- Kapitány úr? – Törökülésben a gép elé ültem.

- Státuszriportért hivtalak.

- Azóta már csak kettõ szagát érzem. De rájöttem, eddig miért nem volt itt annyi lidérc, mint máshol.

- Nos?

- Ugyebár, ha a lidércek is úgy érzik a lélekenergiákat, mint maga vagy én, vagyis szag alapján, akkor az emberek szaga miatt. A kis lélekenergiájú embereknek a szaga nem túl erõs, de ha sokan vannak, pláne annyira, mint Tokyo lakossága, elnyomnak bármilyen nagy lélekenergiát. Ez a közönséges lélekenergiaérzékelést is összezavarja, nem hogy a miénket. Ezért kaptam azt az információt, hogy errefelé senki sem fog látni: egyszerûen nem tudták kiszûrni a magas lélekenergiájú mebereket a többitõl. A lidércek tehát nem tudják, hol kell keresni az áldozatot, vagy a halottak lelkét. Na, igen ám, csak részünkrõl van ennek egy hátulütõje is.

- Ugyanilyen alapon te sem találod a lidérceket.

- Tusé – bólintottam. - Jobban körül kéne szaglásznom, hogy tudjam, hol fordul elõ a legtöbb lidérc, és kiiktassam azt, ami idevonzza õket.

- Tedd azt – bólintott a kapitány. – És még valami. Csak azért mert nem vagyok ott, gyakorolj magadtól is.

- Igenis, kapitány!

Hirtelen nyilt az ajtó, és Sato úr nézett be rajta, amit Kioyi egy haragos „De apa!” kiabálással konstatált. Szerencsére a képernyõ addigra már elsötétült.

-Minden redben? Valaki másnak a hangját hallottam.

- Édesapámat hivtam fel skype-on.

- Valóban? Megtudhatnám, ki az édesapja? – A kérdést nem gyanakvónak szénta, de elég lett ahhoz, hogy ideges legyek.

- Koshima Sajin. Északabbra vezet egy... állatmenhelyet.

- Csakugyan? És a kedves édesanyja nevét is megtudhatnám?

Kioyi tekintete kezdett elsötétülni. Látszott, hogy kezd dühbe gurulni apja miatt. Igyekeztem, hogy megelõzzem a vihart.

-A neve... Koshima... Retsu. Ápolónõként dolgozik.

- Értem. Megkérdezhetném még...

- ... az e-mail cimedet, lakcimedet, tajszám, mobilszám... Apa, ne kérdezd már ki szegényt!

- Rendben, rendben! Csak ismerkedek a barátoddal.

- Ha esetleg azért jött, hogy nem teeszek-e kárt a lányában, ne aggódjon. Meeszebbrõl jövök, mint õ, korábban is keltem, korábban is fekszek. Már el is pilledtem. – Azzal ásitottam egy méreteset.

- Hát, akkor szép álmokat! Neked is kislányom – azzal kiment.

Elkezdtem megint a zsákomban kutakodni, közben Kioyi kérdõn méregetett.

- Tényleg aludni mész ilyen korán?

- Dehogy! Megyek melózni – mondtam, mikozben félretettem egy emléktörlõt. – A lidércek éjszaka a legaktivabbak. Addig viszont szeretnélek megkérni, hogy... Na, megtaláltam!

A kezemben egy furcsa fém jelvény volt.

- Mire akarsz megkérni?

- Lélekcukorkát, ugye most nem használhatok. Ezért most szeretnélek megkérni, hogy te vigyázz a testemre, amig oda vagyok.

Homlokon ütöttem magam a jelvénnyel, mire a testem eldõlt, mint egy zsák, én pedig kiszakadtam belõle. Elsõ dolgom volt jólesõen megrebegtetni fülemet, és megcsóválni farkamat, majd, miután pizsamát húztam a testemre, és hálózsákba dugtam, kiugrottam az ablakon, követve a lidércek átható bûzét.

- Bocsánat… egyszerûen nem hiszem el, hogy egybõl kombinálni kell… Jó tény egy barátot se hoztam még ide… fõleg nem fiú barátokat. –Mondom mély levegõt véve és Zorinra nézek. - Éhes vagy? –Kérdezem meg, õ pedig bólint.

- Igen megéheztem. –Keresztbe fonom a karjaim és nézek rá.

- Akkor menjünk le enni, de szólok apám nem olyan, akit át lehet verni. Szóval minden egyéb téma most félre és hagyjuk õket kérdezni. –Mondom neki a jó tanácsom, és lemegyünk együtt az étkezõbe ahol, már a szüleim az asztalnál ülnek és két plusz fõ van egymás mellett. Leülök a helyemre és mellém ül a Shinigami is.

- Szép estét fiatalok. –Köszönt apám és kutató szemekkel méri végig Zorint.

- Szép estét apám. –Köszönök vissza és látok neki a vacsorának.

- Hogy sikerült az éved kicsim? –Teszi fel a bemelegítõ kérdést.

- Jól egy négyesem lett csak. –Mondom, miközben nekilátok a vacsorának, elõtte viszont jó étvágyat kívánok. A mellettem ülõ férfi is így tesz.

- Az remek kicsim, és hogy ismerkedtetek össze? –sejtettem.

