A hátamon feküdtem még mindig a küldetésemet pihenve ki. A csata oroszlánrészét ugyan nem én vívtam (az karakurában, vagy inkább a helyén zajlott), de azért én is úgy érzem, megérdemlem ezt a kis pihenõt. Az élõk világában vett zenelejátszómat hallgattam, és egyre csak arra gondoltam, mikor is láthatnám õt újra. Igazából, habár azt mondtam Kyojinak, hogy gyakran meglátogathatom, nem tudtam sok reményt fûzni a dologhoz, ugyanis a fõkapitány nem éppen a vajszívérõl volt híres. Eléggé elkeserítõ volt ez a gondolat. Nagyot sóhajtottam, és halgattam az idegen (talán angol) nyelvû éneket.

Hirtelen kopogtattak az ajtón. Egy tizenkettedik osztagos nyitott be.

- Jó napot, Koshima harmadik tiszt.

- Üdv – mondtam föltornázva magam. – Miben segíthetek.

- Kurotsuchi kapitány úr üzeni, hogy kéri vissza a kommunikátort, amit a küldetéséhez kapott.

Elõször nem is tudtam, mire gondol, aztán tudatomba beúszott a kis fekete doboz… ami még mindig be van dugva Kyoji számítógépébe. Szám egyre szélesebb mosolyra húzódott.

- Hát, azt elhagytam.

A halálisten megrökönyödve nézett rám.

- Tudja, hogy Kurotsuchi kapitány ezért meg fogja nyúzni? Szó szerint.

- Megérte.

- Ennyire jó a csaj?

- Az nem kifejezés – válaszoltam megint elnyúlva fekhejemen.

A férfi a homlokát masszírozta. Mikor meghallotta a zenét, elhúzta a száját.

- Mi ez a nyálas izé, amit hallgat?

- Zene az élõk világából.

- Érti egyáltalán a dalszöveget?

Mikor megráztam a fejem, õ csak megvonta a vállát, és kiment, én meg dúdolni kezdtem a következõ sort:

- „I’ll come back, when you call me, no need to say goodbye”.

Hirtelen öleli át a testemet és könnyek folynak végig az arcomon. Látom, mi történik és nem igazán értem miért nem teszi meg. Erõsen ölel és hallom, amit mond.

- Nem érdekel, mit mondasz, vagy mivé váltál, én meg foglak menteni – a könnyei arcomra hullanak és egybe forrva az enyémmel gördülnek tovább lefelé. Mondanék valamit, de erre egy béklyót bocsájt rám. – Kilences kötés: Bénító kör!

Nem sokkal ezután hátrébb lép és egy hatalmas vas oszlop súlyoz le a homokba láncokkal lerögzítve. Legbelül tombol a lidérc és szinte azonnal átveszi újra az irányítást, ahogy a vasoszlop rám nehezedik és a testem újra az õ irányítása alá kerül. Vergõdik, én pedig sírva próbálok ellene harcolni, de egyre inkább kezdem feladni, ahogy Zorin alakja eltûnik és biztos távolságban tudom, ám testem lassan de biztosan kitör a kötésbõl és utána iramodik. Pontosabban a harcok felé, hogy segítsen a többi lidércnek a halálistenek ellen.

Egyenesen halad elõre én pedig újra püfölni kezdem belsõ falamat ahova visszazárt és próbálkozom megállítani sikertelenül. Újra Zorint látom Orihime társaságában, akit egy oszlopon hagy ott és kénytelen velem harcolni. Teste nem hagyja ismét közelharcba bonyolódni és tartva a távolságot ostromolja Zorint. Egy két nyilamat ugyan felfogja a páncéljával, de jelentõsen megsérül, míg én odabent zokogva ordítozom a szigetelõ pajzsot ütlegelve.

Hirtelen ugrik Orihime mellé mikor levegõben vagyunk és amit akkor tesz teljesen lesokkol és hirtelen csapok egy hatalmasabbat és belül ordítom a nevét, de kívülre csak motyogom.

- Zorin. –a testem megdermedve kezd el zuhanni és legbelül a lidérc ellen kell újra harcolnom, aki próbál vissza tuszkolni a fal mögé, de az oszlopra érkezem hasra és fájdalmasan felnyögök miközben Zorin a hátamra ül lefogva engem.

Egy furcsa sárga fényû erõtér keletkezik körülöttünk és hirtelen érzem meg a hatalmas fájdalmat, mely hátamból eredõen végig szántja gerincem. Leírhatatlanul fáj. Érzem, ahogy valami kijön a testembõl, majd lassan egyesével szakadnak el a szálak, amik hozzám kötik azonban már én uralom a testemet, de ez most piszkosul fáj. Évezredeknek tûnik mire ez véget ér, ám hirtelen megszûnik a fájdalom és pihegve fekszem a jó hideg kövön. Ziháltan kapkodom a levegõt és végre teljes egészében érzem a testem ám mégse tudok megmozdulni. Kimerült, hiába ez a rengeteg lélekenergia részecske körülöttem én nem bírok tovább mozdulni.

Lassan Zorin leszáll rólam és megfordítva vesz a karjaiba. Fáradt, sírástól vörös szemekkel nézek fel rá. Lehajolva hozzám azonnal megcsókol, amit viszonozok is. Átölelve nyakát húz fel karjaiba és ölel magához miközben szemeibe nézek.

- Meg… meg ne lássak még egy ilyet. –nyöszörgöm neki ziháltan és lassan hunyom be a szemem.

- Szeretlek Zorin. –Suttogom a szavakat miközben érzem nem sokáig bírok ébren maradni. –Fáradt vagyok. –motyogom és lassan tényleg elalszom a karjaiban.

~*o*~

Nem tudom mennyi idõ telt el, de lassan ébredezni kezdek és kinyitva a szemem, mint ha a régi japánban ébrednék. Lassan körbe nézve a képekbõl és skanzenokból ismert szobakép tárul elém. Zavartan nézek szét és lassan ülök fel. A takaró lecsúszik rólam és a szakad ruhám helyett egy csodaszép kimonó van rajtam. Pislogva nézem a ruhát, majd eszembe jut mi is volt az utolsó emlékem és fülig vörösödöm. Az egyik toló ajtó csúszik el és Zorin lép be rajta és hirtelen felpattanva esek neki.

- Te öltöztettél át? –kérem számon teljesen vörös arccal. –Ha igen én… én nem tudom mit cisnálok vele! –Mondom neki és õ csak elmosolyodik.

- Nyugi Kyoji nem én öltöztettelek át. –Mondja egy zavart mosollyal maga elõtt lóbálva a kezeit és mikor abba hagyja leengedve kezeit néz rám egy picit felfelé kanyarodó ajakkal. –Hogy érzed magad? –kérdezi meg lágy hangon és én is megnyugszom.

