül.

- A rohadt anyátok! – nem sokáig üvöltözik, mert akkorát kap a szájára, hogy a jellegzetes kis koppanás a padlón arra enged következtetni, hogy nem egy simogatást kapott az állkapcsára.

- Nos? Még mindig nem akaródzik elmenned?

A jelenetre fordítom a tekintetem, nincs szükség arra, hogy segítsek. A kés újra a kölyök kezébe kerül, de mielõtt még bárkit is kivéreztethetne vele, mint egy leszúrt disznót, Basilevsky a táskába nyúl, kihúzva belõle a puskát. Nem csak a fiú, de én is megmerevedek.

Fegyver van nála.

És dühös.

Megfeszülök a helyemen, azonnal a darabokban heverõ Mauserre gondolok a táskám tetején. Egy kézzel tartja. Mint mikor ellõtte Litzet. A zavart magatehetetlenség és az érdektelenség egy pillanat alatt röppen ki a fejembõl. Éberen figyelek mindent, ahogy megérzem a veszély szagát, árad mindenbõl, csipkedi a bõrömet.

- Takarodj!

Olyan hangon szólal meg, amit már ismerek.

„Drescher!!!”

„Náci kutya!”

A vészcsengõ szirénává módosul az agyamban, rögtön minden izmom pattanásig feszül, készen állok rá, hogy fel kelljen pattanni, ha muszáj. A puskára szegezem a tekintetem és a kezére. Ki kell majd csavarnom belõle valahogy. A támadó feladja, hátrál, nincs más választása. Lemond a csokoládéról és a fogáról is, kiaraszol, becsukja maga után az ajtót, ahogy kisiet sebesen a légtérbõl, ahol már több mint elég a gyilkos hajlam. Látom a testtartásán, hogy utána menne. A vérében van, hogy indulnia kell utána, befejezni, mert még visszajöhet.

A józan eszem felismeri az újabb veszélyforrást.

Ha utána megy, és megöli, hatalmas botrány kerekedik belõle, leleplezõdünk és megölnek. Azt nem hagyom, hogy lelõjenek. Ki kell zökkentenem. A nevére legutóbb is hamarabb reagált, mint bármi másra.

- Danilov?

Végre felfigyel rám, de nem tudom, hogy ez nekem jó-e. Egy pillanatra meglátom a szemeiben azt, amit öt éve, anélkül szorul össze az állkapcsom, mintha bármi is történt volna irányomba.

- Lehet, nem volt jó ötlet elmennem. Na, nem mintha nem tudnád megvédeni magad – teszi hozzá és von vállat. A tekintetem folyamatosan a puskát markoló kezére terelõdik, képtelen vagyok nem oda nézni, és szemmel tartani. Védtelen vagyok. – Nemsoká megérkezünk Chitába. Onnan már nem sok.

Szóval hamarosan le kell szállnunk. Visszaül mellém, a helyére, a karját az enyémhez dönti, hiába a kabát, mintha a csupasz bõrét nyomná nekem. Ahogy kiütötte a fogait… eszembe jut, ahogy azzal a fiúval hozatta el Otto száját, jelezve, hogy többet nem lesz, aki életet leheljen belém. A vérzõ íny, amivel beszélt, az elzöldült arc… Egy életre sokkot kapott.

Még mindig képes arra, amire régen. Felrémlik bennem a szanatóriumi emlékek egész armadája. Amennyi érzelem, hév uralkodik benne, egy szempillantás alatt tudja õrült haraggá fordítani, vagy lesz belõle néma gyilkos. Valamilyen szinten kiszámítható… a környezetére reagál. Elég a környezetre ügyelnem, akkor megakadályozhatom a bajt.

A puskát tudom csak figyelni, majd nehezen bár, de inkább az ablak felé fordulok, hogy ne kelljen látnom. Jobb volt, mikor a táskában, a ruhák közé volt fúrva. Azok lelassítanák, ha használni akarná. Gondolatban megrázom a fejem, halkan szívom be a levegõt.

- Üres – ismeri be halkan, de mindhiába. Töltény nélkül is tud fájdalmat okozni. Mind a ketten tapasztaltuk, hogy mind három része öl. Az eleje meglõ, a vége üt, a hossza fojt. A hideg ablakon a meleg lehelet megütközik, bepárásodik, így olyan, mintha átláthatatlan köd tombolna a hómezõkön.

Emiatt nem is látom meg a tükrözõdésben, hogy közelebb hajol hozzám, csak a cigarettától meleg, füstös száját érzem meg az arcomon, mire egy csapásra megfeszülök és ernyedek el egy idõben. Megborzongok, fõleg ahogy a sálhoz ér az orra, minden elõzmény nélkül érzem a torkom kiszolgáltatottnak és védtelennek. Ezt az ellenérzést elsöpri a forró lehelet, és az a borzasztóan lassú, szelíd csók, amit a nyakamra nyom, mintha a bõröm porcelánból lenne. A gyomrom összeszûkül, a kezem remegni kezd, a bensõm összeaszalódik, mint egy szilva. Jobb kezével a combomat simogatja, a sálhoz nyomakodik az arcával, mély lélegzetet vesz, aminek a hangja ilyen közelrõl szinte ráz. Az elõbb még majdnem kiverte az összes fogát a sihedernek, most pedig majdhogynem lágyan érint. Beleszédülök az éles váltásba.

- Megvannak a papírok, ugye? – érkezik váratlanul a kérdés.

- Igen – válaszolom kábán. A szívverésem egyre jobban fokozódik.

Ujjait az arcomra siklatja, áthatóan mélyed tekintete az enyémbe, úgy érzem, hogy a falhoz szegez velük. Érzem, ahogy mozdulatlan, formálható húscsomóvá válok. Borostás arca közelebb jön, lehunyja a szemeit, lassan, szokatlan gyengédséggel simítja a száját az enyémre. Képek furakodnának az elmémbe, ha nem tartana teljes sokkban, és tartana fogva a jelennel. Hüvelykujjával az arcom felszínét simogatja, a külvilág csaknem maradéktalanul megszûnik, az orrából áramló forró levegõ perzseli az arcbõröm, a bal kezem úgy reszket, hogy azt hiszem, képes lenne leesni a csuklómról. Érzem a cigaretta keserûségét dõlni belõle, ahogy a nyelvével a számba furakszik, fájón, égõn összeszorul a mellkasom. Minden annyira forró, a fokozatosság pedig szinte teljesen felold bennem mindent. A karjaim tehetetlenül lógnak ki belõlem, minden gondolatom kiröppen a fejembõl, élvezem a hullámot, ami elönt. Feledem azt is, hogy épp egy férfi csókol így. Annyira óvatosan és hívogatón nyomkodja a nyelvem, hogy akaratlanul is, reflexbõl mozdítom én is. Az oldalamra fog, közelebb csúsztat magához az ülésen. Ha lehet, még jobban hozzám nyomakodik.

A szívem minden elõzmény nélkül szúrni kezd. Remegõ kezeimet a mellkasára csúsztatom, hogy megszüntessem ezt az érzést. Az ablak…

- Danilov!

Ködös tekintettel vezeti körbe a tekintetét, levegõ után kapkod.

- Bocsánat – kabátja ujját egy egyszerû mozdulattal húzza végig a száján. A szívem még mindig zaklatottan, fájón ver, a fejem is lüktet. Lehet, hogy szét fog repedni, mint egy érett görögdinnye.

Az ablak felé fordítom a pillantásom, Õ is így tesz. Legalább nem kell a szemébe néznem.

Számtalan katona hemzseg a nyílt peronon, kutyákkal felkészülve. Nincs szökés, nincs olyan, hogy valaki gyorsan elinal. Az elõbbi szituációt elsöpri a jéghideg tény: most jött el a pillanat, mikor meglesz ennek az egésznek a végkimenetele. Most fog eldõlni. A kutyák vadul acsarkodnak, alig várják, hogy valakinek egy végtagjára az állkapcsukat rázárhassák. Talán van olyan is, amely kedveli az emberi húst. Nem lennék meglepve, ha az oroszok ezt alapnak vennék. Medveméretû kutyák, ezek ha valakit lerántanak a földre, ott a vég.

Nem fogok egy ilyen dög martalékává válni.

A szúrás a mellkasomban lanyhul, ahogy kezdem átvenni a fejemben az adatokat, a papíron szereplõ dátumokat és a lehetséges problémákat. Bajforrásokat. A legnagyobb komplikáció az egészben egy valami lehet: az akcentusom.

A gondolatmenetemet kiáltozás szakítja félbe, hiszen a vonat áll, így mindent kristálytisztán lehet hallani.

- Az ott…?

És igen. A csokoládémra pályázó fiút kapják le az egyik vagonról, lökdösni kezdik, hamar elõkerülnek a papírjai. Itt nem lesz bántalmazás. A tekintetem a falhoz siklik, egyértelmûvé válik, itt fog mindenki felkenõdni, aki nem megy át a rostán. Én nem. Nem.

Hirtelen billenek meg. Mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha nem tudom kimagyarázni magam? Mi történik, ha leblokkolok és nem jön oroszul a számra a mondandó? Egy pillanat leforgása alatt veti meg bennem a lábát a kétely. Nem szoktam kételkedni magamban, és a képességeimben. De az az öt év… megtanított rá.

Nem szabad. Hazudni mindig is tudtam, szemrebbenés nélkül. Most sem szabad, hogy másképp legyen.

- Semmi baj – vág bele a kialakult csendbe Basilevsky hangja. Ráemelem a tekintetem. Õ is veszélyforrás lehet a jobbomon. – Szeretlek.

