 Karakter: Anton Andropov
Összepréselődnek az ujjaim, ahogy leskelődöm utána a folyosón. Látom, ahogy előremegy, hamarosan a fejét is le kell hajtania a csatornában, amit ki fog nőni. Annyira erős, hatalmas és határozott! A szívem hevesebb iramot diktál, minden mozdulatát ismerem, szaporán dobog, a mellkasom fájón kitágul, a szemeim is isszák a látványát. A legszilárdabb dolog, amit mióta élek, láttam. A követ is könnyű kézmozdulattal változtatja omlós porrá. A hatalmas kabát, aminek az illatát olyan jól ismerem. Kesernyés cigaretta és korom, innen érzem. A lába alatt placcsan a nyirkos föld, nem gázol a vízben, nem akarja, hogy idő előtt megfagyjanak a lábai.
Annyiszor kértem, hogy vigye el a pokrócomat! Legalább azt terítse maga alá, mikor azért hasal, hogy bennünket védjen. Nem tudok többet adni neki, kibírom éjjel anélkül a hitvány, molyette takaró nélkül! Befordul az egyik távolabbi sarkon, a léptei elhalnak. Összeszorul a gyomrom, a szám még jobban kiszárad. Nem szeretem, mikor így, szó nélkül megy el, rám pedig nem tart igényt. Örökké vele lennék, ha tehetném… De nem tudok. Ő másképp dolgozik, mint én, mint mi. Ő oson, nekünk elé kell állni az ellennek. Nekem kellene osonni, ezekkel a tropára vágott lábakkal, neki pedig eléállni, puszta kézzel megsemmisíteni a fém förmedvényeket… Egy csapásra megnyernénk a háborút! Ha ez tényleg így lenne, belehalnék a gondolatba.
Így sem jobb, a tudat mindenképpen kínoz, hogy lehet úgy halna meg, hogy egy német újságból látnám viszont a hírét… El sem búcsúzhatnék, nem mondhatnám el neki, ami a lelkemet nyomja. Hogy több, mint egy példakép, több, mint egy követendő idea, amit folyamatosan harsognak odakint a hangszórók. Fájón sajdul meg a szívem, ha az arcom nem érintené a hideg fal, talán meg is könnyezném a gondolatot. Nem. Ő sosem hal meg. Mert sosem adja fel. Nincs nála jobb! Soha senki sem fogja tudni legyőzni Őt! Senkinek sem hódol be, mert nincs, aki eltiporhatná!
- Anton! – zökkent ki a gondolataim közül Isaak hangja. A vállamra markol, a többiek nagyon gyors tempóban szaladnak el mellettünk. Minden másodiknál ott van az aknavetője. Történt valami? – Igyekeznünk kell, megindítottak egy nagyobb osztagot, a százados kiküldetett minket! Siess!
Lehajolok a lábaim közé szorított fegyverért, szorosan magamhoz szorítva igyekszem utána, ahogy csak tudok. A lábam miatt nehezebben tartom az iramot, de ha eltekintek a fájdalomtól, megmarad a lépésarány és nem maradok le. A torkomban hevesen lüktet a szívem, kiszáradt számban nincs nyál, amit nyeldekeljek, hogy lentebb tuszkoljam.
Csak arra kell gondolnom, hogy mire visszaérek, Ő is itt lesz!
Gyorsan haladunk a föld alatt, Grisha felsegít a lépcsőknél, és megcsap a kinti farkasordító hideg. Össze is rándulok abban a pillanatban, ahogy az arcomra hajít a dühödt szél egy adag havat, fentebb húzkodom a sálat a számmal, a fegyverem nem tehetem félre. Egy régebbi sikátorban kötünk ki, amit mára már zsákutcává tett a folyamatos bombázás. A tekintetem ide-oda ugrál, a társaimat látom, ahogy az utca két oldalán görnyedve haladnak, a legelsők már a vállukra tették a aknavetőket. Igyekszem még jobban belebújni a ruháimba, behúzom a vállaimat és a nyakamat is, de a lábaim rettentően fáznak.