- A vonaton ismertem meg Kyojit. Egymás mellett ültünk és beszélgettünk a hosszú vonat úton. Kedves lány és igazán elragadó a stílusa. –Apám erre csak felvonja a szemöldökét, mert sántít neki a dolog. Túl jól ismer.

- Igen apa így volt… kivételesen nem üldöztem el magam mellõl… -Jelentem ki mielõtt apa szólalhatna meg.

- Értem…- ennyit tesz csak hozzá és egy jó darabig csendben eszünk, de apa folyamatosan õt figyeli. A hossza csendet ismét õ töri meg. –Mik a szándékai a lányommal.

- De apa! Nincs semmi köztünk csak barátok vagyunk!

- Kicsim! Ha te valakit nem üldözöl el magadtól és az ráadásul férfi, akkor tetszik neked! –Mondja komolyan ránézve.

- Uram kérem… nekem nincs semmi hátsószándékom Kyojival. Tényleg csak barátunk vagyunk. A vonaton vissza mondták a szállásom és Kyoji felajánlotta, hogy aludjam önöknél, míg elintézem a dolgom.

- És ez mennyi idõ lesz?

- Úgy egy hónap… - Apám hosszasan elgondolkodik és megeszi az utolsó falatot. –Ez esetben szívesen látjuk, de maradjon szigorúan az ágyában…

- APA! –Szólok rá döbbenten.

- Nincs apa! Mivel a te szobádban fog aludni és anyád jelezte, hogy nagyon csendben vagytok jogosan féltelek!

- Nincs mitõl tartanod… nincs köztünk semmi csak barátság és köszönöm a vacsorát. –Mondom mérgesen és megtörölve a szám dobom az asztalra a törlõt és felállok. A maradékkal a tányéromat a konyhába viszem és felviharzok a szobámba. Hármasba hagyva Zorint a szüleimmel. Talán nem jó ötlet, de jelenleg nem érdekel.

Mikor felérek és bemegyek a szobába, az ágyamhoz tartok miközben bekapcsol a laptopom és a kutyafejû halálisten néz ki belõle.

- Tudtam, hogy ott van ifjú hölgy. –Szólal meg, én pedig megijedve fordulok a gépem felé. Pont a kamerában állok.

- Mégis mit akar tõlem? –Kérdem zaklatottan.

- Azt kérem, ne engedje Ishida-san és Kurosaki-san közelébe.

- Ettõl nem kell tartania Komumrau Kapitány… Tokyoban vagyunk õk pedig Karakurában… több nap lenne, ha oda el akarna menni, még a villám lépéssel is.

- Sokat tud rólunk. –Jegyzi meg

- Honnan tudta, hogy itt vagyok? –Kérdem Komomura Kapitányra nézve.

- A szaga még ide is érzõdik kisasszony. Igazán kellemes. –Mosolyodik el és ekkor nyílik az ajtóm. Hirtelen ugrok a laptopom elé, de ekkor látom, hogy Zorin az. Nagyot sóhajtva ülök le az ágyamra. –A Kapitányod keres. –Mondom neki és felülve törökülésbe döntöm hátam a falnak.

- Mit tett ellened Ishida? – Kérdezte újra.

Ránéztem, és igyekeztem indulat nélkül beszélni.

- Ellenem? Semmit nem is akarom megölni, csak egy picit lezúzni a képüket.

- „Képüket?”

- Kurosaki Ichigo is benne van a pakkban. – Itt elgondolkodtam. – Talán azzal kéne kezdenem, hogy megmutatom.

Lehajoltam a táskámhoz, és rámolni kezdtem benne. Végül elõvettem egy tekercset, és megmutattam neki. Õ végigfutotta a szemével, aztán visszaadta, és a következõt kérdezte:

- Kivégzési parancs?

- Az, bizony. Azt hiszem több éve is van már, hogy Kurosaki és Ishida rendeztek egy amolyan pöcs-összeméregetõs versenyt Karakurában. A lényege az volt, hogy összetörtek egy lidérccsalit, aztán ki tud többet megölni? Ezzel sok ártatlan életet veszélybe sodortak. A fõkapitány nem akart hadnagyot, vagy kapitányt küldeni, de azt gondolta, egy harmadik tiszt nem elég erõs hozzájuk. Ekkor támadt a kapitányomnak az az ötlete, hogy én olyan erõs vagyok, mint egy hadnagy, elküld engem, és én megoldom. Így hát eljöttem Karakura városba Kuchiki kapitánnyal, és Abarai hadnaggyal, akik valaki más ügyében jöttek, na, mindegy nem emlékszem… hogy elkapjam õket. Amúgy, mint késõbb kiderül õk össze is találkoztak az általam keresett párossal, de persze nem ölték meg õket, had legyen nekem is munkám.

Én kapitányokkal és hadnagyokkal sosem vagyok pimasz, de ezt nem tudtam gúny nélkül elõadni.

- A lényeg az, hogy egy teljes hónapig cirkáltam a városban, mire meguntam, és hazajöttem.

Próbáltam nem ingerült lenni, de itt ökölbe szorult a kezem.

