Elhajol tõlem és azokkal a szép szemekkel, az én tekintetem figyeli.

- Megkapod a választ, ha hozzám jössz! – mondja, mire a villát is kiejtem a kezemvõl, s ülõ helyzetbe pattanok.

- Hát... – kezdenék, de nem hagy szólni. Int, hogy fdizetne, és meg is teszik. Megfogja a kezem, majd megyünk. Tisztára zavarban vagyok, hogy az úton egészen fogja a kezem. Hozzá érünk, s õ a nappaliban leültet a kanapéra, majd hangosan felnevet.

- Csak nem azt gondoltad, hogy megházasodunk? Édes, azt két fiú között nem lehetséges – mosolyogja, majd leül mellém, s észbe is kapok azonnal. Felpattanok a kanapéról. – Édes kis mézes tortám, nem fogok csinálni semmit, soha többé nem fekszek le veled – áll fel a kanapéról és a konyhába megy, ahová követem. – Mit szólsz, ha esetleg csinálnék neked egy kis csokis sütit? – kérdi, mire a szám is fülig ér, s örömömben ugrálni kezdek.

 Rein felkap az ölébe és az ágyra tesz. Remegve figyelem, ugye nem...?

- Semmi baj, Bill – nyugtat meg, majd megfordul és lépne kifelé. Ácsiácsi, hova hova?

- Rein? – kérdem kicsit félve, mire visszafordul.

- Te itt maradsz! Ha szólok, csak akkor gyere ki a konyhába – jelenti ki, majd megy. Féltsem a konyhát? Ne féltsem? Õ tudja mit csinál. Csak szóljon majd fel, hogy ég a ház, max az ablakon ki tudjak ugrani.

 Mit tököl olyan sokáig?

 Egy óra rá, mire hív. Épp a cicát nyomorgatom, de úgy látszik élvezi. Imádom a cicákat.

- Tedd le Minniet és gyere, kész a csokis süti – mondja. Azonnal leteszem ezt a kis bundás szépséget, majd kezet mosok és neki is látok enni, míg õ a cicát eteti. – Hé, azért, igazán megvárhattál volna – nyüstõl, de nem hat meg.

- Sajnálom, de olyan finomnak látszik – mondom, és Rein nevetni kezd. Épp készülök beleharapni egy ujjabba, de õ megelõz. – Hé, Rein! – szólok rá, mire ismét felnevet.

- Nem szép dolog, kisajátítani a sütit, édes macimálnásom – hízeleg. Jajj, muszáj neki ilyen hülyeségeket mondani? Olyan édesen hangzik a szájából. El is pirulok, amit meg, pláne, nem hagy szó nélkül: - Szívem édes csücske, nem kaméleon vagy, hogy váltogasd a rendes színed vörösre – nevet. Pfff...

- Ha kaméleon lennék, akkor már nem látnál – vágok vissza, mire elszomorodva néz rám. Mi baj?

- Szóval, akkor itt hagynál? – kérdi, mire rájövök, mi a szitu.

- Nem, én ilyet nem montam – titlakozom. Hmm... Tiltakozom! Kell egy kalapács, amilyen a bírónak van. Honnan tudnék szerezni? Milyen hülyeségek járnak már a fejemben? Ez meg mit vigyorog, mint a vadalma? És, nézzenek oda, hát, nem megint beleharap a sütimbe?!

- Bill, nagyon szeretlek – mondja. Csak ezt ne... Erre nem tudok válaszolni...

- Rein... Tudom.

- Bill, elárulok egy titkot. A sütibe piát csempésztem – nevet fel, mire abbahagyom az evést. Akkor ezért van ilyen fura íze ennek a sütinek?

***

 A vége az lett, hogy a wc-ben adtam ki magamból az aznap elfogyasztott dolgokat. Mikor kiérek a fürdõbõl, azt látom, hogy Rein az ágyon fekszik kiütve. Szédülök. Jobb, ha én is mellé dõlök.

- Rein – motyogom, mire egy nagyon értelmes hümmögés a válasz. – Csókolj meg – kérem elködösült tekintettel. Oh, van egy olyan érzésem, hogy most olyat mondtam, amit józanon hatszor is meggondolnék.

 Persze, kapva-kap a lehetõségen és ajkaimra tapad. Odasimulok oldalához, s hagyom, hogy egészen a tudatlanságig csókoljon.

- Akarlak! – nyögi számba, mire megremegek.

- Most neh... – motyogom, szinte alig érzékelem a világot.

- Csak egy kicsit – tapogatja máris a gatyám.

 Felnyögök, ahogy megszabadít a ruháktól, vagy bármit is csinál, de azt jól csinálja. Mivel feltûnõen sok a ruha rajta, ezért szórakozottan veszem le én is minden ruhadarabját róla.

 Hátravetem a fejem, ahogy végre rákulcsolja ujjait merevedésemre, mire ki is használja az alkalmat és a nyakam meztelen bõrét kezdi falni.

 Lenyúlok, és én is megmarkolom neki. Oh... Felnyögök, ahogy egyre keményebb a kezemben.

 Az õ trempóját követve, lágyan ringatom csípõm, hogy tenyerébe lökjem magam, mire kijelenti, hogy buja vagyok, én meg azt, hogy õ perverz és ezen nagyon jól szórakozik.

 Egymást juttassuk a csúcsra, majd odavackolódom teljesen oldalához. Mellkasára hajtom a fejem, s a szívritmusa gyors dobogását hallgatva nyom el az álom.

***

 Reggel arra ébredek, hogy valami, vagy valaki csiklandozza a combomat. Mivel forró lehellet égeti a tarkóm, lottózni is mernék, hogy ki lehet az, aki ébreszt. Viszont zúg a fejem.

 Azonnal karjaiba pördülök az ágyon, ahogy megneszeli, hogy ébren vagyok és derekamnál fogva fordít maga fölé. Csípõjére ülök. Homlokom koccan az övén.

