Az ötvenedik pajzs szilánkjai hullottak a földre, én pedig diadalittasan felkiáltottam. Már egy ideje éreztem a levegõben Kyoji és az arrankár lélekenergiájának szagát, ami csak egyet jelenthet: harcolnak. Az utolsó pajzsot tehát összetörtem, és elöntött egy különös energia, valami ismeretlen hatalom és tudás. Mindig is álmodoztam róla, hogy vajon milyen lesz, amikor megtanulom a bankai-t, de ez minden várakozásomat felülmúlta. Dómpáncélos elégedetten nézett rám, és lassan eltûnt:

- Büszkévé tettél, drága fiam. Innentõl minden erõm rendelkezésedre áll.

Én még mindig nem kaptam levegõt, úgyhogy csak bólogattam. Az új, és amúgy elsõ barátnõ… szerûségem egy emberfeletti lény ellen harcol, én meg mit csinálok? Nem, nem rohanok tüdõmet kiköpve, hogy megmentsem, én csak leülök a seggemre, és elkezdem a lélekaksiból iszogatni a levest (mellesleg hála Kyoji-nak édes, ami nem megszokott). Miután feltöltõdtem, felegyenesedtem, és bizsergés futott végig a gerincemen, ahogy kimondtam azt, amirõl annyit álmodoztam:

- Bankai!

Mikor odaértem, a következõ kép fogadott: Kyoji a földön térdelt, vele szemben ott állt a majom-maszkos arrankár, miközben egy cerót kreált. Elengedte az energialövedéket, ami pont a lány fejét célozta meg. Csúnya vége lehetett volna a dolognak. Ekkor csapódtam be kettejük közé. Elkaptam jobb kezemmel a lövedéket, és elhajítottam, ami a közelben mély lukat ütött a járdában. (Azt, hogy hogyan tudtam megfogni a cerót, majd mindjárt). Mindent összevetve szép belépõ volt… Hú, de büszke vagyok magamra!

Egy kisebb porfelhõt kavartam magam köré a beugrómmal, de az most kezdett eloszlani. Kyoji tágra nyílt szemmel nézett rám. Én elégedett vigyorral hátra néztem:

- Na, milyen?

- Hát… olyan… teknõsös.

- Valami frappánsabb dicséretet vártam, de ez is megteszi – fordultam elõre.

Amúgy nem mondott hülyeséget. A bankaiom a következõ páncélzat volt: két teknõspáncél a vállaimon, egy nagy pedig a hátamon, a jobb karomat teljesen páncél fedte, alkaromon pedig (ki nem találnád) mégy egy teknõspáncél, aminek az elejébõl, kézfejem fölött egy teknõsfej jött ki, a páncélkesztyûben pedig ott volt a kardom. A lány fölkelt a földrõl, és megint végignézett rajta.

- Hát, tudod… minél tovább nézem, annál nevetségesebben fest.

- Ez kegyetlen volt. Igaz, de kegyetlen.

Visszafordultunk az arrankárhoz, aki csak most látott meg.

- Ez mi? Ez lenne az, amit bankai-nak hívnak. Így már problémát okozhat leszedni benneteket… Vasto lorde vigye! Használnom kell. Ugyorj, Kizaru!

Miközben ezt mondta, elõre tartotta kardját, ami most sárgán világítani kezdett. Testére csontszerû páncél keletkezett, tenyerein pedig furcsa lyukak voltak. Lábai kezekké változtak, ugyanolyan lyukakkal, derekából pedig öt farok nõtt ki, amiknek a végén fegyverekre emlékeztetõ dolgok voltak.

- Elég ergyén néz ki… de kettõtök közül még midig õ járt jobban.

- Rohadt vicces – motyogtam.

Az arrankár támadásba lendült, és felénk rohant. Felemeltem a kardomat, hogy védekezzem, de mielõtt elért minket, egy sonidóval fölénk keórült, és minden végtagját és farkát elõre szegezte. Mind elõtt gömbök gyülekeztek, amik egyértelmûen cerók voltak. Elkerülni nem volt idõ, és amúgy is ki akartam próbálni valamit. Feltartottam a kardomat, és elkiáltottam magam:

- Nulladik áradás, dagálygát!

Egy nagy vízburok emelkedett körénk, ami felfogta a kilenc felénk lõtt cerót.

- Megmondtam, hogy vízzel lesz kapcsolatos – mondta a lány vidáman.

Most rajtam volt a támadás sora: felemeltem jobb karomat, és felé tartottam.

- Elsõ áradás, vízgolyóbis!

A kezem fölött lévõ teknõsfej kinyitotta a száját, elé pedig egy vízgömb gyülekezett, mintha egy vízbõl lévõ cero lenne. A lövedéket az ellenség felé küldtem, de az egy jól irányzott ceróval kilõtte. Most a kardomat lendítettem meg.

- Második áradás, gyilkos hullám!

A csapás nyomán egy nagy víztömeg indult az ellenfelem felé, ami ezúttal telibe találta, és repülni küldte. Egy darabig így zajlott a harc lövöldöztünk egymásra, és néha-néha egy betalált, de legtöbbször õ sonidóval elkerüli, én meg dagálygáttal kivédem. A két módszer között az a különbség, hogy az enyém nagyságrendekkel lélekenergiaigényesebb volt. Ideje volt végsõ támadáson gondolkodnom. És tudtam is, hogy most mi fog jönni. Odavillámléptem Kyoji mellé.

- Kezd fogyni a lélekenergiám.

- Szedjek még neked?

- Nem kell. Le tudom teríteni, csak az kell, hogy ne mozduljon.

- Bízd ide! – Azzal egy kecses mozdulattal a levegõbe repült.

Felkapott egy Selee Schneidert, és azzal rontott neki ellenfelének, aki kard híján alkarjaival hárítgatta a támadásokat. Pár vágás után, mint valami dobótõrt, nekidobta ellenfelének a kardot, aki azt egy mozdulattal félrelökte. Ezalatt õ suttyomban légsiklással mögötte termett, és egy nyíllal sarkon lõtte, ezzel oda is szegezte a betonhoz. Nekem se kellett több. Bal lábamat hátrahúzva elõrehajoltam, hátamon a teknõspáncél pedig megemelkedett, így gerincemre merõlegesen állt. Ebben a testhelyzetben pont ellenfelünk felé nézett, és egyre kékebben kezdett izzani, az ellenfelünknek végre egyre több félelmet láttam a szemében Én elvigyorodtam, és így kiáltottam:

- Harmadik áradás, Poszeidón oszlopa!

A következõ történt: a páncél nagyot pukkant, nekem pedig a nyakamba ömlött egy kismedencényi víz.

- Ennyi? – Kérdezte kissé csalódottan a lény. – Ettõl fostam össze magam?

- Kevesebb a lélekenergiám, mint vártam – jegyeztem meg.

- Annyi baj legyen – kiabált hirtelen Kyoji, aki felbukkant a földhöz szegezett arrankár másik oldalán, és valami nagy, fényes dolgot tartott a kezében. – Az elõbb nem véletlenül Selee Schneider-t használtam meggyengítettem a lélekenergiádat, tehát könnyebben begyûjtöm, és a bõröd sem olyan kemény már.

