- Hé – áll fel Aomine, majd sétál hozzám.  – Ki vagy?

Már éppen nyitom a számat, hogy válaszoljak, mikor leint és elsétál mellettem. Mintha ott se lennék, vagy nem is számítanék. Még a szavai is egyértelmûen ezt sugallják.

- Ne fáraszd magad, nem érdekel. Ha azoknak a lúzereknek vagy a haverja mindegy, mint mondasz, ígyis úgyis vesztenek ma.

Hogy mi?! Ó, de kedves. Mármint a létezõ legszarkasztikusabb módon.  De most tényleg. Egy: ha nem érdekel, miért kérdezed? Tudom, hogy azért, hogy utána még hangsúlyosabban a földbe döngölhess, de ez teljesen fölösleges. Így is egyértelmû, hogy szavakat pazarolni is érdemes rád. Kettõ: lúzerek? Mert nem olyan jók, mint te? Mi ez itt, a dedó? Fõleg, hogy aki tud, az csinálja a dolgokat, aki meg nem, csak az kritizál meg néz le másokat. Seggfej…

Már indulok is utána, hogy fortyogó dühvel valamit az arcába csapjak – na jó, igyekeznék elõtte mérsékelni magam, mert annyit sem érdemel, hogy dühösnek lásson -, de felviharoz a pályára, miután a menedzserrel vált két szót, én pedig puffogva, a kezdeti mosdóba menõs szándékaimat félretéve – vagyis inkább mérgemben elfeledve – megyek vissza a lányokhoz.

- Gyors voltál – néz rám Aya-chan a szokásos felvillanyozó mosolyával.

- Fiú vagyok, ez nem tart fél óráig – duruzsolom, picit ingerültebben, mint szeretném.

- Valami baj van? Történt valami? – Klassz, úgy elõadtam magam nekik, hogy lényegében már beszámolhatok Aminérõl is.

- Bocsi az elõbbiért. Csak belefutottam Mr. Sztártahóba, és felhúzott a sznobságával.

- Ugyan – legyintett Midorino. – Ne foglalkozz vele, mindenkivel ilyen.

Azt azért megnézném, hogy otthon felesel a szüleivel. Gyakran az ilyen emberek, akiket otthon elnyomnak, válnak az iskolák retteget zaklatóivá meg legbunkóbbjaivá. Kíváncsi lennék azért, hogy mi a helyzet. Kicsit bánom mondjuk, hogy eddig jutott a gondolatmenetem, mert emiatt most kicsit elkezdem sajnálni, és elszáll belõlem az indulat. De hát persze azt sem tudhatom, hogy ez-e a helyzet, vagy csak születésénél fogva ilyen szemét-e.

A pályán viszont mintha csak aludna. Komolyan mondom, még a szájában is megaludna a tej. Jó, nem azt mondom, én se fáradnék le az ellenfél elleni játékba, ha a pályán lennék, de hogy õ ezt nem viszi túlzásba, annyi biztos. Még csak le sem izzad, csak ténfereg… és azért szomorú, hogy a másik csapat meg nem is igyekszik nyerni. Mintha alapból elveszítették volna már a meccset. Jó hihetetlenül trén állnak, de már láttam olyat, hogy megfordítottak ilyen állást is. Õk viszont semmit nem csinálnak, hogy kóvályognak a pályán. Szánalmas, még csak sajnálni sem tudom, hogy veszítenek. Aki nem is tesz meg érte semmit, még egy dicsõséges vereséget sem érdemel.

A meccs végénél Miyoko megkérdezi, hogy nem-e szeretnék karaokezni velük. Hát persze, hogy igent mondok. Nem is tudom, milyen régen csináltam, ez pedig az egyik kedvenc tevékenységem volt itt, Japánban. Így kapva kaphatok most az alkalmon, hogy szórakozzak a lányokkal.

- Egy pillanatot tudnál várni? – néz rám Aya-chan kérlelõen. – Remélem nem baj, de jönne még egy barátnõnk is.

- Jajj, ugyan, nagyon szívesen ismerkedek – mentegetõzöm Aya-chan helyett. De tényleg, fõleg, hogy alig ismerek itt valakit. És ha a lányok a barátnõi, biztosan az illetõ lány is nagyon aranyos lesz.

- Majd meglátod, Satsuki egy tünemény, szerintem imádni fogjátok egymást! – lelkesedik Miyoko, aztán elterelgetnek az öltözõk felé. Már akkor gyanússá válik a helyzet, és mikor Aomine szól be az öltözõbõl kifele jövet a „barátnõjüknek”… ekkor már sejtem, hogy ki lehet a barátosnéjuk, de kicsit reménykedek, hogy nem a suli csapat menedzsere. De mikor válasz érkezik az ajtó mögül kilépõ rózaszínes hajú lánytól, már tudom, hogy hiába reménykedek. És hogy mostantól figyelnem kell magamra.