- Áú... úgy látszik, nehéz a fejem – motyogom, mire jót nevet.

- Az enyém is. Nem kellett volna az a sok pia – kuncorászik, mire durcásan nézek rá, csak az a helyzet, hogy orrunk alig van pár centire, így nehéz ez a mozdulatsor.

- Haragszom rád, ugye tudod? – duzzogom.

- Miért is? – nyögi és felfele lök csípõjével. Ledermedek, ahogy megérzem férfiasságát fenekemnél. Remegve harapom be ajkam. – Ssss... semmi gond. Csak reggeli merevedés. Neked is van – teszi rá a kezét, mire felnyögve rándulok meg kicsit.

- Nem kellett volna semmennyi pia, mégis, mit gondoltál, mikor beletetted? Hogy majd alkohol miatt kiütve fektetsz meg? – könnyesedik be a szemem, de õ arcomra simitja a kezét. Odabújok tenyeréhez.

- Nem. Dehogy. Csak szerettem volna, hogy jól érezzük magunkat. Az alkohol jó feszültségoldó. De kicsit tényleg sok volt. Fõleg neked, hogy nem szoktál iváshoz – cirógat.

 Kicsit még morcosan nézek rá, aztán felsóhajtok. Mocorgok, mert keze még mindig igen kényes helyen van.

- Megismételhetjük az estét? – hajol fel nyakamhoz, s belecsókol.

- Mi volt este? – kérdem érdeklõdve.

- Oh, hát, megmutatom – kuncog fel.

 Reggel arra ébredek, hogy egy forró lehellet csiklandozza a tarkóm, egy meleg kar öleli át a derekam és egy férfi teste nyomódik az enyémhez. Rein…

 Hangtalanul mászom ki mellõle, hogy lemenjek a konyhába, és csináljak valami reggelit. Végül leragadok a tegnap megmaradt fagyinál, azt eszegetem, majd, ahogy eszembe jut a tegnapi szerencsétlenkedése a konyhában, felnevetek. Ekkor látom meg, hogy Rein is felbukkant a helyiségben. Félre is nyelek. Köhögve próbálok nem megfulladni, õ mellém lép és ütögetni kezdi a hátam. Mikor már abbahagyom, akkor sem enged levegõt venni, letámadja ajkaimat, érzékien finom csókot kapok reggelire.

- Jó reggelt, szívem! – köszön, mire a kislábujjam hegyéig elpirulok.

- J-jó reggelt, Rein!

 Felállok, hogy tegyem el a tálkát, de õ a derekamra fonja karjait és megpörget. Ajajj, ne, megérzi az én reggeli mere... A francba! Már fel is kap és visz a hálóba. Letesz rá, én meg remegve nézek rá. Megint elfog az a rossz érzés. Félek tõle, sosem tudom, hogy mikor akar gyengéd lenni, vagy durva.

 Rátapad az ajkaimra, mitõl elszédülök. Hiába, az ajkaitól mindig elkábulok. Amint elvállik tõlem,  nyakamhoz hajol, ahol apró csókokat szór szét, s nem tudom mikor, vagy, hogy hogy, de megszabadított már egyetlen ruhadarabomtól, ami rajtam volt, az alsómtól. Ismét csókra hajol hozzám, s mar ajkaimra. Hirtelen hajol el, hogy mellbimbómra térjen és az én testem nyögve akar többetr, holott az elmém azt mondja, állítsam le, mielõtt olyat tesz, amit én nem akarok. Lassan halad lefele ajkaival, mikor férfiasságomhoz ér, szinte  megfordul a világ is velem. Nem marad ott addig, míg elélvezek, visszahajol ajkaimhoz egy csókra.

- Bill, édes... kívánlak, egészen... – suttogja ajkaimra, s ha keze nem ott lenne, ahol van, akkor kifutnék a világból is.

- Reinh... – súgom fülébe nevét. Félek, menekülni akarok, de a testem vágyik a kielégülésre, minden porcikámban szikrák pattognak.

- Semmi baj, édes, finom leszek, mint az édes hangod – duruzsolja, s ismét csókban forrunk össze. Ajkaiba nyögök, ahogy ismeretlen érzés kerít hatalmába. Meglepetten pirulok el, ahogy rájövök, ez az ujja, ahogy bennem van. – Nincs baj, szívem, mondtam – nyugtatgat, de ez borzalmas érzés, nem fogom kibírni... Még egy ujj... Ahogy lassan mozgatja, én minden egyes menekülõ útvonalat lefuttatok a fejemben, de nehéz úgy gondolkozni, hogy valakinek az ujja épp... hát... benned van.

 Kihúzza végre ujjait, s már nyugodnék meg, hogy ennyi, de nem. A lábam a derekára veszik, s a merevedését érzem meg ott, ahol eddig ujjai voltak. Nenenenenenene!

 Nyögve tájékoztatom, hogy ez nem valami jó érzés, érze, ahogy a szemembõl is folynak a könnyek.

 Mozog. Iszonyat fáj, feszít, nagy, engem nem erre találtak ki. Ez rossz!

 Rájövök, hogyha arra gondolok, hogy mindezt õ teszi velem, kicsit jobb érzés kerít hatalmába, de nem ér fel a fájdalommal. Az ujjai merevedésemre kulcsolódnak, másik kezével meg mellkasom, hasam simogatja.

- Billh... én... énh...

 Pár perc múlva érzem, ahogy valami forró tölti ki testem, míg én is elélvezek.

 Hangosan pihegve nyugtatom magam. Nagyon kifárasztott, még mindig fáj... Amint kihúzódik belõlem, égetõ érzés marad a helyén. Szipogva próbálom elnyomni a sírást.

- Gonosz vagy, nagyon gonosz vagy, Rein! – kiálltom, s már pattannék fel kisebb nehézségek árán, de visszahúz magához és szorít.

- Sajnálom, édes, sajnálom! – A sajnálat ide kevés...