- Jobban… sokkal jobban. –Mondom és lenézve mellkasomra teszem a kezem. –Borzalmas volt… mindent láttam, de nem tudtam ellene tenni. –motyogom és a torkomba gombóc keletkezik. –Kérlek bocsáss meg nekem Zorin, amiért rátok támadtam. –kezdek el szabadkozni felnézve rá, mire hirtelen ismét átölel és lehajolva hozzám ajkait tapasztja enyémekre és lágyan cirógatja meg nyelvével ajkaim, s formálja a puszit csókká. Lassan hunyom be a szemeim s nyakát átölelve simul testem teljesen az övéhez, s viszonozom minden érzésemmel, ami bennem rejlik.

- Nem te tehetsz róla Kyoji. Most már nincs vész. Aizen a börtönbe került. –Mondja lágy kedves hangján és arcom simítja meg. Pislogva nézek a szemeibe.

- Aizen börtönbe? Mé… mégis hogy került oda? –kérdem zavartan. –Mennyit aludtam és… és hol vagyok? –kérdem zavartan és hirtelen nem értem mi történik.

- Ichigo legyõzte Aizent és legalább 3 hetet aludtál és most az én házamban vagy, a tiszta lelkek városában. –közli velem a kérdéseimre a választ és pislogva nézek rá.

- Én a tiszta lelkek városában vagyok? De… de nem úgy volt, hogy ide quincyk nem is jöhetnek? –kérdem zavartan és most végképp nem értek semmi.

- Eredetileg nem jöhetnek át, de Urahara kifejlesztett egy speciális átjárót, amivel átjöhetnek az emberek is. – pislogva nézek rá mint akinek most valami olyat mondott amit nem értek, ami nem áll messze az igazságtól. –A Fõ Kapitány engedélyével vagy itt. –toldja még meg.

- Öhm… oké… azt hiszem ez csak egy álom. –Mondom szemeibe nézve. –Még mindig a saját testem rabja vagyok valahol Hueco Mundoban. –mondom megrázva a fejem, mire megcsíp. –Au!

- Ha álmodnál, akkor most felébredtél volna nem? –kérdi egy kicsit pimaszabb mosollyal.

- De… de akkor is fájt! – ütök játékosan mellkasába, amire ismét újra megcsókol.

- Viszont azt is engedélyezte a Fõ Kapitány, hogy addig maradhatsz, amíg szeretnél. –suttogja ajkaimra és fülig pirulok. –Akár örökre is. Mindaddig, míg szeretnél…

- És ha haza szeretnék menni a családom meglátogatni? –kérdem szemeibe nézve. –Akkor visszajöhetek hozzád? –fülig pirulok, hisz furcsa, de nagyon bele szerettem Zorinba. Kutya fülei és kutya farka ide vagy oda, és a quincyk és halálistenek múltja is ide vagy oda… de szeretem, és nem akarom elveszíteni.

- Én is utánad mehetek mikor nincs küldetésem és akkor jössz vissza, mikor szeretnél. A fõ kapitány mondhatni áldását adta ránk. –suttogja ajkaimra, amire lelkem szárnyalni kezd, s hirtelen megugorva ölelem át nyakát, s forrnak ajkaink össze egy érzelmekkel telt hosszú csókba.

The End

Bankaiom páncélkarjával egy széles vágást indítottam. Komolyan reménykedtem benne, hogy a lány kikerüli a vágást. Azonban meg sem moccant. Egy fél centivel Kiyoji orra elõtt állítottam meg a pengét. Nem bírtam rávenni magam, hogy végezzek vele. A lány arckifejezése egyik pillanatról a másikra változott meg. Érzelemmentesrõl kétségbeesettre változott. Könnyek is gyûltek a szemébe.

- Zo… Zorin.

Rájöttem: most volt képes átvenni az uralmat saját teste fölött. Szemem elkerekedett, és már-már abba is könnyek gyûltek. Felcsillant számomra a remény. Talán mégis van rá esély, hogy együtt túléljük.

- Kérlek, ölj meg… míg meg tudsz! – Mondta erõltetetten, mintha valami gátolná a beszédben. Kérlek, ölj meg míg, sikerül visszatartanom a lidércet, akit belém ültetett Aizen.

Ezzel a két mondatával az összes reményemet összezúzta. Nem. Nem fogom ilyen könnyen feladni. Ha csak egy pillanatra is, de átvette a lidérc felett az uralmat. Talán megfelelõ ügyeskedéssel mag tudja ismételni. A kardom kiesett a kezembõl, le a homokba. A páncél is eltûnt a karomról és a hátáról. Kihasználva az alkalmat, hogy az ember meggátolja a lidérc mozgását, rávetettem magam a lányra, de nem támadtam, hanem átöleltem, minden erõmmel igyekezve, hogy ne tudjon mozdulni.

- Nem érdekel, mit mondasz, vagy mivé váltál, én meg foglak menteni – mondtam, miközben újabb könnycseppek gördültek le orrom mellett. – Kilences kötés: Bénító kör!

Amint kimondtam, a lány köré egy sárga, szikrázó kötél tekeredett, ez viszont nem tartotta vissza sokáig. Csak annyi ideig, amíg kimondom a varázsigét egy nagyobb volumenû mágiához:

- Hetvenötös kötés: Öt oszlopos vas súly!

A lány testére öt lánccal összekötött vas oszlop nehezedett, ami idõt adott nekem, hogy felkapjam a kardomat, és elszeleljek. Eközben visszaidéztem, hogy a Kurosaki-delegáció miért is jött:

- Inoue Orihime – mondta a fõkapitány úr. – Még nem egészen tiszta, mik Aizen tervei a lánnyal, az azonban egyértelmû, hogy a képességei páratlanok: külömbözõ pajzsok megidézésével képes támadni, védekezni, és a dolgokat elutasítani és az idõt visszapörgeti bizonyos dolgok körül. Ha egy mód van rá, õt is mentsék meg!

- Az idõt visszapörgetni – gondolkodtam. – Ez kell nekem. A képességével biztosan ki tudja operálni belõle a lidérc-piercinget.

A kastély egy kész labirintus volt, de valahogy mégis sikerült eltalálnom odáig, ahol Inouét tartották fogva. Ami fogadott: félig lerombolt szoba, benne két nõi arrankárral, az egyik eszméletlen, a másik depressziós.

- Merre… - ziháltam a fekete copfos hajúnak.

- Grimmjow elvitte – motyogta, aki mintha sokkban lenne.

- Ki a fülem töve az a Grimm Joe? – Kérdeztem, majd válaszra se várva, követtem az erõs lidércbûz-halálistenaroma keveréket, ami a szobából indult.