- Ne fárassz. Így is rávertem mindenkire, nem érdemeltek többet. Majd ha hoztok egy méltó ellenfelet, lelkesebb leszek, addig elégedjetek meg a teljesítménnyel és foglalkozzatok azzal, hogy nélkülem is érjen valamit a csapat – szól oda a menedzsernek, aztán lelép.

- Tehát nemre, korra tekintet nélkül egy barom ez a srác – sóhajtok egyet, és még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy ezt halkan jegyezzem meg magamnak. Hallja csak meg nyugodtan ez a görény is.

- Nem értem, hogy lehet ilyen, fõleg Satsukival… - morog egy sort Miyoko is, aztán közelebb lép hozzánk a menedzser is.

- Bocsi, mehetünk is, ha gondoljátok, már mindent elintéztem – lép oda hozzánk, aztán rám néz. – Satsuki vagyok, örvendek a találkozásnak. Te pedig Nezumi-kun vagy, igaz? A lányok már sokat meséltek rólad.

Meglepõ, de teljesen normálisan beszél. Pedig féltem, hogy valami ostoba tyúk lesz, mert messzirõl azért eléggé annak tûnt. Kicsit elszégyellem magam, és megfogadom, hogy igyekszek kevésbé elõítéleteket gyártani másokkal szemben, és hogy kedves leszek vele, mert õ is az.

- Örvendek, én is sok jót hallottam rólad, Satsuki-chan – mosolygok rá vissza, és ránézve már tudom is, hogy valóban jóban leszünk.

És tényleg, a karaoke-est alatt annyira összebarátkoztunk, hogy megengedte, hogy a „chan”-t lehagyjam a nevérõl, ahogy a többi lány is, õ pedig elnevezett Nezuminnak. A lányok Necchan-ozása után már ez se zavar, és egészen megszeretem ezt a szólítási módot, olyan aranyosan tudja mondani. Mire észrevesszük magunkat, már este nyolc is elmúlik, és a lányoktól elbúcsúzva tartok hazafelé Satsukival.

- Nem mondod, hogy Midorinnal egy utcában laksz! – nevet fel, és belém karol.

- Hát pedig… - kuncogok halkan én is. – Régen át is jártunk egymáshoz esténként, mikor a szüleink már aludtak. Bunkiztunk meg nassoltunk, meg persze mindenféle hülyeségeket találtunk ki.

- Jól hangzik – lelkesedik fel, aztán rám néz nagy szemekkel. – Nem jössz fel hozzám bunkizni? Teázhatnánk meg minden~

- Hát, nem is tudom, már elég késõ van… - gondolkozok el, de aztán Satsuki megállásra késztet.

- Ne haragudj, nem kell ám feljönnöd. Csak tudod… na jó, ez gonosz lesz, de nagyon jó játékos lehetsz.

Na, ennyit arról, hogy figyelek a mozgásomra, hogy ne bukjak le. Messze jobb, mint ahogy gondoltam. Igazi sasszemei vannak…

- Tudom, semmi közöm hozzá, meg nem is említetted, pedig az este alatt próbáltam kideríteni, de kosarazol, ugye?

- Még Amerikában játszottam, itt még nem kezdtem neki újra – vallom be neki õszintén.

- És… tervezel esetleg? – A tekintete nem csak, hogy kíváncsi, de reménykedõ is, amit nem tudok hova tenni.

- Na jó, szerintem menjünk fel hozzád, lesz egy óra, mire mindent elõadok – mosolyodok el, õ pedig boldogan kísér el hozzájuk. Ott aztán beesszük magunkat a szobájába, és elmesélek neki mindent, amit eddig Japánban még senki sem tud az eddigi életemrõl.

- Nem semmi… - tátja el a száját, aztán megölel. - Köszönöm, hogy elmondtad. Most pedig, ha nem bánod, elmondok pár dolgot én is.

És aztán elõadta „Dai-chan” kosaras pályafutását a jelen állásig. Én pedig tátott szájjal hallgatom. Valahogy nem tudom elképzelni, ahogy Aomine, vagyis… „Dai-chan”, ahogy ezentúl magamban gúnyolni fogom, valaha kedves és õszinte srác volt. Vagyis a mostani dolgok után nehéz elképzelni.

- Érted már? Kell neki valaki, aki legyõzi. És nem tudom, hogy milyen szinten állsz, de szerintem lenne esélyed. Már a mozgásodból látszik, hogy lenne.

- Van pár fevétel a régi sulim honlapján egy-egy durvább meccsünkrõl, megnézed?

És õ persze lelkesen végignéz velem vagy négy felvételt, és mire a dolgok végére érünk, nagyon lelkessé válik.