Szabályosan rosszul esik, ahogy ezek után ezt kiejti a száján. Képes ilyennel dobálózni, mikor ilyen helyzetbe kényszerített. Nem csak engem, saját magát is. Nem kellenek érzelmek, ha épp higgadtan gondolkodni kell. Bár az is kérdéses, hogy igazat mond-e.

Kinyílik az ajtó, felbukkan egy szovjet egyenruhába öltöztetett férfi, kezében tartja a kalasnyikovját, de az övében is van egy maroklõfegyver. Ha a nagyot elveszik tõle, kifogy vagy használhatatlanná válik, megmaradjon a kicsi, amivel még védheti a hazáját. Vagy saját magát. Ez ismerõs.

- Az irataikat! – dörren ránk. Nem véletlen, már az elején feszültséget generál, jobb megfélemlíteni a leendõ áldozatokat, erélyesebben fellépni. Basilevsky a táskájába nyúl, én is így teszek az enyémmel. – Szaporán, már rég elõvehették volna!

Erre a jobbomon ülõ rögvest a kezébe nyújtja a kérdéses okmányt, amit elolvas, végignéz rajta, újra belekukkant, majd kérdéseket tesz fel. Mindegyikre rendre, helyesen megkapja a választ. Alekszander Kazapov elõélete verhetetlen, akárcsak saját maga. De nem is vele foglalkozik, az én látványom szemmel láthatólag jobban mozgatja. Az arcom, a bõrszínem és a hajam fixírozza folyamatosan. Láttam szõke, fehér bõrû, hasonló vonásokkal rendelkezõ orosz katonát a fronton. Rájuk is épp annyira jellemzõ lehet, mint a németekre.

Mikor nyitja a száját, hogy rám förmedhessen, a kezébe nyomom az útlevelet. És most fog kezdõdni a tortúra.

- Neve? – a kérdésre érzem, hogy Basilevsky felkarja minden izmában megfeszül a kabát alatt.

- Lyvov Mikhaylov.

- Születési ideje?

- 1919. április harmadika.

- Anyja neve? – szûkíti össze a szemeit vészjóslóan. Direkt beszéltet, nyilván feltûnt neki az akcentus. Most detektívnek képzeli magát, és ez által felsõbbrendûnek. Kuncog a tenyerébe már elõre.

- Tanja Filipova, de nekem csak anyám.

- És arra is tudna válaszolni, elvtárs… - kezdi lassan, becsukva az útlevelet. – Miért van ezen a vonaton? Hovatovább… miért van német akcentusa?

A végén már a puskájára kicsit erõsebben fog, közel sem tartja olyan könnyedén, mint eddig. Szóval még nem lõtt németre, kimaradt a háborúból. Ragyogó lehetõség, hogy még lelõhessen egy nácit, utána pedig mesélhesse mindenkinek, hogy igen, ölt nácit. Az utolsó lehetõsége, egy bónusz, egy méretes ajándék. Egy utolsó lehetõség, hogy még csorbítson a becsületén. Szaglik róla. Bûzlik. Nem akar akárkit lelõni. Németet akar.

- Az egyik külsõ védelmi vonalat erõsítettük. Aknákat telepítettünk, hogy a tankok ne érjék el a falut – kezdek bele, végig a szemébe nézek, amit a bozontos, haragos szemöldöke alól szaporán viszonoz. – Fogságba estem, elszállítottak egy munkatáborba.

Felemeli a szemöldökét.

- Régen katonatársak voltunk, eljött értem a felszabadítás után – pillantok a szemem sarkából Basilevskyre, aki némán bólint, miszerint igazam van.

- Szép mese. De nem magyarázza az akcentust – vág közbe mogorván, mindvégig szemmel tartva. A nyakamban levõ sálhoz nyúlok, kihúzom, majd a kabátot és az alatta levõ pulóvert is odébb cibálom az útból. Mindvégig tartom vele a szemkontaktust.

- Mindenkinek megvolt a büntetése. Tudok németül, de orosz volt az akcentusom… Így másképp kezeltek – tárom fel a sebes bõrt elõtte. – Ha nem volt érthetõ a németem, nem féltek rám ereszteni a kutyát – mutatok a farkas marta sebre. – Vagy rám pazarolni a golyót.

Nem kell mutatni, egyértelmû, hogy Basilevsky által lõtt sebre célzok. Enyhén felhúzza az orrát, de kezd enyhülni a benne levõ szilaj ellenállás.

- Szöget vertek a kezembe, tavarish – mutatom fel a kézfejem, mire láthatólag megrándul a szája sarka. Undorító, itt-ott hullámos, cakkosan összevarrt. Aki nem viselte a háborút, az nem viseli a látványát sem. És nem is érti meg, hogy a kesze-kuszaság valójában mit rejt.

- Érthetõ, nyilván mindennap borzalmakat élt át – bólint nagy sokára, visszaadja az útlevelet. Az arca ugyanolyan morcos és zord, de szánakozást érzek a mozdulataiból. Sajnál és szán, ahogy kinézek, amit átéltem.

Biccent, elindul arrafelé, amerrõl jött, de nem csukja be az ajtót. Basilevsky a kezemre szorít, abban a pillanatban, ahogy visszahúzom a kesztyût.

– Viszont mindenkit leszállítunk a vonatról, remélem megértik, elvtársak – fordul vissza a katona. Az egyik karjával befelé gesztikulál, a poggyásztartók felé. – Ne bajlódjanak a csomagokkal. Gyors lesz.

Felállunk, én megyek elõre, Basilevsky utánam. Amint a katona kikerül a képbõl, közelebb húzódik egy kicsit, az egyik ülés takarásában.

- Minden rendben lesz – súgja, futólag a hátamon simít végig.

Egy sorba állítanak bennünket, néha a tányérsapkás katonák kiemelnek valakit a sorból -majd némi kotorászás után a ruhájukban-, a hóban agyonlövik. Kutyák csaholnak és táncolnak veszettül a láncokon, amiknek vége gazdájuk kezében szorul. Valaki futni kezd, az elõttünk levõ katona elereszti a medveméretû kutyát:

- Fogd meg! Utána! - mordul rá és mutat a rohanó alakra, a négylábúnak nem kell kétszer mondani, hogy iramodjon a menekülõ nyomába. A hatalmas mancsok eloszlatják a súlyát a havon, nem süllyed bele annyira, mint a férfi, aki átverekszi magát a szögesdróton. Amint a szemem sarkából már nem tudom követni az eseményeket, inkább arra figyelek, hogy merre halad épp a katona, aki kicibálja az embereket a sorból. Hamarosan ordítást, mellé vad és dühödt morgást fúj felénk a szél, a férfi végül sikoltozni kezd, ahogy a kutya darabokra tépi.

"Eresszétek a kutyákat!"

A saját hangom úgy vág át az agyamon, mint a kés a vajon. Épp a hozzám közel álló Basilevskyt fürkészi az egyik tiszt. A zsebembe nyúlok, amitõl a közeledõ katona tekintete egybõl rám irányul. Milyen könnyen rávehetõ arra, hogy billenjen. Hirtelen érzem megint magam úgy, mint öt évvel ezelõtt. Minden ember olyan könnyedén kiszámítható. Fõleg az ostobák. Egykedvûen gyújtok rá, a gyufa lángja mint egy jelzõtûz, lobban fel, így hamar odatoppan hozzánk egy katona, kezében a kalasnyikovját görcsösen szorongatja. Elemelem a kezeimet a számtól, a széltõl parázslik a cigarettavég. Várom, hogy kiüsse a számból, látom, hogy bizsereg érte a keze, de ahogy a szemeimbe néz, összeszûkíti a sajátjait, majd a hátam mögé pillant, egyenesen Basilevskyre. A kutya a véres, szõrös pofájával épp most ballag vissza a pórázhoz, engedelmesen leül, a gazdája a nyakörvére pattintja vissza a láncot.

Kifújok egy adag füstöt, a szél rögtön elmarja. Mellettünk már nem áll senki, az utolsó vagonban ültünk, így az egyik oldalt álló tiszt arcába vágja.

- Mi ez? - horkan fel, odasiet hozzánk, lenézõen mér végig, de engem több figyelemre méltat, mint a mögöttem állót. Különös, hogy azért csinálom, hogy ne ismerjék fel, ne törõdjenek vele és helyette engem piszkáljanak. - Úgy gondolod, tavarish, hogy a váróban üldögélsz? Ennyire tiszta a lelkiismereted? Nem félsz?

- Nem.

Felvonja a szemöldökét, az egyik kutyás odatódul hozzánk, majd a másik tiszt is, aki lecibált minket a vonatról.  Utóbbi gyorstalpalót tart belõlem és az utitársamból a sikeresen felbosszantott tisztnek. Milyen népszerû lettem hirtelen.

- Vagy úgy - szûkíti össze a szemeit, majd fentebb szegi az állát. - Akkor ezért vagy annyira nyugodt. Mindennapos volt az ehhez hasonló, nemde?

Csend, pár kisgyerek sírva fakad pár méterrel fentebb a sorban. Basilevsky csendben van, nyilván rájött, hogy épp... neki tartom a hátam? A hátam. Úgy érzem, mintha benne lennének a szilánkok. Kicsit közelebb lép hozzám, ígyis félig mellettem, félig mögöttem volt, de most idehúzódik a hátamhoz. Mintha melengetne, pedig azt vártam, bentebb fogja tolni az üvegdarabokat. Érzem rajta, hogy feszült.