Rettentően fúj a szél, a hó megfagy a kabátunkon és hamarosan mindenki hófehér buckaként sorakozik előttem. Grisha int, hogy a nekem bal oldali első kisutcába menjünk Isaakkal, aki már hozza is az RPG-be való lőszert utánam. Bólintok, térdre ereszkedve mászok be a szögesdrótozott gerendák között. A lélegzetem a sálon át is úgy kavarog, hogy vissza kell fognom a zaklatott levegővételeimet, ha látni akarok. Vissza akarok menni…
Nem! Danilov is kibírja, nekem is ki kell! Ha Ő napokig kitart egyedül, akkor nekem ez a pár óra hossza nem szabad, hogy problémát jelentsen! Összezárom erősen az állkapcsomat, a fogaim karistolódnak, ahogy megfogadom, hogy gyorsan és precízen megcsinálom a feladatomat. Akárhogy is határozok, a lábaim remegnek, mint a kocsonya.
Már hallom a tankcsikorgást, a hangot, ami még jobban elrettent, mint az orvos gondolata. Motorokkal kísérik őket, hogy hamar likvidálni tudjanak minket, ha felbukkannánk a színen.
- Anton! Pszt! – hátrafordulok, Isaak egy beomlott bérház falára mutat, bent egy lépcső sejlik fel a sötétben. Hangtalanul tolatok vissza, szemeimmel még mindig előre figyelve. Kezd az izgalmam a tetőfokára hágni, remeg mindenem, a fekete ruhásoktól annyira irtózom… a temetésekre veszünk fel feketét… ne temessenek előre… Nem szeretem a sötétet. Félek tőle! – Anton!!
- Megyek már – suttogok vissza idegesen, majd óvatosan befarolok utána a lépcsőházba. Meglapogatja a hátam, majd előveszi az automatáját, hogy előre menjen és körülnézzen, hogy tiszta-e a levegő. Annyira vágyom, hogy fent feküdjön felettünk Danilov! Itt lenne velem! Láthatná mit csinálok, láthatná, hogy nem vagyok haszontalan!
És… nem érezném magam ennyire védtelennek…
Remélem jól van, van mit ennie és nem fázik, nincs sérülése… Ezekre a gondolatokra szorosabban fogom a fegyverem hengeres alakját. Alig várom, hogy mehessek hozzá, nála ihassam meg a forró, ízetlen teámat, hogy halljam a lélegzetvételeit, hogy nézhessem, ahogy elszívja a szokásos stavoreszt a zsebéből… Ahogy a vastag ajkai közé fúrja… Ez a gondolat tart melegen…
- Jöhetsz!
Felkapaszkodok a töredezett lépcsőkön, igyekszem a fal mellett haladni, ott biztonságosabb és erősebb még az anyag, nem fog beszakadni alattam. Mint legutóbb… nem akarok orvosnál kikötni megint! Az első emeleten olyan, mintha a folyosó visszaverné a szívdobogásom hangját, a hidegtől remegni kezd a szám, a térdemnél teljesen átázott a nadrág, szinte ég a bőröm. Hiába üvöltenek odakint a tankok, a fémes csikorgás, a lánctalpak jellegzetes hangja, csak a zihálásom és a lüktető szerv idegtépő mozgása tölti ki a hallásomat.
Az egyik szobába követem Isaakot, a küszöbnél én is hasra fekszem, úgy mászok be utána, nehogy észrevegyenek. A sisak nagyot löttyenne biztos a fejemen a mozdulatra, ha a hajam nem tartaná biztosan. Szinte már fülsértően szuszogva kúszok utána, megmarkolja a vállam és maga mellé penderít a falhoz.