- Fantasztikus vagy, Nezumin! Szerintem lenne esélyed, nagyon is! Nem szeretnéd megpróbálni?

Jó kérdés. Minél többet megtudok Dai-chanról, annál kevésbé tudom, hogy mi legyen. Most egy tahó görény, Mr. Kosárbajnok, aki boldogan elüldögél a kis trónján, ahonnan letekint ránk. Szeretném elvenni a gõgjét, sárba tiporni a fölösleges egóját, és visszazökkenteni a régi kerékvágásba. Szeretném, ha Satsuki boldogabb lenne. Ha láthatná, hogy Aomine megint élvezi a játékot, hogy megint kedvesen viselkedjen vele és a többiekkel is normális legyen. Ez mind jó lenne, de  fogalmam sincs, hogy elég erõs lennék-e ehhez, vagy hogy be merném-e vállalni.

- Nem tudom, pedig jó lenne… - nézek Satsukira kissé savanyú fejjel. – Szerinted komolyan lenne esélyem ellene? Hiszen még nem is láttam komolyan játszani se…

- Én sosem szoktam nyalizni, ilyen dolgokban pedig nem ismerek tréfát – pillant rám eltökélten, teljes komolysággal. – És ne aggódj, ezen a gondon meg könnyen segíthetek.

Elõször nem értem, hogy miért mosolyog úgy, mint egy õrült diktátor, de aztán mikor elõhalászik egy dobozt tele kazettákkal meg dvd-kkel Aomine meccseit illetõen… csak pislogok.

- Hmmm, ez jó meccs volt… jajj, ezen nagyon durva volt… hú, és ezt mindenképpen látnod kell!...

Hajnali három órát üt az óra, mire végzünk a legfontosabb felvételek megtekintésével. És ahhoz képest hihetetlenül éberek és harcra készek vagyunk, én meg egészen optimista. Ha a felvételekbõl indulok ki, még rászámítok valamennyi fejlõdést Aominéra, tényleg lehetne esélyem. Nem mondom, hogy le tudnám gyõzni, de biztosan leizzasztanám. Lejjebb legalábbis nem adnám.

- Látod? Dai-chan nagyon erõs, egy igazi dúvad a pályán. Erõteljes, gyors, és ugyanúgy jó a védekezésben és a támadásban is. Ismer streetballos elemeket, és nagyon jók a dobásai is. De még így is sok elõnyöd van. Látom, hogy rettentõen gyors vagy, sokkal gyorsabb, mint õ. Ha elég ideig tudnád tartani a nála nagyobb sebességedet, és ha bedobnád azokat a hihetetlenül kiismerhetetlen és követhetetlen streetballos elemeket, amiket a videókban láttam… szerintem tényleg van esélyed.

Utána még elõvesz pár lapot és mindenféle taktikákat meg mozdulatokat próbál magyarázni, összegzi a tudását Aomine mozgáskultúrájával meg teljesítményeivel kapcsolatban. Én pedig csak pislogok, hogy Satsuki milyen zseniális megfigyelõ és menedzser. Annyi tanácsot ad, meg hogy mire kéne figyelnem, hogy csak bõszen bólogatok meg próbálok mindent a fejembe vésni. És végül úgy jövünk ki a számolgatással meg kalkulációkkal, hogy valóban lenne esélyem. De akkor jól be kell dobnom magam.

- Hát akkor megpróbálom – mosolygok rá, Satsuki pedig a nyakamba ugrik, szinte megfojtva a méretes kebleivel.

- Jajj, olyan jó lenne, ha újra normális lenne!~ - lelkesedik, én már kevésbé.

- Satsuki…nmm… kapok… leveg-…õt…

*---*---*---*---*---*---*---*---*

Pár órányi alvással késõbb, hajnalban elbúcsúztam a kissé kómás Satsukitól, és hazamentem. Még iskola elõtt lefutottam a szokásos 10-15 kilométeremet, csináltam pár izomerõsítõ gyakorlatot, gyakoroltam meg kombinálgattam pár streetballos elemet, aszerint, hogy bedobni akarok a végén, vagy csak idõt nyerni. Jó pár kombinációt összeraktam, és egészen felkészülve éreztem magam, mire az óra csörgött, én pedig lefürödtem, rendbe szedtem magam, aztán mentem az iskolába.

Most pedig itt szenvedek az iskolában. De legalább álmos nem vagyok, az pedig jó jel. Csak ideges, de az más kérdés. Az egyik szünetben azonban, miután Satsukival konzultálok meg beszélgetek kicsit a lányokkal, odalépek Aominéhez.

- Mi van szöszi? Jöttél csodálni azt, ahogy kosarazok? Ha igen, nem érek rá.