- Miért kellett, Rein?! Ez nagyon fájt! Nagyon! – szipogom, s õ egyre jobban szorít magához.

- Nem terveztem, de, Bill, annyira izgató vagy meztelenül, hogy nem bírtam magammal – mondja, érzem a nedvességet vállamon. Õ is sír.

 Ellököm magamtûl, s a fürdõbe mászom nagynehezen, az ajtót bezárom magam után. Sírva ülök a kádban, nagyon fáj...

 Kattan a zár, s õ lép mellém, hogy megnyitsa a csapot, s mögém ülve hozza rám a frászt. Karjai ölelésbe vonnak.

- Semmi baj, nem teszem meg, ha akarod, örökre békén hagylak! – mondja, én úgy érzem, ez a fájdalom mostmár a mellkasomat támadta meg.

***

 Reggel hamarabb kelek, hagyok neki egy üzenetet, hogy hagyjon békén, majd távozok. Kerülöm õt a suliban, nem akarok összefutni vele. Épp a könyvtár felé igyekszem, mikor õ jön szembe, szótlanul haladok el mellette, ahogy az egyik tanárnõ is, de õ felkiáltva szólítja meg: - Rein, hallom, hogy átmész egy másik iskolába! – Másik iskola?

 Már mindenki õket figyeli, velem együtt.

- Igen, átmegyek, és már a suliba is felvettek, és el is költözök. A suli a város másik szegletében van – mondja, miközben a haját birizgálja.

- De miért? Nem tetszik itt? – kérdi tõle a tanárnõ.

- De, nagyon jó itt, csak a haverom megkért, hogy menjek át, mivel kicsit gondja van ott a diákokkal.

- Értem, akkor, sok sikert, és remélem, ott jobb helyed lesz.

- Persze, hogy jobb helyem lesz – néz rám, mire elkerekednek szemeim.

 A tánárnõ már továbbhaladt, az, hogy a többiek mit szólnak, meg nem nagyon érdekel. Odalépek hozzá közelebb.

- De miért mész el? Ne csináld ezt, kérlek, Rein – nézek rá esdeklõen, amivel magamaot is, meg õt is meglepem.

- Számít neked az? – gúnyolódik, s nekem ez nagyon rosszul esik.

- Idióta! – kiáltom fel, s mellkasára ütök egy kisebbet, majd könnyezve szaladok el a mosdóba.

 Szipogve törölöm a könnyeim. Miért is sírok, hisz ezt akartam, nem? Nem. Nem akartam azért ilyen messze kerülni tõle...

- Bill, én vagyok, gyere ki – hallom meg a hangját.

- Nem – nyikorgom.

- Ne hisztizz, gyere ki – szól eréjesebben, de ezzel csak azt éri el, hogy mégjobban lapuljak idebenn. Hallom, ahogy a fülkeajtónak dönti a hátát, amiben vagyok. – Nem tudom, mit vársz tõlem, én már bocsánatot kértem, meg elismételtem sokszr, hogy sajnálom. Jó, igazából nem bánom, mert végre az enyém lettél akkor teljesen, de én nem akartam azt, hogy neked rossz érzés legyen. Elszaladt velem a ló, mindenkivel megesik néha, velem épp rosszkor esett meg. De hidd el, nem akartam ezt. Õszintén, Bill, sokat jelentesz nekem, de, ha így viselkedsz, akkor nem tehet mást, minthogy eltûnök a közeledbõl. Elüldözöl magadtól, Bill – suttogja, s kihallom hagjából, hogy igazat mondd.

- Tényleg jó volt? – motyogom pár perc néma csend után.

- A legjobb volt. Már attól elélveztem volna, hogy éreztem benned vagyok. Még sosem volt ilyen, Bill... Még most is merevedésem lesz, ha rá gondolok. – Fülig pirulok erre. A perverze, legalább ne ilyen nyílvánvalóan mondaná.

- Még most is akarlak, édes, és nem csak a tested, hanem mindend – suttog, mitõl megborzongok. Kinyitom a fülke ajtaját, mire seggre ül a sulimosdó padlóján.

- Tényleg? – nézek le rá könnyes szemekkel. Mosolyog. Szeretem, mikor mosolyog.

- Tényleg – húzza magához arcom, s úgy csókol meg, hogy hátradönti a fejét, az én arcom meg magához húzza. Nem ellenkezek ellene. Hamar az ölében találom magam. Sikkantva karolom át nyakát, azt hittem elesek.

- Itt vagy te a legjobb helyen – jelenti ki vigyorogva.

- A sulimosdó padlóján? Hát... – kuncogok fel.

- Nem, édes – tûri félre a hajamat fülem mögé, majd belesuttog: - A karjaimban.

 Felnevetek.

- Ajj... ez annyira nyálas volt – nézek rá huncutan.

- Oh, igen? Itt gyötröm magam, te meg az mondod, nyálas a dumám? Hát, kösz szépen – csókol bele nyakamba.

 Nevetve hagyom magam.

- Fiúk, igazán szép jelenet, de aki belép az hugyozásra számít, nem merevedésre – hallok meg egy hangot. Egy fiú áll az ajtóban, tök pirosan. Jé, megkaptam az ikertestvérem, õ is olyan piros, mint én. Léteznek még véletlenek...

***

 Az egyik kis kávézóba ülünk be, egy félreesõ sarokba. Fincsi tortaszeletet rendelünk mindketten. A lábaim az õ ölében pihennek, míg hátam a falnak döntöm, s úgy adogatom magamnak és neki az édességet.

- Akkor tényleg elmész a suliból? – térek aztán vissza egy kényes témára. Szomorúan figyelem.

- Szeretnéd, ha maradnék? – néz rám, azokkal a tökéletesen csillogó szemeivel.

 Odahajolok hozzá egy finom csókra.

- Igen, azt szeretném – suttogom ajkaira. – Na? Maradsz?