- Amit itthon találtam: a Tiszta Lelkek Városa romokban, a tizenhárom védelmi osztag teljesen összezavarodott, és három kapitány átpártolt a lidércekhez. Mint megtudtam, az elsõ két pontért részben a klienseim a felelõsek. Nem is lenne semmi baj, ha Tousen Kaname, Komamura kapitány legközelebbi barátja, akiben legjobban bízott nem lett volna az árulók között. És mikor a minden erõmmel kellett volna segítenem a sérült, és testileg-lelkileg legyengült kapitányomat hol voltam? Azokra vadásztam, akik átjöttek randalírozni.

- Tehát szerinted az õ hibájuk, hogy nem tudtat abban az idõszakban Komamurának?

- Hát, igazából én vagyok s hibás, de õmiattuk vagyok az.

Kioyi szemmel láthatóan próbálta fölvenni a gondolatmenetemet, nem tudom, hogy sikerült-e neki, mert a dühömmel voltam elfoglalva.

- Miért nem mentél utánuk miután a TLV kimászott a szituációból?

- Nem akartam bajba kerülni.

- És a kivégzési parancs?

- Az már nem érvényes: a fõkapitány rájött, hogy az nekünk elõnyös, ha ezek ketten ott gang-elnek.

A szobában csönd lett. Kioyi éppen mondani akart valamit, de aztán nekem valami lekötötte a figyelmemet. Felemeltem a fejem, és szimatolni kezdtem. A lélekenergia nem volt olyan édes min Kioyi-é, de nem is olyan tompa, mint egy emberé. Egyvalakinek az energiájára emlékeztetett.

- Azt hittem Juro elment.

- El is ment – válaszolta a lány.

- De érzem a lélekenergiáját.

Erre aztán felpattant, az ajtóhoz sietett, és feltépte. Az édesanyja állt odakint, és fejét elfordította. Mikor észrevette, hogy lánya leleplezte, hátrébb ugrott, és vöröslõ fejjel így szólt:

- Ti… ti mit csináltok ilyen csöndben?

A lány azonban nem zavartatta magát a válasszal, csak annyit mondott, hogy:

- Magyarázkodj!

- Csak szólni akartam, hogy kész a vacsora…

- Rossz duma.

-… és szívesen látjuk a fiúdat is.

A nõ már rég odébbállt, mikor az ideges Kioyinak eszébe jutott utána kiabálni, hogy „CSAK BARÁT”. Ez a vicces jelenet aztán el is feledtette elõbbi sötét gondolataimat.

~Ne engedjem, hogy beteljesítse a bosszúját. Mégis mire gondolhatott Komumaru Kapitány… Mindenesetre fent kell tartanom a látszatot, hogy nem tudtam róla, hogy õ kutya alakú. Urahara-san sok mindent mesélt a halálistenekrõl, de igazából az lepett meg, hogy ez a fickó a 7. Osztagba van.~

Lassan emelem tekintetem Zorinra és a reakcióit figyelem. Látom a döbbenetet az arcán, ami felém irányul, talán azért mert hiányolja a harcias rideg énem, amivel elüldözöm magam mellõl az embereket, hogy ne kerüljenek bajba miattam. Hosszas csend után szólalok meg ismét.

- Nézd Zorin… én ismerem Urahara-sant és szoktam neki vinni innen Tokyoból árut, persze csak olyat, amit ott nem tud megkapni. Küldeni is szoktam neki ha épp üzen. Ezáltal hallottam pár dolgot a 13 védelmi osztagról. –Mondom ránézve és látom a még nagyobb döbbenetet az arcán. –Nem Komumura Kapitány külseje lepett meg, hanem egyrészt az, hogy honnan tudta, hogy itt vagyok. Mert miután elmentél még bekapcsolva hagytad azt a vackot és megszólalt, hogy tudja, hogy itt vagyok. De mégis honnan? Szagokat is közvetít az a vacak? –Teszem fel a kérdést ránézve.

- Tudtommal nem közvetít csak hangot és képet. –Mondja megvakarva a fejét.

- Nos, ez esetben honnan tudta, hogy itt vagyok?

- Nem tudom.

- Remek… - Mondom, és magam elé nézek mély levegõt véve. –Nézd én nem vagyok olyan bunkó, mint amit eleinte mutattam… csak reméltem ezzel eltudlak küldeni és ezáltal valamilyen szinten megtudlak védeni… utálom ha valaki miattam kerül bajba. –Mondom magam elé nézve.

- Nem mondták még neked hogy ostoba vagy? Egy halálistent hogy keverhetnél nagyobb bajba, mikor az a feladatunk, hogy a Lidérceket elpusztítsuk és megvédjük az egyensúlyt? –Teszi fel a logikus kérdést.

- Nem, nem mondták még, hogy ostoba vagyok, de köszönöm. Némiképp igazad van, de eddig ide nem küldtek egy halálistent se. Nem foglakoztak az itteni lidércekkel. Nincs állandó Shinigamija a városnak. Évente csak egyszer kétszer küldtek ide egy hónapra valakit is. Jó eddig itt voltam és megvédtem a várost a lidércektõl, nem is volt sok… de tudom, hogy mi quincyk nem adhatunk nekik bûnbocsánatot és a lelkük nem éledhet újá, hanem csak elpusztítjuk azt… Viszont én tudok neked egy választ adni az egyik feladatodra, hogy miért növekedtek meg itt a lidércek száma ennyire…

- Igen, és miért? –Látom arcán az újabb döbbenetet.