Egy idõ után meg is találtam, amit kerestem: Kurosaki a sivatagban harcolt Grimm… a Grimm fivérek egyikével, míg Egy vörös bögyös bige egy zöld hajú kislánnyal. Villámlépéssel fölröppentem melléjük, és megragadtam a lány kezét.

- Gyorsan szükségem van rád.

- Rám? – Kérdezte Inoue megilletõdve.

- Megígérem, nem fog sokáig tartani. Azt szeretném, ha kivarázsolnál valamit egy lány hátából.

- Megteszem, amit tudok – bólintott végül.

Megfordultunk, és nagyjából két lépést tettünk, amikor rájöttem, hogy valaki elállja az utam. Kyoji volt az. Õszintén megmondom, reméltem, hogy legalább tíz teljes percig lefoglalja az a kötés, amibe mindencsepp lélekenergiámat beleadtam. Elõhúztam a kardom, és felkészültem a támadásra.

- Mozdulatlanná teszem, te pedig meggyógyítod – mondtam.

- Rendben - bólintott.

Kyoji elõrántotta az íját, én meg shikai-omat idéztem meg. A Bankaiomhoz már nem maradt erõm. A nyilait a lemezeimbõl alkotott pajzsokkal hárítottam, már amelyiket tudtam. Tuti, hogy legalább a húsz százalékuk beleállt valahova a testembe. A távolsági harcban tökéletes volt, és nem hagyta, hogy közelharcra tereljem át a témát. Tartotta a távolságot, így biztos nem tudtam mozdulatlanná tenni, és Inouéhez vinni.

Eszembe jutott, hogy is tettem legutóbb mozdulatlanná tenni. Õ maga segített nekem ebben. Valahogy meg kellett oldanom, hogy az ember megint át tudja venni az irányítást. Valami érzelmi löket kell neki, ami az elõbb az aggodalom volt. Most valami erõsebb kellett. Mint valami sokk. Egy sokk… egy sokk…

Hortelen rájöttem, mi lehetne hatékon. Már elõre utáltam magam azért, amit tenni fogok. Villámlépéssel odaugrottam arra a hatalmas oszlopra, amin a vöröske tanyázott, miközben ellenfelem követett. Egyik kezemet a csípõjére, másikat a tarkójára tettem, és hosszan megcsókoltam. Egyik felem nagyon élvezte, a másik meg minden rossznak összeszidott, és ordított velem, hogy ilyet merek csinálni. Az utóbbira hallgattam ugyan, de annál jobban örültem, mikor egy csalódott kiáltást hallottam:

- Zo… Zorin.

Még el se engedtem teljesen a lányt, mikor már villámlépéssel Kyoji mögött termettem, és lefogtam. Pont úgy ügyeskedtem, hogy Inoue elõtt landoljunk (a kényszerleszállás is sikeres leszállás, nem kötekszünk). Õ azonnal odaugrott hozzánk, és egy sárga burkot vont fölénk. Kyoji felüvöltött, és próbált kiszabadulni a fogásomból, de annál én jobb voltam. Láttam, hogy tényleg fáj neki, de összeszorítottam a fogam, és tûrtem. A hátából egy kék gömb emelkedett ki, amibõl szálak fûzõdtek a hátába. ezek egyesével elszakadtak. Minden ilyen szakadásnál a lány felkiáltott fájdalmában. Ám egy idõ után a rémálom véget ért. Õ zihálva feküdt továbbra is, én pedig leszálltam róla (eddig rajta ültem, így tudott a cucmerák a hátán át távozni). A hátára fordítottam, és elsõ dolgom volt megcsókolni. Éreztem, hogy visszacsókol, és nagyon örültem neki. Felült, és átölelt, miközben örömkönnyek csorogtak a szemébõl. Egy kissé remegõ hangon így szólt hozzám.

- Meg… meg ne lássak még egy ilyet.

Eközben a kék gömb szép lassan alakot váltott, és egy kék-fehér maszk lett belõle...

Nem tudom irányítani testemet és a kék ég alá kiérve két halálistennel is sikeresen összefutok, akik eleinte barátságosan fogadnak, de míg én belül tombolok és próbálom vissza szerezni az irányítást addig testem az elpusztításukra készül.

~ Nem ezt nem akarom! Elég legyen! Állj! Nem akarok harcolni!~ Üvöltök tudatomon belül és nem tudom újra átvenni az irányítást a testem felett. A csata igen csak elhúzódik, az elsõ halálistennel még könnyedén elbántam ám a második már nehezebb dió és meg is sebez, de mégis õ az, aki nagyobb sérüléseket szerez. A testem magától mozog, és hiába üvöltök, kiáltozom belülrõl. Egy erõs csapással taszítja testem el magától és a lassú kimért léptekkel indul el ismét az ellenfele felé.

Ahogy lépked testem, belül már csak zokogok és a kalitka falát ütlegelem hiába. Nem akarok harcolni. Halálistenek és az, akit szeretek õ is egy Halálisten. Egyre kintebb értek, de ekkor Zorin jelenik meg, akit látok, de testem õt is megölni akarja. Az íjat felhúzza karom, és elengedve a húrt a nyíl kirepül, s egyenesen Zorin felé, aki elbicsaklik így célt téveszt szerencsére. Leengedve karom és benne az íjam állok mozdulatlan, míg egy gyors megbeszélést tartanak. Mikor Zorin kivont kardal indul meg felém a testem újra önállóan kezd el mozdulni.

Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy kitörjek, de nem megy. Üvöltök, zokogok és ütlegelem a burkot, amiben benne vagyok. Nem tudok kitörni bármennyire is igyekszem. A harc elkezdõdik és testem tudva a Quincyk gyengeségét igyekszik távol maradni, ám Zorin is tudja ezt jól, így õ próbál közel maradni. A harc folyik és egyre inkább bele merül Zorin a testem úgy kezd el merülni. Látom Zorin arcát, a szemében neki is könnyek csillognak még ha palástolja én akkor is látom. Nem tudom mire készülhet, de nem akarom látni a halálát! Nem akarom meg ölni! Nem és nem!

Egy újabb utolsó rohamra kapok erõt önmagamban, Zorin fájdalom ittas szemeit látva. Egy újabb roham és hirtelen a pajzs engedve kezem nyújtom ki a belsõ burokból. Végre egyik kezem én uralom, így az meg áll a nyíl lövésében és harcolva a másik ellen próbálom tartani a húrt feszesen, hogy az ne lõje ki a nyilat. Egyre jobban kiszakadok a burokból, azonban ezzel egy belsõ harc veszi kezdetét, amibõl kívülre csak az látszik, hogy megdermedt a testem. Nem mozdul és minden izmom megfeszült már annyira, hogy remeg. Megfeszítve az íjat benne a nyíllal tartom. Mereven néz elõre üveges tekintetem.