Ó, igen, jó döntés volt beszélni Satsukival, meg úgy dönteni, hogy segítek neki. Ez így nem mehet tovább…

Úgy tûnik, Aomine arra vár, hogy lelépek, én viszont teljes nyugalommal oldalra billentem a csípõm, és a kezeimet összefogva rá nézek, míg méltóztat több figyelmet szentelni szerény személyemnek.

- Na, mondani is akarsz valamit? – Nem érdekelve, hogy hova pakolgatja a lábát meg milyen gunyorosan kérdez, teljesen nyugodt hangon megszólalok.

- Igen. Várlak négykor a tornateremben, hozd a kosártudásod meg a cuccodat. Ne késs, vagy hagyd ki, vagy még kiderül, hogy a tegnapi veszteseknek van még mit tanulnia tõled lúzerség terén. És ezt nyugodtan veheted kihívásnak.

Nem is érdekel, ha szól valamit, vagy nem, halálos nyugalommal sétálok vissza a lányokhoz, immár mosolyogva.

- Mit beszéltetek? – néz rám kérdõen és világító kíváncsisággal Aya, mire csak legyintek egyet.

- Semmi különöset. Csak amennyit Aominébõl kinézel, hogy beszélni tud.

Erre nevetünk egy nagyot, de nem sokáig, mert aztán kezdõdik az óra. Amin meglepõ, de Aomine mintha egyszer hátrapillantana. Lehet, hogy csak képzelem az egészet, de mintha rám nézne egy futó pillanatra… Most engem mér fel, vagy csak nem tudja elhinni, hogy kihívtam egy egy-egy elleni meccsre? Arra mondjuk kíváncsi leszek, hogy eljön-e.

*---*---*---*---*---*---*---*---*

Egy dolog az, ami nagyon a fejemben van: Aomine késik. De hogy miért gondoltam, hogy komolyan vesz…? Pedig szerintem elég eltökélt arcot vágtam, és nem úgy beszéltem, mint aki mást választ is elfogad az igenen kívül. Talán pont ezért csinálja, hogy bosszantson…
De végül nem jön el. Alapból számítottam hasonlóra, végülis belegondolva kicsit furcsa is lenne, ha eljönne, nem igazán hihette el, hogy tényleg kihívom... talán ezért is hoztam magammal pár mangát, hogy az idõt végül eltöltsem valahogy.

Bár tagadnám, ha azt állítanám, hogy nem bánt a helyzet. Sõt, nagyon is feldühít, szinte már éget a méreg és valami cseppnyi tehetetlenség is. A fenébe Aominével! A fenébe azzal, hogy ekkora tahó, hogy ennyire nagyra van magával, közben meg egy tetû! Ha eddig nem is akartam legyõzni, most már nagyon is akarom. Rettentõen vágyok rá. Mert engem nem lehet ilyen könnyen hülyére venni, és ezt meg fogom mutatni neki. Le fogom törölni azt a vigyort a képérõl nem csak Satsuki, de magam miatt is. Mert senkivel sem bánhat így!

Végül pár órás várakozás után úgy döntök, hogy elég. Fogom a cuccaimat, aztán hazamegyek. És tagadni sem tudnám, hogy keserû a szájízem.


*---*---*---*---*---*---*---*---*


Másnap magamhoz képest egészen vidáman megyek iskolába. Elsõ utam persze a halálosan izgatott Satsuki felé vezet, akit viszont kénytelen vagyok egy kellemetlen mûvigyorral az arcomon leinteni. Egész nyugodtan, de még mindig rém sértetten és megbántottan elõadom, hogy mi történt, mire csak együttérzõen bólogat.

- Sajnos én is számoltam a lehetõséggel. Dai-chan csak kevés emberre hallgat, és csak rájuk néz fel valamennyire, a többiek szó szerint hidegen hagyják - mondja. - Talán ha elõbb bizonyítanál neki...

Elgondolkozik egy pillanatra, de utána a korábbi, tõle megszokott, töretlen lelkesedéssel folytatja a beszédet.

- Tudom már! Elõször be kéne lépned a sulicsapatba! - Szökell egyet a levegõben, aztán az egyik karomat elkapva kezd el rázogatni. - Nem mondhatsz nemet, jönnöd kell! Aztán ha látják, hogy mit tudsz, talán majd Aomine is meggondolja magát idõvel!

- És... ezt csak így lehet? - nézek rá kérdõen. Nem emlékszem pontosan, mert rég volt, de ha jól emlékszem, itt elég kötöttek a klubfoglalkozások meg hasonlóak, nem veszik olyan lazán a dolgokat, mint Amerikában.

- Persze, már el is intéztem neked - kacsint rám huncutan, amire csak mosolyogni tudok, de valójában eléggé leizzaszt már a gondolat is. Fõleg, hogy amúgy szívesen kosarazom, de nem tudom, hogy a csapat miként fog rám reagálni, nem tûnnek túl barátságosnak amúgy sem... De nem úgy tûnik, hogy van esélyem ellenkezni, így csak megadóan bólintok.

