Felnyögök, ahogy megérzem forró vágyát nekem feszülni. Egy pillanat alatt kap fel karjaiba, hogy az ágyra tegyen.

- Telefonon nem fogsz tudni elérni – mondja hirtelen Heh?

Kerek szemekkel pislogok fel rá kicsit kipirultan. Felnevet. Hát persze, mi mást csinálna? És még õ mondja, hogy belém van esve. Essen bele a betonkeverõ!

- Tegnap, sikeresen kettétörtem, Amira miatt. Felhúzott és a földhöz vágtamhh... – fullad sóhajba magyarázkodása, ahogy alfelem az övének dörgölöm. Hehe, most rögtön nem vagy olyan nagy legény, mi? Vidáman kacarászom rajta.

- Ne nevess! Visszakapod ám!

Ijedten nézek fel rá, mire õ elmosolyodik, s lop tõlem egy csókot. Erre bezzeg van gondja.

Lekapja magunkról az utolsó „zavaró tényezõket”, azaz a boxeralsókat. Csókokkal lepi el nyakam, majd mellkasom is, s mellbimbóim sem hagyva ki a kényeztetésbõl, megszívja õket. Teljesen felizgat az, ahogy ajkai hozzáérnek bõrömhöz, õgy érzem, mintha forró láva folyna végig rajtam, akárhányszor csak megcsókol, vagy végignyal testemen.

Hangos nyögések szöknek ki torkomon, ahogy égyékomnál kezd tevékenykedni. Az egész testem megremeg, ahogy szájába veszi, már kielégülésért lüktetõ merevedésem. Gyorsan cselekszik, nem marad egy helyen, visszamászik, birtoklóan magasodik fölém.

- Akarlak, Billi – suttogja, mitõl azonnal visszavonulót fújnék. Félve nézek rá.

Megcsókol, próbálja ezzel elterelni a figyelmem az ujjáról, ami testembe hatol. Remegve nyögök fel, így megszakítva a csókot.

- Megvagy, édes – vigyorog nagyban, mikor végzett mindennel. Maga alatt fordít, hogy háttal legyek neki. – Ígérem, olyan finom leszek, hogy meg sem érzed, hogy fáj – suttogja. Érzem, ahogy hozzám igazítsa merevedését.

- Reinh...

- Semmi baj, kicsim. Csak lazulj el, ne gondolj semmire. Lazíts – suttogja, de könnyebb mondani, mint megtenni. Érzem, ahogy beljebb nyomul testemben, s felnyögve feszül be testem. Könnyektõl csillogó szemeim szegezem rá. – Kicsim... szûk vagy – mondja, s nem mocorog, amit kifejezetten köszönök neki, ha még mozogna is, elviselhetetlen lenne. Lehajol hozzám, azt hiszem egy csókkal akar nyugtatni, de csak a fülembe fúj. Megborzongok. – Kicsim, lazíts, így fájni fog. Lazíts, semmi baj, nem akarlak bántani. Ha nagyon fáj, akkor kiveszem. Lazíts.

Kis fájdalmak és nyüszögések árán eljutunk ahhoz a ponthoz, ahol megkérdi, hogy mozoghat-e, én meg bizonytalanul bólintok. Elvégre, én azt akarom, hogy neki jó legyen. Lassan mozgatni kezdi magát, s én nyögdécselve próbálok hozzászokni méreteihez. Akárhogy is, nagyon kényelmetlen a kezeimen támaszkodni. Mikor ezt õ is érszreveszi, kihúzódik belõlem, majd megfordít.

Meglátja könnyeim, azonnal ledermed.

- Kicsim, ennyire fáj? – kérdi, én meg megrázom a fejem.

- A vállam fáj – motyogom, mire õ apró csókot hint rá, s elmosolyodik.

- Folytatjuk? – kérdi, és én félénken bólintok.

Ismét belém hatol, de nem mozdul, hagy idõt nekem. Azonban nem értem mosolyát.

- Érzem, ahogy lüktetsz – suttogja. Olyan piros leszek, mint a róka.

Ahogy kissé ellazítom testem, õ máris motogni kezd bennem, én meg csillagokat látok az élvezettõl egy idõ után. Felhõkön ugráló pónik közt lebegek, a rózsaszínû ég óceánján.

Összekulcsolt ujjaink szorítása egyre csak erõsödik. Pár pillanat, s a rózsaszín ég szétrobban, s a pónik is egybeolvadnak a gyönyör fehér szépségében.

***

Másnap ismét étteremlátogatás van kitûzve célnak, aztán persze a telefonoshoz is bemegyünk. Reinnek nem árt egy új mobil. Ahogy körülnézünk, egy fekete-fehér telefonon akad meg a szemem, aminek a hátán egy sárkány van. Nyaggatni kezdem, hogy azt vegye meg.

- Kééééérlek, szeretném, ha ezt vennéd meg, nagyon, olyan vagy, mint egy sárkány, illik hozzád.

Egy csókért hajol, de tudja jól, hogy nem szeretem, ha tömegben megcsókol. A derekamnál fogva húz magához, s ujjainkat összekulcsolja. Így lefog, nem tudok küzdeni ellene, persze, hogy kihasználja az alkalmat, hogy lesmároljon. Le is hunyom a szemem, hogy ne kelljen látnom a rosszalló tekinteteket.

Megvesszük a telefont, majd megyünk is haza. Otthon már a kanapéra vágódom, s õ az ebédnek esik neki. Mikor kimegyek, kissé meglepõdöm.

- Nem palacsinta? – kérdem, de õ csak elmosolyodik és odalép elém, hogy egy apró puszit nyomjon ajkaimra.

- Nem, most rendes kaja van. Ha túl sok édességet eszel, elhízól – oktat ki az, akire szintén ráfér pár kilócska.

Felfújom durcásan az arcom, így nézem végig, ahogy cicám ellopná elõlünk a kaját, de szerencsére Rein idõben kapja el. Felnevetünk. Pasikám meg leszidja szegény élelmes kis állatkám. Ezért még kap.

Késõbb nekiülünk enni, de nekem nem nagyon van ínyemre ez a kaja, nekem most okvetlenül szükségem van finom palacsintára! Persze, csinál is nekem.Sõt, még pudingot is kapok. Na, ezzel már meg vagyok elégedve.

Evés után a televízió elõtt döglünk... khm... ülünk, míg eszébe nem jut valami Reinnek és a konyhába ballag. Hallom, ahogy kattan valami. Biztos bezárta az ajtót. Mikor visszaér, betesz egy vígjátékot, én meg a kezében lévõ chipsnek esem. Mikor õ is venni akar belõle, játszadozva elhúzom a zacskót keze elõl.

- Ne játssz velem, Billikeee… - Pfff…. Most morcosan nézek rá. Utálom, ha így becéz. Ajkaimhoz hajol egy csókra, mire kicsúszik a kezembõl a nasi. Az ölébe húz, úgy csókol lágyan. - Igazi rossz fiú vagy - nevet fel. Kíváncsian nézek rá, hogy ezt most miért mondta. - Este, édes, a fürdõbe vacakoltad magad és magadnak csináltad. Ne tagadd, kicsim! De miért magadnak, én is itt vagyok, és a te tejed isteni. - Felnevet. Hirtelen csapom arcon, majd kimászok az ölébõl, de pechemre, megbotlok és majdnem elesek. Rein megtart, s alám kerül, hogy rá essem. Tompa puffanással ér földet, de szerencsétlenségére beveri a fejét. Azonnal becsukódnak szemei, s én már a legrosszabbra gondolva bújok mellkasához sírva. - S… sajnálom, nem kellett volna így letámadnom. Bill, sajnálom. - Oh, Istenem, hát nem esett semmi baja! Átölelem õt, s utat engedek aggodó könnyeimnek.

 Õ is átkarol, majd az ágyra ügyeskedi magunkat, mert nem vagyok hajlandó elengedni. Csak simogat és halkan mormog jólesõ szavakat, így nemsokára érzem, hogy ragadnak le a szemeim, elalszom.

***

 Mindketten felriadunk arra, hogy valaki iszonyat hangosan dörömböl az ajtón. Felsóhajtunk, majd elmegyünk ajtót nyitni, persze, nem vagyok hajlandó leszállni Reinrõl, így ráakaszkodva viszi végbe a manõvert.

 Amira áll az ajtóban, majd kinevet engem.

- Mit akarsz? Nem megyek sehova Bill nélkül! – jelenti ki Rein, mire a lány lesüti szemét, úgy pislog bánatosan szerelmemre.

- Tudom, hogy fontos neked Bill, de, ha mindig együtt vagytok, akkor könnyen megbánthatod õt. – Miiii?

- Igazad van, sajnos – sóhajt fel. – Billi, most elmegyek kicsit, kibeszélem magam Amirának, addig itt maradsz és vigyázol Minniere?

 Megrázom a fejem. Nem akarom, hogy elmenjen. Kibeszélni magát? Nekem miért nem tudja? Elvégre... én vagyok a párja... nem Amira...

 Letesz az ágyra, de megfogom kezét szorosan.

- Ne hagyj itt! – sírom el magam. Miért akar itthagyni? Ne menjen vele!

- Rein... ugye lefeküdtetek? – kérdi Amira, mire Rein bólint. Miért beszéli ki neki a magánéletünk? Mi köze van hozzá? – Finom voltál? – újra bólint. Miért...? – Akkor ezért akar téged. Mivel most nagyon jól érezte magát.

- Szóval, ha ismét durva leszek, akkor, visszakapom a régi Billt? – Amira bólint.

 Ennek hatására Rein dúrván elrántja a kezét és elzár valami kacatokat a fürdõve, majd rám az ajtót és elmegy. Itt hagy. Inkább tart Amirával, minthogy velem legyen. Talán õt szereti? Arra vagyok csak jó, hogy megdugjon? Mikor milyen kedve van, vagy velem, vagy vele. Addig verem a falba a kezem, míg ki nem sebesedik. A fájdalom észhez térít valamennyire. A lenti fürdõben letusolok, felveszem a pizsim és elalszom. Reggel elmegyek. A párna alá dugom kezeim, hogy ne legyen feltûnõ. Reggel hazamegyek. Nem akarok tovább játszani...

 Felébredek, amikor hazaér és bemászik mellém. Megcsókolom. Szeretem a csókját, azt is, ahogy elmélyíti ezt. Vajon ez a saját íze, vagy Amiráé?

 Hamar elelszik. Nem tudom a szemem sem lehunyni. Hangtalanul sírok karjaiban. Hogy lehetek ilyen naív és buta? Óvatosan kimászok mellõle és elkezdem pakolni az itt lévõ holmim, a nagy táskámba pont bele is fér. Az éjjeli szekrényrõl vennék le egy képet kettõnkrõl, de nem tudom megtartani és leesik.

- Bill? – riad fel Rein. – Mit csinálsz? – kérdez azonnal riadtan.

- Hazamagyk – nyögöm ki összeszoruló torokkal.

- Reggel hazaviszlek, ha akarod, de most gyere vissza aludni – fordul meg az ágyban és mint aki jól végezte dolgát hamar visszaalszik.

 Megdermedek. Ennyi?

 Gyorsan leszaladok, felhúzom a cipõm és mint akit bolha csípett, kirepülök a házból, hangosan bevágva az ajtót. Futok hazáig.

 Elhagytam a kulcsom. Szembesülök ezzel az ajtó elött. Biztos ott hagytam a konyhaasztalon, ahogy szoktam. Buta, buta, buta...

 Nyomom a csengõt. Anya nyit ajtót álmos szemekkel. Azonnal megkérdi, mi baj. Gyorsan panaszkodok neki. Azt mondja vegyek levegõt is, majd behív és egy tea mellett beszélgetünk.

***

 Másnap arra kelek, hogy vadul nyomják a csengõt. Anyuék biztos dolgoznak. Gyorsan lefutok és nyitok ajtót. Percekig levegõt se tudok kapni, olyan szorosan ölele magához Rein.

- Hála minden szentnek ott fenn! Azt hittem elveszél... Miért jöttél el? Otthagytad a kulcsod is. – hadarja gyorsan.

- Mit keresel itt? – kérdem összeszoruló torokkal. – Menj Amirához! – csukom rá az ajtót.

- Hogy? Bill? Kicsim? – hallom kintrõl.

- Menj innen! Menj ahhoz a libához, ha neked õ is kell. Velem nem fogsz játszani! – csattanok fel hangosan, felsírva.

- Bill, Amira nem liba és...

- Még õt véded? Takarodj! – kiáltok rá benntrõl.

- Nem védem... Mi ütött beléd?

 Már reszketek a sírásól. Gyorsan felmegyek a szobámba, az ágyra vetem magam. Hagyjon békén! Menjen Amirához!

- Bill, mi van veled? Miért sírsz, és miért mondtad, hoogy menjek Amirához? – Miért ejti ki olyan lágyan ezt a nevet.

- Hogy jöttél be?

- A konyhaajtón – mondja egyszerûen. – Kicsim, megbántottalak valamivel?

- Igen – vágom rá rögtön. – Nem szeretem az olyan embereket, akik két vasat tartnak a tûzben...

- Mirõl beszélsz? Milyen két vasat?