Zorin támadása elõl se térek ki, aki megállítja orrom elõtt a pengéjét. A belém helyezett lidérccel harcolok, aki eddig irányította a testem. Hasonló rám csak, mint ha egy fekete fehér filmbõl lépet volna ki. Komor szürke, és fekete színben pompázik. Belül harcolok ellene és mind ketten a test feletti irányítást akarjuk, de nem sikerül meg szerezni. A belsõ feszültségem egyre nõ miközben lassan a valóságban kicsit több teret sikerül nyernem.

Szemeimbe most már a valóságba is könnyek szöknek és eddig kifejezéstelen arcom szomorúvá válik. Könnyek folynak végig arcomon.

- Zo… Zorin kérlek… kérlek, ölj meg míg meg tudsz. –Motyogom halkan, és hangom remeg. –Nem… nem tudom vissza szerezni az irányítást! Kérlek, ölj meg míg sikerül visszatartanom a lidércet, akit belém ültetett Aizen. –nyöszörgöm fájdalmas hangon, miközben továbbra se tudom még mozdítani a testem többi tagját és szám is csak kicsit nyíli.

Mi, az öt hadnagy, plusz én és kuchiki a TLV-bõl indultunk, és Hueco Mundóban kellett volna találkoznunk Kurosakiékkal, akik az Urahara által nyitott Gargantával jöttek. Miután megérkeztünk várnunk kellett egy-két órát, ugyanis, mint kiderült a három díszpinty (volt velük még egy mexikói kolosszus, akinek olyan fura tompa lidércbûze volt), ugyanis a lehetõ legtávolabbi bejárathoz érkeztek. Eltöprengtem, hogy vajon Urahara meg nem értett humorérzékének áldozatai lettek/lettünk. Csak a szerencsén múlott, hogy nem ütött rajtunk egy lidérc.

Én egy meglehetõsen béketûrõ halálisten vagyok. Nem keresem a harcot, mint a tizenegyedik osztagosok, de mikor elõttem áll az a két egyén, aki közvetetten tehet arról, hogy nem lehettem a mentorom és felettesem mellett, mikor annak leginkább szükségem volt rá, nagyon nehéz volt visszafognom magam.

- Itt is vagyunk – mondta Kurosaki. – Hát a mókusember kicsoda.

- Mókus a jó édes…

- Õ a harmadik tisztünk, a neve Koshima Zorin – világosította fel õket Tetsuzaemon, mielõtt leharaphattam volna a fejüket. – És amúgy kutya. Õ ismeri az egyik elrabolt személyt, úgyhogy õ vezeti most a küldetést.

- Majdnem fél tucat hadnagy itt van, és a harmadik tiszt vezeti a küldetést? – Kérdezte Ishida. – Nagyon logikus.

- Jó tanács, ne húzzátok föl! – javasolta Matsumoto hadnagy. – Nagyon harapós tud lenni.

Egy félreértett lidérctámadás, és vígjátékba illõ jelenet után három lidérc társaságában utaztunk egy lidércféreg hátán, míg el nem értük a palota falát. Miután lyukat ütöttünk rejta, mind betódultunk, és egy ötszörös útelágazáshoz értünk. Elmondtunk egy õsrégi halálisten rituálét (amilyen õsi és égõ, olyan érzelmi támogatást tud nyújtani), és már be is vetettük magunkat kettesével egy-egy folyosóra, senki sem nézte, ki kivel van.

Nekem hogy, hogy nem a mexikói ipse jutott, akit el is hagytam az elsõ útelágazásnál. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt miatta, de nem aggódhattam emiatt. Egy dolog lebegett a szemem elõtt: meg kellett mentenem Kyojit. Nem vesztegethetem másra most az idõm. A csend, ami a lépteim zaján kívül volt, megõrjített. Nem találkoztam arrankárral, ami elég gyanúsnak hatott. Egyértelmû csapda. Talán ha kigondolnék valami, amivel… nem. Ha akarnék sem tudnék logikusan gondolkozni. Ahhoz túlságosan féltettem Kyojit.

Hirtelen nappali ég fogadott. Nem értettem, de nem is foglalkoztatott. Lüktetõ lélekenergia jelezte, hogy a többiek már harcolni kezdtek. Jómagam is megláttam egy homokfelhõt, ami csatára utalt. Egy pillanatra lefékeztem, lihegtem egy kicsit, majd feléjük indultam.

Kira hadnagyot pillantottam meg, ahogy a sebeit gyógyítja, míg Hisagi hadnagy harcolt valakivel. Mikor közelebb értem, elõhúztam a kardom, és a szõkéhez fordultam:

- Hogy állnak a dolgok?

- Az ellenfelünk eléggé nagyágyú. Lazán leszedett engem, és Shuuhei-jel is mindjárt végez.

- Pazar – sóhajtottam. - Espada?

A hadnagy nem válaszolt, ami nekem eléggé gyanúsan hatott.

- Jobb lenne, ha nem segítenél be – jegyezte meg végül. – Megleszünk itt ketten.

- Kira hadnagy, ki az ellenfél? Ismerem?

Mielõtt válaszolhatott volna, becsapódott mellénk a véres Hisagi hadnagy. a sivatag miatt ellenfelét eltakarta egy porfelhõ. De csak az alakját, a lélekenergiáját pontosan éreztem. Édes volt. Rohanni kezdtem felé, és megláttam. Kyoji volt az. Megkönnyebbülésemben még azt is elfeledtem, hogy kivel harcoltak a hadnagyok. Odarohantam hozzá, és megkönnyebbülten átöleltem.

- Kyoji! Jaj, Kyoji! Úgy féltem, hogy valami történt veled!

Elengedtem, és várakozón néztem rá. Ekkor vettem észre, hogy valami nincs rendben az arcával, helyesebben a szemével. Felemelte mindkét kezét, engem meg valaki térdhajlaton rúgott. Szerencsére, ugyanis, ahol az elõbb a fejem volt, ott most egy nyíl szelte ketté a levegõt.

Kira hadnagy hátrébb ugrott engem is vonszolva.

- Ne hagy, hogy megtévesszen, õ nem az a quincy. Épp ezért kell végrehajtanunk a másodlagos parancsot – mondta Kira hadnagy.

Mindkettõnknek eszébe jutott, amit a fõkapitány mondott, mielõtt eljöttünk:

- Az elsõdleges célunk, megakadályozni Aizen Sousuke tevékenységeit, bármi áron. Habár ez egy mentõakció, ha úgy ítélik, hogy túl késõ… ne habozzanak végezni a lánnyal.