- Nehogy azt hidd, hogy ettõl többet érsz, elvtárs. Itt mindenki egyenlõ. Üdvözöllek újra a Szovjetunióban - ahogy kimondja, a gyomrom bucskázik egyet, a torkom is elszorul. Váratlanul suhan át a fejemen a gondolat, hogy valami végzetest csinálok. Amibõl már nincs többé visszaút.

- Szálljanak fel a vonatra! - fordul el tõlünk, egy mélyebb slukkot szívok a cigarettából, mindenki elkezd szedelõzködni. Végigrohan a sípszó a csenden, a katonák felengedik az utasokat.

A véres hóban öt test. Meg még egy, oldalt, a bokrok tövében, apró darabokban, kivéreztetve.

Ahogy felkapaszkodom a vagonba, elsimítom a csikkem annak külsõ falán, majd visszasétálok ahol a holmimat hagytam, leülök az ablakhoz a helyemre. Basilevsky mellém telepszik, nem szól egy árva szót sem, a vonat megrándul, felsüvít és lassan veszi fel a tempót. Közönnyel állom a kint álldogáló katonák kutató tekintetét. Látom, ahogy a véres pofájú kutya nyalakszik a peronon.

"Eresszétek a kutyákat!"

Megvonaglik az arcom, a jobb kezemet emelem, hogy levegyem a sapkát a fejemrõl. Hányat is engedtem rá? Ötöt? Nem, négyet, egyet magamnak kértem ki, hogy következõleg engem szolgáljon a szimata. Aztán azt is utána küldtem, így valóban ötrõl van szó. Öt rottweiler. Milyen magabiztosan támaszkodtam ezekre a négylábúakra, hogy majd kiderítik nekem, merre lehet, merre közlekedik. Fáradtan dõlök hátra az emlékek torlódó csõdületében, a fejem kicsit megbillentem, de hamar visszahúzom, érzem, hogy szabad a nyakam. Sosem szerettem, túl védtelen így, a kesztyû ropog, ahogy a sálat kicsit szorosabbra húzom.

- Conrad...? - szólít meg halkan. Akár egyedül vagyunk, akár nem, nem szerencsés a továbbiakban a nevem hangoztatása. Rossz érzés terpeszkedik szét bennem. Én már itt más vagyok.

- Tessék - emelem rá a tekintetem a megfagyott mûvelet közben.

- Büszke vagyok rád - súgja, megszorongatja a szabad kezem, a fejét nekidönti az ülésnek, féloldalasan néz rám. Nem lesz tõle jó érzésem, ahogy ezt csinálja, így inkább kinézek az ablakon. Tulajdonképpen nem tudom milyen érzésem van tõle.

Nem tudom mit mondhatnék. Sosem voltam beszédes, most viszont én érzem úgy, hogy mondanom kellene valamit. A saját nyelvemen se tudnám megfogalmazni, amit akarok, hirtelen átfordítani idegenül csengõ, más nyelvre... Lehetetlennek tartom. Ólomsúlyú fáradtság tör rám, ahogy a szaladó tájat nézem.

- Nekem dõlsz? - megint észrevette, hogy kimerültem, így némileg megilletõdötten fordulok vissza felé. Hihetetlennek tartom, hogy ilyen könnyedén veszi minden mozdulatomat. Ahogy azt is, hogy mennyire hamar elfáradtam a semmiben. Mikor lettem ilyen gyenge? És mitõl? - Dõlj nekem nyugodtan!

Egyszerre érzem idegennek. Az egészet.

Mit keresek itt?

Az elharapódzni készülõ idegrohamot egy váratlan csók fojtja el bennem, helyette megint egy blokk áll be. Óvatosan adta az arcomra, közelebb húzódik. Nem tudom eldönteni, hogy a hideg ablaknak vessem a homlokomat, vagy a vállának. Visszatartok egy fáradt, rezignált sóhajt, ami a mellkasomat feszegeti. Végül megadom magam. Felnevet, belecsókol a hajamba, majdhogynem bújik hozzám. Vagy engem bújtat magához. A gyomrom rángani kezd, ha arra gondolok, amit csinált velem, mikor megállt a vonat...

- Nagyon bátor voltál - simít bele az orrával a hajamba. Ezt úgy mondja nekem, mintha nem a harminchoz közelítenék, hanem a tízhez. Megõrültem. Képes voltam arra, hogy megvédjem, és saját magam tegyem a reflektorfénybe. Pedig ezt mindig kerültem, ki nem állhatom, mikor én vagyok a fõpont. Egy mesterlövész sosem fedi fel magát így, egybeolvad, csendben van... Nem vagyok már mesterlövész. Kicsapódik belõlem a fáradtság, egykettõre éber leszek. - Conrad, én annyira boldog vagyok... el sem hiszem.

Azért csináltam, hogy ne bukjak le. Nem érte tettem. Ha õt lekapcsolják, akkor nekem is rövid úton befellegzett, elterítettek volna a hóban engem is, hamar kifestették volna velem a peron melletti havas részt. Ilyen egyszerû. Ha Danilov Basilevsky neve felmerül, ha felismerik, az én azonosításom csak egy laza kabáttépésig jut, kivillan a dögcédula és végem. Mindig a saját bõrömet mentettem. Most sem volt másképp. Ez megnyugtat.

- Gyerekkoromban én voltam az egyik leggyávább, a testvéreim is nagyon sokszor elvertek. Mikor elvittek katonának... sírva rohantam a harctéren, csoda, hogy nem lõttek le - meséli, miközben a kezemet továbbra is a markában tartja, arcát a hajamba fúrja, hüvelykujjával a kézfejemet simogatja. Egy pillanatra sem enged el. Mint egy emberi gúzs.

Ki kell vennem a ruhám alól.

Ahogy megmoccanok, kicsit jobban magához húz, pedig nem azért teszem, hogy jól el tudjak helyezkedni mellette. Magam sem tudom, miféle érzés az, amit ez kivált belõlem. Kiveszem a kezem az övébõl, leveszem a sálat, majd épp benyúlnék a kabát alá, mikor tudatosul bennem, hogy mindent éberen figyel. A vagon elejében levõ ajtóra pillantok, majd a zsebembe nyúlva megtalálom a cigarettás dobozt. Szükségem van rá, hogy kezdjek magammal valamit. Felállok, amit enged. Megütközök ezen a szón. Enged.

Mióta dönti el más, hogy Én mit csinálhatok?

Az egész gondolatomnak a tetejére még beleegyezõn bólint is. Összepréselem a számat, elfordulok tõle, hogy kimenjek a két kocsi közé. A zötykölõdés, a réseken befúvó jeges szél egyszerre tompítja a gondolataimat és az érzéseimet. Nem hallom a kusza összevisszaságot a fejemben, a bõröm és a mellkasom se produkál messzemenõen abszurd reakciókat. A kis henger ismerõsen simul az ujjközeim közé. A füstöt elmarja a szél, a karjaimat összefonnám magam elõtt, de mindig is tiltották, a mozdulat elején torpanok meg, majd teszem zsebre az egyiket, a másikkal a cigit emelem újra a számhoz. A dögcédulát kiveszem és a cipõmbe tömködöm, pár lépés után úgyis a talpam alá csúszik, és akkor jó helyen lesz. Tapodok saját magam leírásán. Nem csak jelképesen.

Nem olyan sokáig élvezhetem a magányos, zakatoló csendet, mert elhúzódik az ajtó.

- Csak a sálad hoztam - emeli fel a szóban forgó szövetdarabot, a füstölgõ szál mögül figyelem a rezdüléseit. Õszintének érzem. Talán ez zavar leginkább? Hogy fenyegetést keresek, de nem igazol rá? Kinyitotta az ajtót, betódult megint minden. Magam is meglepõdök, hogy sokként ért, hogy megjelent. - Megfázol.

Csak nézek rá, így hirtelenjében. Közelebb lép, a nyakamba lendíti.

- A bõröd is kipirosodott már - hangosan kellene beszélnie, ebben a hangzavarban, én mégis hallom amit mond, hiába az egyszerû hanghordozás, amiben beszél. Mintha bizonygatni akarna valamit. De nem jövök rá, hogy mit. Amint megpróbálja a nyakamba kötni, rögtön a kezére marok, még a szemeim is elnyílnak egy pillanatra.

"Jó meleg."

Hasonlóan kikerekednek az övéi is, el is ereszti, a kezeit a teste mellé vonja vissza. Leveszem a sálat, és a kabátom zsebébe gyûrkélem, mintha eddig nem is lett volna. Pedig volt.

Rengeteg minden volt, történt és zajlott.

Hogy lehet mindezt elfelejteni? Hogy tud úgy tenni, mintha ezek az emlékek elvesztek volna? Hogy tud róla megfeledkezni? Hogy tud úgy érinteni, beszélni hozzám, azok után, ami öt éve történt? Az eddigi érintkezéseink, a beszélgetéseink... gúnyosak voltak, halálos kimenetelûek, valakinek a végén mindig fájdalommal és szenvedéssel járt. Hogy tud úgy kiejteni a száján szavakat, hogy nem várja ezt? Nem érzi a hangom hallatán, hogy távolodnia kellene? Õ már más hanghordozásban beszél, szelíden szól hozzám, amivel kapcsolatosan nincsenek emlékeim. De az önkéntelen mozdulatai, a teste, pár ruhadarab, a fegyver... a kés. A csokoládé. Minden a régmúltra húz vissza, mindenrõl van egy sérelem. Ez annak köszönhetõ, hogy épp azzal akartuk kioltani a másik életét, amink csak volt. Sosem fogok felejteni. Õ sem.