- Az elsõ kérdésre pofonegyszerû a válasz: megjelentek a lidércek. Nem tudjuk miért, miért csak most, vagy miért ennyi ilyen hirtelen, de annyi bizonyos, hogy egy idõben jelent meg baromi sok. Nem csak az a feladatom, hogy csökkentsem a számukat, de az is, hogy kiderítsem az okát a számuk regionális számuk növekedésének… vagy mi.

- És a cukor.

Erre elkomorodtam:

- Mármint AZ a cukor, vagy úgy általában a cukor?

- Mindkettõ.

- Az egy lélekpótlék volt, hogy ne legyen a póttestünk védtelen, mikor magára hagyjuk. Általában elég passzívak, néha van egy-egy kisebb jellemvonásuk, boldog, emós, perverz, kurvás, de a dolgukat jól végzik. Na, most az amit bevettem… azt egy picit… megbuherálták.

Szétnéztem, és megpillantottam egy laptopot.

- Azt kölcsön vahetem?

Ki tudja miért, gyanakodva nézett rám.

- Miért?

Meg se hallva a kérdést kezdtem a hátizsákomban, és elõvettem egy fekete szerkentyût, amit pár dróttal összekapcsoltam a laptoppal.

- Ez meg mi?

- Amolyan távkommunikációs eszköz. Egy Urahara nevû ipse találta föl. Pár hónapja be kellett volna építenem egy egész házimozi rendszert valahova a házatokba, hogy kapcsolatba lépjek a lelkek világával.

- Várj, azt akarod mondani, hogy most hazatelefonálsz?

- Lényegében.

- De ha megtudják, hogy itt vagyok, és mi vagyok…

- Hát, ha kiállsz a képbõl, nem fogják megtudni.

A lány továbbra is kétkedve nézett.

- Ígérem.

Kioyi összeszorította a fogát, nagyot sóhajtott, aztán…

- Nem.

- Mi?

- Miért muszáj felhívnod õket? Ezzel veszélybe sodorhatsz.

- Ha viszont nem szólok nekik, hogy jól vagyok, aggódni kezdenek és mentõcsapatot küldenek.

Megint nagyot sóhajtott.

- Rendben van. De ha említed a quincy-ket, fejbe lõlek.

- Nem fogom, becsszó.

Megnyomtam pár gombot a fekete gépen, egy szoba képe jelent meg, ahol egy rókafejû, kapitányköpenyes, hatalmas ember az íróasztala mögött a papírmunkája fölött görnyedt. Pár méterre mögötte, egy napszemüveges, bajszos férfi állt. Amint megláttak a képernyõn, azonnal mind fölnéztek.

- Üdv, Zorin! – Biccentett Komamura kapitány.

A hadnagy is azonnal talpon volt, és széles vigyorral nézett rám.

- Szevasz, blöki! Miért nem póttestben jársz be dolgozni? Így sokkal elfogadhatóbban festesz.

Mogorván vetettem oda neki:

- Mert ennek nincsenek olyan nagy fogai, mivel beléd tudnék harapni, ha valami bunkóságot csinálsz velem.

- Ha már itt tartunk, hogy ízlett az a cukorka – kérdezte kaján vigyorral.

Erre én közelhajoltam a laptophoz, úgy kiabáltam bele a gépbe.

- Ide figyelj, Iba Tetsuzaemon, és jól jegyezd meg, amit mondok! Kutya harapást szõrivel, nagyon meg fogod bánni, hogy egy kutya lelkét tetted a lélekcukorkáim közé. Egyáltalán honnan szerzted?

- Uraharától. Õ is jó poénnak tartotta. – Oké, ezt mondjuk tudhattam volna.

- Szóval, a jelentés… - mondta a kapitány.

- Ja, igen, persze. Eddig két alacsony szintû lidérccel találkoztam, de még éreztem háromnak a lélekenergiáját. Egyiknek sem volt túl erõs szaga, ergo nem hiszem, hogy menos osztályúak lennének.

- A számuk nem változott azóta?

- Azt… hiszem nem.

- Azért menjünk biztosra. Menj ki most, és szaglássz körbe.

- Igenis, uram! Viszlát!

Azzal kimentem a szobából, és közölve Sato úrral és Sato asszonnyal, hogy „kiugrok levegõzni” kimentem a ház elé. Azt már nem láttam, ami utána történt. A kapitány a bekapcsolva hagyott monitoron át figyelte a szobát. Õ nem láthatta a szobában maradt, kamera távolságán kívül álló quincy-t, de az látta a képernyõt

- Tudom, hogy ott vagy. – Kioyi összerezzent.

- Nem tudom, mennyire barátkoztatok össze, de kérlek, próbáld lebeszélni õt a bosszújáról!

A lány nagyot nézett.

- Miféle bosszúról? – a képernyõ addigra viszont elsötétült, a baljóslatú mondat pedig ott lebegett a levegõben megmagyarázatlanul.

Visszatérve láttam, hogy a képernyõ sötét, Kioyi pedig rámeredt.