Nyeltem egyet (akkor is és most is).

- Valahogy fel kell ébreszteni.

- Attól tartok, nem lehet. Ha Aizen csak csak fegyvernek használja, nem hiszem, hogy hagyott felébresztési lehetõséget, vagy bármit, amit fel lehet ébreszteni. Sajnálom, Zorin, nincs más út.

- Akkor had csináljam én – mondtam felállva, miközben elõhúztam a kardomat.

- Nem kell. Majd én megteszem. Nem kell saját kezûleg megölnöd.

- Félreértesz – mondtam komoran. – Nem pusztán megölni akarom. – Ezt nem csak neki mondtam, inkább magamat próbáltam meggyõzni arról, hogy elhatároztam magam. – Együtt fogok vele meghalni.

Nem tudom meddig vagyok bezárva a szobába, de éveknek tûnik az idõ ebbe az üres helyiségben ahol semmi nincs. Ételt hoztak be nekem, bár nem tudom, honnan van nekik ennivalójuk, bár ha már foglyokat ejtenek illik etetni õket, még ha pocsék is a kaja.

Nem vagyok egy válogatós ember… de ez… még nekem is nagyon pocsék, de igaz a pocsék is jobb a semminél. Iszonyat lassan telik az idõ, és a gondolataim két dolog körül forog. Vajon Zorin mit csinálhat, és hogy jól van-e. Na jó ezek mellet még a szökésen is agyalok, de nem ismerem a helyet, így eléggé nehéz lenne kijutni. Arról nem is beszélve, hogy eléggé sok itt a kifejlett espada… asszem… valami ilyesmi szót emlegettek.

Kezdek erõre kapni és mély levegõt véve épp Zorinon forognak az agytekervényeim, mikor nyílik az ajtó és egy kék hajú elégé unszimpatikus maszkos martalóc lép be.

- Tápászkodj fel. Aizen látni akar! –morran rám eléggé ingerülten.

- Nem megyek. –mondom makacsul és elfordítva a fejem a kis ablakon nézek ki az égre.

- Mi az hogy nem jössz?! –kérdi iszonyat dühösen morogva odasiet hozzám és hajamba belemarkolva állít fel.

- Áááá eressz el ez fáj! –Kiáltok fel, de nem hatja meg.

- Azt mondtam tápászkodj fel és lódulj! –morogja, és hajamnál fogva indít el. Nekem se kell több, mert betelik a pohár. Íjjamat elõhívva szegezem rá felállva.

- Velem nem bánhatsz így!

- Jaj hogy ide ne csináljak… azt hiszed, azzal a szánalmas íjjal engem megsebezhetsz? –kérdi flegmán, mikor Aizen fogja meg a kezem és egy finom, könnyed mozdulattal csukja be ujjaim és ezzel elzárja az íjamat. Elhúzódnék, de nem engedi, mert másik oldalról derekam fogja meg finoman.

- Ne tapizz te vén kéjenc! –Kiáltok Aizenre mérgesen és szabadulnék, de nem tudok.

- Jaj Grimjow. Kicsit finomabban is bánhatnál a hölgyekkel. Ez a kicsi kék rózsa igaz hogy tele van tövisekkel, de ha szépen óvatosan letörgéled a töviseket, igazán… kellemes társaság lesz. –Búgja rám nézve én pedig undorral az arcomon húzódom el. –Gyere velem kék rózsám. Mutatok neked valamit.

~*o*~

Egy hatalmas fehér teremben vagyunk Aizen elõttem áll én pedig kiláncolva a falhoz. Újra erõtlennek érzem magam és nem bírok megmozdulni. Már szinte a láncok tartanak.

- Mennyi erõ van benned. Soha nem hittem volna. Még mindig nem érted el azt a pontot, amikor egy guincy már éppen, hogy csak él. A beléd ültet kis kristály megtette a hatását. Rengeteg a lélek energiád és igen csak erõssé tetted a lövéseidet. Fõleg ha még a haragod is benne van, ám… ellenem még ez is kevés kék rózsám. –szólal meg gunyorosan Aizen és a gyomrom fordul fel tõle.

- A nélkül a kristály nélkül is erõs lennék. Nem tartozom neked hálával. –mondom sziszegve, bár eléggé fáj az oldalam az oda mért ütések miatt. A lélek bontóval akar még erõsebbé tenni, hogy kísérletezhessen rajtam, s az arrancárjainak még quincy erõt is akar adni annak a hülye kis gömbnek a segítségével. Nem akarom az erõm adni… de alig tudok ellene mit tenni.

~*o*~

Újra a fehér szobába kerültem, de most már társaságom is akad, hiszen itt van Orihime, aki szerencsére meg is gyógyított. Kaptunk egy kanapét és koránt sem örülök a helyzetnek. Az ablakon nézek ki.

- Vajon mi lehet Zorinnal? –teszem fel magamnak a kérdést. –A kapitányok meg akarták akadályozni, hogy elhozzanak. Aizennek mégis sikerült… Vajon keresnek engem? –kérdem halkan felsóhajtva

- Biztos, hogy keres téged Zorin. –mondja kedves pozitív hangján Orihime. Ránézve lassan mosolyodom el.

- Bár csak én is ilyen optimista lehetnék, mint te. Bele szerettem egy halálistenbe… ostoba vagyok… egy quincy és egy halálisten… de nem tudok másra gondolni, csak õ rá… a halálistenek irtották ki a quincyk nagy rését… megfigyelt veszélyes embereknek vagyunk nyilvánítva. –mondom el Orihimének. –És ezek ellenére bele szerettem egy halálistenbe, aki visszamegy és elfelejti az egészet… - mondom és felhúzva a térdeim nézek magam elé.

- Ez butaság! Biztos, hogy õ is szeret téged, és utánad jött, hogy kimentsen. –mondja Orihime bíztatóan én pedig a kezemre nézek. Kezdem úgy érezni, hogy egyre fogy az erõm, és nem jön vissza. Nem regenerálódik. Ha továbbra is ezt fogja tenni Aizen… elvesztem az erõmet. Egyre védtelenebbnek és elveszettebbnek érzem magam.

~Zorin… vajon értem jössz? Ha igen… mikor érsz ide?~ Teszem fel a kérdéseket gondolatban és térdeimre helyezem fejem és halkan kezdek el sírdogálni.

~*o*~

Nem tudom mennyi idõ telhetett el, de nagy nehezen tért csak vissza az erõm, bár így is gyengébb, viszont ma harcok zajaira leszünk figyelmesek Orihimével Ichigo az a lélekenergiájából ítélve. Biztos Orihimeért jött, és engem meg itt fog hagyni, ugyanis nem igazán szimpatizál velem, fõleg mert „megpróbáltam” megölni a barátját… jah persze… csak az erejét adtam vissza neki. Ulqviorra jelenik meg a szobába és engem el visznek újra Aizen elé.

