|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| gab287 | 2014. 05. 28. 06:38:03 | #30019 |
 Karakter: Roberta Nelson (kitalált)
A Mama’s Southern Soulfood valamivel több mint 10 km-re van tőlünk, kocsival alig negyed óra. A Fowler Avenue-n felmegyek az I-275-re, majd a Martin Luther King Bouleward-nál lejövök róla. Onnan már csak egy-két perc. A GPS gond nélkül kalauzol el a megbeszélt helyre.
Tekintve hogy még mindig gipszben van a lábam, természetesen kocsival megyek a találkára. Busszal ez legalább egy óra lenne, mert úgy egy kilométerre van a buszmegálló, fél óra a buszozás, aztán megint egy kilométer séta. Gipsszel a két kilométer gyaloglás nem egy leányálom, nem erőltetném.
Kellemes este van, április második napjához illően meleg, dél körül 27 fok volt. Most, estére, kicsit már lehűlt, de így is több mint 20 fok van, felhőtlen, már-már nyári idő.
Ahogy kiszállok a kocsiból a büfé előtt, mint mindig, most is magamra vonom a pasik figyelmét.
Sokat agyaltam rajta, hogy míg gipszben van a lábam, vegyek-e fel forrónadrágot. Végül megoldottam, a kérdést, úgyhogy most egy farmer-bőr kombinált anyagú forrónadrág van rajtam, ami tulajdonképpen kicsit sem fedi tökéletes fenekemet. A hímek, tíz éves kor felett kigúvadó szemekkel bámulnak meg, a csajok elsárgulnak az irigységtől, amikor meglátnak. Felül, egy, a forrónadrághoz passzoló, szegecses farmerdzsekit viselek, a hátán a METALLICA Kill ’em All albumának borítójával, ami alatt most egy valamivel szegycsontom alá érő, fekete, szexi kis top van rajtam. Lábaimra combközépig érő kötött lábmelegítő került, ami takarja a gipszet, alig lehet észrevenni hogy azon a lábamon nem csizma van.
Ahogy befelé indulok, azonnal kiszúrom őt, odabent, az egyik asztalnál.
Ő is észrevesz, és halvány mosollyal megrázza a fejét, majd kortyol egyet a söréből. Gyanítom, hogy ez a mozdulata az öltözékemnek szól. Nehezen szokja az öltözködési stílusomat, mint ahogy a legtöbben. Ez a lolita-rocker-kurva dizájn rendszerint kiveri a biztosítékot, mindenkinél. Aztán leteszi a poharat, és feláll az asztal mögül.
Piszok jól néz ki!
Egy divatos, fekete ing van rajta, felső két gombja lazán nyitva, így látni lehet a mellkasán lévő gyönyörű rózsa tetoválást, körülötte levelekkel és galambokkal. Imádom a tetoválásokat, a jobb karom nekem is végig van varrva, és a melleim felett is van egy tetoválás, meg a köldököm alatt, egészen lent egy másik, aminek a párja „Bite Me” felirattal a popsimon díszeleg. Andreas nagyon jól néz ki a tetkóval, egy halvány, rosszfiús feeling lengi körbe, ami izgalmas ellentétben áll szépséges arcával. A fekete farmer tökéletes választás volt a fekete inghez, úgy néz ki, mint valami sötét herceg. Kimondottan izgalmas a pasi!
Amikor odaérek hozzá, kihúzza a széket, váltunk két gyors puszit, majd alám igazítva a széket, leülünk. Meglepő udvariasság, nem vagyok ilyesmihez hozzászokva! Az eddigi srácaim jó esetben előre engedtek az ajtóban, de nekem kellett azt kinyitnom magamnak! Hiába, a 18-22 év körüliek, akikkel eddig kavartam, nem ismerik az illemet, így aztán mi, lányok egyáltalán nem vagyunk hozzászokva ehhez, és nem is nagyon tudunk mit kezdeni vele. A sztorik, amiket a dédanyám, vagy akár a nagyanyám mesél, értelmetlennek, és balfaszságnak tűnnek, mert mi, mai lányok, ilyen értelmetlen, és balfasz pasikkal vagyunk körülvéve! Úgyhogy, nagyon meglep, ugyanakkor nagyon jól esik, hogy ilyen kedves, és udvarias velem!
- Hello, tűzoltóm! – köszönök neki vidáman.
- Szia Boby! – köszön vissza, és elvigyorodik.
- Te mit somolyogsz? – kérdezem kicsit értetlenül, de töretlen jókedvvel, és mosollyal.
- Csak azon gondolkodom – magyarázza, továbbra is vidám vigyorral az arcán – ha őrült vagyok, akkor megengedhető, persze ha lesz köztünk valami, hogy beszerezzek egy puskát.
- Puskát? – nézek nagyot, majd leveszem dizájnos kis napszemcsimet, és a dzsekim hajtókájába tűzöm – Minek?
- Hogy elrettentsem mellőled a pasikat!
Mintha csak bizonyítani akarná, az asztalunk mellett elhaladó pasas kocsányokon lógó szemekkel bámul meg, majd pedig gyilkos pillantást vet Andreas-ra. Álmodozz csak, lúzer! – vigyorgok magamban – Sosem lesz ilyen dögös csajod, mint én!!!
- Te bolond! – nevetek magabiztosan kedvenc tűzoltómra, majd belemerülünk az étlapba. Nekem egy fél perc is elég, hogy megtaláljam, mire vágyik a kis szervezetem – Én egy jambalaya-t kérek, kólával.
- Rendben – nyugtázza, majd int a pincérnek.
A fiatal srác – talán tizenhat lehet, de, inkább csak tizenöt – pipacs piros fejjel, nagyokat nyeldekelve áll meg az asztalunk mellett, és görcsösen próbál nem bámulni rám. Minden erejét megfeszítve koncentrál Andreas-ra, és a feladatára, s mire felveszi a rendelést, néhány izzadtság csepp ül ki a homlokára. Jól látható a megkönnyebbülés az arcán, amikor elszalad a konyha irányába.
- Szóval, beszélgessünk! – nyújtom ki lábaimat az asztal alatt, kényelmesen.
- Mit szeretnél tudni?
- Mivel tengeti mostanság egy elvált pasi a szabadidejét? – kérdezem tőle.
- Még nem váltam el, de már majdnem, és nagyjából semmivel – vonja meg a vállát – A hétvégén, amikor nem fogok dolgozni, átmegyek apám házába, megjavítani ezt-azt. Kerítés, tető, kapu, ajtó, szekrény, ilyenek.
- Te mindenhez értesz? – nevetem el magam.
- Hát, a főzés nem az erősségem! – mosolygok. – Alapvető kajákat képes vagyok csinálni magamnak, de a palacsinta után megszűnik a tudományom.
- Hmm, jól hangzik! – nyalom körbe az ajkaimat szexin – Egy finom palacsinta reggelire, egy átszexelt éjjel után…
Látszik, hogy sikerül meglepnem a kijelentésemmel. Elég rámenős csaj vagyok, kevés pasi eléggé pasi ahhoz, hogy lépést tartson velem. Szerintem Andreas-nak ezzel nem lesz gondja, csak még szoknia kell, hogy a látszat ellenére nem egy életképtelen, babusgatnivaló szőke cica vagyok!
- Hát, talán majd sor kerül arra, hogy készítsek neked – válaszol kihívó, jelentőségteljes pillantással.
- Már alig várom! – válaszolom, huncut mosollyal, aztán témát váltok. Nem szabad túllihegni a témát, mert a flört elveszítheti a varázsát – Na, és miért lettél tűzoltó? Ez egy nagyon nemes, de veszélyes meló. Nem félsz néha? Amikor kimentettél, egyedül lemásztál oda, hozzám, pedig a mai napig rossz rá visszagondolni.
- Hát akkor ne gondolj rá – tárja szét a kezeit, aztán magyarázni kezd – De a kérdésedre válaszolva… Nem igazán engedhetjük meg magunknak a félelmet. Ha elönt minket a pánik, nem tudunk gondolkodni, nem veszünk észre esetleg egy remek lehetőséget és ott hagyhatjuk a fogunkat. Ezért vannak szabályaink csapaton belül, mint mindenhol. A parancsnokra mindig hallgatni kell, kivéve, ha úgy ítéljük meg a helyzetet…
- Te vitatkoztál a tieddel – vetem ellene, rámutatva, hogy azért ez így mégsem teljesen igaz, bár tény, hogy nagyon jól hangzik – Nem engedted levágni a lábamat.
- Kaptam is a pofámra érte – vág egy grimaszt – Aláástam a tekintélyét, satöbbi, de aztán persze megdicsért, mint barát, de parancsnokként ez a dolga, hogy pálcát törjön felettünk, a védelmünkben – tesi hozzá – Ez mocskos játék, Boby, a te eseted más volt, de könnyen előfordulhat, hogy többet ártunk beavatkozás nélkül még azzal. És képesek is beperelni miatta. De ez egy más téma.
- Értem – bólintok – Nem lehet könnyű. És mi van azzal, hogy „sose hagyd egyedül a társad”? – kérdezek be ismét – Te egyedül jöttél le.
- Mondom, ez egy más kategória! – figyelmeztet ismét – De ha bemész egy tűzbe, akkor sose szabad szem elől veszíteni a társad, mert mindketten meghalhattok. Egyszerű, mégis bonyolult. De ha támad a tűz, te is karmolsz, nem? Megugrik az adrenalin szint, erősebb leszel, és az életösztönöd megsúgja, mit tegyél. Egész hétköznapi dolgok is megmenthetik az életedet.
- Ez jogos – merengek. Igazándiból nekünk olyan természetes, hogy ha baj van, a tűzoltók jönnek, és megoldják a dolgot. De, valójában, azért ez tényleg nem annyira egyszerű A tűztől való félelem az ember zsigereiben van, és nekik nap, mint nap le kell küzdeniük ezt a félelmet. Ez csak úgy mehet, ha nem egyedül szállnak szembe a veszéllyel. Ugyanakkor lehetnek különleges helyzetek, amire nem húzható rá egyértelműen az általános szabály. Tényleg nem egyszerű a dolog. Gondolom, hogy nem lehet egyszerű egy tűzoltó mellett az élet, mert amikor dolgozik, benne van a pakliban, hogy nem jön haza. Talán a felesége sem bírta ezt, végül ezért váltak el. Talán. Hirtelen ötlettől vezérelve teszem fel a kérdést – Tudom, hogy ezzel nem most kellene előjönnöm, randin, de… Miért vált el a nejed? Úgy értem, én a helyében vagy hülye lettem volna, vagy…
- Elhagyott, mert talált egy pénzesebb pasit – vonja meg a vállát, és iszik egyet a söréből aztán tovább magyaráz – Nem tetszett neki, hogy nem voltam hajlandó mindent én fizetni. A rezsit, a telefonszámláját, mindent. Persze, hogy ha lesz családom, képes vagyok eltartani, de ne kelljen már mindent fizetnem. Mindig volt kaja a hűtőben, fűtés télen, el tudott menni fodrászhoz, kozmetikushoz, egyéb női dolgokra szórhatta a pénzt – enyhe keserűséget érzek a hangjában.
- Értem – válaszolom, és még hozzátenném, hogy sajnos, manapság sok ilyen csaj van, de végül nem mondok semmit, mert megérkezik a pincérsrác, skarlátvörös fejjel, és leteszi elénk az ételeket.
Elkerekedett szemekkel bámulom Andreas muffuletta szendvicsét:
- Azta… Ezt mind meg fogod enni???
- Aha – vigyorodik el – Lehet, nem látszik meg rajtam, de nagyon sokat eszem. Mivel nem vagyok egy izompacsirta, sőt, utálok edzeni, de minden nap futok, valamivel muszáj kompenzálni. Sokat eszem, mert legalább annyi kalóriát elégetek munka közben.
Tényleg nem egy izompacsirta, de azért tulajdonképpen jó kondiban van. A korábbi ideálképhez képest persze szinte puhány, de valójában tényleg sportos alkatú srác.
- És miért lettél szűz… – kérdezem, majd rájövök, hogy bakiztam, és kijavítom magam – akarom mondani tűzoltó? – kérdően felvont szemöldöke láttán kuncogva, gyors magyarázatba kezdek – Puszta szójáték! Bocsi, de a barátnőmmel régen úgy hívtuk a tűzoltókat, hogy szűzoltók!
- Hát ez igen… Humoros! – mosolyodik el ő is. Egy pillanatra merengve bámul rám, nem tudom kiolvasni, mi járhat a fejében, aztán végül megszólal – Apám miatt.
- Apád? Fura, de valahogy mindig hozzá lyukadsz ki…
- Mit tegyek, ő az egyetlen biztos pont az életemben – vonja meg a vállát – Nem arról van szó, hogy ha baj van, futnék hozzá, egyszerűen csak így nevelt. Azt mondta, mindennek megvan a maga helye. A tűzoltók kihozzák az áldozatokat a bajból, a mentők életben tartják a kórházig, az orvosok összefoltozzák, a rendőrök pedig elkapják a tettest vagy a felelőst. Alaposan megtanította, minek és kinek hol van a helye. Egy férfi legyen férfi, minden helyzetben. Ha a gyengébb bajban van, az erősebbnek kötelessége segíteni rajta, ezért képes vagyok bemenni az égő házba, hogy megmentsek valakit, a saját életem kockáztatásával is – magyarázza – Kiskorom óta csodálattal néztem a tűzoltókra. Apám először ellenezte, hogy az is legyek, de aztán a lelkére beszéltem. Büszkén mondhatom, hogy büszke rám. Csak félt. Ki ne féltené a gyerekét, ha ilyen pályára akar lépni? De a lényegre visszatérve, arra lettem tanítva, hogy az élet minden területén megálljam a helyem. A munkámban, emberként, férjként, apaként. Habár azt hiszem, már a férj résznél elbuktam…
Az utolsó mondatban némi szomorúságot vélek kihallani a hangjában. De, szerintem nem jó helyen keresgél, ha magában keresi a hibát! Biztos, hogy ő sem szent, de valószínűleg, ebben most a csajnak van a több sara, nem a pasinak! Csak, éppen, ha egy házasság felbomlik, akkor a legtöbben azonnal a pasira mutogatnak, hogy biztos verte az asszonyt, vagy részeges volt, vagy kurvázott, vagy mindegyik együtt!
- Nem a te hibád – próbálom bátorítani, és önkéntelenül is az asztalon nyugvó kézfejére simítom a kezemet – Bárcsak Rickyvel is olyan jó munkát végzett volna, mint veled! – teszem még hozzá. Andreas szöges ellentéte Ricky-nek, aki az osztálytársam.
- Ricky egy egészen más eset – jelenti ki, de nem fűz hozzá többet.
Enni kezdünk.
Nem sokat beszélgetünk, azt is inkább az ételről, amit éppen pusztítunk. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy evés közben élvezettel legelteti rajtam a tekintetét. Tetszem neki! – cigánykerekezik a lelkem. Milyen érdekes, hogy magabiztos csak vagyok, és rámenős általában én szemelem ki magamnak a pasikat, és rendszerint meg is szerzem őket magamnak, most meg azért remegek, hogy bejöjjek Andreas-nak! Ennyit tesz, ha az ember lányát egy férfival hozza össze a sors!
Amikor az utolsó falatoknál egy csepp mártás kerül az ajkam szélére, mielőtt észbe kaphatnék, Andreas, áthajolva az asztal felett, szájon csókol!
Meglepve érzem, hogy nyelve végigsimít az ajkamon. Egy pillanattal később, leküzdve meglepetésemet, átadom magam a csóknak, elvégre erre vágytam már ott, a romok alatt is! Olyan finom, olyan lágy, olyan izgató! Nem kell hozzá sok, nyelve finoman utat tör magának, és hamarosan nyelvünk lassú, izgató játékba kezd a másikkal. Nagyon nem vagyok már kezdő így van összehasonlítási alapom, és meg kell, mondjam, hogy Andreas az egyik legjobb, akivel valaha csókolóztam, ha nem A Legjobb!
- Ez finom volt! – sóhajtom lihegve, amikor végül elszakadunk egymástól. Mélyen a szemébe nézve, érzékien nyalom körbe ajkaim, s nem tudja elrejteni, hogy élvezi, tetszik neki!
- Az, valóban az volt! – sóhajtja ő is, majd zavarát leplezendő egészen más témába kezd – Holnap a kollégáim megint tűzvédelmi oktatást tartanak gyerekeknek. Ha gondolod, elhozhatod a kisöcsédet, játékos oktatás lesz.
- A tűzoltóságon? – kérdezem könnyedén. Nem tudhatja, hogy nekem két öcsém van, úgy emlékszem, nem beszéltünk róla.
- Aha, az állomáson. Megmutatjuk nekik, mi micsoda, megtanítjuk, mit kell tenni tűz esetén, mire figyeljenek – magyarázza.
- Ez nagyon aranyos – válaszolom – Talán tényleg elviszem. Holnap dolgozol, ugye?
- Igen, 24-48 a beosztásom. Reggel kezdek.
- Remek, akkor találkozni fogunk! – mosolyodok el.
- Ömm, kérhetek tőled egy apróságot? – kérdezi homlokráncolva.
Neked bármit, én dögös hősöm! – ujjongok magamban, de csak ennyit mondok, vidáman:
- Persze, mit?
- Ha nem lenne túl… személyes kérés… Megtennéd, hogy… kicsit khm… – szemmel láthatóan kínosan érzi magát – Szolidabb öltözéket választasz?
- Szolidabbat? – lepődök meg, és értetlenül pillogok rá, majd végignézek magamon, mintha meztelen lennék – Miért, mi a baj a ruháimmal?
- Kissé… na jó, nagyon kihívó – pillog rám szégyenlősen.
Persze, hogy az! – értetlenkedek magamban – De mi ezzel a baj?!?!
- És? – adok hangot is értetlenkedésemnek.
- Ha te így bejössz holnap, és odajössz hozzám, engem meglincselnek! – mosolyodik el.
Ó, a pasik, és az ő macsós kakaskodásaik! – gondolom vidáman.
* * *
Másnap megpróbálva eleget tenni Andreas kérésének a lehető legkevésbé kihívóan próbálok felöltözni. A fehér, oldalt fűzött farmernadrág tökéletesen ráfeszül kerek popsimra, és hosszú nimfa combjaimra. A lábszáramon kibővül, trapézfazonú, így könnyedén elfér benne a gipszem. Felülre egy szintén fehér, farmer mídert veszek, föléje pedig egy csak visszafogottan szegecselt, fehér bőrdzsekit, vállain vékonyka kis láncokkal. Ennél visszafogottabb szettet nem tudok összeállítani, egyszerűen nincs semmim, ami ennél kevésbé szexi lenne!
Aztán összeszedem két öcsémet, és elindulunk a tűzoltó állomásra, ahol Andreas dolgozik.
Amikor kiszállok a kocsiból, vagy tucatnyi szempár tapad rám, és megáll az élet a tűzoltóőrs körül.
- Nem semmi! – vigyorog Greg, az idősebbik öcsém. Tizenkét éves, már érdeklik a lányok – Szerintem, ha rendesen kinyalod magad, akkora dugót tudsz okozni, hogy beáll az egész város!!!
- Kussolj, Greg! – morranok rá, de nem komolyan. Mindig tetszett, hogy merevedése lesz a pasiknak, ha csak meglátnak, itt meg egy egész falka tűzoltó nem fér a nadrágjába most!
Kaján megjegyzések kíséretében adom le a fiúkat a lánglovagoknak, és hősöm keresésére indulok. Nem sokat kell keresgélnem, két tűzoltó kocsi között hamar rábukkanok, egy fiatal fickót oszt éppen:
- Hányszor mondjam még el, Michael?! Soha ne hagyd egyedül a társad!
Andreas észrevesz, és felemelt kézzel jelzi, hogy most ne zavarjam. Megértően torpanok meg, tisztes távolságban. A mozdulatot követve a fiatal tűzoltó felém pillant, és eltátja a száját. Vigyorogva kacsintok rá egyet, mire elvörösödik, és hirtelen, mint egy rajtakapott kiskamasz, Andreas felé kapja a fejét:
- Mert mindketten meghalhattok! – folytja kedvenc tűzoltóm – Itt nincs helye hősködésnek, figyelned kell a párodra, aki védi a hátad! Ha bajban vagy, vagy Ő van bajban, akkor ki segít, Hm? Ne akard tepsiben végezni!
- Igen, Andreas – hajtja le a fejét. Valószínűleg tart már egy ideje a fejmosás.
- És most, hogy megértetted, mit fogsz tenni? – kérdezi Andreas.
- Bocsánatot kérek a társamtól, és többet nem hagyom egyedül – érkezik a csöndes válasz.
- Helyes – bólint hősöm, majd megenyhülve teszi a kezeit a srác vállaira – Ügyes kölyök vagy, Mike. Erős és bátor, de a bátorság nem abból áll, hogy magunknak keressük a bajt. Nem próbálunk meg hősködni, mert az bolond. Te pedig nem vagy bolond.
- Nem – ingatja a fejét határozottan Mike.
- Rendben. Megbízom benned, ne kelljen csalódnom. Most menj.
A srác elindul, de tekintete rám siklik, és nem is szakad el tőlem.
- Michael vigyázz, ott van a – figyelmeztetné Andreas, ám már későn.
Mike feje jókorát koppan a csúszó rúdon, s a srác zavartan terül el a földön a váratlan ütéstől. Mókás a jelenet, vígjátékba illő, halkan fel is nevetek.
Andreas pár lépéssel Mike mellett terem, felsegíti, majd irányba állítva útjára bocsájtja az elvörösödött fickót.
- Helló, hősöm! – libbenek eléje – Tetszik az öltözékem?
- Nagyon, annyira, hogy teljesen megvadítasz! – morogja vágyakozón, majd gyorsan körbe pillant. Magunk vagyunk, nincsenek illetéktelen szemek. Visszafordul hozzám, és úgy csókol szájon, mintha nem lenne holnap! Szenvedélyesen, már-már vadul csókolózunk, érzem, hogy a hátam a mögöttem lévő tűzoltóautónak feszül. Teljesen magával ragad a hév, szorosan ölelem magamhoz lábammal átkulcsolom a derekát, ahogy szinte marcangoljuk egymást.
- Huhh, hát ez aztán a forró fogadtatás! – mosolygok elégedetten, amikor jó pár perccel később, végre, elszakadunk egymástól.
- Valld be, hogy direkt hergelsz! – sóhajtja a nyakamba, egy lágy csókkal kísérve.
Ő nem láthatja így, viszont az én figyelmemet nem kerüli el a három, kíváncsi fej a kocsi végénél.
- Hát persze! – kacsintok rá, pajkosan, majd a kémek felé biccentek a fejemmel.
Ahogy Andreas oda kapja a tekintetét, a három kíváncsi szempár eltűnik a kocsi mögött. Andreas nagy sóhajjal tesz le a földre:
- Eszméletlenül kívánlak!
- Akkor már ketten vagyunk – hajolok a füléhez.
- Elhoztad az öcsédet? – fog kézen, és kivezet a kocsik közül. Az összes fickó egyszerre fordul más irányba, és tesz úgy, mintha elképzelhetetlenül fontos lenne a semmittevés, amit éppen művel. Végtelenül komikusak! Engem nem zavarnak, de láthatóan Andreas nehezen kezeli a szitut – Pletykás banda! – csóválja meg a fejét, és a gyerekekhez sétálunk.
Andreas ismét nem tudja meg, hogy Pete mellett van még egy testvérem, Greg. A pillanat tovaszáll, így már nem ez a téma:
- Még sosem voltam itt – pillantok körbe.
- Hé, Andy! – halljuk a lelkes kurjantást Andreas kollégái felől – Be se mutatod nekünk az új bombázót?
Aha, szóval Andy-nek szólítják. Én sem tudok más becenevet az Andreas-ra.
- De, máris – szól vissza nekik, majd felém fordul – Kérlek, kérlek, csak okosan a szavakkal!
- Ne aggódj, ma jó kislány leszek! – kacsintok rá cinkos mosollyal.
A kártyaasztal felé vesszük az irányt. Heten ülik körbe az asztalt, közülük négyen játszanak a többiek szerintem csak kibicelnek. Van közöttük idősebb is, legalább negyven éves, és fiatal is, mint Mike. Korosztálytól függetlenül, látványosan legeltetik rajtam a szemüket.
- Srácok, bemutatom nektek Boby-t! – mutat be Andy, amint megállunk mellettük.
- Roberta Nelson! – mutatkozok be mosolyogva, s egy kacér kacsintással toldom még meg – Örülök, hogy megismertelek titeket! Andreas sokat mesélt rólatok! – tódítom, s finoman megszorítom Andreas kezét. Okos fiú, tudja, mi a dolga!
- Reméljük, hogy csak jót! – vigyorog egy fickó, égővörös hajjal.
- Boby, bemutatom neked George-ot – mutat a fickóra Andy, aki csak barátságosan int egyet, majd a következőre – Arnie-t – tőle egy „hellót” kapok – Fred-et…
- Micsoda báj, kegyed – pattan a kreol, kigyúrt pasas, s kezet csókol!
Aztakurva!!! – döbbenek meg – Hová kerültem?! Amúgy vágom, hogy játékos hangulatában van a fickó, de akkor is meglep az akciójával.
- Dean, Randy, Judd és Cole – folytatja Andreas a többiekkel.
- Helló! – köszön a Dean nevű.
- Hogy kerültél Andy közelébe? – kérdezi Randy megjátszott értetlenséggel – Egy ilyen csinos lány!
- Gyere inkább hozzám! – tódítja Judd.
- Na de, Urak! Fék és cipzár! – inti őket Andy.
Na, azt hiszem, sikerült felráznom a tűzoltó állomás unalmas óráit!
A kreol fickó büszkén elém áll:
- Kishölgy, miért mutatkozik egy ilyen vén szivarral? – int lekicsinylően Andy felé – Még csak izomzata sincs! A hölgyek inkább a kigyúrt pasikra buknak, nem az ilyen vén, göthös girnyókra – vigyorog kihívóan rám, majd egy lesajnáló pillantást vet Andreas-ra.
Lazán csípőre teszem a kezeimet, és körbe járva mustrálom a pasast mint a szex-rabszolgákat a vásárban, anno.
- Hm – szemlélem meg alaposan. Valójában jó pasi, ő sokkal közelebb áll az én ízlésemhez, mint Andreas – Kidolgozott izmok… Markáns arc… Barna bőr, szolárium – veszem sorra, majd kibököm a lényeget – De kicsi a lábad!
- Hogy? – pislog értetlenül Fred, míg a többiek szinte nyüszítenek a visszafojtott röhögéstől.
- Tudod, mit mondanak a kislábú pasikról? – mosolygok ártatlanul a fickóra de úgy, hogy közben mindenki pontosan tudja, mire is gondolok. Mindenkiből kitör a röhögés, Fred pedig fülig vörösödik.
- Bizonyítsd be, hogy férfi vagy! – fordul végül hirtelen Andreas felé.
Andy helyet foglal egy szabad széken, én pedig elfészkelem magam az ölében. Nem sokat kell mocorognom, hogy megérezzem a fenekemen az izgalmát!
George közben kihoz a konyhából két üveget, telve vörös szósszal, s az egyike Fred elé, a másikat Andy elé teszi le. Mi lehet? Tabasco?
- Extra erős tűzokádó paprika szósz? – pillogok a feliratra az üvegen. Egyszer megnyaltam egy ilyet. Kb. olyan volt, mintha felgyújtották volna a nyelvemet! Két liter vizet ittam meg, mire csillapult annyira az égető érzés, hogy képes lettem megállni a sírást! Ultragáz szitu volt!
- Úgy bizony! Nálunk ez így hagyomány! – magyarázza Judd.
Andy könnyedén felkapja az üveget, lecsavarja a tetejét, majd barátságosan, mintha csak egy üveg sör lenne, Fred felé int vele:
- Fenékig! – majd egy húzásra leküldi a cuccot!!!
Baszki!!! – kapom a kezem ijedten a szám elé, hogy fel ne sikítsak, és ki ne verjem a kezéből az üveget – Ezt még nézni is rossz!!!
Gyors, rémült pillantás a többiekre meggyőz róla, hogy a hiba nem az én készülékemben van! Fred, és még egy-ketten sápadtan szemlélik az akciót, a többiek fájdalmas grimaszokkal követik az eseményeket.
Amikor végez vele, jóízűen körbenyalja a száját, és leteszi az üveget az asztalra:
- Te jössz!
Fred rémült fejjel nyitja ki a sajátját, nyel egy nagyot, és kortyolni kezdi a méregerős szószt.
Az első kortynál szinte azonnal elvörösödik a feje, és kiveri a verejték, ilyent még soha nem láttam! A másodiknál kb. félig emelkednek ki a szemei az üregükből, a harmadiknál fuldoklani kezd. A negyedikbe bele sem kezd, üvöltve hajítja el az üveget, és elrohan a mosdó felé!
Ocsmány röhögésbe kezd a társaság, élén Andy-vel. Megérdemelte a fickó, ő sem volt éppen finom Andy-vel, de érzem, hogy valami trükk van a dologban! Nem hiszem, hogy van olyan, aki egy üveggel megiszik ebből a szarból!
- Ezt hogy csináltad? – kérdezem gyanakvóan.
- Te is megittad volna, Kolibri! – magyarázza vidáman – Paradicsomlé volt benne!
- Paradicsom… – ismétlem meglepetten, majd elnevetem magam én is – Mekkora egy szélhámosok vagytok!!!
Eltart egy kis ideig, mire mindannyian lehiggadunk, bár újra fellángol, amikor Fred kínban fürdő arccal előkerül a mosdóból. Nem értékeli a vidámságunkat, így félre is vonul kicsit.
- Akarod, hogy körbe vezesselek? – kérdezi Andy aztán.
- Aha! – bólintok lelkesen.
Andy felpattan – előtte talpra állít engem – s végig vezet az állomáson. Megnézzük a pihenőt, a konditermet – amit nemigen látogat! – az öltözőbe csak egy pillantást vetünk – mert most épp nincs bent egyetlen meztelen tűzoltó sem, ellenkező esetben több figyelmet szentelnék neki! – majd a konyha, meg a raktár. A raktár úgy néz ki, mint egy lomtár, bár eléggé rendezett lomtár. Van itt minden, sisakok, tömlők, fejszék, palackok, csizmák, rengeteg féle cucc!
Amikor Andy kilépne az ajtón, elkapom a pólóját, és ellentmondást nem tűrően rántom vissza a helyiségbe!
- Boby… – ellenkezne, de belé fojtom a szót.
- Csss! – lököm be magam mögött az ajtót, aztán a nyakába vetem magam, és megerőszakolom a száját a nyelvemmel!
Hevesen, és követelőzőn csókolom, aminek nem nagyon tud ellenállni. Átölel, szinte felemel a földről, a falnak támaszt, és mohón viszonozza támadásomat. Nyelvünkkel vadul csatázunk, kezeink felfedező útra indulnak a másik testén, teljesen magával ragad bennünket a hevület! Vágyom rá, akarom, hogy megdugjon, itt, és most, azonnal!!!
Ajtónyitódásra rebbenünk szét!
A nyílásban egy fiatal fickó, Mike-kal egykorú áll, döbbent arckifejezéssel ledermedve.