- Nos, ez lenne Koamamura Sajin kapitány.

- Na, ja, de ez…

- Miért, milyen külsõre számítottál?

- Hát, erre nem.

- Jól van na! A húgom vagy régen jártál itthon és haza állítasz egy pasival. Jó, hogy aggódom érted.

- Õ nem a pasim! –Csattan a hangom és ekkor hallom meg odalentrõl anyámék hangját.

- Ön kicsoda?! –Hangjukra lesietek és mikor meglátom édesanyám és apám odasietve ölelem meg õket mosolyogva.

- Anya! Apa! De jó, hogy itthon vagytok! –Mondom kedvesen és mosolyogva, majd Zorinra pillantok. –Anya, apa had mutassam be az egyik új „barátomat” a vonaton ismerkedtünk meg, és mert lemondták a szállás foglalását, így felajánlottam neki, hogy vendégeskedjen nálunk, míg itt van Tokyoban. –Mondom, amire anyám szeme felcsillant apámé pedig szigorúan kezdi vizslatni Zorint.

- Kicsim… tudom, hogy nagy a szíved, de alig ismered ezt a fiatalembert, ha csak a vonaton találkoztál vele elõször. –Mondja apám némi megrovással a hangjában.

- Ugyan apjuk! Inkább örülj, hogy nem csajjal jött haza! –Mondja anyám oldalba taszajtva apámat, amire nem kicsit lepõdöm meg. Anyám már gondolatban az esküvõt tervezi. Remek… igazán örülök neki…

- Anya õ tényleg csak egy barát…- Mondom felvonva szemöldököm.

- Kicsikém legalább elõttünk ne tagadd. –Lemondóan a plafonra nézek anyám és a bátyám nagyon egy követ fújnak. Állandóan be akartak pasiztatni, ezért is mentem inkább Karakurába tanulni.

- Anya! –Csattan hangom és Zorinra mutatok, aki erre a közjátékra csak nagyokat pislog. - A srác CSAK a barátom!

- Persze kicsim tudom, hisz már mondtad. –Mondja mosolyogva, bólogatva.

- Jó látom nem érted… - mondom lemondóan és a lépcsõn indulok fel és megragadva Zorin kezét és húzom magam után. A szobámba bemenve dobok oda neki egy törölközõt. – Töröld meg magad…- Mondom a kommentet hozzá és az ablakhoz lépve fonom keresztbe a kezeim. –Utálom, hogy ezt csinálják… fõleg anyám és a bátyám. Folyton össze akarnak hozni egy fiúval… - Mondom elgondolkodva az ablak elõtt állva és keresztbe fonom karjaim.

- Talán mert aggódnak érted nem? –Teszi fel a kérdést értetlenül és iszogatja a kóláját.

- Aggódnak… miért? Mert nem pasizom, mint a velem egykorúak… Bocsánat, de nem vagyok egy könnyû természet és nem véletlen. – mondom behunyva a szemem és inkább leülök az ágyra és keresztbe teszem lábaim. Nos… inkább beszéljünk másról. –Mondom komolyra fordítva a szót és felnézek rá. –Esetleg van, amit meg akarsz tudni a quincykrõl? Ugyanis láthatóan semmit nem tudsz róla. Jah és nem punci… hanem quincy…

- Ha nem akarsz róla beszélni én nem kötelezlek rá, és köszönöm a szállást. –Mondja, rám nézve én pedig felvonom a szemöldököm.

- Magadnak köszönheted… ha rajtam múlott volna, nem lehetsz itt… Igaz is… jobb, ha anyámék elõtt nem mutatod a Halálisteni formád… õk félnek a halálistenektõl… Nagy szüleim sokat meséltek nekik a mészárlásról és óvva intették õket a halálistenektõl. Nem véletlen jöttek el Karakurából. Eredetileg onnan származik családom, de én már itt Tokyoban születtem, ahogy szüleim is. Szóval elõttük jobb, ha ebben az alakodban mutatkozol… anyámnak szimpatikus vagy. Apám nehezebb lesz megtévesztened. Szóval óvatos legyél… - Figyelmeztetem, hogy legyen óvatos.

- Köszi a figyelmeztetést, de erre kérned se kell… - Kopogás hallatszik ajtómon és odanézve szólok ki.

- Igen? –Juro jön be keresztbe font kezekkel.

- Zorin, ha kell valami, csak szolgáld ki magad. Nekem most mennem kell, mert randim van. –Közli a tényt én meg csak intek neki.

- Jó randit, szia! –Nézek rá kicsit ingerültebben.

- Meg lesz Juro. Köszönöm! –Õ is int neki, majd kimegy a szobából én pedig Zorinra nézek.

- A Quincyk a környezetbõl gyûjtik össze a lélekrészecskéket, és vegyítik sajátjukéval. –Kezdek bele a magyarázatba és nyakláncom elõhúzva mutatom meg a keresztem. –Ezzel a keresztel, hívjuk elõ az íjunk, ami szintén lélekenergiából van, ahogy a nyilunk. Az íj mindanyuinknál más. Ishidánál olyan, mint egy keresztre szõtt pókháló. Az enyém inkább agancsra hasonlít, de 4 szimmetrikus rózsa inda. Ezeknek is saját nevük van, ahogy nektek a zanpaktouknak. – Bár nem mindenki hívja nevén, ahogy Ishida se… Én viszont igen. –Mondom és levéve a keresztem a nyakláncról a jobb csuklómon lévõ hasonló karláncra helyezem és elõhívom az íjam. Felé tartom féloldalasan, hogy jobban megnézhesse.