 Kienged karjaiból, de nem sokáig, mert ölbe kap és elindul velem valamerre. Pár perc után már nála vagyunk, jobban mondva, az ágyán. Remegve figyelem õt. Leveszi a pólómat, s apró csókokat hint meztelenné vált bõrõmre. Beleremegek.

 Felnéz rám végre.

- Semmi ba, Bill, nem teszem meg, ha nem akarod. Viszont, el foglak vinni a csúcsig! – jelenti ki mosolyogva. Már csókol is, teljesen beleszédülök ebbe. Keze mellkasomon siklik végig, lassan, gyengén, míg el ne mér egy kényes részt, ahol jól marokra fog finoman. Csókjába nyögök az ismeretlen érzéstõl. Pillangók repkednek a pocimban, azt hiszem. Rein ajkai elhagyják az enyémeket, helyette mellkasomom hint el csókokat. Fel-felnyögve  konstatálom, hogy mellbimbómat sem rest nyalogatni, kényeztetni.

- Reinh... – nyögöm félve. Nem, nem akarom, hogy olyasmi történjen. Most nem! Félve nézek rá.

- Semmi baj, Bill, mondtam. Ha te nem akarod, akkor nem teszem be, ahhoz túlon-túl szeretlek – mondja, s kihasználva ámultságom, leszedi rólam gatyámat.

 Olyan helyen cirógatnak ajkai, ahol már elképesztõen forrón érzem magam, felnyögve borzongok bele az érzésbe, ahogy csókot ad tagomra. Lassan, kéjesen húzza végig rajta nyelvét, én meg nem tehetek mást, csak nyöszörgök alatta. Pár percig csak nyalogat, s mikor már robbanásig feszül minden porcikám, õ szájába vesz, én meg hangosan nyögök az élvezettõl. Lassan mozgatja fejét, szinte megbolondít. Nemsokára meg már úgy érzem, hogy felrobban a világ, s szájába élvezek. Minden porcikám ég.

 Ám, mikor látom, hogy épp mit tett, meglepõdök.

- Miért nyelted le? – firtatom, de csak mosolyog.

- Mert ez te vagy és finom vagy, Bill – mondja, majd eltûnik a szekrény felé. Nekem meg mindjárt leragadnak a szemeim. Észre sem veszem, s már nagyban Álomországban barangolok.

***

 Reggel zavartan ébredek mellette, de valahogy hozzászoktatom magam a gondolathoz. Megcsinálja a házimat, amiért nagyon hálás vagyik, s berakja a táskába.

 A suliban hamar elrepülnek az elsõ órák, egész addig megy minden jól, míg megjelenik Kibum is ismét balhézni szeretne. Rein elé állok. Csak nem hagyom, hogy a bekötött tökfejével bunyózni kezdjen. Azonban nem mértem fel az erõviszonyokat. A srác úgy lök félre, mintha valami kirakati bábú lennék. Fenékre esve kiáltok fel. Naaa, ez fájt!

 Erre persze megint kitör a verekedés, ami azzal zárúl, hogy Reint tartom a karjaimban, mert fejére csaptak. Kellett neki szökdösni. Mikor már látom, hogy tisztul tekintete, figyelek rá, mit mondd.

- Ki vagy te? – Elkerekednek szemeim, s eddigi sírásom visszatartva, most könnyeim is hullni kezdnek. Felnevet. Heh? – Csak vicc, Bill! – Erre lekeverek neki egy pofont. Utálom, ha játszik velem. – Áúú...

 Felhívom Amirát, akivel az utóbbi egy hétben jól összebarátkoztunk. Felõle megtudhatok néha olyanokat is Reintõl, amit sosem mondana el nekem, mert ciki lenne, ellenben én jókat derülök rajtuk.

 Nem kell sok idõ, a lány már Kibum elõtt van.

- Mégis, mit képzelsz, te nagy melák?! – támadja le azonnal.

 Azonban a fiút nem érdekli, hogy épp nõnemû az ellenfele, készül ütni, de Rein lefogja a kezét. Ha képes pattogni, akkor nincs nagy gondja.

- Üdv itt, újra a csapatban, Rein! – nevet fel Amire, mire a srác csak bólint.

- Jah, már hiányoztak a sok bunyók, meg a kupák – mondja és egy szempillantás alatt már Kibum a földön fekszik. Lassan kezdem sajnálni.

- Te mégis, ki vagy? – kérdezi a srác, mire Rein felnevet.

- Kérlek szépen, õ itt a volt fekete öves mester! – ordítja el magát Amira. Értékelte volna a hallásom, hogyha hallkabb lett volna.

 Csak nézem õket, de nem értek semmit. Arra eszmélek, hogy az iskolai mellékhelyiség, nemépp kellemes szaga üti meg az orrom és egy puha száj tapad az enyémre. Belenyögök csókjába, viszonzom neki.

- Reihn... – suttogom ajkaira.

- Mostmár minden rendben, nem kell félned – szorít magához. Odabújok mellkasához, mint valami ijedt veréb.

- Téged féltettelek, te bolond – motyogom, s mikor felnézek, látom, hogy mosolyog. – Ne vigyorogj, ez komoly.

 Csak mosolyog, de úgy, hogy hirtelen a világ fordul meg velem. De szép a mosolya.

 Amint ideáig érnek gondolataim, ismét lekap, s úgy csókol, hogy erõsen kell koncentrálnom a viszonzáshoz. Szinte felfalja ajkaim. Nekilök a falnak, én meg átkulcsolom karjaimmal nyakát. Levegõt sem kapok, de nem ereszti szám egész hosszú ideig. Talán kopoltyút kéne növesztenem.

- Most akarlak! – jelenti ki, én meg csak pislogok rá pihegve. Még nem sikerült felfognom, amit mondott.