- Silas! – ripakodik rá Andy.
- É-én… – dadogja rémülten-zavartan – …elnézést, uram! A többiek mondták, hogy keressem meg a raktárban a tömlőtartót és é-én…
- A tömlőtartót? – pislog Andreas értetlenül.
- A tömlőtartót – bizonygatja a srác.
Andy elmondóan sóhajt fel, majd Silas-hoz lépve, jóindulatúan megveregeti a vállát:
- Kölyök… A tömlőtartó TE vagy!
A srác értetlenül pillog vissza hősömre, majd szinte vakító fénnyel gyullad fel a százas izzó a sötétségben. Elvörösödik, és sarkon fordulva eloldalog. Azt hiszem, megszívatták a kis szerencsecsomagot! Nehéz a tűzoltó újoncok élete, na!
- Itt egy nyugodt pillanata nincs az embernek – morogja Andy.
- Végül is bármikor beüthet egy… – kezdek bele, de jókora tenyere a számra feszül!
- Ki nem mondd!
Ebben a pillanatban szólal meg a vészjelző, és egy pillanattal később a diszpécser:
- Tűzeset történt a 39. utca és a 130. sarkán! A vegyi üzem. Kivonul egyes mentő, hármas katasztrófa mentőosztag és hatos tűzoltókocsi!
- Dögölj meg, Murphy! – morogja, majd egy gyors csókot kapok a számra – Mennem kell!
- Vigyázz magadra, Tirgis – mondom neki.
- Tirgis?! – fordul vissza az ajtóban, de válasz helyett csak vigyorogva kilököm a folyosóra!
* * *
Idegesen mászkálok a folyosón.
A Tampa General sürgősségi osztályán várakozok, már vagy egy órája.
A tévében, a híradóban láttam, hogy mi történt a vegyi üzemnél, ahová Andreas-ék kiszálltak. Feszülten néztem az összefoglalót, amiben élő felvételekkel, és a korábban készült képekkel illusztrálták az eseményeket. Az egyik élő képen éppen azt mutatták, ahogy két ájult tűzoltót cipelnek a mentőkocsik felé, akik a korábbi robbanásban sérültek meg.
Csak egy pillanatig láttam az izzadtan a homlokára tapadó kékes tincseket.
20 perccel később már a kórházban voltam. Mázlimra egyetlen rendőrrel sem találkoztam az idefelé vezető úton. Szerintem nem bajlódtak volna bírságolással, helyszínen agyonlőttek volna, ha lemeszelnek, ahogy az I-275-ön 160-nal szlalomozok a közepes tempóban, de szerencsémre szellősen szivárgó kocsisorban.
10 perc alatt megérkezem a kórházhoz, normálisan kétszer ennyi idő kell ehhez.
A sürgősségi osztály általában sem szokott kihalt lenni, de most a szokásosnál nagyobb a nyüzsgés. Tűzoltó parancsnokok, rendőrök, még tévések is vannak, és elég sok hozzátartozó. A mentősök újabb sérülttel sietnek be az elzárt területen lévő vizsgálók egyikébe. Azt hiszem, hogy akkor is ilyen lehetett a sürgősségi, amikor felrobbant a pláza gázvezetéke. Bár arról nem tudok semmit, sokkos, és félig ájult voltam, amikor ide érkeztem. Kijutott a városnak, két héten belül két ilyen súlyos katasztrófa! Nem is emlékszem rá, hogy az én életemben előfordult-e akár csak egy, ezekhez fogható baleset!
Aztán megpillantom!
Kábának tűnik – talán tele van fájdalomcsillapítóval – tétován mozog, ahogy kilép az egyik vizsgálóból. A vállára egy pokrócot terítettek, talán, hogy ne fázzon annyira. Valószínűleg sebláz. A bal karja fel van kötve, és friss, fehér kötés díszeleg rajta. Kissé kóvályogva botorkál az osztály információs pultja felé, én pedig feléje indulok. Még nem lát engem, túl sokan vannak itt, a folyósón. Elfutja a szememet a könny hősömet látva, ahogy elesetten téblábol a forgatagban.
Amikor észrevesz, meglepetten torpan meg.
Hitetlenkedve mered rám, ahogy felé sietek, gyakrabban kell pislognom, ha azt akarom, ne csorduljon végig egy könnycsepp az arcomon. Csak most döbbenek rá, hogy mennyire féltem eddig, most, hogy itt látom kábán, fáradtan, de élve!
Megszólalna, amikor elé lépek, de gyorsan az ajkira teszem két ujjamat:
- Sssh – csitítom, majd karjaimat a nyaka köré fonom, és mohón, követelőzően, ám végtelen gyengédséggel szájon csókolom.
Egy pillanattal később megérzem ép karját a testemen, ahogy átölel, és magához szorít. Ugyanolyan gyengéden, ám követelőzően viszonozza csókomat, mint ahogy én a birtokomba vettem ajkait. Szorosan egymáshoz simult testtel csókoljuk egymást, lassan, gyengéden, érzékien, mégis szenvedélyesen, nyelvünk lassú, buja tánccal játszik a másikkal. Nem érdekel semmi, nem létezik semmi, csak ő, csak a szerelmem!
- Ezt azért még rólad sem képzeltem volna! – csattan mögöttünk élesen egy felháborodott hang.
Zavartan rebbenünk szét, és fordulunk az iménti mondat forrása felé.
Magas, izgalmas, vörös hajú, huszonöt év körüli csaj áll csípőre tett kézzel, feldúltan előttünk. Hosszú combjai szexin villannak ki a dögös miniszoknya alól, hozzá passzoló blézeréből, és az alatta megbúvó blúzból szinte kibuggyannak legalább DDD kosaras mellei. Nem tudom, hogy valódiak-e, ha nem azok, akkor a legtökéletesebb, legtermészetesebb műcsöcsök a világon!
- Öhm… – dadog Andreas döbbenten – Szia, Laura! Mit keresel itt?!
- Én vagyok a feleséged, baszd meg! – csattan fel a csaj – Amikor megsérültél, engem értesítettek, mivel az én nevem, telefonszámom van leadva értesítendő személyként!!!
Na, remek! – forgatom a szememet – Már csak ez kellett! Szerintem ez nagyjából annyira hiányzott Andreas-nak a válásához, mint mókusnak az erdőtűz!!!
- Még ki sem hűlt a helyem az ágyunkban, és te máris beújítottál egy másik csajt!!! – folytatja Laura dühösen.
- Laura, te csaltál meg azzal az ügyvéddel! – vág vissza hős szerelmem.
- De az egy ügyvéd, te szerencsétlen!!! – ripakodik rá az ex, majd undorodva mér végig, mint valami különösen ocsmány leprást – Ez meg csak egy gyerekkurva!!! Mennyi idős?!?! Tizennégy?! Tizenöt?!?! Szánalmas vagy, Lindholm, mindig is az voltál!!!
Nem lep meg különösebben, hogy gyereknek lát. Általában még annyinak sem néznek, amennyi valójában vagyok. És az sem üt meg különösebben, hogy lekurvázott, gyakran vágják a fejemhez. Most is eléggé ribancosra sikerült az öltözékem. A dzsekim is eléggé feltűnő, az ékszerekkel, de főleg a nadrág, amivel már belépésemkor feltűnést keltettem a váróban.
- Még sosem ütöttelek meg, Laura – figyelmezteti Andreas vészjósló hangon – De, ha még egyszer így beszélsz róla, istenemre mondom, szájon váglak!!!
- Puhapöcs vagy te ahhoz, Andy! – húzza a száját Laura lenézően, majd felcsattan – Most mit véded?! Nézz már rá! Úgy öltözik, mint egy repedtsarkú ribi a Nebraska sugárúton!!!
Andreas mozdulata villámgyors. Laura hátratántorodik a visszakézből kapott ütéstől, többen felénk kapják a tekintetüket. Távolabbról felénk indul az egyik rendőr, és egy tűzoltó tiszt.
- Ezt még megbánod, Lindholm! – sziszegi Laura gyilkos dühvel, sajgó szájához emelt kézzel – Oscar-ral a gatyádat is elpereljük asszonytartás címén!!!
- Mindig is ilyen rátarti és buta voltál, Laura – válaszol Andy könnyed lenézéssel – Tudhatnád, hogy mivel te csaltál meg, nincs az a bíró, aki asszonytartást ítéljen meg neked!
- Valami gond van, hölgyem? – lép mellénk a rendőr, nyomában a tűzoltó tiszttel, aki Andreas-hoz intézi a kérdést:
- Jól vagy, Andy?
- Köszönöm, Kapitány Úr, remekül! – válaszol hősöm, miközben le sem veszi a tekintetét Laura-ról – A volt feleségem éppen távozni készült!
- Volt feleséged?! – lepődik meg a kapitánynak szólított középkorú férfi.
- Ó, igen, csak még elfelejtettem szólni az állomáson! – vonja meg a vállát Andy – Voltak ennél sokkal fontosabb dolgok is!
- Értem – pillog a pasas zavarodottan hol hősömre, hol pedig Laura-ra – Nos, akkor…
- Örülök, hogy láttalak! – mondja Andreas Laura-nak.
A nő csak dühösen sarkon fordul, és elviharzik. Most pedig az fog következni, hogy…
- A kisasszony milyen minőségben van jelen?! – mér végig a rendőr szigorú tekintettel.
- Lindholm tűzoltó mentette meg az életemet a két héttel ezelőtti pláza robbanásban – válaszolom könnyedén, az igazságnak megfelelően, és a folytatás sem hazugság – A romok alatt barátság szövődött közöttünk…
- Értem – bólint a rendőr, kissé hitetlenkedve – Barátság…
- Igen, és ma este a tévében láttam a tűzet a vegyigyárban, és épp Lindholm tűzoltót láttam a felvételeken, ahogy a mentőbe teszik, ájultan – magyarázom tovább – Aggódtam érte, és ide jöttem.
- Értem – bólint ismét a rendőr, majd betámad egy kérdéssel – Van már jogosítványa, kisasszony?!
Állandóan ezzel jönnek! Legalább tizenhat évesnek kell lenni ahhoz, hogy jogosítványa legyen az embernek, és általában nem néznek annyinak, még akkor sem, ha úgy öltözöm, mint egy kurva. Persze, ez semmit nem jelent, hogy van jogsim, mert Andreas már betöltötte a 24-et, míg én még nem vagyok 18, így ha lefekszik velem, mindenképpen bűncselekményt követ el.
- Igen, van – húzom elő a szóban forgó kártyát magabiztosan a farzsebemből – Parancsoljon, Biztos Úr!
- Köszönöm! – veszi át a dokumentumot a rendőr, majd alaposan megszemléli – Hm… Szóval, tizenhét esztendős! Tudta ezt, Lindholm Úr?
- Természetesen, Biztos Úr! – bólint hősöm.
- Remélem, hogy a baráti viszonyok kereteit nem lépik át! – adja vissza a jogsimat, miközben Andy-re néz, jelentőségteljesen – A maga érdekében, Lindholm Úr!
- Higgye el, Biztos Úr, hogy kapcsolatunk Roberta-val szigorúan baráti! – mosolyog nyugodtan szerelmem a zsarura – Szeretném felhívni rá szíves figyelmét, Biztos Úr, hogy nősember vagyok!
- Ó, igen, az mindenképpen visszatartó erő! – húzza a száját a zsernyák.
- Mint ahogy Roberta életkora is! – bólint Andy.
Atya világ! Így játszani egy rendőrrel!!! Ha eddig nem volt biztos benne, akkor mostantól tuti százas neki, hogy nem csak teázunk együtt!!! – lepődök meg Andy rámenősségén.
- Igen, tudom! – bólint a rendőr kimérten – Jobbulást Önnek, Lindholm Úr! Kisasszony!
A rendőr távozik, s a tűzoltó tiszt is követi:
- Menj haza, Andy, pihenj!
Magunk maradunk, már amennyire magunk lehetünk egy zsúfolt váróban.
- Egész jól megúsztuk, nem? – kérdezem aztán.
- Ne haragudj Laura miatt! – pillant rám fáradtan.
- Ugyan! – legyintek könnyedén, és nem csak tettetem – Már megszoktam, hogy mindenki kurvának néz, csak, mert feltűnően öltözködök!
- Hát, a feltűnőnél azért kicsit erősebb kifejezést használnék! – mosolyodik el, ahogy jó alaposan végigmér, és még csak meg sem próbálja leplezni – Persze, nem panaszkodok, ez azért sokkal jobban tetszik, mintha egy vászonzsákot húznál magadra! – kacsint rám – Még, ha esetleg nem is könnyű megszoknom a stílusodat!
- Na, hogy mekkora egy hóhányó vagy! – nevetem el magam – Most aztán nem tudom, hogy megdicsértél, vagy letoltál a lábamról!
- Talán egy kicsit ez is, meg az is! – mosolyodik el, majd kicsit komolyabban folytatja – Haza tudsz lógatni, Kolibri?
- Persze! Indulhatunk? – mosolygok rá kedvesen.
* * *
Behajtani csak az itt lakók hajthatnak be kocsival, így mi a külső parkolóban állunk meg. A Lakecrest egy luxuslakópark, legalábbis a mi lakóparkunkhoz képest mindenképpen. Mi $800-t fizetünk a 106 m2-es, 4 szobás lakásunkért, itt szerintem legalább $1.500, de lehet, hogy annál is több a havi bérleti díja egy ugyancsak 100 m2-es, de csak kétszobás lakásnak.
- Ilyen jól keres egy tűzoltó? – kérdezem érdeklődve.
- Mert? – kérdez vissza meglepetten.
- A Lakecrest luxus lakóparknak hirdeti magát! – biccentek a bejárat felé.
- Ja, igen! – mosolyodik el – Ez egy kicsit bonyolultabb ennél… Egyrészt, mivel eléggé kint van, nem annyira drága…
- Mihez képest, és kinek? – vetem közbe csöndesen – Mi nyolcszázat fizetünk a mi lakásunkért, ami százhat négyzetméter, és négy szoba, egy fürdő…
- Na, igen – komolyodik el kicsit – Itt az enyém száznyolc négyzetméter, két szoba, két fürdő, és havi ezernégyszáz dollár… De ez nem ilyen egyszerű! Egy tűzoltó nem keres annyira jól, de ki tudnám fizetni, ha ki kellene.
- Hogyhogy, ha ki kellene?! – lepődök meg.
- Hosszú sztori, majd egyszer részletesen elmesélem, ha érdekel – felhősödik el a tekintete – A lényeg, hogy nem kell bérleti díjat fizetnem.
- Megvetted?! – pillogok rá értetlenül.
- Itt nem lehet megvásárolni a lakásokat, csak bérelni – magyarázza – Mondom, hogy eléggé bonyolult, de a lényeg, hogy kvázi tulajdonjogom van a lakás felett, vagyis örökölhető a lakhatási jog, mintha megvettem volna. Hosszú történet, tényleg elmesélem egyszer, csak nem két perces sztori!
- OK, értem én – mosolyodok el.
- Bejössz egy kicsit, Kolibri? – kérdezi kedves mosollyal, majd játékos fényekkel a szemében hozzáteszi még – Ígérem, hogy úriember leszek, jelen állapotomban garantáltan biztonságban van tőlem minden nőnemű egyed!
- Honnan vagy benne olyan biztos, hogy biztonságban akarok lenni tőled?! – kacsintok rá kihívóan
Erre csak nyel egyet, és kissé mintha zavarban lenne:
- Öhm… Szóval, akkor bejössz?
- Persze, ki nem hagynám egy luxus lak megtekintését, amiért még fizetni sem kell!!! – nevetek rá.
A bejárat a klubházon keresztül vezet.
Na, igen. Nekünk is van ilyen, de a kettő össze sem hasonlítható. A miénk sem csúnya, de itt minden olyan, mint egy régi, brit szivarklub. Sötétre pácolt tölgyfa, és égetett tégla, dizájnos kiegészítők, valódi bőr bútorok, mahagóni – vagy legalábbis annak látszó – asztalok, vastag, süppedős szőnyegek. A klubhelyiség nem üres, tucatnyian múlatják itt az időt, beszélgetnek más lakókkal, vagy szórakoznak a biliárdasztal, darts tábla, és más szórakozási lehetőségek körül.
Ahogy belépünk, szinte minden szempár ránk szegeződik.
Fura érzés kerít hatalmába, amilyent még sosem éreztem ezelőtt. Valahogy nem ideillőnek érzem magam. Egyrészt, tényleg luxus körülmények vannak, másrészt, ahogy belépünk, ismét a figyelem középpontjába kerülök. Még sosem szégyelltem a megjelenésemet, az öltözködésemet, és talán most sem, de most először érzem azt, hogy talán nem megfelelően vagyok felöltözve! Fura, és zavarba ejtő érzés!
- Nagyon szép! – pillogok körbe félszegen.
- Valami baj van? – kérdezi Andreas.
- Baj? - kérdezek vissza, mint akit rajtakaptak.
- Olyan… feszélyezettnek tűnsz!
- Uh – sóhajtok, és nem tudom, hogy mit is válaszoljak. Egyrészt, meglep, hogy észrevette. Nem vagyok hozzászokva, hogy figyelnek az érzéseimre, a gesztusaimra. Eddigi pasijaim, két-három-négy évvel idősebbek, mint én, bár nem állítom, hogy leszarták, hogy mit érzek, de mindenesetre nem rendelkeztek a képességgel, hogy észrevegyék. Másrészt nem nagyon tudom, hogy mit is mondhatnék – Hát… majd elmondom, ha nagyon akarod – bököm ki végül, remélve, hogy később elfelejtődik ez a kis közjáték.
Úgy tűnik, hogy ha nem is mindenki, de legalábbis sokan ismerik itt Andreas-t, és tudják, hogy tűzoltó, sőt, hogy a mai bevetésen megsérült. Mindenki mosolyogva köszönti, és többen oda is lépnek hozzá, kezet rázni vele, és a hogyléte felől érdeklődni. Összességében megható élmény, legalábbis nekem, aki nem tapasztaltam még ilyen nyílt megbecsülést. Na, igen, a hétköznapi hősök, akikről hajlamosak vagyunk megfeledkezni!
Úgy negyed óra, mire elszabadulunk, és tovább tudunk menni.
A lakópark nagyon rendezett. A miénk sem elhanyagolt, de itt látszik, hogy mindennap foglalkoznak a környezettel, és manikűrollóval nyírják a füvet. A házak szépek, többé-kevésbé egyformák, afféle sorházak, mint minden lakóparkban. A luxus a környezetben, és a lakások elosztásában nyilvánul meg. A mi lakásunk 106 m2, és négy szobás, egy fürdővel. Andreas-é 2m2-rel nagyobb, de csak 2 szobás, és két fürdővel. Itt a 3 szobás lakások vagy másfélszer ekkorák, és minimum még egy WC-vel több van bennük, de esetenként minden szobára jut egy teljes fürdőszoba.
- Wow! – ámulok el, amikor belépek a lakásába – Szóval, így él egy elvált tűzoltó!
Tágas, világos nappaliba lépek, modern berendezéssel.
- Hát, hogy hogy él egy elvált tűzoltó, azt még nem tudom, mert nem váltam még el – feleli mosolyogva, majd elsötétülő tekintettel még hozzátesz – Meg azt sem, hogy mi marad a végére…
- De ezt nem veheti el, nem? – kérdezem aggódva.
- Nem – ingatja a fejét – Legalábbis, én úgy gondolom, hogy nem… Kérsz egy üdítőt?
- Aham! – bólintok, és felfedező útra indulok a lakásban.
Hát, igen. Jóval tágasabb, mint a miénk, szebb, világosabb, és gazdagabban van berendezve. Nem panaszkodom, mert amire kell, mindig megszerzem a pénzt. Jó, nem legális úton, az tény. De ebben a mai világban, néhány szerencsésen kívül senki nem tud legális úton jólétre szert tenni, szerintem!
- Nagyon szép! – mosolygok rá, amikor visszatérek a nappaliba hozzá.
- Köszönöm! – pillant körbe – A berendezés, és a dekoráció Laura ízlését dicséri. Én favágó vagyok az ilyesmihez…
- Mint a legtöbb pasi! – nevetek rá, és ledobom magam Andreas mellé a kanapéra.
- Az üdítőd – int az asztalon álló pohárral.
- Köszönöm – bólintok, és belekortyolok. Alma lé. Tökéletes. Aztán leteszem a poharat, és komoly tekintettel nézek rá – Feszültnek tűnsz…
- Ühm – bólint tétován.
- Elmondod, hogy mi zavar?
Hosszú ideig nem szólal meg. Aztán nagy sóhajjal végül mégis rászánja magát:
- Csak azon gondolkodtam, hogy vajon megbolondultam én?!
- Mármint, milyen értelemben?! – kérdezek vissza kissé meglepetten.
- Hát… – vonja meg a vállát – Tudod… Mi ketten…
- Nem nagyon értelek! – rázom meg a fejem.
- Jaj, Kolibri! – fakad ki végül, és pattan fel – Tizenhat évvel vagyok idősebb, mint te! Téged ez egyáltalán nem zavar?!
- Őszintén? – mosolyodok el – Nem!!!
- Elismerem, hogy a korkülönbség önmagában nem jelent semmit – vívódik halkan – Ha te harmincnégy lennél, én meg ötven, nem számítana… De így? Már az is bűncselekmény, ha rád nézek, és megkívánlak!
- És, ki tudja meg?! – kérdezem cinkos félmosollyal.
- Anyud mit fog szólni?! – kérdezi aggodalmasan.
- Nem tudom – vonom meg a vállam – De, szerintem nem nagyon fog bekavarni. Biztosan akadékoskodni fog kicsit, de ne felejtsd el, hogy én már megvoltam neki, amikor annyi idős volt, mint én, most!
- Hát, ha az én lányom lennél, én levágnám a pasi farkát, biztos, ami biztos alapon, mielőtt a közeledbe engedem! – forgatja a szemeit.
- Nyugi, anyu tudja, hogy már rég nem vagyok szűz! – kacsintok rá magabiztosan.
Kissé meglepettnek tűnik. Nem tudom, mire vélni, hisz’ tegnapelőtt, amikor hazavittem, gond nélkül viccelődött rajta, hogy egy csettintésemre kell, hogy felálljon a farka, tehát nem újdonság neki, hogy már régebb óta bűvölöm az egyszeműt!
Aztán mintha felismerés gyúlna a fejében, és korábbi meglepettsége átadja a helyét a kíváncsiságnak:
- Mennyire rég?
- Bőven van gyakorlatom, ne aggódj! – biztosítom kihívóan – Nem fogsz csalódni a képességeimben, tűzoltóm!!!
Erre egy kissé mintha elpirulna, és visszaül mellém, a kanapéra.
- Nem ezért kérdeztem – motyogja zavartan.
- Jó pár pasit vittem már bűnbe, nem te leszel az első – mondom neki halvány, megnyugtatónak szánt mosollyal. Az ölébe csusszanok, lovagló ülésben, és a karjaimat a nyaka köré fonom – Tizenkét éves koromban vesztettem el a szüzességem, és kevés fiúm volt, aki tizennyolc alatt volt…
Erre elkerekednek a szemei. Nem tudom, vajon azon akad ki, hogy már 12 évesen elvesztettem, amit csak egyszer lehet, vagy azon, hogy ennyi pedofil van a világon?! Végül is, hiába volt már akkor is kamaszosan nőiesedő formám, nyilvánvalóan gyerek voltam, mint ahogy most sem nagyon néz senki 14-15-nél többnek. Úgyhogy, ha úgy vesszük, a pasijaim mind, kivétel nélkül pedofilok, azok is, akik már tizenhat után jöttek, hisz’ valószínűleg azért vannak velem, mert én annyinak látszom, amennyinek… Vagy, lehet, hogy most azon morfondírozik, hogy ő is pedofil lenne?!
Tétován karol át ez egy szem, ép karjával.
- Ha ezt most megnyugtatásul szántad, akkor el kell, keserítselek, nem sikerült! – húzódik a szája fanyar mosolyra.
- Ugyan, Andreas! – nevetem el magam – Ne görcsöljünk annyira rá erre, jó? Csak hagyjuk, hadd történjenek velünk a dolgok! Ha működik közöttünk aminek kell, akkor így is, úgy is járunk egymással, ha meg nem, akkor meg úgysem erőltethetjük! De már most figyelmeztetlek! – emelem fel az ujjam fenyegetően – Én nem bírom ki szex nélkül, míg betöltöm a tizennyolcat!!! Nem vagyok egy kielégíthetetlen szexgép, de azért hónapokat nem tudok várni!!!
- Hát, pedig annak látszol! – válaszol mély meggyőződéssel, majd ezért még hozzáteszi – Mikor is leszel tizennyolc?
- Október kettő a nemzeti gyásznap! – vágom rá – Az, még fél év!!! Remélem, nem akarsz addig éheztetni, mert akkor garantáltan megcsallak!!!
- Hah! – lepődik meg – Hát, te nem kispályázol, hallod-e?!
- Csak, hogy tisztában legyél a miújsággal! – felelem neki hetykén.
- Majd észben tartom! – kacsint – De, most egy darabig kénytelen leszel beérni a vibrátoroddal, mert jelen állapotomban nem a szex az első, ami eszembe jut!
- Majd elhozom az egyiket, és itt játszadozok vele, előtted, hogy minél hamarabb megjöjjön a kedved! – kacsintok rá incselkedőn.
- Egyiket?! – döbben meg ismét.
- Most min lepődtél meg?! – pillogok rá ártatlanul – Azon, hogy egyáltalán van nagylányos játékom otthon, vagy azon, hogy nem is egy?!
- Mindkettő! Meg azon, hogy belőled ki is nézem, hogy tartasz nekem egy szexshow-t! – forgatja a szemeit, aztán csak legyint egyet – Bár, nem is tudom, hogy miért lep ez engem meg!
- Hát én sem! – nevetek – Tizenhét vagyok, ne légy naiv!!!
- Hát, komolyan, egy nyeretlen kétévesnek érzem néha magam melletted! – mosolyog.
Hosszú pillanatig nem szólalunk meg, aztán én töröm meg a csöndet:
- Mennem kell.
- Tudom – bólint – Köszi, hogy eljöttél a kórházba!
- Nincs mit! – mosolygok rá – Izgultam érted, látni akartalak…
- Nagyon jól esik…
Félbeszakítom, egy csókkal.
- Pihenj, Tigris! – adom ki aztán az utasítást.
- Igenis, értettem! – tiszteleg járékosan.
* * *
Három hét telik el a tűzeset óta.
A lábamról lekerül a rögzítés, Andreas karja is nagyjából meggyógyult. A másodfokú égés nem érintette a bőr mélyebb szöveteit, így tulajdonképpen hegesedés nélkül gyógyult.
Andreas a válásban van, nyakig. Ügyvédet fogadott, mert a volt felesége pasija egy menő ügyvéd, és rendesen rászálltak. Ha nem figyel oda, akkor sokba fájhat neki a válás, az asszonya nem finomkodik, mindent akar, teljesen ki akarja forgatni őt az, amúgy sem különösebben számottevő vagyonából.
Azt hiszem, hogy mi most járunk.
Nem deklaráltuk külön. Valahogy természetes, hogy amikor lehet, együtt vagyunk, és úgy viselkedünk, mint a szerelmespárok. Ölelkezünk, csókolózunk, szép szavakat suttogunk egymás fülébe. Egészen más, mint amit eddig megszoktam, egy felnőtt férfi udvarlása egészen más univerzumban van egy 18-22 éves srác széptevéseihez képest, nem is lehet összehasonlítani! Még csak 17 vagyok, de nőnek érzem magam mellette, és ez fura érzés! Nem rossz, csak furcsa, szokatlan, kicsit talán ijesztő is… Ő 16 évvel idősebb, épp egyidős anyámmal, és ez azért kicsit sutává teszi a kapcsolatunkat.
Anyunak már beadagoltam a történetet.
Meglepően jól fogadta, valószínűleg, mivel neki is tetszik Andreas. Igazándiból érte aggódott jobban, nem értem. Nekem nincs veszítenivalóm, ő viszont mindent bukhat, ha van egy rosszakarója. Márpedig, neki most akad, a leendő volt felesége személyében!
|
| louisMayfair | 2013. 07. 25. 22:11:21 | #26570 |
Karakter: Andreas Lindholm
Megjegyzés: Kolibrinek
- Ne óbégass már, Pete!!! – hallom a fejemben Bobie hangját…– Anyu nincs itthon, csak felvered Greg-et!!! – ja, hogy ez nem a fejemben van…
- De, hol van anyu?! –hallom a gyerekhangot is.– És ki ez a faszi?!?!
- Hogy beszélsz, öcskös?!?! Nem mondunk ilyet, egy felnőtt férfira!!!
- Te is ezt szoktad mondani! És hol van anyu?!
- Attól mert, én bunkó vagyok, Pete, neked nem kell annak lenned! Anyu pedig dolgozik, de ezt te is tudod!
- Ki ez a f… bácsi? – ha lenne akkora agyi kapacitásom, hogy felfogjam, amit beszélnek, még válaszolnék is de teljesen leköt a nem éppen lányos szoba felmérése.
Elképedek, hogy-hogy a fenébe lehet egy lány szobája ilyen? Oké, hogy az enyém sem volt rossz, de…
- Ő… izé… Egy barátom…- barát? Jah, persze! Hihi.
- És mit keres itt?! Éjjel?!
- Figyelj, Pete! Gyere, menjünk vissza a szobádba, közben elmondom!
Mikor eltűnnek mögöttem fellélegzek, hogy végre egy kis csend. Bebotladozom a szobába és kiszúrom azt a helyet, ahová le akarok telepedni. Egy kényelmes fotelt!!! Leülök rá és kényelembe helyezem magam. Meg akarom várni, hogy Bobie visszajöjjön, de mintha legördülne egy sötét függöny.
Félig kóma vagyok, mikor meghallom Bobie hangját.
- Hé, hétalvó! – érzem, ahogy a vállam rázogatja.– Hasadra süt a nap! Gyerünk, vakard össze magad, nagyfiú!!!
Annyit morgok, hogy „Hagyj”, de sokat lehet nem ért belőle. Aludni akarok, megfogom a takaró szélét és a fejemre húzom.
- Hahó! –a jótékony anyag megszökik rólam. – Fel kellene kelni! Anyu nem találhat rád itt! Elsikáltam a dolgot az öcsémmel, de anyuval nem lesz egyszerű, úgyhogy, ha nem akarod, hogy nagyon megharagudjak rád, akkor nem keversz engem ekkora szarba!!!
- Csag… mék etykidzsit… - motyogom félálomban.
- Na, jól van, te akartad!!!
A takaró, ami a testemet fedte eddig, lerepül, de ez még nem érdekel. Aztán, mintha földrengés lenne, én a földön találom magam. Döbbenten pislogok jobbra –balra, hogy ez mégis mi volt, vagy mi a fene? Egyáltalán hol a pokolban vagyok?
- Mi… hol… – hol vagyok? Egyáltalán nem ismerős és a fejem is sajog. Arra emlékszem, hogy ittam… sokat… de aztán filmszakadás. Mikor Bobira nézek, csészealj méretűre kerekednek a szemeim. Halálra ittam magam és a pokolban vagyok, ahol Bobie a kísértőm, vagy meghaltam, de a mennyben vagyok édes büntetéssel?