- Ezaz! - sikkant egyet Satsuki gyõzedelmesen, aztán megszólal a csengõ, és gyorsan beviharzunk a terembe.

Még mindig utálom a nappalokat.

A felkelés fárasztó, a suli fárasztó, és egyébként is, egy hete nem láttam a kedvenc mûsoromat, mert valami technikai gond van. Jó. Ott vannak az újságok, de az nem ugyanolyan. Jobb volt feküdni a kanapén, és bámulni, hogy mi történik a világban. Annak a zenész-színész-basballos-táncos csókának se tudom, mi lett végül az új szerepével. Az újság nem r róla, de Kamenashi-kun kifejezetten jól játszik romantikus szerelmest, és ezért is vártam a híreket. Mióta kilépett a bandájukból az az Akanishi és kiment Amerikába, több ideje van másra Kamenashi-kunnak, akinek én viszont kifejezetten örülök.
Pláne érdekes, hogy…

Mi a frász?
Épp mennék ki a mosdóból, és valaki nekem szalad. Komolyan, annyi idióta kis semmi forog manapság a világban, nem hiszem el, hogy nem tudja kinyitni a kicsi, gomb szemecskéit és fókuszálni velük.
- Nézzél már a szemed elé - morgok rá a kicsi, csajnak kinézõ srácra. Egyrészt ilyen kicsi mellekkel sosem születhetne nõ, másrészt a fiúmosdó padlóján taknyált el, így valószínû, hogy nem csaj. Ha meg az, akkor nem is érdekel.
Amúgy sem…
Haladok is tovább, és eldöntöm, hogy a maradék pár órára már tartalékba kapcsolok, az utolsót kihagyom, mert nagyon jó idõ van és egyébként sincs itt a tanár, és szétnézek a tetõn.

- Aomine-kun, már megint elkószálsz óráról? - hallom meg magam mögött Imayoshi-sant, amikor tervem beteljesítése közben igyekszem a tetõre.
- Ah, Imayoshi-san, kicsit lepihenek - felelem, felé fordulva és nyújtózva egyet.
- A mai meccset ugye nem hagyod ki? Momoi-chan nagyon ideges miatta - jegyzi meg. Felvont szemöldökkel pillantok rá.
- Ez ellen a csapat ellen minek álljak ki? Nélkülem is remekül boldogultok, Satsuki meg majd lenyugszik - felelem, majd indulnék tovább, de Imayoshi-sant nem hagyom csak úgy itt.
- Várlak a meccsen. - Ahogy rám villan a tekintete, felsóhajtok. Ijesztõ és mégis a senpai-om, ha a többséget nem is kedvelem. Benne azt szeretem, hogy sokkal több van benne, mint amit kifelé mutat. Sokkal, sokkal több…
- Hai, hai, ott leszek. Valamikor majd befutok. - Fordulok, és ahogy utánam köszön csak intek, aztán már nyitom is a kis ajtót, aminél persze le kell hajolnom, hogy átjussak.
Alacsony ajtók… Ez is milyen fárasztó.

* * *

- Hai? - veszem fel unottan a telefont.
- Gyere már! Már eltelt egy negyed! - Satsuki.
- Oké, a harmadikra ott vagyok. Vagy a negyedikre… - A további részeket nem értem, mert épp nyújtózok egyet majd leteszem a telefont, felkelek és indulok lefelé. Itt vannak a mi termünkben és tényleg nem értem, mire kellek én egy ilyen harmincadrangú, semmi csapat ellen. Ryo egyedül is elboldogulna velük ebben teljesen biztos vagyok.

Morogva közeledek a terem felé, bemutatkozom, hogy megjöttem és megyek is öltözni. Az eredményjelzõn dupla annyi pont van a mi csapatunk neve mellett, mint azoknál a szerencsétleneknél.
Épp venném fel a mezt, amikor meghallok valamit.
- Tahó módon fellöksz és még a meccsrõl is késel… vagy ilyen jó, hogy megengedhesd ezt magadnak? - kérdezi valaki. Felé fordulok, felvonom a szemöldököm, és szó nélkül fejezem be az öltözést. Nem izgat különösebben a jelenléte.
- Hé. - Már léptem volna el mellette.
- Ki vagy? - Már válaszolna, de csak leintem, és kilépek mellette. - Ne fáraszd magad, nem érdekel. Ha azoknak a lúzereknek vagy a haverja mindegy, mit jöttél mondani, ígyis úgyis vesztenek ma.
Részemrõl beszélgetés lefújva, melegítés nélkül haladok a terem felé, majd ahogy odaérek, meglátom, hogy a kis szõke izé is jött utánam.
Megrántom a vállam, majd Satsuki mellé lépek.
- Végre - morogja és idegesen hátradobja a haját.
- Nyugi. - Az edzõ int, én beállok mellé és felmegyek a pályára.