- Menjünk órára – térek kicsit észhez, s mielõtt ismét lekapna, kicsusszanok karja allatt, amivel a falnak támaszkodik, majd el is indulok kifele. Mosollyel az arcomon megyek ki, a folyosón bevárnám, de nem jön, elindulok.

 Lesbõl támad a szégyentelen, s elkapja a derekam. Belepirulok, ahogy az egész iskola minket néz. Felkap és megpörget. Nevetve kapaszkodok karjába.

- El fogunk esni – sikoltom, de nem hallgat rám, és mi történik? Hát, persze, hogy akkorát borulunk, mint az ólajtó. – Mondtam – jelentem ki fejem fogva. Szédülök. Mindenki minket kacag, hát ez fasza.

- Ne légy már kényes – hajol hozzám közel. Egy pillanatra ledermedek. Azt hittem, az egész suli elõtt akar lesmárolni, de csak az orrával simogatta meg az enyémet.

 Csengetnek.

- Rein, elkésünk – nyivogom.

- Te mindenhonnan késel – kuncog fel, s felállva kezet nyújt, amit elfogadok. Felhúz a földrõl.

- Aljas rágalom – durcázom be. A teremig felfújt arccal közlekedem, s keresztbetett kezekkel. Nem szólok hozzá.

- De én csak az igazságot mondtam – simítsa ujjait tincseimbe. Ez jó.

 Odasimulok tenyeréhez. Dorombolni is lenne kedvem, de azért azt nem.

- Most az egyszer még megbocsájtok – motyogom, majd huss, be a terembe. Az óráról persze elkéstünk, de szerencsére a tanár nem olyan szigorúan veszi a késést.

***

- Az nem ecet, az olaj, Rein – oktatom ki. Szemmagasságba emeli az üveget, majd, mint egy filozófus, összeráncolja a homlokát. Aztán nyugodtan fordul felém.

- Tudtam – nyújtja ki a nyelvét.

- Aham, persze, mint, ahogy azt is, hogy a salátára paprikát akartál tenni bors helyett – kapom ki kezébõl az olajat, s visszateszem a helyére. Jó ez a fõzõcskézés. Nem unatkozom az biztos, Rein folyton kicseréli a hozzávalókat.

- Jól van, jól van, inkább fõzz te, én addig keresek valami jó filmet, amit megnézhetünk.

- Oké – mondom, de már tolom ki a konyhából, hogy ne lábatlankodjon.

***

- Nem szép dolog, kisajátítani a fagyit – duzzog, míg én hozzábújva eszegetem a doboz tartalmát.

- Akkor miért, csak egy kanalat hoztál? – húzom fel a szemöldököm.

- Gondoltam, majd én tömlek téged is – vigyorog.

- Oh, igen? – incselkedek vele. Mikor hajolna közelebb egy csókra, csak egy kanál fagyit nyomok a szájába.

 Evés, filmezés, fagyizás után, úgy döntünk, ágyba tesszük magunkat. Még szólok haza, hogy semmi bajom, még élek és bebújok Rein mellé. A mellkasára hajtom a fejem, odabújok mellé. Már alszom is.

 Kijelentésem után távozok is a terembõl. A folyosóra megyek ki, de megakadok, ahogy kis idõ után látom Kibumot - a fiú, akinek a szekrénye az enyém mellett van -, és Reint verekedni. A fehérke kap egy akkorát, hogy a szekrénytõl a padlóra esik.

- Mégis, mi a fasz bajod van?! – kérdi Kibumot, miközben a száját törölgeti, ami felhasadt.

- Hogy képzeled, hogy lefekszel a csajommal? – morran rá a srác, mire ez az idióta kacagni kezd.

- Egész jó csak, feszes segge van és a mellei is szépek – nyögi, mire akkorát kap, hogy a földre esve beveri a fejét. A lányok sikítva nézik a verekedést. Fejéhez nyúl, majd a kezén lévõ vért szemléli. Segíteni akarok neki, de magától áll fel és kicsit arrébb lök. – Most hagyj, Bill!

 A falnak dõl, az arcán vércseppek folynak, látszik rajta, hogy szédül. Megfogom a kezét és leültetem, majd egy rongyot szorítok óvatosan a fejéhez. A füléhez hajolva, halkan sûgom neki: - Mindjárt itt a mentõ, bírd ki még egy kicsit...

 Nem kell sok idõ, hogy ájultan zuhanjon karjaimba. Hirtelen minden utálatom eltûnt, csak az érdekel, hogy legyen jól. Én nem akartam ezt, de õ volt ilyen idióta, hogy pont Kibum barátnõjével kezdett ki.

***

 A korházban benn maradok, amíg felébred. Egy lány tûnik fel, aki semmi kérdezés nélkül beront hozzá. Tudom, nem szép, de akaratlanul is kihallgatom a beszélgetésüket, mikor hallok valami hangot benntrõl.

- Rein, annyira aggódtam miattad! Hogy vagy te ilyen hülye, hogy bunyóba keveredsz, mikor tudod jól, hogy egy éve már, hogy a baleseted...

- Elég! – órdít fel a srác. Milyen baleset? Ki ez a lány? Nem értek semmit...

 Berontva azonnal rákérdek, hogy milyen balesetrõl van szó, de azt hiszem elárultam magam, magas hangot ütök meg.

- Semmi közöd! – morran rám a kötött fejével, de a lány magyarázásba kezd.

- Reint egy éve elütötte egy autó, és a fejét csúnyán beverte. Fél év után tért vissza az összes emléke... azt mondta az orvos, hogy, ha megint megtörténik, akkor esély nem lesz, hogy túlélje. – Érzem, hogy kifut minden vér az arcomból. Kicsit ledöbbenek, ahogy Rein felül, s magához húzva átölel.

- Semmi baj nincs, jól vagyok, Bill! – suttogja a fülembe, ami tényleg megnyugtat. Apró puszit kapok az arcomtra. Meglepõdötten nem is tudom, mit tegyek. – De így, a tanulás elmarad, sajnálom! – Kezem halkan csattan arcán, apró pofonomtól.