- Ne tetesd a hülyét! Tegnap is inkább Amirával mentél, minthogy velem legyél. Õ mivel jobb nálam? Gyakorlottabb? Jobban kielégít? Jobban csókol? – faggatom sírva, kétségbeesetten.

- Ez nem igaz, kicsim! Nyugodj meg! – jön hozzám és megölel.

- Érzem rajtad a parfümjét – sziszegem dühösen. Nemigazán látott még így, nagyon meglepõdik.

- Bill...

- Vagy elmész most, vagy hívom a zsarukat, hogy zaklatsz! – mondom hideg hangon.

- Mi ez a butaság?

- Menj el! Nem fogok neked rendelkezésedre állni úgy, ahogy Amira, velem nem játszol. Azt sem tudom eldönteni, hogy hol vagy néha. Mindig magamra hagysz, aztán jösssz bocsánatért. Nem tetszik neked, ha felbátrodom kicsit, csak azért, mert finom voltál szex közben, nem...

- Elég! – rámmászik, durván csókol. Elkapom a fejem, gyorsan kapva levegõért.

- Eressz el! Nem teheted e... – befogja a kezem a szájával.

- Na, ide figyelj, Bill! Nem tudom, mit gondolsz, de nincs semmi Amira és köztem! És igen, megbántam, hogy finom voltam veled, mert teljesen elvesztetted önmagad, most sem vagy az, akit én szeretek!

 Könnycseppjeim az õ kézfejére hullnak. Remegve dobálom magam alatta.

- Bill, elég! Ha ezt csinálod még valami bajod lesz – mondja, mikor már levegõt sem kapok a sírástól.

- Rein, Rein – suttogom egész addig, míg el nem vesztem eszméletem, s csak azt hallom, hogy a nevemen szólongat.

***

 Nem tudom, hol vagyok, mennyi az idõ. Azt hiszem belevágtam valamibe a fejem, mert nagyon fáj.

- Bill, drágám, végre felébredtél – szólal meg egy nõi hang mellõlem. Arra fele nézek. Egy nagyon csinos idõs nõ. – Kedvesem, Rein, Bill végre felébredt – kiállt ki gyorsan az ajtón, majd visszatér a kezem szorongatásához. Elrázntom a kezem. Belép két férfi, egy idõs és egy fiatalabb, mögöttük egy lány.

- Kik vagytok ti? – kérdem rémülten.

- Bill? – szólal meg a fiatalabb fiú.

- Az ki? – fordulok felé.

- Kicsim, ez nem jó vicc – szólal meg a nõ újra.

- Miért szólít kicsinek? Gyerek vagyok? – pislogok párat.

- Engedjenek oda, kérem – jön egy fehér ruhás orvos is közel. – Szia. Az én nevem Dr. Hans. Szeretném, ha közvetnéd ezt a fényt a szemeddel. Jól van, ügyes vagy. Épp azt akarom még tudni, hogy szerinted, hányadika van ma?

- Ööö... fogalmam nincs...

- Azt legalább meg tudod mondani, melyik évben vagyunk?

- 2000... 2001? 

- Édesem, nem kell szégyellni magad. Megmondtam, hogy te így vagy szép. Nem baj, ha ezt élvezted, ez volt a célom – hallom nyugtató hangját. Ránézek, õ pedig hint egy csókot ajkaimra.

 Mikor kicsit összeszedjük magunkat, felkapunk egy-egy alsót, s lemegyünk kajálni. A konyhába érve, a tányérok tartalmát látva mindketten nevetni kezdünk. Jajj, Minnie...

- Megmondtam, hogy kilopja – kuncogok fel, de Rein csak szórakozottan vállat von.

- De én kaptam tejet. – Perverz. Ismét elpirulok. Kell neki ilyeneket mondani!

 Leültet az asztalhoz, õ meg bebújik a hûtõbe. Ott nézheted, kész kaja nincs is...

- Mitszólnál, ha inkább, étterembe mennénk? – jön el a hûtõbõl, mire bólintok.

***

 A szokásos helyre megyünk, leülünk a sarokban lévõ kis asztalhoz, s már jön is a pincér. A mit hozhat kérdésére rögtön rávágom, hogy palacsintát. Rein is bólogat, s pár perc múlva se híre, se hamva. Ott van a pocinkban. Nya, és még milyen jó helyen van ott!

 Hazamenve lepihenünk az ágyon, Minnie meg közénk furakodik. Jó, tudom, nemjátszottam ma vele, neki is kell kis figyelem és törõdés. Egy darabig jólelvagyok, de hallom Rein sóhajtozásait, s akkor látom, hogy háttam van nekem. Heh?

 Eteszem cicám, s felé fordulva ránehezedem.

- Mi a baj, Rein? – kérdem, de nem válaszol. – Mi a baj? – ismétlem magam.

 Fordít a felálláson, hogy immár õ magasodik felém, míg az ágyon fekszem alatta.

- Miért Minnie-vel játszol? Én adok sokkal jobb játékot – nevet fel a férfiasságára mutatva. Grr... perverz! Kell neked az, hogy megint elpiruljak, hát nem hagyod, hogy egészséges színem legyen?!

 Vetkõztetni kezd, szinte lefejti rólam a ruhát, s felnevet, ahogy meglátja merevedésem.

- Ne nevess!

 Erre persze mégvidámabb lesz. Ahj...

 Kapok egy csókot, majd ajkai testemen kezdnek játszadozni, s én csak sóhajtozni, nyögni tudok.

- Reinh... most... most hagytuhk abbah...

 Nem hatja meg, letér ágyékomhoz, hogy õtt hintsen el puha puszikat. Nyögdécselek, ahogy végignyalva merevedésem, a szájába vesz. Megremegek a forróságtól.

- Reinh... – nyögöm nevét, õ pedig fölemeli a fejét és rámmosolyog.

- Pedig most szépen felállt – jelenti ki. Megölöm!

 Pirosabb leszek, mint a vörösszõnyeg. Rein meg visszavesz ajkai közé, s én azt sem tudom, hol vagyok.

 Hirtelen feltûnik a szobában Amira is. Rein gyorsan magunkra teríti a takarót. Basszus, ez folytatni akarja?!

- Reinh... Rein... Reink... – nyögöm figyelmeztetõen, de nem veszi az adást. Basszus, így el fogok menni...

***

 Tévedtem...

 Rein nevét kiáltva érem el a beteljesülést, s nem igazán számított a végén az sem, hogy Amira itt, van, inkább csak a szája, ami erõssen a farkam köré zárult... khm...

 Miután õ is végzett, elõbújunk a takaró alól. Öhm... miért piheg ennyire ez a lány? Lehetséges, hogy... felizgult??

- Na, jösz te is? Egy hármast? – Ez az a kérdés, ami arra készteti Amirát és engem is, hogy fejbevágjuk Reint, viszont a külömbség köztünk az, hogy õ meg is teszi, míg én csak gondolatban viszem ezt végbe.

- Mi az, hogy elõttem csináljátok!?

- Mondjuk, nem kéne más házába kopogás nélkül bejönni, és akkor, te sem, és Bill sem lesztek zavarban. Meg, nem lennél felizgulva – morran fel, de szegény lányon nem nagyon segít ezzel. – A fracba már veled. – Feállva akar segíteni neki, de Amira csak vörösebb lesz, ahogy meglátja meztelenül. Rein megfogja a kezét, s leülteti az ágyra. – Te jó ég, mit csináljak veled!? –

 Figyelem õket, azt, ahogy Rein gondolkodik. Állj! Õ olyat is szokott? Csak nehogy megerõltesse magát, nem akarok mentõt is hívni. Ráadásul meg engem is perverznek állítanának be, két meztelen pasi és egy felizgult láy, mit gondolnának rólam, hjajjajj!

- Rein, vigyél a fürdõbe... – jelenti ki Amira.

- Nem teheted, Rein... egyedül hagyod? – kérdem.

- Akkor mi legyen? Feküdjek le vele? – azt hiszem, versenyezni készülünk a lánnyal, hogy ki a vörösebb,de megállapíthatom, hogy mindketten egyformán pirultunk el.

- N-nem – nyögöm.

- Egye fene. Akkor csak elviszem, nem fekszek le vele. – Kerek szemmel nézünk rá. Végül bólintok. Nem nagyon vagyok oda az ötletért, sõt utálom, de nem akarom Amirát cserben hagyni.

 Mikor a lányt kezdi vetkõzteti, mardos belülrõl a féltékenység, de elfolytom nagy nehezen és én is odamegyek.

- É-én is segítek – motyorászom, mire kapok egy csókot Reintõl.

- Biztos?

 Nem. De, azért bólintok.

***

 Mikor végetvettünk ennek a tevékenységnek, úgy döntünk Amirával, hogy lemegyünk a boltba. Egész jól szórakozunk, mikor egyszercsak megjelenik pár srác, feketében vannak, s kiáltozni kezdnek. Mikor elmondják céljkat, hogy õket bizony rabolni küldte le a boltba anyuci, s nem lisztért, mert elfogyott otthon – mindenki sikoltozni kezd. A srácok persze ezt nem nézik jól szemmel, s elõveszik fegyvereiket. Lövöldözni kezdnek. Mindenki félve hasal a földre. Hirtelen sikoltok fel, ahogy a mellettem álló nénikét is éri egy golyó, s mire felé fordulok csak azt veszem észre, hogy az egyik srác felém tartja a pisztolyt, s egy rókavigyorral húzza meg a ravaszt.

 Fájdalmas, ahogy a vállamba fúródik a golyó, s rögtön elvesztem az eszméletem. Nem bírom a fájdalmat, csakis Reint szeretném ebben a percben.

***

 Sötétség. Félek ettõl a magánytól. Hol van Rein?

 Kinyitom a szemem. Minden olyan fehér. A falak, a berendezés. A steril szag marja a torkom is, ha ez egyáltalán lehetséges. Egy doki jön be, hogy megvizsgáljon, s elmondta, hogy mi történt. Nagy nehezen felülök az ágyban, s nézem a falat, mint valami holdkóros.

 Valaki szó szerint beront az ajtón. Rein... Jesszusom, de örülök neked!

- Bill... – szólít meg. Könnyesek a szemei, az arca is maszatos kicsit. Csak nem sírtál értem, szerelmem? A szívem is gyorsabb tempóra kapcsol, ahogy odajön, s magáhozszorít, átölel biztonságot nyújtó karjaival. Óvatos, hisz vállam még nemkicsit zsibbad a fájdalomcsillapítótól, meg amúgy is órdítanék, ha hozzáérne szerintem.

- Rein?

- Sajnálom, sajnálom... Bill, annyira sajnálom! – Miért? Nem teghet róla. Ott sem volt...

- Nem a te hibád, Rein – nyugtatom, õ pedig arcom simogatja, s közbe méllyen tekint kissé könnyes szemeimbe.

 Az õ szeme is könnyes, nem hiszem, hogy látna engem egyáltalán, mégis, mikor megcsókol, a világ is megfordul, mlegség tölti el az egész testem.

 Azonban, pettingünket megzavarja az egyik doki, aki kihívja õt beszélgetni.

 Mikor visszajön, nagy sóhajjal ül le mellém az ágyra, én meg arrébb kukacolok, hogy férjen el. Nehézkesen, de én is hozzábújok.

- Rein! – nyöszörgöm, mire õ lepillant rám.

- Hmm? – kérdi, s én pirultan bújok mégjobban hozzá.

- Szeretlek – motyogom pólójába, mire aprót kuncog, s lehajlva hint egy puszit ajkaimra.

- Én is téged, Bill. Szeretlek – mondja, s ezzel mégjobban megdobogtatja a szívem. Mosolyogva hajom álomra a fejem karjaiban.

*** 2 hét múlva ***

 Vére itthon!

 Beledõlök az ágyba, s gyorsan magamhoz szorítom minden macimat, ami csak szem- és elérhetõ távolságben van. Hiányzik kicsit Rein, reggel óta Amirával van, pedig tudja jól, hogy ma jöhettem ki a korházból. Persze, a barátnõjével is kell foglalkozzon, de szerettem volna, ha legalább hazakísér. Elvére, ez egy barát dolga, nem? Na, mindegy, legalább játszhatok öcsikémmel. Istenem, ilyen aranyos gyereket még életemben nem láttam. Imádom a csöppséget. Legszívessebben egész nap ülnék és nézném, ahogy járnak a kicsi kezei és lábai.

 Hopp, telefon!

- Rein? – szólok bele azonnal, ahogy felkapom, mire kuncogni kezd a telefonba.

- Gyors vagy. – Elpirulok. Mégsem mondhatom azt, hogy ma egész nap a kezemben szorongattam a telefont, hogyha hív, akkor azonnal fel tudjam venni. – Sajnálom, hogy nem kísértelek haza a korházból, Amira bekattant, egész nap magával hurcolt mindenhova.

- Se-semmi baj – hajtom le a fejem kissé szomorúan, de próbálom azt, hogy ne hallatszódjon ki a hangomból, hogy kicsit azért rosszul esett. – Most hol vagytok? – terelem gyorsan a témát.

- Valahol egy szerszámosbolt elõtt, de én mindjárt lelépek. Jó, ne nézz csúnyán – védekezik gyrosan, mire felkuncogok, s gondolom, az a csattanás az bizonyítja, hogy Amira lecsapta, mint a legyet. Gondolom, ki van hangosítva a telefon, szokása úgy hagyni.