Felmutatta fényes jobb kezét.

- Itt van a lélekenergiád.

Felhúzta íját, és szabadjára engedte az energiatömeget. Az arrankárnak megint félelem tükrözõdött a szemében, de aztén produkált egy mátrikxos hátrahajlást (le a kalappal), és elkerülte azt. A fénycsóva átszelte a levegõt, és homlokon kapott engem. A lény vigyorogva visszafordult:

- Nem talált – vigyorgott.

- Dehogynem – vigyorgott még szélesebben. – Nem mondtam, hogy az nyíl volt,

Én meg eközben éreztem, ahogy a lélekenergiatömeg szétáramlik bennem, és megint feltölt. Megint elõre hajoltam, és elkiáltottam magam:

- Harmadik áradás, Poszeidón oszlopa!

Ezúttal a felnyíló páncélból hatalmas, pusztító vízsugár tört elõ, ami telibe találta az ellenséget. Szerencsém volt: ha Kyoji nem gyengíti meg a bõrét, talán nem lett volna olyan hatásos a támadás, hogy végez vele.

Õ odafutott hozzám, és együtt néztük, ahogy a holttest szertefoszlik. Mindketten ahol voltunk leültünk, és kifújtuk magunkat.

- Nehéz szülés volt – jegyezte meg a lány végül.

Szorosan bújom hozzá, és el se hiszem, hogy tényleg ugyan úgy érez irántam, mint én iránta. Mellkasára döntöm a fejem, mikor kopogás zavar meg minket. Elengedve ülök felé és teszem lábaim a földre.

- Ki az?

- Én vagyok az Kyoji a bátyád! –Szól be Juro, amire nagyot sóhajtva húzom magam elé a takaróm.

- Gyere be. –Mondom, és mikor belép, érdeklõdve néz ránk öltönyben. –Mit szeretnél?

- Érdeklõdni jöttem, hogy tudok-e valamiben segíteni neked Kyoji. –Mondja véresen komolyan, amire megrázom a fejem.

- Nagylány vagyok meg tudom oldani a dolgokat.

- Igyekezni fogok minél hamarabb elkészülni a Bankaival, hogy együtt legyõzhessük az arrancart. –Mondja Zorin mögöttem felülve és finoman öleli át derekam vállamra adva egy puszit. Van rajtam egy topp és egy bugyi is, de így a bátyám elõtt nem akarom mutatni magam.

- De míg elkészülsz, fel kell tartani az ellenfeled nem? –Kérdésére bólintok.

- Igen fel kell tartani, de jobb, ha te nem mutatod meg az erõd bátyám. Nem akarom, hogy anyáék nyomára vezesd, vagy éppen, téged támadjon meg. Ez a mi harcunk és mi nekünk kell megvívni. Nem fogom hagyni, hogy Aizen újabb családtagom bánthasson, még ha csak a kutyáit is küldi rám. –Mondom mélyen bátyám szemébe nézve keserûen. –A nagyapánkért és a hegemért is meg fogok neki fizetni. –Mondom komolyan mély gyûlölettel a hangomban. Öklöm összeszorul amire Zorin teszi rá a kezét.

- Kyoji. Nem fogom hagyni, hogy Aizennel küzdj meg. Ezt te is tudod. Tettünk egymásnak egy ígéretet. Te nem hagyod, hogy Ichigon és Ishidán álljak bosszút én pedig nem hagyom, hogy ostobaságot tegyél. Ez azóta sokkal komolyabb lett a számomra. –Mondja komolyan fülembe suttogva.

- Akkor se maradhat büntetlen! –Csattan hangom.

- Nem fog maradni. Ha el fogjuk a 46-ok tanácsa meg fogja büntetni. –Mondja bizakodón.

- Legyetek nagyon óvatosak. –Mondja bátyám és vállamra teszi a kezét, majd Zorinra pillant. –Ha miattad elvesztem a húgom, mert késõn érsz oda… akkor kiporolom a bundád. –Mondja komoly fenyegetéssel.

- Juro!

- Megértettem, és nem fogom hagyni, hogy baja legyen. Én is szeretem Kyojit Juro. Megnyugodhatsz figyelek rá. –Mondja határozottan én pedig rákapva a tekintetem simítom meg az arcát.

Már nem sokáig beszélgetünk, így hárman Juronak mennie kell dolgozni a bankba nekünk meg készülni. A quincy egyenruhám veszem fel és hosszú hajamat a kapucni alól két oldalra húzom, ahelyett, hogy felkötném. Zorinra nézek bólintva. Együtt megyünk le és a kapu elõtt válnak el az útjaink. A süsüt fejemre borítva indulok el a park felé, hogy távol tartsam Zorintól.

/Kyoji Quincy ruhája, de ennyire nem hosszú a haja. A kép nem az enyém, csak illusztráció/

A parkba érve emelem meg a lélek energiám, hogy oda csaljam az ellenfelünk. Az arrancár hamar megjelenik. Hosszan csendben nézek rá.

- Micsoda kellemes meglepetés, szóval önként ajánlod fel magad elõételnek! Remek! És próbálsz küzdeni, vagy máris felfalhatom a lelked? –Kérdi önelégült mosollyal. Felemelve a fejem nézek fel rá világító zöld szemeimmel.

- Le foglak gyõzni. –Mondom határozottan. –Ezüst rózsa… Nyílj ki. –Hívom elõ íjamat A keresztbõl indulva a kék lélekenergia felveszi íj alakját és a harchoz készülök.

- Hmm… micsoda finom falat leszel egy kis testmozgás után! Harcolj csak, így jobban fog esni az elfogyasztásod! –Mondja, és ekkor veszi kezdetét a csata.

Nem tudom, mennyi ideig harcolok ellene, mikor érzem, kezdek fáradni. Bal karomból és jobb lábamból csordogál a vér a sebesülésembõl, és csak reménykedem benne, hogy Zorin idejében végez és sikerül annyi idõt adnom neki, hogy megcsinálhassa a Bankait és még fel is tudjon töltõdni. Ziháltan veszem a levegõt és hosszan nézek az arrancárra aki újabb csapást indít. Könnyû szerrel ugrom el elõle.

- Licht Regen! –Kiáltok el magam és hatalmas lélekenergia nyíl zuhatag zúdul rá mindenhova, ahova éppen érkezik. Tovább ostromlom húzva az idõt, de érzem elégé kezdek kimerülni.

- Csak ennyit tudsz? –Kérdi önelégültem, mert láthatólag cseppet sem fáradt. ~Kénytelen vagyok most már használni a Sprengert. Ha ez így meg tovább, nem tudom elég ideig feltartani.~ Fut végig a gondolatom, és égsiklást használva a köpenyem alól veszem elõ, az elsõ Seele Schnieder. Az íjamba betöltve célzok meg egy helyet és arca mellett elsuhan a rezonáló lélekenergia pengéjû kard. Mélyeket lélegezve készítem elé a terepet.