Nem látom értelmét.

Ennek az egésznek nem látom az értelmét.

Valamit mond, majd visszamegy a kocsiba, észreveszem, hogy eddig pislogás nélkül bámultam. A vállaim is merevek. Mélyebbet szívok a cigarettából, az arcom az egyik szelelõ lyuk felé fordítom, csípi a szemem és az arcom a hideg. Sál nélkül a nyakam alá furakszik.

"Kevés olyan dolog van, ami jegesebb lenne nálad."

És ezt a keveset is rövid úton megtapasztaltam, öt évvel ezelõtt, mikor hazahoztak. Égnek a szemeim a jeges széltõl, pislogok pár hosszabbat, majd lassan rájövök, hogy ez már a fáradtság szurkáló érzése, és nem a hideg, száraz szél hibája. A csikket eldörzsölöm a falon, majd zsebre teszem.

A vagon ajtaját elhúzom, némán visszalépdelek, majd az ablakhoz telepszem. Kiver a meleg és összefacsarodik a gyomrom, ahogy leülve letámad újra a visszatérõ érzés, ahogy a nyakamat csókolgatta. Annyira... visszataszító. Abszurd. Furcsa. Már-már morbid. Két férfi együtt a vonaton. Ezzel nem is lenne probléma. Mindaddig, míg az egyik rá nem mászik a másikra. Addig a pontig, míg ki nem derül, hogy ellenségek.

Nem szól semmit, a szemei lehunyva, jobb is így. Egészen addig bámulom a tájat, míg végre el nem nyom az álom.

***

- Conrad - eszmélek fel a saját nevemre és valami melegre az arcomon, majd rögtön észreveszem, hogy a vonat lassít, a hangja sem ordítja már tele az érzékeimet, az ablak sem rezeg. Kinyitom a szemeimet, rájövök, hogy azért nem lüktet az arcom alatt az üveg, mert nem is annak támaszkodom. Pedig meg vagyok gyõzõdve róla, hogy odahajtottam a fejem. Arrafelé billentem inkább a fejem a támlán, hogy láthassam, merre vagyunk. Érzem, hogy finoman simogat ahogy feleszmélek, de nem tudom a külvilág látványával elvonatkoztatni magam tõle, hiába próbálom érdektelenül tûrni.

- Chitánál vagyunk, most kell leszállnunk - figyelmeztet, most, hogy a vonat nem kattog a háttérben, valósabbnak tûnik ez az egész. Fõleg a hangja. El sem hiszem, hogy már a világ túloldalán vagyok. Néha álmaimban már megtörtént ez az utazás, de akkor egyedül mentem a Föld másik végébe, fõleg azért, hogy nyugalmam legyen. Mindentõl és mindenkitõl.

Óvatosan a szám szélére nyom egy csókot, hátradöntöm a fejem a támlának, hogy tartsam a távolságot, ennek ellenére mégis közelebb hajol, a száját az enyémre simítja, miközben végig a szemembe néz, amitõl az egész gyomrom bukfencezik egy hatalmasat. Egyik kezét az arcomra csúsztatja, a másikkal az oldalamat cirógatja, majd a tenyerébe simítja a derekamat. A szívem hevesen ver, ledermedve veszem észre, hogy levegõt is kellene vennem. Lehunyom a szemeimet, igyekszem sietve harapni magamnak egy kis levegõt ebben a fülledtté vált helyzetben, de sokadjára feledkezem meg arról, hogy ilyet nem kellene tennem. Elmélyíti a csókot, átkarolja a derekam, az ablak felé dönti a testem, a lábaim alá szorulnak. Megmarkolom a mellén a ruháját, legszívesebben minden porcikámmal reszketnék, de csak a kezem remeg görcsösen a kabátjába kapaszkodva.

- Nem sokára ott vagyunk! - suttogja izgatottan a számra, s szorít magához erõsen. Rongybabaként tûröm, ahogy a nyakamba szusszan. Boldog? Velem? Ettõl? Ez az õrület. – Már csak egy buszra kell felszállnunk, és a faluban leszünk!

A szemei úgy csillognak, mint két égõ. Megcsókolja a homlokom, lassan simít fel rá a szájával, érzem, ahogy az alsó ajka gyûrõdik és nedvesen a bõrömnek simul. Megborzongok, halkan felnevet, majd leszáll rólam, a táskája fülére mar, lelkesen pillant rám, hogy jövök-e. Majdhogynem megkövülve ülök tovább az ülésen, meredten bámulok rá.

- Hozzam a tiédet? – bök az én csomagomra és készségesen közelebb lép, de feltápászkodom én is, szorosan fogva a táska szíját. Elmosolyodik, vállára lendíti a sajátját, hozzám lép és szorosan a karjaiba zár. A nevem dünnyögi a vállamba, érzem, ahogy reszket. Fél? Fáj valamije? Vagy ennyire izgatott?

Legutóbb akkor viselkedett így, amikor…

Az emlék hatására kissé felélénkülök, így még épp idõben cihelõdünk le a vonatról, mielõtt tovább gördülne velünk olyan tájakra, amiket végképp nem ismerek. Le akar venni a kocsiból, nyújtja a karjait, de magamtól is le tudok mászni a lépcsõn.

Ahogy leérek, konstatálom, hogy esik a hó. A vagonok pedig lassan, de biztosan ellendülnek a ködben, a nap hamarosan lemegy, már sötétedik.

- Gyere, siessünk, a buszon tudsz majd pihenni – fogja kezébe az enyémet és húzni kezd maga után a többi leszálló utas között. Számtalan ferdeszemû, sárgásabb bõrû embert is látok. Nyilván mongolok. Soha nem hittem volna, hogy a mongol nyelvet egyszer majd használnom kell. Nem is akarom. A latyakban a bakancsainkkal úgy trappolunk, mintha épp késésben lennénk.

Üresnek érzem az ágyat. Hol van?

- Conrad? – fordulok felé, jeges rémület lesz úrrá rajtam. – Conrad!

Hol van?

Oldalra fordítom a tekintetem, csupán akkor látom meg, hogy a szemközti ágyon ül. Teljesen tiszta, nem tarkítják sem kosz, sem spermafoltok. Csak ülünk egymással szemben, és bámuljuk a másikat. Még így, a cigarettafüst mögött is gyönyörû. Arra számítottam, hogy megöl… vagy saját magát. Talán gondolkodott. Talán azt mondja, igen, velem akar lenni. Távol mindenkitõl, távol az õrülettõl, távol a múlttól.

- Conrad… mióta vagy ébren? Már meg is fürödtél?

Sokáig húzhattam a lóbõrt, bûntudatom is van miatta…

- Mit tegyek? – bukik ki belõle.

Értetlenül pislogok rá. Ennyire bánja? Ennyire nem akarja, hogy ez még kérdés számára? Ilyen riasztó volna egy új élet gondolata… velem?

Felsóhajtok, majd elé térdelek. Már megint, behódolok neki, mint egy kutya. De nem érdekel, az övé vagyok. A térdére pillantok, egy kis folt ékesíti. Lassan rácsókolok, majd felpillantok rá. Engem mustrál, talán most tudatosul benne, mit mûvelt velem az éjjel… csodálatos volt.

- Amit szeretnél.  Nem szeretnék rád erõszakolni semmit.

Valóban nem. Ha úgy dönt, kívül tágasabb, elfogadom. Ha õt ezt teszi boldoggá, megteszem.

A dögcédulámra pillant, majd a kezébe veszi, és leválasztja a gyûrût. Az ujjára húzza, és azt kezdi bámulni. Elhunyorodok, ahogy eszembe jut az a rengeteg emlék. Az a rengeteg véres, mocskos, kitörölhetetlen szemét, ami bennem rothad.

- Visszaadjam? – nézek fel rá.

- Ne.

- Rosszul érzed magad? Hozzak valamit?

Mintha meglepõdne, de a fejét rázza. Látom, hogy üveges a tekintete, hogy valami belülrõl fel akarja õrölni. Én lennék az? Az én magom akarja kilökni a testébõl? Ne, Conrad, már egyek vagyunk! Már egyek vagyunk!

- Conrad! – szólítom meg. – Hogy döntöttél?

- Nem gondolkodtam rajta.

Szinte meghûl a vér az ereimben. Még… fontolóra sem vette? El sem gondolkodott rajta? Ennyire semmibe venne?? Engem??

- Nem… ?

- Nem volt idõm.

Nem volt… ez igaz. A karomban aludtál. Olyanok voltunk, mint az ûzött szeretõk. Egymás nedvében feküdve ért minket a hajnal.

- Kimenjek míg… átgondolod?

Bólint. Ez a jel, indulj, Danilov. Belebújok a nadrágomba, majd kisétálok onnan. Rám fér a fürdés, ezért a már megjegyzett útvonalon haladok a fürdõhelyiség felé. Ismét felüdülök a víztõl, ami a testemre záporozik. Lemossa a múlt éjszaka nyomait. Azt túlfûtött, csodálatos érzést viszont sosem fogom elfelejteni. Ahogy a sebzett, megtépázott tagjaink egymásnak feszültek… Ó, Conrad, ha fogalmad lenne arról, mennyit vártam erre. Mennyit sóvárogtam. Most pedig itt vagyok. Tökéletesen elégedett csak akkor lehetek, ha… ha igen mond nekem.

Igyekszem minél több ideig távol maradni, így is odakint ülök egy kicsit. Nem akarom félbe szakítani. Nem akarom, hogy egy befejezetlen gondolat gátolja abban, hogy a karjaim közé foghassam. Szerelmet akarok, boldogságot akarok!