Az ellenfél annyira… szánalmas, hogy egy picit sem erõltetem meg magam. Még így sem tudják követni, hogy merre haladok, hol vagyok és mit akarok. Két perce ha fent lehetek, máris dobtam annyit, mint õk eddig nekünk. A kép csak a szokásos, én játszom, az alapjárat alatt jóval, hiszen még csak meg se izzadok, õk meg csak lógnak a levegõben és nem is próbálkoznak.
Még Imayoshi-sanéknak is feltûnik, hogy nem vagyok túl lelkes, de nem szólnak bele, hogy hogy játszom, így is magasan felettük teljesítek.
Nem is számolom mennyit dobok be, csak akkor eszmélek, mikor megszólal a véget jelzõ hang. Homlokomról egy kósza cseppet letörölve nézek az eredményjelzõre.
Háromszoros vereség.
Remek.
Újabb semmit sem érõ meccs, csak elpazaroltak az életembõl egy újságolvasásnyi idõt.

Az öltözõnél aztán, ahogy kilépek meglátok három csajt meg a kis szõkét. Csak a csajokról veszek tudomást, hiszen Satsuki említette, hogy mennek valahova.
- Hé, Satsuki, itt vannak a barátnõid - morgom be, de természetesen kikiabál.
- Aomine Daiki! Még nem fejeztem be! - Kiugrik mellém, és hangosan folytatja az eddigi mûsort. - Legközelebb, ha nem is tartod ellenfelednek a csapatot, beleadhatnál többet is! Régen láttalak ilyen rosszul játszani - fenyeget az ujjával is.
Közelebb hajolok, mire elhallgat.
- Ne fárassz. Így is rávertem mindenkire, nem érdemeltek többet. Majd ha hoztok egy méltó ellenfelet, lelkesebb leszek, addig elégedjetek meg a teljesítménnyel és foglalkozzatok azzal, hogy nélkülem is érjen valamit a csapat.
Lépek is el mellettük, de hallom, hogy a szõke kisfiú rólam beszél, azt viszont nem, hogy mit, nem is érdekel, nem köt le.

* * *

Másnap meglepõ látvány fogad, ahogy az osztályterembe lépek. A csajok mellett ott vigyorog és beszélget a kis szõke, aki kioktatott az öltözõben.
Nem érdekel különösebben, amikor viszont mellém áll, felkapom a fejem.
- Mi van szöszi? Jöttél csodálni azt, ahogy kosarazok? Ha igen, nem érek rá. - Lehunyom a szemem, és várok, de nem hallok távolodó trappolást csak idegesebb szuszogást. - Na, mondani is akarsz valamit? - Feldobom a lábam a padra és fél szemem kinyitva nézek fel rá.

Próbálok nem fennakadni ilyen apróságokon, mivel számítottam rá, hogy mivel ez az elsõ napom, nem lesz egyszerû dolgom. Fõleg, hogy senkit se ismerek itt, az itteni diákoknak azonban volt idejük összeszokni, csak én leszek „újonc”, aki a kész kis társadalmukba belecsöppen. Sebaj, szeretem a kihívásokat.

A rengeteg diák között elõször ugyan kissé elveszve érzem magam, de az igazgató úrral való gyors egyeztetés után, kezemben egy kis térképpel indulok meg az osztálytermem felé. Hamar túlesünk a bemutatásomon, és az osztályom úgy tûnik, szimpátiával fogad. A lányokkal rögtön megbarátkozom – mert miért is ne tenném, valahogy mindig olyan jól elvagyunk -, és legnagyobb örömömre felajánlják, hogy segítenek eligazodni a nagy, labirintusszerû épületben. Így az egyik óra utáni szünetben – az itteni csengõ azt hiszem, még jó darabig furcsa lesz számomra – fel is kerekedünk, hogy a tantermünk környékén lévõ fontosabb termeket végigjárjuk.

- Gyere, megmutatjuk a növényes folyosót – karol belém legújabb szöszi barátosném, Aya-chan, aztán vezetni kezd egy irányba.

- Igen – csatlakozik be még Miyoko is, rögtön azután, hogy sötét haját kisöpri az arcából. És természetesen csatlakozik a lánytrió harmadik tagja, a kissé nyugodtabb vérmérsékletû, nõvérszerepet betöltõ Midorino. Így hárman indulunk el, és igazán jól esik, hogy velem vannak. Nem érdekel a többi fiú csúnya vagy érdeklõdõ pillantása, remekül érzem magam a kedvesnek, megbízhatónak és egyértelmûen csinosnak nevezhetõ lányokkal. És azért nem is összehasonlítható azzal az érzéssel, mikor kezemben a kis térképpel, egyedül kellett bolyonganom, meg kerülgetnem a diáktömeget.