- Nem csak ennyit. –Adom meg a választ és újabb Seele Schnieder kerül elõ és ekkor felnevet.

- Annyira fáradt vagy, hogy célozni se tudsz! Add fel és add nekem a lelked! Hidd el sokkal erõsebbé teszel, majd engem és a dicsõségben te is osztozkodsz majd. Bennem! –Mondja újabb kaján nevetéssel, de én csak kihasználom azt az idõt, míg egy helyben önelégülten ácsorog. Direkt csinálom, úgy az elõkészítést, mint ha õt akarnám célozni és elvéteném, de közben nem vétek egyet sem. Mikor kész vagyok az utolsó Seele Schiedert a földbe szúrva térdelek le és nézek fel rá.

- Itt a vége az önelégült beszédednek. –Mondom határozottan és az ötszög felvillan és béklyóba köti a közepén állót, egy Gintot elõvéve állok fel. –Itt a vége Arrancar! –Mondom és rácseppentek egy kis lélekenergiát és mûködésbe lép a csapdám. –Sprengert! –Mondom és ekkor az égig érõ kék lélekenergia oszlop keletkezik, ami hatalmas robbanással rázza meg a környék lélek energia részecskéket. Térdre rogyva kapkodom a levegõt és vérzõ sebeimre szorítom kezeim.

A robbanás végeztével megégett testel és ruhával, de még mindig ott áll az Arrancar. Szemeim tágra nyílva kezdenek remegni a hitetlenségtõl.

- Nem… ez nem lehet! –Mondom remegõ ajkakkal és nem akarok hinni a szemeimnek.

- Ezzel, most igen megleptél quincy… de az arckifejezésedbõl látom, hogy ez volt az utolsó mentsvárad. Vége a harcnak. –Vigyorodik el szélesen, én pedig hirtelen azt se tudom, mit tehetnék, mikor látom a maszkja megreped, és egy kisebb szilánk pattan ki belõle. Fenyegetõen lépked, egyenesen hozzám jön, és felém tornyosul. Fenyegetõen emeli felém karját és gyûjt össze egy cerohot.

A pajzsok sorra hullottak körülöttem. Ma már kettõvel többet sikerült összetörnöm, és most három pajzs volt körülöttem. Hirtelen eszembe jutott valami. Mindkét tenyeremet elõre szegeztem, és elmormoltam a varázsigét. Mindkettõbõl szép, nagy lángbomba lõtt ki, ami szerénytelenség nélkül állíthatom, elég szép teljesítmény. Baromi büszke is voltam magamra… egészen kemény két másodpercig. Az elvárásom a következõ volt: Dómpáncélos kiválaszt a kettõ közül egy pajzsot, ami visszatámad, a másikkal nem tud mit kezdeni, ezért kénytelen kelletlen megadja a pontot. Nos, õ ennél egy jóval kézenfekvõbb megoldást választott: mindkét pajzs visszatámadott.

Az egyik pajzsból megint egy vízsugár lõtt ki, a másikból elektromos szikrák. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy nem túl jó érzés, ha gyomorszájon kap egy vízsugár, majd amíg nedves vagy megráz az áram. Én személy szerint utána csak felköhögtem egy füstfelhõt, és eldõltem, mint egy zsák.

- Hát ez meg mi volt? – mordultam rá Dómpáncélosra.

- Mi lett volna? Csalni próbáltál, hát ne várj tõlem se jobbat, se mást!

Ekkor megpillantottam Kyojit.

- Dómpáncélos! Hogy halad Zorin? – Érdeklõdött.

- Kétségtelen, próbálkozik. – Szúrós pillantást vetett rám. – Igen, minden lehetséges eszközzel.

Fölálltam, és megráztam a fejem, mire a lány kuncogni kezdett.

- Füstöl a füled.

Mosolyogva benyálaztam két ujjam, és összecsíptem velük a fülem.

- Én ezért pénzt kapok valakitõl.

- Nagyon remélem, hogy eleget.

- Nedvesen megvágott az áram. Bármennyit kapok, kevés lesz.

Sötétedéskor megint odajött hozzánk, és odadobta a teli lélekaksit, amit én a hónom alá vágtam.

- És? Hogy állsz? – kérdezte.

- Két pajzs, ahogy mondta akkor – jegyezte meg Dómpáncélos.

- De ezt neki nem kell tudnia – suttogtam az éppen eltûnõ Dómpáncélosnak.

Kezdtünk indulni, én pedig út közben.

- Szóval… az egyéb jutalom, amirõl beszéltél…

- Két pajzs még testvérek között sem három.

- De hát…

- Nem.

- Viszont…

- Nem.

- Akkor…

- Nem!

- Csak hogy tudd, túl fogom élni.

Egy magabiztos félmosollyal rám nézett és csak annyit mondott:

- Majd meglátjuk.

Aznap még jó volt a hangulatunk. Viszont másnap ugyanakkor még mindig csak két pajzsot sikerült összetörnöm. Én ragaszkodtam hozzá, hogy maradok.

- Még pár óra, és biztosan végzek az edzéssel.

- Az semmi, de holnap nemcsak a lélekenergiádnak kell a toppon lennie. Ha nem alszol eleget, olyan leszel, mint egy kifacsart citrom. Egyébként meg: én pont erre az esetre vagyok itt.

Másnap reggel megint õt átölelve ébredtem. Sokáig csak a plafont bámultam, aztán megszólaltam:

- Ébren vagy?

- Igen – felelte rövid habozás után.

- Tudod, mi lesz ma?

- Igen – ismételte.

- Te is izgulsz?

Itt ismét egy rövid hallgatás következett, válasz helyett megfordult, és megölelt.

- Kérlek, siess majd!

- Ezek csak csókok voltak. –motyogom zavartan és igazából a csókolózásunk is hirtelen jött és egyáltalán nem gondolkodtunk a dolgon, hogy a monitor bekapcsolhat.

- Mit mondott kisasszony? –Von kérdõre a kapitány. –Kérem, kicsit hangosabban mondja, mert még a jó fülem ellenére se hallottam tisztán.

- Semmi, semmi! –Fordulok vissza zavartan mentegetõzõn magam elé rakva a kezeim fejem rázva.

- Hát jól van. Zorin… mindent bele és aztán ügyesek legyetek. 3 nap múlva jelentkezem. Remélhetõleg nem dobod fel a tappancsod. –Közli komoly hangon, majd a képernyõ kikapcsol én pedig Zorinra pillantok zavartan.

- Viszont a lélekaksi használata nem tudom milyen hatással lesz rád. –A hangjában aggodalmat vélek felfedezni. Közel csusszanok hozzá és hátát simítom meg. Komolyan pillantok szemeibe és ott is hagyom tekintetem, mélyen bele fúrva övéibe.