Bõ fél óra múlva benyitok hozzá. Látom, hogy elkészülve vár, az útlevelét nézi. Elkerekednek a szemeim. A táskája… A… A táskája be van pakolva. Nem lehet igaz, ez valami hazugság, átverés! Nem igaz!!

A szívem kis híján kilökõdik a helyérõl, akkorát dobban, majd már a lábai közt is termek. Szorítom magamhoz, nehogy eltûnjön, nehogy felébredjek. Lehetetlen!

- Conrad!

Ölelem és csókolom, ahol érem. Beborítom az egész fejét, örömmámor söpör végig a testemen.

- Szeretlek, Conrad!

Borzasztóan szeretlek! És te is fogsz engem, megígérem! Én leszek neked a legfontosabb, az elsõ! Valóra váltom minden kívánságod, kérned sem kell, ki fogom találni! Conrad!!

- Annyira örülök, annyira borzasztóan örülök! Kedvesem…

Csókolom, mást sem tudok. Legszívesebben addig szorítanám, amíg nem lanyhul ez a mindent elsöprõ emócióhullám.

- Gyere! – ragadom meg a kezét.

Felöltözök, majd újra megcsókolom Conradot, és kifelé cibálom. Minden saroknál lihegve kukkantok ki, ám az ápolókat szerencsére leköti egy kisebb verekedés. Micsoda nyugodt hely… sok hisztérika…

- Mindjárt kint vagyunk – súgom neki.

Boldogan sántikálok a legutolsó folyosó végére. Már csak az ajtón kell kijutnunk… A portás viszont ott tobzódik, és esküszöm, mindjárt kitekerem a nyakát!

- Tûz van! Tûz van! – hallom a hátunk mögül.

Meglepetten vonom fel a szemöldököm. A lepedõ… Halkan felnevetek, és figyelem, ahogy a személyzet javarésze, köztük a portás is felfelé tódul a lépcsõkön. Megragadom Conrad kezét, majd kihúzom az ajtón. Sietõsen igyekszünk az utca végére, ahol úgy tûnünk el, mint a szürke szamár a…

***

Conradék háza elõtt ácsorgok jó ideje, megengedtem, hogy elhozzon pár holmit, pedig az idõ szorít. Elõzõleg már kinéztem magunknak egy vonatot, ezért gyorsnak kell lennie. Türelmetlenül toporgok az ép lábammal, mikor megjelenik. Elmosolyodok, ahogy a lábait figyelem. Tegnap még a nyakamba dobtad õket.

- Gyere, siessünk! – ragadom meg a karját.

Egész az állomásig megyünk, a lábam szinte ordít a fájdalomtól. Rég használtam utoljára ilyen távon… Nem mintha átgyalogoltam volna eddig fél Szibérián…

- Mindjárt indul a vonat, megveszem a jegyeket – közlöm, majd eltûnök a jegypénztárnál.

Izgatott vagyok, az ujjaim perzselnek, a szívem hevesen dobog. Megyek… haza? Nem, nekem nincs otthonom… még nincs. Ha befészkeltem magam Conrad szívébe, akkor lesz!

A jegyekkel a kezemben igyekszem hozzá, majd fel is cibálom a begördülõ vonatra. Hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, hallom, ahogy tetves, ruszki parasztnak neveznek, ahogy az anyám szidják, ahogy egymás közt gyaláznak. Nem érdekel, arra sem méltatom õket, hogy rájuk nézzek. Az egyetlen értelmes tényezõ épp elõttem sétál, és dobja le magát az egyik hátsóbb vagonba. A felszállók nem is jönnek utánunk. Remek, nem árt, ha egy kis magányba burkolózunk.

Látom, ahogy az egyik ülésre huppan. Szinte úgy huppanok mellé, mintha a kutyája volnék. Csóválnám a farkam…

- Jól vagy? Kényelmes így? Nem fázol? Becsukjam az ablakot? – halmozom el a kérdéseimmel.

Erõtlenül rázza a fejét, a pillái viszont egyre lentebb ereszkednek. Kedvesem, hát álmos vagy…

- Aludni szeretnél?

Fáradtan bólogat. Tudtam, olvasok a szemeidbõl… legalább ezt!

- Akkor aludj szerelmem - simítok végig az arcán.

Elhúzódok tõle, majd a szemközti ülésre teszem a lábam. Fáradtan dõlök hátra, ám érzem, hogy rohadt kemény az ülés támlája. Morogva dõlök elõre.

- Ne adjak valamit a fejed alá?

- Ne…

- Biztos? Szívesen leveszem a kabátom, vagy…

- Danilov… - szakít félbe.

Szinte leheli a nevem. Beharapom a szám, majd végignézek rajta.

- Jó, csendben maradok – suttogom. – De biztos?

- Igen, biztos – sóhajtja.

Vigyorogva dõlök hátra, majd hunyom le a szemeim. Nem alszok, inkább õrködök. Igen, õrzöm az álmát… én! Én õrzöm az álmát!

***

Látom rajta, hogy mélyen a gondolataiba merül. Én nem tudok, túl boldog vagyok ahhoz, hogy egy épeszû gondolatom is legyen. Legszívesebben körbefutnám Szibériát. Körbe… kétszer, háromszor. Ujjonganék, össze-vissza csókolnám õt. De nem akarom elriasztani. Nem akarom, hogy tudja, évek óta epekedek utána… persze, már elmondtam neki… de… fájna õszintének lennem. Fájna kimondanom, hogy õ az életem értelme. Hogy õ éltetett azzal, hogy a halálom kívánta. Beteges gondolat.

- Nem fázol? – hajolok hozzá.

A szeme sarkából rám néz, feszülten figyel, majd megrázza a fejét. Felsóhajtok, majd az álla után nyúlok. Érzem, ahogy megfeszül, de magam felé fordítom az arcát. Gyönyörûek a szemei. Az arca is, semmi bõrhiba sem csúfítja. Szégyellem, hogy a kopott, munkás kezeimmel kell megérintenem.

- Nem akarom, hogy félj tõlem. Nem azért utaztam annyit, hogy bántsalak.

Csak bámul rám azokkal a csillogó tükrökkel. Tudom, hogy nem hisz nekem… én sem hinnék. Mégis fojtogat a gondolat, hogy sosem fog megbízni bennem… hogy sosem tekint majd a társának… hogy sosem fog szeretni.

Felsóhajtok, majd az ölembe fektetem a kezeim, és azokat kezdem bámulni. Mit tegyek? Csak a vad oldalamat ismeri. Basilevskyt, de Danilovval mi lesz? Õ kaphat esélyt valaha? Bebizonyíthatom neki, hogy hûségesebb kutyája, tüzesebb szeretõje, szilárdabb támasza lehetnék, mint bárki más? Mondhatom-e egyszer neki, hogy szeretem, és viszonozza majd? Megölelhetem-e anélkül, hogy ne hinné, fojtogatni akarom? Nem tudom…

- Nem vagy éhes? – fordulok felé hirtelen.

- De – vakarja meg a kesztyûs kézfejét.

Elmélyülten kezdek a zsebemben turkálni, hátha akad valami számára. Bár magam sem tudom, miben reménykedek, hiszen egy három fogásos vacsorát úgysem tudnék elõrántani neki. Pedig valójában az dukálna. Mindegy, majd ha hazaértünk… haza.

- Itt az ajándékod – húzom elõ a tábla csokoládét a jobb zsebembõl.

Még akkor ejtette el, mikor zavarában azt se tudta, hogy álljon fel a padról. Felé nyújtom a piros táblát, mire csodálkozva elveszi. Halványan elmosolyodok, majd hátradõlök. Már csak pár óra, és át kell szállnunk. A papírok nálam vannak, az alibi tökéletes, mégis félek. Félek, hogy baja esik, hogy elmarják tõlem. Õ már az enyém, és többé nem engedem, hogy elmenjen. Soha…

- Danilov…

Felé kapom a fejem, észre sem vettem, hogy szól nekem.

- Hm? – nézek végig az arcán.

A tekintetem azonban a feltépett csokoládé papírjára kúszik. Finom, édes illatot áraszt magából. Önkéntelenül is elmosolyodok.

- Köszönöm, de maradok az önpusztításnál – rázom meg a fejem.

A zsebembõl elõhalászom a cigarettás dobozt, majd feltápászkodok.

- Azonnal jövök – nézek le rá, majd a vagon hátsó része felé veszem az irányt.

Nincs ott senki, remek! Kisétálok a soron következõ kocsi elé, és meggyújtom a gyûrött szálat. Élvezettel szívom be a füstöt, a tüdõm mámoros örömmel olvasztja magába a kátrányt. Lassan ellazulok, egy pillanatra elfelejtem a problémáim. Ki vagyok, honnan jöttem. Csak az lebeg a szemeim elõtt, hová tartok. És kivel. Igen, Vele. Conraddal. Úgy fogunk élni, mint a szerelmesek. Együtt… Milyen romantikus. Voltaképp egy hõs vagyok. Emlékszem a gyerekek meséire. A herceg, aki megmenti a királylányt. Ah, persze. Inkább a büdös paraszt… vagy a korcs kutya, aki elmarta a gazdája körül a patkányokat. Hm, milyen fennkölt. Talán meséket kellene írnom. Conrad tetszését elnyerné. Conrad… az imént a nevemen szólított. Kimondta a nevem. Nem kéjtõl fulladozva, tudatánál volt! A nevem. Danilov.

A homlokom a szemközti, hideg falnak vetem, és próbálok nem vigyorogni. Kimondta a nevem!