- Itt az idõ kék rózsám. Fogadj hûséget nekem és százszorta erõsebb leszek, mint egy halálisten. –mondja, de erre a válaszom csupán annyi, hogy arcon köpöm. Letörli és bosszúsan néz rám.

- Hát jó! Legyen ahogy akarod Kyoji! –mondja felegyenesedve és a lélekbontót elõvéve tartja elém mire hatalmas nagy fájdalom keletkezik mellkasomba és térdre rogyva zihálva veszem a levegõt.

- Mi… mi… mit csinálsz velem? –kérdem nyeldekelve a fájdalomtól, de ez egyre erõsebb.

- Erõssé teszlek, és egyben elzárlak mélyen a testedbe! –morogja és hirtelen borulok elõre. Elvesztve eszméletemet.

Kis idõ múlva viszont úgy ébredek fel, hogy a testem nem reagál az én parancsaimra. A szemeimen keresztül látok, és felfogom a dolgokat, de nem reagál.

- Menj és pusztítsd el az utadba kerülõ halálisteneket. –mondja nekem parancsba Aizen, és el is indulok.

~Állj! Állj! ÁLLJ!~ kiáltozok odabentrõl, de koránt se reagál a testem. Egy tükrözõdõ felületen pillantom meg, hogy a szemeim üvegesek lettek, s pupillám is eltûnt belõle.

~Te jó ég! Mégis mit tett velem?!~

Kezdtem ébredezni. Az utolsó emlékem az volt, hogy Kyojiért harcoltam Aizen kapitánnyal, aki bevágott a park fái közé, ahol elájultam. Most tudatosult bennem ez az emlék, így fölpattantam ültömben, és reflexbõl ütöttem. Az engem gyógyító Unohana kapitány elhajolt az öklöm elõl, így gyönyörûen orrba boxoltam a fölöttem görnyedõ Jurót, aki elterült a fûben.

 Itt a kiválasztott:

Miközben ébredeztem, éreztem, hogy a sebeim gyógyulnak, és lélekenergiám visszaáramlik a testembe. Ismerõs lélekenergia csapta meg az orromat: édes, finom illata folt. Szemhéjamon keresztül éreztem, hogy valaki fölém hajol, én meg lassan elmosolyodtam, mert tudtam, ki lehet az: Kiyoji. Feljebb húztam magam, és hosszú csókot adtam neki. Azt kívántam, ez a pillanat sosem érjen véget. Aztán eszembe jutott, mi történt, mielõtt ki lettem ütve, és kinyitottam a szemem. Megláttam Unohana kapitány döbbent arcát… nagyon-nagyon közelrõl.

Villámgyorsan lecuppantam az ajkáról, és felültem. Mellette Jurót láttam guggolni, valószínûleg tõle származott a quincy-illat. Most csak annyit mondott:

- De örülök, hogy nem én voltam a fejéhez közelebb!

Körülnéztem, közben rimánkodva bármilyen égi lényhez, hogy ne legyen senki körülöttem, aki láthatta volna az elõbbit. Nem kevesebb, mint hat kapitány volt ott… hadnagyaikkal együtt. Mindenki döbbenten nézett rám, kivéve Tetsuzaemont, aki Abarai hadnagy vállán sírt a röhögéstõl.

- Tiszteletem, kapitány urak, és -asszony! – Egy kicsit leblokkoltam a kínos jelenettõl. – Miben lehetek a szolgálatukra? – Nagyon leblokkoltam.

Nemsokára mind, ahányan voltunk, visszavonultunk egy közeli hotelszobába, ahol a kapitányok egyelõre berendezkedtek (persze elnöki lakosztály).

Út közben Juróhoz fordultam:

- Te hogyhogy itt vagy?

- Elindultam én rögtön utánad, de nehéz volt titeket megtalálni, amikor meg ideértem, már elment az ellenség.

- Azt hittem, nem tudsz harcolni.

- Van nekem is íjam, ha nem is olyan speckó, mint a húgié, de leginkább selee schneiderrel tudok.

Utána Tetsuzaemon hajolt oda hozzám gonoszkodó vigyorral:

- Vajon mi lesz, ha a csaj megtudja, hogy nyálat cseréltél Unohana kapitánnyal?

Valóban féltem ettõl, és bûntudatom is volt a dolog miatt. Olyannyira, hogy nem is tudtam éppen akkor Tetsuzaemonra haragudni emiatt (azóta jobban lettem). Végül az utolsó beszélgetést Isane kezdte el, a negyedik osztag hadnagya:

- Szóval… Unohana kapitányé lett az elsõ csókod? – kérdezte ártatlanul.

Már bólintani akartam, mikor az említett közbeszólt:

- Nem az elsõ. Koshima elég gyakorlottnak tûnt.

- Ami felveti a kérdést, hogy kié lett az elsõ – mondta izgatottan Rangiku.

Legnagyobb meglepetésemre nem kisebb személy, mint Kuchiki kapitány fordult felém (gyanakodva).

- Tényleg. Kivel?

Ettõl a pillanattól féltem azóta, hogy kötelék alakult ki köztem, és Kiyoji között.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy érzelmi kapcsolatban vagy a quincy lánnyal. Mert egy megfigyelt és ellenõrzött klán tagjával való kapcsolat kimeríti a tabu fogalmat.

Válaszolni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Ebbõl a nemes azonnal rájött a válaszra, és Komamura kapitány felé fordult:

- Maga tudott errõl?

A kapitányt is feszélyezte a téma.

- Nem tartottam se valószínûnek, se említésre méltónak – motyogta fapofával.

Ekkorra azonban felértünk a hotelszobába, ahol a tévére szerelt kommunikátor mûködésbe lépett, és a fõkapitány jelent meg benne.

- Ezzel még nincs lezárva az ügy motyogta Kuchiki kapitány, miközben elõrelépett a másik öt kapitánnyal.

Ukitake kapitány máris jelenteni kezdett:

- A küldetés kudarcba fulladt: nem sikerült elkapnunk Aizent, se meggátolnunk a céljaiban. Elfogta a Sato quincy család leszármazottját, és elvitte Hueco Mundo-ba.

A szakállas halálisten elgondolkodott.

- Tekintettel, hogy az általunk kreált garganta kapitányokat még nem bír el, egy hadnagyokból álló csapatot küldünk. Név szerint Abarai hadnagy, Hisagi hadnagy, Matsumoto hadnagy, Iba hadnagy, Kira hadnagy, és v Koshimma harmadik tiszt. Mivel a lánnyal csak ez utóbbi áll kapcsolatba õ fogja vezetni az akciót.