- A lényeg az, hogy kifejleszd a Bankaiod és utána legyen elég energiád a harchoz. Szóval holnap míg gyakorolsz, kérem azt a kütyüt, hogy össze gyûjthessem bele a környezetünkbõl a lélekenergiákat. Most viszont ideje lesz aludnunk. –Mondom ki õszintén és odahajolva adok ajkaira ismételten egy finom, ám rövid csókot, amit viszonoz. Arcát simítom meg. –Alszom ma este mellettem? –Kérdem félénken, mert mikor film nézés közben aludtunk el, olyan jó mélyen aludtam és nyugodtan, hogy az valami hihetetlen mennyire kipihent voltam utána, még ha zavarba is jöttem elég alaposan.

- Me… mellettem szeretnél aludni? –Vörösödik el és teljesen zavarba jõve masszírozgatja a farkát, amit maga elé húzott.

- Igen melletted szeretnék aludni. –Mondom bólintva és annyira aranyos, mikor zavarba van így akaratlanul is mosolygom. Kérésemre bólint, így felállva megyek ki a fürdõbe, hogy átvegyem a háló ruhámat. Mire visszaérek Zorin már átvedlett és az ágyon ülve vár rám.

Oda menve mellé bújunk be együtt az ágyba. A villanyt lekapcsolva mellkasára döntöm fejem, s úgy alszok el mellette, könnyedén.

~*o*~

Másnap reggel egyedül ébredek az ágyban és szemem dörgölve nézek szét, hogy merre lehet Zorin. A fürdõ felõl vízcsobogást hallok, így úgy gondolom õ lesz a fürdõszobába. Nagyot nyújtózkodva nyögök egy nagyobbat és ki kellve az ágyból öltözködni kezdek. A quincy ruhám veszem fel, mivel tudom, hogy ma is edzeni fogunk. Mély levegõt véve igazítom meg magam. Pont akkorra végzek mikor Zorin már felöltözve lép ki.

- Jó reggelt. –Köszön oda és mellém lépve kapok egy finom csókot tõle, amit viszonzok. Érzem fogat is mosott, amire elmosolyodok kedvesen.

- Neked is jó reggelt Zorin. –Tekintetem övéibe mélyesztve simítom meg arcát. –Én is megmosom a fogam, utána menjünk reggelizni és induljunk. Szûkös az idõnk. A lélekaksit ne felejtsd el, kérlek. –Ezzel a fürdõbe megyek, ahol arcom megmosom, majd fogaim. Nem sokat beszélgetünk így reggel, de már a puszta közelsége is azt sugallja nekem, hogy együtt képesek leszünk legyõzni az arrancárt.

A konyhába lemenve nem találok ott senkit, amit igen csak furcsállok, de készítek magunknak gyors szendvicset és csomagolok is, hogy majd tudjunk enni a raktárba. A reggeli tortúra után el is indulunk én meg egy cetlit hagyok a szüleimnek, hogy Zorinnal elmentünk vásárolni és csatangolni a városba, ne keressenek. Amibõl persze igazából semmi se igaz, de nem kell tudniuk mire is készülök. Biztos megpróbálnának lebeszélni.

Az úton se beszélgetünk. Mind ketten elégé feszültek vagyunk a közelgõ dolgok miatt. Beérve az elhagyatott raktárépületbe Zorin felé fordulok és elkapva a póttestét cipelem biztonságos helyre, majd kezem nyújtom felé.

- Kérem akkor a szerkezetet. –Mondom határozottan. Õ pedig kelletlenül veszi elõ és nyújt felém egy kis téglalap alakú tárgyat, mint ha tényleg egy akkumulátor lenne. Elveszem és alaposan megvizsgálom. Látok rajta egy skálát. Valószínû azon mutatja a töltöttséget. –Köszönöm. Estére több mint valószínû feltöltöm. –Mondom mosolyogva és a szokott helyemre menve ülök fel a doboz tetejére törökülésbe.

- Kérlek légy nagyon óvatos. Félek a te lélekenergiád is szívni fogja magába. –Mondja ki aggodalmát.

- Vigyázok, de ideje hozzá látnod! –Hívom fel a figyelmét és komolyan pillantok rá. –Mire vársz még, gyerünk! Ne velem törõdj most, hanem a Bankaioddal! Ha ma nem törsz össze plusz 3 pajzsot, nem kapsz még puszit sem! –Mondom az üres fenyegetést, amire látom, fülei lekonyulnak és farka is kissé ernyedten lóg le maga mögött.

- Most miért vagy velem ilyen kemény? –kérdi, én egy pici mosolyt engedek meg felé.

- De ha össze töröd a pajzsot egyebet is kaphatsz. –Jelentem ki mosolyogva és kacsintok rá amire láthatóan felélénkül.

- És mit?

- Azt majd meg tudod, ha sikerült! –Emelem fel mutató ujjam egy kis kacér mosollyal, majd elvonva róla tekintetem az aksira nézek. Felé helyezve kezem kezdem el összegyûjteni a környezetem lélekrészecskéit, miközben õ is hozzá lát a Bankaia fejlesztéséhez.

/Itt én leírom, hogy ez kívülre miként néz ki és, hogy ez milyen hatással lesz rá, te pedig, ha gondolod a Bankai fejlesztést leírhatod^.^/

Kezem alatt kék fény jelenik meg, ahogy összesûrítem a lélekrészecskéket és egész testem körül derengeni kezd ez a kék aura. Erõsen koncentrálva az aksit nézem, ami mûködésbe lépve szívni kezdi az energiát magába. Zorin aggodalma bebizonyosodik. Nem csak azt az energiát szívja az aksi, amit összesûrítek, hanem az enyémet is, de nem érdekel túlzottan, folytatom a mûveletet. Az idõ haladásával egyre inkább érzem, hogy szívja az energiám, de akkor se hagyom abba. Már félig sikerült feltölteni a skála szerint, én viszont percrõl percre gyengülök, amit igyekszem eltitkolni Zorin elõl, mert nem akarom, hogy leállítson és aggódjon értem. Tudom mit csinálok és míg õ nehezebben regenerálja a lélekenergiáját, én hamarabb tudom pótolni, az erõmet. 

Egyre jobban érzem, hogy gyengülök, mikor nem bírom tovább abba hagyva a lélekrészecskék gyûjtését rakom le magam mellé a háromnegyedig feltöltött lélekaksit. Mély levegõket véve pihegve nézek magam elé, és próbálom nyugtatni a testem, úgy, hogy az kevésbé legyen feltûnõ. Zorinra pillantok, hogy lássam õ, hogy halad a gyakorlatokkal.

-Dóm páncélos... hogy halad Zorin?- Kérdem érdeklõdõn az idõs teknõcre pillantva.

Volt már olyan gyerekkorodban, hogy a buborékfújóddal sikerült sokéves próbálkozás után egy hatalmasat fújnod, és te csak gyönyörködsz benne, majd mikor azt hiszed, hogy gyönyöreid elérték határaikat, és ennél boldogabb már nem lehetsz, akkor kipukkad a buborék, és csak vizes szappanos lucsok marad utána, és a buborék emléke? Na, körülbelül így éreztem magam, mikor meghallottam a kapitányom hangját. Egy pillanat alatt elvörösödtem, felpattantam, mint aki rugóra jár, a farkam meg olyan hirtelen hagyta abba a csóválást, hogy…

- Áháá! Begörcsölt! Begörcsölt!