- A jelet Grisha adja meg, addig töltsük meg! – tátog, szerencse, hogy tudok szájról olvasni, egyre erősebb a hang, tehát rettentően közel vannak hozzánk. Mi lesz, ha ez egyik kezelő úgy dönt, hogy idefordítja a löveget és tüzel? Ránk szakad az egész ház, agyonnyom több tonnányi tégla, cserép és gerenda…
Danilov…
Mindennemű nesz kiadása nélkül töltjük meg az aknavetőmet, nem boldogít a tudat, hogy most a ház védelmező négy fala között vagyunk, pedig két hónappal ezelőtt mit meg nem adtam volna érte, hogy egy ilyen helyen várjak be egy tankcsoportot… Az árkokban rettegtem, többször alig láttam a könnyeimtől, amik az arcomra fagytak, majd megolvadtak tüzeléskor…
Egy étterem tükréből letört darabbal les ki nagyon óvatosan, én pedig izzadni sem vagyok képes az idegességtől, úgy fázom. Be akarok bújni az ágyba… a jó melegbe… mellé. Át akarom ölelni, szorosan, az arcom az övéhez akarom fúrni.
A tankok hangja már hasogatja a fejem, a bajsejtelmes csikorgástól borsódzik a hátam, fekete alakok nem kísérik őket, csak három oldalkocsis. Őket majd leszedik azok, akiknél nincs a test, csak a lőszer. A vállamra emelem, felegyenesedek a fal mentén, várom hogy még előrébb kerüljenek az utcában. Mint valami undorító fém állatok, a feje szimatolva forog ide-oda. Mikor váratlanul megbillen az egyik épület felé, és a tanksapka becsukódik a távcsöves német után, megfagy a vér az ereimben.
Észrevettek!
Észrevettek minket!
Gyorsan! Gyorsan!
- Požar!! – ordít fel valamelyik utcából a vezetőnk parancsa, kihajolok és megcélzom a hozzám legközelebbit. Megvetem a lábam, a hátsót el is fordítom, majd ahogy elsütöm, jön az ismerős lökés, Isaak a folyosóra rohant már a parancs után, így a kivágódó lángcsóva és a füst nem sebzi meg.
- Achtung! Achtung! – ordítanak, de a töltet betalál, az egyik tank lélekig hatoló morajjal robban fel, majd süvítenek az újabb és újabb töltetek a lángokon és a füstön át.
- Húzz el onnan baszd meg! – kapaszkodik bele hátul a kabátomba Isaak, ahogy elránt az ablaktól, máris megsorozzák a falrészt. Elfelejtettem ellépni onnan, úgy zúgunk lefelé a lépcsőkön, hogy majdnem fel is botlok, a társam akadályozza meg, hogy a sérült lábammal belelépjek egy nagyobb kráterbe. Kirohanunk az utcára, maradunk az érkezési vonalon, a többiek is szaporán követnek minket, mégis mi vagyunk az utolsók, akik leereszkednek a mélybe.
***
- Remek, mind méltó fiai a szovjet honnak! Még ma az újságba kerül a győzelmük! – sétál el előttünk a vezetőség két kirendelt tagja, mi pedig két sorban állunk előttük. Sikerült csak elesnem a csatornában, az arcom csupa kormos lé, de legalább a port lemosta. – Elmehetnek! Pihenj!
Elbócorgunk a nagybejárat felé, végig csak az kattog a fejemben, hogy vajon Danilov itt van-e már? Hallotta, mit csináltunk? Vajon megdicsér majd? Vagy engedi, hogy vele maradhassak egy kicsit? Remélem nem sérült meg. Néha úgy érzem, szeretném, hogy sebet kapjon, hogy ápolhassam, de megrázom a fejem és meghőkölök kicsit magamtól. Nem eshet baja, nem is fog!