- Értettem – bólintottam.

- Sõt, jobb ötletem van: magával küldöm Kurosaki helyettes halálisten saját különítményét is, és Kuchiki Rukiát.

Arcomon szétterült a legbarátságosabb mosolyom, aztán ne tudjátok meg, mekkora fizetésmegvonásomba került a következõ mondat:

- Ugye most csak szopat?

-Zorin! –Kiáltom el magam, mikor meglátom a támadás közben. –Ne! Fuss innen! –Kiáltok újra, de mint ha csak a falnak beszélnék, már harcba bonyolódnak és elõkapnám az íjamat, ha nem lennék teljesen kimerülve. De ez az hogy csutkára kimerítettem ma magam. Aggódva figyelem Zorint és csak még inkább aggódom, mikor átrepül a parkon, fákon keresztül. Légsiklásra készülök, de Aizen elkapja a karomat.

- Hova olyan sietõsen? –Kérdi széles vigyorral arcán én pedig dühös tekintettel nézek fel rá.

- Eressz el te féreg! –Rántanám ki a karomat a kezébõl, de nem sikerül.

- Nem mehetsz sehova, csak velem. –Mondja azzal a hülye mosolyával, mikor még több halálisten jelenik meg körülöttünk.

- Ereszd el a lány Aizen. –Morran fel a róka fejû kapitány, aki iszonyat magas.

- Ugyan már Komomura Kapitány… inkább foglalkozzon a harmadik tisztjével. Amúgy is… mit számít nektek, halálisteneknek egy quincy?

- Mit akarsz tõle?

- Eressz el! –Kiáltok én is ismét és a karjába harapok amire ugyan elenged de kapok egy hatalmas pofont.

- Ostoba! –Kiált rám Aizen és a kapitányok egybõl rátámadnak én pedig arcom fogva rohanok Zorinhoz. Mellé térdelek és aggódva figyelem.

- Zorin! Zorin kérlek térj magadhoz! –Kiáltom neki kétségbe esetten és a könnyem is peregni kell amikor egy nagyon hosszú fekete hajú nõ lép oda hozzánk hátborzongatóan nyugodt mosollyal.

- Nyugodjon meg kisasszony. Nem lesz semmi baja. –Mondja kedves, és végtelenségig nyugodt mosollyal és Zorint elfektetve térdel mellé és kezdi gyógyítani. Én hátrébb lépek.

- Meg… megtudja menteni? –Kérdem könnyeimmel küszködve.

- Természetesen kisasszony. Én vagyok a 6. osztag Kapitánya Unohana Retsu. –Mutatkozik be, bár én nem lettem okosabb.

- Kérem… mentse meg. –Mondom és állva könnyezõ szemekkel nézek egyenesen Zorinra, de ekkor a hátam mögött egy garganta jelenik meg és egy kéz nyúl ki belõle és bele ránt. Hirtelen nem tudom, hol vagyok és mi ez. Szabadulni akarok, de a kéz egyenesen át ránt Hueco Mundoba. Egy homokos napsütötte helyre csöppenek és ledöbbenve nézek körbe. A kapitánynak ideje nem volt reagálni, ahogy nekem se.

A földön ülve nézek körbe és nem tudom miért és hogy kerültem ide, egyáltalán hol vagyok.

- Mi ez a hely? –Kérdem a semmitõl, mert nincs körülöttem neki.

- Ez itt Las Noches… - Szólal meg mögülem Aizen és felé fordulva mérgesen nézek rá.

- Miért hoztál ide?! –Kérdem mérgesen. – Mit akarsz tõlem?

- Jaj kicsi kék rózsa… majd idõvel mindent meg tudsz. –Mondja és int mire két Arrancar ragadja meg a karomat és hurcolnak el onnan. Egy szobába visznek be és miután belöktek rám is zárják az ajtót. Nem tudom, mit csinálhatnék. Iszonyatosan mérges vagyok, de egyben fáradt és kimerült. Érzem, hogy itt sokkal nagyobb koncentrációban vannak a lélek részecskék a levegõbe, de akkor sincs elég erõm, hogy összegyûjtsem õket. Fáradtan ülök le a földre és hátam vetem a falnak. Nem tudom mit akarhat tõlem Aizen…

Kyoji beviharzott a fürdõszobába, majd kattant a zár. Én pedig visszafordultam a képernyõ felé, és próbáltam napirendre térni az elõbbi vita felett.

- Zorin… - A kapitány is nehézségekkel küzdött e téren. – Hogy áll a lidércek számának kutatása.

- Nem igazán vannak itt lidércek és magas lélekenergiájú emberek is csak a Sato család van – válaszoltam.

- Akkor ideje visszatérned. A munkádnak ott ezennel vége. Holnap reggel indulj el. Az eszközt otthagyhatod, ha szeretnéd.

- Igen, tudom… Mármint, igenis… köszönöm…

A rókafejû kapitány fürkészve nézett rám:

- Ugye nem tervezted otthagyni az engedélyem nélkül

- Persze, hogy nem… Miért tennék olyat?

- Holnap találkozunk, viszlát!

A képernyõ elsötétült, én meg egyedül maradtam, a duzzogó lánnyal a szomszédban. Két percig vártam, hátha kijön. Tétován odamentem az ajtó elé, és leültem. Kicsit habozva kiböktem:

- Képzeld… visszarendeltek.

Mély csönd.

- Tudom, hogy nem tetszik, nekem sem, de azért egy picit élénkebb reakciót vártam.

Még mélyebb csönd.

- Figyi, tudom, hogy úgy általában nem komálod a halálisteneket, de igazán eljöhetnél velem egy-két napra a Tiszta Lelkek Városába. Garantálom, hogy semmi rossz nem történne veled.

Kezdtem megszeretni a lányt, erre most direkt az agyamra megy a hallgatásával.

- A legtöbb halálisten jófej, úgyhogy abszolút nincs mitõl… Várj, nem érzem a szagod! Nem is vagy benn! Akkor mégis minek beszélek hozzád?

Berontottam a nappaliba, és szerencsémre a másik három családtagot ott találtam.

- Csá, Zorin! Na, hogy ment ma az a kis biznisz?

- Ja, az? Pitekönnyû volt. Csak hatszor véreztem el.

- Uram fia! – Hüledezett Sato asszony.

- Nem látta valaki Kyojit?

- Azt hittem veled van – jegezte meg Sato úr.

- Ja, én is. Elmegyek, megkeresem, azt hiszem, tudom, hol van.