Ekkor esett le, hogy nem Komamura kapitány az egyetlen, akit a képernyõben látok.

- Te meg mit vihogsz, te cingárbajszos szerencsétlenség? – kérdeztem ingerülten a vonal túlsó végén röhögõ Tetsuzaemontól.

- Te aztán hasznos dolgokkal töltöd az idõt! – Röhögött tovább. - Tudod, hogy ezeknek az akármiknek felvevõ funkciójuk is van? Tippelj, melyik kép fogja holnap körbejárni a TLV-t!

- Tetsuzaemon, ha meg mered próbálni, esküszöm, hogy letépem azt a…

- Iba hadnagy! Koshima harmadik tiszt! Koncentrálhatnánk a munkára?

- Persze, kapitány! – Mondtuk kórusban, megkomolyodva.

- Elárulod végre, hogy mennyit haladtál, vagy imádkozzak még egy kicsit?

Feltûnt, hogy a kapitány szokatlanul ingerlékeny… igazából szokatlan, hogy ingerlékeny. Aztán rájöttem: zavarban van… oké, ki ne lenne egy ilyen jelenet végignézése után? (Tényleg, végig? Erre majd rá kell kérdeznem.)

- Öt pajzs van hátra három napra. Minél kevesebb van, annál nehezebb összetörni õket. Az lenne a reális, ha egy napra két pajzsot számolok, úgy viszont nem jövök ki jól. Már vissza fog érni az arrankár, mielõtt végzek.

- És itt lép a képbe a quincy kisasszony – jegyezte meg a kapitány.

- Én?

- Maga. Arra szeretném megkérni, hogy egyszerûen tartsa föl az arrankárt addigra, mire Zorin végez a Bankai kifejlesztésével.

- Megteszem, amit tudok – bólintott, majd értetlenül nézett. – Egyvalami még nem tiszta. Ha jól láttam, Zorin rengeteg mágiát használ az edzése során. Szóval még két és fél napot folyamatos varázslással fog tölteni. A csata napjára nem lesz, nos… csumig lemerülve lélekenergia terén?

A szobára mély csen ereszkedett. Egészen addig, míg valami olyat nem mondtam, ami nem élne túl egy cenzúrát.

- Ez egy komoly probléma – jegyezte meg a kapitány.

- Én össze tudom gyûjteni a környezetem energiáját, talán tudok neki eleget adni, csak fel kell vennie valahogy.

- Az megoldható – jelentette ki Tetsuzaemon. – Úgy tudom, vittél magaddal lélekaksit.

- Asszem csomagoltam egyet, csak kiment a fejembõl.

- Mi az a lélekaksi? – kérdezte Kyoji.

- A hivatalos neve mobil lélekrészecske gyûjtõ és sûrûsítõ egység – világosította fel a kapitány.

- Maradjunk a lélekaksinál – motyogta a lány.

- Szerintem is – mosolyogtam. – Szóval a lényege pofonegyszerû: összegyûjtí a környék lálekrészecskéit és halálisteneknek felvehetõ állapotba konvertálja. A baj az vele, hogy rohadt lassú két napa alatt tölt fel teljesen.

- A lány erejével viszont értékelhetõ felszerelés – mondta a kapitány. – Akkor ez is megoldódott. Majd három nap múlva újra hívlak. Ja, és még valami: hogyha… jól érzitek magatokat, legalább fordítsátok el a képernyõt.

- E… ezt miért kaptam? –Kérdem félénken érdeklõdõn.

- Hát… nem egyértelmû? –Kérdi elmosolyodva és látható, hogy felettébb élvezte a csókot. Meg kell hagyni én is. Hosszan nézek szemeibe és nem akarom elereszteni nyakát mikor meglátom háta mögött ahogy farkát csóválja. Ez hirtelen annyira aranyos, hogy felkuncogom rajta.

- Mi… mi olyan mulatságos? –jön õ is zavarba.

- Semmi-semmi, csak olyan aranyos, ahogy farkad ide-oda jár a hátad mögött. –Mondom szemeibe nézve és finoman simítom meg arcélét és behunyva szemem húzom vissza magamhoz, s tapasztom ajkaim ismét övéire, hogy érezze, nem csak õ érez így irántam. A viszonzott csók közben érzem, ahogy derekam köré fonódnak karjai én pedig lerakva lábaim könnyeden csusszanok át az ölébe. Az ágyamon ül s én a karjai között vagyok. Hosszan csókolózunk még, hisz ez olyan jó érzés. Jobb kezem finoman túr hajába és füle tövét kezdem el vakargatni. Nem is tudom miért, de jól esik ez a mozdulat. Lassan elszakadva nézek szemeibe és látom arcán, jól esik neki a fülének vakargatása. Mosolyogva fürkészem arcát a köztünk beállt csendben.

~Olyan helyes és aranyos. El se hiszem, hogy õ is hasonlóképp érez irántam, hogy õ is vonzódik hozzám.~ Merülök gondolataimba, szemeibe mélyedve tekintetemmel és a gondolataimra lassan arcomról lekonyul a mosoly és magunk közé nézek.

- Mi a baj? –Kérdi érdeklõdve kicsit aggódó hangon. –Ne… nem jól csináltam valamit?

- Neeem jaj dehogy is. –Kapom fel a fejem egy zavart mosollyal és elengedve Zorin nyakát és füle tövét egyik kezem ölembe helyezem másikkal tarkóm vakarom meg. –Csak kicsit elmerengtem a dolgokon. –Mondom még zavartan, majd újra magunk közé nézek nagyot sóhajtva. –Azon, hogy te halálisten vagy, és ha vége a küldetésednek, akkor… akkor itt hagysz. –Mondom ki a félelmem ismét.

- Már megmondtam Kyoji… nem tudnék veled ilyet megtenni. Ha hosszabb idõre is el kell mennem, akkor azt fogom meg oldani, hogy beszélni tudjak veled. –Mondja ismét a vigasztalást, én pedig mély levegõt véve nézek szemeibe és megsimítom az arcát.

- Akkor… adjunk egy esélyt kettõnknek. –Mondom ki egy pici mosollyal arcomon, amire láthatóan felvidul és farka ismét járni kezd mögötte, amit aranyosnak tartok, így megint rám tör a kuncogás. –Bocsi csak tényleg annyira aranyos mikor csóválod a farkad, mint egy aranyos kis kutyus. –Mondom és haját borzolom meg amire hirtelen les mérges.

- Ezt nem szeretem! –Csattan a hangja én nekem meg eszem ágába nincs kiszállni az ölébõl és kuncogom rajta. –És nem vagyok aranyos kis kutyus!

- Pedig az vagy! –Mondom ellenkezve, kuncogva.

- Megharaplak!

- A kutyák harapnak. –Öltöm ki a nyelvem direkt szívva a vérét, hogy tereljem a gondolataim a félelmeim felöl.