- Viszont ezen információk után elvárom, hogy te is regélj nekem. Mi dolgod van itt Tokyoban? –Teszem fel a kérdést, ami elsõ sorban érdekel. –És mi volt az a cukorka, ami kiesett a szádból. –Teszem fel a másodikat, amire szintén kíváncsi vagyok.

A földbe gyökerezett a lábam. Szemeim elkerekedtek, szám pedig szép lassan kinyílt a csodálkozásról. Ezt õ furcsállva nézte.

- Te…

- Igen, én. Quincy vagyok.

- Ne haragudj! Eszembe se jutott. Különben nem akaszkodtam volna rád, hidd el!

Szégyenemben szép lassan elpirultam, lehorgasztottam a fejem, és nyeltem egyet. Erre õ érdeklõdve fölemelte a tekintetét, úgy méregetett.

- Én… én tényleg nagyon sajnálom. És mondd csak… ha nem veszed tolakodásnak… – Szégyelltem kimondani a kérdést, hátha elszomorítom, vagy hasonló. – Gyógyítható?

A szobára mély csen ereszkedett. A lány arckifejezése érdeklõdõbõl bosszússá, majd dühössé vált. Kezdtem sejteni, hogy itt az „tudatlan” kifejezés édeskevés ahhoz, hogy leírjam, amilyennek most látszottam.

- Esetleg… lemaradtam valamirõl.

- Hát­… mondhatjuk.

A kínos hallgatás tovább folytatódott.

- Szóval, elmondod, mi az a p*nci?

Õ erre gyilkos tekintettel nézett rám:

- A nõi nemi szerv vulgárisabb formája. Ha a quincy szóra vagy kíváncsi, egy klán vagyunk, akik lidércek irtására szakosodtak. Kétszáz éve megtizedeltek minket, úgyhogy csak páran maradtunk. Nem tudok mindenkirõl, de a karakurai osztálytársam is ilyen.

- Nos, ez sok mindent megmagyaráz.

- Például?

- Egy: miért olyan kevés a lidércek száma arrafelé mostanában, mikor senkit sem küldtünk oda egy ideje. Kettõ: miért van olyan finom illatod.

A lány megütközve néz rám.

- Hogy mondod?

- Ja, te másként érzed a lélekenergiát, mint én. Te bizsergésnek, vagy valami hasonlónak érzed, igaz? Én az orromban különbözõ fajok energiáját különbözõ szagnak érzem. A tiéd valami kellemes, édes, finom illat – szinte öntudatlanul becsuktam a szemem, és orrom vezetésével elindultam a lány felé, de aztán rájöttem, mit csinálok, és vöröslõ fejjel egy székre huppantam. – És, ha szabadna tudnom, ki a másik p*nci?

- A másik quincy-t Ishida Uryuu-nak hívják. Nem hiszem, hogy ismered.

- Jobban ismerem, mint hinnéd.

Kioyi meglepetten nézett rám, de aztán értetlenül pislogott. Fogaimat kivicsorítva meredtem magam elé, miközben öklöm remegve hevert az íróasztalon. Fehéren izzó gyûlölettel tettem hozzá a következõt.

- Akkor… esetleg Kurosaki Ichigót is ismered?

- K-koshima, minden rendben? – Az aggódó kérdés észhez térített.

Rájöttem, hogyan is nézhettem ki és gyorsan lecsillapodtam. Bíztató mosolyt küldtem a lány felé, habár tudtam, inkább magáért aggódott, mint értem.

- Persze – válaszoltam. – Csak egy kicsit szomjas vagyok.

- Van víz a csapban.

- Van kóla a hûtõben – szûrõdött be az ajtón Juro hangja.

Hangosan nevetve elindultam arra, amerre a konyhát láttam befelé jövet, miközben hallottam a mögöttem zajló párbeszédet:

- Mennyit hallottál?

- Gyanúsan csöndben voltatok.

Lementem, felbontottam egy doboz kólát, felfelé menet, pedig hallottam, hogy kattan a zár, és nyílik az ajtó. Megfordultam, és egy idõsödõ párral találtam szembe magam. Meglepetésemben még a dobozt is elfelejtettem kivenni a számból, ami nem lett volna különösebben taszító látvány, csak éreztem, hogy a szénsavas üdítõ csorog kifele az orromon…

- Nos akkor merre megyünk? –Kérdi érdeklõdve.

- Én haza te nem tudom hova mész, de hozzánk nem. –Mondom összevonva szemöldököm és megfordulva indulok el hazafelé.

- Miért vagy ennyire ellenszenves velem? –Teszi fel a kérdést.

- Talán azért, mert nem is ismerlek. –Mondom rápillantva. Ebben a testben nincsenek fülei és mindenki látja. Sietõsebben kezdek lépkedni, de õ csak nem akart lemaradni és mikor elérek a házunkig akkor is ott van mellettem. A légsiklást erre nem akartam használni, de lehet nem ártott volna. Bátyám már odakint vár.