A kis túránk végén a lányok betérnek a nõi mosdóba, én pedig a férfi mosdót veszem célba visszafelé azonban egy kisebb gondba ütközök. Szó szerint igazából egy másik diákba, bekanyarodva az egyik sarkon úgy belé ütközök, mint annak a rendje. A srác egy igazi monstrum, én az alig százhetven centiméteremmel és ötven kilómmal úgy pattanok vissza róla, mint a kosárlabda a padlóról. Fenékre esek és csak pislogok, úgy meglepõdök. A fiú viszont úgy áll ott, mintha meg se érezte volna, velem ellentétben könnyedén állva marad.

- Nézzél már a szemed elé… - morog hangosan, és úgy elhúz mellettem, hogy alig tudom megnézni magamnak. Nem mondom, nem egy szívbajos ürge… Pedig amennyit láttam belõle, egész szimpatikus. Jó, nem az az undok arckifejezése, és a reakciója se nyeri el túlzottan a tetszésemet, de tipikusan olyan határozott arcéllel rendelkezik, amire nagyon bukom.

- Minden rendben van, Necchan? – érnek be közben a lányok, akik noha segítenének felszedni a földrõl, de azt kedvesen elutasítom és magam állok lábra.

- Ki volt ez a tahó? – kérdezem õket a korábbi srácról, mire Aya-chan grimaszol egyet.

- Aomine. A suli kosárlabda ásza és a létezõ legnagyobb bunkó. Ne is foglalkozz vele, mindig ilyen – mondja, de azért könnyen észrevenni, hogy az esete a fiú. A magassága és masszivitása meg is van ezzel magyarázva, vagy másfél fejjel magasabb nálam. Belegondolva Amerikában is mindig picinek számítottam, így nem értem, most miért lep meg, hogy itt, Japánban is vannak ilyen méretekkel rendelkezõ emberkék.  De hogy õ legyen a suli ásza… talán azért hordja így fenn az orrát.

- De ha szeretnéd, ma lesz egy meccsünk valami nevenincs iskolával, hacsak nem lógja el a meccset, ott lesz õ is, megnézhetnénk – veti fel Miyoko a lehetõséget, amire rá is bólintok.

- Jó lenne.

Pár idegölõen unalmas tanórával és néhány újabb – kivételesen nem nõi- ismertség megkötésével késõbb el is helyezkedünk a tornaterem kilátóján. A lányok valamit nagyon tudhatnak, tökéletes rálátásunk van a pályára, pedig tömve van az amúgy sem kicsinek nevezhetõ terem.

A két csapat hamar feláll és megkezdik a játékot, de az Aomine nevezetû fiú sehol sincs. Azt mondják a többiek, hogy ez normális, de szerintem nem az. Lehet, hogy ez csak valami új szokás errefelé, de nálunk ez csöppet sem fair megoldás. Én személy szerint sose késtem egyetlen meccsrõl sem, sõt, inkább mindig kezdés elõtt fél vagy egy órával ott voltam. Ez a srác meg, ahogy hallottam, edzésre se méltóztatik bejönni, és meccseken is csak ideig-óráig van jelen, de nem a kezdéstõl számítva persze. Nálam játszotta volna ezt el, úgy kivágtam volna a csapatból, hogy csak na. Semmit sem ér egy erõs játékos, ha nincs szíve a kosárlabdához, fõleg úgy, hogy biztosan több olyan játékos is van, aki meg noha képességeit tekintve gyengébb, de teljes szívével játszik és mindent megtesz, hogy bejuthasson az iskolacsapatba. Pazarlás és ostobaság lenne ilyen játékost a csapatban hagyni – jó, persze a csapat erõs lenne, de milyen áron? -, de hát õk tudják. Ironikus azonban, hogy szabályokat tekintve Amerikában lazábban veszik a dolgokat, itt pedig, ahol minden megrovás sokkal szigorúbb, simán elnéznek neki ilyeneket. Mert ahogy a skacok elõadták a meccs kezdése elõtt picivel, ez nem csak hogy elõfordul néha-néha, de mindennapos eset. Vajon ennyire jó lenne? Mert hogy a csapat többi tagja is erõs, az tuti. Ahogy a mozdulataikat figyelem, nagyon idegen a mozgáskultúrájuk, ami persze normális, mert mégiscsak más helyen tanultunk játszani. De az alapok egyeznek, és nagyon letisztultnak, erõteljesnek mondhatóak a mozdulataik. Egy kezdõ se mondaná õket gyenge csapatnak. A játékosok nem nagyon kommunikálnak, ami nekem szintén furcsa, de enélkül is röhögve elverik az ellenfelet az elsõ két negyedben. Így tehát nagyon jónak kell lennie ennek az Aominének, ha a sok lógása ellenére megtûrik.