- Kyojiii! –mondja kicsit ingerültebben a nevem én pedig hirtelen letámadva döntöm hátra az ágyra és hosszan forrón csókolom meg nyakát átölelve. Csókunknak Komomura Kapitány hangja vet véget.

 - Köhömmm! Elnézést kérek a zavarásért fiatalok, de Zorin… jelentést! Hogy haladsz? –Teszi fel a képernyõ túl oldalán a Kapitány a kérdéseket.

(Meg kell mondjam, romantikában nincs tapasztalatom, ez az elsõ ilyen "mûvem")

Kint maradtam a ház elõtt. Magam elé meredtem, és nem voltam benne biztos, hogy az elõbbi megtörtént, vagy csak én képzelõdtem. Hirtelen úgy éreztem, forog velem a világ. Gépiesen megfordultam, és besétáltam a házba. Nem is tudtam, mit csinálok, vagy merre megyek, csak mentem. Ragyogóan bele is ütköztem Sato úrba.

- Na, sikerült?

- Mi?

- Szóval igen.

Sato asszony éppen akkor sétált ki a konyhából dudorászva. Mikor meglátott minket érdeklõdve így szólt:

- Történt valami?

Mi ketten összenéztünk, és halványan elmosolyodtunk.

- Semmi – mondta Sato úr.

Sato asszony arcáról kezdett lehervadni a mosoly. Komoly arccal folytatta:

- Van valami, amirõl tudnom kéne?

- Nincsen – helyeseltem Sato úrnak.

- Nem. Ti ketten valamiért nagyon jól kijöttök, holott egy hete fújtatok egymásra, Kyoji az elõbb sietett fel a szobájába, és valamiért nagyon zavart volt. Te pedig, Zorin, valamiért nem vagy magadnál, mintha az elõbb történt volna valami, amibõl még nem tértél volna teljesen magadhoz. Van valami, amit ti hárman tudtok, de én nem, de úgy éljek, kiderítem, mi az.

Fölballagtam Kyoji szobájába, a lányt a gépe elõtt találtam. Mikor bekukucskáltam, felpillantott, majd ismét a gépébe mélyedt. Én elõhúztam egy papírtekercset, és nekiálltam jelentést írni, hogy az arrankár papír formában is meglegyen a kapitányomnak, ha visszamegyek… Na igen, HA visszamegyek. Errõl aztán eszembe jutott az arrankár, és hogy három nap múlva lejár a határidõ, és hogy talán annyi idõ alatt nem tudom kifejleszteni a bankaiom. Talán három nap múlva mindketten meghalunk.

Rápillantottam Kyojira, aki, mikor rájött, hogy nézem, még jobban a képernyõbe hajolt. Nagy levegõt vettem, és megpróbáltam elõkeresni a múltkori érzelemnyilvánítós bátorságom. Félretettem a tekercset, és a lány mellé ültem az ágyra, aki ettõl teljesen elpirult.

- Figyelj!

- Tessék.

- Tudod, hogy pár nap, és visszajön az arrankár?

- Persze. – Szemmel láthatólag örült, hogy másik témát találtam (csak hiszi).

- Biztos, hogy te is meg akarsz vele küzdeni, lehet, hogy egyedül is megbirkózok vele.

- Biztos. Együtt keveredtünk bele, és együtt is mászunk ki belõle, nem foglak ilyenkor magadra hagyni, amúgy engem is megkeresne, már csak ezért sem futok el.

- Tudod, hogy meghalhatsz?

- Felkészültem a halálra is – válaszolta komolyan.

- Értem. Kérhetek tõled valamit?

- Persze, mit.

- Tudod, ahogy te mondtad én is fel vagyok készülve a halálra, és, habár bízok a gyõzelmünkben, szeretnék arra az eshetõségre is gondolni, ha veszítünk.

- M-mit szeretnél kérni – kérdezte gyanakodva.

Rászántam magam.

- Azt, hogy ne haragudj!

Mihelyt ezt kimondtam, elõredõltem, láttam, hogy õ villámgyorsan elpirul, lehunytam a szemem, és hosszan megcsókoltam. Én soha sem csókolóztam azelõtt, semmi tapasztalatom nem volt, így csak reménykedtem, hogy jól csinálom, bár az, hogy nem lökött el magától, már bíztató jel volt. Lehunyt szemmel élveztem a pillanatot, ahogy szerteáramlik egy bizsergõ meleg érzés a testemen, és reménykedtem, hogy nem veszi észre, hogy milyen lelkesen csóválom a farkam.

Haza fele tartunk. Ez a pár nap külön lét se változtatott a gondolataimon. A bulikban se éreztem jól magam és rendszerint inkább azon a helyen kötöttem ki, ahova aznap este vittem el, mikor végül nem tudtak aludni.

~Miért pont õ… Nem mint ha nem lenne aranyosak a fülei, vagy a farka. Sõt… nagyon is aranyos vele, de halálisten én pedig egy quincy vagyok.~ Hangzanak gondolataim és nagyot sóhajtok. Látom rajta, hogy vívódik és én is.

- Zo… Zorin. –Töröm meg végül a csendet.

- Igen? –Kérdi felé fordulva láthatóan felélénkülve, én pedig nagyot sóhajtva nézek magam elé.

- Sa… sajnálom, hogy olyan bunkón viselkedtem veled, hogy… kerültelek. –Mondom magam elé nézve és láthatóan zavarba jövök.

- Ugyan Kyoji nem kell magyarázkodnod… én toltam el. –Mondja amire teljesen elkerekedett szemekkel néek rá és megállva fordítom magam felé.

- Te meg mégis mi a fenérõl beszélsz? Neeeem! Nem toltál el semmit, csak én… tudod… tudod én… én… én quincy vagyok te pedig halálisten és… félek, hogy ez nem lehetne hosszú közöttünk és…- Fülig vörösödöm, ami a holdfényében jól látható. Zorin rám néz hosszan értetlenül.

- Kyoji… mi van akkor, ha én halálisten vagyok te pedig quincy? Számít az valamit is? Én komolyan mondtam, amit akkor mondtam. –Mondja rám nézve és mély levegõt vesz. –Nézd Kyoji engem nem érdekel quincy vagy, vagy valami más.

- Igen és a többi halálistent? –Kérdezem és keresztbe fonom a kezeim. –Zorin… lásd be… ha a küldetésednek vége visszamész és lehet soha többet nem látjuk egymást. –Mondom szemeibe nézve és ez az amitõl inkább félek.

- Na jó… most nem tudok rajtad kiigazodni. –Mondja szemeimbe nézve. - Téged nem is a fülem és a farkam zavar, hanem az, hogy ha a küldetésnek vége akkor eltûnhetek? –Teszi fel a kérdést csodálkozva

- Miért zavarna a füled és a farkad, hisz csak aranyosabbá varázsolnak. –Mondom teljesen fülig pirulva. Õ meg hirtelen se köpni se nyelni nem tud. Elindul vissza hozzánk, és mint ha kicsit fel lenne dúlva. Utána indulok zavartan. Ismét csend telepszik közénk és nem tudom mi rosszat tettem. A kapunkban áll meg és fordul oda felém teljesen. Megragadva a kezem néz a szemeibe.