Lassan szívom a cigarettát, hirtelen annyi gondolat száll meg, hogy kis híján elszédülök. Már emlékszem erre a kellemes bizsergésre. Erre az indokolatlan jókedvre, erre a folytonos nevetési kényszerre. Boldog vagyok. Boldog, hogy velem van, hogy velem lesz. Hogy együtt leszünk.

Végigtörlöm a képem, majd gondosan eltüntetem a cigarettacsikket. Szerencsére akad egy apró lyuk a vonat ajtaján, ott tuszkolom ki önpusztító életmódom egy apró mozaikját. Krákogva húzom el a vagon ajtaját, majd megtorpanok. Egyedül voltunk a kocsiban, most mégis egy férfit látok… ráadásul Conrad közelében. Mit akar tõle?

- Add ide! – nyújtja felé a kezét.

- Tûnj el – bámul ki az ablakon Conrad.

Összeszûkülnek a pupilláim, ahogy megérzem a veszélyt. Mint egy véreb, indulok meg a gazdám felé.

- Mi vagy te tán német? Egy ótvaros náci ivadék? Azt mondtam, add ide! – fröcsögi.

Nem felel, jobb is. A suhanc egy kést ránt elõ, tisztán látom, ahogy az ablakon betûzõ Nap fénye megcsillan a karcos pengén. A csuklójára marok, majd az ülések közti falnak vezetem a fejét. A kés hangosan csilingelve koppan a földön, félre is rúgom.

- Valami probléma akadt, tavarish? – szegezem neki a kérdést.

- Mi a… ?

- Miért nem takarodsz a vonat másik végébe? – hördülök fel.

Ha kell, átrugdalom oda a falakon keresztül.

- A rohadt anyátok! – üvölt fel, majd meglódul felém.

Egy egyszerû pofonnal a földre kényszerítem. Nyögve köpi ki az egyik fogát. Fogalmam sem volt róla, hogy még mindig képes vagyok ekkorát ütni. Azt hiszem, nem csak a boldogság, hanem az erõ is visszaköltözött belém. Senki fia meg nem állíthat.

- Nos? Még mindig nem akaródzik elmenned? – sóhajtok fel.

Nem felel, akár egy… egy… valami, felpattan, a kezében újból megvillan a kés. Azt hiszem, a játék itt ér véget. Egy elegáns mozdulattal a zsákomhoz nyúlok, és kihúzom a puskám a csövénél fogva. Még csak a vállamhoz sem szorítom, egy kézzel tartom felé. „Nem bírod kitartani…” Összerezzenek, ahogy hallom az elfojtott hangot a fejemben. Olyan idegen, olyan távolinak hat. Végigcikázik a hideg a testemen, a tekintetem elködösül. Nem, annak már vége, felejtsd el, lépj tovább!

- Takarodj! – hallom meg valahonnan a hangom.

Nem, ez sem az enyém. Túl mély, túl ingerült, túlontúl hasonlít egy állatéhoz. Nem akarok ismét az lenni, nem akarok visszasüppedni abba a mocsárba, nem akarok!

Látom, amint a kés lassan távolodik tõlem, majd a gazdájával együtt eltûnik a vagon ajtaja mögött. Percekig csak állok ott, bámulom a puska csövét. Üres, mégis úgy bizsergek tõle, mintha töltve lenne… mintha ölnöm kéne, mintha megannyi idegszálam azt ordítaná, menj utána, véreztesd ki! Lódulj!

- Danilov?

Lassan Conradra vezetem a tekintetem. Ott hagytam azt a valakit Sztálingrádban. Ez már egy másik élet, egy lehetõség, hogy magam mögött hagyjak mindent. Élni akarok vele… élni… akarok…

- Lehet, nem volt jó ötlet elmennem. Na, nem mintha nem tudnád megvédeni magad – vonok vállat.

Megannyi hegem errõl tanúskodik. Elég!

- Nemsoká megérkezünk Chitába. Onnan már nem sok.

Letelepszem mellé, élvezem, ahogy a karom az övének ér. Némán bólint, majd a puskámról az ablak felé fordítja a tekintetét.

- Üres – vallom be töredékesen.

Üres.

Mosolyogva hajolok hozzá, majd egy gyengéd csókot nyomok az arcára. A bõre olyan puha, mint a vaj. Még az illata is emlékeztet rá. Egy pillanatra a nyakára siklik a tekintetem. Ellenállhatatlan vágy fog el. Lassan a sálja peremére csúsztatom az orrom. Útban van… Finoman a bõrére csókolok, lassan, lágyan, ahogyan csak a szerelmes férfi tud. Perzselnek az ajkaim, ahogy a finom felülethez érnek. A halk cuppanástól pedig dió méretûre szûkül a gyomrom.

Halkan szusszanva fúrom az arcom a nyakába, és szívom magamba az illatát. Az elõbb még ütött ez az érdes kéz, most pedig nagyobb gyengédséggel simogat, mint valaha. Nem hinném el, ha nem élném meg…

- Megvannak a papírok, ugye? – kérdem hirtelen.

- Igen – leheli szinte.

Érzem, ahogy képlékeny masszává olvad a karjaimban. Mosolyogva simítok az arcára, és nézek mélyen a szemeibe. Semmit nem látok azokban a jég kék szemekben. Semmit. De a kis árulója most is remeg. Lassan a szájához hajolok, majd lágyan megcsókolom. Minden szeretetemmel és ártatlanságommal igyekszem csókolni. Az ujjaimmal az arcát cirógatom, úgy kényeztetem, mint egy macskát. A csokoládé édes íze és a dohány kellemes aromája keveredik, ahogy lassan a szájába hatolok. Elégedetten szusszanok fel, ahogy a nyelve megmoccan. A dereka után nyúlok, és vonom közelebb magamhoz. Máris tettre kész vagyok, holott az égadta világon semmi sem történt!

- Danilov! – tol el magától.

Pihegve nézek körbe, kell egy kis idõ, mire realizálódik körülöttem a valóság. Hát persze, a vonat megállt!

- Bocsánat – törlöm meg a szám.

Fegyveres katonák állnak a peronon, a vonat elejét vizslatják. Kutyák is strázsálnak mellettük. Gyûlölöm õket. Az ember négylábú fenevadai. Ahogy kinyílik az ajtó, veszettül ugatni kezdenek. Csattognak az éles fogak, ahogy a nehéz állkapcsok összezárulnak. A szívem hevesen kezd dobogni… a rottweiler… Conrad.

Lehunyom a szemeim, és próbálok lehiggadni. Elég ebbõl!

- Az ott… ?

Az ablak felé kapom a tekintetem. A késsel hadonászó suhancot rángatják épp le a vonatról. A kutyák vadul acsarkodnak rá, a katonák kitépik a kabátjából az iratait. Minden gyorsan történik, mire felfogom, mi történik, a fiú már a fal elõtt áll. Furcsa mód, csak egy bizonyos részen sötétlik festéktõl a felület. Az egyik katona elõlép, a vállához emeli a kalasnyikovját, majd tüzet nyit. A fiú vére a falra fröccsen, pontosan azt a részt fedi el, ahol a… festék volt. Már értem, már világos. Szovjet hazánk árulói itt végzik hát. Kíváncsi volnék, miért ítélték bûnösnek a suhancot.

- Semmi baj – szólalok meg hirtelen.

Conrad lassan rám néz, tisztán látott õ is mindent. Nem a vendégszeretetünkrõl voltunk híresek, ez csak tovább erõsíti a tényt.

- Szeretlek – mosolygok rá.

A vagon ajtaja pillanatok alatt feltárul, egy széles, haragos ábrázatú katona lép be rajta. A fegyverét olyan puhán tartja a kezei közt, mintha a szeretõje volna. Súlyos léptei visszhangot vernek a majdnem üres vagonban. Érzem, a falak egyre közelebb kerülnek, minden szûk lesz és csendes. Most válik el igazán, vajon a Sors hû maradt-e hozzám.

Égõ szemekkel ébredek fel, kellemes meleg ölel körül, furcsa szagot érzek. Úgy érzem magam, mint akit agyonütöttek, mindenem lüktet az izomláztól, fémes ízt érzek a számban. A szemközti ágy üres, fehér lepedõje ragyog a napsütésben. A fejem úgy hasogat, mintha menten ketté akarna szakadni. Kezemmel megtörlöm az arcom, látom, hogy a körmeim alá vér és bõrdarabkák szorultak, a bal kezem meztelen, ahogy az egész testem is. Minden sebem éhesen ásítozik a világba, undorodva rándulok össze a gondolatra, hogy a testem fedetlen és mindenki látja a gyalázatot. Az engem átfonó kar szintén foltos, megviselt, összeszabdalt, mintha milliónyi sarló és kés élezõdött volna meg rajta.

Gombóc tolódik a torkomba, majdhogynem elzárja a levegõm útját, belemarok a huzatba. Tompán rémlenek fel képek a fejemben, hogy mi történt. Egyszerre fájt, volt forró és mégis valami pozitív is áradt belõle. Nem tudom megmagyarázni. Álmodni sem álmodtam, csak belesüllyedtem a fekete, szirupos sötétségbe, ami magába rántott és karolt egyre mélyebbre. Madárvijjogást hallottam, valamelyik éjfekete zugból sikított.