A várt személy még nem érkezik meg, viszont van még valami, ami feltûnik, és amit furcsállok. Az edzõ mellett ülõ menedzser. Fura, hogy lány, de a tekintete még furcsább. Ahogy figyeli a játékosokat… nem kell sok ész, rendesen átláthat mindent. Nincs túl közel hozzám, de nem is kell. Aki kosarazik, messzirõl kiszúrja azt, aki ért a játékhoz. Utólag belegondolva Aomine járásán is világított, hogy õ is játszik, csak elõször túlzottan megdöbbentett a tahósága ahhoz, hogy normálisan felfogjam, amit láttam. A lány is ilyen, bár neki – mivel ül – a mozgásából nem sokat látok. De van egy olyan érzésem, hogy nem játszik, de mivel menedzser, értenie kell a dolgához. És ért is… úgyhogy majd ezentúl figyelek rá, hogy ha a közelembe van, még véletlenül se buktassam le magam. A kosárlabdától itt addig nem akarok semmit se, míg rendesen fel nem mértem a terepet. Nem szeretném, ha a döntésem elõtt tudódna ki, hogy Amerikában aktívan játszottam. Jó, nem mintha olyan valószínû lenne, hogy felkérnének a csapatba, mert azért hazudnék, ha profinak mondanám magam, de azért gond nélkül megállnám a helyem a csapatukban. Ahogy látom, úgysincs senki, aki gyorsaságban felvehetné velem a versenyt. És belegondolva még jó is, hogy ilyen kis nyamvadt testalkatom van, mert nem is könnyû megállapítani rólam, hogy mire vagyok képes, meg mire nem. De azért annak a rózsaszínes hajú lánynak a közelében még jobban figyelek magamra. Nem szimpi a csaj.

A meccs egyoldalúan, monoton módon telik el. A suli péppé veri szegény ellenfelet, bár nem csoda. Új csapat lehetnek, mert béna a csapatjátékuk és gyengék, szinte nincs is erõnlétük. Az edzõjük helyében napi két edzés beiktatnék. Legalább. Futhatnának, kidobózhatnának, meg persze kosarazhatnának… egy olyan kidobós játék szerintem kifejezetten jó lenne nekik, ahol a labdával nem lehetne lépni, így passzolni kényszerülnének egymásnak. Máris jobban menne nekik élesben, kosarazás közben. Aztán egy kis erõsítésbe se halnának bele… fekvõtámasz, felülés, lábtartás, futás és társai, máris nem lennének ilyen szerencsétlenek, mint most. Hû, és még ha-

- Na, Aomine befutott! – bök meg Miyoko, kibillentve a gondolatmenetembõl. És tényleg, csupán két és fél negyednek kellett eltelnie, és Mr. Bunkó befutott. Hát, nem hal bele a tempóba, amivel az öltözõbe sétál…

- Egy pillanat, kimegyek a mosdóba – intek a lányoknak, aztán nagy nehezen kimászok a pódiumról. Elsunnyogok hátul, de szerencsémre úgyis mindenki a már most eldõlt meccsre figyel – talán õk is valami stratégiát dolgoznak ki a vesztes csapatnak, vagy ilyesmi -, így gond nélkül eljutok az öltözõkig. Amerre persze a mosdók is vannak, de elsõsorban ezzel a bunkóval lenne közölnivalóm. Majd vécézek utána. Õ meg mehet játszani utána, az már nem érdekel.

Gond nélkül megtalálom az öltözõt, és mikor egy határozott koppantás után benyitok, a nagyjából felöltözött Aominével találom szembe magam. Mogorván, kérdõen rám néz, de mielõtt bármit mondhatna, rájátszott magabiztossággal dõlök neki az ajtófélfának.

- Tahó módon fellöksz és még a meccsrõl is késel… vagy ilyen jó, hogy megengedhesd ezt magadnak? – kérdezem tõle, és halálos nyugalommal összefonom a karjaimat. A kérdés persze a kosártudására irányult, mert a mai nap során eléggé felcsigázódtam és igazán érdekelne, hogy mit tud és mit nem. Úgy gondoltam, hogy ha kicsit beszólok neki, akkor talán sikerül valahogy rávennem, hogy az átlagosnál jobb teljesítményét nyújtsa – mert lássuk be, ha ennyire veszi komolyan a meccset, hogy most esik csak be, mennyire fog komolyan játszani az ellenfél ellen? Úgyhogy csak kihívóan vigyorogtam rá, bármilyen arcot is vágott, és vártam a reakciójára, ami remélhetõleg olyasmi volt, mint amire számítottam.