- Én is mehetek? – kérem kissé lelkesebben, mire Amira szól bele.

- Nem kell, Bill, mindjárt megyünk haza mi is. Pihenj, bírd ki a pasid nélkül estig – kuncog fel, mire puffogni kezdek.

- Pfff... gonosz...

- Ne aggódj, kicsim, kiszökök a gonosz banya karmai közül, majd szaladok hozzád – hallom meg Rein elszánt hangját, amin persze, mindhárman elröhögjük magunkat.

- De tényleg csak este jösszértem? – kérdem kissé lehangoltan.

- Próbálok elõbb lelépni.

- Dehogy próbál. Addig csak maradj az öcséddel, Billie – kuncog Amira.

- Jó, értem, semmi gond. Akkor este találkozunk, Rein – búcsúzok gyorsan. – Sziasztok! – nyomom is ki a telefont.

***

 Olvasok. Mi a frászt csinálhatnék mást? Unalom öl meg! Öcsimet épp etetik, így nem akarom zavarni anyut, aki ráadásul rámparancsolt, hogy pihenjek már le, mert vagy hétszer is körbejártam a házat minden olk nélkül.

- Édesem? – lép be az ajtón Rein, s én azonnal kidobom a könyvet a kezembõl, a nyakába ugrom. Kicsit felszisszenek. – Óvatosan – kuncog fel. – Látom hiányoztam.

 Pirultan nézek rá, azért kicsit morcos is próbálok lenni. Kapok csókocskát. Mmm... ezt szeretem, de nagyon.

 Az ágyra is dönt azonnal.

- Nem! Most nem! – szólok rá, mikor vetkõztetni kezd.

- Haragszol? – néz rám, mire felfújom az arcom, s csücsörítek kicsit morcosan.

- Igen. – Tûntetõleg el is fordítom a fejem.

- De nem tehetek róla, hogy csak most jöhettem el – nyöszörög. Érzem, hogy merevedése van, ami combomnak nyomódik, de nem is érdekel, hidegen hagyom. Helyette, lehúzom egy kárpótló csókra magamhoz.

- Még egy kicsit haragszom rád, jó? Nem volt szép, hogy nem jöttél ma – mondom aztán kipirulva, ahogy szétválllnak ajkain. Lassan beletúrok a hajába, s látom, hogy ez tetszik neki.

- Gyere, menjünk át hozzám – húz fel az ágyról, amint feláll, s felkapja a táskám. – Miért ilyen könnyû? – szemez a kissé szakadt, kitûzõkkel teli, zöld táskával.

- Mert nincs benne semmi? – kérdek vissza vigyorogva, s kikapom a kezébõl, hogy a szekrényhez lépve, elõkapjak pár váltóruhát és többi pipere holmit.

- Édesanyád üzeni, hogy mindképpen szólj neki, hogyha elmész, s vigyél magaddal kulcsot.

- Oké. Lemegyek. Addig ezeket valahogy fértesd bele a táskába – adom a kezébe az egyik farmerom és egy zöld pólót.

 Lépnék el, mikor visszahúz magához egy csókra.

- Mmm... mivel tudnálak kiengesztelni? – kérdi, mire pirultan pislogok rá. Elmosolyodik, s egy eszkimópuszit kapok, amin én is felkuncogok. – Hová menjünk este? Bulizás kilõve, nem engedem, hogy ugrabugrálj bekötött vállal.

- Akkor mozi, aztán rendeljünk pizzát – vonok vállat.

- Ennyi?

- Miért? Van jobb ötleted?

- Nincs. Jó, akkor irány haza. De elõtte megnézzük kisöcsit is – kuncog fel, mire megcsóválom a fejem mosolyogva.

***

 Szombat reggel lévén a kanapén lustulunk, én persze Rein ölében. Kellemesen, fotelként használom fel õt, s sóhajtozom, ahogy nyakam kezdi telehinteni csókokkal. Egy érzékeny pontot eltalálva, hangosan nyögök fel.

- Rein, én nézni akarom – bökök a TV felé, amiben a Hupikék Törpikék egyik része megy.

- Majd megnézzük este, úgy is megvan neked DVD-n.

 Megcsóválom a fejem, s hagyom, hogy megfordítson ölében. Lovagló ülésben huppanok combjaira, s átkarolom a nyakát. Mondanom sem kell, hogy innen szenvedélyes csókcsata veszi kezdetét. Keze máris boxerem alá nyúlva, fenekemet simogatja, s gyorsan lehámozza rólam azt az egyszem inget, amit felvettem. Úgy is az övé volt, s nagy is, szóval nem bánom. Én nem kell sokat bontogassam õt ruhákból, mert csak egy boxer van rajta. Kissé felszisszenek, ahogy úgy mozdítom vállam.

- Lassítsunk, jó? – pislogok rá piros arccal.

 Mosolyogva bólint, s finoman magáhozszorítva, lágy csókkal tapad ajkaimra.

 Érzem, hogy vizes az arca, így elhúzódom tõle és a szemébe nézek.

 Könnyes…

- Nem bánom, hisz te erre vágysz – modnom kedvesen, õ meg magához szorít.

- Sajnálom, mocskos vagyok…

- Rein, semmi baj… - mondom, de ez nem teljesen igaz. – Rein, félek… - szólok neki igazat. – Félek, hogy elhagysz, mert nem fekszem le veled…

- Nem igaz! Bill, ez nem igaz – vonja karjaiba testem. – Megmondtam, hogy nem hagylak el. Soha.

 Valahogy, ha most azt mondaná, hogy a Föld lapos és az égen tehénkék repülnek. Hát, én neki azt is elhinném.

***

 Végre ma leveszik szerelmem lábáról a gipszet is. Rossz lehetett benne. Meleg és, ha viszketett, még meg sem tudta vakarni. Az nagyon rossz.

 Jobban izgulok, mint õ, esköszöm, Pedig nem velem teszik mindezt.

 Egy mankót kap, miután leveszik róla a cuccot. Taxival megyünk haza, s otthon azpnnal ágyba is nyomom, be is takargatom.

- Te pihensz, még nem vagy olyan állapotban – utasítom.

 Elkapja a kezem és maga mellé húz.

- Akkor te is itt maradsz – kuncog fülembe. – Bill, szeretlek!

- Tudom, Rein... én... én is...

 Államat ujjai közé fogva, fordít maga felé, majd finoman tapasztja ajkait az enyémekre, hogy csókkal pecsételjük meg az elõbb elhangzottakat.

- Bill... – suttogja, s mikor már azt hiszem, hogy nem is fogja folytatni, megszólal: - Mit eszünk? – kérdi nevetve. Elmész te a fenébe!! Teljesen elszédít, aztán meg választ is vár.

- Hah? Jah... izé... mit szeretnél? – Zavaromban azt sem tudom, hol a fejem, talán már az ágy alá gurult.

- Téged, angyalom – csókol meg ismét.

- Nagyon vicces kedved van – durcázom neki. – Na, de tényleg, mit kérsz?

- Tejet – kacsint rám. Pattannék is fel, hogy hozzak, de elkapja megint a kezem és visszahúz. – Én ilyen tejet szeretnék – bök férfiasságomra, mire paradicsomokat megszégyenítõ színt veszek fel.

- Hé, Rein... ez nem vicces – nyökögöm, õ csak megcsókol.

- Haa... rendben, akkor... – gondolkodik el. – Legyn rizs, meg hal.

 Pislogok párat.

- Van halad?

 Felnevetve bólint. Mikor megcsinálom szólok neki, de nem jön.

- Rein, gyere már, kész van! – kiáltok fel újra.

- Megyek, csak egy perc.

 Hmm? Mit csinál ez?

 Kisebb ordítást hallok meg, mire azonnal felmegyek hozzá. A látványtól felnevetek. Most komolyan....

- Jól szórakozol? – durcázik. Oh, persze, hogy jól, hihi... – Inkább gyere, segíts nekem, nem akarom egyedül – mondja. Elpirulok.

 Még gondolkodom kicsit, de odalépek hozzá, hagyom, hogy az ölébe húzzon.

- Nem te voltál éhes? – kérdem, hogy tereljem a témát. Megpuszilja az arcom, én meg lehunyom az egyik  szemem, majd felnyitva nagyokat pislogok rá.

- De igen. Rád – kuncogja. Kapok egy csókot, mire egybõl megenyhülök.

- Jól van – ölelem át a nyakát. – De a te hibád lesz, hogyha Minnie kilopja a halat a kajából – mondom és hagyom, hogy ölbe véve ledöntsön az ágyra.

- Egészségére – suttogja még, aztán már nem foglalkozunk mással.

 Õ finoman csókolgatja a nyakam és a mellkasom, míg én tarkojánál túrok tincseibe, s elégedetten sóhajtozom. Hevesen hajol vissza egy csókért, én meg készségesen viszonzom. Ahogy rám ereszkedik eltorzul az arca. Értetlenül nézek rá.

- Elzsibbadt a lábam – nyögi én meg jót kuncogok rajta. – Nem vicces.

 Fordít magunkon, így csípõjén ülök, s meglepetten nézek rá.

- Mit szeretnél? – kérdem ártatlanul, mire perverz vigyorra húzza ajkait.

- Mivel miattad zsibbadt el a lábam, nem gondolod, hogy kárpótólnod kéne?

- Mire gondolsz?

- Mutasd meg nekem, hogy milyen az, mikor magadnak vered ki – suttogja a fülembe, nekem meg a pír a kislábujjamig fut.

- De... – nézek rá totál vörösen.

- Azt akarod, hogy jó legyen nekem, nem? – néz rám komolyan. Félénken bólintok. – Akkor csináld! – dõl hátra. A kezeit a feje alá teszi és mozizik. Öhm... nem tudom mit kéne tennem...

- Én... – motyogom.

- Mi az? Nem megy? Pedig a múltkor hallottalak, hogy a fürdõben csináltad magadnak.

 Szemérmesen bújok el mellkasában. Kell neki folyon zavarba hoznia.

- Semmi baj, kicsim. Akkor csak tedd azt, amit mondok, jó? – kérdni, mire bizonytalanul bólintok. - Oké, vedd le magadról azt az inget – húzogatja meg az anyagot, én meg levetem azt. Kikapja a kezembõl és félredobja. Próbálom takargatni magam lenn, de elhúzza onnan a kezem. – Nem kell szégyelned semmit, gyönyörû vagy – hint csókot a tenyerembe. Azt hiszem, a piros lesz az eredeti színem ezek után. – Lassan simogasd végig a tested, így – húzza végig ujjait mellkasomon, felnyögök, ahogy mellbimbóim érinti. – Jó, csináld most magadnak – húzza el a kezét. Elkezdem lassan simogatni mellkasom, s mellbimbóim. Jó érzés, kellemesen sóhajtok fel. – Nem tudom, meddig tudom visszafogni magam, cicám – mondja érzékien.

 Úgy döntök, hogy nem kellenek utasításai, s merevedésem megragadva lassan verni kezdem magamnak. Nyögdécselve hajtom hátra a fejem. Ahm... ez még nem elég... Mellbimbóim is kezdem izgatni, s ringatózok Rein ölében. Érzem az õ merevedését a fenekemnek feszülni, de ez most nem riaszt el. Már nagyon közel vagyok, de nem tudok elélvezni, hiányzik az, hogy hozzám érjen.

- Ahh... érints meg – nyöhöm neki, s felkínálom neki minden porcikám. Széttárom jobban lábaim, s hangosat nyögök, mikor hideg keze, felhevült testemhez simul. – Rein... – suttogom ajkaira, s érzéki csókot váltunk. Végigsimit a gerincemen, mire bepucsítok neki.

- Még... mondd így a nevem – súgja ajkaimra, én meg azt sem tudom, hogy hol vagyok hirtelen.

- Rein... érints még... – nyögöm nagynehezen, s hagyom, hogy magáhozhúzza csípõm, s szájába fogadja merevedésem. Aprót sikkantok a kellemes érzéstõl, s ringatózni kezdek ajkai közt. Mmmm... ez jóh...

- Még ez sem elég? – ejti ki a szájából férfiasságom vigyorogva. – Nagyon kéjenc vagy – mondja.

 Megfordít, hogy hátulról simuljak hozzá. Fölém magasodva idomul mellkasával hozzám, s végignyal gerincem vonalán. Hátraejtem a fejem, s hangos nyögés szökik ki torkomon.

- Ahm... csinálj valamit... – nyögöm türelmetlenül. Mindjárt szétfeszít a vágy, õ meg csak kínoz azzal, hogy nem érint meg „úgy”.

- Mit szeretnél, édesem? – suttog a fülembe. Pirulva fordítom hátra a fejem, õ meg megcsókol.

- Ny... nyalj meg – nyögöm ki, s fejemhez húzom a fárnát, hogy ne is lássa piros arcom.

 Pár másodperc után megérzem nyelvét, s hangosan nyögök a párnába.