- Hol voltál eddig? –Kérdi megrovóan odasietve hozzám, majd észreveszi a srácot. – Nocsak hugi bepasiztál végre? –Kérdi felcsillanó szemekkel. Én pedig ingerülten nézek rá.

- Nem! Õ csak egy srác aki mellém szegõdött, mint egy kóbor kiskutya. –Mondom és bemenve a kapun zárom be elõtte. –És ahogy a kóbor kutyákat itt most kizárjuk. –Mondom szemeibe nézve.

- Na de hugi hogy lehetsz ennyire érzéketlen. –Kérdi bátyám és megfogva a vállam állít el az útból és nyitja ki a kaput. –Kérlek, bocsásd meg a húgomnak modortalanságát, és örülök, hogy megismerhetem azt a srácot, aki képes elviselni húgom „elbûvölõ” modorát. –Mondja bátyám és az elbûvölõ szót erõs szarkazmussal mondja, és kezét nyújtva fognak kezet az idegennel. –Üdvözöllek nálunk. A nevem Sato Juro. Kerülj beljebb. –Mondja a bátyám és vállára téve kezét kíséri be.

-Koshima Zorin. –Mutatkozik be és érzem hanglejtésében azt a tipikusan diadal ittasságot. Utánuk menve tartom szemmel, de nem szólok egy szót se.

- Örvendek. A találkozásnak. Kyoji… anyuék nincsenek még itthon. –Mondja hátra nézve rám, és ahogy beérünk a házba, ledobom a táskám és a bátyámra nézek.

- Öhm Juro-san viszont Kyojinak igaza van. Nem vagyok a pasija csak a barátja, és sajnos nem sikerült szállást találnom még magamnak. A vonaton ismerkedtem össze a húgoddal. –Mondja a kerítõ szöveget, hogy nálunk maradhasson.

- Értem, értem… na nem baj Kyoji szobájába úgy is olyan sok hely van! Hugi! Mutasd meg neki a szobád és pakoljatok le! –Adja nekem az utasítást és fejem egyre jobban fõ.

- Gyere! –Mondom megfogva karját és felhúzom az emeletre a szobámba. Ahogy bezáródik mögöttem az ajtó a falnak támasztom ingánál fogva mérgesen nézek a szemeibe. – Na, ide figyelj jól! Elintézted, hogy itt maradhass nálunk, de ha egy ujjal is a holmimhoz érsz, vagy leskelõdsz! Egyesével tépem ki a füledbõl a szõrt! –Mondom szemeibe nézve határozottan. Lassan elengedve ülök az ágyamra és keresztbe teszem a lábaim és õt figyelem.

- Elégé paprikás hangulatban vagy, de nem tudom, hogy jössz te ahhoz, hogy fenyegess egy halálistent.

- És hogy jössz te ahhoz, hogy egy Quincytõl kérj szállást?

Csak kurtán pislogtam. Nem tudtam, mi lep meg jobban. Az, hogy ember létére lát engem, az, hogy majdnem leszedte a lidércet a… tényleg, azt jó lenne megtudni, mivel lõtte ki azt a lélekenergia nyalábot. A harmadik pedig, ahogy lány létére beszélt velem.

- Hát, mi vagy? – Érdeklõdtem.

- Az már tényleg nem rád tartozik.

Kezdtem megunni bájos modorát.

- Tudod mit? Nem is érdekel. Csak ne etesd meg magad többször lidércekkel, és nem kell, hogy közöm legyen hozzád többet – Azzal már éppen el akartam ugrani, amikor üvöltést hallottam a hátam mögül.

Egyértelmûen egy lidérc volt. pár másodperc sasolás után meg is pillantottam: hat karral és egy nagy kígyófarokkal siklott a házak fölött, egyenesen felénk. Fél szemmel megpillantottam, hogy elbûvölõ-chan felemeli bal kezét, ami ragyogni kezdett, és megint megcsapta az orromat az elõbbi kellemes illat, az ismeretlen lélekenergia illata. Ez valamiért olyan édes volt, hogy akaratlanul is kissé elmosolyodtam. A lány ugyanúgy kilõtt valamit a lidérc felé, mint az elõbb, de az túl fürge volt, így elkerülte. A lény kígyós testével körbe akarta fonni õt, de az egy könnyed mozdulattal kiugrott, és ismét három fénycsóvát lõtt ki rá, ami beleállt kígyófarkába.

Most az üvöltõ lidérctõl egy picit hátrébb ért földet. Zihálva felegyenesedett, és fura fegyverét megint támadásra emelte, mi elsõ látásra négy agancs volt egybe kötve. Halványan elmosolyodtam. Õ talán megoldhatná a problémámat. Egy villámlépéssel elõtte termettem, és mosolyogva eltettem a kardom.

- Nem megy?

- Kuss! – Furcsa mód nem sikerült még belészeretnem.