Rengetegen tolonganak már a nagy előtérben, mindenki beszél és beszél, különféle mély férfihangok vegyülnek, hátak paskolódnak meg, a társaim is gyorsan szétszélednek, hogy még most helyet keressenek maguknak a lefekvéshez. Felsóhajtok még az ajtóban, ahogy nem látom meg Danilov magas alakját. Mondjuk nem is csodálom, mit keresne közönséges tankosok között? Biztos fontosabb és jobb dolga is van ennél. Csak szerettem volna, ha… itt vár engem, megveregeti a vállam, vagy magához ölel.
Viszont észreveszem Ivant a túloldalon, látom, ahogy tekintetével pásztázza a tömeget, úgy, ahogy én.
- Ivan! – szólok át neki a katonák feje fölül, majd megpróbálok közéjük vegyülve eljutni hozzá, de emberi képtelenségnek tűnik. Végül csak felemelem a kezem, mint régen, mikor még vele és a szüleimmel mentünk el valamiféle kiállításra. Azt hiszem első világháborús jelvényeket mutattak a vitrinekben.
- Anton! – sóhajt fel, amit megmosolygok. Mindig úgy aggódik értem, biztos azért, mert édesapám kérte meg rá. Hogy ügyeljen egy kicsit rám, ami nagyon sokszor jól szokott esni, szeretem a közelségét. Bár nem annyira mint… de miért nincs itt? - Mi ez a nagy tömeg itt?
- Óh, a vezetőség szerint remek munkát végeztünk, gondolom, ünnepelni jöttek – hessegetem el a dolgot, nekem nincs kedvem az üveg fenekére nézni. Danilovot szeretném látni, hogy megérkezett, épségben van, hogy egy kis időt töltsek vele. Talán véletlenül el is aludnék a széken ott az ágya mellett.
Sehol sem látom, akárhogy keresem is a tekintetemmel. Már biztos látnám, ha itt lenne, azonban sokszor szeret inkább kimaradni az ilyen dolgokból, nem igazán szokott részt venni ilyesfajta ünnepléseken. Mindig a helyén marad, csak morog, hogy átmeneti az öröm, és hogy hallgatnának már végre el…
- Ebben egy percig sem kételkedtem – szorítja meg a vállamat, az erős érintés hozza meg a hangom.
- Danilov hol van? – kérdezem, tekintetemmel szinte kotrok, turkálok a katonák között.
- Nem tudom – érkezik a válasz.
- Akkor megkeresem. Örülök, hogy láttalak – végighúzom kesztyűs kezem a felkarján, ellépek tőle, hogy belevessem magam a tengernyi kabát közé.
- Anton! – szól még utánam, gyorsan megfordulok. Mit akarhat? Talán meglátta?
- Hm?
- Este meglátogatsz majd? – kérdi meg, én pedig kicsit habozok. Úgy terveztem, hogy merő véletlenségből elalszom Danilovnál, bár legutóbb is felvert az álmomból és kitolt… Ivan mégiscsak családtagnak minősül, sokat aggódik értem, engem pedig úgy neveltek, hogy illik viszonoznom. Rengeteget segít, legutóbb is Ő szerezte nekem ezeket a kesztyűket, amik most is rajtam vannak. Egyre nagyobb lesz a nyomakodás a hátam mögött, mintha sürgetni akarnának. Jójó!
- Persze! Majd vacsorázunk együtt, mint otthon – felelem kedvesen, eszem ágában sincs megtagadni tőle, családtagtól semmit. Máskor is megtehetem azt, hogy elalszok Nála. Így sem tudom, hogyan fog reagálni arra, hogy bemegyek hozzá.
- Már alig várom – hallom még a válaszát, bíztatóan rámosolygok, hogy nem fogom elfelejteni, majd el is indulok a többi bajtársam között. A sántaság sokszor a javamra válik, mert erősebben billenek mindig az egyik oldalamra, így viszonylag hamar átevickélek a felgyülemlett tömegen. Az egyik ismerős járatnál befordulok balra, kihagyva a raktár felé vezető utat.