- Neh ott... Rein... mit...? – nykögöm, de teljesen elvesztem a fejem, ahogy bejáratom nyalogatja, közben kezével diktál gyors tempót farkamon. Kicsit felemelkedem pucsítva, õ meg megmarkolja a fenekem, jobban széthúzva azt. Hangosan nyögécselek alatta. Látom, ahogy magához nyúl, s a látványtól csak mégkeményebb leszek a kezébe. Teljesen elveszi az eszem a kéj, s mikor beleharap fenekembe, érzem, hogy elönt a beteljesülés. Õ is felnyög, gondolom, elélvezett. Pihegve rokadok az ágyra, õ pedig rám. Gyrosan fejemre húzom a párnát, hogy ne lássa ezt a szégyentelenül kielégült, piros arcot.

 A puzzle kirakása után, magához ölel és ágyba tesz. Mellém bújik õ is.

- Bill, édes... Megengeded, hogy addig folytassam, míg az elsõ vizsgám lemegy? – kérdi, mire bólintok. Ha tényleg ezt akarja, akkor legyen, de  ne álljon a karate a kapcsolatunk útjába.

 Fölém kerekedik, s már hajol is ajkaimra csókért. Magunkra teríti a takarót, s rámnehezedik.

- Reinh... – szólok rá félve. Tudom, hogy érzi, merevedésem, én is az övét, de most én nem...

- Semmi baj, Bill, mondtam, nem fekszem le veled – nyugtatgat.

 Bemászik a takaró alá, s eltünteti az alsómat. Minden érintés ajkaival, ujjaival nyögéseket csal ki belõlem. Forró szája megõrít, s hamar ér utól a gyönyör. Mikor kibújik Rein a takaró alól, rámnevet, én meg mélységesen elpirulok. Lassan azt hiszem, ez lesz a természetes bõrszínem mellette. Felemelkedik rólam, s megérzem férfiasságát ott, ahol utálom, ha hozzám ér.

- Neee... Rein! – szólok rá. Azonnal le is száll rólam, s visszakapja magára boxerét. Még magáhozszorít.

- Sajnálom, nem akartam, tényleg.

 Kapok egy csókot, majd mélyen a szemembe néz. Kicsit félek, hogy elõbb-utóbb meg fog unni, hogyha megtiltom neki a szeretkezés azon formáját, amire vágyik.

- Elmegyek fürdeni – enged el végül. A fürdõbe megy, én meg fordulok a saját térfelemre. Azt hiszem ez a hely már az enyém marad. Bal oldalt fal, jobbról pedig õ. Már nem is tudnék máshogy aludni.

***egy héttel késõbb***

 Rein ma teszi le a vizsgáját. Elmegyek én is megnézni, mit hoz össze. Amíg õ következik, addig velem tölti az idõt. Majd a nézõtérre megyek, míg õ a küzdõtérre.

 Nemsokára már a gyengélkedõn vagyunk, õ az ágyon ájultan, én meg a széken sírok. Nem kellett volna neki megengednem, hogy folytassa ezt az ostobaságot, sõt, elsõ pillanattól elleneznem kellett volna!

- Sajnálom, Bill, hogy ezt végignézted, és, hogy nem nyertem – hallom meg. El sem tudja képzelni mennyire aggódtam érte, õ meg azon lovagol, hogy nem nyert...

 Tenyerem csattan az arcán, a másik pillanatban meg már ölelem magamhoz.

- Bolond! – jelentem ki, hátha nem tudja. De nem tudok vele hidegen beszélni.

 Õ felül, s állam alá nyúl, hogy magáhozédesgetve, finom csókban forrjanak össze ajkaink. Azonban belép valaki. Az a pasi, akivel harcolt. Menthetetlenül elvörösödik, most még engem is fölülmúlt.

- Sajnálom, de ez a verseny fontos nekem, sajnálom, hogy eltörtem a lábad, de látom, zavarok, szóval már itt sem vagyok – tûzik is el úgy, ahogy jött. Villámgyorsan. Húh, ez szuper...

- Szóval, hol is vagyunk? – kérdez rá Rein.

- A suli gyengélkedõjén – lép be Amira is. Õt már akkor hívtam, mikor a pályáról hozták be Reint. – Billre ráhoztad a frászt, ahogy rám is, te tuskó! – kiabál rá. – Annyira örülök, hogy nem komoly a sérülésed – mondja megkönnyebbülten. Rein megmozdítja a lábát és azonnal az ajkaiba harap. Szorosabban ölelem. Kell neki ugrándozni. – Mi lenne, ha nem mozdítanád a lábad? Nem fája.

- Kérlek, ne veszekedjetek – szólok közbe. Igaza van Amirának, de elég lesz mára ennyi izgalom.

 Amikor Rein megcsókol, érzem a vére ízét a számba. Felsértette magát a fogaival. Ah... ez jár az ugrándozóknak.

***

 Szerelmem nem akar korházba menni, inkább itthon arad begipszelt lábbal és az ágyra heveredik. Én is lefekszem mellé.

- Kicsim, ahogy megígértem, otthagyom a karatét.

 Mosolyogva hint puszit arcomra. Bólintok. Nem is engedném, hogy folytassa...

 Hamar elalszik, nemsokára én is követem õt az álmok birodalmába.

***

 Másnap arra kelek, hogy nincs mellettem. Nyöszörgök párat, de semmi. A fürdõben sem hallatszik vízcsobogás. Felkapom az egyik ingjét, hogy mégse csak egy száll boxerben kelljen lemenjek, s álmosan dörgölöm a szemeim, ahogy haladok a konyha felé. Látom, hogy a szekrényben kutat, majd egy fájdalomcsillapítót szed be.

- ’reggelt! – nyammogom és odamegyek hozzá, bújok hátához.

- Jó reggelt, kicsim! – fordul meg, s ölel magához. Én is átölelm a nyakát. Azt hiszem így állva, mellkasához bújva képes lennék visszaaludni.

- Fáj?

- Kicsit. Ne aggódj, menj inkább vissza pihenni. Csinálok reggelit és felviszem – puszilja meg nózim, mire vágok egy fintort. Ezen persze nevet.

- Már nem megyek fel, csak kell pár perc – motyogom pólójának. Még pár percig tényleg állunk így ölelkezve, majd sûrûn pislogva felnézek rá. – Oké, éber vagyok – mondom, mire megint felnevet.

- Jó. Mit szeretnél kajálni? – enged el és mászik be a hûtõbe.

- Palacsintát. Add a tojásokat és a tejet – nyújtom fele a kezem, mire megkapom a tejcit és õ hozza a tojáskákat. Hamar összeütök pár tucatot, s juharszipuppal, eperdzemmel bekebelezzük õket.

 Evés után én mosogatok, õ meg a nappaliba megy tv-zni kicsit. Mikor végzek, ülnék le mellé, de megszólal a telefonom. Apa az.

- Szia! Hogy vagytok? – kérdem azonnal mosolyogva.

- Szia, Bill! Hol vagy? Be kéne jönnöd a korházba, be szeretnénk mutatni a kisöcsédnek – mondja, hallom vidám hangját. Sikkantva kezdek ugrálni.

- Te jó ég, azonnal megyek – mondom gyorsan és kisebb búcsúzkodás után leteszem.

 Rein meg értetlenül néz rám. Szinte az ölébe repülök, úgy újságolom el, hogy megszületett a kisöcsém.

- Gratulálok, kincsem. Menj be a szüleidhez, én maradok. Ne aggódj, elleszek – csókol meg.

 Megyek öltözni gyorsan. Kész is vagyok fél óra allat, ami nálam a rekordok közt van. Húsz perc csak a hajam, de az úgy is össze-vissza áll, nincs mit kezdeni vele.

- Áthozom Minnie-t, hogy ne légy egyedül – nyomok egy puszit az arcára.

 Szerencsére közel lakunk egymáshoz, ezért csak egy kisebb kitérõ, hogy hazamegyek a cicáért és áthozom.

***

 Délután három fele esek haza és miután Rein kiölelgette, kicsókolgatta belõlem a szuszt, elmesélem, hogy most találkoztam a világ legédeseb, legszebb babájával.

- És olyan szemei voltak, mint a papának, olyanok, mint amilyen a kedvenc csokim – mesélem nagy hévvel, õ meg próbálja lehámozni rólam a ruháim. – Mit csinálsz Rein? – nézek rá értetlenül, elakadok mesémben.

- Menjünk fürdeni – mondja én meg bólintok.

- Jó. Csak kikapcsolhatnád akkor a tv-t. Mit néztél? – kukucsálok hátra, de nem enged, a fürdõbe tol.

- Természetfilmet – ekkor különös zajokat hallok a nappaliból. – Elefántokról – nyögi ki.

- Az elefántok nyögdécselnek? – kérdem meg kihívóan.

- Igen, így... kérõdznek – mondja, amin elnevetem magam.

- Szegény elefánt – kuncogom. – Ne játszd magad, tudom, hogy pornót néztél – nyújtom ki rá a nyelvem, mire õ jön zavarba. Na, ilyen se volt.

- Ne hara....

- Nem haragszom, most nagyon jó kedvem van, szóval nem leszek mérges – mondom és segítek neki is levetkõzni. Látom merevedését, de úgy döntök, egy kis büntetés nem árt. Nem is érek hozzá, még a kádban sem. Nem mellkasána dõlök, hanem vele szemben.

 Este aztán hallom kínlódó hangját.

- Bill... cicám... – próbál édesgetni. A nyakam és az állam csókolgatja, harapdálja.

- Valami baj van? – pislogok rá ártatlanul.

- Ne kínozz, csinálj valamit. Nem akarom magamnak verni, mikor te is itt vagy, hogy megtedd helyettem – mondja, s õszinteségén elpirulok, de úgy, hogy a vörös szõnyeg mellettem sápadt.

- De... – nyögöm, de maga alá fordít gyorsan és megcsókol.

- Nincs de – mondja még.

 Végül beleegyezõen nyújtom az ajkaim még egy csókra.

- Ezt idd meg – nyújt felém valamit. A sötétben nem látom.

- Mi az?

- Segít ellazítani – mondja vállat vonva. Nem is kell a pohá után nyúljak mert õ itat meg. Alkohol, érzem a kesernyés ízt a számban. Azonnal fájni kezd tõle a fejem. – Ne haragudj, de ma benned akarok lenni – suttogja én meg nem tudom miért, de beleegyezõen bólintok.

***

 Iszonyatosan feszít, nagyon fáj. Érzem, ahogy egy üveget nyom a számhoz, s legyöngyözik torkomon tartalma. Tüzel a fejem, a testem, mindenem. Ég az arcom, az ajkaim is fájnak már a csókoktól. Lökései azonban most nem szúrnak, hanem valami iszonyatosan gyorsan töltenek ki, úgy, hogy csípõm ringatva sietek elébe lökéseinek. Ajkaink újabb csókban forrnak össze, egyik kezem a hajába markol, míg másikkal a lepedõt szorítom. Ujjak kulcsolódnak merevedésemre, s egy kisebb sikoly kíséretében átlépem a gyönyör kapuját, õ meg követ engem.

***

 Reggel iszonyatos fejfájásra ébredek. Fáj a....

- Sajnálom – hallom meg mellõlem Rein hangját.

- Semmi baj – nézek hátra mosolyogva és megcsókolom. Igen, már semmi baj. Lehet, hogy nem emlékszem, de legalább õ megkapta, amit akart. A fenekem meg csak egy picit fáj, na jó, nagyon, de azt nem kötöm az orrára.

 Hallom, ahogy bejön a szobába, léptei halkak. Biztos azt hiszi, hogy már alszom. Érzem, ahogy besüpped mellettem az ágy, ahogy mászik. Amint fölém magadosik, hanyatt fordulok. Elkerekednek szemei, ahogy lássa könnytõl nedves arcom. Azonnal magáhozölel, de próbálok szabadulni. Ha most ilyen szorosan ölel, akkor nem tudok rá haragudni...

- Bill... Bill... szerelmem, mi a baj? Mit mondott neked Alexa? – kérdez, de nem válaszolok. Amint felpattan az ágyról, tudom, hová megy.

 Mikor odaérek a lány szobálya elé, látom, ahogy Rein emeli a kezét egy pofonra, de az apja lefogja.

- Rein, elég, õ lány, nem verheted meg! – szól rá.

 Észrevesz, s azonnal kirángatja kezét apja markából, hogy felém vegye az irányt, de nem ér el... a padlóra zuhan.

***

 Édesapja segítségével felvisszük õt a szobába, s mikor már fekvõ helyzetbe kerül, apja kérdez dolgokat, én meg mesélek. Nem úgy néz ki, mint aki örül mindennek, de elfogadja legalább. Kimegy a szobából, én meg odabújok csipkejózsika mellé az ágyba. Mellkasára hajtom fejem, s pár pillanat alatt rám talál az álommanó.

 Arra ébredek, hogy homlokomra hint egy csókot.

- Rein... – Szorít is magához azonnal.

- Sajnálom, édes! Ellenkeztem, de annyira bántott a dolog, hogy fájdalmat okoztam neked, hogy az erõm is elhagyott. Én csakis téged szeretlek, csakis érted élek – mondja. – És, nem történt olyan, higgy nekem... csak kielégített.

 Kapok egy csókot. Egy finom, érzékit. Hogy tudnék így nem megbocsájtani neki?!