A hátam mögött melegen szuszog, a karja tart, az ágyról sem tudtam volna leesni. Meleg a bõre, a leheletétõl libabõrös a tarkóm, a szokatlan helyzettõl ráz a hideg, de a forró szuszogás elsöpri az útból. Az éjjeliszekrényre pillantok. A cukros zacskó fényes borításán megcsillan a sötét függöny alatt bekúszó napfény. Mintha nyál folyna be a szobába, a párkányról. Nem érzem jól magam. Émelygés tör rám, szédülök, kábán verekszem ki magam a karok közül, éles fájdalom nyilall a fenekembe, ahogy felülök. A karja halkan puffan, ahogy leesik rólam, az ujjai aprón megrándulnak álmában. Csak nézem a kezét. A mutatóujjának begye sima. Azzal húzza a ravaszt. A kezének többi része törõdött, igénybevett. Nem merek többet látni belõle.

A lábamnál szétszórt ruhák, iratok, fegyvert is látok. A gyomromra szorítom a kezem, égetõen fortyog, mint egy feneketlen katlan. Szétárad benne valami, mint a sav, mar. Nekem már mindegy. Meg sem kellene éreznem. Megint a zacskóra emelem a tekintetem, szinte szikrázik, ezért elfordítom tõle a fejem. Tegnap lett volna a napja. Nem voltam képes rá. Még erre sem.

Megpróbálok kikelni az ágyból, a térdeim összeroggyannak, az egyik keményen a táskára zuhan, a benne levõ fegyver féme pedig meg is üti a térdkalácsomat. Összeszorítom a fogaimat, felegyenesedve fogom meg a köntöst és rántom magamra nehézkes mozdulatokkal. Minden lépés fáj, a szívem zaklatottan dobol, mást sem hallok, csak azt. A fülemben vörösen lüktet és zúg, mint valami rosszul megolajozott gép.

Az éjjelszekrény fiókját húzom ki halkan, kiveszem az egyik gyógyszeres dobozt, kipattintom a tetejét és két tablettát szórok a tenyeremre, majd azt a számra tapasztva dobom le a torkomon. Lehunyom a szemeimet, ahogy lenyelem, két kezemmel támaszkodom az éles sarkokban. Ettõl jobb lesz. Lehet, hogy egy harmadik is kellett volna. A zacskó vonzza a szemem. A szívem szúr és döf, mintha bajonettet tolnának belém. A szoba levegõje fülledt, kellemetlen szagú, érzem, hogy ragadok, nem merek az ágyra nézni. A papucsot keresem a tekintetemmel, a szoba félhomályos sarkában fel is fedezem. Vigyázva próbálok meg odalépdelni, belelépni, majd az ajtó kilincsére teszem a kezem, kilépek a szobából, majd becsukom magam mögött. Lépni. Lépést tenni. De hová?

A lábaim automatikusan visznek, minden kósza mozdulat fáj. Arra eszmélek csak fel, hogy már a fürdõben állok, a kezem a csap felé nyúl. Felnézek a zuhanyrózsára, majd elcsavarom a melegvíz fogantyúját. A víz spriccelve robban az arcomba, a cseppek ütik a bõrömet, úgy érzem, leolvad rólam a bõröm. Többször összerándulok, éles kín drótozza körül a szívem, jobb kezem a lángoló bõrrészre szorítom, homlokom a hideg csempének döntöm. A forró víz vörösre színezi a bõrömet, lehunyom a szemeimet, görcsösen markolászom a szívem felett a húst. Nem bírom ki… nem… A melegtõl csak jobban szédülök, beroggyannak a térdeim, sebek csípnek mintha frissek lennének, hányingerem támad, alig érek el a vécékagylóig és máris ömlik belõlem az epe, a víz. Öklendezek sokáig, de már nem jön belõlem semmi, a sav végigmarta a számat és a torkomat, a bevett gyógyszerek eltûnnek a lefolyóban.

Visszatántorgok a felakasztott köntöshöz, a zsebébe nyúlva veszek ki még kettõt, a számba teszem õket, a tenyereimet összehúzom, hogy ihassak belõlük, ami víz összegyûlik bennük. Zihálva csúszok le a csempe mentén, kóválygó fejem képtelen emlékezni, csak a mostani pillanatot látja, heves reszketés fog el, ha erõlködök. A tarkóm és a hajam találkozásánál az agyamba mintha tût vágnának.

Nem érzem jól magam.

Lehajtom a fejem, a víz szaporán kopog a fejbõrömön, körülöleli az arcom.

Most mi lesz?

Elveszítettem az irányítást az események fölött, öt éve. Elveszítettem az irányítást a saját, ép elmém fölött. Minden kusza, átláthatatlan, van olyan szál, amit nem is a kezemben fogok, csak látom és érzem, hogy az enyémre fonódik és már irányba húzza. Minden pulzál, lüktet, az izomláz ugrál a tagjaimon, a koponyám ketté akar hasadni. Nemsokára hatni fognak a tabletták…

Nem tudom, mennyi ideje vagyok a víz alatt, mindenem elzsibbadt, a jobb lábam ellilult a furcsa testhelyzettõl. Beleszorult a vér. Felegyenesedek, a szappanért nyúlok. Le kell takarítanom magamról azt, amit tudok. Ami marad... az…

- Herr Drescher? Ilyen korán? Segítsek esetleg? Megmossam a hátát? – a nõi hang úgy zeng a csempék között, hogy összerezzenek rá. Lassan fordítom felé a fejem, a szemem sarkából pillantok rá a nedves hajam alól. Õ is összerezzen. – Akkor nem zavarom…

Elkotródik, de hirtelen támad bennem bizonytalanság, kétely. Nem érzem magam biztonságban. Gyötrõ a tudat. Nem érzem stabilnak magam. Nagyot fordul velem a fürdõ, gyengén kapaszkodom meg, ennek következtében el is esek a csempén. A víz továbbra folyik rajtam, a hab a szemem láttára forog és süllyed el a lefolyóban. Felhõ. Lehunyom a szemeimet.

A friss köntös a fogason vár, csak leveszek egyet, ide csak ez a szint jár fürdeni. Átpakolom a cigarettát, a gyógyszeres dobozt az új zsebébe, kilépek a párás fürdõbõl, azonnal teszem a cigit a számba, emelem fel a gyufás kezem és gyújtom meg a szálat. Felparázslik, a füst végigáramlik bennem, nem érdekel, hogy meglátnak így a folyosón. A fény beáramlik, bántja a szemem. A szoba ajtaját nesztelenül nyitom ki, megint az a kellemetlen szag vág orrba, mélyet szívok a számban lengedezõ szálból. Basilevsky teste a párnát és a takarót szorongatja, a meztelen háta kibukik a szövetek közül. Furcsán lélegzik, hortyog. Nyilván, mert eltörtem az orrát.

Óvatosan ülök le Reissmann ágyára, az arcom a fájdalomtól összerándul. A haja õszes. A bõre mocskos és foltos, sebzett. Kezeivel az ágynemût szorítja, a szemhéja nyugtalanul ráng, ujjai mélyebben marnak a lepedõbe. A nyakát körülöleli a dögcédulájának lánca. Mélyebbet szívok a cigibõl, kellemesen tompává váltak a dolgok, lecsillapodott bennem némiképp a kitört vihar. Hat a gyógyszer, remek. Így egyszerûbb lesz. Beletúrok a hajamba, a szekrényemre pillantok. Fel kellene öltöznöm. Még most kellene elmennem. Itt hagynom az egészet. Kiemelem a számból a szálat, beletúrok a hajamba. Meg is ölhetném.

A zacskóra siklik újfent a pillantásom. Csak beleteszem a kapszulát a szájába, összehúzom az állkapcsát és vége.

Aztán jöhetek én.

Nem érzem jól magam.

Mintha a nyakamon lenne valami. Vagy pont hogy eltûnt róla. Nem húz sehová, nem visz sehová, nincs célom, nincsenek álmaim, nincsenek vágyaim. Semmim sincs. Senkim sincs. Csak ez a rémkép, a múltból, ami megelevenedett és véglegesen maga alá gyûrt, elsodort, mint a szétszakadt gáton átnyargaló sebes víztömeg. Csakhogy ez hústömeg. Egy ember. Széttörte a falakat, befurakodott, mint valami bogár, féreg, giliszta, átbújt a korlátok alatt, átrágta magát a páncélon. Már itt van bent. Belém tömött mindent, amit csak tudott, befészkelte magát. Nem tudom elpusztítani. Nem vagyok rá képes. Még… ezek után sem.

Újabb szálra gyújtok, a gyufa vége felsistereg, fellobban a láng, mögötte Basilevsky teste olyan, mintha égne. Beleszívok, a gyufa lángja némán ég, ahogy eléri a körmömet és pörköli. Elfújom egy adag füsttel.

Az alkarjaimmal a combjaimra támaszkodom, két kezem a hajamba mártom, lehajtom a fejem, a cigi egyenesen az ölemre mutat, oda is hullik a hamu. Szétpattan és apró részekre esik.

- Conrad… - hallom meg a hangját, ahogy ébred és rekedt. Hirtelen csap át riadt tónusba. – Conrad?

Kábán kavargó szemeimet felemelem, ahogy látom, hogy felnyomja magát az ágytól, az összes izma belehullámzik, szinte megpattannak. Viszonozza a pillantásom. Ellágyul az arca, a derekáról leesik a takaró, ahogy felkel. A bõre mocskos, izzadtság, vér és sperma ragadt rá, de a tekintete… nem tudom még mindig hová tenni.

- Conrad… mióta vagy ébren? – kérdezi. – Már meg is fürödtél?

Erõsebbet szívok a cigibõl, a füst itt-ott kitakarja az alakját.