- Te… hogy kerülsz ide?!?! – találom meg végre a hangom.
- Ez az én szobám, Andreas! – mosolyog.
- Őőőő… Éreztem, én, hogy nem jó kérdést teszek fel… – megvakarom a fejem és összerakom a megfelelő kérdést.– Szóval… Akkor én hogy kerülök ide?! – tényleg, hogy is???
- Tegnap este beállítottál hozzánk – válaszolja, mintha ez volna a világ leg természetesebb dolga! Egy csont részeg férfi beállít hozzá, és a szobájában ébred...
- Ó, basszus! – várjunk csak!!! Felpattannak a szemeim és körbe nézek, mert ismerve magam, remélem nem követtem el valami disznóságot??? – De… Itt csak egy ágy van!!!
- Ó, igen! – bólint sejtelmes vigyorral, amitől még inkább rosszat sejtek…
- Akkor te hol aludtál, ha én itt?!?! – bökök az ágyra.
- Hát, ugyanott, de nem sokat aludtam!
Félrenyelek és köhécselni kezdek. Úristen, ha én éjszaka őt… Félve, meghunyászkodom előtte, úgy kérdezem, de a választ nem biztos, hogy tudni akarom.
- Mit… Mit jelentsen az, hogy nem sokat aludtál?!?!
- Hát, eszméletlen éjszaka volt, Andreas! – meséli szexin– Isteni voltál!!!
Érzem, ahogy elönti a forróság az arcom, aztán meg ki is fut belőle a vér. Csak nézek a lányra, reménykedve, hogy nem mondja komolyan, csak ne mondja komolyan!!!
- Izé… – dadogom és érzem, hogy az ajkam megremeg. – Mi ketten… Éjszaka…
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem is emlékszel rá, hogy mennyire élvezted, amikor leszoptalak?!?! – MÍÍÍ??? – Pedig azt mondtad, hogy még soha, senkivel nem találkoztál, aki így tud szopni, és aki olyan természetesen nyeli le, mintha csak vanília puding lenne!!! Életem első szopása, csak neked, és te nem emlékszel rá?!?!
Te jóságos Atya ÉG! JÚJ! Robert engem leszopott… Én meg… Megdugtam??? Ezt nem tudom elhinni! Nem csinálhattam egy 17 éves lánnyal! Jesszus, ha ez mind igaz, és kiderül, a végén még lecsukatnak liliomtiprásért… Már nem mintha olyan ártatlan virágszál lenne! A főnököm kirúg, a karrieremnek annyi, nem is beszélve apámról! Komolyan, félek! Az egész következmények sokaságától nem félek annyira, mint attól, hogy apám szemében csalódást lássak! Apa az, akinek mindig bizonyítani akartam, hogy jó ember vagyok! Igaz, hogy az egész férfi akkora, mint Roberta, vagy talán kicsit magasabb, de én akkor is annyira tisztelem, nekem Ő a példaképem. Ha apám csalódik bennem, inkább főbe lövöm magam.
- Jaj, ne drámázz már!!! – nevet fel Bobie. – Azon kívül, hogy egy ágyban aludtunk, nem történt semmi!!!
Micsoda??? Felkapom a fejem és hitetlenkedve nézek rá.
- Hogy mi van?!?! – kérdezi értetlenül.
- Ne parázz, nem dugtál meg, és nem szoptalak le!!! – kétrét görnyed a röhögéstől,, nekem meg háromszázra ugrik a vérnyomásom! – Istenem, milyen kétségbeesett pofát vágtál!!!
- Nem mondod, hogy képes voltál megszívatni!?!?!? – ideges vagyok, legszívesebben adnék neki egy sallert, de férfi vagyok, nem ütök meg nőt, másrész, talán én sem bírtam volna ki ezt fordított helyzetben.
- Ne haragudj, de nem hagyhattam ki!!! – nevet és szinte lehetetlen lehiggadnia, ezt meg is értem.
- Pfú!!! – összeszűkül a szemem és felcsillannak a szemeim egy pillanatra. – Hát, mondjuk, megérdemeltem! – vállat vonok, de rámutatok nyomatékosan. – De, ugye tudod, hogy ezt még visszakapod?!?!
- Állok elébe, tűzoltókám! – vigyorog, de aztán megkomolyodik. – Na, gyere, vakard össze magad, és hazaviszlek!
Egy friss zuhany és egy méregerős kávé után kezdek magamhoz térni a másnaposságból. A reggeli, amit Bobie is adott, nagyjából rendbe rakta a gyomromat, most pedig követem a parkolóba. Az én kocsim nem is emlékszem, hol hagytam, de majd visszakapom. A kocsijához lépve nem igen akarom elhinni, hogy az övé.
- Ez a kocsid?!
- Aha! –ragyog büszkén. – Tetszik?!
- Hát, elég látványos benzintemető! – nevetek.
- OK, rengeteget fogyaszt –vállat von. – El sem mondom mennyit, mert biztosan hülyének fogsz nézni. De szeretem!
- Meg tudom érteni! –megsimítom a műszerfalat csodálkozva és a fehér bőrkárpitot. Nagyszerű egy járgány! – Tényleg gyönyörű gép! Nem ilyen kocsit képzeltem el hozzád!
- Hát, én sem, hidd el! De ennek sztorija van! – mosolyog.
Nagyon meglep, hogy az indítás ilyen halk zajjal párosul. Még az én kocsim sem ilyen csendes, pedig az már modern.
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen finoman, és csöndesen jár egy ilyen öreg kocsi! – ámulok és bámulok, közben azért figyelem Bobie vezetési technikáját.
- Én sem! – felnevet és elmeséli a kocsi és az Ő közös történetét. Érdeklődve hallgatom és kénytelen vagyok beismerni, hogy Bobie rendkívüli egyéniség. Szép a hangja, a mosolya, a szeme csillogása. – Aztán, azóta hozzám nőtt, és semmi pénzért nem válnék meg tőle! Pedig, ne tudd meg, ha csak kacsatollal simogatom a gázpedált, városban akkor is benyal harminc litert, inkább harminckettőt. Brutál csúcs dugóban meg negyvenet is…
- Az szép! –bólintok. – Na, jó, de ebben egy teherautó motor van!!!
- Hát, ja, hét és fél literes, V8-as de csak kétszáztizenkét lóerő…
- Elég az! –nevetek. – Érdekelnek a kocsik?! – nem néztem volna ki egy ilyen csajból, mint Ő.
- Nem különösebben, miért?
- Mert olyan magabiztosan beszéltél a tiédről, mint aki ért hozzá! – az pedig ritka!
- Ja, csak megpróbálok nem túl szőke lenni! A sajátomról megtanultam ezt-azt, ha valaki megkérdez róla, akkor ne tárjam szét a kezem, mint egy értelmi fogyatékos, szőke baba!
- Ja, értem! – csak mosolygom. – Mindenesetre eléggé feltűnő, hogy ilyen pöttöm lány létedre egy ekkora batárral csapatsz!
- Na, ja, a pasik valamiért nagyon csipázzák ezt! – kacsint, én meg visszakacsintok.
- Hát, igen! – valahogy el tudom képzelni, hogy egy ilyen pöttöm csaj, ahogy vezet egy ekkora kocsit, persze, hogy minden srácnak feláll a farka tőle! De most álljunk meg! Elkomorodom. – Köszi szépen, mindent!
- Ugyan, mit is?! – kérdez értetlenül.
- Hát… Hogy nem dobtál ki tegnap éjjel. Meg, hogy most hazaviszel… - elég… tragikomikus reggel után.
- Ja, igazán nincs mit! – mosolyog. – Apró szívesség, semmi ahhoz képest, hogy megmentetted az életemet!
- Jaj, ezt most ne keverjük ide, jó?! – húzom a szám rendesen. – Nekem az a munkám, hogy életeket mentek. Éppen ezért lettem tűzoltó. Neked nem hivatásod, hogy elszállásolj tajtrészeg pasasokat, utána meg hazafurikázd őket! Úgyhogy, igenis, nagyon rendes tőled, és tényleg hálás vagyok, hogy nem csináltál botrányt! – kicsit elmerengek és kénytelen vagyok valamit még bevallani. – És azért is nagyon hálás vagyok, hogy… nem hagytad, hogy hülyeséget csináljak!
- Hülyeséget?! – elég meglepett, nyílván nem tudja, mire mondom.
- Hát, tudod… – kicsit szégyenlősen vonom meg a vállam, bár nem is értem, miért vagyok zavarban, de elvégre egy érett felnőtt férfi vagyok!!!– Tudom, hogy milyen vagyok részegen! Egy ilyen gyönyörű lány, mint te, garantáltan nincs biztonságban tőlem! – nézek rá, hogy értse, miről beszélek.
- Ó! Értem! Hát… Maradjunk annyiban, hogy nem nagyon voltál abban az állapotban, úgyhogy hidd el, ha akartam volna sem lehetett volna semmi!
Hát ez kicsit mellbe vágott. Nyílván ő a fiatal srácokat szereti, akik valamennyire egykorúak vele, de 25 alatt vannak. Én meg basszus, 32. Igaz, nem illünk össze, nem is illenénk, ha lenne valami… Hogy is gondolhattam, hogy tetszenék neki, közben a fejem ütögetem gondolatban. Hülye, hülye, hülye!
- Ó! Akkor jó. – szenvedek össze valamit.
Mindketten csendben ülünk, amíg meg nem érkezünk a házhoz, amiben lakom.
- Hát… Megérkeztünk – mondja és várakozva néz rám, hogy kiszállok-e vagy sem.
- Igen – kicsit nehéz kimondanom, ami kikívánkozik belőlem, de végül összeszedem magam és belevágok. – Szeretném valahogy megköszönni, hogy ilyen rendes voltál velem!
- Már megtetted! – mosolyodik el aranyosan.
- Nem így értem – halvány mosolyt csal az arcomra, és összeszedem a bátorságom, de lehet életem legnagyobb hibáját készülök elkövetni. – Szeretnélek elhívni, vacsorázni!
- Figyelj, ha hálás akarsz lenni, akkor rendelj nekem valamit a Toxic Vision-től –nevet. – ha meg randira akarsz hívni, akkor hívj randira! – kacsint rám. Nocsak, akkor most ki hív randira kit?!
- Azt a mindenit, nem akármilyen rámenős csaj vagy! Te szoktad elhívni a pasikat randira?!?!
- Volt már rá példa, nem is annyira ritkán! – bólint vigyorogva – Persze, szeretem, ha egy pasi erősebb, mint én, és nem fizikailag értem, mert az nem nagy kunszt! De néha jó a dominát játszani, csak csettintetni a kiszemelt csődörnek, aki, mint a kiskutya, lihegve trappol a nyomomban, és azt teszi, amit mondok, akkor amikor csak akarom!
- Huh, ilyenkor még a pasi farka is parancsszóra áll fel?!?! – ha már nem szívbajos, lássuk, mennyire megy el.
- Majdnem! – kacsint magabiztosan. – És, ha nem akkor, nem olyan gyorsan, és nem annyira kemény, mint ahogy én akarom, már ki is esett a pikszisből!!!
- Te most viccelsz!!! – nézek és nem tudom eldönteni nevessek, vagy megijedjek?
- Talán igen, talán nem!
Hosszú pillanatig csak nézem, képtelen vagyok eldönteni, megőrültem, vagy megőrültem? Roberta nem semmi, ég benne a tűz, a lendület, de én már nem az ő korosztálya vagyok. Tényleg akarom én ezt? Ha össze is jönnénk, vajon meddig lennénk képesek elviselni egymást? Én nyugodtabb személyiség vagyok, néha kimondottan dög lusta, már kiszórakoztam magam, de Bobie előtt még csak most áll.
- Tetszel nekem, Roberta Nelson! – halkan mondom, de a szemeit figyelem. – Nagyon hadakoztam, mert nagyon fiatal vagy. De nem tudok a végtelenségig hadakozni! Meg akarlak ismerni! – aztán, ha nem fog menni, akkor nem fog menni…
- Az első lépést megtetted – állja a pillantásomat. – Lássuk, mi lesz ebből!
- Holnap este? Nyolc óra? Érted megyek!
- Tökéletes. De arra kérlek, hogy ne gyere értem. Anyunak nem tudom ennyi idő alatt beadagolni!
Fél pillanatig gondolkozom, de még nem igen fog rendesen az agyam. - OK, érthető. Akkor találkozzunk… –hol is találkozzunk? Még nem teljes a térkép a fejemben. – Szereted a déli konyhát?
- Persze! –mosolyog. – Én chicago-i lány vagyok, nekem a déli kaják igazi egzotikumok!
- Szuper! Ismered a Mama’s Southern Soulfood-ot?
- Nem!
- Nem egy puccos hely, de nagyon jól főznek! – mosolygom, mert tényleg finom. – Igazándiból, egy kis büfé, de a legjobb kaját ott adják, szerintem egész Tampa-ban!
- Nem szeretem a proccos helyeket, a hangulatos kis büfékben sokkal jobban érzem magam – lelkesedik. – Szuper jó lesz! Majd GPS-szel odatalálok!
- Nagyszerű, akkor holnap este, találkozunk!
- Úgy van!
- Szia, Kolibri! – finoman megsimítom az arcát, mire nem tiltakozik. .
- Szia, Andreas! – suttogja szinte.
Oké, itt az ideje kiszállni! Meg is teszem és a bejárathoz megyek, beülöm a biztonsági kódot és belépek a lépcsőházba. Ez aztán a reggel! Sőt, micsoda marha vagyok! Akkor mégis miért vigyorgok? Ezt még nagyon meg fogom szívni, de… Legfeljebb elköltözöm egy másik kontinensre…
Másnap este nem csípem ki magam, arra nincs szükségem, de egy dögös farmert és egy fekete inget, ami láttatni engedi mellkasomon a tetoválásomat, azért befigyel. Tiszta őrült vagyok, kicsi híján a lányom lehetne, és én mégis találkozni akarok vele. Gyalog megyek a helyre, mert szerintem egy két sört tuti inni fogok. Mivel én érek oda hamarabb, be is ülök egy asztalhoz egy sör társaságában. Nem város sokat, meglátom leparkolni az én szépségem.
Még mindig nem biztos, hogy jó ötlet, ezt csinálni, de… Hülye vagyok, és ezt aláírom.
A ruhája már megint elég merész, remélem, ha lesz köztünk valami, nem kell beszereznem egy puskát.
Megrázom a fejem és belekortyolok a sörömbe, míg ideér hozzám. Felkelek és úriember módjára kihúzom neki a széket, hiába, apám ha valamit, az illemet aztán belém verte. Váltunk két gyors puszit, aztán leülünk.
- Hello, tűzoltóm.
- Szia Boby. – elvigyorodom.
- Te mit somolyogsz?
- Csak azon gondolkodom, ha őrült vagyok, akkor megengedhető, persze ha lesz köztünk valami, hogy beszerezzek egy puskát.
- Puskát? – néz rám nagyokat pislogva és leveszi napszemüvegét. – Minek?
- Hogy elrettentsem mellőled a pasikat. – a pillantás, amit egy elhaladó fickó vet Bobyra, végül rám, mindent elmond a helyzetről.
- Te bolond! – felnevet és megnézzük a kitett étlapot. – Én egy jambalayat kérek, kólával.
- Rendben.
Intek a kis fiatal fiú pincérnek, aki a családi vállalkozásban segít, felveszi a rendelést, igaz, hogy büfé jellegű hely, de az éttermi kiszolgálás csak ráadás. Én muffuletta szendvicset kérek, és a fiú elszalad a konyha felé.
- Szóval, beszélgessünk. – nyújtja ki lábait az asztal alatt.
- Mit szeretnél tudni?
- Mivel tengeti mostanság egy elvált pasi a szabadidejét?
- Még nem váltam el, de már majdnem és nagyjából semmivel. A hétvégén, amikor nem fogok dolgozni, átmegyek apám házába, megjavítani ezt-azt. Kerítés, tető, kapu, ajtó, szekrény, ilyenek.
- Te mindenhez értesz?
- Hát, a főzés nem az erősségem. – mosolygok. – Alapvető kajákat képes vagyok csinálni magamnak, de a palacsinta után megszűnik a tudományom.
- Hmm, jól hangzik. Egy finom palacsinta reggelire egy átszexelt éjjel után…
Még mindig képes meglepni, hogy tizenhét éves.
- Hát, talán majd sor kerül arra, hogy készítsek neked.
- Már alig várom. – huncut mosolyt villant rám és ettől még gyönyörűbb az arca. – Na, és miért lettél tűzoltó? Ez egy nagyon nemes, de veszélyes meló. Nem félsz néha? Amikor kimentettél, egyedül lemásztál oda, hozzám, pedig a mai napig rossz rá visszagondolni.
- Hát akkor ne gondolj rá. De a kérdésedre válaszolva… Nem igazán engedhetjük meg magunknak a félelmet. Ha elönt minket a pánik, nem tudunk gondolkodni, nem veszünk észre eseleg egy remek lehetőséget és ott hagyhatjuk a fogunkat. Ezért vannak szabályaink csapaton belül, mint mindenhol. A parancsnokra mindig hallgatni kell, kivéve, ha úgy ítéljük meg a helyzetet…
- Te vitatkoztál a tieddel. Nem engedted levágni a lábamat.
- Kaptam is a pofámra érte. – grimaszolok. – Aláástam a tekintélyét, stb, de aztán persze megdicsért, mint barát, de parancsnokként ez a dolga, hogy pálcát törjön felettünk, a védelmünkben. Ez mocskos játék, Boby, a te eseted más volt, de könnyen előfordulhat, hogy többet ártunk beavatkozás nélkül még azzal. És képesek is beperelni miatta. De ez egy más téma.
- Értem. Nem lehet könnyű. És mi van azzal, hogy „sose hagyd egyedül a társad”? Te egyedül jöttél le.
- Mondom, ez egy más kategória. De ha bemész egy tűzbe, akkor sose szabad szem elől veszíteni a társad, mert mindketten meghalhattok. Egyszerű, mégis bonyolult. De ha támad a tűz, te is karmolsz, nem? Megugrik az adrenalin szint, erősebb leszel, és az életösztönöd megsúgja, mit tegyél. Egész hétköznapi dolgok is megmenthetik az életedet.
- Ez jogos. – gondolkodik el, majd eszébe ötlik egy másik téma. – Tudom, hogy ezzel nem most kellene előjönnöm, randin, de… Miért vált el a nejed? Úgy értem, én a helyében vagy hülye lettem volna, vagy…
- Elhagyott, mert talált egy pénzesebb pasit. – iszom a sörömből. – Nem tetszett neki, hogy nem voltam hajlandó mindent Én fizetni. A rezsit, a telefonszámláját, mindent. Persze, hogy ha lesz családom, képes vagyok eltartani, de ne kelljen már mindent fizetnem. Mindig volt kaja a hűtőben, fűtés télen, el tudott menni fodrászhoz, kozmetikushoz, egyéb női dolgokra szórhatta a pénzt.
- Értem. – látom rajta, hogy mondana még valamit, de megérkezik a fiú egy tálcán a kajákkal és gyorsan leteszi az asztalra. Kap tőlem egy kis borravalót, amitől mosolyogva távozik az asztaltól. Boby meglepve néz a szendvicsemre. – Azta… Ezt mind meg fogod enni???
- Aha. – elvigyorodom. – Lehet, nem látszik meg rajtam, de nagyon sokat eszem. Mivel nem vagyok egy izompacsirta, sőt, utálok edzeni, de minden nap futok, valamivel muszáj kompenzálni. Sokat eszem, mert legalább annyi kalóriát elégetek munka közben.
- És miért lettél szűz… akarom mondani tűzoltó? – felvonom a szemöldököm. – Puszta szójáték. – kuncog. Bocsi, de a barátnőmmel régen úgy hívtuk a tűzoltókat, hogy szűzoltók.
- Hát ez igen… Humoros. – mosolyodom el végül. Nem tudom, de Boby akármit csinál, aranyosnak találom. – Apám miatt.
- Apád? Fura, de valahogy mindig hozzá lyukadsz ki.
- Mit tegyek, ő az egyetlen biztos pont az életemben. Nem arról van szó, hogy ha baj van, futnék hozzá, egyszerűen csak így nevelt. Azt mondta, mindennek megvan a maga helye. A tűzoltók kihozzák az áldozatokat a bajból, a mentők életben tartják a kórházig, az orvosok összefoltozzák, a rendőrök pedig elkapják a tettest vagy a felelőst. Alaposan megtanította, minek és kinek hol van a helye. Egy férfi legyen férfi, minden helyzetben. Ha a gyengébb bajban van, az erősebbnek kötelessége segíteni rajta, ezért képes vagyok bemenni az égő házba, hogy megmentsek valakit, a saját életem kockáztatásával is. Kiskorom óta csodálattal néztem a tűzoltókra. Apám először ellenezte, hogy az is legyek, de aztán a lelkére beszéltem. Büszkén mondhatom, hogy büszke rám. Csak félt. Ki ne féltené a gyerekét, ha ilyen pályára akar lépni? De a lényegre visszatérve, arra lettem tanítva, hogy az élet minden területén megálljam a helyem. A munkámban, emberként, férjként, apaként. Habár azt hiszem, már a férj résznél elbuktam…
- Nem a te hibád. – teszi a gyönyörű kezét a kézfejemre. - Bárcsak Rickyvel is olyan jó munkát végzett volna, mint veled.
- Ricky egy egészen más eset.
Enni kezdünk, az alatt pedig nem sokat beszélünk, inkább kiélvezzük az ízeket. Igaza van, sajnos Ricky Henry rossz génjeit örökölte. Evés közben van időm figyelni Bobyt. Gyönyörű lány, csodás, élttel teli szemekkel. Az utolsó falatoknál az ajka szélére csöppen egy kis mártás. Nem engedem, hogy lenyalja, inkább hirtelen előre hajolok és szájon csókolom. Egy másodpercre meglepődik, majd szemét behunyja, ahogy én és viszonozza a csókot, ami átmegy nyelves csókba. Az ajka puha és finom, talán cseresznye ízű. A csókja végigbizsergeti a testemet, a vér bizonyos testrészem felé lódul, a vérnyomásom a duplájára emelkedik és szinte erőszakkal szakítom meg a csókunkat. Ha most nem hagyom ezt abba, még a végén berántom az asztal alá és itt mindenki szeme előtt, megdugom.
Csillapodj, Andreas, Csillapodj.
Csodás kék szemeivel rabul ejti a tekintetem és mély levegőt kell vennem, hogy lenyugodjak odalent is.
- Ez finom volt. – nyalja meg ajkait, és tudom, hogy ez most nem csak a kajának szólt.
- Az, valóban az volt. – hogyan csinálja?
Muszáj valamivel elterelnem most, Boby mindent tudó szemei kereszttüzében, amivel le is higgadok és meg is nyugszom rendesen.
- Holnap a kollégáim megint tűzvédelmi oktatást tartanak gyerekeknek. Ha gondolod, elhozhatod a kisöcsédet, játékos oktatás lesz.
- A tűzoltóságon?
- Aha, az állomáson. Megmutatjuk nekik, mi micsoda, megtanítjuk, mit kell tenni tűz esetén, mire figyeljenek.
- Ez nagyon aranyos. Talán tényleg elviszem. Holnap dolgozol, ugye?
- Igen, 24-48 a beosztásom. Reggel kezdek.
- Remek, akkor találkozni fogunk!
- Ömm, kérhetek tőled egy apróságot?
- Persze, mit? – érdeklődik lelkesen.
- Ha nem lenne túl… személyes kérés… Megtennéd, hogy… kicsit khm. Szolidabb öltözéket választasz?
- Szolidabbat? – pislog rám, majd le magára. – Miért, mi a baj a ruháimmal?
- Kissé… na jó, nagyon kihívó.
- És? – értetlenkedik.
- Ha te így bejössz holnap, és odajössz hozzám, engem meglincselnek. – mosolyodom el.
Az első randink, úgymond érdekes volt a témákat illetően, de én nem csalódtam, mert sokkal jobb volt már így kezdeni, hogy elfogad engem, én pedig a lehetőségekhez mérten Őt. És az a csók! Nagyon élveztem, még kicsit beszélgettünk, aztán szétváltak útjaink. Szerettem volna 10 körül már ágyba kerülni, hogy reggel kezdhessem a műszakom hétkor.
*
Aránylag a mai nap egyelőre nyugodt és békés. A kollégáim fele kártyázik, a másik fele a gyerekeket oktatja. A tűzoltó állomás nagy volt és szép, tisztán tartott, vészhelyzetre készen. Sajnos én nem lógattam a lábam, hanem egy újoncot reguláztam meg két tűzoltóautó között, amikor felbukkant az én szépséges királynőm, Boby.
- Hányszor mondjam még el, Michael?! Soha ne hagyd egyedül a társad! – felemelem a kezem Boby felé, aki megáll tisztes távolságban, a kollégáim szeme pedig kocsányon lóg. – Mert mindketten meghalhattok! Itt nincs helye hősködésnek, figyelned kell a párodra, aki védi a hátad! Ha bajban vagy, vagy Ő van bajban, akkor ki segít, Hm? Ne akard tepsiben végezni!
- Igen, Andreas. – hajtja le a fejét alázatosan és látszott rajta, hogy ez már a szidásom vége.
- És most, hogy megértetted, mit fogsz tenni?
- Bocsánatot kérek a társamtól, és többet nem hagyom egyedül.
- Helyes. – meglágyulnak a vonásaim és a kezem a vállára teszem. – Ügyes kölyök vagy, Mitch. Erős és bátor, de a bátorság nem abból áll, hogy magunknak keressük a bajt. Nem próbálunk meg hősködni, mert az bolond. Te pedig nem vagy bolond.
- Nem. – bólint és látszott, megértette a leckét.
- Rendben. Megbízom benned, ne kelljen csalódnom. Most menj.
Csípőre teszem a kezeim és a fiú elsétál, bár egy illetlenül hosszú percig bámulja menet közben Bobyt, akitől nem is szakad el a pillantása.
- Michael vigyázz, ott van a…
Nem tudom befejezni, mert nekisétál a csúszó rúdnak. Boby felkuncog én meg a fejemet csóválom. Pár lépéssel a srác mellé lépek és felhúzom, majd elindítom a helyes irányba.
- Helló, hősöm. – köszön végre nekem Boby és elém áll. Az öltözéke valóban szolidabb a tegnapihoz képest, de még mindig igen dögös. – Tetszik az öltözékem?
- Nagyon, annyira, hogy teljesen megvadítasz. – körbenézek, hogy nincsenek-e kíváncsiskodó szemek, majd a lányra pillantok és lehajolva hozzá lesmárolom.
A csók olyan jól sikerül és olyan heves lesz, hogy észre sem veszem, de amikor feleszmélek, a hátát már a piros kocsinak döntöttem és a lábát – ami ép, persze – átkulcsolja a derekamon.
- Huhh, hát ez aztán a forró fogadtatás! – vigyorog elégedetten.
- Valld be, hogy direkt hergelsz. – csókot lehelek a nyakára.
- Hát persze! – rám kacsint, majd oldalra biccent a fejével. Oda kapom a tekintetem és még pont látom, ahogy három hajkorona eltűnik a kocsi mögött. Felsóhajtok és elengedem.
- Eszméletlenül kívánlak. – csillapodom le.
- Akkor már ketten vagyunk. – duruzsolja a fülembe.
- Elhoztad az öcsédet? – kézen fogom és kisétálunk a két kocsi közül. Mindenki elfordítja a fejét, de magukban somolyognak. – Pletykás banda. – csóválom a fejem és Bobyval a gyerekekhez sétálunk. Pete ott ül a többi kisgyerek között és lelkesen nézik Barneyt, a nyugalmazott tűzoltó kollégánkat, aki teljes odaadással magyaráz.
- Még sosem voltam itt. – tekintetével végigsiklik a kocsik mentén, a kártyaasztalon, a „konyha” részlegen és a nappalinkon.
- Hé, Andy! Be se mutatod nekünk az új bombázót? – kiabálnak nekünk oda a kollégáim.
- De, máris. – Boby felé fordulok. – Kérlek, kérlek, csak okosan a szavakkal.
- Ne aggódj, ma jó kislány leszek. – kacsint cinkosan. Andreas, tudod, hogy mit művelsz?
Odalépünk a kártya asztalhoz, amit a kollégáim körbe ülnek. Van itt fiatal és idősebb egyaránt. Mindenki kíváncsian legelteti a szemét az én… ki ő nekem? Csajom?... Hajjaj…
- Srácok, bemutatom nektek Bobyt.
- Roberta Nelson! – vágja rá a szépségem és kacsint egyet a társaságra kacéran. – Örülök, hogy megismertelek titeket! Andreas sokat mesélt rólatok! – füllent. Egyáltalán nem meséltem róluk, de megszorítja a kezem. Okos lány, tartom a szám.
- Reméljük, hogy csak jót! – vigyorog az egyik vörös hajú.
- Boby, bemutatom neked Georgot. – mutatok az illetőre aki int. – Arniet –az érintett egy hellót köszön. – Fredet…
- Micsoda báj, kegyed. – a kreol szívtipró kezet csókol Bobynak.
- Dean, Randy, Judd és Cole. –folytatom.
- Helló!
- Hogy kerültél Andy közelébe? Egy ilyen csinos lány!
- Gyere inkább hozzám!
- Na de, Urak! Fék és cipzár! – fegyelmezem őket.
Az egyik beáll Bobie mellé és elvigyorodik.
- Kishölgy, miért mutatkozik egy ilyen vén szivarral? Még csak izomzata sincs! – kezdi. – A hölgyek inkább a kigyúrt pasikra buknak, nem az ilyen vén, göthös girnyókra. – vigyorog rám, Boby pedig csípőre teszi a kezét és körbe járja.
- Hm. Kidolgozott izmok… Markáns arc… Barna bőr, szolárium. – sorolja. – De kicsi a lábad.
- Hogy? – pislog értetlenül az érintett, mire a többiek majd meg pukkadnak.
- Tudod, mit mondanak a kislábú pasikról? – mosolyog ártatlanul a kis barracuda, de én se bírom ki röhögés nélkül. Fred elvörösödik és a szava is elakad. Mikor megtalálja, a hangját felém fordul.
- Bizonyítsd be, hogy férfi vagy!
Leülök a szabad székre, Boby pedig fesztelenül az ölembe ül, én meg átkarolom a derekát, természetesen, mintha mindig is egy pár lettünk volna. George eközben kihoz a konyhából két piros szószos üveget. Leteszi az asztalra, egyiket elém, másikat Fred elé.
- Extra erős tűzokádó paprika szósz? – pislog az üveg feliratokra Boby.
- Úgy bizony! Nálunk ez így hagyomány! – mondja egy kolléga.
A legnagyobb nyugalommal felveszem az üveget, letekerem a kupakját és intek vele Fred felé.
- Fenékig. – mondom, és egy húzásra megiszom az egészet. Szemem sarkából látom, hogy Boby, Fred és még páran lesápadnak. Boby a szájára kapja a kezét. Mikor végzek az üveggel, megnyalom a szám és leteszem az üveget az asztalra.
