Szurok:

Könnyû volt. Meglepõen könnyû. Mondhatnám, hogy végig tudtam, és jobban is hangzana, de nem. Jó, azért valljuk be, azt hittem ennél nehezebb lesz… legyõzni az Õrzõket és eltûntetni õket a Föld színérõl, ki gondolta volna, hogy ilyen simán megy majd? Arról nem is beszélve, hogy elég egyiküket eltörölnöm ahhoz, hogy a többiek darabokra essenek. Igen, Homokemberrõl beszélek. Nevetséges, hogy tényleg azt hiszik, megöltem, ennyi év után is. Ha képes lennék rá, már rég hírmondója sem lenne. Persze errõl nem tudhat mindenki… Jankó. Az a párszáz esetlen éve, ejnye. Az elején kellett volna megfûznöm, csak akkor még nem érdekelt. Nos, végeredményben mindegy. Nélküle is én gyõzök.

- Hiába is próbálkozol, az a ketrec csak a jó álmok homokjával nyílik. És mint tudjuk, olyanod neked már nincs – nézem szórakozottan, ahogy az általam felemésztett törpe már vagy huszadjára próbálkozik ugyanazzal a szökési módszerrel. Esélytelen lenne akkor is, ha nem ülnék itt öt méterre tõle, de õ tudja, legalább mûsoros estém van.

Nem méltat reakcióra, sõt, el is fordul felõlem, mintha nem lenne így is világos, hogy duzzog. Pff, tiszta aranyos. De azért nem szívesen tapasztalnám meg, milyen, ha kiengedem.

Egyébként nemes hazugság, hogy nincs már jó homokja. Igaz, hogy felemésztettem, de ettõl még minden erejével küzd, így néha sikerül is neki a saját homokját használni, de ez negyedannyi erõt sem kölcsönöz neki, mint amennyi a kijutáshoz lenne szükséges. Hamarosan úgy is megunja majd, hiszen csak napok kérdése, hogy elfogyjanak a tartalékai és feladja. Felettébb szórakoztatató lesz, mikor tudatosul benne, hogy már semmi esélye.

- Hé, figyelj, játsszunk egy játékot. Gondolok egy dologra, és ha kitalálod, kiengedlek – kezdem húzni az agyát, mert ha már itt vagyok, mért is ne? Megint úgy tesz, mintha nem hallana, de amíg nem takarja homok a fülét próbálkozhat bármennyire, minden szavam eljut hozzá.

- Ezt igennek veszem. Szóval egy személyrõl van szó. Rajong és odáig van érted, mondjuk úgy, hogy… szeret – mondom ki tiszta megvetéssel, elvégre a szeretet az, ami mindennél feleslegesebb. Számított az Õrzõknek bármit is, hogy szerették õket? Meg tudott akadályozni benne, hogy darabokra törjem a világukat? Így igaz, nem. Egyszerûbben félresöpörtem, mint akármi mást. És nem mellesleg, Homokember most sem megy sokra más „szeretetével”.

– Talán neki fájt a legjobban, mikor cserbenhagytad. Sejted már? – A ketrec legtávolabbi sarkába húzódott, pechére viszont minden mozdulatáról pontosan tudok, hiszen a részem. Nem túl aktív játékos, de hamarosan cselekvésre bírom. - Akkor segítek még. Hófehér haja van, kedveli a kéket és elég fagyos természet. Ó, és majd elfelejtettem… - árnyként suhanok be elé, majd az arcomon széles vigyorral nézek a szemébe. - Õ segített legyõzni téged. – A másodperc törtrésze alatt nyúl ki a rácsok között, és kapja el a ruhám, majd lehúz maga elé. Az arcáról süt az indulat, és még talán fenyegetõnek is nevezném, ha a szemei közben nem villognának éjfeketén. Ez a látvány azonban nem törli le a vigyort az arcomról, csak szélesebbre húzza. Kemény lesz a felismerés, hogy már képtelen a jó felével harcolni…

Ám mielõtt még bármit tehetne, a távolból hang hallatszik. Egy nõi hang. Mindketten abba az irányba pillantunk, és én akkor veszem tudomásul, hogy a vendégünk megérkezett. Helyes, már vártam.