 - Mit tegyek? – kérdezek vissza váratlanul egy kis idõ után, ahogy kibukik belõlem a nagy nehézség, ami belül nyom. Idejön hozzám, megint letérdel, a látvány teljesen elsodor. A vállán ott a harapásom nyoma. Teljesen meztelen. Egy igazi, csupasz hegy térdepel elõttem.

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez.

Mégsem hegy térdepel elõttem.

Ezektõl a gondolatoktól üldöztetve érzem magam.

- Amit szeretnél. Nem szeretnék ráderõszakolni semmit… - rázza meg a fejét, utána össze is rezzenek, amint a szájával csókot nyom a beütött térdemre, mintha ezzel begyógyíthatná a sebet.

Nem tudom, mit szeretnék. A nyakában levõ láncra terelõdik a pillantásom ismét. Odanyúlok, a kezembe húzom, a dögcédulától elvonom a gyûrût, beledugom a kisujjam. A fém testmeleg, a szemeim égnek és fájnak. Készségesen néz rám, érdeklõdve, várakozva. Még közelebb is dõl. Mint egy…

- Visszaadjam? – néz rám azokkal a szürke szemeivel.

- Ne.

- Rosszul érzed magad? – kérdezi hirtelen, lehunyom egy pillanatra a szemeimet, veszek egy hangtalanul egy mély levegõt. Hogy vette észre? Válaszul csak bólintok, de a mozdulat közepén megtorpanok. Nem árulom el, még akkor sem, ha nyilvánvaló. – Hozzak valamit?

Megrázom a fejem.

- Conrad…

Lenézek rá.

- Hogy döntöttél? – a hangja a végére egészen elhalkul. A szemei az enyémekbe fúródnak, nem torpannak meg a felszínen, egészen a bensõmig hatol a tekintete. Gombóc terpeszkedik szét torkomban. Három tabletta kellett volna. Megremeg a szám, benne a régen elégett cigaretta csikk szintén reszket, mintha szél fújná, a bal kezem is megmoccan, de épp csak megrebben. A gyógyszer pihenésre készteti, nem bír mozogni úgy, ahogy akar. A legnagyobb árulóm.

- Nem gondolkodtam rajta.

- Nem…?

- Nem volt idõm – mondom egyszerûen. Bólint, újra megcsókolja a térdem, majd a kezem is a szájához vonja, az arcát a tenyerembe simítja.

- Kimenjek míg… átgondolod? – ajánlja fel.

Rezignáltan bólintok.

***

Reissmann szekrényébõl kivett egy köntöst, gondolom elment fürdeni. Azon gondolkozok, mi van, ha most ment el. Fogta magát, elvette amit kell és elment vissza a mocsokba, amibõl utánam nyúlt és belerántott. Itthagy. Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz.

Jó, mert elmegy, nem zaklat tovább, nem gyötör, nem mûvel és mond olyan dolgokat, amiket nem tudok értelmezni. Amikre nem tudok építeni, mert túl ziláltak, túl instabilak, nem tudok rájuk tenni még egy sort. Szétesik, elemeire, ha a következõ sort építeném rá. Megint egyedül lennék.

Rossz, mert valami olyasmit csinált, amit nem tudtam megfejteni. Magával vinné. Nem tudom mi történt, mi történik. Minden olyan homályos, mintha a vaksötétben tapogatózva keresném a gyufát, majd ha az megvan, keresnem kell egy gyertyát, ami sehol sincs. Teljesen széttiporta az eddigi életemet. Az elveimet, amik alapján felneveltek, amik alapján eddig éltem. Nem lesz mi alapján élnem. Hogy fogok élni? Mit fogok csinálni? Mihez kezdek magammal?

Kinyitottam az ablakot, hogy friss levegõ cserélje fel a füstös bûzt, a függönyöket elhúztam, hogy a szemeim szenvedjenek a nyilalló napsütésben. Odakint zöldellenek a fenyõk és a tuják, a távolban a hegyek sötéten magaslanak, felszínükön megannyi növénnyel.

A harmadik cigarettámat szívom. A füst nem tünteti el a fojtogató érzést a torkomból. Köhögés csapódik ki belõlem néha.

A múlt kísértetének mi értelme van élnie a jövõben? Egy modern korban? Én már sehová nem vagyok való. Egy kiszolgált rezsim utolsó, szánalmas kövülete vagyok csupán. Nekem nincs helyem sehol. Az ellenség betört, kettétéptek minket a marakodó kutyák, dühödten csattogtatták a fogaikat a konc felett. A hazám felett. Ami már nem létezik. Nem úgy, ahogy abban én felnõttem. Ahogy… létezett. Már nincs. Páran vagyunk, szánalmas, feslett, elgyötört testek, akik a megváltásra várnak. A halálra. Az új életben sosem reménykedtünk, számunkra nincs remény.

Mégis… most kaptam egy új életre lehetõséget. Érdemes vele élnem? Dobjam el mindenem, hogy kapaszkodjak az életbe? Vessem magam alá az újnak, az ismeretlennek? Nem tudom. Képtelen vagyok rá. Nem tudom átgondolni. Nem merek egyáltalán belegondolni sem. Nem tudom mik lesznek a következmények. Mivel fog járni. A halál már nem ijeszt meg. Eleget láttam, szinte az arcát is látom.

Köhögve egyenesedek fel, gyengén esem vissza ugyanúgy a matracra. Reszketegen felsóhajtok, újabb adag köhögés vágódik ki belõlem, rohammá fejlõdne, ha nem lenne a gyógyszer. Egy kevés lázat érzek. Az éjjeliszekrény szélére teszem a füstölgõ cigarettát, kinézek az ablakon. A napfény melegen simít végig az arcomon, míg a hátam fázik az árnyékban. Az árnyékom sikoltva esik térdre, sötét szája üvöltve tátog, némán, hangot nem tud kipréselni magából, tépi a haját, a ruháját, a bõrét.

Eddig minden gondosan meg volt szervezve körülöttem. Keretek voltak, amik mentén haladtam. A füst lassan kúszik fel az éjjeliszekrényrõl, a szemeim elõtt szalad ki az ablakon, az ujjaim beleemelem a szürke felhõbe.

***

Felöltözve ülök az ágyon, a táskám, amiben a holmimat hoztam öt évvel ezelõtt, újra megtelt. Belesöpörtem a megmaradt gyógyszereket és a cukros zacskót is. Az ötödik szálat szívva fogom az ujjaim között az útlevelet, mikor kinyílik az ajtó. Belép rajta, csöndesen becsukja, érzem, hogy néz. Lassan fordítom felé a fejem, de hirtelen terem elõttem, letérdel, törzsét a lábaim közé szorítja, úgy zár a karjaiba.

- Conrad – csókol bele a hajamba, a szíve úgy dobog, mintha át akarná ütni a bordáimat és be akarna fúródni az enyém mellé. Folyamatosan csókol, ahol ér, az arcomat, a hátamat simítja, ölel és közelebb von magához. - Ja ljublju tebja, Conrad!

Izgatottan reszket körülöttem a teste, a száját az enyémre tapasztja.

Szeret…

Ezt is el kell majd magyaráznia.

- Annyira örülök, annyira borzasztóan örülök! Kedvesem… – csókol a homlokomra, az orromra, a számra, az arcomra, az államra. Beleszédülök a kapkodó mozdulatokba. A kezemet is megcsókolja, majd tovább fogva felegyenesedik és hív. – Gyere!

Villámgyorsan öltözködik fel, mindent visszatuszkol a táskájába, pillanatok múlva már megint a kezemet fogja, ölel, csókol, szorít. Csak a nevem ismételgeti, a szemei szinte vibrálnak, túlragyogják a napsütést. A sarokban feketéllõ kuka marad csak a szobában, amiben meggyújtottam a lepedõt és a huzatokat. Korán van még, sok ápolt még javában alszik. Fogalmam sincs, hogyan jöttünk ki a szanatóriumból.

Oldalsó, kiesõ utcákon haladunk, szorosan mellettem lépdel, néha meg-megfogja a kezem, de sokszor el is ereszti. A felkarunk szinte teljesen összesimul, annyira közel van hozzám. Nem tudom, hogy ez generálja bennem a fojtogató érzést, vagy az, amit tenni készülök.

A házunkba fantomként osonok be, a hátsó kertkapu félhomálya elnyel, majd kidob magából, ahogy visszatérek a kezemben egy másik táskával. Nem szól semmit, izgatottan vár a kapunál, mosolyog, homlokon csókol és beszél hozzám. Nem kérdi, mit hoztam ki, jobb is. Elemeire szedtem, mikor egy ideglázas pillanatomban rátaláltam. A díszpuskám, amit még nagyon régen, az Akadémia elvégzésekor kaptam, nem vittem el a háborúba, sokkal értékesebb volt annál, hogy elképzeljem egy… tudatlan ruszki kezében. Ízekre téptem, szereltem és rántottam szét, egy közepes méretû táskában is elférnek a maradványok. Amik csak arra várnak, hogy összeszereljem õket és feltámadjanak.

A vasútállomáson mélyen az arcomba húztam a sapkát, megint csak arra eszmélek, hogy már a fülkében ülünk. Kimerülten ülök le az ablakhoz, szorosan mellém ül, szorítja a kezem, a halántékomra csókol.

- Jól vagy? Kényelmes így? Nem fázol? Becsukjam az ablakot?

Elcsigázottan rázom meg a fejem. Aludni szeretnék, álmos vagyok, valami nehéz nyomja az egész testemet.

- Aludni szeretnél? – válaszul bólintok, mire megsimogatja a hajam. – Akkor aludj, szerelmem.