- Te jössz. – figyelem Fredet, aki nyel egy nagyot, kinyitja a sajátját, nagy levegőt vesz és elkezdi kortyolni. Már az elsőnél elvörösödik, a másiknál kigúvadnak a szemei, a harmadiknál már fuldokol, majd elhajítja az üveget és elszalad a mosdó felé. Mindenki felröhög, velem az élen. Boby hitetlenkedő pillantást vet rám és valami stiklit sejt.
- Ezt hogy csináltad? – kérdez rá, mire rámosolygok.
- Te is megittad volna, Kolibri, paradicsomlé volt benne.
- Paradicsom… - mondja, majd hírtelen ő is elneveti magát. – Mekkora egy szélhámosok vagytok!!!
A nevetéshez mindenki csatlakozik, kivéve Fredet. Mikor ki nevetgéltük magunkat, Boby felé fordulok.
- Akarod, hogy körbe vezesselek?
- Aha!
Otthagyjuk a fiúkat és végig mutatom neki a helységeket, a pihenőt, a konditermünket, az öltözőbe csak bekukkantunk, mert épp nincs bent senki, aztán a konyha, a raktár. A raktár tele van lecserélt, vagy épp tartalék elemekkel. Sisakok, kabátok, fejszék, csizmák, palackok. Ahogy folytatnám az utat, Boby elkapja a kék pólóm és behúz magával a helységbe.
- Boby…
- Csss! – becsukódik mögöttünk az ajtó és gyönyörű karját átveti a nyakamon, másikkal a hajamba túr és az ajkaimra tapad.
Persze én sem vagyok fából, ahogy a puha, formás teste hozzám simul, melle a mellkasomhoz feszül, felmordulok, érzem, hogy az agyamra leszáll a vörös ködfelhő, ez a lány egyetlen csókjával képes felkorbácsolni a vágyaimat. Karjaimmal átölelem karcsú testét és viszonzom a csókját. Érzem, hogy többet akar, én is, de az idő nem épp a leg megfelelőbb, sem a hely, hiszen a kollégáim is láttak minket itt eltűnni.
A csókcsatát persze egy kolléga zavarja meg, az egyik újonc.
- Silas! – ripakodok rá, amikor benyit és az álla a padlón koppan. Elengedem Bobyt és szétrebbenünk.
- É-Én, elnézést, uram! A többiek mondták, hogy keressem meg a raktárba a tömlőtartót és é-én…- makog, mire pislogok egyet. Minden dühöm elpárolog egy pillanat alatt.
- A tömlőtartót? – kérdezem, mert biztos rosszul hallottam.
- A tömlőtartót. – cáfol meg a srác.
Felsóhajtok, és hozzá lépve megveregetem a vállát.
- Kölyök… A tömlőtartó TE vagy.
Egy pillanatig úgy néz, mint aki nem érti, aztán felvilágosodik, mint a Buddha a gangesznél. Elvörösödik és sarkon fordul.
- Itt egy nyugodt pillanata nincs az embernek.
- Végül is bármikor beüthet egy… - a szájára tapasztom a kezem.
- Ki nem mondd!
De már késő! Átkozott Murphy! Megszólal a riasztó és a diszpécser.
- Tűzeset történt a 39. utca és a 130. sarkán! A vegyi üzem. Kivonul egyes mentő, hármas katasztrófa mentőosztag és hatos tűzoltókocsi!
- Dögölj meg, Murphy! – morgom, majd egy gyors csókot adok Boby ajkaira. – Mennem kell!
- Vigyázz magadra, Tirgis.
- Tirgis?! – az ajtóból fordulok vissza, hogy jól hallottam-e, de csak ad egy kezdő lökést.
A kocsihoz szaladok, belebújok a bakancsokba, felszíjazom a ruhám és a kabátom, fejemre illesztem a sisakom és már mind fel is ugrottunk a tűzoltó kocsira, ami szirénázva hagyja el az épületet. Odafelé sok időm nincs Bobyn tépelődni, mert most munka van. Persze már a kolléga, akivel elbántam azzal a kis trükkel is jól van.
Hamar kiérünk a megadott helyszínre, de a tűz idővel olyan erejűre nőtte ki magát, hogy további négy egység csatlakozik hozzánk. Ugyan bebugyoláljuk magunkat a védőfelszereléssel, de mivel ez egy vegyi üzem, rohadtul oda kell figyelni. A legtöbb dolgozó már kijutott, behatolunk az épületbe, lehetséges áldozatok után kutatva, közben próbáljuk a nyílásokat tűz mentesíteni. A rádió recsek, a fekete gomolygó füstben szinte semmit nem látok, a társammal, Arnieval haladok szorosan a fal mellett, de egy hordó, amit a másik oldalon már elértek a lángok, berobban mellettünk. A vegyi anyag kölcsönhatásba lép a tűzzel, és minket tűzoltókat az ereje elrepít egy pár méterrel odébb. Megpróbálok feltápászkodni, de a kabátom megsérült, elszakadt és megpillantom nem messze tőlem Anriet. Nincs más lehetőségem, ki kell vinnem. A sisakja megsérült, betört a plexiüveg. Közben a kifolyt folyadék eléri a kollégám ruháját, a tűz pedig, mint egy félelmetes támadó kígyó, pillanatok alatt eléri a társamat. A rádióba sincs időm bele szólni, felugrok amennyire a körülmények engedik, felrántom a lángoló kollégám, eloltani nincs időm, csak húzom kiflé, arra, amerre jöttünk. Múló fájdalmat érzek a fedetlen bal alkaromon, tudom, hogy épp most égek meg, de akkor sem állhatok meg. Pár végtelennek tűnő másodperc után végre kikeveredünk az épületből és egyből egy jéghideg vízsugár éri mindkettőnk testét. Felnyögök és összecsuklom, Az én ruhám még úgy-ahogy épen van.
A következő percek teljesen kiesnek a fejemből, mint egy nagy, fekete folt. Nem tudom, hányan sérültek meg, Arnie túléli-e, nekem mi bajom van, a kérdések csak kavarognak a fejemben, de választ még nem igen kapok rájuk.
Mikor felébredek a „sokkból” egy mentőkocsiban ülök, két másik kollégával, akik nem a mi osztagunkhoz tartoznak. Középen a hordágyon Arnie fekszik, az egyik mentős pedig mindent megtesz azért, hogy életben tartsa. Szinte semmit sem hallok, talán beszakadt a dobhártyám?
Csak a kórházban tudom meg, hogy mi történt. Az egyik vizsgálóba visznek, ahol felültetnek az egyik ágyra. A vizsgálókat függönyök választanák el, ha nem lennének szét húzva. Körbehordozom a pillantásom és látom a kollégáimat, kit ismerek, kit nem. A szemközti sarokban egy tv megy a hírcsatornával. Hangot nem adtak rá, így csak a képeket figyelem. Az üzem minden ablakából törnek ki a hatalmas lángok. A feliratok a futócsíkon csak annyit árulnak el, hogy a tűzoltók nem mehetnek már be az épületbe, kívülről próbálják megfékezni a lángokat. Az egyik üvegre nézek, ahonnan visszatükröződik a tükörképem. Időközben megszabadítottak a kabátomtól és a pólómtól, de az arcom, nyakam, kezem fekete a koromtól. Lepillantok a karomra, arra, amelyik kegyetlenül fáj, mert a fájdalom végre eljut az agyamig is. Egy nővérke épp igyekszik letisztítani. Fél információk jutnak el az agyamig ebben az állapotban. Szótlanul nézem, ahogy jön az egyik orvos is, elvégzi a rutin vizsgálatokat és végre nekilátnak a kezem is ellátni. Annyit kihallok fél füllel, hogy a bal karom, könyöktől a kézfejemig másodfokú égési sérülést szenvedett. Még mindig jobb, mint a harmadfokú. A fertőtlenítés fáj, de a jód szükséges hozzá.
Kapok egy szépséges fehér kötést, ami most annyira elüt a bőröm színétől, mint a fekete és fehér holló.
Valaki, egy nővér a vállamra terít egy pokrócot, mikor a karom és én is el vagyunk látva. Tudom, hogy pocsékul nézek ki, de átadom az ágyat egy új sérültnek, akit ebben a pillanatban hoznak be. Kicsit kóvályogva, de kilépek a vizsgálóról, a folyosóra. A látvány szívbe markoló. A tűzoltó parancsnokság, a felső vezetők is itt vannak, rendőrök, mentősök, síró hozzátartozók, egymást ölelő nénik, gyerekek, anyukák. Páran rám néznek, de utat engednek nekem, a legrosszabb, amikor reménykedő pillantások villannak felém, hátha én vagyok… valakijük. Az osztály recepció és információs pultjáig sétálok, de tovább nem jutok, mert megpillantok egy ismerős, kecses, finom és törékeny alakot. Hallucinálok? Nem tudom eldönteni, nem is hallom a körülöttem lévőket, csak Őt látom. Ez igazi angyal, puha léptei, a gipsze ellenére is, mintha nem is érintenék a padlót. A szeme ragyogóan fénylik a neonlámpák fényében, mintha halvány fátylat is látnék. Talán könnyek? Egészen addig nem hiszem el, hogy Ő az, amíg közvetlenül hozzám nem lép. Szóra nyitnám az ajkaimat, de két ujját számra teszi és megállít.
- Sssh… - nem enged szóhoz jutni, mert karjait nyakam köré fonja és egy aggódó szerető hevességével veszi birtokba a számat.
Behunyom a szemeim és mindkét karommal, a sérülttel is átölelem és magamhoz szorítom. Mélyet szippantok hajából, az édes illat, egészen a lelkemig ér, ahol finoman megsimogat. Szorosan összeölelkezve állunk, szinte közszemlére téve, de most ez egyáltalán nem zavar. Örülök, hogy itt van!
|
| gab287 | 2013. 06. 12. 12:52:16 | #26141 |
Karakter: Roberta Nelson (kitalált)
Egy pillanatra megáll az imbolygó kis pislákolás, s valami beszédhangot is hallok, de nem értem, hogy mit mond. Aztán megint megmozdul a fény, s kisvártatva a közelembe kúszik egy alak. Nem tudom kivenni, mert elvakít a lámpafény, csak mikor odébb fordítja a fénykévét, látom meg, hogy egy tűzoltó. Szemmel láthatóan keres valamit, s rájövök, hogy talán nem vett észre. Belém hasít a rettegés, hogy esetleg itt maradok!
- Segítsen! Kérem!... – hangom sokkal elhalóbb, mint vártam, pedig szándékom szerint szinte sikítottam.
Felém kapja a tekintetét, és idemászik hozzám. Tök ismeretlen pasas, most mégis ő jelenti nekem a mindenséget!
- Itt vagyok, segítek!
A zseblámpával megvilágít, és alaposan felméri a helyzetet, majd bosszúsan mormog:
- Francba. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam – és megfogja a kezem – Fáj valamije?
- Mindenem! – válaszolom neki az igazságnak megfelelően. Még a hajam is fáj, és ez nem vicc! – Kérem, kérem, szedjen ki innen!
- Csss, ne izguljon – próbál megnyugtatni – mindent megteszünk, hogy kihozzuk magát.
A szemeimbe néz, és megdermed. Én is meglepődöm.
A tűzoltóm!
Ő az a tűzoltó, aki kihozta Anne-t az égő házból! Mekkora volt az esélye, hogy épp ő fog engem megtalálni? Hogy épp ő fog ide lemászni hozzám, és kimenteni a beton fogságából? Semmi! Nulla! A lehetetlen esemény! És még is megtörtént! Ha a legkevésbé is hinnék az ilyesmiben, akkor azt mondanám, hogy ez égi jel! De nem hiszek, így csak elkönyvelem, hogy oltári mákom van, és kaptam egy lehetőséget az élettől, hogy megismerkedjek ezzel a dögös pasassal. Persze, ahhoz előbb túl kell élni ezt a kalandot…
Mielőtt megnyugodhatnék, elkezd hullani ránk a törmelék, amitől annyira megrémülök, hogy felsikítok!
Az én tűzoltóm nagy nehezen leszenvedi magáról a tűzoltó kabátját, és rám teríti. Rajta csak egy testre simuló, fekete póló marad. Nem bírok kibújni a bőrömből, nem tudom megállni, hogy meg ne stíröljem a testét. Hm. Nem is tudom… Talán azért, mert akkor csak egy pillanatra láttam, de valahogy sokkal izmosabbnak hittem. Nem kis darab, de nem különösebben izmos, legalábbis ebben a fényben.
- Mi a neved? – kérdez kedvesen. Kellemes, mély tónusú, fiús hang. Férfias is, igen, nagyon is, de fiatalos, ha telefonban hallanám, inkább gondolnám 20 évesnél fiatalabbnak, mint 30 közelinek.
- Roberta… Bobie – nyögöm ki neki, és érzem, hogy elerednek a könnyeim. Nem tudnám, konkrétan megmondani, hogy miért is, ha okom nincs is, de legalább ezer ürügyem is van rá. A fájdalom, a megkönnyebbülés, hogy rám találtak, az öröm, hogy az én tűzoltóm lelet rám, a rettegés, hogy vajon ki tud-e innen vinni, és vajon hány darabban?!
- Bobie – ismételi, és bólintok. – Milyen nap van ma?
Ó, basszus… Ez most túl bonyolult kérdés!
- Am… – erőltetem tompa agyamat, és már-már rávágom, hogy hogy csütörtök – nem… Péntek – bököm ki végül, de meggyőződés nélkül.
- Igen. Nagyon jó. Próbáld meg megmozdítani a lábad – kéri.
Na, ez az, amit nem kellett volna! Felkiáltok, ahogy a fájdalom a lábamba hasít, felsugárzik minden tagomba. Amikor először azt gondoltam, hogy esetleg megúsztam, és semmim sem tört el, tévedtem. A lábam tuti, hogy eltört.
- Nem megy!!! – nyögöm neki összeszorított fogaim között, amikor megszólal a rádiója.
- Fejlemény? – hallatszik recsegősen egy tárgyilagos férfihang.
- Megtaláltam, itt fekszik előttem – válaszol az én hősöm – a lába egy betonoszlop alá szorult be, nem tudja kihúzni.
- Értem. Egyéb sérülés? – érkezik az újabb kérdés. Mintha ez nem lenne elég!!!
- Nem látok nyíltan vérző sebet – szemlél meg alaposan, majd visszateríti rám a kabátját.
- Gyere fel, meg kell beszélnünk a mentést! – érkezik az utasítást, és abban a pillanatban csap le rám a jeges rémület.
- Kérem, NE! Ne hagyjon itt! – könyörgök neki. Nem bírnék ki egyetlen percet sem ebben a veremben, olyan, mintha élve eltemettek volna!!!
- Itt kell hagyjalak pár percre, sajnálom – néz mélyen a szemembe, suttogó hangja szinte hipnotikus, de nem eléggé.
- Ne… Ne hagyjon magamra… ne hagyjon itt! – könyörgök neki. Nem csak attól félek, hogy itt hagynak, hanem hogy soha nem jönnek vissza értem. Érzem, ha most egyedül maradok, belehalok a félelembe!!!
- Nem tudok, főnök – szól kisvártatva a rádióba – Muszáj a lány mellett maradnom.
- Ez nem kérés volt! – hallatszik az ellentmondást nem tűrő utasítás, és már most utálom az ismeretlen, arctalan pasast.
- Akkor sem mehetek fel! – csattan fel hősöm. Összerezzenek a váratlan, hangos szótól, amitől persze önkéntelenül is megmozdítom sérült lábamat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy fel ne kiáltsak, de képtelen vagyok csendben maradni, felszisszenek a fájdalomtól.
Az én tűzoltóm határozottan magyaráz a rádióba, merre kell lejönni, hol kell vigyázni. Egyértelművé teszi, hogy nem megy fel, jöjjenek le a társai. Megbeszélik, hogy milyen eszközöket kell hozniuk, és hogy hol, hogyan kell alátámasztani a romokat.
Finoman megszorítja a kezemet, miután befejezi:
- Ki fogunk hozni.
Nem is tudom, hogy miért jut ez most eszembe, de szinte önkéntelenül bukik ki belőlem:
- Én… El fogom veszíteni a lábam?
Elfelhősödik a tekintete, s csak kis késéssel válaszol:
- Nem tudom, Bobie. De megígérem, hogy mindent megteszek, hogy egészben kijuttassalak innen.
Ez nem pontosan az a válasz, amit hallani szerettem volna, de mégis csak jobb, mint ha egy egyszerű igennel válaszolt volna. Ebbe a válaszba kapaszkodok, noha érzem, hogy lassan, de biztosan elönt a pánik. Nem akarok fél lábbal élni! Nem akarok nyomorék lenni, nem akarom, hogy tönkretegyék az életem!!!
- Szóval Bobie, mesélj nekem kicsit – szólal meg megint a tűzoltóm, közben a környezetünket is alaposan szemügyre veszi – Hány éves vagy?
Egy pillanatra meglepődök a kérdésen, de aztán rájövök, hogy sokkal inkább beszélgetek vele, akármiről, minthogy hagyjam eluralkodni magamon a pánikot, és a rettegést.
- 17…
- Legjobb évek! – vágja rá, s a lámpájával felfelé világítva a fölénk boruló „mennyezetet” vizsgálgatja. Nem egy szívderítő látvány, mintha egy beton oszlopokból, gerendákból, és falelemekből egymásra hányt marokkó-játék alatt feküdnék.
- Kérem, nem adná oda a telefonját? – kérdezem tőle hirtelen jött ötlettől vezérelve – Föl kell hívom anyut…
Nem tudom, hogy mióta fekszem itt, nem tudom, hogy mikorra kerülök innen ki – ha egyáltalán még valaha, élve kikerülök innen! – biztosan nagyon aggódik már, hogy nem tud rólam semmit…
- Nincs nálam, csak a rádióm, Bobie – ingatja a fejét sajnálkozva.
- Maga hozta ki Anniet tegnap a tűzből – mondom neki, váratlanul. Nem is tudom, hogy ezt miért hozom most fel. Valahogy olyan, mintha ismerném őt, pedig még sosem találkoztunk, és muszáj vagyok valahogy a tudtára hozni, hogy igen, én „ismerem” őt.
- Annie… – suttogja meglepetten. Szerintem nemigen számított rá, hogy ezt fel fogom hozni, arra meg végképp nem, hogy tudom, mi történt tegnap. Szerintem most már sejti, hogy ott lehettem, és láttam, hogy mit tett – Igen, a kislány, hát persze. Igen, az sem volt könnyű. A földszintről át kellett verekednem magam a padlón a pincébe – szemei közben folyamatosan a környezetet vizslatják, és most megakad valamin. Felemeli, és úgy tartja a táskámat, hogy láthassam – Ez a tied?
- Ühüm – bólintok neki. Leteszi, megtapogatja a nyakamat, majd finoman a fejem alá tolja a táskát. Kicsit kényelmesebb, mint a betonon.
- Hova jársz iskolába? – kérdezi közben.
- Ide, a gimibe – válaszolom, de nem részletezem. Sokkal fontosabb dolgok is vannak! – Hogy hívják?
Olyan fura, hogy magázom, mert legszívesebben tegezném. Egyrészt annyira fiatalos, másrészt, nekem ő nem ismeretlen. Láttam az utcán, és tudom, hogy alaposan megbámult akkor, aztán láttam, amikor kimentette Anne-t, és ő ezzel ez én hősömmé vált. De, mivel tűzoltó – és úgy tűnik hogy már nem kezdő, hisz’ lejöhetett ide egyedül – így biztosan nem egy 20 éves csikó. Úgyhogy, nem illene tegeznem. És ez a másik nagyon fura dolog! Engem sosem érdekelt, hogy mit illik, is mit nem illik tennem, mindig mentem a magam feje után! De valahogy úgy érzem, hogy egy olyan hősnek, mint ő – és persze, a többi tűzoltónak is, de ő az én, saját bejáratú hős tűzoltóm! – meg kell adnom a tiszteletet. Még akkor is, ha én soha, senkit nem tiszteltem még…
- Andreas – mosolyodok el. Istenem, milyen szexi név!!! Andreas! Nem egy unalmas Dick, vagy Joe, hanem egy különleges, külföldi név! Egy különleges ember, különleges neve!
Most veszem csak észre, hogy a kezemet egy pillanatra sem engedte el, és most finoman megszorítja:
- Nem ismersz véletlenül egy Ricky nevű fiút? Ricky Lindholm – kérdezi halvány mosollyal.
- Ricky?... – lepődök meg – Ő az… osztálytársam…
- Az öcsém – bólint. Azta! Milyen kicsi a világ!!! Ricky és én nem vagyunk igazán jóban, megtűrjük egymást. Tudtam, hogy van egy bátyja, és, hogy ő tűzoltó, de még a nevét sem említette, igaz, nem is kérdeztem.
- Nagyon félek – mondom neki, látszólag összefüggéstelenül. Pedig nem az. Tudom, hogy csak azért maradt itt, és azért tart szóval, hogy elterelje a figyelmemet, hogy ne pánikoljak be. Ami, persze, nem könnyű, hisz’ folyamatosan a határmezsgyén billegek. Néha szinte megfulladok, úgy fojtogat, legszívesebben kitépném a lábam a beton alól, és szaladnék, hazáig meg sem állnék!
Nyelek egy nagyot, szerintem a felszínen is hallották. A szám teljesen ki van száradva, rég ittam, és ez a por sem tesz neki jót. Rászorítok Andreas kezére.
- Tudom. Itt vagyok veled, nem megyek sehova.
Suttogása kissé megnyugtatóan hat. Persze, nem tud teljesen lenyugtatni, de legalább nem hagy átbillenni azon a nagyon vékony kis határvonalon, és segít megőrizni a józan eszemet. Erővel térítem vissza gondolataimat a beszélgetéshez, amit elkezdtünk.
- Ricky mondta, hogy a bátyja tűzoltó… – mondom neki elgondolkodva.
- Igazán? – kérdezi érdeklődve – Az a kölyök nem épp a legjobbakat mondja az emberekről. Apropó, jó gyerek, vagy le kell ütnöm? – vigyorodik el.
Annyira édes, hogy próbálja tartani bennem a lelket, még fel is nevetek, de aztán köhögni kezdek. Biztos telement a tüdőm porral, úgyhogy egy darabig az ilyen, kicsit több levegőt igénylő dolgokat felejthetem. Andreas aggódva bíztat:
- Csak tarts ki. Hisz tudod, hazavárnak. Az anyukád és a testvéreid.
- Honnan tudod…? – kérdezem meglepődve.
- Ricky mesélt ezt-azt.
Na, szuper! – fintorgok – Akkor valószínűleg egy drogdíler tinikurvának tart! Pedig pénzéért sosem feküdtem le senkivel!
Mivel nem nagyon érdekel, hogy ki mit gondol rólam, így aztán nem nagyon finomkodok, mindent megteszek, amihez csak kedvem szottyan. Drogot csak ritkán, és csak megrendelésre hozok, én nem teszek senkit a kábítószer rabjává. Ellenben minden mással seftelek: itallal, alkatrészekkel, ruhákkal, persze, zömében lopott szajréval. Na, és, persze, a pasikat sem vetem meg. Szeretem a faszt, na! A suliban az a hír járja, hogy már legalább ezer pasassal voltam. Hát, annyival talán még nem, de biztosan három számjegyű, és valószínűleg nem egyessel kezdődik.
Ha viszont ez eljutott Andreas-hoz – márpedig, ismerve Ricky-t, tuti biztos, hogy eljutott, és sokkal inkább súlyosbítva, semmint szépítve – akkor valószínűleg már áshatom is el a dolgot. Ez a pasi sosem fog velem komolyan szóba állni, és amint kiásott innen, eltűnik majd, mint egy nagyobb összeg. Remek!
- Sok olyat teszek, ami… – mormogom halkan – Nem helyénvaló.
- Ki nem? – vonja meg a vállát – Az vesse rád az első követ, aki még életében nem hibázott!
Megint hullani kezd a betonelemek közül a törmelék.
Minden ilyen alkalommal azt, hiszem, hogy ez a vég, és mindjárt megmozdulnak a gerendák, és oszlopok, és ahogy végleg összeroskadnak, maguk alá temetnek, és összepasszíroznak, csak egy véres cafat marad belőlem! Érzem, hogy a pánik elemi erővel csap le rám, és kezd maga alá temetni, kezdi elborítani az agyamat.
Aztán megérzem, hogy Andreas fölém hajol, szinte a testével véd a lehulló törmeléktől. Ez megnyugtat valamelyest, mert, ha ő ezt meg meri tenni, és nem menekül kifelé, akkor valószínűleg nincs nagyobb baj. A férfias, izzadt testszag mellett – istenem milyen izgató illata van, milyen pasis!!! – megérzem különös illatú tusfürdőjét is, ami csak hozzájárul, hogy még vonzóbbnak érezzem őt. A korábbi heves légzés éppoly szapora marad.
– Jól van, semmi baj! – nyugtatgat – Ez csak egy kis törmelék, nem veszélyes. Mindjárt itt vannak a kollégáim és kiügyeskedünk.
Első pillanatban szinte felvidulok, hogy akkor már nem sokáig kell itt maradnom, és végre friss levegőt szívhatok – habár Andreas testszagát az idők végezetéig tudnám szagolgatni – de aztán abban a pillanatban belém hasít a rémület.
- És ha nem tudnak kiszedni? – adok hangot félelmemnek. Érzem, hogy remegek, akárha fáznék, pedig a félelem rázza a testemet – Ha le kell vágni a lábam?...
A szemem szúr, a torkom kapar, érzem, és érzem, hogy bármennyire is erőlködök, nem tudom megállni, hogy egy könnycsepp végig ne gördüljön az arcomon.
- Bobie, most jól figyelj rám! – néz rám komolyan. A hangja is nagyon komoly, és tudom, hogy most igazat mond, és nem csak beszél a levegőbe, hogy megnyugtasson – Nem ígérhetem meg, hogy nem vágják le… Fel kell készülnöd a legrosszabbra, de… esküszöm, hogy mindent megpróbálunk ennek elkerülése végett. Egészben akarlak kiszedni innen, és ha rajtam múlik, úgy is lesz!
Nem, persze, hogy nem ígérheted meg – gondolom keserűen, de minden harag, vagy neheztelés nélkül. Kár, hogy ő nem orvos, ha le kell vágni, akkor azt akarnám, hogy ő vágja le, de tudom, hogy ez nem lesz így.
Percekkel később újabb tűzoltók töltik meg a kis üreget. Eddig is nagyon szűk volt a hely, most tulajdonképpen moccanni sem lehet, bizarr szexpozíciókkal tudják a tűzoltók a munkájukat végezni. Különös formájú, masszív fémszerkezeteket helyeznek el bizonyos pontokon, amelyek azt hivatottak megakadályozni, hogy a fejünkre omoljon az egész, ingatag beton-marokkó. Lámpákat is felszerelnek, bekábelezik az egész helyet, hamarosan úgy néz ki, mint egy feltárás alatt álló barlangrendszer.
Andreas is kap egy ilyen tartóelemet, de ahhoz, hogy felállítsa, mindkét kezére szüksége van. Kelletlenül engedem el, a keze helyett inkább a felkarját markolom. Közel sem azt tapasztalom a kezem alatt, ami általában beindít, most mégis érzem, hogy kicsit szaporább lesz a szívverésem. Pedig amit érzek a kezem alatt, az megerősít abban, amit korábban láttam. Andreas nem rendszeres látogatója a konditermeknek, valószínűleg csak annyit edz, amennyit a munkahelye kötelezően előír – vagy, még annyit sem…
Nem tudom, mennyi ideig dolgoznak Andreas, és kollégái, nekem óráknak tűnnek, pedig valószínűleg inkább csak percek. Aztán egy orvos érkezik, és megvizsgál, alaposan. Egyelőre nem nyugtalankodik, azt mondja, hogy a körülményekhez képest meglepően jól bírom a strapát. Beköt egy infúziót, és kifelé menet egy ásványvizes palackot nyom Andreas kezébe. Kedvenc tűzoltóm habozás nélkül telepedik ismét mellém, és megitat. Soha életemben nem esett még ilyen jól pár korty víz!
- Nagyon bátor és okos lány vagy, Bobie – duruzsolja, míg a vizet nyelem. Nem nagyon értem, hogy mire gondol, s ezt kerekre tárt szemekkel jelzem neki, mire magyarázatba kezd – Ha nem kezdesz el kopácsolni, nem veszünk észre. És be kell vallanom, hogy a körülmények ellenére, nem láttam még nálad bátrabb lányt, aki ennyire jól viselné ezt a helyzetet.
- Tényleg? – kérdezem tőlem szokatlanul bátortalanul. Mindig nagy a pofám, mindig nagyon vagány, és karakán vagyok. De most? Amikor szó szerint csak hajszálon függ az életem? Ki ne lenne befosva? A kaszást ritkán röhögik szembe az emberek!
- Tényleg – bizonygatja határozottan.
Időközben megérkezik egy középkorú, mogorva képű, fickó. Nem annyira koszos a ruhája, mint a többieké, valószínűleg kevesebb időt töltött a mentéssel, mint a többiek. Talán ő az ismeretlenül is ellenszenves parancsnok?
Komoly arccal felméri ő is a terepet, majd megcsóválja a fejét:
- Amputáció?
- NEM! – kiáltok rá a fickóra. Szó sem lehet róla, hogy levágják a lábam! Ki van zárva! Akkor itt döglök meg, de nem megyek ki fél lábbal!!!
- Próbáljuk meg az emelőpárnát – javasolja Andreas.
- Az egész a fejünkre fog omlani – jósolja a parancsnok komoran.
- Nincs más esélyünk – bizonygatja az én hősöm – Meg kell emelnünk, hogy kihúzhassuk a lábát. A légkalapács nem segít itt.
- Kérem, kérem, ne vágják le a lábam!!! – fogom könyörgőre, és elsírom magam, bármennyire is erősnek akarok látszani – Akkor inkább hagyjanak itt, így, de én nem megyek el a lábam nélkül!!!
Andreas leveszi a kesztyűjét, s a kezét az arcomra simítja. Füst, és valami különös, fűszeres illat elegyét érzem amúgy meglepően finom kezén. Talán kardamom?
- Sssssh, Bobie – csitít, és próbál bíztatni – Mindent megpróbálunk, érted?
- Hiába a próbálkozás, ezt nem fogjuk tudni – kontráz a parancsnok – Legalább kétszáz tonna van felettünk, akár a dominó. Kézzel ásunk, nem tudjuk eltakarítani.
- Fel kell mennem megnézni, mit tehetünk – pillant rám, s megint belém hasít a félelem. Ő az egyetlen, akiben megbízok, ő volt, aki rám talált, és ő az, aki nem hagyja, hogy a parancsnok levágassa a lábamat! Nem mehet el!!! – Most itt kell, hagyjalak egy kicsit.
- Ne, kérlek. Ne menj – kapok a keze után, és úgy szorítom, mint a fuldokló azt a bizonyos szalmaszálat – Ne hagyj itt…
- Muszáj felmennem. Megígérem, hogy visszajövök – válaszolja határozottan, és bár nagyon fájdalmas arckifejezés uralkodik el gyönyörű vonásain, mégis csak elindul, kifelé.
Hiába tudom, hogy igaza van, mégis kiabálok, sírok, rimánkodok neki, hogy ne menjen el, ne hagyjon itt. Hiába marad velem egy másik tűzoltó, megállíthatatlanul záporoznak a könnyeim, zokogok, szinte teljesen összeomlok, amikor eltűnik a romok között.
Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, teljesen elveszítem az időérzékemet.
Amikor Andreas újra megjelenik mellettem, szinte minden világosabb lesz, még a fájdalom is alábbhagy a lábamban, pedig most már rettenetesen fáj. Sosem gondoltam, hogy a fájdalomnak létezik ez a foka, pedig az orvos ismét lejött, és adott egy kis nyugtatót, amikor látta, hogy mennyire ki vagyok borulva, meg az infúziómba nyomott egy jó adag fájdalomcsillapítót is.
Pár kedves szóval megnyugtat, aztán munkához lát. Kisvártatva három, hatalmas, párnaszerű dolgot cibálnak le a kollégái, láthatóan jó nehezek, talán annyit is nyomhatnak, mint én. Andreas veszi át tőlük, de meglepő módon kicsit könnyedébben mozgatja őket, mint a kollégái. Kicsit talán erősebb, mint amilyennek, amúgy, kigyúrtnak egyáltalán nem nevezhető teste alapján, gondoltam.
Elhelyezi a párnákat a beton elemek alatti résekben, majd visszaheveredik mellém:
- Bobie, most nagyon figyelj rám! – sóhajt egy nagyot – Meg fogjuk emelni a lábad fölött a betont. Sajnos most nem hozhatjuk le ide a mentősöket, ezért ki kell tartanod, amíg ki nem hozunk. Megemeljük és kihúzzuk, de pokoli fájdalmat fogsz érezni.
- Fájdalom?... – nyögöm elhalóan. Már kezd múlni a fájdalomcsillapító hatása, és egyre elviselhetetlenebb a lábamban tomboló pokol. Legszívesebben üvöltenék, de azzal nem érnék el semmit. Ezért aztán csak összeszorítom a fogaimat, és tűrök, míg egyszer csak el nem ájulok majd. De hogy még ennél is több fájdalom?!?! Nem tudom, hogy kibírom-e – Hát nem elég fájdalom ez?
- Kérlek, légy erős, ahogy megemeljük, neked is húznod kell kifelé – magyarázza – Talán csak pár pillanatunk lesz rá, hogy a lábad megmentsük.
- Nagyon fog fájni? – kérdezem, pedig tudom a választ. Csak annyira jó lenne mást hallani, mint amire számítok!
- Nagyon – hallom, amit nem akartam hallani – De itt leszek veled. Melletted.
Nem sok mindent tehetek. Arra gondolok, hogy már csak ezt kell kibírni, és kimehetek innen. Sejtettem, hogy nem mehetek ingyen, valamit fizetnem kell. Inkább fizetek fájdalommal, mint a lábammal! Bármennyi fájdalommal!!!
Mélyeket sóhajtok, próbálom összeszedni azt a kevés erőmet, ami még maradt, majd határozottan bólintok, hogy kezdhetjük. Andreas, és kollégái mindent még egyszer leellenőriznek, minden a helyén, és minden rendben. A parancsok rádión szól le, hogy náluk is minden rendben van, majd a többiek kimennek, csak mi ketten maradunk.
Édes kettesben a hősömmel.
- Nős vagy? – kérdezem tőle. Nem tudja elrejteni, hogy mennyire meglepődik.
- Már nem sokáig – válaszol, de a mosoly nem teljesen őszinte az arcán – Válok.
- Ó – dobban nagyot a szívem, és nem bírom visszatartani a másik, fontos kérdést – És hány éves vagy?
- 32. Miért?
Sok! – sikoltok magamban – Túl sok!!! A picsába!!! De nem érdekel! Nem érdekel, hogy majdnem kétszer olyan idős, mint én, annyira vágyom erre a pasira! Csak éljem túl ezt a kalandot! De most csak egy vicceskedő megjegyzéssel kell beérnem, bár a lelkem mélyén vágyom, hogy ne csak annak vegye:
- Mert most megkérnélek, hogy csókolj meg, amíg egy darabban vagyok.
És nem teszi meg!
Csak megforgatja a szemeit, és elmosolyodik, nem hajol közel, és nem csókol meg. Nem vesz komolyan. Lemondóan felsóhajtok, de végül is nem csalódtam nagyot, hisz’ számítottam rá. Az lett volna a meglepetés, ha esetleg megtette volna…
Aztán elkezdődik.
Amikor megmoccan a lábamat fogva tartó betongerenda, felsikoltok a fájdalomtól. Fel voltam készülve rá, hogy pokoli módon fog fájni, de erre nem voltam felkészülve. Mintha tőből próbálnák kiszakítani a lábamat, az egész testem lángol, és semmit nem érzek, csak a kínt, a mindent elsöprő fájdalmat. Hajszálon múlik csak, hogy nem ájulok el, és nem hányom össze magam. Elképzelni nem tudom, hogy honnan van lélekjelenlétem kihúzni a lábamat a betongerenda alól, amikor megnyílik az az egyetlen pillanat. Talán az érintés a combomon, amit még a mindent elsöprő kínszenvedésen át is érzek, talán az vezérel.
Nem nagyon tudom, hogy mi történik velem, körülöttem.
Érzem, hogy valami elmozdul, hatalmas döndülés, törmelék ömlik ránk, a levegő megtelik porral, fuldoklom, de ez a legkisebb bajom, mert a fájdalom elviselhetetlen, zokogva, félájultan heverek a törmeléken. Aztán érzem, hogy kezek ragadnak meg, és rátesznek valami laposra, majd elindulunk, lassan, imbolyogva, meg-megállva, szinte méterenként araszolva. A sötétséget hatalmas fényár váltja fel, szinte megvakulok, rengeteg ember, hatalmas zsivaj, gépek zaja, helikopterek hangos kopogása, szirénák vijjogása vesz körül.
Csak sejtem, hogy kijutottam. Élve, és egyben.
Meglódul velem a lapos valami, gyorsan haladunk, majd megállapodunk, aztán az a hely is elindul, s itt válok meg végleg az öntudatomtól…
* * *
Másnap térek magamhoz.
Anyu nincs velem. Hát, persze, hisz’ dolgozik. Ha egy napot is mulaszt, azt kockáztatja, hogy kirúgják. És manapság nagyon nehéz munkát találni, így nem kockáztathat. Megértem. Az ápolók elmesélik, hogy volt itt, és azt ígérte, hogy délután bejön.
Aztán orvosok érkeznek, kérdezgetnek, megvizsgálnak, majd lelépnének. De nem hagyom, mert tudni akarom, hogy mi van velem, milyen sérüléseket szereztem, és mennyire súlyos. Le akarnának rázni, de közlöm velük, hogy meg ne próbálják, mert az összes létező emberjogi szervezetet, meg fogyasztó-, és betegvédelmi szervezetet rájuk uszítom, ha nem adnak teljes, részletes, és mindenekfelett közérthető tájékoztatást az állapotomról. Ez megteszi a hatását.
Megtudom, hogy a lábam járt a legrosszabbul, de végül az sem olyan vészes. A sípcsontom, és a szárkapocscsontom is eltört, és el is mozdultak, de egy rutinműtéttel összeillesztették őket. A legnagyobb nyom a műtéti heg lesz. Sebaj, majd varratok rá egy zipzár tetkót. Ezen kívül eltört, és elrepedt pár bordám, meg agyrázkódást kaptam. Ennyi. Lehetett volna sokkal rosszabb is, mázlistának érezhetem magam, a dokik szerint.
Aztán délután meglátogat a családom. Anyu sírdogál egy sort, amikor ébren talál, az öccseim ijedt szemekkel pillognak egy pár percig, aztán persze, poénkodni kezdenek a káromra. Egy fél óra után anyu megelégeli, és kizavarja őket a folyosóra, hogy beszélgetni is tudjunk kicsit. Elmesélem neki, hogy Ricky Lindholm bátyja talált rám, és ő erősködött, még a főnökével szemben is, hogy mit próbáljanak meg annak érdekében, hogy amputálás nélkül tudjanak kihozni onnan.
Pár perccel később kopogás szakít bennünket félbe, és meglepetten szólok ki:
- Szabad!
A benyíló ajtó mögül szépséges pasas bukkan elő, fekete ingben, fekete farmerban.
Andreas!!!
Egyből felfrissülök, ahogy meglátom hős tűzoltómat, a korábbi tompaságom – fájdalomcsillapítók – szinte nyomtalanul elszáll. A szívem úgy kezd verdesni, mint egy kis kolibri szárnya, és kíváncsi izgatottság lesz úrrá rajtam.
- Szép jó napot, hölgyeim! – köszön.
- Andreas! – térek magamhoz az első döbbenetből, és rá mosolygok – Hát te? Mit keresel itt?
- Beteget látogatok – válaszolja, s előhúz a háta mögül egy csodaszép virágcsokrot, amit aztán az ágyamhoz lépve át is ad nekem.
- Ez… Ez gyönyörű! – dadogom neki – Nem kellett volna!
De, persze, belül meg olvadozok! Virágot hozott, nekem, nem is kicsit! – cigánykerekezek a lelkemben – Akkor ő sem teljesen közömbös irántam!!!
- Ugyan, ez a legkevesebb.
Aha, a legkevesebb, mi?!?! – akarnék visszavágni, de végül nem teszem, csak gondolatban – Kíváncsi lennék, vajon hány kimentett szerencsétlent látogattál meg a kórházban?!?!
Anyu Andreas-hoz lép, és megköszöni neki, hogy kihozott onnan, egy darabban. Andreas csak szerényen szabadkozik:
- Csak a kötelességem végeztem, asszonyom.
- Bátor tett volt! – bizonygatja anyám, amivel tulajdonképpen teljesen egyet is értek – Maga a legbátrabb ember, akivel találkoztam! Megmenti Anne-t a lángoló házból, aztán az én kislányom romok alól!
- Ez a munkám – süti le a szemét, aztán pedig rám kacsint.
Istenem, mekkora hóhányó!!! – gondolom, de közben csak remélem, hogy nem nagyon látványos, ahogy elvörösödök. Még soha, egyetlen pasi miatt sem pirultam el! Soha!!! Igaz, egyik sem volt egy 32 éves, komoly, nős férfi. Pfú, Bobie!!! – fut át a fejemen a gondolat – Tudod te, egyáltalán, hogy mit is csinálsz?!?!
Hamarosan ismét kettesben maradok az én hősömmel, ugyanis anyunak mennie kell, nemsokára kezdődik a műszakja. Anyu hosszan búcsúzkodik tőlem, majd elköszön Andreas-tól is. Szemmel láthatóan nagyon tetszik neki, de szerintem csak addig lesz ez így, amíg ki nem derül, hogy a pasim!
Hogy mi van?!?! – döbbenek meg saját gondolataimon. Aztán persze, belátom, hogy végül is erről álmodozok, mióta megláttam ezt a fickót. Csak az a kár, hogy ez nem nagyon valószínű. Persze, a remény hal meg utoljára!
Amikor végül tényleg kettesben maradunk, Andreas az ágyamhoz lép, maga elé emel egy széket, és megfordítva, támlával előre, lovagló ülésben ereszkedik rá, karjait a támlára támasztva.
- Hogy vagy?
- Jól. Szerencsére csak néhány törés, megúsztam.
Megkönnyebbülten, és hálásan nézek rá, kezemet könnyedén a kézfejére ejtem. Először fel sem tűnik a mozdulat, csak, amikor már a kezem az övén nyugszik, jövök rá, hogy mit is teszek? Akkor viszont már nincs visszaút, már nem kaphatom el, mert az feltűnne neki!!! Jesszusom, Bobie!!! Egy nős pasival kezdesz flörtölni?!?!
- Nos, látom, jó kezekben vagy – mondja, és nem adja jelét, hogy feltűnt volna, vagy ellenére volna az érintésem.
- Igen, anyám mindig itt van, ha van egy kis ideje… – válaszolom olyan könnyedé, amennyire csak tőlem telik – Nem gondoltam volna, hogy bejössz hozzám. Pláne nem virággal!
- Akkor megleptelek – mosolyodik el magabiztosan. Ragyogó mosolya azonban nem képes elrejteni a szemeiben megbúvó szomorúságot.
- Andreas, olyan… – kezdem tétován – Nem is tudom, gond van veled?
- Velem? – szalad fel a szemöldöke egész magasra.
- Olyan… Furcsa vagy – magyarázom kedvesen – Mosolyogsz, meg minden, de kissé… kibaszottul szomorúnak tűnsz.
Egy hosszú pillanatig csak néz rám, alig észrevehető, halvány mosollyal, aztán végül kiböki:
- Beadjuk a válást.
- De hisz’ ez remek! – kiáltok fel önkéntelenül. A következő pillanatban persze, eszembe jut, hogy ez nem biztos, hogy ildomos volt, úgyhogy gyorsan visszakozok – Úgy értem, megszabadulsz a hárpiától.
- Igen, tudom, de azért kicsit fáj a dolog – válaszol. Aztán valószínűleg eléggé buta fejet vághatok, mert magyarázni kezd, de a tekintetét elveszi rólam – Négy éve voltam együtt a nejemmel, és minden jól indult, elvettem, és már gyerekeket terveztem, de tönkrement minden. Eddig bántott, hogy nem született közös gyerek, de most mégis szerencse, mert akkor még pokolibb lenne. Négy évet kidobtam az ablakon… De nekem ketyeg a biológiai órám, Kolibri.
- Kolibri? – lepődök meg. Becenevet kaptam?!?!
- Így neveztelek el magamnak – kacsint rám – Zavar?
- N-Nem – rázom meg a fejem. Szóval, már becézget is! – gondolom izgatottan, és kicsit kijjebb csusszanok az ágyon. Természetesen gondoskodok róla, hogy ép combom teljes hosszában kivillanjon a hálóing, és a takaró alól. Hosszú, formás, nimfa combjaim vannak, nem volt még pasi, akinek ne lett volna merevedése, ha megvillantottam neki! És igen! Nem is kerüli el a figyelmét, és egy illetlenül hosszú pillanatig el is kalandozik a tekintete, alaposan megbámulja a combomat.
- Nem akarok negyven év felett apa lenni – morogja végül, amikor elszakítja a tekintetét a combomról.
- De hisz még van… 8 éved – vetem ellene.
- Akkor is.
Egy hosszú pillanatig csend zuhan közénk. Már épp kérdezni akarnék, amikor végül ő szólal meg:
- Szóval… a testvéreid szoktak látogatni? Apád?
- Nekem nincs apám! – komorulok el.
- Sajnálom! – mentegetőzik – Nem akartam kaktuszba tenyerelni.
- Egészen pontosan azóta nincs – magyarázom dühösen – hogy a perverz állat rám akart mászni, én meg fejbe csaptam. Nem mesélte ezt Ricky?
- Nem…
Egy hosszú másodpercig ismét a gondolataiba mélyed. Mit nem adnék érte, ha ilyenkor láthatnám, hogy mire gondol?
- Megérdemelte – teszi hozzá aztán – Anyud hogy bírta?
- Nehezen – vonom meg a vállam – Én segítettem neki, amiben csak tudtam…
- És néha nem a leg legálisabb úton, ugye? – basszus, honnan tudja?!?! Andreas megvonja a vállát, mintha csak olvasna a gondolataimban – Ismerem…
- És te? – kérdezek gyorsan, nem is cél nélkül. Igyekszem rá terelni a szót, rólam el. Nincs még itt az ideje, hogy a sötét üzelmeimről tudomást szerezzen! – Téged is egy szülő nevelt?
- Az én esetem kicsit bonyolult… – magyarázza – Nem a szokványos családban nevelkedtem.
- Mert?
Nem szokványos család?!?! Nem is értem, hogy mire gondol, de nagyon érdekel! Minden érdekel, ami vele kapcsolatos, és ha nem szokványos, akkor meg ezerszeresen is!
- Nos… Akkor most megpróbálom elmondani kereken. Van az apám, J. és a biológiai apám, H.
- J. és H.? – kérdezek rá. Ki nevezi a szüleit, még ha csak nevelőszülő is, a monogramján?!?!
- Julian és Henry. Szóval a biológiai apám összejött Juliannel, aki nála fiatalabb volt.
- Apád meleg volt? – kérdezek rá megdöbbenve. Nincs semmi bajom a melegekkel, de nem túl gyakori, hogy olyan emberrel találkozok, akinek meleg apja van, és ráadásul még ismeri is az apja pasiját!!!
- Biszex – jelenti ki – De a lányokhoz jobban vonzódott, viszont kellett valaki, aki otthon várja, süt, főz, mos, takarít, ez volt J. Én az anyámmal éltem 9 éves koromig. Amikor az anyám… balesetben elhunyt, H-hoz kerültem. H nem törődött velem, sőt, J viszont annál inkább. Igazi szerető apa, testvér és anya figura volt, de H megint megcsalta őt évekkel később, aztán haza állított az öcsémmel.
- És J nem dobta? – kérdezem ingerülten – Én ezt tettem volna, levágtam volna a farkát és az ablakon hajítottam volna ki minden holmijával együtt!
Andreas felnevet, szemmel láthatóan jól szórakozik kirohanásomon.
- J nagyon sokáig tűrte – folytatja – szeretett engem és Rickyt. Mindkettőnknek mindent megadott, amit csak lehetett. Aztán pár év múlva kidobta végleg H-t és tovább nevelt minket egyedül. Ő a legcsodásabb apa szerintem a világon.
Andreas elmosolyodik, ahogy emlékeibe mélyed. Nem tudja, tán nem is akarja elrejteni a szeretet, amit Julian-re gondolva érez a férfi iránt.
- Tisztességes embert faragott belőlem – fejezi be – legalábbis igyekszem annak érezni magam.
- Rickyről ez nem mondható el – bököm ki, mire csak lemondóan legyint egyet – Ricky egy ostoba, öntelt, felfújt hólyag. Nem ártana neki néhány pofon, de apa soha nem ad neki. 17 éve alatt mindössze hármat kapott – aztán, mint aki észbe kap, megkérdezi – De várjunk csak, miért érdekel ennyire az élettörténetem?
- Mert meg akarlak ismerni – vágom rá automatikusan. Csak a következő pillanatban döbbenek rá, hogy ez volt a rossz válasz, mert ez további kérdéseket von maga után, amikre egyáltalán nem biztos, hogy én válaszolni akarok!
- Miért? – érkezik az első, viszont amire a legkevésbé akarok válaszolni!
Első körben nem is tudom, hogy mit válaszoljak. Agyamban egymást kergetik a gondolatok, de nem nagyon tudok dűlőre jutni. Aztán végül úgy döntök, hogy közbülső megoldást választok. Nem teljesen őszinte szöveg, nagyon egyértelmű testbeszéd. Kezemet ismét a kézfejére teszem, s mélyen a szemébe nézve válaszolok a kérdésére:
- Mindent tudni akarok rólad, mert kedvellek! A barátod akarok lenni – inkább a csajod, de neked erről most még nem kell tudnod! – Nekem mindent elmondhatsz, ami a szíved nyomja, csak engedj magadhoz közel – annál sokkal közelebb, mint képzeled, nem bánnám, ha a távolság negatív lenne közöttünk!
Azt hiszem, hogy ez egy kicsit sok volt a hős tűzoltó hab lelkének!
Felpattan, és távozni készül. Mielőtt le tudna lépni, még elkérem a mobilszámát, amit a legnagyobb meglepetésemre meg is ad. Aztán elegánsan távozik.
Szóval, a rettenthetetlen hős bármilyen égő házba, bármilyen, összedőlt épületbe bemászik, de megretten, ha egy kamaszlány közeledni merészel hozzá.
Mondjuk, én is megrettennék magamtól az ő helyében.
Őszintén szólva, én is megrettenek magamtól. Mi a faszt művelsz, Bobie!?!? – szidom le magam – Mégis hogy képzelted, hogy csak így lerohanod a pasast?!?! Épp csak azt nem mondtad neki, hogy gyere, és dugj meg, itt, az ágyon!!!
Olyan hatással van rám ez a fickó, amilyennel még sosem találkoztam. Ellenállhatatlanul vonz, nem tudok vele mit kezdeni, nem tehetek ellene semmit! Muszáj megszereznem, muszáj elcsábítanom, bármi áron!!!
* * *
Az elkövetkezendő két hétben Andreas minden nap meglátogat.
Nem kicsit lep meg ezzel. Azt gondoltam, hogy az első látogatás után a felém sem fog többet nézni, de legnagyobb örömömre nem így lett. Minden nap jön, hol virágot, hol gyümölcsöt, hol csokit hoz nekem – és nem gagyi, olcsó vacakot, hanem menő svájci, és holland import csokikat, meg méregdrága, kézműves bonbonokat!
Én kicsit visszafogottabb vagyok, nem nyomulok annyira, ő viszont kicsit jobban felbátorodik. Még azt kis kiharcolja, hogy kifizethesse a kórházi számlát, amibe végül nagyon nehezen megyek bele. Mondjuk, nagyon nagy segítség ez nekünk, mert nem lenne pénzünk rá, valamilyen hitelből kellene ezt fedeznünk. Mondanom sem kell, hogy anyu munkáltatói hallani sem akarnak róla, hogy egészségbiztosítást fizessenek neki a cég, nekünk meg nem telik rá.
Aztán hazaengednek, és véget ér a látogatásosdi.
A kórházban, titokban tudtuk tartani anyu előtt, de itthon ez lehetetlen lenne. OK, persze, anyu nem találkozna vele, ki tudnánk játszani, hisz’ nagyon ritkán, és rövid ideig van csak itthon, de az öccseim tuti beköpnének anyunak, úgyhogy nincs látogatás. Suliba sem járok még, az orvosok szerint még legalább két hét itthon, mire kiheveri a szervezetem az egészet.
A baleset utáni harmadik hét közepe táján épp lefekvéshez készülődök, amikor kopogtatnak az ajtón. Mondjuk, a kopogtatás meglehetősen visszafogott interpretációja annak a dörömbölésnek, amivel majd betörik az ajtót. Ki a picsa lehet ez ilyenkor?!?! – gondolom morcosan – Ráadásul miért akarja betörni az ajtót?!?! Ajánlom, jó oka legyen rá!!!
Felmarkolom a kedvenc baseball ütőmet – igen, pontosan azt a darabot! – és támadásra készen magam elé emelem, ahogy kinyitom az ajtót.
- Kolibri… – motyogja nehezen forgó nyelvvel.
Úgy nézek a pasasra a küszöbön, mint aki UFO-t lát.
- Andreas…? – kérdezem hitetlenkedve – Te… Részeg vagy? Bűzlesz a piától, mint egy görény!
Hangosan felnevet, de azonnal befogom a száját. Még csak az kell, hogy felzavarja az aprólékokat!!! Ha már meg nem tette korábban, hogy megpróbálta betörni az ajtónkat!
De az ő agya egész máshol jár, mert nedves érintést érzek a tenyeremen, ahogy belecsókol.
- Milyen… puha a kezed… - motyogja, de képes üvöltve motyogni. Hogy csinálja?!?!
- Ne olyan hangosan! – mordulok rá – Felkelted a családomat!
Andreas leplezetlenül végig stíröl.
Meglehetősen szexisben vagyok – leszámítva a járógipszet, persze. Nincs rajtam más, mint egy vörös, csipke francia bugyi, meg egy ehhez passzoló, csipke melltartó. Nem nagyon szoktam zavartatni magam, hisz’ nem ritkán csak egy melltartót viselek fölső gyanánt, most valahogy mégis zavarba jövök a pillantásától, és érzem, hogy egy kicsit talán még el is pirulok!
- Bocsánat! – pillog bűnbánóan rám, aztán nemes egyszerűséggel hozzám hajol, és szájon csókol!
Első meglepetésemben még viszonzom is, és megremegnek a lábaim. Nem nyelves, csak egy csók az ajkaimra, de akkor is! Megcsókolt!!! Az én hősöm!!!
Igyekszem olyan természetesen viselkedni, amennyire csak lehet egy ilyen helyzetben, mintha semmi sem történt volna, de persze, az nem nagyon megy. Csak remélem, hogy eléggé részeg hozzá, hogy ilyen finomságok fel se tűnjenek neki, és ne vegye észre, hogy mennyire kipirultam, és szinte remegek az izgalomtól! Bobie!!! Szedd már össze magad, ez csak egy puszi volt!!! Még csak nem is igazi csók!!!
- Ah, a fene, gyere be! De halkan! – adom meg magam, minden józan eszem ellenére. Elkapom a karját, és behúzom. A következő pillanatban hatalmas robajjal elvágódik a padlón!
- Basszus! – nyögök fel lemondóan. Aztán minden erőmet összeszedve talpra rángatom a totálkáros hőst – Te aztán jól kiütötted magad! Mit csináltál ember?
A vállamra teszi a kezét, és közli a következő, rendkívül fontos információt:
- Azt hiszem, hánynom kell…
Ó, bazd meg!!!
- Csak ne itt! – sipítozok neki ultrahangon, és eltuszkolom a fürdőbe – Miért kellett így berúgnod?! És miért ide jöttél? – nyomok a kezébe egy törölközőt.
- Mert ide akartam… – elég szarul néz ki, sápadt, és mintha imbolyogna is, nem is kicsit – Rosszul vagyok…
- Mennyit ittál? – kérdezem, nem is tudom, hogy miért.
- Csak egy pár pohárka…
- Mennyi az a… pár? – sandítok fel rá, mert gyanítom, hogy most erősen szépített a helyzeten. Egy pár pohárka whiskey még rajtam sem látszik meg! Mondjuk, én legendásan jól bírom a piát, nem ritka, hogy asztal alá iszom a pasikat! Közben lerángatom a cipőjét, ami nem kis mutatvány jelen állapotomban.
- Úgy… 20…
Azta! – nyögök fel magamban meglepve – Az azért nem semmi, majd’ egy liter tömény! Csoda, hogy még magánál van!!! Pár perc múltán, amikor úgy ítélem meg, hogy most már túl fogja élni az utat a szobámba, lassan feltámogatom őt oda. Alighogy belépünk a szobám ajtaján, éles hang rikolt fel mögöttem:
- Anyaaaaaa!!!!
- Ne óbégass már, Pete!!! – förmedek rá, de nem túl hangosan. Ha esetleg Greg még nincs ébren, akkor szeretném, ha így is maradna – Anyu nincs itthon, csak felvered Greg-et!!!
- De, hol van anyu?! – kérdezi megszeppenten – És ki ez a faszi?!?!
- Hogy beszélsz, öcskös?!?! – oltom le megint – Nem mondunk ilyet, egy felnőtt férfira!!!
- Te is ezt szoktad mondani! – ellenkezik – És hol van anyu?!
Lehunyom a szemem, és elszámolok ötig. Aztán halálosan nyugodtan válaszolok:
- Attól mert, én bunkó vagyok, Pete, neked nem kell annak lenned! Anyu pedig dolgozik, de ezt te is tudod!
- Ki ez a f… bácsi? – kérdezi aztán, kerekre nyílt szemekkel.
Andreas szemmel láthatóan nem nagyon foglalkozik velünk, a szobámat vizslatja. Na, igen. Nem épp egy tipikus csaj szoba. A padló sötétebb tónusú hajópadló, a falak feketék, itt-ott ciklámen színű szegélyekkel, betétekkel. Egyik falon hatalmas Eddie poszter, a másikon egy KISS. Ami viszont szemmel láthatóan most leginkább leköti a figyelmét, a szoba négy sarkát elfoglaló, professzionális, diszkó hangosításra termet, 1.200W-os JBL hangdoboz. Az ötödik, a szoba egyik falának közepén lévő, nagyméretű LCD tévé alatt fekszik. Ezen kapott helyet az őket meghajtó, 5 csatornás, csatornánként 1.000W-os, Earthquake Sound gyártmányú Cinénova Grande 5 típusú erősítő, az előerősítőkkel, equalizerekkel, CD/DVD lejátszókkal, miegyébbel. A tévével szemközti fal előtt pedig a 2.400W-os subwoofer áll, a saját, két darab Emotiva XPR-1 monoblokk erősítővel. Ha megtalálom a hangerőszabályzót, a legbrutálisabb heavy metal koncertet is lepipálom a szobában! Igaz, akkor az egész házban lehet üvegezni… Annak sztorija van, hogy nekem ilyen hi-fi cuccom van. Lopott áru, nekem soha nem lenne pénzem ilyesmire, de még lopottan sem, mert még úgy is vagy 5-6 ezret kérnének érte. Újan meg több majdnem 50 az ára. Csak, éppen bejöttek a fiúk a csőbe, nem tudtak megszabadulni tőle, mert az orgazdájukat lecsukták. Úgyhogy, én jutányos áron – nekem jutányos áron!!! – megszabadítottam őket a cucctól!
- Ő… – pillantok Andreas-ra, aki szemmel láthatóan a szobámat vizslatja, és kevéssé érdeklődik a társalgásunk iránt - … izé… Egy barátom…
- És mit keres itt?! Éjjel?! – kérdezősködik tovább legkisebb öcsém.
- Figyelj, Pete! – indulok feléje – Gyere, menjünk vissza a szobádba, közben elmondom!
Visszaterelem a srácot a szobájába, közben hantázok kicsit arról, hogy Andreas messze lakik, ivott, nem vezethet haza, és ráadásul ki is rabolták. Elég álmos hozzá, hogy bevegye, de meg kell zsarolnom, mert azzal szívat, hogy úgyis beárul anyunak. Megfenyegetem, hogy ha meg meri említeni anyunak Andreas-t, akkor én meg beárulom, hogy a múltkor bepisilt az éjszaka. Na, erre elhallgat, és leteszi a cserkész nagyesküt, hogy nem is látott semmit, csak kussoljak. Szuper.
Mire visszaérek a szobámba, Andreas az egyik fotelban horkol.
Na, remek. Most akkor mi legyen? Az ágy eléggé messze van, ráadásul csak egy ágy van. Igaz, az egy 190×200 centis franciaágy, fekete, acél csővázzal. Praktikus, ha éppen vadulós kedvemben vagyok a pasimmal! Andreas-szal persze, ez most semmiképp sem jöhet szóba, több szempontból sem, úgyhogy, akár alhat is az ágyamban, elférünk.
Megizzadok, mire átszenvedem a fotelból az ágyba! Andreas nem kicsi pasas, több mint 180 centi magas, és lehet vagy 85 kiló. Amikor már az ágyban van, lerángatom róla a ruhát, s hamarosan csak feszes, rövidnadrág fazonú alsója marad rajta. Na, igen. Bár közel sem olyan izmos, mint amire eddig gerjedtem, valahogy mégis nagyon szexinek, és izgatónak látom őt. Én a kimondottan kigyúrt srácokra buktam eddig. Nem kell, hogy nagy izmai legyenek, de nagyon kidolgozott legyen, még ellazítva is minden egyes izomköteg rajzolódjon ki a testén, kockahas, stb. Na, Andreas nagyon nem ilyen. Igazándiból kimondottan puhány, legalábbis a korábbi ideálhoz képest. De, valahogy mégis vonz, veszettül, és felizgat! És persze, nem kerüli el a figyelmemet az alsóján formálódó domborulat. Huh! Azért nem kicsi a srác! A legtöbb lány azon izgul, hogy ne legyen kicsi a pasija. Én inkább azon, hogy ne legyen túl nagy!!! Én… szóval kistermetű csaj vagyok, és odalent is kicsike vagyok, persze, a pasik legnagyobb örömére, merthogy szűk vagyok, mint egy kiskamasz! A teljesen átlagosnak tekinthető, 16 centis farok már rendesen kitölt. Szerencsére, az eddigi pasijaim mindegyike ebben a 14-16 centis kategóriában volt, legalábbis szemre… De Andreas-on még így, nyugalmában is látszik, hogy harcra készen bizony nagyobb, mint amihez hozzá vagyok szokva!