Vajon itt van már?
A helyén nem találom, pedig mikor beléptem, még a fülemben is éreztem a vért dobolni. Elszontyolodva fordulok meg, hogy megnézzem kint is, hátha cigarettázik, bár idebent is szokott. És ha megint eltűnt két-három napra? Danilov, kérlek ne csináld… A gyomrom összeszorul, ahogy fellépve az egyik fa kibújón sem látom meg a betondarabokon üldögélni. Lógó orral, leverten megyek vissza, onnan veszem észre, mennyire fázom, hogy a lábamban állandóan pulzáló fájdalomérzet nem borzolja az idegeimet. Megállok oldalt a falnál, a surranón keresztül nyomkodom a bokámat, hogy életet leheljek belé.
Begyújtok Danilov kis olajkályhájába, biztos örülni fog, hogy meleg várja!
Még az elhatározás lendületével sietek be, nekiállok felhevíteni, hamar érzem, hogy a nyílásain árad a meleg. Lehunyom a szemeimet, beletartom az arcom, érzem, hogy olvad a sapkámról a jég. Le is veszem, gyorsan zsebrerakom, nem akarom összevizezni a padlót… Olyan jó meleg itt minden, már csak Ő kellene… Sosem fogom tudni megmondani neki, hogy mennyire rajongok érte. Szeretném, hogy Ő vegyen észre, hogy akarja a társaságom. Megtűrtnek érzem magam mellette, és nekem ez nem elég… Úgy szeretném, ha csak egyszer is megölelne! Magához, jó szorosan, ahogy Ivant láttam egyszer, hogy megöleli. Nekem miért nem ad belőle? Nem törnék össze…
Leülök a fenekemre, felhúzom a lábaimat, hogy a lábszáraimat is megmelengesse az egyre jobban növekvő hő. A nadrágom gőzölögni kezd, ahogy szárad. Úgy képzelem, hogy a meleg Danilov keze…
- Jhaj – sóhajtok fel hangosan. Ebben az apró lyukban az asztal, az az egy szék, az ágy és a kályha teszi ki a légteret.
- Miért nyögdösöl a földön? – hallom meg a hangot, rögtön feltápászkodom, látom, ahogy az egyik szemöldökét felhúzva bentebb lép. Villámgyorsan vezetem végig rajta a tekintetem, már a hangjától hevesebben dobog a szívem, de hogy nincs rajta sérülés, még jobban boldogságot csal a szemembe. – Eredj ünnepelni.
- Nincs kedvem – rázom meg a fejem, várom, hogy megöleljen, vagy hozzám érjen, de csak kikerül és lerakja a táskáját az ágyára, a puskát kiveszem a kezéből, hogy lerakjam az asztalra.
- Mit csinálsz? – veszi el, majd támasztja az ágy mellett. – Azt mondtam, hordd el magad.
- Pihenni szeretnél? Ne hozzak neked valamit esetleg? – segítem le a kabátját, mire csak felmorran. Felakasztom a fogasra, míg Ő le is ül az ágyra, meglazítja egy kicsit a lábán a cipőjét.
- Megmondhatnád nekik, hogy fogják be – veszi le a sisakját, amit készségesen elveszek és a kabátra akasztom. Lesem minden mozdulatát, látom, ahogy fáradtan a hajába túr. Tényleg pihenni szeretne.
- Megmondom, ha akarod! – válaszolom lelkesen, mire felemeli a fejét és áthatóan rám néz azokkal a szürke szemeivel.
- Nektek szól az ünneplés, te mégis itt sertepertélsz – felcsillan a szemem, dicséretnek veszem amit mond, boldogan hunyorgó szemekkel nézek rá, mire a zsebébe nyúl, elő is kerül egy szál cigi. Sebesen én is az enyémbe nyúlok, direkt csak miatta hordok magamnál gyufát. Eltolja a kezem, ahogy mindig, meggyújtja magának, majd eldől az ágyon. Olyan hatalmas… nem is férnék mellé, de szívesen hajtanám a fejem a mellkasára…
- Jól telt a vadászat? – kérdezem, szeretem megszámolni a dögcédulákat, amiket hozni szokott, ha hoz. Büszkeség tölt el mindig tőle, büszke vagyok rá.