- Van számodra egy ajánlatom – jegyeztem meg. – lenne itt pár hétre egy kis dolgom, csak az a gond, hogy… nos, a hónapban még nem kaptam fizut, és nem tudok hotelszobát bérelni. Te mindjárt meg fogsz halni a lidérc gyomrában. Az ajánlatom pofonegyszerû: te túléled a harcot, és meghívsz, hogy egy-két hétre nálad lakjak. Fair ajánlatnak tartom.

A csaj agya lázasan forgott. Közben hallottam, hogy a lidérc közeledik, ráadásul a bûze egyre nõtt. A lány hirtelen felkapta az agancsköteget, és lõtt még egyet, olyan közel a fejemhez, hogy megcsapott a szele. A lövedék jó nagy krátert ütött a lény fejében. Jó, hogy nem ott vannak a füleim, mint a többi embernek, mert most akkora lyuk tátongana rajta, mint… mint… semelyik fültágítós trógerén.

- Hí… - Ennél frappánsabb beszólásom is volt már.

A csaj elhajolt mellettem, és kiabálni kezdett a lukas fejû lidércnek:

- Bocs, az én hibám! Csak ennek a tetves bunkónak akartam kilyukasztani a fülé…

Ekkor jutott eszébe az említett testrészemre nézni. Láttam, ahogy szemei egyre feljebb vándoroltak halántékomon, majd megállapodtak a fejem búbján. Pár másodperc után harsogva röhögni kezdett.

- Ez meg mi a szar? Furry vagy?

A lény… akarom mondani a lány kezdett felhúzni. Nekem nem jutott jobb eszembe, mint hogy:

- Az alku rám esõ része teljesült.

- Mi?- Ilyen hirtelen nevetést abbahagyni ti még nem láttatok embert.

- Egy szóval sem mondtam, hogy én védelek meg téged.

- De nem egyeztem bele!

- Hallgatás beleegyezést jelent. Nenenenenene! – Már megint az agancsok.

Próbáltam lefogni a lány kezét, hogy ne tudjon lõni. Miután véget ért ez a kis közjátéknak, körülnéztem, és megtaláltam, amit akartam: a póttestem egy közeli fa mellett állt négykézláb, és morogva nézett föl a macskára. Bosszúsan sóhajtottam.

- Tudtam, hogy gyanús volt az a szokatlan ízû lélekcukorka.

Mikor láttam, hogy a csaj megint röhög, ingerülten így kérdeztem:

- Mehetünk haza?

- Én igen. Te nem tudom, hova mész.

A parkba érve hamar megtalálom a lidércet. Táskám ledobva veszem le nyakamból keresztemet.

- Ezüst rózsa nyílj ki. –Mondom magam elé halkan és megjelenik kék íjam és egy lélekenergia nyilat képezve markolatánál húzom fel az ideget, ami szintén lélekenergiából van. Pontosan célzok, de mielõtt ellõhetném egy halálisten ruhába öltözött különleges alak áll utamba, de vélhetõen nem vette észre, hogy nem átlagos ember vagyok, mert nem szólal meg.

- El tudom én is intézni. –Mondom kissé mérgesen és ellépve háta mögül ellövöm nyilam egyenesen a lidérc felé. Felém fordulva látom arcán a döbbenetet, hogy én látom õt és a lidércet is.

Amint a nyilam már biztos, hogy célba érne a hollow az-az lidérc elüti, és csak bekebelezi azt. Felém fordulva közeledik felém. Légsiklást alkalmazva ugrom el csapása elõl.

- Hm, finom falat leszel kicsi lány! Ekkora lélekenergiával, mint a tiéd! –Mondja a lidérc és észre se veszi a halálistent. Engem vesz üldözõbe és újabb nyilak záporát ontom felé, de nem használ, ami elégé bosszant. Viszont idõm egy másik támadás kiötlésére nincs idõm, mert az a halálisten, aki az elõbb itt volt hátulról vágja ketté kíméletlenül. A földre érkezve teszem el íjam és a keresztet vissza a nyakamba. A halálisten ez utáni mozdulatait fürkészem.

- Ki vagy és mit keresel itt? Ide nem szoktak jönni Halálistenek. –Teszem fel a kérdést keresztbe fonva karjaimat és oldalra biccnetem fejem, míg várom válaszát.

- Te… te látsz engem? –Kérdi és látom, arcán és hallom hangjában a döbbenetet.

- Igen látlak! De most válaszolj a kérdésemre! –Mondom határozottan és kimérten.

- A nevem Koshima Zorin. A 7. Osztag 3. tisztje. Benned kit tisztelhetek? –Kérdi amire felvonva szemöldököm nézek rá.

- Hülye leszek elárulni egy halálistennek a nevem. –Mondom és elfordulva indulok el, de õ utánam siet és megfogva vállam állít meg. Hátra nézek rá kicsit haragosabban. –Vedd le rólam a kezed!

- Illik neked is elmondanod a neved, ha már én bemutatkoztam. –Mondja egyenesen szemembe nézve.

- Kyoji… - Mondom el keresztnevem.

- Hogy, hogy látsz engem? Hisz azt mondták itt nem lesz olyan személy, aki lát engem. –Mondja csodálkozva, amire én leveszem vállamról kezét és felé fordítva fonom keresztbe azokat.

- Nem vagyok átlagos ember… ennyi legyen elég. –Mondom kurtán.