- Nem az a fontos, hanem az, hogy te jól légy!

 Szavaimra még én is elpirulok, majd észrevéve magam, kipattanok az ölébõl. Kapálózik utánam, de nem megyeközel hozzá, így visszafekszik. A lány kacagni kezd.

- Kérni akarok tõled valamit – bök fejével felém, mire értetlenül nézek rá.

- Hmm?

- Adj egy csókot – nyújtja felém a kezét. Ha lehet jobban elpirulok.

- Dehogy adok! – nyögöm ki. – Én megyek, csak megvártam, hogy felébredj – motyogom zavartan, az ajtó felé hátrálva, de a lány megragadja a kezem.

- Nem kell szégyenlõs lenned, Reinnel jó barátok vagyunk, nincsenek titkaink egymás elõtt – húz vissza, s hiába szabadkozom közelebb tól az ágyhoz.

- Neeeem! Nekem mennem kell – nézek elkeseredetten hol egyikre, hol másikra, de nem szánnak meg.

- Csak egy csókot kértem, Bill – suttogja lágyan a fekvõ, s én rá kapom a tekintetem.

- Mondtam, hogy ne játsz velem, inkább gondolj a gyógyulásra – próbálok szabadulni, ám felnyúl a tarkómhoz, s megragadva tincseim, lehúz magához. Ijedten nézek rá, a szívem majd kiszakad a helyérõl, kiver a víz. Félek tõle... még mindig.

 Felhúzza magát hozzám, s ajkait enyéimre tapasztja, kezemmel mellkasára ütök, s eltolom magamtól erõteljesen, szinte kimenekülök a korházi szobából.

 A folyosó végére érve kilihegem magam, s mellkasomhoz kapok. Te jó ég, a szívem ki akar ugrani a helyérõl, a lábaim meg úgy remegnek, alig tudok megállni rajtuk. Mi ez? Még sose volt ilyen érzés bennem... mit csinált velem?

***

 Egy hétre rá engedik csak ki, a fején még ugyan ott a kötés, testõrségnek meg ott vagyok mellette. Közelebb nem megyek hozzá két méternél, de távolról ügyelek rá, ahogy Amirának is megígértem. Kedves lány, csak kicsit megszálottan ismételgeti azt a témát, hogy milyen jólpasszolunk mi Reinnel. Fél óránként magyaráztam el neki, hogy nem, mi nem járunk, és nem, nem is akarok vele közelebbi kapcsolatot barátságon kívül. A kötött fejû, mintha változott vólna. Lehet, hogy a fejét ért sérülés miatt kedves velem, vagy épp ráébredt, hogy a döjfös magatartásával nem ér el semmit.

- Figyelsz te rám? – lengeti meg kezét szemeim elõtt. A könyvtárban ülünk, egymással szemben, s már vagy fél perce csak magam elé bámulok, nem a könyvre.

- Figyelek – hökkölök hátra kicsit.

- Mit mondtam az elõbb? – néz rám gúnyosan.

- Öööö.... Honnan tudjam? Te kéne tudd, miket beszélsz... – mondom zavartan.

- Hol jársz? Min álmodozol? – vigyrodik el.

- Semmi olyasmin, ami miatt így kéne vigyorogni – tolom el kezét, mikor meg akarja simogatni arcom.

- Hallkabban, fiúk! – szól ránk a könyvtárosnõ.

- Menjünk, amúgy is mindjárt kicsengetnek – kapja fel a táskáját. Bólintok. Lyukas óránk volt, így a könytárba ültünk be, de már keztem unni az egy helyben ücsörgéses olvasgatást.

- Olyan hideg vagy, most is, mit tartod a távolságot, egy ló elférne köztünk – mormog, mire értetlenül nézek rá. Egy ló?

- Milyen ló?

- Errõl beszéltem, nem figyelsz te rám – ingatja meg a fejét gúnyosan. Elnéz jobbra, hosszan, eltûnõdõen. – Gyere – kapja el a csuklóm hirtelen, s meglepettségemben nem is tudok szólni.

- Hová megyünk, Rein? – nyaggatom, mikor már fél perce csak hz maga után.

- Idáig – nyitja ki a tetõ ajtaját.

- S mit csinálunk itt? – értetlenkedek, ahogy leül a korlát mellé, lehúz maga elé.

- Gyere csak ide – fogja meg arcom, s húz közelebb.

- Rein! – szólok rá, de nem áll meg. Megint érzem azt a remegõ érzést a gyomromban, s a szívem megint õrült ütembe kapcsol. – Neh... – lehelem ajkaira, majd nem tudok mást tenni, hagyom, hogy csókoljon. Hagyom, hogy átöleljen, hogy a hátam, derekam, combjaim simogassa. Akaratlanul is beleborzongok ebbe az érzésbe, s egyre jobban késztetést érzek arra, hogy viszonozzam. Végül nem kéretem magam. Ugyanolyan mohón kezdem viszonozni csókját.

 Amikor eltávolodik, teljesen összezavarodom. Jézusom, mit is csinált tulajdonképpen? Lekapott lazán, mintha már évek óta egy pár lennénk. Jesszus! Az elsõ csókom volt, te kretén!

 Elszaladok. A szívem a torkomban dobog, nehezen is kapok levegõt. Sírni fogok. Megijedtem tõle.

 Utánamszaladva kap el, ahogy a lépcsõn leérünk.

- Várj, Bill, mi a baj? – kérdez. Én csak próbálom elraángatni a kezem, de nem enged, magához szorít. – Bill, ha tényleg ez volt az elsõ csókod, akkor sajnálom.

- Igen, ez volt az elsõ! – csuklik el a hangom. Mindjárt sírni fogok. Elkapja az állam és maga felé fordít. Azok a jégkék szemek szinte villámként hatnak rám.

- B-Bill?

 Elrántom a fejem, de õ csak jobban szorít magához.

