 Karakter: Sharrkan
Megjegyzés: (Masrurnak)
- Jobb, ha ágyban marad pár napig, hogy rendesen összeforrjon a sebe. Sajnos amilyen izgága idióta, másképp úgysem marad nyugton - foglalja össze röviden Yamu az állapotom, s csak azért nem vágok a szavába, csak morgolódok hangosan, , mert épp arra kell koncentrálnom, hogy ne ordítsak attól a fájdalomtól, amit az átkozott "boszorkánynál" a kíméletes sebfertőtlenítés jelent
- Hmmm... - gondolkodik el Sinbad, s ahogy találkozik a tekintetünk, képletesen képes lennék megölni pillantásommal (bár ha megpróbálnám, biztos vagyok benne, hogy csak Jafar kiiktatása után lenne esélyem), de hiába minden igyekezetem, nem ölöm ki eme gesztussal szeméből azt a jellegzetes csillogást, amely arról árulkodik, máris kiötlött valami olyat, ami szerinte szórakoztató megoldása lehet a problémának, mindenki más - az érintett kifejezetten - pedig a falra mászik tőle.
- Akkor ágyban fog maradni - vigyorodik el szélesen, s kb. mindenki úgy pillant rá, mintha hülyét látna; néha olyan érzésem van minden tiszteletem ellenére ezzel a kérdéssel kapcsolatban, hogy nem is járunk ilyenkor messze az igazságtól. Mert mennyi az esélye, hogy csak azért nyugton maradok, mert ő mondta? Ajkai azonban ismét szóra nyílnak, végzetes szavakra: - Masrur majd vigyáz rá.
- Eeeeeh?! Áucs! ... - akadok ki és felejtkezem meg magamról egyszerre. Remek, ő valóban és szó szerint fél kézzel megoldja, mondhatni játszi könnyedséggel, hogy moccanni se bírjak...
* * *
Az első fél óra még nem is volt rossz, mivel megkínzottságom miatti kimerültségemtől mozdíttatva - vagy épp leüttetve - szundítottam egyet, de mióta ébren vagyok - körülbelül egész öt perce - halálra unom magam.
Oldalra fordítom a fejem. Bár eddig látszólag szunnyadt maga is - és általában piszok mélyen tud -, máris felpattan szemhéja. Ingerülten fordítom hirtelen a másik irányba a fejem, nem törődve azzal, hogy a vágás a hátamon húzódni kezd. Nem szól, de továbbra is magamon értem a tekintetét.
A helyzet egyre kevésbé vicces - talán sosem volt az -, sokkal jobban élvezem, mikor bosszanthatom, arról viszont egyelőre fogalmam sincs, hogy állíthatnám az oldalamra - vagy verhetném át -, hogy legalább sétáljak egyet. Hiperaktív embert ágyfogságra ítélni nevetséges! Még szobafogságra ítélni is szadista kegyetlenség, hát akkor még ez!
Dühöngésem közepette azonban olyan hirtelen jut eszembe olyan egyértelműen megkérdőjelezhetetlen indok a mocorgásra, hogy az már szinte fáj. Fáj, hogy a kezdet kezdetén nem jutott eszembe.
- Hé, Masrur, ki kell mennem, dolgom lenne az illemhelyiségben - maradok háttal, mert nem akarom megkockáztatni, hogy a füllentésen rajtakap.
Nem szól, mintha gondolkodóba esett volna. Nem lepne meg, a helyében én sem tudnám, mi is legyen ilyen helyzetben. Nekem viszont hitelesnek kell lennem, és ki kell használnom "sebezhetőségét". Fel is öltöm szemrehányóbb és türelmetlenebb arckifejezésem - nincs nehéz dolgom - s hisztizni kezdek - ez is könnyen megy, bármily "meglepő".
- Wc-znem kell, hallod?! Nem szeretnék magam alá piszkítani! - ezzel meg is támasztom két kezem, hogy feltornázzam magam, de tenyere a hátamnak "feszül", igazából ez a kifejezés túlzás, inkább csak rajta tartja, hogy meg ne próbáljak felkelni. Okés, hogy valójában nincsenek folyóügyeim, de most komolyan elnézné, ahogy bepisilek például?! Perverz!
- Ne mozogj - utasít közömbösen, s valóban nem enged. Dühösen felhorkanok. Indulatom inkább szól a felháborodásnak, mintsem a "problémának", ám mikor feladom, karjával a mellkasom alá nyúl, s óvatosan emel fel, így nekem egy izmom sem kell használnom, s pillanatokon belül karjaiban találom magam, ahogy a mellkasának dönt szemből, hogy alám fogva megemeljen.
- Te, te meg mi a fenét művelsz? - döbbenek le olyannyira, hogy tényleg csak megszeppent megilletődéssel szaladnak ajkamra a szavak mindenféle különösebb indulat nélkül, elkerekedett szemmel.
- Elviszlek - mondja úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, s annyira határozott, hogy könnyedén belém fojt mindenféle megjegyést, épp csak zavarom nő egyértelművé, ahogy arcom a vállára fektetem. Áldott rukh, csak most ne jöjjön szembe senki, mert elsüllyedek szégyenemben!
Emellett az érzés mellett azonban egy másik is generálódik: a bűntudat. Olyan gondoskodó volt gesztusa, én meg csak átverem... Ezen még az sem csorbít, hogy egész megfeszülök a tudattól és érzettől, hogy két tenyere épp a fenekem tartja. Tökre úgy nézhetek ki, mint valami karonülő csecsemő...