Nagy sóhajjal takarom be, majd a ruháit szépen elrendezem a fotelon. Mielőtt még ágyba bújnék, beállítom az ébresztőt öt órára. Anyu hatig dolgozik, fél hét lesz, mire az éjszakás műszakból hazaér, addig el kell paterolnom Andreas-t itthonról!
Szinte leküzdhetetlen a késztetés, hogy hozzá simuljak, és úgy aludjak el, amikor lefekszem én is. De aztán valahogy mégis csak megállom, és az ágy szélére húzódva, álmodozva szenderülök álomba.
* * *
Túl hamar kezd rikoltozni az ébresztőm.
Első gondolatom természetesen az, hogy fogom, és kivágom a galád telefont az ablakon, de aztán rájövök, hogy én akartam, hogy ilyen korán felzavarjon.
Andreas!!!
Megpördülök az ágyban, és egy pasassal nézek farkasszemet. Pontosabban, csak én nézem őt, mert ő nem lát ki a fejéből, mivel még mindig alszik! Hogy képes zavartalanul aludni ilyen éktelen lármában, amit a telefonom csap ébresztés gyanánt?!?!
Ijedten emelem a kézfejemet az orrához.
Jól van, él! Egy nagyon rövid pillanatig tartottam tőle, hogy elpatkolt az éjszaka, alkoholmérgezésben, de nem, csak túl jó az alvókája, amit még megtámogatott egy liter töménnyel. Annyitól én sem ébredtem volna fel a telefonomra. De, soha a büdös életben nem, vihettek volna a temetőbe!
Nyúlok, hogy felrázom, de aztán megáll a kezem a levegőben.
Lehet, fel kellene előtte öltöznöm, hogy ne akkor kelljen, amikor már ő is ébren van.
Óvatosan kimászok az ágyból, és kiosonok a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyozok – nem olyan vészes, mert ezekben az új rögzítő sínekben nyugodtan lehet fürödni – aztán visszatérek a szobába. Tegnap este felhőtlen, meleg időt ígértek, harminc fokhoz közeli hőmérséklettel. Egy testre simuló, fehér lycra nadrágot választok, ami úgy néz ki, mintha térdig vérben gázoltam volna, ehhez egyszerű, fehér dzsekit veszek. Melltartó nélkül. Az nem kell, mert egyébként sem túl nagyok a melleim, és ráadásul annyira keményen állnak, hogy nincs szükségem melltartóra. Csak ruházatként viselem, ha viselem, nem a funkciója miatt.
A cipővel meg vagyok lőve, mert a rögzítő sín miatt nem vehetek olyan cipőt, amilyet akarnék. Így aztán előhalászom az egyetlen, lapos talpú lábbelimet – leszámítva a sportcipőimet – és ép lábamra ezt húzom, míg a másik megkapja az utcai „bakancsot” a műanyag-gipszre. Hát, nem vagyok valami szexi, de ennél többet nem lehet kihozni a dologból…
- Hé, hétalvó! – rázom meg finoman Andreas vállát, amikor végzek – Hasadra süt a nap! Gyerünk, vakard össze magad, nagyfiú!!!
Andreas morog valamit, álomittasan, és a fejére húzza a takarót.
- Hahó! – húzom le a fejéről – Fel kellene kelni! Anyu nem találhat rád itt! Elsikáltam a dolgot az öcsémmel, de anyuval nem lesz egyszerű, úgyhogy, ha nem akarod, hogy nagyon megharagudjak rád, akkor nem keversz engem ekkora szarba!!!
- Csag… mék etykidzsit… - motyogja félálomban. A szeme csukva, a szája elnyílva, olyan édes, mint egy angyali kisfiú. Nincs szívem felébreszteni, de muszáj!!!
- Na, jól van, te akartad!!!
Egy mozdulattal lerántom róla a takarót. Ez még nem különösebben hatja meg, de a merénylet még csak ez után következik. A másik oldalról feltérdelek az ágyra, és egészen egyszerűen legurítom a padlóra.
Andreas eltűnik az ágy mögött, és tompa puffanással ér földet.
Lekászálódok az ágyról, és megkerülve azt, vigyorogva szemlélem a döbbenten pillogó fickót. Annyira édesen buta fejet vág, hogy ha nem lennék halálosan szerelmes belé, akkor ebben a pillanatban esnék bele.
- Mi… hol… – dadog értetlenül, és látszik rajta, hogy fogalma sincs róla, melyik rendezvényen van. Meglepetten néz körül a szobában, és szemmel láthatóan csak nagyon halványan rémlik neki valami. Aztán tekintete megpihen rajtam, és szemei rendesen elkerekednek. Azt most nem tudom eldönteni, hogy ez a szerelésemnek szól, vagy a ténynek, hogy az én szobámban van, vagy mindkettőnek?
- Te… hogy kerülsz ide?!?! – böki ki végül.
- Ez az én szobám, Andreas! – mosolygok rá.
- Őőőő… Éreztem, én, hogy nem jó kérdést teszek fel… – vakarja a fejét, még mindig a padlón ülve. Nagyon kész van a pasi! – Szóval… Akkor én hogy kerülök ide?!
- Tegnap este beállítottál hozzánk – válaszolok türelmesen. Egyszer én is jártam így, pontosan tudom, mennyire megnyugtató, ha normális válaszokat kap az ember!
- Ó, basszus! – hunyja le a szemét egy pillanatra. Aztán idegesen pattan ki, tágra nyílva, és gyorsan körbenéz a szobában – De… Itt csak egy ágy van!!!
- Ó, igen! – bólintok kajánul vigyorogva.
- Akkor te hol aludtál, ha én itt?!?! – int az ágyra.
Yesssss!!! – ugrál a kisördög a vállamon.
- Hát, ugyanott, de nem sokat aludtam! – magyarázom sokat mondó mosollyal.
Erre köhögni kezd, ahogy félrenyel, és laposan hunyorogva, szinte félve kérdez:
- Mit… Mit jelentsen az, hogy nem sokat aludtál?!?!
- Hát, eszméletlen éjszaka volt, Andreas! – mesélem neki szexisen búgó hangon – Isteni voltál!!!
Elsőre elvörösödik, majd elfehéredik, ahogy tágra nyílt szemekkel mered rám.
- Izé… – dadogja remegő szájjal – Mi ketten… Éjszaka…
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem is emlékszel rá, hogy mennyire élvezted, amikor leszoptalak?!?! – kérdezem tőle sértődötten – Pedig azt mondtad, hogy még soha, senkivel nem találkoztál, aki így tud szopni, és aki olyan természetesen nyeli le, mintha csak vanília puding lenne!!! Életem első szopása, csak neked, és te nem emlékszel rá?!?!
Látom rajta, hogy rettenetes kínban van, és nagyon élvezem! Erre nincs jó válasz, legalábbis az ő helyzetében! Nem akar megsérteni, hogy nem emlékszik semmire az éjszakából, de nem meri elhinni, hogy ezt megtette!!! Ő 32, én 17 vagyok, ha ez kiderül, ő börtönbe megy, kirúgják az állásából, soha többet nem lehet tűzoltó!
Szinte látom, ahogy a szemem előtt omlik össze a pasi, arcát a két tenyerébe temeti, hitetlenül rázza a fejét. És megsajnálom.
- Jaj, ne drámázz már!!! – nevetek rá – Azon kívül, hogy egy ágyban aludtunk, nem történt semmi!!!
Úgy kapja fel a fejét, mint akit megmart a kígyó:
- Hogy mi van?!?! – kérdezi értetlenül.
- Ne parázz, nem dugtál meg, és nem szoptalak le!!! – nevetek, majd’ a térdemet csapkodom, úgy röhögök – Istenem, milyen kétségbeesett pofát vágtál!!!
- Nem mondod, hogy képes voltál megszívatni!?!?!? – kérdezi ingerülten, de a szája sarkában ott bujkál a halvány mosoly.
- Ne haragudj, de nem hagyhattam ki!!! – nevetek tovább, és alig bírok lehiggadni.
- Pfú!!! – szűkül össze a szeme, de játékos fények villannak a tekintetében – Hát, mondjuk, megérdemeltem! – vonja meg a vállát, majd kihangsúlyozandó, rám mutat – De, ugye tudod, hogy ezt még visszakapod?!?!
- Állok elébe, tűzoltókám! – vigyorgok rá magabiztosan, majd kicsit komolyabban teszem még hozzá – Na, gyere, vakard össze magad, és hazaviszlek!
* * *
Tizenöt perccel később lépünk ki az ajtón.
Andreas mostanra már nagyjából ember formájú. Amíg zuhanyozott, én főztem neki egy atomerős kávét, meg kentem neki egy kis kenyeret vajjal, meg mogyorókrémmel. Valamit enni kell ilyenkor, hogy a sok gyomorsavat felszívja valami.
Amikor a vén, de gyönyörűen csillogó csotrihoz irányítom a parkolóban, érdeklődve vonja fel a szemöldökét:
- Ez a kocsid?!
- Aha! – vigyorgok büszkén – Tetszik?!
- Hát, elég látványos benzintemető! – neveti el magát.
- OK, rengeteget fogyaszt – vonom meg a vállam – El sem mondom mennyit, mert biztosan hülyének fogsz nézni. De szeretem!
- Meg tudom érteni! – simogatja meg a műszerfalat, meg a fehér, bőr kárpitot, amikor beülünk – Tényleg gyönyörű gép! Nem ilyen kocsit képzeltem el hozzád!
- Hát, én sem, hidd el! De ennek sztorija van! – mosolygok rá.
Csak az alig észlelhető, finom vibrációból lehet kitalálni, hogy beindítottam a motort, a motorhangból semmi sem szűrődik be az utastérbe. Aztán sebességbe teszem, és méltóságteljesen megindul a hatalmas hajó.
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen finoman, és csöndesen jár egy ilyen öreg kocsi! – ámul el Andreas, ahogy tökéletes kényelemben, és komfortban autózunk.
- Én sem! – nevetem el magam, és elmesélem neki a sztorit a dédanyám bátyjáról, meg, hogy hogyan vettem végül használatba az autót, és hogy szerettem bele – Aztán, azóta hozzám nőtt, és semmi pénzért nem válnék meg tőle! Pedig, ne tudd meg, ha csak kacsatollal simogatom a gázpedált, városban akkor is benyal harminc litert, inkább harminckettőt. Brutál csúcs dugóban meg negyvenet is…
- Az szép! – bólint elismerően – Na, jó, de ebben egy teherautó motor van!!!
- Hát, ja, hét és fél literes, V8-as – magyarázom – de csak kétszáztizenkét lóerő…
- Elég az! – neveti el magát – Érdekelnek a kocsik?!
- Nem különösebben, miért? – kérdezek vissza.
- Mert olyan magabiztosan beszéltél a tiédről, mint aki ért hozzá!
- Ja, csak megpróbálok nem túl szőke lenni! – nevetem el magam – A sajátomról megtanultam ezt-azt, ha valaki megkérdez róla, akkor ne tárjam szét a kezem, mint egy értelmi fogyatékos, szőke baba!
- Ja, értem! – mosolyog – Mindenesetre eléggé feltűnő, hogy ilyen pöttöm lány létedre egy ekkora batárral csapatsz!
- Na, ja, a pasik valamiért nagyon csipázzák ezt! – kacsintok rá.
- Hát, igen! – kacsint vissza, mint aki pontosan tudja, hogy miről beszélek, majd komolyra vált, bár nem komorra – Köszi szépen, mindent!
- Ugyan, mit is?! – kérdezek vissza ártatlanul.
- Hát… Hogy nem dobtál ki tegnap éjjel. Meg, hogy most hazaviszel…
- Ja, igazán nincs mit! – mosolygok rá – Apró szívesség, semmi ahhoz képest, hogy megmentetted az életemet!
- Jaj, ezt most ne keverjük ide, jó?! – húzza el a száját – Nekem az a munkám, hogy életeket mentek. Éppen ezért lettem tűzoltó. Neked nem hivatásod, hogy elszállásolj tajtrészeg pasasokat, utána meg hazafurikázd őket! Úgyhogy, igenis, nagyon rendes tőled, és tényleg hálás vagyok, hogy nem csináltál botrányt! – aztán egy hosszú pillanatig elgondolkodva bámul maga elé, végül hozzáteszi – És azért is nagyon hálás vagyok, hogy… nem hagytad, hogy hülyeséget csináljak!
- Hülyeséget?! – kérdezek vissza meglepetten. Tényleg nem értem, hogy mire gondol.
- Hát, tudod… – vonja meg a vállát szégyenlősen – Tudom, hogy milyen vagyok részegen! Egy ilyen gyönyörű lány, mint te, garantáltan nincs biztonságban tőlem! – néz rám jelentőségteljesen.
- Ó! – eszmélek, hogy mire is gondol – Értem! Hát… Maradjunk annyiban, hogy nem nagyon voltál abban az állapotban, úgyhogy hidd el, ha akartam volna sem lehetett volna semmi!
Amikor kimondom, már tudom, hogy nem jól fogalmaztam. Igazándiból akartam volna, de ő most talán azt hiszi, hogy egyáltalán nem. Pedig, dehogy nem, csak, éppen, nem így akartam volna, amikor részeg, hanem amikor szín józan, és úgy kíván, hogy képtelen nemet mondani! Hogy tényleg akarjon engem, és ne csak a szesz késztesse…
- Ó! – hangjában ott érzem a kis csalódást. Most tényleg? Ez komoly?! Csalódott, hogy nem akartam?! – Akkor jó.
Súlyos csend zuhan közénk, ami nem is oszlik, míg meg nem állok az, Andreas lakását rejtő, ház előtt.
- Hát… Megérkeztünk – mondom sután, és várakozásteljesen pillantok rá.
- Igen – hagyja helyben, és látom rajta, hogy valamin nagyon vívódik. Aztán egy hosszú pillanat múlva végül megszólal – Szeretném valahogy megköszönni, hogy ilyen rendes voltál velem!
- Már megtetted! – mosolyodok el.
- Nem így értem – jelenik meg neki is egy halvány mosoly az arcán – Szeretnélek elhívni, vacsorázni!
Nagyot dobban a szívem! Először nem is akarom elhinni, amit hallok! Sok mindenre számítottam, de erre végül nem! Hisz’ már sokszor lett volna alkalma, és a kórházban is határozottan megfutamodott, amikor közelebb akartam kerülni hozzá. És most végül is mégis csak randira hív!!!
- Figyelj, ha hálás akarsz lenni, akkor rendelj nekem valamit a Toxic Vision-től – mondom nevetve, s úgy érzem, hogy jól sikerül lepleznem a rámenősségemmel az izgatottságomat – ha meg randira akarsz hívni, akkor hívj randira! – kacsintok rá kihívóan.
Egy pillanatra meglepődik, aztán elneveti magát ő is:
- Azt a mindenit, nem akármilyen rámenős csaj vagy! – mondja – Te szoktad elhívni a pasikat randira?!?!
- Volt már rá példa, nem is annyira ritkán! – bólintok vigyorogva – Persze, szeretem, ha egy pasi erősebb, mint én, és nem fizikailag értem, mert az nem nagy kunszt! De néha jó a dominát játszani, csak csettintetni a kiszemelt csődörnek, aki, mint a kiskutya, lihegve trappol a nyomomban, és azt teszi, amit mondok, akkor amikor csak akarom!
- Huh, ilyenkor még a pasi farka is parancsszóra áll fel?!?! – kérdezi kihívóan mosolyogva.
- Majdnem! – kacsintok rá magabiztosan – És, ha nem akkor, nem olyan gyorsan, és nem annyira kemény, mint ahogy én akarom, már ki is esett a pikszisből!!!
- Te most viccelsz!!! – néz rám nevetve, de egyben meglepetten is.
- Talán igen, talán nem! – hunyorítok sejtelmesen.
Hosszú pillanatig meredten néz rám, nem tudja eldönteni, hogy vajon viccelek-e, és ha igen, akkor miben, mennyire túloztam? Helyes, nem baj, ha összekapja magát, és olyan csődör lesz, amilyen a nagykönyvben meg van írva! Ő nem az a típus, aki szeret alárendelt lenni egy kapcsolatban, mindenképpen ő a hím, ő az úr. Én pedig most a gyönge nő akarok lenni ebben a kapcsolatban – ha lesz belőle kapcsolat – és én akarok lenni az alárendelt. Viszont, én nagyon erős csaj vagyok, így neki az alfahímek alfahímjének kell lennie, különben nem tud fölém kerekedni! És szerintem ezt most már pontosan érzi is.
- Tetszel nekem, Roberta Nelson! – mondja halkan, mélyen a szemembe nézve – Nagyon hadakoztam, mert nagyon fiatal vagy. De nem tudok a végtelenségig hadakozni! Meg akarlak ismerni!
- Az első lépést megtetted – válaszolom halkan, és állom a pillantását – Lássuk, mi lesz ebből!
- Holnap este? Nyolc óra? – kérdezi – Érted megyek!
- Tökéletes – bólintok – De arra kérlek, hogy ne gyere értem. Anyunak nem tudom ennyi idő alatt beadagolni!
Egy pillanatnyi gondolkodás után beleegyezik:
- OK, érthető. Akkor találkozzunk… – láthatóan gondolkodni kezd egy kicsit – Szereted a déli konyhát? – kérdezi váratlanul.
- Persze! – mosolyodok el – Én chicago-i lány vagyok, nekem a déli kaják igazi egzotikumok!
- Nem! – rázom a fejem.
- Nem egy puccos hely, de nagyon jól főznek! – mosolyodik el – Igazándiból, egy kis büfé, de a legjobb kaját ott adják, szerintem egész Tampa-ban!
- Nem szeretem a proccos helyeket, a hangulatos kis büfékben sokkal jobban érzem magam – válaszolok lelkesen – Szuper jó lesz! Majd GPS-szel odatalálok!
- Nagyszerű, akkor holnap este, találkozunk!
- Úgy van!
- Szia, Kolibri! – mosolyodik el, és lágyan megsimítja az arcomat.
- Szia, Andreas! – suttogom, és csak remélem, hogy nem érzi, hogy mennyire jólesik az érintése. Szinte remegek az izgatottságtól, ahogy végigsimít az arcomon, megélek egy bőrorgazmust, ahogy ujja siklik a bőrömön.
Aztán Andreas kiszáll, és elsétál a ház bejárata felé. Ábrándozva bámulok utána, míg el nem tűnik az ajtó mögött.
|
| louisMayfair | 2013. 04. 28. 18:28:33 | #25676 |
Karakter: Andreas Lindholm
Megjegyzés: Kolibrinek
Miután hazaértem a kimerítő műszak után, sajnos nem sokat tudok aludni. A telefonom csörgésére ébredek és felveszem, a főnököm az.
- Lindholm, robbanás történt az International plázában, minden szolgálaton kívüli tűzoltót berendelünk! Kapja össze magát és induljon a tűzoltó állomásra.
- Igenis.
Nem állok neki hisztizni, hogy fáradt vagyok, hisz éjszaka aludhattam az állomáson és most is szundítottam kicsit, így felkelek és magamra kapkodom a ruháimat. Több közlekedési kihágást is ejtek, ahogy száguldozok a kocsimmal, de most minden rendőrre, mentősre és tűzoltóra szükség van. Haedseten keresztül a kollégám tájékoztat a dolgokról, több százan voltak az épületben. Az állomás szerencsére nincs messze tőlem, felkapkodom a tűzoltó gönceim és a csapatommal kivonulunk mi is a helyszínre. A város összes tűzoltója a helyszínen van szinte, meg is lepődök, amikor meglátom a pusztítást és a kollégákat fel le rohangálni! Hát ez hihetetlen! Hogy történhetett? Az épület előtt a tűzoltó és mentőautók sűrűjében sebesülteket vizsgálnak, többeket letakarnak. A kereső kutyákat is bevetik, egyszerre öt kutya szaglászik a romok felett. Mindenhol száll a por, alig látok tőle.
Föl-le mászom a betonelemek között, túlélőket keresve, magamban elmondok pár imát, hogy mindenkit, aki még életben van a romok alatt, időben megtaláljuk.
- Hány embert vittetek ki? – kérdezem az egyik kollégát.
- Nem tudom, százával. – válaszolja.
- És mennyien lehetnek még?
- Életben? Alig. – húzza el a száján én pedig magamban morgok, hogy ez csodás.
Az egész hely olyan, mint egy rosszul összerakott kártyavár, ami összedőlt. Találunk egy túlélőt, majd még egyet. Aztán valami különös érzés fog el, magam sem tudom megmagyarázni mi az, de egy bizonyos terület felé vonz, ahol nem igen mászkálnak a kollégák. Odaverekszem magam és fülelek. Kopácsolást hallok, valahonnan lentről, de meg nem tudom mondani honnan. Próbálom elkülöníteni a hangokat, amiket a tűzoltók generálnak, de nagyon nehéz.
- CSENDET! – ordítom el magam, mire mindenki elkussol és abbahagyja, bármit is csinál.
A kopácsolás tovább hallatszódik. Leguggolok és a főnök lép mellém.
- Maga is hallja? – pillantok rá, mire bólint.
- Túlélő. De merre?
Egy nyomkereső kutyát hívunk, de körbejárva a helyet nem talál semmit. Szentségelek, a többek pedig kutatni kezdenek, bár nem jutnak sokra. Körbe-köre járok, hátha valahol valamit, csak egy árulkodó jelet találok. Felbotlok egy fémcsőben, négykézlábra esek és majdnem fel is kiáltok örömömben. Megfogom a csövet és érzem rajta a rezgéseket. Valaki ezt a csövet veri! Hallelujah! Idegesen követem végig a cső vonalát, amíg az el nem tűnik a törmelék közt. A főnök mellém lép és mutatom a csövet. Ketten kezdjük el párban keresni valami apró rést, ahova be tudnánk nézni. Már majdnem túl is mennék, de megpillantok egy lyukat. Két beton elem közt terült el egy akkora rés, hogy épp átférek rajta. Hátra nézek és a főnöknek kiáltok.
- Főnök! Talán itt le tudnék jutni!
- Biztos benne, Lindholm?
- Meg kell néznem, ha jól látom a cső vonalát a fejemben, lefelé, talán itt lejuthatok.
- Hát jó, de legyen óvatos! – néz rám szigorúan, én pedig veszek egy nagy levegőt.
Elmondok még egy miatyánkot és fejjel előre, elkezdek bemászni a résen. Nagyon nehéz, mert alig tudom felemelni a fejem. A sisakom nem vehetem le, így kell haladnom előre a kabátomban. A zseblámpa fényével utat keresek, pár méter után beesek egy üregbe.
- A fenébe! – morgok és talpra kecmergek.
Fel tudok állni, de sokra nem megyek vele, mert az út folytatása ismét laposkúszásra van ítélve.
- Van idelent valaki? – kérdezem, de választ nem kapok. Talán nem hallanak. – Csesszemeg! – káromkodom és hasra feküdve megint kúszni kezdek.
- Andreas, ha nem talál semmit, jöjjön ki, de sürgősen! Idefent nem rózsás a helyzet! – hallom a főnököm hangját a rádiómból.
Fölöttem ijesztően recsegnek a betonelemek, tartóoszlopok, már épp vissza akarnék fordulni, amikor meghallok egy kétségbeesett hangot.
- Segítség!!! Erre!!! Itt vagyok!!! – egy nő.
- Találtam egy túlélőt! Mindjárt odaérek hozzá. – mondom a vállamon a rádiómba, és kúszom a nő felé.
Egyre nehezebb a helyzet, de sikeresen elvergődöm magam a nőig. Először elsiklik felette a figyelmem, a beton törmelékek és a por miatt, de a hangja magához vonzza a tekintetem.
- Segítsen! Kérem!...
- Itt vagyok, segítek! – oda mászom, és zseblámpával végig vizslatom a testét. A lába eltűnik a beton alatt. – Francba. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. – mondom magamnak és megfogom a hölgy kezét. – Fáj valamije?
- Mindenem! – hát ez nagyon nem jó. – Kérem, kérem, szedjen ki innen!
- Csss, ne izguljon, mindent megteszünk, hogy kihozzuk magát.
A szemeire téved a tekintetem és elakad a lélegzetem. Ez nem lehet, a lány! Annyira meghökkenek, hogy még levegőt venni is elfelejtek, de a merengésből a „mennyezetről” lehulló, omló vakolat és törmelék ránk potyog. A lány sikít, én pedig leszenvedem magamról a kabátom és ráterítem.
- Mi a neved? – tegezem le, hogy könnyedebben tudjak vele beszélni.
- Roberta… Bobie. – nyögi és arcán forró könnycseppek szántanak végig.
- Bobie. – ismételem és bólintok. – Milyen nap van ma?
- Am… nem… Péntek.
- Igen. Nagyon jó. Próbáld meg megmozdítani a lábad. – mikor megteszi, felkiált a fájdalomtól.
- Nem megy!!! – ekkor megszólal a rádióm.
- Fejlemény?
- Megtaláltam, itt fekszik előttem, a lába egy betonoszlop alá szorult be, nem tudja kihúzni.
Értem. Egyéb sérülés?
- Nem látok nyíltan vérző sebet. – vizsgálom meg Bobiet alaposabban, majd visszaterítem rá a kabátom.
- Gyere fel, meg kell beszélnünk a mentést! – hallom az utasítást és a lány elkapja a karom.
- Kérem, NE! Ne hagyjon itt! – retteg, sajnos ez ilyen helyzetben természetes.
- Itt kell hagyjalak pár percre, sajnálom. – súgom a páratlanul gyönyörű szempárnak.
- Ne… Ne hagyjon magamra… ne hagyjon itt!
Pár pillanat múlva a rádióba szólok.
- Nem tudok, főnök. Muszáj a lány mellett maradnom.
- Ez nem kérés volt!
- Akkor sem mehetek fel! – szóltam ingerülten a lány pedig összerezzent, majd felszisszent a fájtalomtól. Muszáj elvonnom a figyelmét.
Elmagyarázom a főnöknek, hogy merre jöttem és hogy hol kell vigyázni. A kollégáim lemásznak és aládúcolják a „menekülő” útvonalat. Ez el fog tartani egy darabig, a főnök is igyekszik, de nekem most a lányra kell figyelnem. Finoman megszorítom a kezét.
- Ki fogunk hozni. – nyugtatom.
- Én… El fogom veszíteni a lábam? – fájdalmas árnyék suhan át az arcomon.
- Nem tudom, Bobie. De megígérem, hogy mindent megteszek, hogy egészben kijuttassalak innen.
A válasz némiképp megnyugtatja, de látom, hogy kezdi elfogni a pánik, lassan és alattomosan, de a bőre alá csúszik.
- Szóval Bobie, mesélj nekem kicsit. – közben a környezetünket is fölmérem, merre mozoghatok, kerülhetek, hogy a kollégák is elférjenek. – Hány éves vagy?
- 17…
- Legjobb évek! – vágom rá és a mennyezetet nézem a lámpámmal.
- Kérem, nem adná oda a telefonját? Föl kell hívom anyut… - kétségbeesett kérés volt, egy kislány segélykérése, de nem tehettem meg.
- Nincs nálam, csak a rádióm, Bobie. – rázom meg finoman a fejem.
- Maga hozta ki Anniet tegnap a tűzből. – vált témát én meg elképedek.
- Annie… Igen, a kislány, hát persze. Igen, az sem volt könnyű. A földszintről át kellett verekednem magam a padlón a pincébe. – kiszúrok egy táskát, ez jó lesz. – Ez a tied?
- Ühüm. – bólint és finoman a feje alá tolom, miután meggyőződöm róla, nincs-e nyaki sérülése.
- Hova jársz iskolába? – kérdezem tovább.
- Ide, a gimibe... Hogy hívják?
- Andreas. – mosolyodom el és kezemmel végig fogom a kezét. – Nem ismersz véletlenül egy Ricky nevű fiút? Ricky Lindholm.
- Ricky?... Ő az… osztálytársam… - feleli.
- Az öcsém. – bólintok, mire elképed, aztán lassan sikerül megnyugtatni, így, hogy elvonom a figyelmét, kezébe adom a gyeplőt, mintha ő lenne itt a nyeregben. Így könnyebb elviselni, tapasztalatom szerint.
- Nagyon félek. – hallom, ahogy kiszáradt torokkal nyel egyet, megszorítja, szinte görcsösen a kezemet.
- Tudom. Itt vagyok veled, nem megyek sehova. – suttogom nyugtatóan.
- Ricky mondta, hogy a bátyja tűzoltó… - gondolkodik el, ez jó jel.
- Igazán? Az a kölyök nem épp a legjobbakat mondja az emberekről. Apropó, jó gyerek, vagy le kell ütnöm? – vigyorodom el, a lány pedig felnevet, de köhögni kezd. Oké, nem volt jó ötlet, váltunk. – Csak tarts ki. Hisz tudod, hazavárnak. Az anyukád és a testvéreid.
- Honnan tudod…?
- Ricky mesélt ezt-azt. – látom arcán a fájdalmas fintort. Nos, igen, hallottam, hogy nem szent életű, de ez nem az én tisztem, hogy eldöntsem.
- Sok olyat teszek, ami… Nem helyénvaló.
- Ki nem? Az vesse rád az első követ, aki még életében nem hibázott! – végszóra ismét potyogni kezdett a mennyezet, én pedig óvatosan Bobbie fölé tudok félig hajolni, amennyire a tér engedte és a testemmel védem.
Oké, Istenre ez nem vonatkozott. Szaporán kapkodja a levegőt, megint csitítgatni kezdem.
– Jól van, semmi baj! Ez csak egy kis törmelék, nem veszélyes. Mindjárt itt vannak a kollégáim és kiügyeskedünk. – a teste remegni kezd.
- És ha nem tudnak kiszedni? Ha le kell vágni a lábam?... – ajkai megremegnek és harcol, hogy elfojtsa a sírást, de szinte lehetetlen ebben a helyzetben erősnek maradni.
- Bobie, most jól figyelj rám… Nem ígérhetem meg, hogy nem vágják le… Fel kell készülnöd a legrosszabbra, de… esküszöm, hogy mindent megpróbálunk ennek elkerülése végett. Egészben akarlak kiszedni innen, és ha rajtam múlik, úgy is lesz!
Perceken belül elérnek hozzánk libasorban a kollégáim. Arrébb húzódom, de a kezét nem engedem el, nem is tudnám, sőt már vérkeringés sincs benne. A világítást lámpákkal erősítik fel, így már nem kell a zseblámpámmal bíbelődnöm. Kapok egy tartódúcot és Bobbie mellé állítom fel, arra az időre el kell engednem a kezét, de ujjait a karomra, bicepszemre fonja. Ha attól nyugodtabb, hogy megérint, csak rajta, a kezemre most szükségem van. Cirka tíz perc elég, hogy körbedúcoljuk és egy pillanatnyi szusszanást engedélyezünk, míg egy orvos meg nem jelenik, hogy felmérje Bobie állapotát. Fél szemmel nézem, ahogy beköt neki egy infúziót, majd a doki odaad nekem egy palack vizet. Szó nélkül emelem Bobie szájához és megitatom vele, a lány nyeldekli, mintha nem ivott volna napok óta.