- Ühüm – válaszol kimérten az ágyról. Ahogy a mellkasa hullámzik, felparázslik a cigaretta, a hasánál bentebb süllyed az egyenruhája, megremegek. Úgy szeretnék az a cigarettaszál lenni! Engem is megmelengetne a forró szájával, sosem fáznék. Már most is érte égek, de észre sem veszi! Danilov…
- Biztos nem kell semmi? – próbálkozok újra, hátha később még vissza tudok jönni hozzá.
- Igen.
- Akkor elmegyek, aludj jól – búcsúzom el tőle, várva az utolsó pillanatig, hogy megszólal és mondja a nevem halkan… Anton, gyere csak vissza egy kicsit!
- Pf, ha így mulatoznak? – hirtelen megörülök, hogy visszahív, de csak morog. Mint ahogy lassan egy hete, nem tudom mi bántja. Nem is merem már forszírozni tovább a dolgot, mert a végén még kikapok, csak mosolyogva nézem még pár pillanatig, hogy magamba szívhassam a látványát.
***
Odakint nagyon elszabadult a dínomdánom, épp hogy oda tudtam magam verekedni a szamovárhoz, de amíg teát töltöttem ki belőle, a nagyon maradék darabos förmedvényt, lötyköltek a poharamba vodkát. Szerencsére csak egy kevés ment bele.
- Antooon! – kerül elő Isaak, átkarolja a nyakamat és a fülembe kurjant. - Kaptunk vodkát, igyunk amíg még van!
- Nem kérek – sütöm le a szemeimet, próbálok valamerre ellavírozni anélkül, hogy a tűzforró bögréből a tea ne terítsen be mindenkit több méteres körzetben. Igyekszem a szélen átvészelni a tolongást, hogy valahogy megkeressem Ivant. Két kézzel szorítom a bögrét, érzem, ahogy élet száll az ujjaim közé, nem is érdekel, ha megégetem magam. Olyan jó forró… mint egy érintés. Teljesen rágörnyedek, a belőle áramló gőz melengeti az állam, a nyakam, az arcom.
Valahol még van egy fél szelet kenyerem és egy főtt krumpli a zsebemben. A helyemnél gyorsan leteszem a táskám, de a kabátot eszem ágában sincs levenni. Ritka, mikor leveszem, abban is alszom. Csak akkor vetem le, ha Danilovnál tovább is maradhatok, mint pár perc.
- Anton! – kerül elő az egyik folyosóról Ivan, meg is ijedek tőle, hátrább lépve csak a gondviselés őrzi, hogy nem borítom magamra. – Gyere, a raktárban csönd van.
Int a fejével, én pedig lassan megindulok felé. Már fáj a lábam, érzem az éles tolódást a csontomnál, Ivan pedig bevár ott, ahol észrevett, így már együtt megyünk.
- Nagyon megy az ünneplés – sóhajtok fel, amikor belépünk a raktárba. Látom, hogy Ivan kicsit hezitál a benyitásnál, de szerencsére nincs bent senki. Rögtön le is teszem magam az egyik ládára, amiben lőporos tárolóedényeket tároltak. Üres, de nem reccsen meg alattam. Bár nem sokan mondhatják, hogy meghíztak a háború alatt.
- Vissza akarsz menni?
- Dehogy! Megígértem neked, hogy este együtt eszünk – mosolygok rá, a számhoz emelve a bögrét, belekortyolok, halkan felnyögök, ahogy a forró tea lehánt a torkomról mindent. Összedörzsölöm az ajkaimat, a száraz bőr megpuhul tőle. Jaj, végre nem olyan, mintha smirglipapír lenne a szám. Ivanra nézek, aki a bögrét figyeli. Megemelem felé. – Kérsz belőle? Vodkával még jobb is az íze.