- Ki tudtam volna menni egyedül is - mormogom, de ahogy általában, nem különösebben méltat válaszra. Nem is firtatom egészen addig, míg be nem lép a mellékhelyiségbe - egy közösségibe - velem együtt.
- Innen menni fog egyedül is - jegyzem meg viccesen, bár komolyan megfordul a fejemben, hogy esetleg azt gondolta ki, hogy még tartaná is... Nem, ez morbid humornak is rossza magamfajtától is!
Kétségbeesésem viszont nő, ahogy tovább cipel egész a piszoárig, s csak itt szólal meg.
- Nyújtsd ki a lábad! - eleget teszek ennek, s könnyedén tesz le. Persze már az elején megtehette volna ezt, nem kellett volna végig cipelni.
- Egyedül is eljutottam volna idáig - jegyzem meg durcásan fordulva felé, ő meg csak áll és bámul. Állom a tekintetét. Egy ideig. Aztán megpróbálom biccentéssel a tudtára adni, hogy okés, rendes gyerek volt, meg minden, de egyedül szeretnék "pisilni". Igazából, ha tényleg kellene, akkor is egyedül szeretném letudni a dolgot, így meg, hogy valójában ellógnék, még inkább. De úgy tesz, mintha nem értene a jelből.
Megköszörülöm tehát a torkom, és nyílt őszinteséggel vágom a fejéhez.
- Egyedül lennék. Ha meg akarod nézni, akkor előbb cukkolj fel, mert így nem megy társaságban.
- Ha valóban nagyon kellene, nem törődnél senkivel és semmivel - feleli átható pillantással, és kezdem azt hinni, hogy tényleg tudja, mire ment ki az egész hercehurca.
- Ez.. ez nem igaz! - jövök zavarba, de nem hagyhatom, hogy leleplezzen. Lendületesen fordulok meg, hogy nekilássak már csak azért is a dolgom végezni, de még erre sem tágít, és érzem, hogy erősen vesztésre állok ebben a párbajban, mert ezt nem kardokkal vívják. De csak azért.
- Így tényleg nem megy - nyögöm látszólag megadva magam, cselhez folyamodva, s szabályszerűen frászt kapok, mikor a vállamra teszi a kezét, de megtart, így nem tudok reflexből ugrani.
- Nincs erre szükség - mondja, s felemelve a fejem, és nekidőlve a mellkasának, nézek fel rá értetlent játszva. Vagyis csak néznék, mert visszahajtja a fejem, mielőtt még egyáltalán egy izmom is komolyabban megfeszült volna, és valahogy sejtem, tette annak köszönhető, hogy nem akarja, hogy megint csak kárt tegyek magamban. Kedvessége a szívembe mar, mégha jelen esetben a nagy része csak kötelesség, s ennek köszönhetően végleg hagyom magam legyőzni.
- Mondd csak, Masrur, ha már idáig eljöhettünk, nem sétálhatunk egy kicsit csak nyugodtan és lazán a kertben? Megpihenhetnék ott is a fűben, majdnem ugyanolyan, mintha az ágyban lennék, csak nem érzem magam bezárva, és nem tör rám a kényszeres szökhetnék.
- Mit kapok cserébe? - kérdezi tárgyilagosan, de válasza több szempontból meglep. Egyrészt egy fél ellenkező szó sem hagyja el a száját, másrészt rögtön "anyagias".
- Hát... mit szeretnél? - felelek a kérdésre kérdéssel, mert nem nagyon tudom, mit ajánlhatnék, ami el is nyerné a tetszését.
- Akkor az öledbe szeretném hajtani a fejem.
- He? - hűlök el egy picit. Ez meg miféle kérés? Most vagy meg akar botránkoztatni, vagy azt akarja elérni, hogy ennyit nekem ne érjen egy séta, vagy kiderül róla, hogy fura hajlamai vannak, de az is lehet, és ha már így utolsónak jutott eszembe, alapvetően a leglogikusabbnak tűnik, úgy megteheti, hogy bealszik mélyen, nem tudok csak úgy elslisszanni, mert azt még ő is észreveszi, ha a feje koccan a földön, mert én, a párna, köddé váltam alóla.
Ruhám megigazítva fordulok felé, végigmérve, hogy vajon melyik lehet, de az arca olyan, mint mindig. Erről olvasson le valaki bármit is anélkül, hogy a fantáziája szárnyalására támaszkodna...
- Rendben - adom meg a választ végül, ennyi nem fog elriasztani attól, hogy érezhessem Sindria kellemes, sós illatú levegőjét szobai megposhasztás nélkül.
* * *
- Masrur, unatkozom - panaszkodom ismét. Alig tíz perce telepedtünk le a fűben, megtalálva a kényelmes és élhető pozíciót mindketten. Először fura érzés volt, és le is kötött, hogy a feje a combomon pihen, és hogy a lélegzetvétele végigcsiklandozza a bőrömet a vékony nadrág szövetén keresztül, de mivel már hozzászoktam, megint a nem csinálhatok semmit és ez mennyire vacak állapot tör rám. Így az ő fejét bökdösöm, haját birizgálom, hogy nehogy már tudjon aludni a terveivel ellentétben. Mert ha én szenvedek, mint a kutya, szenvedjen már velem ő is.
|