- Nagyon bátor és okos lány vagy, Bobie. – dicsérem, mire rám néz értetlen szemekkel. - Ha nem kezdesz el kopácsolni, nem veszünk észre. És be kell vallanom, hogy a körülmények ellenére, nem láttam még nálad bátrabb lányt, aki ennyire jól viselné ezt a helyzetet.
- Tényleg? – mintha nem hinne nekem, bátorítóan rámosolygok.
- Tényleg.
Idő közben megérkezik mellém a parancsnok, felméri a terepet és megcsóválja a fejét.
- Amputáció?
- NEM! – kiált a lány, mire vádló tekintettel nézek felettesemre.
- Próbáljuk meg az emelőpárnát.
- Az egész a fejünkre fog omlani.
- Nincs más esélyünk. Meg kell emelnünk, hogy kihúzhassuk a lábát. A légkalapács nem segít itt.
- Kérem, kérem, ne vágják le a lábam!!! Akkor inkább hagyjanak itt, így, de én nem megyek el a lábam nélkül!!! – rimánkodik a lány és levéve a kesztyűm egy kicsit a füst és kardamom illatú kezemet az arcára teszem.
- Sssssh, Bobie. Mindent megpróbálunk, érted?
- Hiába a próbálkozás, ezt nem fogjuk tudni. Legalább kétszáz tonna van felettünk, akár a dominó. – morog a parancsnok. – Kézzel ásunk, nem tudjuk eltakarítani.
- Fel kell mennem megnézni mit tehetünk. – pillantok vissza Bobiera. – Most itt kell hagyjalak egy kicsit.
- Ne, kérlek. Ne menj. – ragadja meg kezeivel a kezemet. – Ne hagyj itt…
- Muszáj felmennem. Megígérem, hogy visszajövök. – mondom és kénytelen vagyok ott hagyni, bár a szívem szakad meg érte.
Hallom, hogy kiabál utánam, de ki kell mennem felmérni a helyzetet. A parancsnok követ és kikászálódunk a romok alól. Kicsit kinyújtóztatom a hátam és körbejártam a főnökömmel az egészet.
- Valami ötlet? – kérdezi, mire megrázom a fejem.
- Nem tudom… Veszélyes megemelni. Ha támfalat is húzunk. Csökkenteni kellene a fejünk fölé tornyosuló súlyon.
- Hívjunk darut?
- Ott van egy. – mutatok a pláza túl felére, ami azért van ott, mert egy parkfelújítást végeznek. – Esetleg meg lehetne csinálni, mint a marokkó játékkal.
- A mivel? – néz rám a parancsnok.
- Marokkó. Egy játék. Emlékszik, Nils játszott vele, a többiekkel karácsonykor. A neje hozta valahonnan.
- Egyiket a másikról? Igen, csak nehezen. – morog felettesem.
- Az a baj, hogy sok a súly a lány felett.
- Ha megemeljük, elég ha csak pár centit elmozdul egy keresztbe fordult tartóoszlop és agyonlapítja. Vissza kell mennie és rábeszélni az amputációra.
- Nem, amíg látunk lehetőséget.
- És, ha a lába alatt kezdenénk el ásni? Csak ott.
- Nem megy, láttam, beton van alatta és törmelék. A törmeléket még talán, de nem tudjuk kikotorni.
Nagyon nehéz helyzet, valamit pedig sürgősen ki kell találnom, ha egyben akarom kihozni onnan a lányt. Belesajdul a szívem, ha arra gondolok, ez a gyönyörű lány elveszíti a lábát, ha nem teszek valamit. Megemberelem magam és a főnök elmegy, hogy intézhesse a felszíni emeléseket. Én magam visszamászom a romok alá, egyenesen Bobiehoz, aki látványosan nyugodtabb lesz, ahogy meglát. Megnézem a betonoszlopokat és légemelőt kérek. Háromra lesz szükség, egyre Bobie lába mellett, egyre a másik végén, egyre pedig mögötte az egyik alá, hogy nehogy elmozduljon a többi. Be is illesztem mind a hármat a megfelelő helyre, majd visszafekszem Bobie mellé.
- Bobie, most nagyon figyelj rám. – sóhajtok. – Meg fogjuk emelni a lábad fölött a betont. Sajnos most nem hozhatjuk le ide a mentősöket, ezért ki kell tartanod, amíg ki nem hozunk. Megemeljük és kihúzzuk, de pokoli fájdalmat fogsz érezni.
- Fájdalom?... – nyöszörgi könnyfátyolos szemeivel. – Hát nem elég fájdalom ez?
- Kérlek, légy erős, ahogy megemeljük, neked is húznod kell kifelé. Talán csak pár pillanatunk lesz rá, hogy a lábad megmentsük.
- Nagyon fog fájni?
- Nagyon. De itt leszek veled. Melletted.
Bobie összeszedi magát és bólint. Mi megpróbáljuk minél biztonságosabbá tenni a környezetet, de aligha érünk el valamit. A parancsnok rádión szól le, hogy amit lehet a darura erősítettek, az már nem fog ránk omlani, de a nagyja még ott van. Felkészülünk az emelőpárnára.
- Nős vagy? – kérdezi hirtelen Bobie, mire meglepődöm.
- Már nem sokáig. Válok. – erőltetett mosolyt villantok felé.
- Ó. És hány éves vagy?
- 32. Miért?
- Mert most megkérnélek, hogy csókolj meg, amíg egy darabban vagyok.
Megforgatom a szemeim, de elmosolyodom, hogy humorizálni próbál. Amint készek vagyunk a műveletre, a társaim elkezdik felfújni az emelőpárnákat, mindenki idegei pattanásig feszülnek, Bobie sikoltozik a rátörő fájdalomtól, de amint elég hely lesz, teljes erőből húzom ki a lábát, ám ekkor a betonlemezek elcsúsznak, mintha a fejünkre omlana a mennyezet, de ahogy tisztul a kép, végigsiklom magamon, hogy egyben vagyok-e. Szerencsére nem történt baj, Bobie lába teljesen szabad, de a lány sír, én is sírok, de a megkönnyebbüléstől. Kerítenek egy hordágyat, amire rácsúsztatjuk és nehézkesen, de kihúzzuk a romok alól. Mindenki ujjongva örvendez, megkönnyebbült arcok, tapsoló emberek… Bobiera nézek, aki alig fogja fel, hogy épségben van és szabad. A mentősök és az orvosok veszik kezelésbe én pedig megnyugodva esek össze az egyik tűzoltó kocsi lépcsőjére. Hát nem sok kellett, majdnem otthagytuk a fogunkat.
Sokat gondolkozom azon, bemenjek-e hozzá, vagy ne. Szeretném látni, tudni, hogy biztos jól van, nem viselték-e meg nagyon a történtek. A kanapén feküdve, felbontatlan sörrel a kezemben bámulom a csillárt, és szidom magam, hogy ennyire érdekel engem ez a lány. Mi foghatott meg benne annyira? Újra és újra a szemem elé kúszik könnyfátyolos tekintete, képtelen vagyok szabadulni tőle. Vége, elegem van, meglátogatom. Felkelek és lezuhanyozom, hogy valamennyire eltűntessem a bőrömbe ragadt kormot, piszkot. Lesikálom magam a kardamom illatú tusfürdőmmel és a fürdőkoronggal, a kardamom beissza magát a pórusaimba és enyhíti a füstszagom. Átöltözöm, fekete inget veszek fel, felső három gombját szabadon hagyom, látszódjon a mellkasomon lévő tetkóm. Fekete farmert veszek hozzá és szintén fekete csukát. Zsebre vágom a tárcám és a telefonom, majd leszaladok az autóhoz. A kórház felé menet megállok egy virágbolt előtt. „Andreas, te tiszta hülye vagy!” –szidom magam és bemegyek a közkórházba. Az információs pultnál kikérem az emeletet és a szoba számát, majd felmegyek. A szívem hevesen ver, megállok az ajtó előtt és nagy levegőt veszek. „Nyugalom, nyugalom! Ez csak egy kis látogatás!” Bekopogok és megvárom, míg beinvitálnak. Benyitok és szemem egyből az ágyon fekvő lányra siklik. Rámosolygok és köszönök. Látom, hogy az anyja is itt van, aki meglepődve néz rám.
- Szép jó napot, hölgyeim! – köszönök udvariasan.
- Andreas! – tér magához kábulatából Bobie és rám mosolyog. – Hát te? Mit keresel itt?
- Beteget látogatok. – előhúzom a hátam mögül a csokrot, és odalépve az ágyához odaadom neki.
- Ez… Ez gyönyörű! Nem kellett volna. – felcsillannak a gyönyörű szemei és megugrik a pulzusom.
- Ugyan, ez a legkevesebb.
Az anyja felkel, odalép mellém és kezet ráz velem, hálálkodni kezd, hogy kihoztam a lányát a romok alól és megmentettem.
- Csak a kötelességem végeztem, asszonyom. – szerénykedek, végülis ez az igazság.
- Bátor tett volt! Maga a legbátrabb ember, akivel találkoztam! Megmenti Anne-t a lángoló házból, aztán az én kislányom romok alól!
- Ez a munkám. – sütöm le a szemem, majd Bobiera kacsintok. Mintha kicsit el is pirulna.
Hamarosan kettesben maradunk, mert Bobie anyja elhagyja a steril… túl steril kórházi szobát a műszakkezdésére hivatkozva, aminek kifejezetten örülök. Míg elbúcsúzik a lányától körbenézek. Micsoda tisztaság… Valahogy nem illek ide. Elköszönök én is az asszonytól, aki persze az én korosztályom, és már most elszégyellem magam. Az anyjával kellene inkább kezdenem, mint vele. Várjunk! Nem kezdek én senkivel! Na persze, el is hiszem, saját magam nem tudom becsapni. Odamegyek Bobie ágya mellé és megfordítom a széket, hogy a háttámlája legyen az ágy felé és lovagló ülésben leülök rá, a karjaimat lazán összekulcsolom a háttámlán.
- Hogy vagy?
- Jól. Szerencsére csak néhány törés, megúsztam. – megkönnyebbülten néz rám, majd meglepve nézem, ahogy kezét kézfejemre teszi. Meglepődöm, de nem húzódom el.
- Nos, látom, jó kezekben vagy.
- Igen, anyám mindig itt van, ha van egy kis ideje… Nem gondoltam volna, hogy bejössz hozzám. Pláne nem virággal!
- Akkor megleptelek.
- Andreas, olyan… Nem is tudom, gond van veled?
- Velem? – szalad fel a szemöldököm a homlokomra.
- Olyan… Furcsa vagy. Mosolyogsz, meg minden, de kissé… kibaszottul szomorúnak tűnsz.
Megmosolyogtat a szóhasználata, de teli találat.
- Beadjuk a válást.
- De hisz ez remek! – kiált fel, majd észbe kap. – Úgy értem, megszabadulsz a hárpiától.
- Igen, tudom, de azért kicsit fáj a dolog. – értetlen tekintetére félre nézek. – Négy éve voltam együtt a nejemmel, és minden jól indult, elvettem, és már gyerekeket terveztem, de tönkrement minden. Eddig bántott, hogy nem született közös gyerek, de most mégis szerencse, mert akkor még pokolibb lenne. Négy évet kidobtam az ablakon… De nekem ketyeg a biológiai órám, Kolibri.
- Kolibri? – most ő lepődik meg, én pedig rákacsintok.
- Így neveztelek el magamnak. Zavar?
- N-Nem. – rázta meg a fejét és kicsit közelebb húzódott az ágy széléhez felém. A hálóinge alól érzékien villant ki ép lába és majd meghaltam, hogy végigsimíthassak rajta. Állj le, Andreas!
- Nem akarok negyven év felett apa lenni. – morgom.
- De hisz még van… 8 éved. – nocsak, emlékszik.
- Akkor is.
Furcsa volt Bobieval így beszélgetni, őszintén és nyíltan. Tudom, hogy még gyerek hozzám képest, és bár rosszul teszem, hogy közeledek felé, valahogy megnyugtatja a lelkemet. A testemet annál inkább feltüzeli, de mégis olyan, mintha ezer éve ismerném, azzal a kikötéssel, hogy épp most ismerkedünk. Olyan sok dolog nyomja a lelkemet, amiket senkivel sem osztok meg, még apámmal sem, pedig ő aztán tényleg a bizalmasom. Azt akartam, hogy Bobie megismerjen, ha csak barátok leszünk, az sem lenne baj, sőt, az volna a legjobb, de ha valamit kérdez tőlem, képtelen vagyok hazudni.
- Szóval… a testvéreid szoktak látogatni? Apád?
- Nekem nincs apám. – sötétedik el a tekintete.
- Sajnálom. – mentegetőzöm. – Nem akartam kaktuszba tenyerelni.
- Egészen pontosan azóta nincs, hogy a perverz állat rám akart mászni, én meg fejbe csaptam. Nem mesélte ezt Ricky?
- Nem…
Harag támad bennem, mert valaki rá mert mászni, aztán elhessegetem a gondolatot, hisz ki vagyok én neki? Senki, csak megmentettem, egyszer. Ráadásul miket gondolok, ő egy olyan lány, akire biztos a város összes fiúja utazik. Én fel se tudom venni ezekkel a versenyt, főleg a korom miatt. Ha akar is tőlem valamit a lány, bizonyára hálából.
- Megérdemelte. – mondom. – Anyud hogy bírta?
- Nehezen, én segítettem neki, amiben csak tudtam…
- És néha nem a leg legálisabb úton, ugye? – vágtam le a szitut, hisz nagyon sok ilyet láttam már. Bobie meglepve pillant rám, de csak vállat vonok. – Ismerem…
- És te? Téged is egy szülő nevelt? – tereli a témát.
- Az én esetem kicsit bonyolult… Nem a szokványos családban nevelkedtem.
- Mert? – kíváncsiság villant a szemében és engem lenyűgözött a tűz.
- Nos… Akkor most megpróbálom elmondani kereken. Van az apám, J. és a biológiai apám, H.
- J. és H.?
- Julian és Henry. Szóval a biológiai apám összejött Juliannel, aki nála fiatalabb volt.
- Apád meleg volt? – rökönyödik meg egy pillanatra.
- Biszex. De a lányokhoz jobban vonzódott, viszont kellett valaki, aki otthon várja, süt, főz, mos, takarít, ez volt J. Én az anyámmal éltem 9 éves koromig. Amikor az anyám… balesetben elhunyt, H-hoz kerültem. H nem törődött velem, sőt, J viszont annál inkább. Igazi szerető apa, testvér és anya figura volt, de H megint megcsalta őt évekkel később, aztán haza állított az öcsémmel.
- És J nem dobta? Én ezt tettem volna, levágtam volna a farkát és az ablakon hajítottam volna ki minden holmijával együtt!
Felkacagok, mert tetszik a hevessége, sőt. Imádom, ahogy máris így Julian helyébe képzeli magát.
- J nagyon sokáig tűrte, szeretet engem és Rickyt. Mindkettőnknek mindent megadott, amit csak lehetett. Aztán pár év múlva kidobta végleg H-t és tovább nevelt minket egyedül. Ő a legcsodásabb apa szerintem a világon. – elmosolyodok, ahogy felrémlik előttem vékony, kicsit vénes alakja, szőke haja és gyönyörű kék szemei. Kiül az arcomra mennyire szeretem. – Tisztességes embert faragott belőlem, legalábbis igyekszem annak érezni magam.
- Rickyről ez nem mondható el. – válaszol és én legyintek. – Ricky egy ostoba, öntelt, felfújt hólyag. Nem ártana neki néhány pofon, de apa soha nem ad neki. 17 éve alatt mindössze hármat kapott. De várjunk csak, miért érdekel ennyire az élettörténetem?
- Mert meg akarlak ismerni.
- Miért?
Egy percre elgondolkodik, mintha nem tudná, hogy mit is mondjon. Nagyon érdekel, hogy mit akarhat tőlem, de nem akarok ajtóstól a házba rontani. Figyelem gyönyörű arcát, egy két horzsolástól eltekintve még mindig gyönyörű. A mellei buján hívogatnak, ahogy rájuk esik a tekintetem, legszívesebben fölé kerekednék és a magamévá tenném, elmerülnék a testében és… Állj! Mit is képzelgek!!! Megszidom magam és élesen beszívom a levegőt a tüdőmbe. Ekkor olyasmit tesz, amitől teljesen elképedek. Kezét a kezemre teszi a szék háttámláján és mélyen a szemembe néz.
- Mindent tudni akarok rólad, mert kedvellek! A barátod akarok lenni. – ravasz fény csillan a szemében, amiről azt feltételezem, nem csak azzá szeretne válni. – Nekem mindent elmondhatsz, ami a szíved nyomja, csak engedj magadhoz közel.
Csak pislogok és nyelek egyet. Azt hiszem itt az ideje, hogy távozzak. Már így is túl sokat beszéltem, bólintok és jobbulást kívánok. Felkelek és mielőtt távoznék, Bobie elkéri a mobilszámomat. Magam sem tudom, miért adom meg neki, de megadom. Tiszta hülye vagyok, egyenesen leslisszolok a kocsimhoz, beülök, és a farkamra szorítok, mert a kis fickó bizony feléledt odalent… Bobie látványa, a hangja felér egy extázissal.
- Bassza meg! – káromkodom és haza hajtok.
Két hét telik el, minden szabadnapomon meglátogatom az én kis Kolibrim. Nem tudom, mikor kezdtem így hívni magamban, de ha rá gondolok, már ösztönösen ez ugrik be. Persze neki ezt soha nem mondom, csak a kolibrit. Nagyon sokat beszélgetek vele, még azt is kiharcoltam, hogy kifizethessem a kórházi számláját, ami persze heves vitát váltott ki kettőnk között. Végül sikerült meggyőznöm és kifizettem a nyomorult csekket. A sárkány kiköltözött a lakásomból, én pedig nem szerettem egyedül otthon lenni. A munkaidőben persze a munkára koncentráltam, de a szabad időmben a lány mindig befészkelte magát a gondolataim közé. Reggelente gyakran fájdalmas merevedéssel ébredek, és csak egy kis könnyítés után vagyok képes elkezdeni a napom. Ha lehunyom a szemem, Bobie testét látom magam előtt, már minden lehetséges pózban elképzelem szeretkezés közben, de aztán önsanyargatóan rágyújtok. Úgysem lesz, lehet az enyém. Pedig mit meg nem adnék érte, ha csak egyszer a karjaimban tarthatnám. A hajába lélegeznék, melle a mellkasomnak feszülne, alul szétteszi a lábát, kezem lesiklatom és ujjaimmal merülnék előbb az édes forróságba. Mire felnyitom a szemhéjam, ismét merevedésem van.
Egy szörnyű tragédia azonban minden békésebb napom tönkreteszi. Volt egy pártfogoltam, Joey, 9 éves… volt. Sokszor volt nálunk a tűzoltóságon, szeretett volna tűzoltó lenni, azt hiszem, Bobie öccsének az osztálytársa. Milyen különös, minden szál hozzá vezet… Joey bújócskázott a bátyjával, de bebújt a szennyes ledobóba, a feje kitekeredett és az egész teste a nyakát nyomta. Mire kiszedtük onnan, már vesztett ügy volt. A kórházban már nem tudtak segíteni rajta. Ez nagyon mélyen megérintett…
Most egy bárban ülök, órák óta egy kibaszott whiskys pohár piramist építek az asztalomon és lassan megőrülök. Tök részeg vagyok, a fejem nehéz és olyan, mintha zsibbadna az agyam. Előveszem a telefonom és lapozgatni kezdek a névjegyek között. Apa kilőve, ha felhívnám így és értem jönne, megölne, az öcsém tuti alszik, a kollégáim kilőve, a többiek kilőve, míg nem elérek Bobie számához. Nem akarom felhívni, de mégis pokolian szükségem lenne most a közelségére. Meg vagyok őrülve, de lehajtom a maradék whiskym és fizetek. A csapos hív nekem egy taxit, amivel egyenesen az én kis Kolibrim lakóházához megyek. Kiszállok és dülöngélve, de elkezdem keresni, hol is lakik. Egy szomszéd sikeresen útba igazít, még így részegen is. Bizonyára azt hiszi, Bobie egy újabb szeszélye vagyok. Felmegyek és kicsit várok, mielőtt még bekopognék. Totális őrültséget művelek, hiába. Elkezdtem kopogni, ami dörömböléssel ért fel, de ezt akkor még én se fogtam fel. Kisvártatva kinyílt az ajtó, Bobie nyitotta ki egy baseball ütővel a kezében, támadásra készen.
- Kolibri… - mondom nehezen forgó nyelvvel.
- Andreas…? – néz rám hitetlenkedve. – Te… Részeg vagy? Bűzlesz a piától, mint egy görény!
Felnevetek hangosan, de a számra szorítja a puha kezét, amit megfogok és bele csókolok.
- Milyen… puha a kezed…
- Ne olyan hangosan! Felkelted a családomat! – szid le, mire végignézek rajta.
A lába járógipszben, ám látszólag szilárdan áll, egy vörös csipke francia bugyi és egy dögös vörös melltartó, ennyi, amit visel. Mintha el is pirulna vizslató tekintetemtől.
- Bocsánat! – nézek bűnbánóan, és hozzá hajolva lesmárolom. Pofonra várok, de semmi ilyesmit nem kapok.
- Ah, a fene, gyere be! De halkan! – elkapja a karom és behúz, mire felbotlok valamiben, ami valószínűleg cipő lehet és elvágódom a földön, jó nagy robajt csapva.
- Basszus! – nyög fel az én édesem és nagy nehezen talpra rángat. – Te aztán jól kiütötted magad! Mit csináltál ember? – mielőtt tovább kérdezgetne, a vállára teszem a kezem.
- Azt hiszem, hánynom kell…
- Csak ne itt! – sipítozik és a fürdőbe terel, ahol imádkozhatok a WC csészék istenéhez. – Miért kellett így berúgnod?! És miért ide jöttél? – ad nekem egy törülközőt.
- Mert ide akartam… - szédülök és fejem a hűvös csempének döntöm. – Rosszul vagyok…
- Mennyit ittál? – mi ez, inkvizíció? Bíróság?
- Csak egy pár pohárka…
- Mennyi az a… pár? – sandít rám, majd lerángatja a cipőmet, de a gipsze miatt ez nehéz művelet, hogy megtartsa magát.
- Úgy… 20...
Miután jobban leszek, Bobie felsegít, és a szobájába támogat, csöndben, remélve, hogy az anyját és a két tesóját nem vertem fel, de ez kudarcot vall, amikor felcsendül mögöttem egy gyerekhang.
- Anyaaaaaa!!!!
|
| gab287 | 2013. 04. 20. 00:04:10 | #25622 |
Karakter: Roberta Nelson (kitalált)
- Szia, Maggie! – köszönök el iskolatársnőmtől.
- Szia, Bobie, köszi, hogy eljöttél! – int ő is.
- Ugyan, nagyon szívesen! – intek vissza, aztán nekiindulok, a kocsim felé.
Maggie-ék utcája elég szűk, így szinte sosincs hely, hogy a házuk előtt parkoljak, ezért kicsit távolabb álltam meg, a Riverwalk Shopping Center parkolójában.
Maggie meg én, nem is tudom, hogy lettünk barátok. Annyira különbözőek vagyunk! Nem csak külsőre, hisz’ ő – bár éppoly alacsony, mint én – egy klasszikus, homokóra alkatú, kis töltött galamb, méretes, de formás, kerek seggel, ehhez mérten viszonylag vékony derékkal, és egy pár hatalmas, dupla-D méretű cicivel. Engem meg minden butikban utálnak, mert 80-55-80-as méreteim vannak, és 0-s méretű ruhákat hordok. Ő egy csendes, szolid lány, én meg… Nos, maradjunk annyiban, hogy nem annyira csendes, és nem annyira szolid. Valahogy mégis egymáson maradtunk, néha összejárunk suli után, elhozom neki a leckét, ha beteg, vagy ő nekem, ha én vagyok dögrováson. Nem mondom, hogy világraszóló spanok vagyunk, de jól összehaverkodtunk, szerintem.
Persze, nekem ez előnyös is. Mivel a suliban állandóan pengeélen táncolok, hogy kicsapjanak, vagy sem, így jól jön, ha van egy olyan barátom is, aki inkább az eminensek táborát erősíti. És, érdekes módon, amikor vele lógok, akkor én is sokkal jobb kislány vagyok: almalevet iszok, sör helyett, és nem gyújtok rá, de nem is hiányzik. Így, mondhatom, hogy Maggie még az egészségemnek is jót tesz!
A Temple Heights utcán sétálok lefelé, az Északi 56-ik utca felé. Szép, tavaszi idő van, a korábbi, elszórt felhők is szinte teljesen felszívódtak már. Kellemes, langymeleg szellő simogatja a bőrömet, biztosan van 20 fok, talán kicsit több is.
Ahogy Temple Heights-ról ráfordulok az Északi 56-ikra, elnézek balra, hogy lehetőleg ne lökjem fel a többi járókelőt, és egy pillanatra megakad a szemem egy pasason. Gyönyörű hapsi! Nem az a szopott gombóc fejű, nyálas-buzi típus, aki manapság annyira menő, hanem tényleg egy gyönyörű fickó, akire egyszerűen jó ránézni, akivel minden áron meg akarna ismerkedni az ember! Félhosszú, fekete haja van, homlokába kékes fényű, melírozott tincsek hullanak. Szokatlan szín, de nagyon jól áll neki. Nem fiatal már, harmincas lehet, de nagyon fiatalos, srácos kinézetű fickó. Sajnos nem sok időm van megcsodálni, csupán egyetlen pillanat, hisz’ nem tudnék feltűnés nélkül megállni, és megvárni, míg ellejt előttem, pedig nagyon szívesen megszemlélném magamnak! Az alatt a villanás alatt is pontosan felmérem, hogy szép szál, izmos csődör, valószínűleg igen szép testet fedezhetnék fel a ruhái alatt.
De, sajnos, nem bámészkodhatok, mert éppen eléje fordulok be, így ő stírölhet engem, menet közben, hátulról, ahogy előtte libegek.
Érzem a pasi tekintetét a testemen.
Megszoktam már – vagy talán nem is csak megszoktam, hanem éppenhogy, vágyom is rá. Minden hímnemű megbámul, aki már, vagy még képes merevedésre. És élvezem, hogy hergelhetem őket! Tudom magamról, hogy olyan testem van, amivel minden pasiból kihozom a benne szunnyadó pedofilt – 17 évem ellenére a legtöbben még jóindulattal is csak egy fejlettebb 15, de néha, csak 13-14 évesnek néznek – még akkor is, ha nincs is benne, és pofátlan módon nem is rejtegetem előlük!
Mint ahogy ma sem, így van is mit néznie, mert ma sem öltöztem apácának, s ezt egy jó 10 cm-es, króm tűsarkú, láncos, bokacsizmával egészítek ki. Tény, hogy ilyen cuccokban a legtöbben csak metál-koncerteken, vagy rock-klubokban mernek mutatkozni, de nekem ez a hétköznapi viseletem – párszor már hazazavartak a suliból emiatt, mondván, hogy túl kihívó a ruházatom. És ez még az egyik legszolidabb göncöm, ennél csak többet mutató ruháim vannak, és talán még egy kiló szegecs sincs rajta – van olyan dzsekim, aminek a vállából húszcentis, króm szegek állnak ki. Igaz, a piros-fekete bőrdzseki alatt csak egy fekete melltartó van, és a dzsekit nincs mivel összefogni, mivel sem gomb, sem csat, vagy zipzár nincs rajta, így, szabadon láthatja mindenki a testemet, ahogy mozgok. A fekete bőr/csipke nadrág úgy simul a combomra, és a fenekemre, mintha testfestés lenne, a fekete csipkebetéten keresztül izgalmasan sejlik át tejeskávé színű, selymes bőröm. Rafinált szabása egészen szürreálisan tökéletes, és izgató formájúnak mutatja csípőmet, és fenekemet, amelyekkel amúgy efféle optikai tuning nélkül is kőkemény merevedést tudok okozni a pasiknak.
Én a következő zebránál megállok, és megvárom a zöldet, a pasi pedig elsétál mögöttem, tovább, az utcán, lefelé.
Pár perccel később már a Riverwalk Shopping Center-ben őgyelgek. Itt van egy piszok jó számítógépes szaküzlet, ahol be kell szereznem egy brutál videókártyát, a nagyobbik öcsém szülinapjára. Bele fog halni, ha nem kapja meg ajándékba. Anyu, persze, mondta neki, hogy ezt nem tudja megvenni, de mondtam, hogy ne aggódjon, én is fizetek bele, és ez lesz a közös ajándékunk neki. Szerintem most meg az örömbe fog majd belehalni, amikor kibontja a csomagot, mert egyáltalán nem számít rá, hogy megkaphatja. Alig fél órával később már a parkolóházban ballagok, hónom alatt az ominózus csomaggal. Hamar megtalálom a kocsimat a rengeteg autó között.
Egy hozzám hasonló, rocker-lolita-kurvából nem egy ilyen kocsit néznek ki. Amikor megjelenek vele, legalább akkora döbbenetet okozok, mint a ruháimmal. Nos, igen. Nem én választottam. Annak sztorija van, hogy én egy 40 éves, több mint 5,5 méter hosszú, jó 2,5 tonnás böhönccel járok.
A kocsi a dédanyám bátyjáé volt, aki alig egy éve, 83 évesen halt meg. Na, igen, a dédanyám is csak 79 éves, mivel a mamám 58, anyu pedig csak 33. Igen. 16 volt, amikor szült, de ez egy másik sztori. Szóval, a dédanyám bátyjáé volt a kocsi, aki autószerelő volt, és olyan tip-top állapotban megőrizte az autót, mintha új lenne, pedig hajtotta, rendesen. Aztán az öreg meghalt – nagyon csíptem a búráját, mert nagyon jó fej volt, olyan humorral, hogy izomlázasra röhögtem magam a sztorijain – és a kocsit anyumra hagyományozta. Állítólag anyu imádott ezzel a kocsival utazni, gyerekkorában, az öreggel. Szóval, a kocsi hozzánk került, és anyu felvetette, hogy mi lenne, ha én használnám, hisz’ úgyis kocsit akartam, ő meg úgysem tud nekem venni – meg én sem nagyon, magamnak. Persze, kitámasztottam, hogy egy ilyen nagytatás batárba a büdös életben be nem teszem az amúgy kibaszott formás kis popsimat!!! Aztán így a kocsi ott állt a házunk előtt hetekig. Mindig nézegettem, de végül sosem vitt rá a lélek, hogy bele is üljek. Pedig nagyon tuti kocsi, mindent tud, amit egy autónak ma tudnia kell! Automata klíma, szervo, az ABS előszele, villanyablak, villanyülés, bal oldali villanytükör, tempomat, minden! Egy 40 éves csotriban!!! Aztán egyszer úgy hozta a sors, hogy feltétlen kellett egy kocsi, és anyu nem volt otthon – marha sokat dolgozik, így nem meglepő – s nem volt más, csak a 40 éves, nagytatás batár. Azon az úton szerettem bele!!! A 7,5 literes V8-as motor „csak” 212 lóerős – az 1972-esben még állítólag 365 lóerős volt ugyanez a motor, de akkor jöttek az új környezetvédelmi szabványok, és muszáj volt nekik lecsökkenteni, meg állítólag a teljesítményt is máshogy mérték onnantól, bármit is jelentsen ez – de nagyon szépen viszi a böhöm kasztnit. OK, nem egy versenyautó, de nekem bőven elég! A pályán sem maradok szégyenben, nagyon könnyedén megy 160-170-et, azért meg úgyis agyonlőnek a zsaruk! Viszont a komfort!!! Verhetetlen! Semmit nem érezni az út egyenetlenségekből, úgy megy, mint egy repülőszőnyeg, és semmiféle zaj nem szűrődik be, semmi! Sem a motor, sem a kerekek, ahogy gördülnek, semmi! Egyszer ültem egy Lexus LS400-ban, és azt kell, mondjam, az öreg, 40 éves csotri eléri annak a komfortját, ha nem veri!!! Úgyhogy, azóta hozzám nőtt, annak ellenére is, hogy rettenetes fogyasztása van – városban, ha tojást teszek a gázpedál alá, sem úszom meg 30 liter alatt, de csúcsforgalomban, a dugóban képes 40 litert is benyakalni, 100 km-re – mert egyszerűen egy élmény vezetni. No, meg, persze, imádom látni, amikor a pasik meglátják, hogy egy magamfajta, pöttöm csaj száll ki a kamion méretű kocsiból! Valamiért, a pasiknak az egy fél merevedés, ha egy kicsi csaj egy hatalmas kocsit vezet.