***két nap múlva***

 Rein jobban érzi magát, így indulunk is ma haza. Alexa bocsánatkérésként egy csokis sütit ad. A kapcsolatunk ott tart, hogy legalább Rein elõtt nem ócsároljuk egymást. Viszont a süti az süti és ha csokis, hát akkor meg méginkább fincsi~

- Remélem, hogy nem fogtok többet veszekedni, Rein, se Billel, sem Alexával.

- Nincs a készikönyvemben, de hamar beíródik, nem nagyon hiszem, hogy Alexa bírná az én kis kaméleonomat. – Sütievés közben is meg tud pirongatni. Ajh, megölöm! De mostmár végképp aláírta azt, hogy nem kap belõle, pedig adtam volna a végébõl... egy kicsit... morzsányit... talán... nem biztos... na jó, nem, akkor sem adtam volna, de nem ez a lényeg!

- Kaméleon? Milyen mókás becenév – mondja az édesanyja, aki végül beletörõdött abba, hogy nem lesznek unokái, viszont lesz egy boldog fiacskája.

 Elköszönünk, a reptéren megszorítom a kezét.

- Mi a baj? Csak nem félsz? Akkor, hogy jutottál ide? – gúnyolódik, de ezzel csak azt éri el, hogy jobban megszorítom a kezét.

- Akkor, haragudtam rád, és szomorú voltam, nem törõdtem ezzel.

 Felvezet a gépre, s felszállunk. Hamar elalszom, szóval tök mindegy, hogy félek-e most vagy sem. A válla egyébként is jó párna.

 Mikor megérkezünk, felébreszt és nagy nehezen lebaktatunk a géprõl. Szinte mindennek nekimegyek aki, vagy ami szembejön. Rein jöbb megoldást talál. A karjaiba vesz, úgy visz engem és a táskákat. Ha hazaérünk elõléptetem málhásszamárrá.

***

 Puha ágyikó, és egy frissen zuhanyzott Rein... hmm... oda is bújok gyorsan hozzá.

 Reggel mikor már az asztalhoz ülünk, kapok egy adag palacsintát. Mmm... Jóízûen falatozok, de valaki lop a tányéromról. Grr... utálom, ha lopják a kajám, pláne, ha az édes.

- Neked is ott van – fújom fel a pofim. Elvesz egy kis darabot a tányérjáról, jól meglocsolja sziruppal, s nekem adja. Kapok is gyorsan érte.

- De úgy a jó, ha egymásét esszük – nevet fel. Hmm... van benne valami.

 Evés után mosogat, majd felém fordul.

- Édesem, sajnálom, ami Okitavában volt, nem egészen így képzeltem el.

 De aranyos... kap buksisimit. Kezdem imádni ezeket a beceneveket.

- Semmi baj, Rein – nevetek fel, hogy tudassam, tényleg nem bánom már, az itt és most számít, nem a volt.

- Mivel már együtt vagyunk, a te egyezésed is kell bele – néz rám komolyan. Heh?

- Mibe? – kérdek rá értetlenül, ártatlanul.

- Visszamehetek karatézni? – Jajj, buta...

- Ezt nem én döntöm el, ez a te életed, ha szeretnél, visszamehetsz – mosolygok rá. Magáhozölel és csókot is kapok.

- Rendben, köszönöm, édesem.

 A fürdõben látjuk viszont egymást, ahová behúz, miután megengedte a vizet és sikeresen betesz a kádba, õ meg mögém fészkelõdik a vízben. Jéé, kacsa! Azonnal játszani is kezdek vele, amin Rein csak nevet.

 Pár órát jól elvagyunk, majd már kihült a víz, mikor kiszállunk és megtörölközünk. Magunkra aggatunk valami ruhát, majd leülünk filmezni. Ahj, kell neki horror. Utálom, félek tõlük. Egyre jobban próbálok hozzábújni. Valami mozog ott.... ááá... egy szellem!

 Felugrok és sikításba kezdek, mire õ leállítja a filmet és magához húz.

- Sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire ijesztõ lesz. Ezt még én sem láttam – mondja. Hangja kicsit megnyugtat, de mikor lekapcsolódik a villany és valami elõugrik az ajtótól, s nagyot órdit, egy nagy ütést érzek a mellkasomnál és nem érzékelek semmit.

***

 Magamhoztérek Rein karjaiban. Szorítom magamhoz, nehogy elmenjen, mert itt pusztulok meg!

- Semmi baj, mézesmadzagom – nyugtatgat.

 Azonban, este, nem nagyon akarodzik elaludni. Rein még mindig szorít magához, s addig nem alszik, míg én sem.

***

 Másnap hullafáradtan esik haza edzésrõl. A konyhában eszegetek vaamit, mondanám, hogy jöjjön õ is, de nem akarom zavarni, hagyom pihenni. És így megy ez egy hétig. Már nem is törõdik velem, azon gondolkozom, hogyha így levegõnek néz, akkor el is felejtette, hogy én is vagyok. Talán, talán ma sikerül kirángatnom kicsit.

- Menjünk sétálni, Rein – nyaggatom lelkesen, de semmi.

- Sajnálom, csillagom, de fáradt vagyok – csukódnak is le szemei, de itt elszakad a cérna.

- Amióta jársz arra a hülyeségre, soha nem foglalkozol velem! – ordítok rá. – Elhanyagolsz! Mi a fontosabb? A karate, vagy én?!

- Persze, hogy te, édes – mondja, s az ágyra húz, hogy megcsókoljon. Azonnal eltávolodom tõle, s leülök az ágyra.

- Akkor, hagyd ott a karatét, értem... – mondom. Átölel és a fülemre harap, mire aprót nyögök.

- Nem hagyhatom ott. Ez az életem!

 Felpattanok, s az ajtóhoz megyek azonnal.

- Ha az az életed, akkor én mi vagyok? Csak egy játék? – kérdem, s érzem, hogy sírni fogok. Gondold meg jól a választ, Rein, mert egy szavadba kerül és eltûnök örökre, vagy a karjaidba repülök.

- Nem, Bill, nem vagy játék. Szeretlek! – nem is hallom meg, megyek kifele.

 A lépcsõfordulónál fogja meg a karom, s próbálom kiszabadítani magam. Fracba a karatéval, miért ilyen erõs?!

- Engedj el! Ha jobban érdekel nálam az az edzés, akkor nem is kell velem törõdnöd! – sírok fel, s õ magához szorít. Kapaszkodom a pólójába, fejem odafúrom mellkasához. Ringatózni kezd, fejét a nyakamba fúrja. Fáradt, tudom... szégyenlem magam.

 Kicsit elhúzódom, könnyes szemekkel nézek rá.

- Látod, már megint megsirattalak – mondja kedvesen és letörli az arcom. Szipogok még párat.

- Nem is figyelsz rám sose, nem érsz rám... – nézek rá nagy, könnyes szemekkel.

- Tudod, hogy szeretem a karatét, a hétvégén nincs edzés, akkor mehetünk valahová. Na? – néz rám, de megrázom a fejem.

- Hagyd ott az az izét! Vagy az, vagy én?! – rángatom ki magam karjaiból.

- Nem választok, Bill, nekem fontosabb vagy mindennél, de a karate is fontos – magyarázza.

- Akkor járj az edzésekre, és nem is kell velem tõrödj – sziszegem idegesen, s fordulok el, de ahogy lépek, megcsúszom azon a hülye szõnyegen.

 Érzem, ahogy gurulok lefele, hirtelen forog minden. Hallom Rein kiáltását. Pofozni kezd, ahogy már a leérek és a karjaiban vagyok. Kissé nehezemre esik koncentrálni.

- Ez fájh... – nyögöm erõtlenül. Megütöttem a hátam.

- Jól vagy? Kicsim, ugye nem esett bajod?! Gyerünk, mozgasd a lábad és a karjaid, a fejed is. Lassan – mondja, s megmozgatom a karjaim, bár fáj kicsit a bal könyögöm, biztos a bõr is lehorzsolódott. A fejem is mozog, de szédítõ a mozgás. A lábam is, de a bokám nagyon fáj. Felszisszenek kicsit. – Jó. Úgy látszik kiment. Ne aggódj, semmi komoly baj nincs – nyugtat meg, s mintha magát is ezzel nyugtatná. Kapok a homlokomra egy puszit. Ez már jobban esik.

***

 Sikerül bekötni a könyököm, a fejem és a bokám is. Az még fáj, ha mozgatom, de Rein szerint, hamar rendbejön.

- Bill - lép be egy tálca finomsággal, amihez együtt látunk neki.

- Téssék? – nézek rá kíváncsain. Még kicsit könnyes a szemem. De a ijedségtõl valahogy megnyugdtam.

- Todod – kezd bele -, mikor leestél, csak arra tudtam gondolni, hogy az edzést is a fenébe küldöm, csak ne essen bajod – lép mellém és magáhozölel. Odabújok hozzá.

- Örülök, hogy jársz edzésre... de velem már nem is foglalkozol, mintha nem is lennék. Te is egyre fáradtabb vagy, aggódom miattad – nézek rá, õ meg bólint és megpuszilja a homlokom. – Kérlek, hagyd abba... vagy legalább csináld úgy, hogy minden héten csak kétszer mész el – pislogok rá szépen.

- Rendben, érted bármit – csókol meg, de megállítom.

- Biztos?

- Biztos.

- Akkor megcsókolhatsz – mosolyodom el kipirultan, mire felkuncog.

- Szeretlek – suttogja édesen. Odabújok nyakához, hogy belesuttogjam bõrébe, én is szeretem.

***

 Jobb elfoglaltság nem lévén, puzzelezni kezdünk. Nekem marad a szürkés égbolt és a fû, míg neki pár kutya és egy egér.

- Szerinted? – mutatom fel a két darabot.

- Az pont egymásba illik, szivem – mondja, s oda se néz. Meglököm a vállát az enyémmel. – Na? – néz fel és felkuncog. – Mondtam, ugye?

- Igen – nevetek én is fel. Tényleg jól egymásba talál.

 Magáhozragadja az irányítást, s így kiegyenlítetlen csókcsata veszi kezdetét. Összerezzenek, ahogy lehúzza rólam a pólót. Ajkai hirtelen lelassulnak, érzéki csókká váltva a durvát. Nem is tudom mikor történt, de rajta már csak egy boxer van, ahogy én is csak abban pompázok. Meztelen bõröm csókolja, egyre lejjebb és lejjebb, míg ágyékomhoz nem ér. Nyögések szökik ki a számon. Hirtelen minden olyan más érzés…

 Gyorsan felkap karjaiba, hogy az ágyára tegyen, s az én testem megfeszül, ahogy azonnal merevedésem köré zárulnak ajkai. Felfele mozdul, hogy újabb csókot adjon.

 Ott simogat ujja, ahol épp nem akarom, hogy simogasson. Azonnal elvággol ajkaitól.

- Reinh… - suttogom ajkaira, mire mintha észhez térne, s leugrik az ágyról. Seggre pottyan a padlóra.

- Bassza meg, ez fáj! – mormog. Ránézek meglepetten.

- Jól vagy? – bólint.

- Sajnálom, elvesztettem a fejem. Nem akarok fájdalmat okozni, Bill.

- Semmi baj, Rein – nyugtatom meg.

 Visszamászik mellém.

- Bill, most én akarlak – mondja, mire összerezzenek.

 Csókkal némít el, míg egyik ujját feltolja. Remegve nyögdécselek, de ezzel az ellenkezõjét érem el annak, amit akarok. Még egy újját tolja a másikhoz, mire karmolni kezdem, de nem hagyja abba, csak felbátorodik. Elszakítja tõlem ajkait és ujjai is kihúzza belõlem, mikor azt hiszem, megnyugodhatok, hogy csak ennyi volt, háttal fordít magának. Nem értem õt, felé tolom kissé fenekem, miközben rá nézek. Feltérdel mellém, s sírásommal, sikításommal nem törõdve nyomja belém hosszát. A hátamra fekszik és átölel, hasam simogatja, míg kissé meg nem nyugszom, bár ilyen helyzetbe, kényszerbõl is ezt követi a testem. Elenged, majd mozogni kezd. Minden egyes lökés felér egy tûszúrással. Hangos nyökéssekkel próbálom tudatni, hogy hagyja abba, de nem teszi. Kiveszi magát, de csak egy pillanatra, hogy maga felé tudjon fordítani. Könnyes arccal nézek rá. Olyan, mintha nem is õ lenne. Megígérte nekem, hogy nem okoz fájdalmat, erre újra ezt teszi velem...

 Felemeli a lábam, hogy oldalra gördítse testem, s úgy tolja belém ismét magát. Sírva próbálok mindent, hogy megállítsam, de mintha elvesztette volna a tudatát is. Ismét gyorsan fordít, hogy derekára kulcsolja lábaim, maga alá kényszerítve. Ez egy rémálom!

- Már nagyonh... nagyonh fájh! Reinh... – kiabálok neki, majd pár perc múlva mindketten élvezünk, de én úgy érzem a pokolba lökkött egyenesen.

 Mintha magához tért volna erre, azonnal elenged, s magához ölel. Érzem, ahogy folyik belõlem magja.

- Sajnálom, sajnálom, Bill... sajnálom, nem akartam... elvesztettem a fejem...