- Bocsi... nem akartam, hogy így láss...

 Annyira szorít, hogy lassan tüdõmnek meg kell erõltetnie magát, ha levegõhöz akar jutni. Felnyögök kicsit, mire lazít karjai zárján, s ismét maga felé fordítja fejem.

- Bill, egész aranyos vagy. – Aranyos? Dehát én fiú... és õ is... és... Jézusom!

 Azonnal eltolom magamtól kézzel és elszaladok.

 Mikor visszaérek a terembe azonnal Kibumhoz futok. Szerencsére olyan nagy a szíve, mint amilyen masszív a testfelépítése.

- Mi bajod, szöszi? Ki bántott?

 Csak megrázom a fejem, majd elmesélem neki mi történt. Ezt nagyon tudom értékelni benne, hogy bármit elmondhatok neki, õ meghallgat és nem nevet vagy gúnyol ki.

 Mikor belép Rein a terembe, azonnal Kibum mögé bújok. Némán ül le a helyére és mikor becsengetés után a tanár bejön, leülök mellé, de olyan távol maradok, amennyire csak tudok tõle.

- Avaki, kérlek, olvasd fel a tizenhatodik oldalt!- szól rá a tanárnõ, mire olvasni kezd. Szépen hangsúlyozza a szavakat, végig figyelem. Tulajdonképpen, nem is olyan kretén, csak a viselkedése az. – Köszönöm! Kérlek, menj le a tanáriba Naoval és hozzátok fel a dolgozatokat! – mondja, mire õk távoznak. Nao csinos lány, õ elég bevállalós. Nem hiszem, hogy úgy szaladna el, mint én, ha lesmárolná õt is Rein.

***

 Meg kell tudom, hogy miért csókolt meg! Ha csak heccbõl csinálta, én felakasztom a legközelebbi meggyfára! Nem! Elõbb megnyúzom, aztán akasztom fel, sõt, még meg is égetem, hogy job legyen neki. Mit gondol, ki õ, hogy csak úgy elveheti az ÉN elsõ csókomat?! Megáll az ész, komolyan...

 Hamar megtudom a címét is, meg is ejtem a kis látogatást most azonnal. Mikor ajtót nyit, meglepõdik. Na, csak nem a Mikulásra számítottál, és én jöttem?

- Mit szeretnél, Bill? Meglepsz, hogy eljöttél azok után! – hív be, majd leülünk a konyhában, ahol megkínál egy csésze forrócsokival és egy szelet tortával. Azonnal felcsillan a szemem a fincsiség látványától. – Csak nem szereted az édességet? – kérdi felvont szemöldökkel, mire csak nagyot bólintok, s emelem a villát.

 Szinte észre sem veszem, ahogy mögém lopózik, de a villát is kiejtem a kezembõl, mikor hátulról átölel.

- Ne légy ilyen meglepett, gyere velem egy kicsit – hív, s a székrõl felállítva akarna vonni maga után, de visszacsúszok a székre, nem akarodzik vele menni.

 Felemel, s elkezd vinni az ölében. Istenem, nem! Nem! Nem akarom! Eresszen eeeeeel!

 Pólójába kapaszkodva adok utat krokodilkönnyeimnek, s zokogva tudatom vele, mennyire is nem tetszik, félek a helyzettõl.

 Meglepetten teszen le a padlóra, s azonnal az ajtóhoz szaladok.

- Bill, figyelj!

 Nem! Nem figyelek!

- Ne játssz velem! Én a lányokat szeretem – jelentem ki, ami lényegében nem igaz, de ezt õneki nem kell tudnia.

- Bill, sajnálom, ha szeretnél, elmehetsz, nem tartalak vissza.

 Kristálykék szemeibe nézve mégjobban megijedek, bár nem értem miért. Talán, azért, mert a szívem vadul dübörögni kezdett, s másra sem vágytam volna, minthogy azt mondja, csak játék volt az egész, csak véletlen volt.

- Igen, elmegyek, és te hagyni fogod! Nem akarok többet veled beszélni! – jelentem még ki, s kiviharzok.

***

 Talán, túl eréjes voltam? Nem, az én nem tudok lenni. Azért, nem szerettem volna megbántani... de, annyira megijedtem, nem tudtam, hogy mit akar csinálni velem... Félek tõle. Ez inkább abban nyilvánul, meg, hogy kerülöm. Macska-egér játék, de másképp nem tudok ilyenre reagálni. Helyetcserélek az egyik osztálytársunkkal, s lehuppanok John mellé, akivel egész órákon remekül elbeszélgetünk. Már lassan vége a napnak, s hál’ minden szentnek, de nem találkoztam vele.

- ...aztán kifújta a szél az ablakon és átment rajta a fûnyíró – mesélem el, hogy mi történt a kémia házidolgozattal. A tanárnõ felvont szemöldökkel figyel.

- Bill, ez már a harmadik alkalom, hogy nincs házidolgozatod. Valamilyen különös oknál fogva, mindig van egy kifogásod, indokod arra, hogy te ne kelljen felelj. De következõ órán nem fogok ilyen könyörületes lenni... Most elnézem, mert már tudom, hogy utolsó óra és fáradtak, nyûgösek vagytok, ahogy én is. Szóval, ha a következõ órán nem lesz itt a házidolgozatod, beírom a jegyet, bármennyire is rontana az le téged. Ugy-e, ezt te sem szeretnéd? – oktat ki már megint.

 Lehajtott fejjel, bûnbánó szemekkel nézek rá.

- Nem, tanárnõ. Sajnálom...

- Menj helyre! Avaki Rein – szólítja a tanárnõ, és persze rosszul ejti ki. A srác csak összevonja õsz szemöldökét, de kimegy és bemutatja a háziját. Ajvé, neki megvan, nekem nincs! Én mit csináljak, ha az enyémet megette a kutya? Heh? Nem én vagyok a hibás, a kutya az! Teljes mértékben! Fõleg, hogy nincs is kutyánk...