- Vodkával? – emeli meg egy kicsit a szemöldökét, amiről Danilov jut eszembe még az előbbinél.
- Igen, kóstold meg! – nyújtom felé a fülét, mire végül csak elveszi és Ő is iszik belőle. – Na?
- Tűrhető.
- Legalább jót fogok aludni tőle – vonok vállat, majd kiteszem a combjaimra a kenyeret és a krumplit, kihajtogatva a rongyból, amibe belecsomagoltam. Ivan is előveszi az élelmét, meglepetten látom, hogy konzerve van és egy egész zsömléje. El is mosolyodom szélesebben, a bögrét nagyon nehezen engedem el, ahogy félreteszem magam mellé, kiropogtatom az ujjaimat, kitárom őket, majd becsukom.
- Megégetted?
- Ugyan, még örülnék is neki – legyintek, viszont kinyújtja felém a tenyerét. Az arca semleges, mint ahogy szinte mindig, de érződik belőle a kimondatlan kérés. Felsóhajtok, odaadom, óvatosan fogja meg a csuklómat és méregeti a vörös foltokat. Mosolyogva figyelem, ahogy megnézi a bőrt, majd csak hümment egyet halkan, úgy magának.
- Szerencséd. Odafigyelhetnél egy kicsit jobban – néz rám a karom felett, a hangja enyhén megrovó. Akárhogy nézem az arcát, nem tudok rájönni, mire gondol. Sosem tudtam, amikor tíz éves voltam, akkor sem. Nyolc év után sem tudom eldönteni.
- Jaj, Ivan – sóhajtok fel, kivéve a kezem az övéből. – Hólyagos kézzel is tudnék fogni, a bokám után el tudnám viselni.
- Ennyire fázol? – nem hagyja a témát nyugodni, folyton visszatér rá.
- Nem vészes, tényleg – mosolygok rá megnyugtatóan, kicsit hátra is dőlök a hátam mögött levő nagy hordónak, jól esik ülnöm. Egy hosszabbra sikerült pislogás után észreveszem, hogy továbbra is meredten néz. – Tényleg! Grom és Sevskij mellettem felmelegítenek, tudok aludni is – bizonygatom.
Nem tűnik meggyőzöttnek, épp nyitnám a számat, hogy folytassam tovább, mikor hirtelen kivágódik az ajtó és betántorog két katona, az egyik befelé taszigálja az előtte állót.
- Isaak… - nyög fel a csupa haj férfi, amitől elnyílik a szám. Akit belökdösött az… Isaak? Te jó ég! El is vörösödök a kellemetlen helyzettől, rögtön a raktár belseje felé fordítom a fejem, hogy ne kelljen odanéznem. Biztos megint felöntött a garatra, istenem…
Megint nyílik és csukódik az ajtó, megint egyedül maradunk, a fülem is ég.
- Ah, ez olyan… - rázom meg a fejem, lehajolok, megvakarom a lábam, hogy csináljak magammal valamit.
- Milyen? – kérdi hirtelen egy kis idő után, mire felkapom a fejem és ránézek.
- Kellemetlen! Miért kell ennyire beinni? – fakadok ki, futólag az ajtóra nézve. Persze más lenne, ha… én lennék Isaak, a szőrös férfi meg Danilov.
- Lehet, hogy holnap meghalunk – néz rám komolyan.
- Lehet… - hagyom rá, majd felhörpintem a maradék teát a bögréből, aztán azt is a zsebembe süllyesztem. Előrébb hajolva megpaskolom a térdét, hogy ne legyen ilyen savanyú. – Most már igazán együnk, éhes vagyok!
Szerkesztve Meera által @ 2013. 08. 06. 22:34:48
|