 Azt hiszem hallom még a hangját, de már nagyon hív a sötétség, s ájultan hagyom magam neki.

 Reggel nincs mellettem. Sziszegve tápászkodok fel, s a fürdõbe megyek. A tükörbe csak egy pillantást vetek, az is elég, beállok a tus alá, s hagyom, hogy a forró víz lemosson rólam mindent. Fura, hogy nem jött be, vagy nem volt mellettem.

 Aztán, ahogy készülõdök, egy cetlire bukkanok. Rein írta. Sajnálja és nem tud vigyázni rám...

 Nyelek egy hatalmasat, jókor jut eszébe neki is...! Basszameg! Hol lehet?

***

 Amirával többször is beszélgetek, már két napja, hogy elment. Mikor kiszedem végre a lányból, hogy Okitavában van, azonnal rohanok jegyért.

 Egyszer jártam itt, akkor is kicsi voltam, de legalább az állomás semmit sem változott. Elindulok valamerre. Mindegy, csak ne álljak már egy helyben, mint egy idióta.

 Az egyik utcán kanyarodok be, mikor nekem jön valaki. Felnézek, néhány egyetemista fiú az, pont a bandázós fajtából. Ilyen szerencsét...

 Körbeállnak, s tapogatni, cukkolni kezdenek.

- Engedjetek! Én... én csak Reint keresem – nyökögöm ki. Mint valami mesében, azonnal ott terem elõttem a „lovagom”, s magához ölel. Hmm... ismerõs illat. – Rein?

- Te ostoba! Mit keresel itt? – szorít magához. Igen, ez õ. Istenem, ez õ! És már csókol is... De jól esik...

 Mikor elvállunk, látom, hogy már nincsenek itt a bandások, helyette a bolt elõtt áll egy házaspárféle és egy lány.

- Gyere, kicsim, bemutatlak a szüleimnek, és te majd kimentesz tõlük – kuncog fel, mire kerek szemekkel nézek rá. Mellkasánál markolok pólójába. – Nem lesz semmi baj – csókolja meg a homlokom. – Bemutatlak, aztán van egy kis beszélnivalónk – mondja, de már nem rám néz, hanem elkezdett húzni a bolthoz.

- Rein... ez... – nyökögöm pirultan.

- Mégis mit jelentsen ez, fiam! Mikor hazajöttél még a barátnõdrõl áradoztál, mostmeg egy kölyökkel szûröd össze a levet?! – lép elé a férfi, az apja, akinek már van pár ránc a homlokán.

- Apa, anya, Alex, figyeljetek most rám – csitítja el a hõbörgõ családot Rein. – Õ az, akirõl beszéltem. Igaz, hogy nem nõbõl van, de én így szeretem – mosolyog felém, s átöleli a derekam. Pirultan pislogok másfele. Ajj, muszáj neki zavarba hoznia?!

- A szõke haj, a zöld szemek – mondja a lány, mintha két orromat látná egy helyett. Nem szeretem ezt a nézést. – Rein, úgye, ez nem igaz? – jön közelebb, s úgy kapaszkodik bele az ÉN pasim pólójába, mintha minimum az övé lenne.

- De igen, Alexa, igaz – mosolyog rá a lányra kedvesen, mire nekem kihagy egy ütemet a szívem. De rég nem láttam ezt a mosolyt...

 Zavartan nézek félre.

- Ez azt jelenti, hogy buzi vagy? – kérdi a férfi.

- Nem lesznek unokáink – ejti ki lassan a száján az asszony, aki még mindig kerek szemekkel néz. Mit bámulnak mááár!?

- Igen, apám, jól mondtad, homoszexuális vagyok, viszont ezt mindig is titkoltam.

 Olyan furcsán figyel az a lány. Belekapaszkodok Rein pólójának ujjába, mire lenéz rám. Szégyenlõsen hajtom le a fejem, õ meg mintha megértené, hogy én minél hamarabb túl akarok jutni ezen.

- Édes, bemutatom neked a szüleim, Devids Avaki, az apám és Anria Muneri az anyám – mosolyog mindkettejükre. – Õ meg itt a gyerekkori barátom, Alexa – mutat a lány felé is.

- Bill Anderson vagyok... azt hiszem – motyogom, mire a lány visítva felnevet és Rein felkuncog.

- Nem esznek meg – simogatja meg karom Rein, én meg egy apró mosollyal nézek rá.

 A férfi felsóhajt.

- Gyertek, ezt ne itt beszéljük meg – mondja. Zavartan sétálok Rein mellett, aki a kezemet szorítja, követjük a szüleit.

 A házukba érve ott tartok, hogy én már nem is szeretnék bemutatkozni, szabályosan menekülnék, de az ajtó elõtt még elkapja a derekam és megcsókol. Kicsit tart a csók, hisz csak másra figyelnek szülei. Viszont Alexán látom, hogy õ nem nagyon szívlel.

 Leül a család felnõtt fel a kanapéra, mi Reinnel a fotelon osztozunk – a karfára ült, és a lány meg a másik fotelban.

 Hosszas beszélgetés veszi kezdetét, a homokosság rossz oldaláról, az unokátlanságról és gyõzködésrõl. Én meg kezdek nyûgös lenni. Utálom ilyen sokáig egy helyben.

- Tehát... védekezzetek, mert valami nyavaját kaptok el, ami halálos is lehet – oktat ki az apja, én meg ráncolom a homlokom.

- Elég – motyogom magam elé, mire Rein rám pillant.

- Jól van, apa, védekezni fogunk, de mára elég lesz ebbõl. Bill fáradt az utazástól és én sem vagyok valami fitt. Lepihenünk kicsit – húz fel. Hálásan pillantok rá.

- Az én házamban nem lesz semmi... izé... huncutkodás! – jelenti ki az anyja. Nevethetnékem támad, de inkább visszatartom.

- Alexa, kísérd fel Billt a szobámba, én még beszélek kicsit anyáékkal.

 Bólintok, majd miután kaptam egy puszit tõle, a lány után megyek.

 Benyit egy szobába, majd mikor belém, az ágyhoz megy, leül rá. Keresztbeteszi az egyik lábát a másikon és kihívóan néz fel rám.

- Nem akarlak megbántani, Bill... de... Rein csak játszik veled – suttogja felém. Pislogok párat. – Õ az enyém – keményíti meg szavait. – Mikor hazajött is, nem ellenkezett, bármit tehettem vele – kel fel az ágyról. – Bármit – mondja még, s becsukja maga után az ajtót.

 Mikor Rein feljön, az ágyban fekszem, a fal fele fordulva. Szipogok párat, de nem akarom, hogy tudja, sírok amiatt, amit Alexa mondott.

 Minden mozdulatra pír kúszik arcomra, nem csináltam soha ilyet, félek, hogy rosszul teszem és nem tetszik majd neki. Felnyög, ami felbátorít kicsit, folytatom, s ahogy õ is teszi velem, szinte alig bírom folytatni. Kínzóan édes érzés, forró és gyönyörû.

- Nagyon jól csinálod, Bill... –mondja, s lehellete végigsimít merevedésemen. Ahm... ez finom érzés... Beleborzong az egész testem. Elködösül az agyam is, helyét valami biztos forróság veszi át. Az egész testem remeg, szinte minden mozdulata szikrákot alkot bõröm alatt. Érzem elborul mindjárt az agyam. – Billh, én... én mindjárht eémegyekh... – nyög fel, ami kicsit megrémiszt. Most akkor... a számba fog...?

 Már nem bírom magam tartani, s átadom magam a forróságnak. Felnyögve tudatosul bennem, hogy õ a számba élvezett. Köhögve ejtem ki a számból, mire mellém dõl megfordulva. Átölel, de én csak fintorgok. Ez baromi rossz... Keserû...

- Sajnálom, életem, nem akartam a szádba élvezni, de már nem tudtam eljönni.

- Semmi baj, Rein – mondom, mikor fölém hajol. A szám szélén maradt spermáját letörli, majd megcsókol. Nem kell sok idõ, mindketten pihegve szaladunk Álomföldre.

***

 - Nem vagyok! – órít valaki reggel kegyetlenül, én meg felpattanok mellette. Rein telefonnal a kezében, én meg mellette hallgatózom, mint sün a fõbe.

 Végighallgatom, s belepirulok abba, ahogy mondja: - Jól, képzeld, van egy nagyon csinos barátnõm, szõke haja van, smaragdzöld szeme csak úgy pompázik, és alacsonyabb nálam. Nagyon édes. – Kapok egy csókot is, hogy biztosítson róla, most bizony engem írt le.

- Akkor várunk holnap, indulj, Reinchin – hallom még a telefonba. Hmm...

 Rein rábólint és pakolászni kezd, én meg nézem, mint borjú az új kaput.

- Akkor itthagysz? – kérdem az ágyra dõlve.

- Dehogyis, édes, én jövök vissza, amint szabadulok az õsöktõl – nyugtat meg, s mellém vágódik, hogy fölém kerekedve egy iszonyatosan finom csókot adjon. Mmm...

- Ajánlom – motyogom ajkaira.

 Nemsokára szedjük a cuccainkat, majd bemegyünk a suliba. A tanárnõ elõtt értem be... húú... királyság... ilyen e volt még!

- Szóval, Bill, kész a házid? – szegezi nekem a kérzést, mire zavartan nézek fel rá. Rein feláll.

- Tanárnõ, Billel együtt csináltuk a házit, így itt van nálam a könyve is – ment ki a karó alól, s a tanár rá is bólint. – Tanárnp, szünetben beszélni szeretnél magával – mondja még.

 Hamar eltelik az óra, majd Rein még beszél a tanárnõvel. Addig én várok, de betalál néhány srác.

- Hallom, Bill, hogy te és Rein együtt vagytok.

- Le is feküdtetek már?

- Fogadok, hogy hagytad magad, ne is tagadd!

 Ha így megy tovább elsírom magam. Utálom, ha piszkálnak, sosem bírtam, túl érzékeny vagyok ehhez, azt hiszem.

 Rein lép hirtelen elé és megüti az egyik srácot, mire a többi elfut. Leállítom, mielõtt baj lenne.

- És akkor mi van, ha Bill az enyém?! Ne legyetek féltékenyek rám! De, aki megríkatja Billt, annak a nyakát töröm ketté! Értetted?! – ordít magából kikelve, mire a fiú felveszi a nyúlcipõt és elspurizik.

 A mosdóba futok én is, de utánam fut és elkap.

- Bill, jól vagy?

- I-igen – szipogom, mire magához húzva szorosan ölel.

- Sajnálom, Bill, ez miattam van...

- Nem, nem te miattad, már régen is csak a fiúk érdekeltek, csak féltem kimondani, és kimutatni – motyogom a pólójának. Ginom az illata. Megnyugtat.

***

 Másnap elutazik. Egy hétig van oda. Ngayon hiányzik, nincs aki átöleljen este és nem ébreszt senki sem csókkal... Azt hiszem nagyon hiányzik... nagyon, nagyon. Amíg odavan, került egy barátom is, újfiú és megkért, hogy mutassam meg neki a város meg mindent. Szívesen elvezetgettem õt és elég jól összebarátkoztunk, már nem is fáj annyira Rein hiánya, mert így kevesebbet kell arra gondolnom, hogy nincs velem. De esténként mindig szörnyû egyedül aludni.

 Liam egyébként helyes srác, olyan, aki után a lányok mindig megfordulnak. Kócos fekete haja van és vakítóan csillogó zöld szemei. Gyönyörû a tekintete, még nem láttam hasonlót. Kár, hogy nekem jobban bejön a kék szem és azok a szép hófehér, makulátlan tincsek. Megint itt tartok. Minden gondolatom hozzá lyukad ki.

 Épp a cukrászdából sétálunk kifele Liammel, megfogta a kezem, hogy ne menjek neki az elõttem szembejövõkkel, ami szokásom. Se jobbra, se balra, csak elõre megyek, mint a vakbéka.

 Látom, hogy belóg egy tincs a szemébe, én meg készségesen simítanám ki az arcából, közelebb hajolok, de hirtelen rávetõdik valaki. Akkor látom csak, hogy Rein az. Istenem, biztos félreértette. Gyorsan le is szedem róla.

- Mégis, mi ez, Bill?! – von kérdõre, de annyira meglep, hogy itt látom, mukkani sem bírok. – Elmegyek egy hétre az õsökhöz, és már meg is csalsz?! – ordítozik velem az utcán, már mindenki minket figyel.

 Liam a földön csücsülve letörli a vért szájáról.

- Szóval, õ volt az elõdöm, Bill édes? – Mi? Miket beszél? Jajj, ne!

 Rein azonnal sarkon is furdul.

- Rein – szólírom meg.

- És még bíztam benned! Bocsánatot akartam kérni tõled, hogy nem tudtam jelentkezni, mert soha nem volt térerõm – ordít dühösen. – Nem hittem volna, Bill, hogy pont te teszed ezt velem.

 Látom, hogy sír. Meg akarom vígasztalni... Amira jelenik meg és azonnal magához is öleli a fiút.

 Vezeti hazafelé, utána is kiáltok, de nem fordul vissza.

 Nem, nem, nem! Ez nem történhet meg!