- Te tényleg azt hiszed, hogy képes lennélek csak úgy hosszú idõre egyedül hagyni? Anélkül, hogy beszélhetnék veled, vagy írnék neked?! –Teszi fel a kérdést, ami igazából zavarta. Erre fülig vörösödöm.

- Ne… nem is tudom… én csak a félelmem mondtam el. –Mondom zavartan. –De… nem beszélhetnénk meg ezt inkább bent? –Kérdem és ellépve mellette indulok befelé, de Zorin elkapja a karom és visszahúzva néz a szemembe.

- Soha nem tudnék ilyet tenni… Még ha csak barátok maradunk akkor is… -jelenti ki mélyen szemeimbe nézve én pedig már nem tudok tovább hazudni se neki, se magamnak.

Hirtelen lépek nagyon közel hozzá és pirulva nézek szemeibe. Nagyon közel húzódom hozzá és szerencsére nem lát senki, így oda hajolva hozzá behunyva szemem adok egy hosszabb puszit ajkaira, majd elszakadva inkább gyors léptekkel megyek be a házba és fel a szobámba, hogy elgondolkozzak azon, amit valójában tettem.  Az ágyamra ülve vörös arcom megsimítva próbálok lenyugodni. A ház elõtt hagytam magára Zorint és nem is tudom miért pusziltam meg.

(A fejezetet támogatta a 2003-as microsoft office használók országos egyesülete.)

Egy darabig az ajtót néztem. Folyamatosan ugyanaz a mondat járt a fejemben: „jó lenne egy kis idõt külön töltenünk”. Tegnap nagyon ráijeszthettem szegényre az érzelmi megnyilvánulásommal. Visszabújtam a póttestembe, és összepakoltam a cuccomat, hogy elinduljak edzeni a raktárba. Miközben mentem kifele a szobából, megláttam magam egy tükörben. Elgondolkodtam, hogy talán nagyobb sikert arattam volna, ha nem hegyes fülekkel, sárga szemekkel, éles fogakkal és egy lompos farokkal nyilvánítok érzelmet.

Az eztán következõ két-három nap ugyanúgy telt el: én elmegyek edzeni, míg Kyoji strandra, vagy ki tudja hova megy, éjjel én dolgozok, õ pedig kimozdul valahova. Ezért persze csak magamat hibáztathatom. Egyik nap éppen dolgozni készültem, mikor valaki kopogott. Sato úr nézett be a szobába.

- Jó estét! Kyoji már elment, sajnnálom.

- Akkor nyugodtan tudunk beszélni.

Na, erre én körbenéztem, hova tettem a kardomat, de ha minden kötél szakad, a fogammal is tudok védekezni.

- Jó, beszéljünk!

- Kyojiról szeretnék beszélni.

- Kezdhetek félni?

- Köszönetet szeretnék mondani. – Én marha meg azt hittem, semmi sem tud meglepni. – Régebben mindig egyedül volt. Mindenkit féltett, hogy veszélybe kerülnek a lidércekkel vívott harc közben. Ön volt az elsõ, akit közel engedett magához. Mostanában sikerült felengednie, és ezt neked köszönhetem.

- Tulajdonképpen igen – feleltem keserûen. – Igazából sikerült elriasztanom magamtól.

- Nem szabad feladni. Bármit is mondtál, vagy tettél, elõbb utóbb megbocsát, hidd el.

- Maga nem utál engem?

- Próbáltalak. Minden idegszálammal gyûlölni akartam, mikor megtudtam, hogy halálisten vagy, de az nem tudta ellensúlyozni az örömöt, hogy a lányom barátot talált.

Jó, hogy az utóbbi idõben nem járt arra lidérc, mert ettõl a párbeszédtõl amúgy sem tudtam volna koncentrálni.

A földön feküdtem, és beborított a víz. A raktárban edzettem, és nem figyeltem, mikor a pajzs visszalõtt egy nagy vízsugárral. A maradék öt pajzs mellé visszaállt a többi negyvenöt.

- Jól vagy, édes fiam? – Kérdezte Dómpáncélos. – Tartsunk pár perc szünetet?

- Nem kell – keltem föl.

- Egyre több a víz – jegyezte meg Kyoji.

A marhaságom óta elõször jött velem edzeni. Õ különbözõ célpontokat állított fel magának, és gyakorolt, hogy minél gyorsabban, minél többet tudjon eltalálni. Ez volt egy ideje az elsõ hozzám intézett mondata.

- Ezt hogy érted?

- Egyre többször támad vízsugárral. Lehetséges, hogy a banakiodnak valami köze lesz a vízhez?

- Ezen még sosem gondolkodtam.

- És azon, hogy milyen lehet a Bankaiod?

- Azon se sokat. Sötétedik, szerintem menjünk haza.

Összecsomagoltunk, és indultunk. Már csak három nap volt hátra a határidõig.

(Kicsit összecsapott lett.)

- Igazából én vagyok az oka, amiért nem jöttünk ki jól és öhm… bocsánat, hogy olyan bunkó voltam… csak én… nem igazán akarok senkit közel engedni magamhoz… de ezt már elmagyaráztam azt hiszem vagy legalábbis úgy emlékszem. –Mondom zavartan és szegénykép pont bókolni akart én pedig így lekoppintom. – De… én is örülök, hogy találkoztunk. Bár bizonyára nem lenne gond abból, hogy nem ismersz. Ishida és Kurosaki Karakurában vannak, mi pedig Tokyoba. Nem hiszem, hogy idejönnének. –Mondom, és kicsit elmosolyodva pillantok rá. Ám látom a nevek hallatán elkomorul.

- Azért részben az én hibám is, mert elégé erõszakosan és fondorlattal vettelek rá, hogy itt aludhassak nálad. –Mondja és látom õ is zavarba van. Elmosolyodva rajta állok fel és mellé guggolva adok egy puszit az arcára.

- De ideje aludni. –Mondom mosolyogva és látom ezzel a puszival most teljesen zavarba hoztam. –És nem mondtam komolyan azt, amikor kis kedvenchez hasonlítottalak. –Mondom szemeibe nézve és látom vöröslõ arcát. Kuncogok kicsit rajta és visszaülök az ágyamra. –Csak elégé hülye a humorom…

- Az biztos… elégé meglepett és talán fájt is.

- Bocsánat Zorin. –Mondom õszintén és mély levegõt véve befekszek az ágyba. –Ideje aludni. –Szusszanom és befordulva a fal felé takarózom be és még nem hunyom be a szemem és a falat nézem elgondolkodva.

- Jó éjt Kyoji. –Mondja halkan és hallom õ is elhelyezkedik.

- Szép álmokat.