- Látod, Bill, tanulhatnál tõle, új diák, mégis kitûnõen teljesített – tátott szájjal figyelem a tanárnõt.

- Én tanuljak tõle? – kérdem méltatlankodva.

- Igen, édes fiam! Hát, persze... – csap a tenyerébe. – Ezt elõbb kellett volna már! Mr. Avaki fog segíteni neked a kémiában, és... hogy ezt ne tudd halogatni, ezért kijelentem, hogyha te buksz, õ is fog!

- Mi? Nem! – csattan fel Rein is.

 A tanárnõ köszön és kimegy, mert megszólalt a csengõ is. Elkerekedett szemmel figyelem a srácot. Beharapom alsó ajkam. Nem akarok megbukni...

- Kölyök, most velem jössz haza és egy gyors kaja mellett átvesszül a kémiat, nincs apelláta!

- Hogy a parancsolgatós nénikéd....

- Bill, most rajta áll, hogy megbuktat-e a tanárnõ, vagy nem  suttogja a fülembe John.

- Ühüm – ismerem el nyúzottan. – Jól van! De... – emelem fel mutatóujjam – tíz percnél tovább nem maradok veled egy helyiségben!

 Kinyújtom kezem, s a telefonom megbillentem kissé, hogy lássam az órát. Csak tíz perccel múlt nyolc. Aludhatok vissz...

 Jesszusom, hogy én milyen idióta vagyok! Megint el fogok késni! Öt perc alatt már képes vagyok emberi formát fargni kinézetembõl, s gyorsan magamrakapdosva ruháim, felkapom a táskám félvállra, s rohanok le. Az asztalról elkapom az ételesdobozt, amit anyu csomagol nekem mindig, mielõtt elmegy munkába, és bezárom magam után az ajtót. Futááás!

 Mikor az osztály ajtaja elé érek, kissé kifújom magam. Még lihegek picit, de nem akarok nagyon késni, így kopogás után kivágom az ajtót.

- Megjöttem – vigyorgok a tanárnõre, akirõl leesik a szemüveg, de mielõtt a padlóra érne, elkapom és visszaadom neki. – Bocsánat a késésért!

- Bill, már rengetegszer késtél ebben a félévben, sõt, mindig ezt csinálod, szabadna megkérdeznem az okát? – néz rám szigorúan.

- Háát... – vakarom meg a tarkóm. – Nem kelek fel semmilyen ébresztõre – motyogom, de leint.

- Menj a helyedre!

 Megyek is. Blee... Négyszemû!

 Ne máár, valaki ül a padomban! Ööö... de ki?

 Pislogva nézek a fehér hajú srácra. Hmm... jó gyorsan megõszült. Biztos az idegesség. Magas, a padba alig fér el. Aztán rám néz. Lefagytam. Jégkék szemei vannak, amik szinte megdermesztenek egy pillanatra. Pislogok még párat, majd levágódm mellé.

- Hát, te ki vagy? – súgom halkan. Szerencse olyan helyen ülünk, ami nemigen hallszik a táblánál.

- A nevem Avaki Rein – nyújtja kezét én meg adok neki egy pacsit.

- Bill Anderson – mosolygok rá. – Húú... japán vagy?

- Mit vagy ezen meglepõdve, ez egy japán suli?! – von vállat.

- Igazad van – vigyorgok nagyban.

- Anderson! – szól rám a tanárnõ én meg pattanok fel a helyemrõl, mint akibe méhecske csípett. – A te felelõsséged lesz az új diák. Vezesd körbe az iskolában, mutasd meg neki a termeket és segíts pótólni az elmaradott leckéit. Kérdés? – húzza fel szemöldökét.

- Nincs – tisztelgek neki.

 Az óra egész gyorsan eltelik. Nekem. Nem is csoda, mert vagy húsz percet késtem róla. Szerencse, hogy nem lakunk messze az épülettõl, hanem megnézhetném magam. Kicsengetés után azonnal felállok.

- Gyere, körbevezetlek – mosolygok a fiúra.

- Oké.

 Feláll és elindulunk. Oh, tényleg magasabb nálam, úgy egy fejjel. Megmutatom neki a termeket, a könyvtárat, a büfét, a mellékhelyiségeket, a tanárit ésatöbbit. Már a tetõnél járok, ahová mindig fel szoktunk járni az osztálytársakkal, barátokkal enni. Közben halkan magyarázok neki, hogy mi hogy megy a mi sulinkban.

 Kinyitom az ajtót, s lassan lépek ki, azonban megtorpanok. Hátra arc! Nem akarok csókolózó párocskák után leskelõdni, azonnal be is csukom magam után az ajtót. Kipirultan sétálok lefelé, tudom, hogy követ. A körbevezetése óta most hallgattam el elõször, eddig folyton járt a szám.

- Mi az? Nem láttál még csókolózó párt? – néz rám értetlenül, mire jobban elpirulok.

- De igen! – vágom rá azonnal.

- Akkor meg mit vagy úgy meglepõdve? Talán még sosem csináltad? – sétál elõre, de én megtorpantam. Pislogva nézem a hátát. Mikor leesik neki, hogy nem megyek vele, hátrafordul.

- Csinálni? Mit? – nézek rá ártatlanul.

- Ugyan már – vigyorodik el. Értetlenül nézem. – Te tényleg... tényleg nem csókolóztál még? – néz rám kissé meglepõdve. Kipirultan figyelem. Rácsapok mellkasára.

- Jól van, nem kell szétkürtõlni – duzzogom és megyek tovább.

 Azonban, egy kéz a derekamra fonódik, s megpördít. Szorosan húz magához.

 - Mit csi... – kérdezném, hogy mégis mi a poklot mûvel el, de egy száj tapad az enyémre, s én ijedten remegek meg. Ez a srác még ellopja nekem az elsõ csókom!!