- Te idióta! – ordítok a földön lévõre. Kényelmes ott vagy mi?! – Minek kellett ezt, hmm?! Fogalmad sincs, mit tettél, most miattad Rein mérges rám és azt hiszi megcsaltam – kiabálom könnyes szemekkel. Mindenki figyel, de nem érdekel. Még érzem, ahogy lendül a kezem és felpofozom Liamet.

 Hazafutva belevetem magam az ágyba. Apárnába rejtem az arcom és sírni kezdek. Apu jön fel, s simogatja meg a hátam, mire fele fordulok és átkulcsolom a nyakát. Odabújva hozzá sírok. Szorosan tart.

***

 Másnap szerencsére nem kell suliba mennem. Apu meengedte, hogy itthon maradjak. Könnyes szemmel figyelem a rajzfilmet a tv-ben, nem nagyon fog meg, nem tudok rá koncetrálni.

 Csengetnek, így lemegyek ajtót nyitni. Amira az.

- Tudod, nem hittem volna, hogy pont te...! – esik nekem egybõl.

- Én nem csináltam semmit, nem csaltalm meg õt senkivel – sírom és érzem, ahogy homályosodik a látásom.

- De õ látta, hogy kézenfogva sétáltok, éshogy meg akartad csókolni! – fogja össze karjait mellkasa elõtt.

- Dehogy akartam megcsókolni, csak a haját akartam megigazítani – szipogom. – És azért fogta meg a kezem, mert sokan voltak az úton, nem akarta, hogy nekimenjek valaminek.

- Persze, persz. És az a duma, hogy Rein az elõdje, vagy mi?

- Azt nem tudom, én sem értettem – sírom. – Hinned kell nekem, soha nem tenném ezt Reinnel, én szeretem – motyogom. S kicsit megszédülök. Igaz, tegnap délelõttõl nem ettem semmit, az a süti, amit a cukrászdában fogyasztottam nem foglal sok helyet.

- Jól vagy? – fog meg azonnal, mire mgerázom a fejem. – Nagyon sápadt vagy, ettél egyáltalán valamit? – újabb fejrázás. Felcsattan és jól leszid, amjd a konyhába vezet, mintha nem is én, hanem õ lakna itt és jól megrakott tányért tesz elém. – Istenem, milyen felelõtlen idióták vagytok. Reint is, téged is én kell felkanalazzalak, mikor nem is vagyok férfi. Szedjétek össze magatokat – mormogja, mint valami rossz rádió. – Tem ge mész, és elmodod ezt Reinnel is, aztán hagyd neki, hogy kicsit kiélje magát rajtad, látom, hogy rendesen fél megfektetni. Szereted, nem? – bólintok. – Akkor meg nincs itt gond. Hancúrozzatok egyet, oszt minden megoldva – von vállat. Én meg kerek szemekkel nézek rá. Hogy lehet valaki ilyen laza?! – Egyél – szól rám aztán.

***

 Idegesen toporgok az ajtó elõtt. Csengessek? Kopogjak? Hirtelen nem tudom.

 Zavartan kopogok be. Na, ezt tuti, nem hallotta meg, nem is csoda, egy reumás kígyó hangosabbat koppant, pedig nincs is keze.

 Ismét kopogok, ezúttal hangosabban. Kinyílik az ajtó, a szívverésem pedig másodpercek alatt kezd gyorsabban zakatolni.

- Szia! – nyökögöm ki magamból, és végig a szemébe nézek pirultan. Milyen duzzadt a arca a sírástól... Most nagyon szeretném jól megölelgetni.

- Rein... én...

- Mit keresel még itt? Van képed idejönni?! – szól gúnyosan, mire érzem, hogy könnyek gyûlnek a szemembe.

- Én... csak... – motyogom lehajtott fejjel. A cipõm nézegetem, de abban nincs semmi különös.

 Hirtelen érzem, hogy karok fonódnak körém. Sírva bújok hozzá, ahogy átölel.

- Én nem csaltalak meg... nem... soha nem tenném... én... szeretlek – sírom, mire szorosabban ölel.

- Tudom, kicsim, tudom. Amira elmondta... tudom – csitít, mire kissé elhajolok tõle. Arcára simítom a kezem, s lábujjhegyre állva pipiskedek fel hozzá, hogy mindkét szemére csókot hintsek.

 Mikor felnyitja azokat a kékségeket, elmosolyodom, õ meg finoman megcsókol.

- Tudod... Amira azt mondta, itt az ideje, hogy megfektesselek – suttogja a fülembe, mire az egész testemen borzongás fut végig.

 Nagy, ártatlan zöld szemekkel pislogok fel rá.

- Nem kell félned, nem teszek semmi olyasmit veled. Soha nem okoznék neked fájdalmat – mormogja, mire megnyugszom.

 Bemegyünk, a kanapéra ül és az ölébe húz.

- Hiányoztál – motyogom nyakábába és megpuszilom, mire kicsit felnevet.

- Ez aranyos volt. Te is hiányoztál nekem... – suttogja fülembe, én meg kellemesen felsóhajtok. – Nem így terveztem a hazatérést – mormogja, mire megnyugtatva õt, finoman megcsókolom.

 Istenem, rettenetesen hiányzott...

 Amira vár minket a ház elõtt, míg õk ketten félrevonultan beszélnek, addig én be is megyek. Egész estig bulizunk, már csillagokat látok az italtól, azt hiszem. Vagy díszítés… de nem merem bevállalni, hogy megmondjam. Mikor mindenki elmegy, az ágyban találom Reint, annyira kiütve, mint magam. Bemászom mellé, mire felül, s rámnéz bizonytalanul. Eszembejut az ajándéka. Nem így akartam odaadni, de már mindegy.

- Rein, ezt neked vettem – adom oda neki a kis dobozt. Kinyitja, felsegítem rá, bár nem biztos, hogy a kapccsal jól ügyeskedtem, de fenn marad, szóval igen. Az ágyra húz, csókra nyújtja ajkait, s én nem is kéretem magam. Fogalmam nincs, hova lett rólam a ruha, de nem is zavar. Szórakozottan szaggatom le az õ ruháit is, túl sok van rajta. Magamra húzom, õ pedig csókolni kezdi meztelenné vált bõröm. Kicsit rámnehezedik, így merevedésünk egymáshoz simul. Felnyögök, szonyat jó érzés. Hirtelen elszakad tõlem.

- Rein? – Mi az, nem akar? Rámnéz, egy apró csókot nyom számra.

- Sajnálom, nem folytatom. Megígértem, hogy nem bántalak.

 Fel is kellne az ágyból.

- Rein, én akarlak, most! – nyögöm. – Szeretlek, Rein, én le akarok feküdni veled – hízelgek neki, de õ csak rám dobja a takarót és belegyûr.

- Bill, részeg vagy! – jelenti ki, én meg nem is ellenkezek, ahhoz túlságosan zúg a fejem.

 Reggel addig mászom, míg oda nem tudok bújni hozzá, amibõl persze, az lesz, hogy a földön kötök ki, mert nincs mellettem. Ráadásul, a fejem is iszonyatosan fáj. Soha többé nem iszom!

 Valaki felkap és az ágyra tesz. Természetesen, Rein az. Le is ül mellém.

- Jól berûgtál tegnap – mondja nevetve.

- Hogy tegnap? – nézek rá értetlenül, mire ismét felnevet.

- És, Bill, én is... – mondja, s már ajkaimra is tapadt. – Felveszed megint a nõvérke ruhát? – suttogja ajkaimra, mire felmorranok. Tudtam!

- Jobban szeretnéd, ha lány lennék? Mert velük nyilvánosan mutatkozhatsz? Talán, csak játszo... – nem hagyja, hogy befejezzem, felpofoz.

 Hitetlenül nézek rá, érzem, hogy könnyeim elkezdnek lefolyni arcomon, Azonnal átölel.

- Sajnálom, Bill, nem akartalak megütni, de nem hiszem el, hogy te ezt belõlem kinézed. Én, azért szerelek, mert te, te vagy, és nem akarok mást a karjaimban fogni. Én a lányokról és a bulizásról lemondtam, mert a szerelem rám talált. Emlékszel? Mikor, az elsõ csókunk volt a suliban? Azóta szeretlek téged, és azóta nem feküdtem le senkivel... kivéve Naóval, de az akkor volt, mikor megharagudtál rám.

 Komoly hangjától megnyugszom kicsit. Érzem azért, hogy egy könnycsepp még utat tõr magának arcomon, de Rein gyorsabb, és lecsókolja onnan. Összerezzenek ettõl.

- Tudod, én hiszek neked, csak... csak nem vagyok lány, és... és én nem tudom megadni azt, amit õk és...

- Figyu, engem egyáltalán nem érdekel, hogy nem vagy lány, én így szeretlek, ahogy. Tökéletes vagy nekem, Bill, nem is kívánhatnék jobbat, édesebbet – kuncog fel, mire én is elmosolyodom és átkarolom a nyakát. Picit pirultan nézek rá.

- Azért... én emlékszem arra, amit tegnap mondtál... – motyogom. – Köszönöm, hogy nem csináltad velem, mikor tök részegek voltunk – priulok el.

- Sosem bántanálak, kicsim. Megígértem, hogy nem fog megtörténni még egyszer. Nem akarok neked fájdalmat okozni – simogatja meg arcom.

- Én szeretném... – nézek rá totál elpirulva, ártatlanul. Nem akarom megint érezni azt a fájdalmat, de talán... ezzel magam mellett tarthatom.

 Azt hiszem, átlát a tervemen.

- Kicsim... semmit sem kell tenned azért, hogy bizonyíts, nekem az is elég, hogyha itt vagy mellettem, megölelhetlek, és csókolhatlak – suttogja ezt a pár szót már ajkaimra és hamar rájuk is tapad. Viszonzom a csókját, és átölelem a nyakát. Amint jobban belelendülünk a csókba, úgy húzom magammal hátra. Tarkóját simogatom, õ meg a hasamat. Megborzongok. Szeretem, ahogy hozzám ér.

- Tegyük meg, Rein – suttogom. – Én... én... szeretném – motyogom tûzpiros arccal.

- Biztos vagy benne? – néz a szemembe. Így nem tudok hazudni neki, félek...

- Nem – fordítom oldala a fejem, de õ arcomhoz simitja tenyerét, maga felé fordít.

- Én várok rád, Bill, egész addig, míg teljesen biztos leszel benne, hogy akarsz-e magadban... Addig is, tudunk mi szórakozni másképp is – kuncog fel és elkezd mászni az ágyon. Méltatlanul nyikkanok fel, ahogy combomra könyököl, de elnézést kér és tovább mászik, míg megfordul. Elpirulok ettõl. – Csak utánozd minden mozdulatom – mondja még. Mivel meztelenek vagyunk, ezért mégjobban zavarba ejt ez a felállás. Szinte felsikkantok, ahogy végignyal merevedésemen. Zavartan én is megnyalintom az övét, mire felnyög. A szívem a torkomban dobog. Még sosem csináltam ilyet...

 Felébred, pedig halk voltam, mikor bejöttem.

- Hogy érzed magad? – kérdem. Még kissé kábultan néz rám. Szerintem nem tudja betájolni, hogy én vagyok a nõvérruha alatt.

- Kómásan – jelenti ki. Lassan felülne, de azonnal vissza is fektetem óvatosan. Mit mocorogsz? Hangyák vannak a gatyádban? Egy korházban vagyunk, szívem, ez nem nagyon lehetséges. Akkor meg, maradj veszteg!

- Még nem szabad! – szólok rá lágyan.

- Bill? – kérdez rá a nyilvánvalóra. Mivel helyes a megfejtés, ezért kap egy apró csókot. – Mit keresel itt, édesem?

- Látni akartalak – suttogom neki. Átölel, de amint hallom nyílni az ajtót, azonnal kihúzom magam karjaiból. Lehajtom fejem, hogy ne tûnjön fel neki ittlétem. Odalép Reinhez, kitakarja, megnézi a varratokat. Hát, szépen összevarták, elmehetne lassan egy falusi hímzés bemutatóra. Látom, ahogy az orvos végigsimít a mellkasán, meg azt is, hogy erre semmi ellenvetés nem érkezik az ágyban fekvõtõl. Féltékenyen nézek rá.

- Rendben, szépen be fog gyógyulni, és kérlek, az elkövetkezendõ napokban, úgy egy hónapig, csak otthon feküdj, sehova, ha nagyon muszáj.

- Értettem! – bólint rá, majd, mikor az orvos kimegy, visszahúzza a takarót, amit Rein tüntetõleg nyúz le magáról, az ajtó csukódása után. Elpirulok merevedése láttán. Közelebb lépek kicsit, eltûri a hajam. Tagjára mutatok, mire felnevet és megfogva a kezem, magához húz, de azonnal elrántom a mancsom.

- Rein! – szólok rá zavartan.

- Múltkor, persze, milyen jól eljátszottál vele – duzzogja.

- M-mikor? – nézek rá vörös arccal, de csak alattomosan elmosolyodik.

- Mikor részeg voltál, kincsem. Élvezted ám – kuncogja. Ezért még kapni fog. De nem most, van elég baja így is, szerencsétlennek.