- Emlegetett szamár – lököm el Csipkerózsikát, aki mivel tisztában van vele, kirõl volt egész eddig szó, enyhén kétségbeesve néz utánam. – Ó, ne aggódj miatta. Csak annyira fog fájni neki, amennyire neked is – villantom rá egész fogsorom, aztán az árnyékba veszek. Mitagadás, ez a Jankó nevetségesen óvatlan. Mibõl gondolta, hogy csak úgy „véletlen” beengedem a rejtekhelyemre?

Közben egyébként jól elvan a srác, éppen az emlékeit õrzõ dobozkát próbálja kiásni a több ezer közül. Ha az õ naivitásán múlna, még vagy tíz percen keresztül csinálná, de nem ezért csalogattam ide. Valakinek szembesítenie kell a félelmeivel is.

- Keresel valamit? – szólok oda neki, majd szépen kitérek a fagysugara elõl, amivel így majdnem Hohot találja el. Tökéletes célzás, mellettem lenne a helye…

Egész jól elbeszélgetek vele, mindvégig oly könnyedén irányítható, hogy egyszer még drága kis foglyom ketrecébe is beterelem, de még azt sem veszi észre. Komolyan, a Holdember holdkórosság alapján választ Õrzõket? Mert, hogy nem figyelem alapján, az is biztos.

Sandy természetesen felvillanyozódva próbálna magyarázásba kezdeni a fagyoskának, ha az nem hátrálna egyszerûen keresztül rajta. Ez viszont lesokkolja annyira, hogy csak álljon, és nézzen maga elé. Tényleg nagyon aranyos, pláne így teljesen tehetetlenül…

- Kell emlékeztetnem rá, hogy nem lát téged? – duruzsolom a fülébe az árnyékokból kiválva, de azonnal vissza is olvadok, különben jó nagy balhorgost kaptam volna. Szerencsémre azonban nagyon is jól érzékelem, hogy mit akar tenni.

Akár reggelig is el tudnék szórakozni az Õrzõcskékkel, de a Rémálmok épp most jelezték, hogy végeztek a húsvét tönkretételével, tehát kénytelen leszek elengedni Jankót, ha rá akarom kenni a dolgot.

- Nem tudod, hogy ki vagyok! – kiabálja az említett felém közeledve, nála is öt perc alatt elértem, hogy kikeljen magából. Csak a megfelelõ helyre kellett tapintanom… vagy marnom? Hmm.

- Dehogynem tudom, Dér Jankó vagy! Amerre jársz, ott zûrt kavarsz. Hiszen most is ezt csinálod… - dobom a kezébe az annyira keresett dobozát, hadd örüljön neki. És meg is teszi. Egy pillanatra felcsillan a szeme, mintha tényleg azt hinné, hogy fizetség nélkül kapta meg. Nos nem, messze nem így van.

-… mit csináltál? – hebegi felém, miután õ is rájött erre, talán mégsem annyira reménytelen.

Dolgom végeztével elégedetten megmaradt foglyocskám felé indulok, aki remélhetõleg ugyanannyira élvezte az történteket, mint én.

- Elégedett vagy, Homokember? Mit szólnál hozzá, ha következõ alkalommal õt is befogadnám kis körünkbe? – lépek a ketrece elé, de legnagyobb meglepetésemre senki sincs benne. Mi a…?

A következõ percben egy fényes, arany sugár csap felém, amit még éppen ki tudok védeni. Hoppá, ez erõsebb volt, mint gondoltam. Túl sokáig hagytam figyelmen kívül. Az ezutáni támadás viszont jóval gyengébb, sõt, olyannyira nincs hatása, hogy elég csak elkapnom a csóva végét, és annál fogva már magam elé is ránthatom a szökevényt. Még próbálkozik egy ütéssel, de csak a levegõt suhintja végig, én viszont nem tévesztek, behúzok neki egyet. Kicsit nagyra sikerül, mivel a helyiség másik végébe repül, a mellé csapódó homok pedig lassan a föld felé kezd hullani.

- Jaj, hát kellett ez neked? – gügyögöm felé kilépve az árnyékából, õ pedig felnéz rám tiszta gyûlölettel. Errõl van szó, barátom… gyûlölj csak. Annál hamarabb az enyém leszel.

- Nem… azt hiszem vissza sem kell zárnom téged. Hiszen már a saját börtönödben vagy – vigyorgom felé sötéten, teljes fölényben. Mert engem többé nem gyõz le, saját magát viszont felemészti.