Ami azután történt, azt nem láttam. Juro az órájára nézett, és felkiáltott:

- A pokolba! Most jut eszembe: randim lesz nemsokára. Bocs, mennem kell, jelenésem van.

Kirohantam az ajtón halálisten szerelésemben, és elindultam a park felé, amit anno õ mutatott nekem. Ekkor azonban megcsapta az orromat egy ismerõs lélekenergia. Az a jó abban, hogy a tizenháromból nyolc osztagot megjártam, hogy a legtöbb kapitány lélekenergiájának szagát többnyire memorizáltam.

- Aizen – motyogtam, és futásnak eredtem.

Éreztem, hogy még a sebeim is felszakadtak a futástól. Mikor odaértem, azt láttam, hogy a régi (nagyon régi) kapitányom, és Kyoji egymással szemben áll.

- Á! Koshima harmadik tiszt! Látom te is fejlõdtél valamicskét.

Habár a sebeim még mindig fölszakadoztak, nem fejeztem be a futást, hanem nekifutásból megtámadtam, és oldalról vágtam a kardommal. Õ két ujjával megfogta a pengét, és egy rántással kivette a kezembõl, majd beleállította egy közeli fába. A mai harcnak köszönhetõen nem durrantam éppen szét a lélekenergiától, de a halálisteneknek van egy puszta kezes harcmûvészetük is, ezúttal azzal támadtam neki. Néhány ütés után végrehajtottam egy villámlépést, aminek segítségével az ex-kapitány mögött termettem, és egy elegáns körberúgással halántékon küldtem õt. Büszkén mondhatom, hogy erõsre sikeredett. Igaz, felszakadt még pár sebem, de tudod: részletek, részletek. Az elvárásom szerint most le kellett volna repülnie annak a mézes puszedli fejének, vagy legalább egy puklinak nõnie rajta… Egyetlen ujj. Csak a kisujjára volt szüksége, hogy megállítsa a rúgásom.

- Sajnálom, Zorin, de a hercegnõd egy másik kastélyban van.

Egy picit lökött ujjával a lábamon, mire én átrepültem a parkban, miközben kidöntettöem egy két fát röptömben, majd nyekkenve landoltam a földön. Lélekenergia és vér híjján nem tudtam mit csinálni. Amúgy akkor éppen nem ez járt a fejemben, de napokkal késõbb eltöprengtem, hogy hogyan lehetett Aizennek egy Super Mario-s utalása, mikor elvileg még sosem látta a játékot.

Hosszan nézek Zorinra érdeklõdve. A testem tele van sebekkel és a fehér ruhámat vér borítja. Lassan oldalra pillantok, és a távolba nézek.

- Akkor most vége a küldetésednek? Ennyi volt? –Kérdem érdeklõdve és fogaim összeszorítom, ahogy újra a sebbe nyilall a fájdalom. Rászorítom a kezem. –Menjünk haza… - mondom és elindulok haza fele.

- Még nem tudom Kyoji, hogy ezzel vége van-e a küldetésemnek, de nem foglak elhagyni… ígérem keresni foglak. –Mondja nekem és finoman fogja meg a kezem és fordít maga felé. Mikor vissza nézek mélyen nézek a szemébe.

- Zorin… kérlek, menjünk… sok vért vesztettem. –Mondom, és ekkor kap észbe és az ölébe kap és villámlépéssel visz haza és otthon a sebeim begyógyításába kezd bele. Csendben vagyunk és sokáig nem szólunk egymáshoz. Lassan a sebeim begyógyulnak és mire Zorin végez a laptopom fekete képernyõje is világítani kezd.

- Zorin harmadik tiszt… jelentést kérek. –Szólal meg Komomura Kapitány, mire mind ketten oda nézünk.

- Komomura Kapitány! Jelentem a lidércet sikeresen legyõztem és kitanultam a bankaiom, bár van még mit fejleszteni rajta. –Mondja Zorin és én inkább csak a plafonra nézek.

- És Kyoji kisasszony? –Érdeklõdik elõször felõlem, legalábbis a fülem hallatára.

- Megsérült, idõbe fog telni, mire rendbe jön, de a tudásom legjavával gyógyítom.

- Miért nem hozod át a tiszta lelkek városában.

- Mert én nem tudok átmenni Tisztalelkek városába. Helyre fog jönni. Köszönöm az aggodalmat Komomura Kapitány.

- Urahara meg tudja oldani a dolgot.

- Messze van…

- De kisasszony…

- Nincs semmi de Komomura Kapitány. Nekem nincs semmi keresni valóm ott! –Csattan a hangom és oldalra fordítom a fejem és hosszas csend áll be a szobába.

- Miért hiszi, hogy nincs itt keresni valója? Zorin se köti ide? –Kérdi a kapitány a hosszú csend után. Lassan felülök a vállam fogva és bicegve megyek ki a fürdõbe. Nem tudom, mit mondhatnék erre. A fürdõszoba ajtaját magamra zárom ezúttal kulcsra. Hallom a gépem hangját még ide is. A kád szélére ülök le és úgy kezdem el levenni a véres ruhámat.

- Zorin… hogy áll a lidércek számának a kutatása?

- Nem igazán vannak itt lidércek és magas lélekenergiájú emberek is csak a Sato család van. –Mondja a választ Zorin.

- Akkor ideje visszatérned… A munkádnak ott ezennel vége. Holnap reggel indulj el. Az eszközt ott hagyhatod, ha szeretnéd. –Mondja a kapitány, amire szemeimbe könnyek szöknek. Ezután nem akarok többet hallani megnyitom a kádcsapját és forró vizet engedek bele a kádba, hogy lefürödjek.

~Hülye voltam… visszamegy, és soha többet nem látom… hülye picsa vagy Kyoji… beleszeretni egy halálistenbe… ti sose lehettek boldogok, vagy egyáltalán együtt.~ Fut végig a gondolat és beülve a kádba fürdök le. Ezek után ruhát felvéve a fürdõ nagy ablakán mászom ki és egyenesen a tóhoz megyek, ahol gondolkodni szoktam egyedül.

Légsiklással megyek oda és ahogy odaérek letelepedek a fûbe és térdem felhúzva ölelem át pityeregve. Nem tudom, mennyi idõt tölthetek egyedül mikor egy nagyon régrõl ismerõs hangot hallok meg.

- Nagyon sokat fejlõdtél Kyoji… Hmmm felettébb érdekes mennyi mindent megtanultál önmagadtól. Igazán kiváló quincy és teszt alany vált belõled. Sato Kyoji… - Ahogy beazonosítom a hang tulajdonosát teljes ütõ megáll bennem. A tóra meredek és zaklatottan kezd verni a szívem.

- Aizen! -Szisszenem a férfi nevét aki mögöttem áll.