 Csak este megyek el, egy csókkal búcsúzom tõle. Reggel Amirával egyszerre érünk a korjáz elé, így együtt megyünk fel hozzá. Felébred.

- Csiiii felébredt – rikkantja a lány.

- Igen, felébresztettek – dörmögi. Morcos maci... Amira a combjára üt.

- Hé, a férfiaknak igen is, van reggeli merevedés! – morran. Felém fordulva kacsint, mire én ismét felveszem a vörös színt.

- Tudom, tudom – mondja a lány. Rein meg nem hagyja, hogy eredeti színemben pompázzak, magához húz egy fincsi csókra.

- Rein, ez egy korház – törlöm meg a szám, mire be is lép egy ápoló. Hah!

- Rein... Hogy érzni magát? – kérdezi az ágyban fekvõtõl.

- Jobban, mint tegnap – mosolyog.

- Hát, a mûtét sikeres volt, nem lesz nyoma semminek sem – nyugtatja, s még felír valamit a lapjára, majd kimegy.

- Hála’, Rein, annyira aggódom – bújok hozzá közelebb.

- Sajnálom, Bill, tudom, milyen... De tudd, hogy szeretlek, édesem.

 Ajánlom is neki, meg azt is, hogy egészségesen lépjen ki innen.

*egy hónap múlva*

 Rein ma jöhet haza a korházból, így Amirával együtt kísérjük õt a házhoz. Már épp közel vagyunk, mikor egy elég szép lány szólítja meg õt.

- Szia, Rein! – mosolyog rá. – Látom, a barátnõddel és a haveroddal mész haza – mondja. Kicsit elpirulok, ahogy Amira is. Rein felnevet. – Mondtad már a barátnõdnek, hogy lefeküdtél velem? – morran fel.

 Mi? Hogy? Rein? Vele? Én megölöm! A lányt is, meg Reint is! Na jó, talán Reint majd késõbb...

 Összerezzenek, ahogy Amira nekiugrik a lánynak, aki végül persze alul marad vele szemben. Nem édekel. Dögöljön meg! Ilyenkor kívánom azt, hogy bár lánynak születtem volna. Akkor talán nyugodt szívvel tarthatnám magam ellett Reint, úgy, hogy ne lépjen félre. Utálom!

 Amint a lakásba érünk, levágódom a kanapéra, s kicsi választ el attól, hogy sírva fakadjak. Mellém ül, átölele, de ellenkedzve tolom el magamtól, egész addig, míg felsszisszen. Ahm, nem akartam õt bántani...

- Sajnálom, Rein - nyökögöm szomorúan. Maga felé fordítja az arcom, hogy a szemembe nézhessen.

- Soha a büdös életben nem feküdtem le azzal a ribivel! Bill, én téged szeretlek, és soha nem csallak meg mással – mondja. Amira is mellénk ül.

- Igaza van, Bill, ahogy én Reint ismerem... soha az életben nem csalná meg a párját, mégha az fiú is.

 Gyorsan letörlöm a könnyeim az arcomról. Szipogok párat még

- Felmegyek kicsit, jó? – nézek Reinre még párat szipogva.

- Jó. Én már eleget pihentem, csinálok pudingot – nyom egy csókot a homlokomra. Amira bólint, s én már fel is mentem.

 Rosszul esett az, amit a lány mondott. Tudom, hogy Rein igazat mondott, meg persze, ki merné megkérdõjelezni Amira igazát. De, valahogy mégis fáj az, hogy tudom, ez bármikor megtörténhet. Nem vagyok lány, én nem tudom azt megadni neki, amit õk. Valahogy most az sem dob fel, hogy pudingot készít, pedig én azt imádom.

 A fürdõbe megyek, megmosom az arcom, s viszonylag félresikerült mosolyt erõltetek az arcomra, mikor félóra múlva lemegyek.

- Jól vagy? – kérdez rögtön Rein és az ölébe húz. Elém teszi a részem a pudingból, s én felcsillanó szemekkel állok neki elfogyasztani. Megenném a tálat is, ha lehetne, olyan fincsi. – Úgy látszik igen – kuncog és folytatja az evést.

***

 Már nagyon vártam a mai napot, alig bírok megülni a padban. Mivel utolsó hét van a suliból, ezért senkinek se nagyon feltûnõ a viselkedésem. Ma vanRein születésnapja, Amirával meg megbeszéltünk egy kis partit. Már tegnap megvettem neki az ajándékát, egy nyakláncot, ami illik hozzá, hópehely medáll van rajta, a hátába meg bele van vésve, hogy tõlem kapta. Remélem tetszeni fog majd neki.

- Menjünk, kicsim – öleli át a vállam, de csak felmosolygok rá.

- Ne, várj, még ne menjünk hozzátok, menjünk el egy cukrászdába – mondom lelkesen. Szerintem azt hiszi, megfeledkeztem a szülinapjáról, de nem így van. Csak húzom az idõt. Majd a parti végeztével átadom neki az ajándékom, mikor ketten maradunk, nem akarom most lerohanni vele, bármennyire is vagyok kíváncsi arra, mit szól hozzá.

- Jó, menjünk. – Pár perc múlva oda is érünk. – Mit szeretnél? – kérdez, ahogy a pulthoz érünk.

- Hmm... ez fincsinek tûnik – mutatok rá egy csokis csodára. Vesz mindkettõnknek. Beülünk egy asztalhoz, s azt eszegetjük vidáman.

- Mit szeretnél ma csinálni? – néz rám kíváncsian. Úgy teszek, mintha elgondolkoznék.

- Szerintem csak rakjunk be egy filmet és lustuljunk a kanapén – ülök az ölébe, s lenyalintom szája szélérõl az ott lévõ csokit.

- Rendben – bólint és átölel. Kapok csókot is. Mmm.... fincsibb, mint a süti.

***

 Mikor már hazafele tartunk, dobok Amirának egy sms-t, hogy jövünk. Semmi feltûnõ sincs az utcán, kézenfogva sétálunk a házig, ahol a lány és pár haverja várja õt, hogy meglephessék.

 Pillanatok múlva már alatta találom magam. Megremegek. Nem szeretem ezt.

 Rein egy sóhajjal ereszt el, majd felül az ágyon és a fejét fogja.

- Rein? – kérdem, de csak mosolyog. Mit meg nem adnék, ha tudnám, mire gondol olykor.

- Semmi baj, édes, kicsi gumimacim, nem teszek semmit.

 Feláll, majd az ajtóig megy, jobban mondva, az ajtófélfának. Azonnal mellé ugrom.

- Rein, mi a baj? – Megsimogat, majd a padlóra esik.

- Bill, hívd Amirát – szól rám, mire kapok is a telefon után.

 Hamar ideér, az ajtót döngeti, mire megyek, hogy kinyitsam azt. Azon nyomban Rein mellett terem.

- Bevetted a gyógyszert? – kérdi a lány, mire egy fejrázás a válasz, kap egy pofont.

- Milyen gyógyszert? – kérdem azonnal. Amira az ágyra rakja Reint és hozza is a bogyókat.

- A gyógyszert az orvos írta ki, a feje miatt, ezt kellene szednie a hülyének – mondja. Aggódva tekintek a srácra.

- Nincs gáz, már jól vagyok – jelenti ki, és felállna, de Amira visszadönti õt az ágyra. – Hé, hugyoznom kell, engedj már! – kiált a lányra. Mindketten nagyot nézünk rá.

- Hé, szépen, kicsik is vannak itt.

 Rein nevet, Bill pirul. Ez a felállás lassan kezd megszokott lenni.

 Amint végez és kifele jön, köhögésben tör ki, mire mindketten ott termünk mellette.

***

 Másnap kicsit jobban van. Eltámogatom õt az orvoshoz. Kinn megvárom, míg õ beszél a dokibácsival. Amíg õ benn van, én idegesen toporgok kinn. Egyszercsak meghallom kiáltását. Nem tudom, mirõl beszélhetnek, de nagyon félek, hogy Reinnek valami baja van. Mikor kijön, ránézek, õ pedig odahajol hozzám egy finom csókocskáért. Kézenfogva sétálunk haza, egész idõ alatt csendben, kissé elpirultan nézem õt.

- Rein, mi volt az a kiabálás? – kérdem aggódva, mire magához szorít egy mosollyal az arcán.

- Semmi baj, Bill – nyugtat meg, majd hív valakit, de az nem veszi fel, gondolom Amirát.

- Rein?

- Mit kérsz ebédre? Vagy inkább, menjünk étterembe? – kérdi, mire azonnal rávágom, hogy csináljunk palacsintát. Lelkesen rikkantom neki, amin csak felnevet, erre meg én durcázom be. Felfújom az arcom tûntetõleg, és õ már ajkaimon is csüng. Finom, mámorító csók, amit semmi sem tõr meg... vagy mégis? Rein telefonja jelzi, hogy jó lenne, ha valaki felvenné. Morcosan váll el tõlem, hogy felvegye a készüléket. Ezen kuncognom kell. Míg beszél, elbújok a fal mögött, nem tudom, mi folyik itt, de tuti, hogy Amirának el fogja mondani.

- Amira, baj van! – kezdi már egybõl kétségbeesetten. A szám elé kapom a kezem, hogy ne nyikkanjak fel. Tudtam. Megkéri a lányt, hogy gondomat tudná-e visselni a jövõhéten, amit nem értek. Még mondja, hogy ne akadjon ki, s közli, hogy már megvan a mûtét idõpontja, és elég hamar elkapták, szóval maradandó károsodás sem marad, ezt nem értem. Inkább elmegyek fõzni valamit, de nagyon remeg a kezem.

 A serpenyõ kiesik a kezembõl, ahogy megégetem magam, bár nem elõtte is könnyeztem, így nem látom a sebet, nem is fáj annyira, mint az, hogy tudom, Rein beteg.

- Bill? – hallom valahonnan távolról. Kitisztul annyira a fejem, hogy lássam az égésnyomot kezemen. Azonnal futok, hogy vízet ereszthessek rá, mert nagyon ég, de elhúz a csap közelébõl és a szobájába visz, ahol bekeni valamivel a sebemet. – Nem szabad víz alá tenni, mert akkor rosszabb lesz, hidd el – mondja nyugtatólak, s magához szorít. Végre odabújhatok hozzá.

 Õ megy a konyhába, hogy megcsinálja a palacsintát, amit hálásan veszek.

 Mikor kész, leülünk enni. Hmm... mennyei...

 Kaja után egyet sétálunk a parkban, hozom a cicát is, persze, pórázon. Pár óra után besötétedik és Rein hazakísér, Minnie meg jön velem, Rein megengedte.

 Amint ágyba kerülök, másra sem tudok gondolni, csak rá. Muszáj felhívnom Amirát, hogy többet tudjak meg. Persze, nem nagyon akarodzik nekem elmondani a dolgokat, de végül elmondja, hogy Rein anyukája tüdõrákban halt meg, és a betegség nála is megtalálható. Nagyon fáj az, hogy Rein nem bízott meg bennem annyira, hogy ezt elmondja. Másnap a suliban, órák után, odamegyek hozzá az udvarra. Ledõlök mellé a fûbe. Sápadt és kedvetlen.

- Szia – köszönök, ahogy a táskám félretolom, hogy a fejem alá tegyem. Kispárnának jó.

- Hello, cicám – gördül fölém mosolyogva, s kapok egy csókot. A lábujjamig pirulok, az egész suli azért nem kéne tudja...

- Hogy vagy? – simítom kezem színtelen arcára.

- Jól.

- Aham, el is hiszem – nézek rá gúnyosan, aztán szomorúan. – Ennyire nem bízol bennem? – pillantok oldalra.Ez nagyon rosszul esik.

- Bil, honnan veszed ezt? Ne butáskodj – puszilja meg arcom, de elfordulok tõle.

- Akkor miért Amirától kell megkérdeznem, hogy mi bajod, mert te nem mondod el nekem? – nézek a szemébe kicsit könnyes tekintettel.

- Nem errõl van szó – sóhajt fel. – Ez egy veszélyes mûtét. Nem akarom, hogy aggódj miattam, ne légy szomorú – simogatja arcom. Odabújok hozzá.

- Ha bármi bajod lesz, én esküszöm addig ütlek, míg hápogni nem kezdesz! – nézek rá komolyan, de elneveti magát.

- Megértettem.

***

 A következõ héten már a korházban van. Nem nagyon engednek be hozzá, csak egy-két órára. A mûtét napja is ma van, nem bírom azt, hogy nem engednek be hozzá. Kikukucskálom, hogy milyen lehetõségeim vannak és akkor meglátok egy nõvérkét. Ohoho... meg is van!

 A mûszaka végeztével megy átöltözni, én meg megvárom az öltözõ elõtt elrejtõzve. Amint elmegy, besurranok az öltözõbe és magamraveszem a ruhát.Szerencse a fejdísztõl, vagy nem is tudom mitõl, elõrehullik a hajam a szemembe, így nem vesznek észre. Pár nõvér beszél a mûtõ elõtt, mindent kifecsegnek egymásnak. Megtudok pár dolgot a mûtétrõl is, meg másról is, de nem lényeg. Megvárom, míg minden elhalkul, s vége lesz a mûtétnek is. Leoltódnak a lámpák a kortermekben és én akkor lopózom be észrevétlenül hozzá.