* * *
Még a forgalomban is alig több mint negyed óra alatt hazaérek.
Pontosabban majdnem hazaérek.
Ahogy az Északi 15 utcáról jobbra ráfordulnék a Keleti 127 fasorra, meg kell állnom, mert egy rendőrautó állja utamat. De nem csak ez az egyetlen kéken villogó autó a környéken. Mentőautót, és tűzoltó kocsit is látok.
A kereszteződéstől számított harmadik ház, a 1506-os, lángokban áll!
Lehúzódok, és kiugrok a kocsiból. Az Taylor-ék háza!
Taylor-ék afféle családi jóbarátok, a lányuk, Anne, és a nagyobbik öcsém – a tizenegy éves – Gregory osztálytársa. Hol Greg lóg náluk – néha a kisebbik öcsém, a kilenc éves Pete is vele tart – hol Anne csövezik nálunk, és Lucy, Anne anyja, anyám nagy barátnéja. Anne apja, Robert, rendes pacák. Ha nekem lenne egy rendes apám, akkor biztosan nagy spanok lennének. De nincs. Öt éve rendesen bevertem a fejét egy baseball ütővel, amikor rám mászott. Egyből lehorgadt a farka, de szerencsére, meg nem döglött, igaz, nem sok híja volt. Akkor sajnáltam, de ma már nem. Annyit nem ért meg a dolog, hogy emiatt apagyilkosnak tartsanak, még, ha egy csepp könnyet sem ejtettem volna érte, ha elpusztult volna. De boldog voltam, hogy beverhettem neki egy embereset, mert megérdemelte. Azóta állt vissza a lelki békém.
Mr. Taylor, és Mrs. Taylor a ház előtt tipródnak, egyik lábukról a másikra állnak, látszik, hogy rettenetesen aggódnak valamiért! Lucy zokog, Robert sík ideg, majd felrobban, egy ápoló, és egy orvos fogja vissza, hogy ne rohanjon be a házba! Aztakruva!!! – rémülök meg én is – Csak nincs bent Anne a házban?!?!
Nem megyek oda hozzájuk, nem akarok alkalmatlankodni, de közel húzódok, hogy ha, esetleg szükségük van rám, akkor tudják, hogy itt vagyok. Robert nem vesz észre, az ápolóval, meg az orvossal szumózik, Lucy viszont meglát. Biccent felém, kisírt szemeiből süt az aggódás.
Idegölő lassan vándorolnak a másodpercek, amelyek szinte embertelenül hosszú idő alatt dagadnak percekké. A tűzoltók megfeszített munkával próbálják megfékezni a tüzet, de nem könnyű. Ez a hátránya a fából, és faforgács lapokból való építkezésnek. Olcsó, gyors, de ha egyszer tüzet kap, akkor mindennek vége. A tűz gátló bevonat piszok drága, ha alkalmazzák is, akkor sem véd a falon belül, elektromos zárlat okozta tűztől, amit meg a hasonlóan drága, és hasonlóan gyakran lespórolt, szigetelő kábelcsatornák hivatottak megakadályozni. Hát, hiába, szegény embereket még az ág is húzza.
A tűzoltók is izgatottnak tűnnek, és nem csak a feladat miatt, ami kicsit reménytelennek tűnik. A nyílásokat lesik, és különös gondot fordítanak rá, hogy azok ne álljanak lángokban. Talán bent van egy-két tűzoltó, és Anne-t keresik? Valószínű, hisz’ nekik minden lehetséges túlélőt fel kell kutatniuk, és csak akkor tesznek erről le, ha teljesen reménytelen a helyzet.
Aztán egyszer csak, az egyik pinceablakból kirepül egy tűzoltó sisak!
Két tűzoltó az ablakhoz rohan, és kihúznak egy aprócska testet a nyíláson, aki görcsösen kapaszkodik egyikükbe, míg az át nem adja őt Lucy-nak. Az orvosok azonnal ott teremnek mellette, és már gondjukba is veszik a kislányt. Megmenekült! – sóhajtok nagyot – Basszus, túlélte, a kis mázlista!!! Legalább valami jó is történik ma!
Aztán egy tűzoltót rángatnak ki a nyíláson, akit nagy üdvrivalgás, és felszabadult, őszinte taps fogad. Csatlakozok az ismeretlen tűzoltót éltető éljenzéshez, és tapshoz én is, mert megérdemli, hisz’ igen bátor tett volt bemenni az égő házba! OK, ez a dolga, de akkor is! Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy akármennyire is ez a dolga, azért ez mégis csak nagy cselekedet, a tűzoltók mai világunk legnagyobb hősei!
Amikor felnéz, tekintetünk összefonódik. Ő az!
Kékes tincsei csapzottan tapadnak a homlokára, pasisan szépséges arca kormos, és fáradtnak tűnik, de lehetetlen eltéveszteni, még, ha csak egy pillanatra is láttam. Ő az, ez biztos!
Furcsa érzés kerít hatalmába. Egyrészt, nem tudok ellenállni szépségének, férfias kisugárzásának, ékkőként ragyogó, tizian-kék szemei átható pillantásának. A tudat, hogy ő az a hős, aki kimentett valakit a tűzből, akit személyesen ismerek, és szeretek, csak tovább fokozza már amúgy is leküzdhetetlen vonzalmamat. Veszettül kezd verdesni a szívem, és apró lepkék birizgálják a gyomrom táját. Másrészt a keserű lemondás, a reménytelenség kerít hatalmába, amikor tudom, hogy valami, amire rettenetesen vágyok, sosem lehet az enyém.
Márpedig, bármennyire is vonz ez a férfi, bármennyire is meg akarnék vele ismerkedni, reménytelen, és értelmetlen vágyakozás ez. Ő legalább 30 éves – még, ha esetleg, le is tagadhat belőle vagy 6-8 évet – felnőtt, talán családos férfi, én pedig csak egy 17 éves középiskolás csaj. Esélytelen az ügy.
A picsába! – fordulok sarkon, amikor csodálatom tárgya eltűnik a kollégái, és egy ápoló gyűrűjében – Ki kell verned a fejedből ezt a faszit, Bobie!!!
Visszasétálok a kocsimhoz, beülök, és indítok.
Nem is nagyon figyelek oda, hogy mit csinálok, mintha robotpilóta irányítana. Csak sejtem, hogy az Északi 15-iken továbbmegyek, a Keleti 131-ik fasorig, majd ott jobbra fordulok, és elmegyek az Északi 19-ik utcáig, amin visszajövök a Keleti 127-ik fasorra, amiről – innen – balra nyílik a Tinsley köz, ahol lakunk.
A Carlisle Tavi Apartman Házak lakópark az ilyen csóró népek otthona, mint mi is vagyunk. Mi egy bő 100 m2-es, 4 szobás lakást bérelünk itt, amiért havi $800-t csengetünk ki. Ugyanez, valami menőbb helyen – mondjuk, ott 100 m2-en nem 4 szoba lenne, csak 2, és két fürdővel, nem egyel - $3.000-ben is benne lehet, úgyhogy ez eléggé baráti ár. A 90 m2-es, 3 szobás csak 100 dollárral olcsóbb ennél, úgyhogy, mióta én is keresek, és adok haza pénzt, átköltöztünk, ebbe a nagyobb lakásba. Így most Pete-nek, is, Greg-nek is van külön szobája, és persze nekem, és anyának is. Van egy kis nappalink, meg a csöpp étkező, meg a konyha. Nem egy palota, de otthonosan belaktuk, és boldogok vagyunk, négyesben. Anya, persze, hiányzik, főleg a pujáknak, de muszáj másodállást is vállalnia, különben nem élnénk meg. A környék rendezett, szépen karban van tartva, még medencénk is van, úgyhogy nem panaszkodunk, jól megvagyunk.
A hazafelé vezető, pár perces úton, bármennyire is próbálom, nem tudom kiverni a fejemből a dögös tűzoltót.
Szinte folyamatosan magam előtt látom fáradt, megkönnyebbült, csodaszép arcát, amikor kimászott a pinceablakon, a bátran csillogó, ragyogó kék szemeit, csókolni való, duzzadt ajkait. Istenem, pasinak hogy lehetnek ilyen ajkai!!! – sóhajtok letörten – Ekkora pazarlást! Ennyi szépség egy pasin!!! Istenem, csak egy öt évvel lenne fiatalabb!!! Na, jó, tízzel… A picsába!!! Ilyen az én formám.
Lemondóan fintorgok, amikor leparkolok a ház előtt.
* * *
Másnap majdnem nyár van.
Három után, amikor a suliból szabadulok, 28 fok van, verőfényes napsütés, ragyogó kék ég a fejünk fölött. Tényleg gyönyörű idő van, az első igazán meleg, tavaszi nap idén. Sejtettem, hogy így lesz, úgyhogy ma is gátlástalanul hergelem a hímneműeket a szerelésemmel. A suliból megint haza akartak zavarni, mert szerintük, a fehér, csipkebetétes forrónadrágom, és a combközépig érő, fekete csipkecsizmám túl kurvás. Meg, persze, az sem nagyon nyerte el a tanárok tetszését, hogy az enyhén áttetsző, bőrszegélyes, szatén kis dzseki alatt csak egy fekete, bőr melltartót viselek, és ez szintén túlzottan kihívó. Talán. De leszarom! Nekem így tetszik, ha valakinek nem tetszik, akkor ne bámuljon! Azzal sikerült leszerelnem őket, hogy végül is az iskolában nincsen érvényes dress-code, és nem vagyok sem meztelen, sem egészségemre – vagy másokéra – károsan felöltözve. Már, persze, ha leszámítjuk a fiúk jelentős mértékben megemelkedett vérnyomását.
Úgy döntök, mielőtt elmegyek Maggie-hez, elugrok az International Plaza-ba, utána meg kilépek a partra kicsit, kiélvezem a jóidőt.
Az International Plaza And Bay Street, Tampa legmenőbb bevásárló központja. Szeretek itt csavarogni, még akkor is, ha nem veszek esetleg semmit. Nagyon jó kis üzletek vannak, és persze, megtalálhatók a legdrágább világmárkák is. Mondjuk, én egy kanadai divattervező, Sharon Ehman agymenéseit viselem, Toxic Vision márkanéven riogatja a világot, de, mivel az ő cuccai egyediek – mindenből csak egyetlen darab készül! – így ezek sem három centbe kerülnek! A csipkebetétes, bőr forrónaci valami 250 dollár volt, a kis szatén dzseki 400 körül, a melltartó több mint 150. Bugyit nem véletlenül nem mondtam. Az nincs. A csipke alatt?!?!
Szerencsére, anyu nem ér rá azzal foglalkozni, hogy vajon mennyibe is kerülnek az én cuccaim, így azon sem agyal, hogy honnan a picsából van nekem pénzem ilyen drága göncökre?! Szerintem szívszélhűdést is kapna, ha megtudná, hogy szinte egy kisebb maffiát mozgatok a suliban! Este még majd el is kell mennem áruért – pár karton cigi, meg jófajta, ütős italok. Áruházban nem vehetnek a 21 alattiak, így lopott árut kell venniük, ha ki akarnak rúgni a hámból. Na, azt meg én szerzem be nekik. Ja, meg pár lövet kokain is kell az egyik végzős srácnak, meg némi marcsa. Hét végén buli lesz, arra tankolnak.
Az International Plaza jó negyedórára van a sulitól, kocsival.
Kirúgom magam alól a járgányt a parkolóban, és egy-két perccel később már az üzletek között flangálok. Bár ruhákat nem szoktam venni, csak Toxic Vision-t, azért szívesen elbámészkodok, mert itt-ott lehet látni néha egy-egy jó cuccot, ami jó lehet, kiegészítőnek, vagy csak úgy, magában. Főleg a cipők, csizmák mert azt a Toxic Vision nem készít.
Szerintem vagy másfél órát is ellófrálok az üzletek között. Végül nem találok semmi olyat, amiért úgy különösebben megdobbanna a szívem, így aztán üres kézzel indulok a kijáratok felé.
Fülsiketítő dörrenés rázza meg az épületet!
A következő pillanatban tornádó sodor magával, és kap fel. Érzem, hogy repülök a levegőben, majd hatalmas ütést érzek a hátamon, valaminek nekivág. A levegő kiszalad a tüdőmből, és fuldokolva próbálok éltető oxigénhez jutni. Fájdalom, és fuldoklás. Fuldoklás, és fájdalom. Ezek töltik ki az elmémet, ám ezen keresztül is érzékelem, hogy ismét megmozdul velem a talaj.
Pontosabban, megnyílik alattam.
Kisvártatva, újabb, borzalmas ütés.
Aztán csak a nagy semmi.
* * *
A fájdalom az első, amit érzékelek.
Mindenem fáj. Az összes csontom, a tüdőm, a fejem. A fejem zúg is, mintha egymillió darázs röpködne benne, a fülem is zúg, és fáj, rettenetesen.
Nehezen veszem a levegőt. Olyan fojtogató, nehéz, poros szag terjeng.
Kinyitom a szemem.
Nem sok értelme van, mert nem látok semmit. Kukk sötét van. Meresztgetem a szemeimet, de csak addig jutok el, hosszú percek alatt, hogy hatalmas, sötét körvonalakat tudok kivenni, semmi egyebet. Arra rájövök – nem csak a szememmel – hogy háton fekszek.
A telefonom!
Megpróbálok megmozdulni.
Kár volt. Pokoli fájdalom nyilall minden porcikámba, abba is, amit meg sem mozdítottam.
Valaki fájdalmasan felkiált.
Ja, ez én vagyok!
Nyugton maradok. Próbálom túlélni a fájdalmat, anélkül, hogy elájulnék, vagy kidobnám a taccsot. Nem könnyű, de valahogy sikerül. Percekig eltart, mire megnyugszik a testem, és nem kiáltozik segítségért azzal, hogy elviselhetetlen fájdalmat éreztet velem.
Lassan, nagyon lassan, és nagyon aprókat mozdulva próbálom megállapítani, hogy mennyire törhettem össze magam? Hosszú, fájdalmas percek után megállapítom, hogy valami hihetetlen mázli folytán, valószínűleg semmim sem tört el. Az igaz viszont, hogy a jobb lábszáramat valami satuszerűen szorítja. Képtelen vagyok kiszabadítani, nem tudom megmozdítani, annyira erősen fogja. Fáj is, de nem úgy, mint ami eltört volna. Inkább csak beszorult valahová. A másik lábam, és a karjaim szabadon vannak.
Na, akkor ismét. Telefon.
Nem tudom, mennyi időbe telik, mire apránként, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre tapogatom ki magam körül a környéket, és csodával határos módon meglelem a táskámat. Nagy nehezen előhalászom belőle a telefonomat, ami persze ki van kapcsolódva. Istenem, add, hogy működjön!!! – fohászkodok. A sötétben kitapogatom a gombokat, és bekapcsolom a telót.
Óráknak tűnnek a másodpercek, míg magához tér a szerkezet, de kivilágosodik a képernyő, és hurrá! Működik! Aztán a következő pillanatban le is lohad az öröm, mert térerő egy szál sem… Akkor legalább körülnézek a képernyő fényénél!
Na, ezt nem kellett volna!
Beton elemek alatt fekszem. Minden csupa por, én is, mintha én is betonból lennék. Nagyon szűk a hely, ahogy a gerendák, és a faldarabok egymásra dőlve hevernek, és egy ilyen résben vagyok én is. A lábam egy hatalmas, méter vastag betongerenda alatt tűnik el. A rendelkezésre álló hely csak annyi, hogy fekve elférek, vagy, ha nem lennék fogságban, a gerenda által, akkor lapos kúszásban tudnék közlekedni. Ami, persze, nem lenne egyszerű, mert nem sík felületen kellene megtenni, hanem a törmeléken, és összetöredezett beton elemeken.
Hosszú percekre ledermeszt a félelem!
Itt fogok elpusztulni a romok alatt!!! Soha, senki nem fog megtalálni, és hosszú, fájdalmas, megalázó kínhalál vár rám az elkövetkezendő napokban!!! Mozdulni sem tudok, a lábam úgy beszorult, és örüljek, ha nem kell levágni, de, persze, ahhoz az kellene, hogy egyáltalán élve megtaláljanak!!!
A rettegéstől félőrülten pillogok körbe a telefon halvány fénye mellett, hogy vajon mit tehetnék, milyen módon hívhatnám fel magamra a figyelmet?! Percekig keresgélem a lehetőséget, mire megtalálom, pedig ott van az arcomban, szinte kiszúrja a szememet! Végre felismerem a lehetőséget: egy vascső! Karnyi vastag lehet, és eltűnik a romok között, a fejem felett. Tapogatózva keresni kezdek valamit, amit felhasználhatnék arra, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Aztán rájövök, hogy hát, a táskámban ott van a megfelelő eszköz!
Előhalászom a táskámból az önvédelmi célzattal magamnál tartott eszközt, és nagy nehezen kihúzom. Hangosan csattan, ahogy a fém csövek egymásnak feszülve egy kb. fél méter hosszú rúddá állnak össze. Aztán elkezdem a vascsövet ütemesen, erőteljesen ütni vele.
Nem tudom, hogy mennyi ideig ütögetem a csövet, nekem leginkább napoknak tűnik, pedig annyi ideig biztosan nem tartott a dolog. De ezt csak az eszemmel tudom. Mindenesetre nagyon hosszúnak tűnő ideig, elképzelhető, hogy órákban mérhető. Ez könnyen lehet, mert a telefonom időközben lemerül, és kikapcsol, igaz, eléggé a végét járta már az aksi, mikor haza indultam a suliból.
Aztán egyszer csak halvány fényt látok beszűrődni!
A hátamon fekszem, s nekem bal felől látszik a gyenge, imbolygó lámpafény. Abbahagyom a klimpácsolást, és amilyen hangosan tudok, elkiáltom magam:
- Segítség!!! Erre!!! Itt vagyok!!!
|
| louisMayfair | 2013. 03. 05. 22:51:27 | #25278 |
Karakter: Andreas Lindholm
Egy fárasztó huszonnégy óra után megyek haza reggel nyolckor. A drága feleségemet pont elkerülöm, hálát rebegek és a fürdőbe tartok. Ledobálom fekete farmerom és pólóm, a zoknim a szennyesbe rakom és beállok a frissítő zuhany alá. Pár percig hagyom, hogy a forró víz jólesően végigcirógasson, majd fogom a habszivacsom és végigdörzsölöm a testem, hogy elűzzem a füst szagát, mely beleette magát a pólusaimba. Itt-ott a kormot is lesikálom, majd a hajamat is kezelésbe veszem. Amint ezzel is készen vagyok, egy törülközővel a derekamon kisétálok a konyhába, ahol Arthur, a fekete macskám már nyávog, hogy adjak neki reggelit. Mintha nem reggelizett volna! A táljában még mindig van egy-egy friss falat. Persze képtelen vagyok a legjobb barátomnak ellent mondani és megpakolom a tányérját szardíniával. A nappaliba sóhajtva rogyok le kedvenc bőrkanapémra. Nézem egy órácskát a kedvenc délelőtti sorozatomat, majd beszundítok ott helyben. Arra ébredek, hogy valaki a zárral matat, felülök, álmosan és laposakat pislogva, mire feltűnik az én drága feleségem. Vörös, göndör haja lágyan omlik a vállaira, kecses csípője minden lépésre ring, a mellei lélegzetvételével emelkedik és süllyed. Véletlenül sem veszi le magas sarkú cipőjét, kopácsol a laminál padlón.
- Haza értél?
- Mint látod. – feleli hűvösen.
- Bevásároltál?
- Nem. Azt hittem hazafelé te bevásárolsz.
- A fenébe, Laura! Tudod, hogy ilyenkor fáradt vagyok.
- És én tehetek erről? Ha szóba állnál velem, esetleg még tudnám is, hogy mit hozzak haza!
- Mintha nem tudnád, négy éve ismersz.
- És nem ismerlek!
- Ne kezdd ezt a hülyeséget. – mordulok fel és a konyhába megyek.
A hűtőből kiveszem a sörömet, de mikor otthagyom a pulton egy percre a macskám miatt, a feleségem már vissza is rakta.
- Hé, most akartam inni belőle.
- Akkor vedd ki, amikor tényleg iszol belőle.
- Most akarok inni belőle. Mi lenne, ha hagynád, hogy nyugodtan ihassak itthon?
- Mi vagyok én, gondolatolvasó? – csattan fel Laura. – Folyton kint hagysz mindent, én meg jöhetek pakolni és eltakarítani utánad! Mintha nem lenne jobb dolgom!
- Kanyarodjunk vissza a bolt felé. Mikor szándékozol bevásárolni?
- Andreas, neked 24-48 az időbeosztásod. Több időd lenne rá, mint nekem.
- Nem kértelek, hogy napi 8 órát dolgozz.
- Nem, de amióta te a csodás új kocsidra gyűjtesz, még a rezsibe is fizetnem kell!
- Ó, ingyenélő asszonyság dolgozni kényszerült a horror telefonszámlája miatt!
- Elegem van belőled!
Hamarosan csattan az ajtó és kattan a zár. Felsóhajtok, és újból kiveszem a sört, felnyitom, és már kortyolom is az éltető nedűt. Belülről egyenesen éget a harag, rágja a lelkem, mint egy hernyó. persze, addig jó vagyok, amíg fizetek minden számlát, mindent megcsinálok, amit Laura kér, de az, hogy új kocsira spórolok, ami nem mellesleg kedvencem egy Chevrolet Cruze, óceán kék színben, és Őfelségének is be kell szállnia a rezsibe az már sok. Becsapom a hűtőajtót és csörömpölést hallok. Néhány üveg biztos, hogy felborult. Vállat vonok és egyenesen a kanapéra vetem magam. Vörös köddel a szemem előtt kapcsolgatom a csatornákat, mire egy fekete szőrpamacs landol a hasamon. Sóhajtva cirógatom meg cicám állát és hozzá beszélek, arany szemeit rám emeli.
- Mindenhol tisztelik a munkám, engem, kivéve a saját lakásomban. Ez fantasztikus.
Műszakkezdésre elindulok másnap este, a ruhám a táskámban, ráérősen baktatok az utcán, direkt jövök gyalog, hogy kiszellőztessem a fejem. Az utam a lepukkantabb környéken visz keresztül, de mindig megúszom bonyodalmak nélkül, hisz elég magas és izmos vagyok ahhoz, hogy senki ne kössön belém. Út közben az életemen gondolkodom, 33 éves vagyok, 3 éve nős, a házasságom maga a pokol, bárhol szívesebben vagyok, mint a házisárkány közelében. Kezdetben azt hiszem, szerettem. De ez most elmúlik, sőt, már elmúlt. Hát ez bizony nehéz ügy, nagyon-nagyon nehéz. Gyereket szeretnék, egy kedves és életre való társat. Mitől férfi a férfi, ha nincs ki mellett annak lennie? Laura nem kér semmiből csak a pénzből. El akarok válni, ezt már nem bírom tovább. A munkámon ugyan nem látszik meg, mert felelősségteljes vagyok, és külön választom a két dolgot. Ha bemegyek a lángoló épületbe, nem azon jár az eszem, hogy miből fizessem a feleségem rigolyáit, hanem, hogy kihozzam a bent rekedt életeket.
Ahogy ott sétálok meg akad a szemem egy fiatal lányon. Majdnem eltátom a szám. Ez a lány! A vérem felforr, és kezdem érezni, hogy a nadrágom szűkös! A fenébe! De hiszen ez a lány túl fiatal hozzám! Túlságosan is fiatal! De… Atya világ, az a fenék, a csípő. A szívem hevesen kezdett dobogni. Nem! Andreas, fogd vissza magad. Megrázom a fejem és gyorsan tovább indulok, mielőtt még kiszúrja, hogy elidőzött rajta a tekintetem. Repülőstarttal értem be a munkahelyemre. Szerencsére vagy épp szerencsétlenségre nem volt sok időm érthetetlen vágyamon agyalni, mert megszólalt a riasztócsengő. Kisvártatva beleszólt a diszpécser a rádióba.
- Tűz ütött ki egy családi házban, kivonul egyes mentő és hatos tűzoltókocsi!
A címet is megkaptuk, felöltözve, harci díszben ugrunk be a kocsiba, majd megyünk a kapott koordinátákra. A családi ház lángokban áll, két szülő feldúltan, szinte magán kívül ácsorog az utcán, figyelve, hogy otthonuk a semmivé válik.
- Feltehetően van bárki is az épületben? – kérdezem.
- Nem, a kislányunk átment a szomszédba, csak mi ketten voltunk bent!
- Lucy néni, Luci néni! – kiáltozva rohan hozzánk a szomszédból egy kislány, rémült arccal.
- Marie! Hol van Anne? – kérdezte a feldúlt anyuka.
- Tőlünk már rég hazament! Felhívott, hogy nem érzi jól magát, és valami füstöt érez, kenyeret pirított!
- Anne!!! – kiáltják a szülők és egyik kollégám alig képes elkapni az édesapát, hogy a tűzbe rohanjon.
Felvettem a tűzoltó sisakom és bekapcsolom az oxigénpalackon a gombot. Behatoltam a lángok közé, Anne nevét kiabálva. A füst alig enged látnom, a lángok nyaldossák a ruhámat, a mennyezetről égett gerendadarabok. Megállás nélkül kiabálom a kislány nevét, de minél bentebb haladok, annál jobban akadok el. Mintha egy gonosz jelenlétét érezném, mely szándékosan nem enged át. Ez a gonosz jelenlét nem először talál meg engem, már éreztem párszor. Minden tűzoltó beszámol hasonló esetekről, mintha maga Lucifer jelenne meg, és kénköves forró pokollá változtatja áldozatai otthonát. Erőt veszek magamon, még beljebb megyek. A lángok a mennyezetig csapnak, de a kislány még mindig nincs sehol. Négykézláb ereszkedem, és csodák csodájára megtalálom! Ölembe veszem, de ebben a pillanatban hatalmas gerenda szakad le a mennyezetről és hullik oda, ahol a kislány feküdt. Egy pillanatra a szívem is kihagy egy dobbanást. Visszanyerem a lélekjelenlétem és a gyerekre nézek, ha nem kap oxigént, meghal. Ám a kivezető utat is eltorlaszolja a darabokra eső ház. Egyetlen esélyem marad, a maszkom Anne arcára szorítom, kézbe veszem a baltám és a megpörkölődött parkettába vágom. Ez az! Na, még egyszer! És megint! És négy! Sikerül akkora lyukat vágnom, hogy leengedem, a gyereket én meg utána ereszkedem. A padló alatt a pince helyezkedett, sűrű, átláthatatlan füst gomolyog előttem. Hoppá! Mintha fényt látnék! A pinceablak, Isteni ajándék. Mélyet lélegeztem az oxigénből, majd visszatettem Anne arcára. Leszedem az ablakot és a sisakot kidobtam rajta, mert ez jelzi, hogy egy tűzoltó bajban van. A kislányt kiemelem segítségért kiáltva, ami meg is érkezik, kezek nyúlnak be az ablakon, hogy magukkal rántsanak a friss levegőre. Az oxigén beáramlik a tüdőmbe és tudom, megmenekültünk. Kitörő éljenzés fogad, ahogy lerogyok a fűbe. A kislányt ellátják a mentősök, most már minden rendben lesz. Szülei védőn veszik körbe a gyermek testét, én is szusszanhatok egy kicsit. Körbe nézek, és akkor megint megpillantom Őt! Az a szempár! Ezer közül is felismerem, a lány! A tekintetem találkozik az övével, igen, engem néz! Alig kapok levegőt és ez nem a tűz miatt van, a lány szemei megigéznek. Elgyengül a térdem, reszketek! Ez a lány teljesen elcsavarja a fejem, felkelek és önkéntelen is elindulok felé, de pár lépésnél nem jutok tovább. Kollégáim váll veregetve lépnek hozzám, a rendőrök is kiérkeznek és megtalálnak. Alig tudok értelmes szavakat kinyögni magamból. Tekintetemmel ismét a lányt keresem. Sehol nem látom. Nem! A fülemben hallom a szívdobogásom. Hol a lány? Merre van? Ki Ő? A kérdések egymásnak adták a kilincset a fejemben.
Amint sikerült eloltani a tüzet, a tömegből sem marad semmi, egy-két bámészkodó. A tűzoltóállomásra visszatérve a ma esti soros kolléga rendel, ahelyett, hogy főzne volna, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Bemegyek a zuhanyzóba és levetkőzöm, belépek a hideg tálcára, ahol felszisszenek az alján megállt jéghideg víztől. De pont ez kell nekem, megengedem a kék csapot, hátam a hűvös csempének vetve mordulok fel. Ki ez a lány, hogy a pillantásától is felforr a vérem? Hány éves? Ezt nem volna szabad! A jéghideg víz lassan megfagyaszt, mikor érzem, hogy most már elég. A fal felé fordulok és a homlokom a csempének vetem. Megnyitom a meleg vizet és felolvasztom jéggé ázott testemet. Merevedésemen ugyan segített, de kínzó belső vágyamon nem. Ez egy őrület! Felnőtt férfi vagyok, Ő pedig mennyi is? 16-18? Jobb esetben már nagykorú. De mi jut eszembe? Úgy sem fogom többé látni. Ha haza megyek tennem, kell valamit, bár tudom, hogy Laura nem lesz hajlandó az ágyába fogadni, az internetes pornó megalázó. Ezt nem fogom tudni kibírni. Önkéntelenül felnevetek és elzárom a csapot, végigdörgölöm elcsigázott testem és ismét teljes harci díszben feszítek. De a lány… A lányt nem tudom kiverni a fejemből. Mit tett velem? Talán soha nem fogom megtudni és újra látni.
|
|