~Mi ütött belém? Hisz már rég el kellett volna kergetnem. Elkergetni magamtól, de… de mégis mi a francot csinálok én még mindig vele… Miért mondtam el neki Aizent? Hisz… így nem tudok bosszút állni a nagyapámért… bár Komomura Kapitány is megkért, hogy ne hagyjam butaságot csinálni. De hát mi itt vagyunk õk meg ott… Úristen Kyoji Térj észhez õ egy halálisten. Apám sose menne bele, hogy õ vele legyek… de mégis…~ Ekkor kicsit megfordulva nézek rá és gondolataimra teljesen elvörösödök. Látom, háttal van nekem, így inkább visszafordulok. ~Annyira helyes fiú… ÁÁÁHHH Kyoji verd ki ezeket a fejedbõl. Õ a küldetése végén visszamegy a lelkek világában és nem fogod viszont látni. Nem, nem szerethetsz bele!~

Gondolataim nagyon sokáig nem hagynak aludni, végül megunom ezt a forgolódást, és felállva megyek a laptopomhoz és bedugva a fülhallgatót kapcsolom be és leülve török ülésbe a székemre kezdek kicsit böngészni a neten és zenét hallgatni, hogy eltereljem a gondolataim. Egyik lábam felhúzom és térdemre helyezem fejem. Nem sokáig ülhetek a gép elõtt mikor arra kapom fel a fejem, hogy egy kéz van a vállamon. Kicsit megijedve ugrok fel és a fülhallgató le esik a fejemrõl.

- Sajnálom! Nem… nem akartalak megijeszteni. –Mondja egybõl mentegetõzõn Zorin.

- Se… semmi baj túl hangosan hallgattam a zenét. –Mondom zavartan és méls levegõt véve engedem le a szívem felõl a kezem. –Miért nem alszol? Azt hittem már alszol. –Mondom ránézve.

- És te miért nem alszol? –Teszi fel a logikus kérdést.

- Nem… nem tudtam elaludni. –Mondom és zavartan pillantok oldalra.

- Hát én se… - mondja és nagyot sóhajt. Zavartan néz maga elé és nem tudja mit is mondhatna még és ezt látom rajta.

- Sze… szeretnéd meghallgatni azt a számot ami megtetszett a városban? –Teszem fel a kérdést, amire láthatóan felélénkül és bólint. Én pedig visszaülök a gép elé és meg keresem a számot. Kihúzva a fülest halkabbra veszem kicsit a hangerõt és úgy indítom el a zenét.

Az est további része így telik el zenehallgatással és elégé sok minden tetszik neki, ami nekem is. Egy két viccesebb klipp jeleneten együtt nevetünk és talán most elõször érezzük magunkat jól.

- Mutatok neked valamit! –Mondom mosolyogva és felállva veszem le a polcaim egyikérõl egy DVD-t. –Mit szólnál, ha néznénk egy kis filmet. Ha már ennyire nem tudunk aludni. –kérdem érdeklõdõn.

- Rendben. Milyen film az? –Kérdi, meg és oda adom neki a tokot miután kivettem belõle a DVD-t

- Ez egy érdekes japán film. Most elégé felkapott. ilyen pszicho thrillernek mondanám.  Mondom, amire felvonja a szemöldökét. –Tudod mit, majd meglátod. –Mondom kuncogva és berakva a laptopomba indítom el és az ágyam felé fordítva a lapost felülök az ágyamra és õ is. A Death Note elsõ filmjét raktam be és eleinte a falnak dõlve nézem. A közepe felé járunk és látom, tetszik neki valamelyest, bárt azért néha magyaráz, hogy ez a valóságban így van, de én csak mosolyogva mondom neki, hogy a filmek nem a valóságot tükrözik. Az ágyon idõközben úgy helyezkedtünk, hogy én kajában vagyok és vállának döntöttem fejem. Észre se veszem ezt akkor, és végül el is alszom.

~*o*~

Nem tudom, mikor ébredek fel. Lassan nyitogatom szemeim. Nyom valami. Pislogva nézek magam elé és kómásan tapogatom meg a párnám, mikor megérzem, hogy az nem is az. Tágra nyílva szemeim óvatosan és bizakodón nézek fel, hogy a bátyám legyen az akihez így oda vagyok bújva, de nem Zorin az. Fülig vörösödöm és lassan kimászva karja alól nézek szét a szobába. Emlékszem, hogy filmet kezdtünk el néni, de azt hogy én hogy kerültem Zorin karjaiba már nem tudom. Próbálom felidézni, de elõtte már érzem hogy menni is kell a mosdóba. Zavartan rohanok be fürdõmbe és csukom be magam után ajtaját. Most kétszer ellenõrzöm, hogy jól becsuktam e.

Zavartan pislogva intézem el dolgom majd a mosdókagylóhoz menve mosom meg az arcom, mikor bevillan, hogy én bújtam oda õ pedig engedte. Erre a tudatra teljesen lesokkolódva ülök le a kád szélére és ismét kavarognak a gondolataim. Annyira jól éreztem magam Zorin mellett hajnalban, hogy az valami hihetetlen. ~Teljesen kikapcsolt az agyam és nem is igazán törõdtünk semmivel. Csak beszélgettünk általános dolgokról, bár fõként a zenérõl és elkezdtünk egy filmet nézni. Igen… így volt és a filmnézés közben én… én bújtam oda. Úr isten Kyoji! Ezt nem… ezt nem szabad! Õ halálisten én meg quvincy!~

Ismét megmosom az arcom, hogy tényleg úgy érezzem felébredtem, de még mindig igaz az ami hajnalban történt. Lassan megyek ki és látom Zorin még mindig alszik. Hagyom aludni. Finoman döntöm el az ágyamba és takarom be, majd végül a szekrényemhez lépve veszek ki a sötétkék bikinim, mert úgy terveztem ma lemegyek a strandra. A fürdõbe menve öltözök át.

- Sürgõsen találnom kell valakit magam mellé, aki nem Zorin… mert tényleg beleszeretek az nagyon nagy gáz lesz! –Mondom magamnak és megfordulva ismét meglátom a heget. Oké ebbõl se lesz strand.  Kimenve nézek az idõre. Délután 4… jó idõben úgy se lenne már jó. Felkapva egyik könyvem megyek ki a szobából halkan. Nem akarom Zorint felkelteni, de ahogy kinyitom az ajtót az hangosabbat kattan és fel is ébred.

- Mennyi az idõ? –Kérdi hatalmasat ásítva, dörgölve a szemét és furcsállva látja magán a takarót. Kyoji… de csini vagy… mégis hova mész? –Kérdi kómás hangon.

- Jó… jó reggelt vagy napot… nem tudom… délután 4 van, és köszi. –Mondom, teljesen zavarba jõve. –Úgy… úgy gondoltam lemegyek napozni kicsit, hogy legyen színem.

- Az remek… a kertetekben lehet gyakorolni? –Kérdi kómásan.

- Míg fel nem ébredsz, nem gyakorolhatsz… a másik pedig, hogy talán jó lenne kis idõt külön töltenünk. –Mondom teljesen zavarba jõve és oldalra pillantok fülig vörösödve.

/Ha nem megy innen a folytiatás szólj nyugodtan, mert akkor írok még hozzá, de akár meg is látogathatja õket az arrancár, ha gondolod./